A létforgatagban kóborló lény háromféleképpen reagál a világra: a kellemetlenségre, bosszúságra ellenszenvvel, haraggal és távolságtartással. Csendesen, elkerüléssel, vagy  éppen rúgkapálva, agresszíven igyekszik eltávolítani magától a nem vágyott érzést, jelenséget. Ha ez nem sikerül, elnyomja magában a rossz érzést. Az egyik kifelé, a másik befelé rombol, bont, pusztít. A vágyott dolgokhoz viszont közeledik, élvezni, és főleg birtokolni akarja azokat, és ezért megalázó helyzetekbe is keveredik. A vágy rabság, a vágyódó a kiváltságos emberi létállapotát lealacsonyítja mulandó lények, érzések, állapotok iránti vágyódásával, és az ezekhez kapcsolódó hazugságokkal. A harmadik típusú, számára semleges jelenségek felé viszont nincs viszonyulása, ezek jellemzően tudatán kívül maradnak akkor is, ha érzékelése észleli őket. A háromféle hozzáállás közös jellemzője, hogy egyfajta reagálások a környezetre, így automatikus, zsigeri válaszok. Öröklött és tanult beidegződések alapján történő válaszreakciók. A tudatnak annyi a szerepe ilyenkor, hogy biztosítja azt a keretet, amiben összegyűlnek és tárolódnak az ösztönök és a szerzett válaszminták.

Meghaladásuk tanulással, felismeréssel és a bölcsesség megszerzésével lehetséges, amikor is időt hagyva a minket ért behatás után a gondolkodásnak, megfelelő, emberi és valódi választ adhatunk. A bölcsesség nem opció, anélkül az élet méltatlan, céltalan és veszélyes következményekkel jár az egyénre és a közösségre nézve is.

Mindhárom hozzáállás szenvedést okoz, és mindnek jellemzője, hogy az én előítélete alapján történik meg a reakció. A rosszra való reagálás állandó küzdelemben tart, és gyakran a rossz ítélet következtében igazságtalanságok elkövetésére buzdít. A vágyódás az életet alantassá teszi, és örökre a létforgatagban tart. A semleges iránti tompaság pazarlóvá tesz, mert számtalan értéket nem enged észrevenni, és a butaság állapotában hagy. De leginkább maga a bármilyen, részünkről értékkel felruházott, ám önmagában értéksemleges viszonyulás, mint az árnyékvilágra történő reakció az, ami megakadályozza a szabadulást.

Az igazi szenvedés nem a fájdalom, amit érzünk, hanem a reakció a minket érő, egyébként valójában semleges hatásokra. Nem értettük meg a dukkha igazságát, amíg az ellenünk elkövetett rossz tettek érzékelése során az „én” és a „fájdalom” felmerül. A szenvedést mi hozzuk létre reagálásainkkal, mi ítéljük meg, minősítjük és értékeljük a dharmákat, mi teremtjük azokat jóvá vagy rosszá.

A Buddha a tudat feletti szemlélődés során azt ajánlja, hogy a tudat önmaga felett szemlélődve egyszerűen csak állapítsa meg, hogy éppen milyen állapotban van. Mindegy, hogy szenvedő, zavaros, vággyal teli, vagy éppen tágas, meg nem haladható, megszabadult, ítélkezés nélkül csak figyelje meg, és jelentse ki állapotát. A szemlélődéssel kapcsolatban azt javasolja, hogy a gyakorló összpontosítson a dukkhára és keletkezésére. Ha éberen figyel és megismeri a dukkhát, akkor megismeri a dukkha keletkezésének okát, a sóvárgást is. A dukkha feletti szemlélődés világi szinten alkalmazva irányuljon a mindennapi élet kötődéseinek, sóvárgásainak mintázatára, tanulmányozza a három minőséghez kötődő viszonyulásokat és az azt követő reakciókat. Figyelje meg, mi történik, ha teljesül a vágy, ha felébred a harag, és foglalkozzon a figyelmen kívül hagyott, semleges dolgokkal is. Ha ezt feltérképezte, keresse meg benne a dukkhát: egy-egy kötődése, az én valamely automatikus reagálása a szenvedés melyik alakját ébresztette fel, hogyan okozott ismerős kielégületlenséget. Ezek után a feladat adott. A ragaszkodást, sóvárgást meg kell haladni, és így eltűnik a dukkha is. Eleinte időlegesen, később véglegesen.

Mikor felmerül bennem, hogy mit akarok, mitől félek, abban a pillanatban megteremtem és hozzá kapcsolom a dukkhát. A szenvedéstől rettegve szenvedni fogok, a vágyottat megszerezve az elvesztésétől félek. Semmi nem megragadható, és ez dukkhát szül.

De mi az alapja a világi jelenségek elégtelen természetének? Legközelebb beszélünk róla.

A következő részben már valóban belefogunk az alaptanítások tárgyalásába, amit meg-megszakítunk majd ehhez hasonló kommentárokkal, tanításokkal, beszélgetésekkel. De egy téma még hátra van addig:

Létezik a buddhizmusban egy alaptétel: ez van, ebből kell kiindulni. Ma ennek a hozzáállásnak a végtelen bölcsességét szeretném kifejteni.

A világ és az én kapcsolatához négyféleképpen lehet viszonyulni, vagyis inkább három hagyományos, és egy rendhagyó módon. Mindegyik esetben megtörténik a felismerés, hogy a világ és az én külön áll. Másodsorban megtörténik annak a felismerése is, hogy a két rész, az én és a világ, az egyén éntudata és a világról alkotott tudása nem illeszthető össze maradéktalanul. Kisebb-nagyobb eltérések vannak a két rész szélein, szakadások, törések, egyenetlenségek, ami miatt fájdalmat okoz már az is az énnek, ha csak illeszkedni próbál a rajta kívül álló részhez. Ehhez még ellenségesnek sem kell lennie a külső világnak, elég, hogy létezik, elég, hogy külön áll. A gyermekkor mágikus világképének, a kívül rekedtség varázslás útján történő eltüntetésének a felnőttséggel vége szakad, és ekkor, egészséges esetben, megszületnek ezek a belátások.

A négy megoldás közül az első a nárcisztikusoké. Az énjüket tekintik alapnak, különlegesnek, a folyamatokban és állapotokban meghatározónak, és ehhez hajlítják, torzítják hozzá a világot. A világ persze recseg-ropog, az amúgy is nehezen kapcsolódó részek még tovább törnek, de hazugságokkal ez a probléma többé-kevésbé áthidalhatónak látszik. A másik lehetőség a megalkuvó vagy áldozati módszer. Magát töri hozzá a megváltoztathatatlan világhoz, és feladja integritását, személyiségét. A harmadik módszer a világi tekintetben a legegészségesebb: belátja a teljes összeillesztés lehetetlenségét, a különállás elkerülhetetlenségét, és ahol lehet, kapcsolatot keres, ahol nem lehet, ott megbékél.

Eddig tartanak, leegyszerűsítve, a világi út lehetőségei. Ennyit tehetünk. Az utóbbi a tao, a világi bölcsesség útja: a természet megismerése, alkalmazkodás, bölcs belátás, a felesleges erőfeszítés elkerülése. A Buddha viszont mutatott még egy utat: a két rész megkövült különállóságának feloldása, a tapasztalatok megkérdőjelezése, az összeillesztésre irányuló erőlködés elhagyása annak a világfeletti bölcs belátásnak az alkalmazásával, amelyik a különbséget azért nem látja én és világ között, mert meghaladta, pontosabban meglátta, hogy nincs.

Elsőre őrültségnek tűnik. Hát igen, azt, hogy ez most menekülés a valóság elől, szimpla személyiségzavar, olcsó ezotéria, a legmagasabb szintű bölcsesség, játék a szavakkal, nihilizmus, vagy egy működő módszer, ami a felismerésen keresztül valódi megoldáshoz vezet, mindenki döntse el maga. Erről még sokat fogunk beszélni, mivel a buddhizmus egyik legfontosabb kérdése az én és a valóság viszonya. Most ezt csak azért vetettem fel, hogy lássuk, mivel állunk szemben, és a füstölők, imazászlók és buddhaszobrok silány vásáriassága mögött megmutassam, mire megy ki a játék, és elvezessem, vagy ha már járt ott, akkor visszatereljem kedves Olvasóimat az énnel való szembenézés rögös útjára. Az útra, ahol nehéz megszeretni magunkat.

Szerencsére nem is kell megszeretni. De elítélni sem. Szembenézni viszont szükséges. Ahogyan az elején elhangzott: ez van, ebből kell kiindulni, tehát ismerni kell a valóságot önmagunkról. Nagyon kevesen végzik el a kompromisszummentes szembesítést önmagukkal, akik pedig igen, azok közül sokan az ott találtak alapján kétségbeesnek. A buddhizmus nagyon fontos tanítása, hogy a meditációval, a nemes ösvényen való járással lecsendesíthetjük a tudatunkat, és megszerezhetjük az éberséget, az egyhegyű koncentráló-képességet. Ez azonban még nem a végeredmény. Ugyanis tudatunk egy háborgó felszínű tóhoz hasonlatos. Tévedéseink, nemtudásunk, a bölcsesség hiánya azok a zavaros szelek, amik felkorbácsolják a tó vizét, és nem engednek belelátni a tóba, nem engedik a mélyére tekintést. Kitartó munkával elérhetjük, hogy a tudás megszerzése, a rossz kötődések elhagyása, a megszenvedett bölcsesség elnyugtassák ezt a vihart. Ekkor a tó felszíne elcsitul, megnyugszik. Végre kisimul, beköszönt a béke, és mi azt hihetjük, végeztünk. De ekkor jön a java. Az elnyugodott felszínre tekintve végre leláthatunk a tudatunkat jelképező tó mélyére, és ott elszörnyedve látjuk meg azt a rengeteg szemetet, mocskot, hullákat, törött kacatokat, amiket addig a vihar elfedett. Ilyenkor vagy visszakívánjuk a vihart és a boldog tudatlanságot, vagy mélyére hatolunk a tónak, és elkezdjük kitisztítani. A meditációba gyakorlatlanul, vezető nélkül beleugrani ezért veszélyes, és csak eléggé erős, tapasztalt lény bírja ki, amivel ott szembesül.

