A herceg remetévé vált, és az erdőbe tért keresni az élők örök szenvedésének értelmét. Tudta, hogy az istenek és embertársai sem segíthetnek, csak magára számíthat. Hitt a karmában, sőt ezt tekintette a mindennek alapját adó legfontosabb törvénynek. Kortársai is hitték, de meghaladhatatlannak tartották, ezért arra törekedtek, hogy kerüljék a rossz karmát okozó tetteket, amik kedvezőtlen, alacsonyrendű újjászületést eredményeznek, és gyűjtsék a jó karmát, ami örömteli, gazdag, fényes, új életet okoz. Senki nem tudta, hogyan lehet az életek végtelenül egymást követő láncolatát elszakítani. Ami a nyugati embernek az elmúlástól való iszonyodás, a halálfélelem, az a keletinek az örökléttől való rettegés.  Úgy tartották, hogy egyetlen mozdulat múlik csak rajtuk, egyetlen dolgot tehetnek magukért, azt, hogy biztosítják a következő jó születést, ha már a törvény úgyis betöltődik rajtuk. Sziddhártát fojtogatta ez a rabság, ő szabadulni akart.

Abban az időben népszerű eszme volt az átman tana. Követői egy romolhatatlan, életről-életre átadódó átmant feltételeztek, egy lelket, amit nem érint a változás, nem szennyeződik be, és ami a világot teremtő, irányító és minden részét átható isten, a Brahman része. Az átman, az ember nem más, mint a nagy közös lélek megnyilvánulása. Sziddhárta nem tudott hinni ebben. Szép tanítás, de nem hagyta nyugodni a kétely, hogy ez az átman talán mégsem egy romolhatatlan egység. Nem találta, akárhogyan kereste azt a részt magában, ami ő maga, és életről-életre átadódik egy új testbe, vagy egy isteni szférában létezik tovább időtlenül. Egy mesterre vágyott, akinél megleli a megoldást.

Az erdőben számtalan mester tanyázott, mind a maga hitét, felfedezését oktatta, a tanítványok pedig vándoroltak egyiktől a másikig. Időnként világiak is megjelentek közöttük, egy időre maguk mögött hagyva családjukat, vállalkozásukat, erőt gyűjtve köznapi életük folytatásához. A tanítások változatosak voltak: az egyik szeretetet, szelídséget hirdetett, mert a békét és a természettel való összeolvadást látta megoldásnak, a másik vezekelt, a harmadik az ész általi megvilágosodást remélve filozófált. Az egyik az anyagban hitt, a másik istenekben, a harmadik a test megalázásában, megint másik valamely jelenséggel való azonosulásban. Nem volt könnyű választani. Az eszmék ugyanolyan zavaros rengeteget alkottak vándorunk körül, mint maga az erdő. Lelkében és körülötte is zűrzavar tombolt, akárcsak a világban, az örök tűzben égő létezésben.

Sziddhárta igyekezett elkerülni a szélsőségeket, és elsőként a szánkhja filozófia egyik mesteréhez csatlakozott. Ez az iskola főleg a tudatlanságot tartotta gondnak, kisebb részben a vágyakat. Hirdette, hogy a tudatlanság akadályozza igazi énünk felismerését, lelkünk tiszta meglátását. A lelket, a purusát elkápráztatja a természet, a prakriti, és a lélek feladata felismerni elvarázsolt voltát. A lélek a felébredés után dönthet úgy, hogy elfordítja szemét a természet megbabonázó táncáról, és így megszabadul. Ehhez fejlődnie, tanulnia kell, megismerni az ész szent kategóriáit, és gondolkodni róluk. A herceg vonzónak találta ezt az utat, a mesternek ajánlotta magát, és gyakorolni kezdett. Rövidesen különleges tehetsége révén mindenkin túlnőtt, mestere méltó társa lett, annyira, hogy az felajánlotta neki a szangha, a közösség társvezetői pozícióját.

Újra próbáljuk beleélni magunkat a herceg helyzetébe. Szívében ember által talán meg sem érthető vágy, akarat és elszántság lobog az egyetlen igazság iránt, és egyszer csak rádöbben, hogy ugyan nem világi, hanem szellemi téren, de karriert, méltóságot, elismerést és megélhetést ajánlanak neki. És közben tudja, érzi, hogy nem ez Az, mert nem tapasztalta meg a teljességet.

