Sok mozgalom, vallás, ezoterikus tanítás jelöli ki céljául a tudatosabbá válást. Ezen általában a magasabb szintű ezoterikus tudást, a tanítások alaposabb ismeretét értik. Sokan szorgalmazzák egy isteni hatalommal való mélyebb kapcsolat kialakítását, szent könyvek tanulmányozását, imádkozást, lelki odarendelődést. Mindegyik út szakaszos emelkedésként képzeli el a tudatosság fokozódását, mely gyarapodást tanulással, elmélkedéssel, beavatással lehet elérni; egy alacsonyabb szintről egy magasabbra szeretnének elérni, és az út végén át akarnak lépni a megváltás, a megvilágosodás vagy az egybeolvadás állapotába. Beszélnek lélekről, önvalóról, megvalósítandó és elhagyandó állapotokról. Mind a lélek, mind a tudatosság fogalma azonban meglehetősen bonyolult, és számtalan definíció született már róluk. Most két rövid bejegyzésben szeretném jelezni, hogy érdemes alaposan utánajárni a különböző hagyományokban a két fogalom jelentésének, mielőtt véleményt fogalmazunk meg. Az első részben általánosságban írunk, a másodikban a buddhista hagyományt idézzük fel.

A tudatosság, tudatosulás meghatározásakor szinteket szokás megállapítani. Az ember körülnéz a világban, és könnyen megállapítja, hogy minden lénynél fejlettebb az elméje. Magasabbrendűségének mértékét a tudomány is nehezen fogalmazza meg, mert túl van a mennyiségi és a minőségi kategóriákon az önreflexiónak és az értelemnek az a szintje, amivel elkülönül mindentől. Az egyetlen faj, amelyiknek rálátása van a saját lelkére, kultúrát, művészeteket és tudományokat képes működtetni. Az evolúcióbiológia álláspontja szerint a különbség behozhatatlan: a bolygón egyetlen faj sem lenne képes soha elérni az ember állapotát, bármennyire kedvező körülmények is vennék körül. Egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik az ember csodája. Nincsen rá magyarázat, hogy miért pont ez a csupasz majom lett képes rátekinteni az istenire.

Könnyű összekeverni hát az értelmet, az intelligenciát, a kimagasló kognitív képességeket a tudatossággal, és ezek fejlesztését a tudatosság növekedésével. Könnyű abba a hibába esni, hogy a tudást, az ismereteket, az asszociációs háló növekedését a tudatosság emelkedésének tekintsük, és elhiggyük, hogy egy szint felett ily módon elérhető a cél, a megvilágosodás, az istenihez való hozzáférés, a legvégső titkok megfejtése.  A szó töve is ugyanaz, adja magát a feltételezés, hogy aki többet tud, az tudatosabb. Bizonyos értelemben igaz; akinek szélesebbek az ismeretei, melyeket képes beépítenie elméje hosszútávú memóriájába, és ott kialakítja a kapcsolatot a már ott lévő tapasztalatokkal, az a személy alkalmasabb a bölcsesség felismerésére, de éppen a sok ismeret miatt hajlamosabb is a tudásba való beleragadásba.

Számtalan spirituális tanfolyam ajánlja saját tudatosság-növelő módszerét. Módszereik hasonlóak; égi segítséggel szeretnék jobban megismerni magukat és az igazságokat. Emiatt aztán általában csak önmagukkal és saját igazságaikkal foglalkoznak. A tudatosság azonban nem ismerethalmozás, hanem szemlélet-változás. Ráadásul a legelemibb, legmarkánsabb mind közül: tudatszerkezet-változás! Szavakkal leírhatatlan, de a következő bejegyzésben mégis kísérletet teszünk rá a buddhista hagyomány segítségül hívásával.

A tudás eleinte hasznos, aztán akadály. Mintha azért kellene az ismeretekből fakadó bölcsességet felhalmozni az ösvény elején, hogy birtokoljuk azt az erőt és tudást, amivel mindezeket képesek vagyunk később eldobni. Elég értelmesnek kell lenni ahhoz, hogy rácsodálkozhassunk a világ valóságára, és megértsük, miért akadály a sok munkával felhalmozott tudásunk; hogy értsük, miért kell mindettől és önmagunktól is megszabadulnunk.

A jóga és a buddhizmus szerint, ha az elme tudatos volna, akkor nem lennének egyes állapotai tudatosak, mások tudattalanok, megint mások elmerültek, hozzáférhetetlenek, tudatalattiak. Ha az elme alaptermészete lenne a tudatosság, akkor minden pillanata tudatos volna. Mivel előfordulnak tudattalan pillanatai, sőt, alapvetően ez jellemzi, ezért a tudatosság egy elme mögötti entitásban vagy vanságban rejlik, és az elme csak ehhez képest, viszonylataiban tudatos vagy tudattalan.