Mivel nem ismerjük az ítélkezés felesleges és ördögi természetét, ezért az ember, még a jó ember is, állandóan mentegeti magát, ha önmagában valami neki nem tetszővel találkozik, és eközben egy kívülről kapott, de a helyzethez, azaz önmaga felmenthetőségéhez igazított erkölcsi skálához képest határozza meg magát. Hisz énjében, úgy képzeli, tudja, mi a jó, hát ítél. Aztán megijed az önmagára mért ítélettől, és felmenti magát, szintén kívülről kapott szempontok alapján.

Mert bizony, ha ítélkezünk, akkor sajnos kiderül, hogy egyikőnk sem jó. Sőt, ha így állunk magunkhoz, akkor mindegyőnk, te is, kedves Olvasó, elég mocsok alakok vagyunk. Főleg egy valóban jó, szent emberhez képest. És ezt még meg is magyarázzuk. Végül mindig felmentjük magunkat, mert nem lehet együtt élni ezzel a tudattal. Ez alapvető működésünk, erre a pszichológia bizonyítékok ezreit szolgáltatja. Húst zabálunk, és közben hirdetjük, hogy szeretjük az állatokat. De most őszintén, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy a kettő kizárja egymást. Egymás ellenére gazdagodunk, növekszünk, az életben nyerni akarunk, a szeretteinknek és magunknak jobbat akarunk a másik rovására, tehát nárcisztikusak, kegyetlenek vagyunk. Mindenki, te is. Persze ez egy darabig egészséges, de most őszintén: egy kegyetlen küzdő jó ember? Azt hogyan kell elképzelni? A fájdalom és a pokol egy bizonyos szintjén bárkit, bármely szerettünket eláruljuk, nincs kivétel. Most őszintén, ennyit ér a szeretetünk? Még a legnagyobb altruista is a végén mindig önmagát választja, mert reménytelenül önmagunkba vagyunk zárva, de hát most őszintén: ennyit ér a szavunk? És így tovább.

Nem folytatom, mert nem lehangolni akarlak, hanem megmutatni az elején leírt tanítás igazságát: ez van, ebből kell kiindulni. A Buddha sok csodálatos felismerése közül az egyik, hogy a dolgoknak nincs önértékük, hanem csak egyszerűen vannak. És mivel vannak, kezdenünk kell velük valamit. A dukkha van, az ösvény van, a fent leírt gyengeségeink vannak. Látod, kedves Olvasó, már én is milyen finoman igyekszem súlytalanítani közös ocsmányságunk, mikor gyengeségnek nevezem.

Ami vagy, az is van. Siránkozhatsz rajta, megmagyarázhatod, mondhatod, hogy tévedek, de mindegy, mert ilyenek vagyunk, ez van. Az egyik ember összeomlik ettől, szégyelli magát, és egy életen át próbál kompenzálni és megfelelni valami állítólagos jónak; a másik tagadja, és bár beismer kis hibákat, de elutasítja a feltételezést, hogy komoly gond lenne vele. Egyik sem jó út. Már beszéltem neked a Buddha középútjáról. Az igazság most is a végletek között, a tengelyben, középen van, ahol a dolgok elnyugodnak. Ki fogom fejteni a közeljövőben a középút valódi jelentését, de nincs még itt az ideje. (Természetesen nem relativizálni akarom a bűnöket. A gyilkosság, az ártás, a gonoszság elítélendő, de most a tudatunkban kutatunk, a gyökeret keressük. A társadalom a szamszára része, és mint ilyen, működik, mert az a dolga. Mi próbáljunk mögé látni.)

Most a kiindulóponton állunk, és a tudatunkban indulunk egy nagy kalandra a Buddha segítségével. Lássuk meg hát bátran, hogy kik vagyunk, de ne ítéljünk, magunkat sem. Ha ítélkezel, megkötöd kezeid, elgyávulsz, kegyetlen leszel, jellemed torzul, távolodsz az igazságtól, de legfőképp tévedni fogsz. Ha felmented magad, gonosszá és ostobává válsz, kegyetlen leszel, jellemed torzul, távolodsz az igazságtól, de legfőképp tévedni fogsz. Maradj középen, maradj a Tanításnál, és próbáljunk együtt haladni. Csak ez emel fel, csak ez ment meg a szamszárától. Nézz szembe önmagaddal, ismerd meg magad bátran valójában, de ne ítélkezz, csak vedd tudomásul, mert enélkül az ismeret nélkül semmit nem fogsz érteni az életből, a Buddha Tanításából: ez van, ebből kell kiindulni. Ez van, csak ebből tudunk kiindulni!

Weöres Sándor: A boldogságról

A kis jércét nem irígylem én,
amikor kapar az udvar szemetén.
Irígylem a kotlóst: lázban, egyedül
az áthevülő tojásokon ül
s a változás titka körülkerengi.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod mennyi rajta a seb,
fuss, mint a háromlábú eb,
fuss vissza, míg nem késő visszamenni.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

Fontosnak tartom teljesen tisztázni a boldogság fogalmát, mielőtt a dukkha, a szenvedés meghaladásáról, a megelégedettségről és megvilágosodásról kezdünk el mélyebben beszélni. Ugyanígy fontosnak tartom tudatosítani, hogy mennyekben bízva, az ego újraszületésében reménykedve, isteni megváltásra támaszkodva, de magadat nem felszabadítva csak csalódni fogsz, és így a Buddha és a magad útja is járhatatlan.

A boldogság mindig egy kicsit többet akar, sosem elég, ami van. Mindig egy kicsit mást akar, folyamatosan rezeg a két véglet között, illetve a végtelen végletek között. A valódi boldogság megtalálja középen azt a pontot, amikor ki lehet végre mondani: most elég.

Az elég kimondása nem lesz euforikus, hanem békés megelégedettség. Derűs, ellazult boldogság. Nem eufória, hanem katarzis. Katarzis. A szenvedés és az út vége. A megvilágosodás nem eufória, tehát nem az öntudat elvesztése, hanem katarzis, azaz az én meghaladása és illúzió-voltának, üresség-természetének belátása. Egy olyan halál, ami leveszi szemedről a hályogot, és végre látni engedi magad nélkül a valódi életet. Nincs rajtad többé hatalom, nincs bábjátékos, aki rángat, nincs szűrő, ami csak az énnek tetsző dolgokat engedi át. De halál. A nirvánában azért oldódik fel a halálfélelem, mert a halál már megtörtént! Halál, mert amit most ismersz, abból semmi, értsd, semmi nem marad, az sem, amit most lelkedként sejtesz, valódként azonosítasz, istenedként imádsz! Oda nem kísér el isten, mert amit most istenként értelmezni tudsz, az is halandó, mulandó, ezért a múlhatatlanság birodalmába csak egyedül léphetsz be. Az életért halnod kell, halnod valójában és örökre, remény nélkül.

Semmit nem remélhet az, aki nem a teljes félelem-nélküliség és a teljes reménytelenség állapotában van! Oda nem kísér el semmi, amit ismersz, vagy amit isten ismer. Vakmerő ugrás a sötétbe. Ha csak egyetlen kapaszkodót megtartasz, az visszaránt a szamszára örvényébe.

A boldogság tehát a tökéletes középen levés. De mi folyamatosan ingázunk a végletek között, ám közben egy-egy pillanatra, amikor a középponton áthaladunk, átélhetjük ezt a katarzist. A legelvetemültebb ember is látja életében legalább egyszer, egy rezdülés erejéig a Tökéletességet. Az igazi katarzis, amikor ebben a középben megállsz. Megvilágosodás, amikor itt is maradsz.

Ez tökéletes, nem optimális. Az optimális csak a nem-tudó ember fogalma a nála különbre. Az optimális csak egy éppen-jó állapot, ami már működik, használható, de mástól függő, viszonylagos és romlékony. A Tökéletes független, és még csak nem is az egyetlen egység, az Egy, mert az részekre bontható, nem végső, mert annak volt eleje, nem legnagyobb, mert az kisebbekből áll, nem fokozhatatlan, mert akkor lennének fokozatai, nem Isten, mert az elkülönül az istentelentől. Egyszerűen csak tökéletesen van, ahogyan a dukkha is csak van. Megmagyarázni nem tudjuk, de ez nem tagadja létezését.

A katarzis pillanatában kihullasz a létezés köréből, kihullasz a haláltáncból, és a korrupt és megrontott létállapotodat helyreállítod.

Állítom, hogy a boldogságot, a szukkhát csak a szenvedésen, a dukkhán keresztül érhetjük el. Amíg nem tudod, hogy mitől akarsz megszabadulni, addig hogyan is érhetnéd el a teljes és tökéletes nirvánát? Amíg nem látod, mekkora bajban vagy, addig sodródsz, és nem akarsz menekülni. A levágásra szánt bárány együgyűen néz a felé közeledő mészárosra, eszébe sincs elfutni.

Addig sem érheted el a nirvánát, amíg azt hiszed, hogy az egy hely, valamiféle mennyország, egy tökéletes birodalom, valamiféle égi menedék, ami majd befogad téged szutykosan, megviselten, sebekkel borítva, és letakarítja rólad tévedéseid nyomait.

