A gyakorló megvizsgálta akadályait, majd az öt halmazt, amik a személyiség téves képzetét sugallják, majd érzékterületeit, melyek megerősítik az állandó személy téves képzetét. Ezek után újra magába néz, és éberen feltérképezi azokat a tényezőket, melyek elősegítik a felébredést:

1. éberség
2. dharmák vizsgálata
3. tetterő
4. öröm
5. nyugalom
6. összeszedettség
7. felülemelkedett egykedvűség

A gyakorló megvizsgálja, hogy jelen vannak-e benne ezek a tényezők vagy hiányoznak; ha jelen vannak, megismeri a feltételeket, melyek további tökéletesedésüket eredményezik; ha nincsenek jelen, akkor megismeri a feltételeket, melyek keletkezésükhöz vezetnek. Nem feladat, sőt káros, ha közvetlenül egy tényezőt akarunk létrehozni azért, hogy átéljük és használjuk. Ez az igyekezet gátat épít a tényező elé. Ehelyett a puszta tudatosságot kell megteremteni éber figyelemmel, satival, mert a sati tiszta jelenléte elősegíti a kedvező folyamatok létrejöttét, és mint az akadályoknál is láttuk, a kedvezőtlen folyamatok megszűnését. A sati tulajdonképpen felébreszti a kedvező erőket, és helyet készít, teret alakít ki számunkra. A sati, az éberség ezért is az első a sorban, mert gyakorlásának természetes eredménye a felébredési tényezők kifejlődése. A sati, mint alap után következő hat tényező két csoportra osztható: a dharmák vizsgálata, a tetterő és az öröm a tudat tunyaságát szünteti meg, a nyugalom, az összeszedettség, az egykedvűség pedig lenyugtatja a tudat izgatottságait.

A jól megalapozott éberségből fejlődik ki a dharmák vizsgálata: megerősödik a tapasztalás ereje, fejlődik a belátás és az értelem, valamint mindez összhangba kerül a Buddha Tanításával. Egyszerre vizsgálat és megkülönböztetés, tehát a dharmák vizsgálatának segítségével egyre jobban értjük a világot, és látjuk, hogy mi kedvező és célravezető, és mi kedvezőtlen és nem célravezető. Így megszűnik a kétely akadálya, ami azért lépett fel, mert nem láttuk világosan a jelenségek közötti különbségeket.

Az értelmes vizsgálat felébreszti a tetterőt, mert a jó tapasztalatok, a fejlődő tudat eredményeképpen kialakul a világ megismerésére irányuló nemes késztetés. A tetterő következtében a gyakorló hajlandó az Ösvényen való haladás érdekében erőfeszítést tenni, rendületlenné és megingathatatlanná válik. A rest tudat bármit is látott már be, nem jut messzire, ha nem hajlandó sok energiát befektetve munkálkodni a haladásáért. A tetterő, a folyamatos igyekvés legyőzi a tunyaság akadályát.

A tetterő, a munka és erőfeszítés gyümölcse beérik, és a gyakorló örömöt él át. Természetesen nem érzéki örömöt, de a hagyományos értelemben nem is szellemit, hanem az elmélyedés örömét. Ám ebbe az örömbe nem ragadhat bele. Vannak vallások, gyakorlók, elméletek, melyek szerint ez a végcél, de ez veszélyes állítás, mert ha itt megállunk, óhatatlanul elvesznek eddigi eredményeink.

Az örömből nyugalom lesz, mert ekkor a gyakorló már tudja, hogy jó úton jár. Innen nehezebb visszazuhanni a hétköznapok zűrzavarába, itt már nehezen gyűrik maguk alá az illúzióvilág köd-képzetei. Bár még halad, de már körbetekinthet, és bátran összehasonlíthatja a helyzetét korábbi életével, mivel kevésbé fenyegeti a veszély, hogy visszazuhan. Nyugalma nem átmeneti, nem kizökkenthető, boldog.

Ez a nyugalom, ellazultság teremti meg a lehetőséget arra, hogy a gyakorló belső világa, és ezért az őt körülvevő világ is a tudatában összeszedett legyen. Ha csak a legkisebb részlet tekintetében is szétszórt, akkor a békétlenség később gondot fog okozni. Ha a tudat közepe, szélei, minden szem előtt lévő területe és elrejtett sarka is belátható, átvilágított, és egyik sem tartalmaz titkolt késztetést, káros érzelmet, gondolatot, ha minden részlete ismert, akkor összeszedettsége teljes. A gyakorló ezen a területen nem lankadhat, és bátran, őszintén kell vizsgálnia tudatát, hogy ne merüljön fel benne később sem egy árnyék, ami majd lassan terjedve akadállyá erősödhet.

Az összeszedettség kiegyensúlyozott állapota megalapozódik, és a középre kerülés középen tartózkodássá szilárdul. Ekkor felébred az egykedvűség, mely felülemelkedik az akadályokon, a korlátokon. A gyakorló itt „szabadon időzik, semmihez sem kötődve a világon”. Az egykedvűség természetesen nem tompaság, nemtörődömség, hanem annak ellentéte: a teljes látás, tökéletes ítélkezésmentes törődés, valódi, érdekmentes szeretet, végtelen nyitottság. Fontos: nem emberen túli vagy isteni állapot. Nagyon is emberi, hiszen a Buddha is ember volt, ezért jó hír, hogy bárki számára elérhető.

Az egykedvűség a teljes elengedés. Az egyetlen állapot, amikor a lény megengedheti magának az összes kapaszkodó elengedését, mert ezen állapot előtt a teljes elengedés tragédiához vezet. A megvilágosodás előtt kapaszkodók nélkül elveszünk, azok teljes eldobása esetén a halált éljük át. Szerencsére korábban nem tudjuk megtenni: még ha látszólag el is engedtünk mindent, valójában legalább egy előlünk is elrejtett remény, érzelem, akarat megmarad, és visszaránt a szamszárába. Fel sem ismerjük, mi köt és hogyan. Ráadásul nincs hová elengednünk béklyóinkat, mert a világ tele van, karmikus, minden ok okozatot szül. A legjobb esetben is béklyót béklyóra cserélünk: egyet eleresztünk, egy másikat megfogunk; rabságot rabságra váltunk: egyikből szabadulunk, a másikba belekerülünk. A kapaszkodók valódi és teljes elengedése csak a megvilágosodottság állapotában lehetséges, a felébredési tényezők megvalósítása után.