Elmenekült onnan, és folytatta a keresést. A jóga őse már ismert volt akkoriban Indiában. Ez a tan felismerte, hogy töprengéssel, tanulással nem szabadítható ki a purusa saját maga alkotta börtönéből, ahhoz erőfeszítés, leigázás szükségeltetik. Kemény munka testen, lelken, szellemen. Az emberben rejlő, veleszületett testi és mentális képességeit fel kell ébresztenie, és rá kell kényszerítenie magát a felismerésekre, azaz tudatosítania kell a jelenségeket, azokra emberfeletti módon összpontosítva, legyőzve őket. A herceg ezt akarta gyakorolni. Rájött, hogy a szánkhjában megismert eszközök és a megszerzett béke csak bevezető, tréning ahhoz, hogy ezekkel a képességekkel behatoljon énje legmélyebb rejtekeibe. Ekkor még az ént kereste, a Nagy Felismerése, még megvilágosodása előtt vagyunk.

Egy másik mesternél a jógát kezdte tanulmányozni. Betartotta a parancsokat, kerülte a tiltott dolgokat, fegyelmezte testét, légzését, gondolatait, koncentrációs gyakorlatokat folytatott, és tudatát megállítva belépett a legfelsőbb bölcsesség szintjeire. Ugyanúgy, mint korábban, emberfeletti erőfeszítéssel. Akkor még nem tudhatta, hogy későbbi Tanításában a szellemi koncentráció ilyen csodálatos megvalósítása is csak beugró lesz a magasabb belátásokhoz. Mint korábbi mesterénél, itt is hamarosan túlszárnyalta gyakorlótársait, de csalódott volt. A misztikus állapotaiból való visszatérés után még mindig talált magában vágyat és szenvedést.

Egy idő után szembe kellett néznie azzal, hogy egy kész tanításban nem fogja megtalálni a keresett utat. Innen is kilépett, és úgy tervezte, hogy aszkétaként elmegy a végsőkig. Teste szenvedésén keresztül elégeti negatív karmáit. Öt társával együtt szélsőséges gyakorlatokba kezdtek, de sokszor vonult el magányosan is. Nem evett, nem aludt, forróságban, hidegben, viharban ült egy fa alatt. Bogarak marták, hosszú időre visszatartotta lélegzetét. Bőrrel borított csontvázzá fogyott. Alig lehetett megkülönböztetni egy holttesttől, vagy egy kiszáradt fadarabtól. Testi szenvedése felmérhetetlenné vált, a halál minden pillanatban kísértette. Gyakorlásának határtalansága, hite és ereje csodálattal töltötte el az öt másik aszkétát, akik vezetőjükként tisztelték.

Hosszú idő telt el így, évek. De a volt herceg továbbra is tűzben égett, végletekig kínzott tudatának romjaiban, haldokló testében sem találta meg a nirvánát. Elkeseredett. Az erdő legnagyobb gyakorlójaként, szentként sem jutott semmire. Sikerei töredékével boldog lett volna bármelyik aszkéta, de ő csalódott volt újra, ráadásul a többi vezeklő eddigre már tőle várta a megoldást.

Mikor a helyzet reménytelennek tűnt, egy új lehetőség bontakozott ki. A következő részben megismerjük mi is.

Úgy tűnhet, mintha Sziddhárta kétségbeesett volna, de nem így történt. A herceg nem veszítette el az életbe vetett hitet, sőt, valójában ekkor győződött meg róla, hogy van értelme a létezésnek, és az megtalálható. A földi életet a halál árnyéka teríti be, de a látszaton túl lennie kell egy mulandóságnak nem alávetett, szennyeződésektől mentes létnek, ami nem az istenek világára korlátozódik. Ennek megtalálását nem várhatja mástól, neki kell elindulnia, remeteségbe vonulnia, amíg meg nem leli.