Senki sem úgy képzeli a monoteista vallások legfőbb ígéretének megvalósulását, a halál után, a végítéletkor, Isten érintésére történő testben való újraszületést a mennyek országában, hogy újraéledő teste majd tartalmazza betegségeit, rossz gondolatait, hívságait. Úgy képzelik, hogy a halál utáni újraszületés során megtisztulnak. De ha megtisztít egy felsőbb hatalom, mi marad belőled? Ha elveszik tapasztalataid, hibáid, csak a jót hagyják, kilúgozva belőled egyediségeddel együtt minden emberi alkotórészedet, miféle korcs, vigyorgó, a mennyekhez optimalizált szörnyeteg marad belőled? „Ha új szíved lesz, befogad a menny”, írja Szabó Lőrinc Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat történetében, de addig nem.

Mikor újraszületsz testben, valamely isten kegyelméből, milyen akarsz lenni? Lehetsz a tizennyolc éves kamasz önmagad, kiforratlan, még homályos tudatú kölyök, vagy ha öregen halsz meg, akkor az a megtört vénség, aki addigra meggörbült az élet súlya alatt, vállai roskadoznak tapasztalatai terheitől, és megkeseredettsége gonosszá tette az egészségesek irányába. Esetleg kisgyermek lennél újra, aki még nem érti a világot, és értelme helyett szinte csak ösztönei vannak. És hogyan szülessen életre ismét a két naposan elhalt csecsemő, a rákban meghalt négyéves? A mennyben majd vénségek vánszorognak néhány fiatal és csecsemő között? Miféle gyermeteg elképzelések ezek?

Nem, általában mindenki éppen úgy akar majd a mennyekben újraszületni, ahogyan éppen van. Félti tapasztalatait, szerelmeit, múltját, emlékeit, de közben egészséges is akar lenni, és boldog, hát persze, legfőképpen boldog, de úgy, hogy az ég ne vegye el tőle élete során gyűjtött szellemi javait, ami azzá tette, ami éppen most ő. Nem érdekeli az sem, hogy ha két év múlva halna meg, akkor jelenlegi önmaga lenne számára halott és lebecsülendő akkori önmagához képest. Ez kell, mindenki ahhoz ragaszkodik, amilyen éppen most. Az énjét mindenki szeretné átvinni! De ez lehetetlen! A legtisztább világ nem tudja hová tenni zavarodottságaid, mocskaid, tévedéseid, az egész lyukacsos, ütött-kopott, félig-se-kész kis-tudatod.

Senki sem akar újra fiatalként, gyerekként újraszületni, senki sem meri odadobni kis-énjét, mert a lelke mélyén sejti, hogy ez a halál. Valahol mindenki érzi, hogy a saját gyermeki, kamasz, fiatal felnőtt énje már meghalt, nem elmúlt, hanem halott. Az a kamasz nem megváltozott, hanem elmúlt örökre, és ez itt alig-alig jogutódja, folytatása annak. Kevesebb a kapcsolata vele, mint némely magakorúval, és el sem bírná viselni, ha vele kéne lennie. Ha korábbi önmagát választaná, akkor pedig ez halna meg, aki most éppen önmaga.

Tehát az én akadály, elhagyandó, a továbbélésébe vetett bizalom a megvilágosodást lehetetlenné tévő teher. A felsőbb hatalmakba kapaszkodó lény pedig, ahogyan a szeme egyre jobban kinyílik, rémülten veszi észre, hogy keze egy démon karját markolja.

Mielőtt elmerülnénk a buddhizmus alaptanításaiban, valamit tisztáznunk kell.

A valódi boldogság semmi más, mint a megelégedettség. Elégedettség, szukkha, ami nem a hibásan értelmezett boldogságot jelöli, hanem a dukkha ellentéte, azaz a tengely középre kerülése. A boldogság a nem vágyás, a vágyni nem akarás, a vágy és ellenszenv ellobbanása, a világgal való békés harmóniába kerülés. Ebben a mai torz világban mindenki a boldogságot hajszolja, és az előbb elmondottakkal alig van tisztában valaki. Hajt minket a világ, szorongat, erővel kényszerít boldognak akarni lenni. Egy olyan dolgot hajszolunk, ami vagy van vagy nincs, tőlünk függetlenül, vagy megtörténik vagy nem. A boldogságot az eufórikus örömmel, a szédülettel, a magavesztéssel keverjük össze, és azt hisszük, hogy ez a feloldódás a boldogság. De ez nem az ego feloldódása, ami valóban boldoggá tesz, hanem csak az öntudaté, az éberség elvesztése és átengedése valami rajtunk kívül álló erőnek, amit nem is ismerünk.

Nem mindegy, miben veszel menedéket.

Csakhogy minden eufóriának csömör a vége, minden szárny nélküli emelkedésnek zuhanás. Az euforikus öröm ráadásul kiszámíthatatlan, nem tudod előidézni, minél jobban akarod, annál kevésbé történik meg veled. Szerencse kérdése. Szerelmes leszel vagy nem, tágabban értve a szerelmet, dologba, istenbe, munkába, emberbe, eszmébe, ezt nem befolyásolhatod. A szerelem önző, ostoba és reménytelenül kudarcra van ítélve mulandóságában. Nem lehet érte küzdeni, mégis ezt kergeti mindenki, mindent ennek áldozunk fel. Mondanom sem kell, teljesen reménytelenül, és az erőlködés miatt egyre inkább boldogtalanul, egyre kevésbé megelégedve, és még az eufória sem adatik meg nekünk, szerencsétleneknek. Ezért beteg lesz a lelkünk, és testi, szellemi, lelki pótszerekhez nyúlunk. Erről a nyomorról szól minden romantikus film és könyv.

Az igazi boldogság szent, ezért elmenekül, ha erővel akarod megragadni. Szent a szó legteljesebb értelmében. A középen levés, a teljes buddhai elégedettség az ember által elérhető legnagyobb eredmény, még az istenek is irigylik. Ez a szamszára meghaladása, ez a megvilágosodás, ez a nirvána.

Értitek-e, mit hajszoltok, amikor boldogok akartok lenni? Értitek-e, mi a tét?

Az igazi boldogságot nem lehet kikényszeríteni, viszont meg lehet teremteni. Amit a ma embere boldogságnak hisz, az euforikus tébolyt, nem lehet létrehozni, esetleg rövid ideig káprázatba merülve körénk hazudni. A megelégedettség viszont kitartó munkával, erőfeszítéssel, szent elkötelezettséggel, bölcs belátással és meditációval elérhető. Igen, ez nehéz, fárasztó, elérése bizonytalan, és út közben könnyű eltévedni. De a kis munka csak kis boldogságot eredményez.

A fő probléma, hogy az emberek ezt nem is tudják. Ködben élünk, és a nemtudás állapotában bolyongunk. A helyes szemlélet nélkül, elveszve, még az út elejét sem találhatjuk meg. Ezért keverjük a világ iránti szerelmet a boldogsággal.

A valódi boldogság a megelégedettség, ami tartós, sőt, örök. Aki a ma boldogságnak hívott tébolyt kergeti, az a haláltáncba veti magát. A haláltánc nem az élet része, hanem mindig egy választás. A megvilágosodott kiszállt a haláltáncból, de már az a lény is kifelé tart belőle, aki helyes szemlélettel rendelkezik. Aki a haláltánc örvényében forog, az a szamszárába vetette magát, a szamszára káprázatának foglya. Aki úgy keresi a boldogságot, ahogyan azt manapság szokás, nem az életet választotta, hanem a halált, és közeleg az örvény közepe felé, a megsemmisülésbe. Aki a megelégedettséget keresi, az viszont kivonult ebből, kilép a szamszárából, és a nirvána örök békéjét találhatja meg.

A Szatipatthána szutta, a buddhizmus egyik alapvető szentirata már a kezdetén megfogalmazza: „Szerzetesek, ez az egyenes ösvény, amely a lények megtisztításához, a bánat és a siránkozás meghaladásához, a dukkha és az elégedetlenség megszűnéséhez … vezet.” A Buddha a szenvedésről, és annak megszüntetéséről való Tanítást hozta el. A dukkhát tette meg Tanításának alappillérévé. Nem beszél Istenről, mennyekről, külső hatalom általi megváltásról, hanem az élet legközvetlenebb élményéről, ami születéstől halálig kísér, a szenvedésről.

A dukkha nem abszolút kijelentés, nem metafizikai igazság. Ha az lenne, meghaladása lehetetlenné válna, és a buddhizmus csak a nihilizmust hirdetné. A dukkha egy Nemes Igazság, amivel foglalkozni kell, használni, magunkkal hordozni.

A dukkhát, a kellemetlenségeket nem lehet elkerülni. Meg kell értenünk, mert egyszerűen nincs más választásunk. Ellenkező esetben örök menekülésre kárhoztatjuk magunkat.

Számtalan külső és belső jellemző köti össze a létezőket, de legmélyebben és legáltalánosabban a szenvedés. Ez közös kötelékünk, de mégsem mindig köt össze bennünket. A testi fájdalomtól jajgatónak segítünk, de a máshogyan gondolkodóval harcolunk, vagy őt elfogadjuk, de a beteg hajléktalant elkerüljük, és irtózunk az érintésétől. Örömünkben vagyunk igazán kegyetlenek, mert olyankor empátiánk nem terjed ki a szomorúakra. Magunkon keresztül látunk, magunkat érzékeljük kizárólag. Ha tudnánk, hogy a dukkha ezer arcának egyikét látjuk éppen sorstársainkon, közelebb vinne minket az igaz megértéshez.

