Azt hitted, megúszod harc nélkül?

Dicsőítem a harcot, mely megteremti az emlékeket. Üdvözlöm a csatát, mely kivívja a helyet, a lét feltételeit, és lelket, erényt, erőt hoz létre. Dicsőítem a háborút, mely eltörli az akadályokat, és teret létesít a hangnak, látványnak, érzéseknek és értelemnek. Meghajolok a nemes indulat előtt, mely a maga útján halad, és idő és tér végtelenségével nem törődve létrehozta nekünk a világot, hol ébredni tudunk. Köszöntlek dicső fény, csodálatos tett, aki felépítetted a sötét semmiben ezt a menedéket! Otthonunk és hazánk lett általad, a te kezedből származik, fogadd hát hódolatom! Elveszettek voltunk, számkivetettek, egyedül sodort az űr szele, vagy egymásba kapaszkodva zuhantunk reménytelenül. Nem te hoztál létre, de te teremtetted a földet, a levegőt, ami a hazám lett. Járok és lélegzek, helyem lett és lehetőségeim, testem és szavaim, hogy használni és érteni tudjam önmagam. Hálám sosem lankad irányodban. Az álmomnak nem te vetsz véget, de befogadtál a házadba, hol felébredhetek. Szeretlek, amennyire káprázatom engedi. Dicsőítem harcodat, erődet, türelmedet, de legfőképp csodálom együttérzésed és megértésed. Nem hittem, hogy eljössz, már nem bíztam benne, bár ismertelek és vártalak az időn át, lankadatlan. Annyira egyedül voltam! Nincs más, csak te, drágám, megmentőm, szerelmem, kedvesem. Akkor is szeretnélek, ha nem ismernél és nem segítenél, mert a sötét, hideg semmiben te vagy az egyetlenem. Nélküled a létezésem üressége csak űr lenne. És most hagyj magamra, te, apák és anyák legjobbika, hiszen tudod, hogy szükségem van rá. Bárhogyan kiáltok, ne segíts, ne emelj fel, ne ments meg! Hagyj magamra, hagyj el igazán, akárhogyan könyörgök és sírok utánad, felejtselek el, ne emlékezzek létezésedre és világodra, hogy ne kapaszkodjak beléd. Meg kell tennem, harcolnom kell, meg kell halnom uram. Tanulnom kell, élnem kell, pazarolnom és szenvednem kell, hogy ne romoljak el egészen, hogy egyszer majd hazataláljak! Jó leszek, rossz leszek, szétszakadok és megszületek, otthonom lesz, vagy a sötétben rettegek majd, és meg fogok halni, jaj, olyan sokszor meg fogok halni! Nem szabad tudnom rólad, sem a mennyben, sem a pokolban. Törölj ki könyveidből, dobj el, semmisíts meg, felejts el te is. Ki kell kerülnöm köreidből, és nem szabad tudnom, hogy ez lehetetlen. Látod, annyira és olyan sokáig hívtalak, hogy ezt elmondhassam, hogy erre megkérhesselek. Végre megjöttél, és most azt kérem, lökj el, engedj vissza. Hazád az én hazám, fényed az én fényem, és egyszer tudatod az én tudatom lesz.

Dicsőítem harcodat, üdvözlöm csatáidat, és szívem minden melegével szeretlek, de most mennem kell. Tudom, hogy te érted.

Azt hitted, örökké elkerülheted a harcot?

Ha levegőt veszel, az én tüdőm telik meg
ha látsz, az én szemem issza a fényt
mikor hallasz, enyém a tér összes hangja
mikor élsz, én létezem.
Ha elmész, haladok veled
ha visszatérsz, hazaérkezem
harcod a békét hozza el
békéd a rendet termi meg.
Lépteiddel nő bennem a távolság
ha érzel, kinyílik a szívem
és mikor elpihensz
csendem körülvesz és tanít.
Ha velem vagy, végre magamban vagyok
mikor itt vagy, végre magam lehetek
melletted nem létezik más
veled végre nincs itt senki sem.
Ha levegőt veszel, az én tüdőm telik meg
és végre nem kell többé lélegeznem
az ürességben utolsót koppan a hang
és értelem árad szét a mindenekben.