Ez a keresett, kívánt lét egy állapot. Nem valamiféle béke, nem a harc hiánya, nem a szenvedés kiküszöbölése, a boldog, önfeledt lelki restség állandósulása. A Buddha tudta, hogy az öröm és a szenvedés nem ugyanannak a hajtóerőnek a két szélsősége. Az öröm mint egy tó, sekély, a gyönyör egy ideig boldogságot okoz, de a túl sok gyönyör vége mindig a csömör. A szenvedés viszont egy mély kút, egy zuhanás, ami a fájdalom fokozásának egy határán túl olyasmit eredményez, ami feloldja a kétségeket és megadja a választ: katarzist.

Kis szenvedésre kis válasz érkezik. Az igazi, végső választ csak a legnagyobb kérdésre kapjuk meg, a legnagyobb kérdés feltevéséhez viszont ismerni kell teljes mélységében a meghaladni kívánt dolgot, a szenvedést. Nagy kérdést csak nagy szellem tehet fel, aki következetesen, a vágynak, haragnak, kételynek teret nem engedve megszenvedte, és így megértette a kérdést annak teljes valójában. A kérdést csak az teheti fel, aki már annyit foglalkozott vele, hogy tudja a választ a kérdezés pillanatában. Ez minden követőre vonatkozik napjainkban is. A szenvedés meghaladása nem a másik véglettel, a gyönyörök halmozásával lehetséges, hanem a dualitás megszüntetésével, a létkerékből távozással, illuzórikus voltának belátásával, amit a Buddha később ellobbanásnak, nirvánának nevezett el.

Így húsvét idején emlékezzünk meg Jézus szenvedéséről. A kereszten, szerintem, ugyanezen ment keresztül. Átélte a legmélyebb szenvedést, az Istentől való elhagyatottságot, az emberiség összes bűnének rettenetes súlyát, és felkiáltott: Istenem, miért hagytál el engem? Istennek magára kellett hagynia őt, mert különben lehetetlen lett volna magára vennie az emberek bűneit. Amíg Isten ő volt, addig nem volt lehetséges a bűnök átvétele, mert Isten nem lehet bűnös. Elképzelhetetlen, és az Isten lényegének teljesen ellentmond, hogy bűnös legyen. Mivé lenne a világ egy szennyes Istennel? El kellett engednie, magára kellett hagynia, és Jézusnak át kellett élnie a legmélyebb, legrettenetesebb gyötrelmet, ahogyan a Buddhának is, hogy megértse az emberi szenvedés teljes mélységét. Mert Jézus megélése szerint bűnösnek lenni szenvedés; a Buddha megélése szerint tudatlannak lenni szenvedés.

Szerintem a tudatlanság mélyebb gyökér. Buddhai értelemben a tudatlanság nem valaminek a nem tudása, hanem a lényeg nem látása. Ez a tudatlanság okozza a bűnt, ez teszi lehetővé a bűn elkövetését, bár a Buddha nem beszél bűnről. A bűn nem más, csak a tudatlanság törvényszerű következménye. Nem tudják mit cselekszenek, hiszen még gyermekek, ahogyan Jézus is mondja. De a büntetés a gyermekeket is utoléri a karma természetéből adódóan.

A két Áldott, Jézus és a Buddha feltette a legnagyobb kérdést, ezért megkapták a legnagyobb választ. A rossz hírem számodra, kedves Olvasó, hogy bármelyik utat követed, krisztussá vagy buddhává kell válnod, nem adják olcsóbban a szabadságot.

De még nem tartunk itt. Sziddhárta elhagyta a palotát, elhagyta apját, barátait, szép feleségét, pár napos kisfiát, és haját levágva, ruháját rongyokra cserélve a remeteségbe távozott. Útra kelt, hogy gyógyírt találjon az emberiséget sújtó kórságra, orvosa, megmentője legyen. A szenvedésbe ragadt világ nem ismerte fel, hogy világa kárhozat, egyedül ő tudta, hogy mi az igazi baj. Az erdőkben sok remete élt, akik a boldogságot keresték, kerülték a rossz karmát, gyűjtötték a jót előnyös újjászületést remélve, vagy isteneik parancsát lesték. Csak ez a magányos herceg sejtette, hogy a szamszárából nem vezet ki egyik ismert megoldás sem, hogy valami újat, valami valóban működőt kell találnia. Szívében a teljesen tiszta létezés utáni szent vággyal ő volt akkor a legmagányosabb ember a világon.