A legősibb buddhista hagyományban, amit utólag hínajánának neveztek el, a megszabadulást minden akadályozó tettről, tulajdonságról vagy gondolatról való lemondással próbálják elérni. A megszabadulás a dukkhától való megszabadulást jelentette, egyfajta tökéletes boldogságot, a dukkha ellentétét, a szukkhát. A Buddha megfogalmazza a Tan kerekét megforgató szuttában, hogy a szenvedés a születés, betegség, öregség és a halál; a vágyottól távol lenni, a nem szeretetthez közel lenni, a vágyat el nem érni szenvedés, minek következménye szomorúság, bánat és kétségbeesés. Ezeket kell tehát megérteni és elkerülni. De mit tegyünk, ha az életben találkozunk örömmel, mikor nem éget a szenvedés, nem sújt a bánat, és fel sem merül bennünk a halál vitathatatlan ténye? Vajon olyankor létezik-e a dukkha?

A Buddha nem csak a negatív élethelyzetekre, eseményekre gondolt az Első Nemes Igazság kimondásakor. Ha minden dukkha lenne, amiből nincs kibúvó, akkor a Harmadik és Negyedik Nemes Igazság nem létezhetne, tehát lehetetlen lenne kiszabadulni ebből a körből, nem lenne elérhető a tökéletes boldogság. A dukkha megértése nem a szenvedésben való elmerülést vonja maga után. Ahogyan a dukkha szó elemzéséből is kiderül, a szenvedés a dukkhának csak az egyik olvasata. Végső soron valamiféle kibillentséget, rosszul állást, diszharmóniát jelent, nyugtalanságot, kényelmetlenséget, összefoglalva: elégtelenséget. Valaminek a nem tökéletességét, és annak a tudását, hogy ami nem tökéletes, azzal idővel baj lesz. Az nem adhat kielégülést, esetleg ideig-óráig, de aztán összedől, fájdalmat okoz. Ez az élmény aztán újra vágyat ébreszt, szomjat eredményez, mint azt a Második Nemes Igazság kimondja, ez keresésre ösztönöz, és kezdődik az egész újra az elejéről. A tökéletlennel szemben még egy szörnyű felismerést tehetünk: mivel nem működik mindig jól, és ha igen, akkor sem tökéletes minden szempontból, ezért mintha lenne benne valami lényegéhez tartozó üresség, sőt, igazából lényegmentesség, lényegnélküliség, amit zajos tevékenységekkel, csillogó felülettel, harsány maga-hirdetéssel álcáz.

Ennek a körforgásnak a halál sem vet véget, mert a létszomj újraszületésekbe űzi a szerencsétlen szenvedőt, ahol végeláthatatlan folytatja zavarodott bolyongását.

Tehát a dukkhától az örömeink sem mentesek, vonatkozik a boldogságra is. Amíg tartanak, élvezzük őket, azonban elmúlnak, és hiányérzetet hagynak maguk után. Elmúlásuk veszteség, az újra megszerzésükre irányuló törekvés pedig kínzó vágy, gyötrődő, soha véget nem érő küzdelem. Ezért életünk a fájdalom és a vágy között hányódik, egyik elől futunk, másikat kergetjük. De amíg tartanak, élvezzük. Mi hát velük a baj? És miért baj a mulandóság és az éntelenség, hiszen ha a rossz múlik el, az éppen megkönnyebbülés, a szerelemben való énvesztett feloldódás pedig a gyönyör maga? Vizsgáljuk meg hát a szenvedés természetét.

A legenda szerint a Buddha, még Sziddhárta herceg korában, boldogságban és fényűzésben élt. Nem érintette sem a nélkülözés félelme, sem a halál rettenete. Az emberi szenvedés létezése kézzelfogható problémák képében találta meg: egy öreg, majd egy beteg emberrel találkozott, aztán halottat látott, végül egy megszabadulásra törekvő, így a kétségbeesés elől menekülő vándort. Fia születése pedig felvetette annak a lehetőségét, hogy örökre ennek a rettegő világnak a foglya marad. Azonnali döntést hozott fizikai és lelki értelemben is, és a megoldás keresésére, önkéntes száműzetésbe indult.

Tehát az ösvény keresése a szenvedéssel, az elégtelenség felismerésével kezdődik. Más tanítások szerint talán beavatással, nagy hittel, isteni csodával, egy megváltó ígéretével, esetleg csodálatos természeti jelenségekkel, de a buddhista ösvény fogcsikorgatással, fájdalommal, a tökéletlenségre való rádöbbenéssel, vagy a reménytelenség már tovább nem tűrhető olyan mértékével, ami keresésre ösztönöz, sőt, kényszerít. Persze ha ez csak passzív élmény, akkor depressziót, apátiát vagy nihilista hozzáállást okoz, más esetben az élvezetek hajszolását, de ha egy belső felismeréssel jár együtt, akkor alkalmassá válhatunk a Tanítás befogadására. Eleinte mással próbálkozunk, hétköznapi módszerekkel igyekszünk kínjainkon vagy hiányérzetünkön enyhíteni. Érzéki kielégülést keresünk, ha az nem bizonyul elegendőnek, akkor pótszereket alkalmazunk, és közben elkerüljük, ami rossz. Ha a vágyak csak időlegesen, vagy egyáltalán nem csillapodnak, akkor önbecsapásokba és élethazugságokba menekülünk, az elkerülhetetlen rossz következmények miatt pedig frusztrációt, majd testi-lelki betegségeket élünk át. Homályos, zavarodott tudatunkat spirituális pótszerekkel gyógyítgatjuk, vallást keresünk magunknak. Énünket alámerítjük vagy felemeljük, de végül is mindegy, mert nem kerülünk közelebb a megnyugváshoz, nem látunk át a fátylakon. Végül is bűnt követünk el önmagunk és mások ellen is, nemhogy a szabadulás, de a változás legkisebb reménye nélkül, beleragadva a szenvedésbe.

Az Első Nemes Igazságot még tovább célszerű pontosítani. Kijelentése végtelenül egyszerű: „van szenvedés”, illetve még pontosabban: van kibillentség”. Mikor a fájdalommal találkozunk, azt mondjuk: „szenvedek”. A Buddha nem ezt mondja, nem individualizálja, hanem kozmikus szintre emeli. Nem állít többet, mint hogy a dukkha létezik, van, egyetemes törvényként élőnek és holtnak, megvalósultnak és gondolatnak, időtlenül létezve a tér minden pontján. Nem vagyunk képesek elbújni előle, minden létezőt érint, megmásíthatatlan törvény. Van, mert … létezik, és mivel ezen nem tudunk változtatni, dolgunk van vele.

A szenvedésnek a buddhista hagyomány szerint tudatosulnia kell, majd három feladatunk adódik vele kapcsolatban. Az első a fent említett belátás, miszerint a szenvedés létezik, bárhogyan is tiltakozunk a tény ellen, és nincs olyan önbecsapás, vagy akár valódi élvezet, megváltó vagy isten, aki ettől a ténytől, és az életünkre gyakorolt hatásától meg tudna menteni bennünket. Ez az elmélet. A második belátás, hogy ezt a szenvedést, mint megkerülhetetlen tényt kénytelenek vagyunk megérteni, ha meg akarjuk érteni magunkat, a világot, az okokat és a következményeket. A „kell” szó nem véletlen, ez alól nincs menekvés. Ha szabadulni akarunk a dukkhától, akkor az munka nélkül nem fog menni. A megértés tehát itt nem csak reagálást, hanem elfogadást, a ténnyel való zsigeri azonosulást, a sejtjeinkbe, gondolatainkba való beépítést jelent. Ez a tényleges gyakorlat. A dukkha harmadik nézőpontja a folyamat lezárása, azaz a szenvedés teljes megértésének kijelentése. Ezzel a megállapítással érdemes óvatosan bánni, és csak akkor kimondani, mikor a dukkha már nem csak megfellebbezhetetlen tény számunkra, hanem tetteink és gondolataink eredője és inspirálója. Ez a gyakorlat eredménye.

Ha belátással már rendelkezünk, akkor érdemes beszélnünk arról, hogy hol találjuk azt a tanítást, ami kivezető utat mutat ebből a sötétségből, a zűrzavar körforgásából? Legfontosabb követelmény az ösvénnyel szemben, hogy egyszer és mindenkorra vessen véget a szenvedésnek, oldja meg ezt a problémát, méghozzá véglegesen és teljesen. Mind a két jelző fontos: a dukkha teljes megszűnését kell elérnie úgy, hogy az soha ne térhessen vissza. Hol találunk ilyen tanítást? A nemes tanításnak három ismérve létezik: adjon pontos képet a szenvedés teljes terjedelméről, pontosan lássa a szenvedés okait, és a szenvedést annak forrásánál szüntesse meg. Az Alagaddúpama szuttában a Buddha kérdezi tanítványait, hogy ismernek-e olyan lélekről szóló elméletet, melyet ha elfogadnak, nem lesz részük szomorúságban, sírásban, zaklatottságban és gyötrelemben? A bhikkhuk nemmel válaszolnak, amit a Buddha megerősít: nincs ilyen elmélet, csak a Dhamma Tana. A Buddha halálához közeledve kijelenti Ánandának, hogy saját magunk és a Dhamma a menedékünk, semmi más.

Legközelebb elkezdjük összehangolni a dukkha fogalmát a buddhizmus alapvető tanításaival.