Hasonló, kortársi nyugati érvelés szerint, az elme és a környezet azonos metafizikai kategóriák, egymás, és általában a fizikai megnyilvánulások okai és következményei. Ez megnyitja az utat a mentális reprezentációk és a kognitív struktúrák fejlődésének olyan magyarázata felé, melyben az organizmus és a környezet egylényegű, egymásból következő. A mesterséges-intelligencia kutatás azt a számítástechnikai paradigmát állította fel, mely szerint minden jelenség, intelligencia, akár mesterséges, akár természetes, fizikai rendszerekben megvalósuló számításokon alapul. A buddhizmusban a függő keletkezés láncolata (38. és 432. bejegyzés), a jógában a három guna tanítása közös alapra vezeti vissza az anyagot, és a kognitív, pszichológiai funkciókat. Természetesen egyik sem azonosítja a valódi tudatot a sorstalan anyaggal, hanem máshol keresi az önvalót, illetve a buddhizmus esetében a tiszta tudatot vagy buddha-természetet (tathágata-garbha).

A tudatosság vizsgálatához röviden tekintsük át, mit tekint a kereszténység és a hinduizmus léleknek, átmannak, mely két fogalmat most az egyszerűség kedvéért tudatnak fogunk nevezni. A nyugati (görög-ábrahámita-keresztény) és a keleti (hindu) eszme- és vallástörténetben is hagyománya van a test/anyag és a lélek elkülönítésének, vagyis a dualista létezés-felfogásnak. Ám míg a nyugati felfogás csak a testet tekinti élettelen, anyagi alkotórésznek, a tudattal, énnel rendelkező részt ezzel szemben léleknek, addig a keleti dualisztikus tanítás a fizikai testen túl az elmét, az ént, a kognitív és érzelmi működések összességét is a holt, tehetetlen anyag megnyilvánulásai közé sorolja. Platón, Pál apostol, az egyház és a filozófia dualizmusa erősen különbözik a jóga és a Védák felfogásától. Descartes szerint az éntudat gondolkodik, de nincs kiterjedése, a test nem gondolkodik, és van kiterjedése; a test csak anyag, az éntudat a szellemi realitás, a külsődleges empíria nem érzékeli. Ez az éntudat a megváltás célja, az üdvözítendő lélek, a megmentendő személy, amit beszédesen pszichének neveznek. A lélek a gondolkodó dolog, ami Isten része, de ami a kognitív funkciókat is végzi, ami érez, erényes vagy bűnös, üdvözül vagy kárhozik, aminek neve van és a döntései alapján sorsa. Kételkedik, helyesel, elképzel és érez, vágyik és akar. Nevével és sorsával, tetteivel és személyiségével akarja elfoglalni majd a helyét, az anyag, a test halála után, Isten lelkében, a mennyekben.

Keleten nem az anyagi test és a fizikai valóság áll az egyik oldalon, a gondolkodással jellemezhető, és az érzésre való képességgel rendelkező szellemi valóság pedig a másikon, hanem a tiszta tudat áll szemben mindennel, legyen az anyagi vagy szellemi jelenség. A gondolkodás, az érzelmek, az éntudat, a személyiség, a név és forma éppen annyira fizikai természetű, halott és sorstalan dolgok, mint a tapasztalati világ bármely eleme. Akár a modern tudományban: a kognitív és lelki funkciók biokémiai reakciók eredményei, elektromos jelek, neurológiai folyamatok, melyeknek végső mozgatói, elindítói ismeretlenek. A mesterséges intelligencia lemodellezhet minden emberi lelki funkciót. Az elme és az én kifinomult, de élettelen anyag, és ettől különbözik a tiszta tudat, mint eleven életerő. Az elme és az én sajátossága, hogy a tudat életerejétől áthatva az igazi önvalónak képzeli magát, és nem ismeri fel, hogy a tudat által életre hívott anyagi természetű létező. A cél kiszabadítani a tudatot ebből a tévedésből.

Ugyanis, mivel az elme sajátossága, hogy a tudat erejétől áthatva az igazi önvalónak képzeli magát, ezért az elme a nemtudás, a kötöttség székhelye. A tudat ezzel szemben a szabadságtól és a kötöttségtől is érintetlen, szemlélődő és tétlen. Nem a tudatot kell felszabadítani, hanem a rárakódott, a vele és belőle átitatott én valódi természetét kell felismerni, hogy lény ráeszmélhessen az eleve meglévő szabadságára. A lény tudata nem vándorol és nem kötött; senki sincs megkötözve, sem megszabadítva, hanem a szemlélet tárgyai vándorolnak a szemlélő álmában.

Ezért a tudás nem vezethet el a megszabaduláshoz, de ellentéte, az álomszerű öntudatlanság sem. Ami megszabadít, az a tiszta tudatosság. Az önvaló, ha a hindu fogalmat vesszük, a tudat, ha a buddhistát, nincs kitéve a kötöttség és a szabaddá válás változásainak, nem tud megszabadulni vagy rabságba esni. Ezek mind a világ, az anyag, az én illúzióihoz tartozó működések és állapotok. A buddhista feladata nem a megváltoztatás, hanem a felismerés. Ha nem lenne eleve szabad, nem is lenne lehetősége azzá válni.