Ennél a résznél újra óva intelek, kedves Olvasó: ne kövesd a Buddhát, ha nem bírod elviselni a rideg,  kozmikus magányoddal való szembenézést, mikor eljön az ideje.

A Buddha lesz majd az egyetlen vallásalapító, aki a megoldást nem túlvilági eredetűnek gondolta, hanem az ember tudatán keresztül elérhetőnek. A hely, ahol a szabadság honol, ami romolhatatlan, nem egy másik hely, hanem helytől függetlenül egy másmilyen viszonyulás a létezéshez, egy tudatszerkezet-változás. A látás olyan megváltozása, amikor már mindegy, hol van a felébredett lény, mert nem határozza meg sem hely, sem idő, állapota stabil, független, karmikusan nem kötött. Ez az állapot igaz természetünk, ami most is velünk van, csak nem ismerjük fel, egy állapot, amiben úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. A nirvána a legtermészetesebb dolog a világon. Aki a szenvedés világából egy másik, örömteli világba akar eljutni, sosem haladja meg a dualitást, a viszonyításokat, méricskélést. Legyen az bármilyen másik hely, ha különbözik ettől, akkor tulajdonságai vannak, és ami meghatározható mértékkel rendelkezik, az romolható. A herceg a végsőt, a teljes és tökéletes megszabadulást kereste, nem érte be kevesebbel. Ez az a nagy kérdés, amire egy Áldott megtalálja a legnagyobb választ.

Aki a Tanítást követi nem vállal kevesebbet, minthogy végigjárja vele az utat, és ő sem éri be kevesebbel. Azt kérte, hogy ne higyjenek el neki semmit tekintélye alapján. Minden szerzetes, világi követő próbálja ki, tapasztalja meg, élje át, és ha nem látja be az út igazságát, dobja ki a Buddhát. Lássa be, hogy önmagára számíthat csak, és azt kövesse, ami neki való. A buddhizmus nem térít: azoknak való, akiknek szemét már csak kevés por fedi, a többieknek a meghaladni kívánt ego fényesítésére használt eszközzé silányul.

A következő részben tovább követjük a rongyokba öltözött remetét az erdőbe.

A Buddha élete során megtapasztalta a dualitást, a világ két részre szakadtságát, és a két rész összeillesztésének lehetetlenségét. Meglátta a világ darabokra hullottságát, az ok-okozat törvényének béklyóját, kikerülhetetlenségét, a káprázatba ragadtság rabságát. De eleinte csak egy herceg volt.

Főúri palotába született, ahol rangos, vagyonos apja vigyázta minden lépését. Fogantatása után megjósolták, hogy ha otthonában marad, világhódító király lesz, ha viszont remeteségbe vonul, akkor a világot megvilágosító buddha válik belőle. Apja harcosként az előbbit szerette volna, ezért a herceg elől elzárta az élet fájdalmait. Nők kedvence lett, bátor, bajvívásban jeleskedő, a barátai körében kedvelt, szellemes fiatalember. Egy napon kedve támadt kikocsizni a városba, megmutatni szépségét és erejét alattvalóinak. Ekkor történt meg, apja óvintézkedései ellenére, hogy találkozott egy öreggel, majd egy beteggel, végül egy halotti menettel. Sziddhártában eltört valami. Sötét árnyékként telepedett szívére a bajsejtelem, hogy mindez vele is meg fog történni, és mindenki mással is. Nincs menekvés a születettnek a betegség, öregség és halál karmai közül. Érző lénynek nincs hova futnia ezen a világon a rettenetes törvény elől, és minél tovább halogatja ennek belátását, annál gyötrelmesebben, annál több félelemmel fog belehullani az elkerülhetetlenbe. Minden ok okozatot teremt, akit megszültek, azt az örökké forgó húskerék mindenképpen maga alá gyűri.

Végigtekintve a saját és a többi ember életén megértette, hogy az élet végül is a szenvedés nyomasztó körforgása, ami alól a halál sem ad menedéket, mert az életben felhalmozott okok okozatokat eredményeznek, amik további létezésekbe lökik az érző lényeket. A folyamat megtörhetetlennek látszik, ami lesújtotta a herceget.