A Buddha a Négy Nemes Igazságban határozta meg felismerése és a létezés lényegét. Fontos a jelző, miszerint ezek az igazságok nemesek. Az életben sok és sokféle igazsággal találkozhatunk, amik különböző helyzetekben, nézőpontokból szemlélve, adott viszonyok között, azaz valamiktől való függésben igazak. Ezek más helyzetekben aztán nem igazak. Az ilyen igazságok esetében állandóan vizsgálni kell a körülményeket, mérlegelni kell őket, aztán egy nézőpontból ítéletet hozni, tudva azt, hogy a nézőpontok koronként és helyzetenként változóak, és így az igazságok értékelése is viszonylagos. Viszont a Buddha igazságai nemesek, tehát minden esetben, minden nézőpontból igazak, megállnak, kikezdhetetlenek és meghaladhatatlanok.

A Négy Nemes Igazság megjelöli és kimondja az élet lényegét, de állításaiból nem következik ítélet. Elfogadásuk vagy elutasításuk nem méri meg az értékelőt. Tökéletesek és áttetszően tiszták, mint egy kristály. Otthonod oltárára, szíved legszentebb pontjába helyezheted, de a sárba, állatok piszkába is vetheted, mindenhol tiszta és csillogó marad. Ha hallottál róluk és megértetted őket, akkor abból a szempontból bajban vagy, hogy többé nem védekezhetsz tudatlansággal. Persze az Igazságok nem fognak megítélni és bántani téged, de tudni fogod, hogy merre található a válasz, a kivezető ajtó, és magad ítéled meg magad, ha nem törekszel a szabadulásra. A Négy Nemes Igazság van, mindig is volt, nem függ semmitől, nem koptatja el az idő, a teremtett világ közepén és szélein is mindig igazak lesznek. Ahogyan a Buddha megállapította megvilágosodásakor: amire rájöttem, az jó az elején, jó a közepén, és jó a végén. Tehát jó, amikor megállapítjuk vagy találkozunk vele, kompromisszum-mentesen jó, amikor műveljük, és tökéletes, amikor meghozza a gyümölcsét. Ez a világon másról nem mondható el.

Nem leszel kárhozott, ha nem műveled az igazságokat az életedben, és nem kerülsz a mennybe, ha velük kelsz és fekszel. Ha megvalósítod őket önmagadban, akkor úgy fogod látni a dolgokat, ahogyan azok vannak, középre kerülsz, nyugalmat lelsz, és eltűnik belőled a mindent elfedő nemtudás.

A nemtudásról még sokat fogunk beszélni. A nirvána az, ahol nincs nemtudás és nincs szenvedés. A nemtudás elérése a legfontosabb, ennek elhagyásából már következik a szenvedés megszűnése. Ezért a nemtudás felül közelítjük meg a lét problémáját. Viszont ahhoz, hogy ezt értsük, először a szenvedésről, mint a világ legalapvetőbb tényéről kell beszélnünk. A fogalmát a következő bejegyzésben pontosítjuk, itt most arról írok, hogy miért kell vele foglalkoznunk.

Innentől kerülni fogom a szenvedés szót, mert nem fejezi ki az Első Nemes Igazság, a dukkha (szanszkrit) lényegét. Igazából egyetlen szó sem fejezi ki azt, ezért hosszas körüljárása elkerülhetetlen, és talán a leglényegesebb feladata annak, aki meg akarja érteni a buddhizmust. A továbbiakban tehát már csak dukkhaként fogom említeni.

Az érző lények öntudatlanul is az Első Nemes Igazság, a dukkha gyökerét keresik. Meghatározni beláthatóan túl nagy vállalás, mert az érző lények szenvedése végtelen, és minden lény számára más-más arcát mutatja. Mégis, remélem közelebb kerülünk a baj gyökeréhez.

A dukkhát a Buddha szerint márpedig meg kell érteni, mert aki érti, az érti a keletkezését, a megszűnését, és a megszűnéshez vezető utat is. Paradox módon a szenvedést megszüntetni akkor lehet, ha megértettük, belehelyezkedtünk, átitatódtunk vele. Ha nem szüntettük meg, akkor elmerülünk benne, esetleg, az énerő mértékétől függően megbékélünk, együtt élünk a fájdalommal, hogy aztán öregen várjuk a mindent feloldó halált, ami végre leveszi a vállainkról az egész élet alatt gyűjtögetett terheink.

Ennél jobb stratégia a buddhista út. Egy kitartó gyakorló, még nem megvilágosodott lény is megérezheti azt a semmihez sem fogható boldogságot, ami a vágyak hiányából, az éntől való szabadulásból ered, a nyugalmat, ami nem valaminek az eléréséből adódik, hanem éppen a semmiért való soha többé nem küzdésből. Ez az öröm nem szikrázó, nem elfogult, nem kapcsolódik személyhez, tárgyhoz, eszméhez, hanem egy folyamatos belső elégedettség, az elégedetlenség megszűnése, a vágyak ellobbanása. Valószínűleg csak ebben az állapotban lehet megérteni, hogy addig mindent rosszul érzékeltünk, ködben bolyongtunk, és hozzátapadtunk mindenhez, ami csak egy kis biztonságot ígért, hogy megkapaszkodva kikerüljünk a szamszára elkerülhetetlen sodródásából.

Tehát a feladat felismerni a helyes utat világi és világfeletti szinten is, és közben felhagyni a türelmetlenséggel, ami nem segíti az ösvényen való haladást.

A két szint elkülönítését a továbbiakban minden megértésre vonatkoztatni fogom, ugyanis minden tapasztalat kétrétegű. Minden megérthető az ész vagy a lélek segítségével szamszárikus, hétköznapi szinten. Ez nagy dolog, nem lebecsülendő, szükséges megtenni. Igen, jól látja a kedves Olvasó, a lélekkel való tiszta, isteni megértés is ide sorolódik. Az is szamszárikus, kötött, függésben lévő és káprázat-jellegű, legyen bár tiszta és valóban Istentől való, akár vele egylényegű. De mindezek felett van a dharmikus megértés, tapasztalat, ami nem függésben lévő, nem kötött, hanem üresség-természetű. Dharmikus, azaz újra egy tagadással körülírva: nem-karmikus, tehát az igaz törvény, a Tan szerint való. Ezekről még mind lesz szó.

Látszólag a dukkha gyökere a minden félelmek alapja, a minden tettünkben és érzésünkben ott bújkáló halálfélelem. Az ember az egyetlen, aki tudja, hogy meg fog halni, és ez, hiszi vagy sem, tudja vagy sem, de az összes mozdulatát és gondolatát, terveit és döntéseit meghatározza. Azonban ennél mélyebben helyezkedik el a szenvedések egyetemes, valódi forrása.

Ha a dukkhát körüljártuk, igyekszem majd egy bővített mondatban meghatározni, hogy mi az érző lények, leginkább az ember számára a szenvedés végső oka, amiből minden fakad, amit meghaladva elérhető a sokszor vágyott, még többször rettegett megszabadulás.

Úgy érzem, hogy a megszabadulás fogalma még nehezebben körülírható, még ködösebb, talán egyénileg változóbb is, de amíg azt nem értjük, hogy mitől akarunk megszabadulni, addig nincs mi felé törekednünk, vagy másképpen fogalmazva, nincs mit feloldanunk, meghaladnunk, felismernünk, helyesen szemlélnünk.

Rövidesen folytatjuk a dukkha tárgyalásával.

A Buddha megvilágosodása megtörtént. Teljes és tökéletes felébredés volt. A Tathágata végleg ellobbant, ám a közönséges ember megvilágosodása nem visszafordíthatatlan; ha nem elég éber, visszazuhanhat a dühöngő káprázatba ölni és meghalni.

Nincs sors, mindenki maga dönt. A szamszára nélkülünk nem működne, mi mind részt veszünk saját kárhozatunk fenntartásában. Nem ítél meg senki, nem segít és nem hátráltat semmi. Mindenki a saját felismeréseiért és szabadulásáért felel. Rossz hír, de egyben jó is: a Buddha megmutatta, hogy lehetséges a kiút megtalálása.

A Buddha a megvilágosodás napja után még hét hétig tartózkodott azon a helyen, élvezve a nirvána boldogságát. Eleinte esze ágában sem volt tanítani. Tudta, hogy a Tan mélységes, nagyon nehezen érthető, és csak azok tudnak mit kezdeni vele, akiknek a szemét már csak kevés por fedi. De aztán szívében szánalom ébredt a szenvedő lények iránt, és felkerekedett, hogy elmagyarázza az egész Tant, elejétől a végéig, semmit meg nem tartva magában, rábízva a lényekre, hogy mit kezdenek vele. Az már nem az ő dolga. Először felkereste az öt régi követőjét, az erdei remetéket, és elkezdődött a világban az az áldott negyven éves periódus, amiben a kor buddhája tanított. Mi itt most elengedjük a történetet, bizonyára még visszatérünk hozzá, de most más dolgunk van. Jön a neheze. Megpróbáljuk megérteni az alapokat, amik nélkül a Tanhoz nem lehet hozzáférni.

Akit még mindig érdekel, és le akar ereszkedni velem a Tan mélységeibe, annak nem perspektíva-váltást kell végeznie, az ide kevés. Tudatszerkezet-váltás szükségeltetik. Ahhoz, hogy úgy lásd a dolgokat, ahogyan azok vannak, új szemre, új észlelésre, új tudatra lesz szükséged, illetve fel kell fedezned magadban a mindig is veled volt buddha-természetedet. Most persze néhányan azt hiszik, hogy az a kis szelíd, édes, cuki, mindenkit ölelgetni vágyó valami ott a szívük környékén, az a buddha-természetük. Hát nem. Attól szabaduljatok meg először. A személyiséget indulunk lebontani, és a végén remélhetőleg meg is öljük, hogy megszülessen bennünk a bódhicsitta, a buddha-tudat.

