A vipassana jelentése „kiterjedt látás”, „magasabb látás”, általában „belátásnak”, „tisztánlátásnak” fordítják. Többször hangsúlyoztuk, de fontos gyakran elmondani, hogy nem intellektuális belátást jelent, nem ismeretek halmazát és azok mesteri használatát, nem valaminek a megértését. Ugyanakkor azt is fontos elismételni, hogy a szellemi megértés mégiscsak előfeltétele a magasabb látásnak: olyan, mint egy katalizátor, ami beindítja a megértés folyamatát, de magában a vegyi reakcióban már nem vesz részt.

Ahogyan a samatha esetében az egyhegyűség a gyakorlat, aminek eredménye a nyugodt időzés, a samatha, úgy a vipassana esetében is a kiterjedt látás már egy eredmény. De mi a gyakorlat? Nincs olyan, ugyanis a vipassanát nem lehet gyakorolni. Ha lehetne, akkor még ez is a kettősség birodalmába tartozna, mert egy kiindulási pont, egy út és egy cél határozná meg.

De megállapítottuk, hogy a karma világa épül a kettősségekre, ahol az én viszonyban áll a nem-énnel az öt alapérzelem valamelyike szerint, és az egyhegyűség ezt a viszonyt oldja fel úgy, hogy a kettősség megmarad, de az érzelmi viszonyulás eltűnik. Az egyhegyűség tárgyát nem lehet szeretni vagy utálni, mert az értelmetlen lenne, ezért a kettősség fennáll, de tiszta, ítélkezés- és értelmezés-mentes. Ez megnyugtatja a tudatot.

A vipassana állapota feloldja ezt a kettősséget. A karma (az ítélkező gondolkodás állapota) a hétköznapok, a tisztátalan kettősségek világa, a samatha a tiszta kettősségeké, a vipassana a nem-kettősségé. Ez a sorrend, ezért nem gyakorolható a vipassana, mert az tiszta eredmény, ami a megfelelő sorrendű gyakorlás során egyszer csak létrejön. Nem gyakorolható, mert amikor gyakorolsz, biztosan a kettősségek állapotában vagy: vagy te a gyakorló, és van a gyakorlat. (A manapság népszerű vipassana tanfolyamok stresszoldásra jók lehetnek, jobb életet adhatnak, de vipassanának hívni őket szélhámosság.)

A vipassana a szív állapota. A karma világából, az alantas állapotokból, a nemi szervek környékének világlátásából indulva eljutunk az elmébe, tehát a megértésbe, és onnan jutunk el a középbe, a szívbe. Nem elég, ha az alsó világból, a zsigerekből, a nemi központból felfelé a szívig jutunk, mert abból még nem lesz megértés. Hiába hisszük, hogy megérkeztünk, a szívből tovább kell haladnunk az elmébe, a fejbe, és a megértés birtokában kell visszajutnunk, látszólag lefelé, a szívig. Az ösztönös, zsigeri emberállat ha csak felfelé, a nemi szervei, a belei és a gyomra szintjéről a szívig jut, akkor egy érzelmes, érzelgős, akár kedves, de továbbra is az énjébe ragadt, ezért karmikus lény lesz, annak minden kiszámíthatatlanságával és durvaságával.

A belátás csak akkor valósul meg, ha az értelem fénye bevilágítja a tapasztalatait, és így már visszatérhet középre, a szívbe. Itt található az ösvény, és így nyílik meg a kapu, középen, a szívben.

A samathában, a tiszta kettősség állapotában minden megáll és nyugalomba kerül, a vipassanában viszont megvalósul a teljes és végleges ellazultság, feloldódik a kettősség illúziója, és lehull a fátyol a látás elöl. Megmutatkozik a tiszta tudat.

A tiszta tudat időtlen, személytelen, puszta szemlélő. Ebből a szennyezett tudat (a hétköznapi, a most használt tudatunk) akkor keletkezik, amikor a tudatosság azonosul a tárgyával, bármivel, amire figyel; bevonódik, részt vesz, és elfeledkezik önmagáról. Eredendően nyugodt, függésmentes természetét izgágaság váltja fel, és így az időbe, a személybe, a meghasonlottságba szorul. A szennyezett tudat erőlködik, mert vágyai és késztetései állandóan beleütköznek a jelenségekbe. Természetesen képtelen lesz irányítani világát, ezért erőszakossá és akaratossá válik, és minél jobban belegabalyodik a valósággal vívott harcába, annál jobban elveszti eredendő bölcsességét, annál inkább elbutul. Nemtudása mélyül, zuhan a káprázatba, amiért egyre több kudarc éri, végül tönkreteszi magát és környezetét.

Tehát a samathában minden megáll, a nyugalomban időzik, ám a vipassana újra mozgás, csak már nem a köznapi tudat mozgása. A samatha leállítja a rosszul működő gépet, a vipassana pedig újraindítja, de immár jól.

A nem-kettősség állapotának megvalósításához a samatha állapotában megtisztult kettősségek közé kell bejutnunk, az én és a nem-én közé. Ennek eszköze a trilaksana, a három jellegzetesség, de már nem tisztátalan módon, mert abból a samatha kiemelt (28-30. bejegyzés, és még a többiben jópárszor említve). Tehát a tudat és a tárgy közé akarunk bejutni, ezért itt, már nem karmikusan, újra a trilaksanát vizsgáljuk:

- A mulandóság az időt tárja fel, tehát a tudat és a tárgy közötti időviszonyt.

- A dukkha a teret mutatja meg, tehát a tudat és a tárgy közötti teresség viszonyát, a tapasztalás és a mozgás használatával (a dukkha itt már nem szenvedés, mert a samatha állapotában a gyakorló már nem szenved).

- Az anatta az ént mutatja fel, tehát azt, hogy ki vagyok: a figyelő tudat vagy a megfigyelt tárgy.

A három jellegzetesség egyben három kapu, amik további birodalmakba nyílnak, tehát a vipassana sem az ösvény vége.