Képzeljük el az állapotát ebben a pillanatban! A tisztelt, csodált, imádott, elkényeztetett fiatal urat, amint a torz, beteg, öreg testeket meglátva beléhasít a rendkívüli tömörségűre koncentrált fájdalom, a most már soha többé el nem felejthető bizonyosság, a meghaladhatatlannak tűnő örök rettenet, és felüvölt benne a kín: nincs menekvés! Ő maga sem kivétel az univerzális törvény alól. Rohanhat paphoz, imádhat istent, szűkölve bújhat el egy egér üregébe, hiába, fiatalsága megkopik, szerettei elfonnyadnak, és a halál elvisz mindent, amit ismer. A herceg állt a tömegben, ami őt ünnepelte, de az emberek nem látták, mi ment benne végbe. Szemei előtt a világ széthullani készült, a házak, a város, a tapsoló emberek, mintha homokból lennének, egyszerre csak porrá omlottak, és porukat elvitte a szél, majd utána csend fedte be a tájat. Szíve dobogott, keze a levegőbe markolt, és a létező legnagyobb rémület töltötte el teste minden porcikáját: az örök halál és az örök élet borzalmas megmásíthatatlansága. Nincs miben bízni, nincs kihez könyörögni! Nincs menekvés, csak kiszolgáltatottság és rabság, kényszer, amiben általunk irányíthatatlan erők azt tesznek velünk életünkben és halálunkban, amit csak akarnak.

Addig nem fogod érteni a Buddha Tanítását, amíg legalább egy pillanatra nem fog el téged is ugyanez az iszonyat.

Már nem tudott visszamenekülni a palotába. Már tudta, hogy boldogsága látszólagos, szép felesége egyszer öreg lesz, napokban született fia bármikor meghalhat, az egész világa egészen biztosan elmúlik és megsemmisül. Olyan élesen látta meg a szenvtelenül szülő és gyilkoló, örökké működő létkereket, hogy többé nem tudta becsapni magát. Ha lehetne alkudni a szamszárával! Ha lennének érzelmei, és szeretetből szülne, haragból ölne, de nem, rosszabb: nem érez semmit, csak működik végtelen ideje, kezdet nélkül, és örökké működni fog vég nélkül, és ráeszmélt, hogy ennek a foglya lett, látszólag a menekülés esélye nélkül.

Körbenézett, látta a többi embert. Nemes szívében tengermély szánalom ébredt. Hiszem, hogy már akkor és ott megsejtette: ha ő nem menti meg az élőket, akkor azok sohasem szabadulnak. Akkor az idők végtelenségéig az életbe fogja lökni őket az érzéketlen oksági törvény, ahol tépve, szaggatva lesznek végeláthatatlanul. A szamszára állatot, követ, embert, csillagot, galaxist ugyanazzal az érzéketlenséggel teremt, öl, és a létezők egyetlen esélye, ha átlátva a borzalmas törvényen felemelik, megmentik magukat. Erre viszont képtelenek maguktól.

A herceg megértette, hogy valakinek segítenie kell a világon. Szíve megtelt részvéttel, és bár még hosszú út vezetett a felébredéséig, már akkor és ott tudta, hogy buddhává kell válnia.

A Buddha egy ember volt. Nem isten, bár a buddhizmus szerint akár az is lehetett volna, hiszen az istent nem a világ nyugati felének fogalmai szerint írták le. Az isteni létezés keleten csak egy létállapot, egy másik létszféra, ami kifejezhetetlenül hosszabb életet, nagyobb boldogságot ad, mint amit az emberi világba születők elérhetnek, de ugyanúgy változásnak kitett, mulandó, átmeneti állapot. De a Buddha nem volt isten, szerencsére. Ez a legnagyobb örömhír számunkra, mert azt bizonyítja, hogy akármelyik ember, mi is, elérheti a teljes és tökéletes megvilágosodást saját erejéből, elérheti a célt úgy, hogy nem támaszkodik külső, isteni segítségre.