Még egy intelem: a Buddha saját, neki szabott, időtlen tapasztalatáról beszélt abban a negyven évben. A tiéd lehet, hogy egészen más. Ha van saját utad, ami mérhető az övéhez, akkor azt kövesd, de valamit tegyél, amíg még ver a szíved, mert ha elpazarlod az életed, nagy bajban leszel.

És most álljon itt a Buddha első beszéde, amivel megforgatta ebben a reményét vesztett világban a Tan kerekét. Elsőre nem tűnik majd különösebben nagy felismerésnek, de ezen a helyen most egy jó darabig erről fogunk beszélgetni, és remélem közelebb kerülünk a lényegéhez.

"A Tan kerekét forgásba hozó tanítóbeszéd

Így hallottam. Egyszer a Magasztos Benáresz közelében, Iszipatana mellett, az Őzek ligetében időzött. Akkor a Magasztos az Öt Szerzeteshez a következő szavakat intézte:

– Szerzetesek, két végletet kell elkerülnie annak, aki a szerzetesek útjára lép. Melyik ez a kettő? Az egyik az érzéki élvezetekhez tapad, amely hitvány, durva, közönséges, alantas, értéktelen, a másik az önsanyargatásba merül, amely nyomorúságos, alantas, értéktelen. E két végletet elkerülve, szerzetesek, a Beérkezett ráébredt a közép útjára, amely belátáshoz és megértéshez juttat, és elcsendesüléshez, rendkívüli tudáshoz, felébredéshez, kialváshoz vezet.

Szerzetesek, és mi a közép útja , amelyre a Beérkezett ráébredt, amely belátáshoz és megértéshez juttat, és elcsendesüléshez, rendkívüli tudáshoz, felébredéshez, kialváshoz vezet.

Ez bizony a nemes nyolcas út, nevezetesen a helyes szemlélet, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekedet, helyes életvitel, helyes törekvés, helyes éberség, helyes összeszedettség.

Szerzetesek, ez az a nemes nyolcas út, amelyre a Beérkezett ráébredt, amely belátáshoz és megértéshez juttat, és elcsendesüléshez, rendkívüli tudáshoz, felébredéshez, kialváshoz vezet.

Ez tehát a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek: a születés szenvedés, az öregség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés, a szomorúság, kesergés, fájdalom, bánat és kétségbeesés szenvedés. Együtt lenni azzal, amit nem szeretünk, szenvedés, elválasztva lenni attól, amit szeretünk, szenvedés, nem jutni hozzá ahhoz, amit kívánunk, szenvedés. Mindent egybevetve a szenvedés a ragaszkodásnak alávetett öt léthalmaz.

Ez tehát a szenvedés keletkezésének nemes igazsága, szerzetesek: ez a szomj, ami újraszületéshez vezet, élvezet és vágy kíséri, hol ebben, hol abban gyönyörködik, nevezetesen az érzékek szomja, a létezés szomja, a nemlétezés szomja.

Ez tehát a szenvedés megszűnésének nemes igazsága, szerzetesek: ez pedig ugyanannak a szomjnak maradéktalan elhagyása, megszűnése, feladása, a lemondás, megszabadulás, elszakadás attól.

Ez tehát a szenvedés megszűnéséhez vezető út nemes igazsága, szerzetesek: ez bizony a nemes nyolcas út, nevezetesen a helyes szemlélet, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekedet, helyes életvitel, helyes törekvés, helyes figyelem, helyes összeszedettség.

Ez a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

És éppen ezt a szenvedést kell tökéletesen megérteni; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

És éppen ezt a szenvedést tökéletesen megértettem; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem

Ez a szenvedés keletkezésének nemes igazsága, szerzetesek; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

És éppen ezt a szomjat kell hátrahagyni; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

És éppen ezt a szomjat hátrahagytam; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

Ez a szenvedés megszűnésének nemes igazsága, szerzetesek; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

És éppen ezt a megszűnést kell megtapasztalni; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

És éppen ezt a megszűnést megtapasztaltam; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

Ez a szenvedés megszűnéséhez vezető út nemes igazsága, szerzetesek; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

És éppen ezt az utat kell végigjárni; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

És éppen ezt az utat végigjártam; e korábban sosem ismert igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.

Mindaddig, szerzetesek, amíg e négy nemes igazságot, annak három fordulatát és tizenkét megnyilatkozását, tökéletesen tisztán nem értettem és láttam úgy, amint van, addig bizony, szerzetesek, nem vallottam azt, hogy e világban – isteneivel, ördögeivel, teremtőisteneivel, vándorszerzeteseivel és papjaival, isteni és emberi lényeivel – a felülmúlhatatlan tökéletes megvilágosodásra ráébredtem.

De amikor, szerzetesek, e négy nemes igazságot, annak három fordulatát és tizenkét megnyilatkozását, tökéletesen tisztán megértettem és megláttam úgy, amint van, akkor bizony, szerzetesek, azt vallottam, hogy e világban – isteneivel, ördögeivel, teremtőisteneivel, vándorszerzeteseivel és papjaival, isteni és emberi lényeivel – a felülmúlhatatlan tökéletes megvilágosodásra ráébredtem.

Megértés és meglátás ébredt bennem: Megingathatatlan elmém megszabadulása. Ez az utolsó születésem. Nem vár rám több újraszületés.

Így szólt a Magasztos. Az Öt Szerzetes boldogan örvendezett a Magasztos szavain. Amikor ez a Tan-kifejtés elhangzott, Kóndannya tiszta, makulátlan szeme az igazságra felnyílt: mindaz, ami keletkezik, el is múlik.”

A megvilágosodást nem lehet elmagyarázni, még csak körülírni sem. A buddhizmus a nirvánát is csak tagadó jelzőkkel tudja érzékeltetni, abban az értelemben, hogy a nirvána mit nem tartalmaz, mi nem a nirvána: a nirvána az, ahol nincs zavarodottság, nincs nemtudás, nincs szenvedés, nincs függés, nincs dualitás, ítélkezés, viszonyulás stb. Egy tökéletes állapot, amiről nem lehet beszélni, csak az ismeri, aki elérte. A megvilágosodás, de még egy meditációs élmény, tapasztalat is ilyen. Egyszerűen lehetetlen elmondani. Csak az ezt már átélt emberek ismerik, csak ők tudják, milyen a világ, mi törekvők pedig, mégis csak megsejtve valamit belőle az ösvényen szerzett tapasztalataink alapján, bízunk a megvalósítottak szavában. Egy buddha a létezést eltakaró felhők fölé emelkedik, és mi próbáljuk követni őket. Csak a buddhák látnak igazán, az ő szemüket nem fedi por, ők látnak valóban minket, a világot és egymást. Csak ők látják és értik egymást. A nirvánáról teljesen hitelesen az tud beszélni, aki már átélte, mi, akik még itt a sárban téblábolunk, mi csak okoskodunk, és dadogó szavakkal igyekszünk körülírni a megnevezhetetlent.

A nirvána nem a végcél. Ha csak addig látsz, sosem éred el. Igazából egy megvilágosodott tud végre valóban az igaz ösvényen járni, ő ismeri az utat. Onnantól kezdődik a kaland, az a belépő. Egy istenélményt átélt keresztény szent, és egy nirvánát megtapasztalt buddha lehet kizárólag tökéletes útmutató, de az élményt megadni, átadni nem fogják neked. Az egyéni küzdelem nem takarítható meg.

Gótama tehát elért a megvilágosodás helyszínére. Ételt vett magához, erőt gyűjtött, majd fenségesen, mint egy győzedelmes oroszlán, a fához közeledett. A föld a fa alatt egy helyen lesüllyedt, középen felemelkedett, egy természetes ülőhelyet teremtve. A világok fejlett lényei, istenei, alacsonyabb és magasabb szférák látó lényei a fény ébredésének szent pillanatára várakozva boldogan figyelték őt. Az egész világ várt és figyelt. A föld a fa alatt elnyugodott, és Gótama megállapította, hogy ez hát az elmozdíthatatlan hely, ahol meg kell történnie. Jógapozícióban helyet foglalt, arccal keletnek. Fogadalmat tett, hogy semmi nem tántorítja el, amíg meg nem valósítja a teljes és tökéletes célbaérkezést.

A környékre csend telepedett. A csillagos ég alatt még a bogarak zümmögése is elhallgatott. Lélegzetét visszafojtva várt a világ. A fa átváltozott, világfává lényegült át, amely a kozmosz tengelyében áll, és alatta ült a Tökéletes Ember, ég és föld, a poklok és a mennyek között középen, a legszentebb kozmikus rangban, egy pokollakó és egy isteni minőség között félúton, emberi testben. Akkor ott egyesült a három világ, az egyetlen módon, ahogyan az lehetséges: az emberben. Az elmozdíthatatlan helyen ülő Tökéletes Ember szintén rendíthetetlen lett. Maga jutott el a megingathatatlanságig, a Középpontba került saját erőfeszítéséből, és meghaladta a szenvedést és a nemtudást. Többé nem akart semmit, mégis mindennek ura lett. Többé nem függött semmitől, mert visszavonhatatlanul eltépte a karma elszakíthatatlannak tűnő láncát, kilépett a mindent magába foglaló szamszárából, a tudatok által teremtett bódulatból. A világ közepébe került, és így kívül került rajta. Minden küzdelem elcsitult, minden mozgás megállt. Ülőhelye, ott az éjben, a csillagok alatt vált az örökké forgó kerék abszolút középpontjává, és így vált minden dolog közepévé és kiindulópontjává. A tengely a helyére került, a függés kötelékei lehullottak róla, felnyíló szemei tisztán láttak át idő és tér káprázatán.

Még hátra volt néhány küzdelem, még nem volt teljes a megvilágosodása. Mára, a hazug csaló, több alakban megjelent előtte, hogy eltántorítsa a cél előtt. Mára, aki semmi más nem volt mint Gótama szamszárikus, karmikus énje. Még hátra volt a legnehezebb harc önmaga ellen. Csatába indult azt legyőzni, amihez az ember végsőkig ragaszkodik, még a legmélyebb poklok kínjai között is, aminek az elvesztését lelkünk pusztulásával, a végső halállal, a visszavonhatatlan elmúlással, nevünk Isten könyvéből való örökre szóló kitörlésével azonosítunk. A Tökéletes elengedett minden kapaszkodót, már csak ez maradt vissza, a végső, az elképzelhetetlen csata, aminek a kimenetelét nem tudta, csak azt, hogy enélkül nem befejezett a mű. Tudta, hogy bármire jött is rá útja során, ez utolsó lépés nélkül bolyongása és szenvedése örök marad. A világok lényei feszülten figyelték a Legbátrabb végső harcát önmagával. Ha sikerül, van remény, ha nem, minden örökre elveszett.

Mára elküldte gyönyörű lányait, hogy elcsábítsák Gótama érzékeit. A látás, a fül, a tapintás, az élet összes élvezete felvonult a Szent előtt. Bódulatot és végtelen gyönyört ígért minden mozdulatuk, és csak egyet kértek cserébe tőle: mozduljon meg. Az örök világok istenévé válik, ha megteszi, nem ismer többé jajt és szükséget, és minden kéj az övé, élete nem múlik el. Paradicsomi virágok hajtottak ki a Tökéletes lába előtt, nektárt locsoltak a talajra, bájuk, hangjuk, testük, isteni illatuk igézett. De a Magasztos szemei továbbra is rezzenéstelenül néztek maga elé a földre, ajkain bölcs félmosoly rögzült, a Tökéletes Tengely a helyén maradt. Megtapasztalta a felkínált látszattal szemben a valódi boldogságot. Tudata, akár mint teste, rezdületlen és fókuszált maradt, tudomást sem véve csábítóiról. A csodás csel elbukott, a lányok teste megöregedett, porrá hullt. A Győzedelmesre újra a csillagos égbolt és a csend borult.

Mára feldühödött, és ellene küldte hatalmas, legyőzhetetlen égi seregét, hogy megijessze. A sereg láttán még Brahma, a világteremtő isten is megrémült volna. A környéket rettenetes harci zaj lármája verte fel, a föld megnyílt, az égből tűz zuhogott alá. A Szent ellen nyilak milliói, lándzsák és kardok erdeje támadt, félelmet és haragos ellenállást remélve, de hiába. A Magasztos nem mozdult, és az ellene induló fegyverek eloszlottak a légben. Tudata szilárdan állandósult gyakorlása tárgyán, és a támadás semmilyen változást nem idézett elő benne. Mára, aki csak a vágy, birtoklás, harag, félelem és zavarodottság eszközeit ismeri, megdöbbent. Csak az erőből értett, de most legyőzni látszott őt a könyörület, és egy olyan bölcsesség, amit fel sem foghatott. Bevetette hát utolsó, legerősebb fegyverét, és megjelent Gótama előtt Gótamaként.

A Magasztos szembenézett hát önmagával. Saját tévedéseiből szőtt látszat-énje előtte ült, és eltorlaszolta az utat. Megkerülni, megvesztegetni, legyőzni nem lehetett, mert Mára ellen a saját eszközeit bevetni a vereséget jelenti. Mára mellett állt minden, a világ minden ereje, tulajdona, az érzékek isteneket is megbéklyózó kötelékei, a korlátlan hatalom és a káprázat legyőzhetetlen fegyverei. Óriási volt. Nem lehet elvitatni igazát, mert övé az összes szó, nem lehet mást találni helyette, mert rajta kívül nincs fogalom, nem lehet elfordulni tőle, mert mindenhol ő van. Körei az összes világokat magukba foglalják, és bármire hiszed, hogy rajta kívül van, már be is került világán belülre azzal, hogy rágondolsz. Bárhová nézel, őt látod, mert bárhová nézel, magadat látod. A Magasztos a mindent készült meghaladni, egy olyan körből készült kilépni, amin kívül nincs más. Ott állt a Tökéletes előtt a végtelen méretű Mára, mint maga a világ, azaz: maga Gótama.

A Szent viszont egyedül volt, bár ez a fogalom üresen kongó szó annak a jelölésére, amilyen helyzetben akkor ült. Mert lehet valaki magányos, ha nincs vele egy lény sem, még inkább, ha nincs vele a világ, és lehet még ennél is magányosabb, ha nincs vele sem a tér, sem az idő, semmilyen kapaszkodó, de mit mondjunk arra, akivel már önmaga sincs! Mára hátra mutatott, gúnyosan, ereje és győzelme tudatában: látod, mit akartál, ember? Nincs nálam nagyobb, engem, Gótamát nem tudsz meghaladni, bizonyságom rá a Mindenség! Tanúsítják! Üvöltve zúgott mögötte az egész teremtés: tanúsítjuk!

A Tathágata ekkor megmozdult. Márára nézett bölcsen, szánakozva, csendes könyörülettel, szemébe nézett, és kimondta a szabadulás szavait:

- Te nem is létezel!

Ezután jobb kezével megérintette a földet, mire az megdördült, és felhangzott a szó: tanúsítom!

Mára és serege egy szempillantás alatt foszlott semmivé. Eloszlott a káprázat, és a Győzedelmes Szent teste felragyogott. Fellebbentek a fátylak, és a szenvedő, félhomályban tévelygő lények látták, amint világosság önti el világaikat. Ujjongás töltötte be az egeket, a poklokat, a létezés minden rétegét. Hát mégis van remény! Van útja a szabadulásnak! Egy Ember véghezvitte! A Magasztos Felébredett végigment, túljutott, megvilágosodott: a Buddha lett!

„gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá”

„eljött, eljött, végigjött, túl-jött, köszöntessék a megvilágosulás!”

Gótama tehát elindult, hogy a szó legnemesebb értelmében egészséges legyen. Nem kereste már magában az ént, mert tapasztalta, hogy ez a rossz kérdések közé tartozik. A jó kérdés valami olyan, amire a válasz egyetemes és végleges megoldást nyújt, ami a nirvána állapotába vezet, sőt, még tovább: lehetővé teszi az ellobbanást. Az énnek nem csak a keresése akadály a megismerés, a helyes szemlélet útján, hanem és leginkább maga az én az akadály. Aki az isteni énnel vagy a személyes énnel, jelenségekkel, a világ módosításával bajlódik, menthetetlenül eltéved, és majd a nézetek útvesztőjében saját árnyékát üldözi. Véleménye, személyisége körülzárja, majd felfegyverezve magát a saját intellektusa által teremtett eszközökkel, harcba indul az ellenvéleményeket birtoklók ellen. Az én csapda, az ítélkezés megöli az elítéltet és a ítéletet alkotót is. A nagy felfedezés, a valódi látás azzal a problémával foglalkozik, ami megoldható, ami rabságban tartja az érző lényeket, aminek megoldása egyszer és mindenkorra felszabadít. Közel járt hozzá, de még nem tudta pontosan, mi ez.

Kedves Olvasó! Ha értékeled a ritka és különleges emberi létformád, ha tiszteled létezésedet, ha biztosan ismerni akarod a legbecsesebb Tanítást, jól figyelj. Ezen kívül, még ha most nem is érted, semmi nem lesz valóban hasznodra a végtelen újjászületések szenvedései közepette, csak ez, csak a Dharma. Rövidesen nekilátunk megismerésének. A Buddha Tana nem kultúrtörténeti érdekesség, nem egy szánalmassá európaizált keleti misztikum, nem egy érdekesség azokról a furcsán öltözködő keleti emberekről, hanem az egyetlen lehetőséged a szabadságra, a halál és a rettenetes nyomorúság elkerülésére. Én hiszem és tudom, te pedig majd eldöntöd, mit akarsz. Bárhová kerülsz, semmi sem lesz állandóan veled, csak ez. Ha meghallgatod és komolyan veszed, akkor is, könnyen lehet, hogy számtalanszor át fogod még élni a poklok kínjait és az isteni földek örömeit, de csak a Dharma lesz mentsvárad. A kínt szó szerint értsd. Tetteid következményei mindenképpen beérnek, és halálod óráján nem segít már a rimánkodás és a megbánás, mert karmád az alsó világokba ránt. Amit én mutatok neked a Buddhából, az nem kellemes meditáció, relax, az elme koncentráló képességének növelése, vagy más, hasznos kis buddhista praktika. Ez nem a tibeti füstölők világa, nem a Dalai Láma újabb bölcsessége, és nem egy kis bronz buddha a könyvespolcodon a lakásod díszítésére. A Buddha megértő, de keményen beszél. Ha elrontod, magadra vess, senki nem ment meg.

Akkor olvass tovább, ha komolyan veszed.

Gótama tehát tovább vándorolt. Már nem keresett, hanem figyelte magát. Nem javítani, változtatni akart, hanem megérteni. Egy jobbítani, fejlődni akaró ember óhatatlanul jóra és rosszra osztja a világ jelenségeit, ítél, értékel, és közben akaratlanul is értékelő intellektusának, saját személyiségének foglya lesz. A világ csak saját magunkon keresztül érzékelhető, és így már az érzékelő folyamat során torzul a szerzett tapasztalat, míg aztán a világból már semmit sem látunk, csak magunkat. De még ha magunkat látnánk! De énünk is rejtve marad előttünk, hiszen részei mind máshonnan kapott, vagy a részünkről nem értett világból szerzett darabkákból áll. Csomagokban, dobozokban tárolja tudatunk a felcímkézett tapasztalatait, és bár nem érti, mik azok, ítélethozatalra, megértésre használja őket. A probléma köre bezárul: énünk részeinek nem ismerjük eredetét, nem értjük őket, de ezen keresztül vizsgáljuk a világot, majd a meg nem értett világból következtetünk ismeretlen önmagunkra.

Gótama feltette magában, hogy fellebbenti a jelenségeket takaró fátylat, és megérti a titkot, mert a magát tisztelő embernek egyetlen, csak egyetlen feladata van a világon: úgy kell látnia a dolgokat, ahogyan azok vannak. A többi tevékenységünk csak pótcselekvés, ködszurkálás, megalázó és szánalmas fontoskodás. Eltökélte, hogy megadja a méltóságot, a választ és a vigaszt a tudatlanságában tévelygő és szenvedő, végtelen ideje önmaga körül forgó világnak, és kiszabadítja a saját maga által szőtt káprázatból.

Gótama figyelte magát és a világot, és már értette. Rájött, mi mozgatja, és arra is, hogy mi az alapvető problémája. De még nem látta ezt a tudást a tapasztalat mindent megvilágító fényében, még nem élte át. Még csak tudta, de tudatából még nem helyeződött át szívébe, nem nemesedett megéléssé, minden sejtjét átható bizonyossággá. Lassan felnyílt a szeme a végső válaszra, mint akkor, gyermekkorában a tavaszünnepen, a szántóföld mellett, és a szemei előtt áttetszővé vált világban láthatóvá vált számára az érző lények mérhetetlen szenvedése, az időtlen, örökké újra és újra ismétlődő, mindig újjászülető fájdalom, az egész, tudatlanságban haldokló végtelenség. A születések és halálok egymást feltételező láncolata, az ok és okozat kikezdhetetlennek látszó szilárdságú törvénye, az igaz látásra képtelen, vak lények egymást marcangoló haláltusája és újralétesülése üvöltő iszonyatként borult rá.

A lények szenvednek, meghalnak, újjászületnek, de vágyuk mégis örök a létezésre. Nem látják korábbi létezéseiket, nem ismerik a szenvedés meghaladásának módját, és a lét szomja mindegyre a hat világ valamelyikébe rántja őket a pokloktól az isteni körökig. Mivel nem látják be mindenek mulandóságát, ezért a világok között vándorolnak állandóan, egyikből a másikba zuhanva a végtelen időben.

Gótama tudta, hogy át kell látnia az énjén, hogy átélhesse a végső felismerést, fellebbentse a valóságot takaró fátylakat. Évek teltek el még meditációban, amíg felkészült arra az éjszakára, ami elhozta számára a meghaladhatatlan eredményt a megvilágosodás éjjelén.

Mikor elérkezettnek látta az időt, betért egy kis ligetbe, amit ma Bódh Gajának neveznek, kiválasztott egy fát, és leült alá. Könnyűnek tűnik ez a mozdulat számunkra. Sokan hoztunk már nehéz döntéseket, és feszítettük meg erőinket a végsőkig egy cél elérése érdekében, de fogalmunk sem lehet annak a pillanatnak az erejéről. Ott és akkor ennek a világkorszaknak az eljövendő buddhája döntött úgy, hogy történjen bármi, jöjjön el érte a halál, zuhanjon a pokolba, de ő addig onnan nem kel fel, amíg el nem éri a megvilágosodást! Hősök hőse! Nem állok fel addig, egyetlen tagom sem moccan, amíg nem érem el azt, amit tulajdonképpen lehetetlen, és nem szabadítom fel a világokat, a tiszta és romlott földeket, minden érző lényt, parányt és hatalmast, a tudatokat, élőket és holtakat, gonoszt és igazat!

A következő részben megismerjük, mi történt azon az éjszakán.

Az aszkéta megkínzott teste a halálán volt. A folyóhoz kúszott, ahol, mintha csak égi jel lenne, egy csónak lebegett, benne egy zenész és a tanítványa. A zenész ezt magyarázta éppen:

- Fiam, ha a húrt túlfeszíted, elpattan. Ha viszont lazán hagyod, nem fog szólni a hangszered. Annyira feszítsd, hogy szépen szóljon.

Ekkor az aszkéta felnevetett! Hát persze! A végletekben semmi nem működik! Ha erőt alkalmazunk, harcolunk, kényszerítjük a jelenségeket, a lényeket, eltörjük azokat. A harcból csak fájdalom lesz, szenvedés és ellenkezés. Nem lehet eltörölni a világ fájdalmát, felszabadítani a lényeket, ha erőt alkalmazunk. Sehová sem jut, aki így akar haladni. Még saját testünket, szellemünket sem kínozhatjuk szélsőséges aszkézissel, mert a harc csak további harcot okoz. De nem lehet elérni semmit nemes erőfeszítés nélkül sem, henyén, nemtörődöm módon. A megoldás középen van, a célhoz a középút vezet.

Ekkor emlékezetében felidéződött egy gyermekkori esemény. Apja elvitte megnézni az első tavaszi szántást, ami népünnepélynek számított. Dadái magára hagyták, és távolabb fecsegni kezdtek a falubeliekkel. A gyermek herceg magányosan üldögélt egy fa árnyékában, és nézte az eke nyomán a földből kiforduló barázdákat. Egyszerre észrevette a szerszám nyomán felszínre került férgeket. Látta, ahogyan a vas átvágja testüket, meglátta a bogarakat, kisebb-nagyobb lényeket, és felkiáltott körülötte a földből, vízből, levegőből a milliónyi jajszó. A gyermek egy jógi transzállapotába mélyült, és megértette a szenvedést, mint az örök húskerék egyetlen valódi tapasztalatát, amit élő nem kerülhet el. A legenda szerint a fölötte lévő fa árnyéka megállt, hogy védje a naptól a dhjánába mélyült gyermeket, így jelezve, hogy a természet felismerte benne a kor eljövendő buddháját.

Erre visszaemlékezve Sziddhárta, azaz már Gótama remete tudata megértette, hogy a megvilágosodásnak akadálya, ha szenvedést okozunk magunknak vagy másnak, és a megértés a tiszta és önzetlen öröm állapotában is lehetséges.

A középút az élet minden jelenségére vonatkozó törvény. Az a nézet, cselekedet mindig hibás, amelyik szélsőséges. Az örökkévalóságban, az énje halál utáni örök életében hívő ember ugyanúgy téved, mint a nihilista, aki szerint minden értelmetlen, és a halál után véget ér a létezés. Amíg hibásak a nézeteink, még az ösvénynek megfelelő tettek sem hoznak gyümölcsöt, és kiírjuk magunkat a  Buddha Tanából, a Dharmából. A fejben lakozó szellem, és az altestben található életerő középen, a szívben egyesül, mert a buddhizmus a szív vallása. Minden középre tart, és úgy nyugszik a békés, üres, mozdulatlan Középen a világ, mint a forgó kerék az erős, pontosan középen lévő tengelyen.

Gótama a folyóhoz vonszolta magát. Egy arra járó parasztleány rizst adott neki, ő pedig hosszú idő után újra evett és ivott. Majd csészéjét a folyóra helyezve azt mondta:

- Ha ez a csésze az ár ellenében úszik, akkor a felismerésem helyes és igaz, és nincs, ami megcáfolhatná.

A vízre helyezett csésze pedig rövid lebegés után a folyó sodrása ellenében kezdett úszni, ellentmondva a jelenségvilág minden törvényének és logikájának.

Ez több mint egy bizonyságtétel, vagy egy próba. Azt látta bizonyítva Gótama, hogy a szamszára általunk megváltoztathatatlannak ismert törvényei, amik tépnek, szaggatnak minket, amik megölnek, újjászülnek, rángatnak, és amik ellen oly tehetetlennek érezzük magunkat, káprázatok csupán, mind meghaladható.

A Buddha Tanítása az ár ellenében halad. Nincs még egy olyan vallási tan ezen kívül, amely tagadná a lélek valóságát, és kihagyná rendszeréből istent, mint menedéket. Az ember gyengeségében, elesettségében, gyötrelmei között, de leginkább halálfélelmében kapaszkodik ebbe a két eszmébe, de a Buddha nem szolgálja ki ezt a tudatlanságot. Tudta, hogy e két gondolat erős kapaszkodó, dualitásba taszítja a tudatot, és így előidézője lesz vágynak, önhittségnek, erőszaknak, birtoklásnak. Isten szent fogalma a széthúzást és tudatlanságot szabadítja a világra. Egy istenbe vetett hittel élő ember számára nem isten létezése adja az élményt és a vigaszt, hanem az istenben való hite biztosítja őt arról, hogy ő maga létezik. Isten dicsőítése boldoggá teszi, hiszen ő énekel, és azt hiszi, hogy aki énekel, az létezik.

A kettészakadt világ, és benne a széttöredezett jelenségek nem találják meg újra a másik felüket. A törésvonalak mentén a szélek deformálódnak, az élek lepattogzanak, egyre kisebbre törnek, és összeilleszthetetlenné válnak a darabok, még ha meg is találják egymást. A magukra maradt részek, jelenségek, gondolatok, eszmék, érző lények, emberek egyedül érzik magukat kizuhanva a biztonságos egységből, és félelmükben harcolni kezdenek, ok nélkül, bármivel, ami mellé odasodorja őket a szamszára szele.

Az öt remete, akik eddig a vezetőjüket látták benne, észrevették, hogy eszik és iszik. Felháborodtak és megtagadták őt. Gótama egyelőre elhagyta őket, és elindult, hogy megtegye az utolsó lépést, ami a teljes megvilágosodásig még hátra volt.