A nyugati vallásokban és társadalmakban az individualizmus, az egyéni érdem, az önkifejezés képessége kiemelkedő erény, de a Buddha élete lélegzetelállítóan tiszta önfeladásról tanúskodik. Nem megy ez máshogyan. Ezen a felületen sokat fogunk még beszélni az „én”-ről, mint a valódi látás legfőbb akadályáról, a végső, nagy gátról. Utunk során, ha a Buddhával tartunk, egy idő után világossá válik, hogy az énünkkel együtt nem haladhatunk, és meg kell hoznunk az ember által hozható legnagyobb áldozatot, az én teljes feladását, elhagyását, illuzórikus voltának belátását. Óva intelek attól, kedves Olvasó, hogy azt hidd, érted mit jelent az önfeladás, mit jelent az összes kapaszkodó teljes és vakmerő elengedése, a sötétbe való ugrás, a halált minden remény nélkül magához ölelő hősiesség! Remélem eljutunk együtt addig, hogy erről tudjunk a későbbiekben őszintén beszélni.

Az értelmes élet egyetlen igazi célja a halálra való felkészülés. A vallások ebben segítenek, de míg egyes vallások az életed nyomorult, hétköznapi kapaszkodóit egy nagy, romolhatatlan, isteni támasz ígéretére cserélik, addig a Buddha Tanítása sosem fog becsapni. Elmondja neked, hogy az egyetlen, valódi menedék benned van, és ha jót akarsz magadnak, ezt is el kell majd engedned.

Függéseid, a jelenségekkel való kapcsolataid nem csak korlátoznak, nagyobb a veszély: megölnek.

A problémákkal küzdő ember figyelmét felhívni az elengedésre manapság divatos közhely, de akik ezt javasolják, nem értik a lényegét. Elengedni fontos, alapvető buddhista feladat, de csak az képes rá, aki világos tudattal látja és érti, mi tartja fogva; ismeri az ahhoz való ragaszkodás természetét teljes mélységéig; birtokában van az elszakadás módszerének; elég bátor és erős, hogy e lépést megtegye; van hová elengednie a jelenséget, azaz érti a karma láncolatát, belátja káprázat-voltát.

A Buddhát nem zavarná, ha látná, hogy utólag nehéz részletesen leírni történetét, jellemét, mert személyiségének nem tulajdonított jelentőséget, sőt, meghaladásra való képződménynek tartotta. Tudta, hogy előtte is léteztek már buddhák, utána is lesznek, és egyáltalán nem érdekes annak a hercegnek a személye, aki ebben a világkorszakban hordozza ezt a méltóságot. Szándékosan nem kiválasztottságot írtam: a Buddhát nem választotta ki semmilyen hatalom, hanem önmaga erejéből érte el a megszabadulást.

A megszabadulás pontosabb kifejezés, mint a megvilágosodás. A megvilágosodott lény bölcsen lát, érti a világot, és mert lát, képes a kötöttségei elvágására, az énje meghaladására, a teljes szabadságra. A megvilágosodás által szabadul fel. Sőt, van erre egy másik szó is, ami kifejezi a megszabadulás véglegességét, a világból való kilépést, a szamszárába való soha-vissza-nem térést: az ellobbanás. Egy buddha létezése kialszik, a világban már nem izzik fel a lángja semmilyen én gyúanyagán, ellobban.

A nem megvilágosodottak énjének tüze viszont felperzseli a világot. Álljon itt ennek könnyebb megértése kedvéért a Buddha egyik első beszéde:

„A TŰZBESZÉD

Amikor a Magasztos elegendőnek látta az Uruvélában töltött időt, tovább vándorolt Gajászísza felé, nagyszámú szerzetes kíséretében. Ezer szerzetes kísérte, akik előzőleg mind­annyian remeték voltak. Ott Gajá város mellett, a Gajászísza hegyen tartózkodott a Magasztos az ezer szerzetes társaságában. Ekkor a Magasztos így beszélt a szerzetesekhez:

Minden lángban áll, szerzetesek. Mi minden áll lángban szerzetesek? Lángban áll a szem, szerzetesek. Lángban állnak a jelenségek, lángban áll a látás, lángban állnak a látványok, lángban állnak a látványok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem nem kellemesek, sem nem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a fül szerzetesek. Lángban állnak a hangok, lángban áll a hallás, lángban állnak a hallomások. Lángban állnak a hallomások okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll az orr, szerzetesek. Lángban állnak a szagok, lángban áll a szaglás, lángban állnak az illatok, lángban állnak az illatok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a nyelv, szerzetesek. Lángban állnak az ízek, lángban áll az ízlelés, lángban állnak az ízlelés okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a test, szerzetesek. Lángban állnak a tárgyak, lángban áll az érintés, lángban állnak az érintkezések, lángban állnak az érintkezések okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll az értelem, szerzetesek. Lángban állnak az igazságok, lángban áll a gondolkozás, lángban állnak a gondolatok, lángban állnak a gondolatok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Ha egy okos, nemes tanítvány ezt belátja, akkor elfordul a szemtől, elfordul a jelenségtől, elfordul a látástól, elfordul a látványoktól, elfordul a látványok okozta érzésektől, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak.

Elfordul a fültől is, elfordul a hangoktól, elfordul a hallástól [...].

Elfordul az orrtól is, elfordul a szagoktól, elfordul a szaglástól [...].

Elfordul a nyelvtől is, elfordul az ízektől, elfordul az ízleléstől [...].

Elfordul a testtől is, elfordul a tárgyaktól, elfordul az érintéstől [...].

Elfordul az értelemtől is, elfordul az igazságoktól, elfordul a gondolkozástól, elfordul a gondo­latoktól [...].

Ha mindezektől elfordult, eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén megszabadul. Ha megszabadult, tudatára ébred: “Megszabadultam”, s felismeri, hogy megszűntek a születések, elérte a tökéletességet, cselekvését befejezte, nincs többé köze az élethez.”

Legközelebb megnézzük, hogyan indult el a Buddha a hercegi kastélyból.

Ahogyan a bevezetésben elhangzott, a buddhizmus sok mindenre használható, de bármelyik cél megvalósítását is tűzzük ki magunk elé, bármelyik utat is kívánjuk követni, egy biztos: szükséges hozzá valódi, szívből jövő indíttatás, eltökéltség, bátorság és erő. Ez az ösvény nem turistáknak való. Az örök „keresők” semmit nem találnak. A turista gyakran megáll, mindig elfárad, a szendvicsét majszolja, állandóan a tájat nézi, és mikor elfárad, hazamegy. A kereső sokszor a lustaságát palástolja csak, mikor szabadságát élteti, és nem teszi le voksát egyik út mellett sem. Úton járni nehéz, fáradtságos és bizonytalan, mert nem lehetsz biztos a célbaérésben. Főleg a buddhizmusban. Ez a hősök útja. Embert próbál. Csak akkor indulj el, ha már nem rajongsz saját intellektusodért, ha már felismerted, hogy amit szellemi útkeresésednek hiszel, valójában bújkálás és kényelem.

Nem kell a Buddha útját követned. De ha mégis megteszed, akkor sok munkára készülj.

A Buddha Tanításának követéséhez nem feltétlenül szükséges hatalmas elméleti tudás, ezért ezt a folyamatot, itt a blogon, nem azzal kezdem, hogy az Olvasóra zúdítom az alapvető ismereteket. Eljön az ideje mindennek. Inkább szeretnék felépíteni egy alapot, amire majd építkezhetünk.

A következő bejegyzésben majd arról szeretnék beszélni, hogy mi a Buddha egyik fő üzenete, kik érthetik meg a Tanítást, kikhez szólt. Életéről, beszédeiről eshet majd szó a későbbiekben, de ezek az ismeretek könnyedén hozzáférhetőek más felületeken is. Most a gyakorlatot támogató tudást szeretném felvázolni. Ez így is hatalmas vállalkozás.

Ebben a szakaszban konkretizáljuk, hogy mit ígér a buddhizmus.

A Buddhát nem érdekelték tisztán spekulatív metafizikai kérdések. Ezeket a nézetek vadonjának hívta, amiben a gondolkodó elme eltéved, elveszik, és önmaga körül forog, mint a saját farkát kergető macska. Így, előre tudhatóan, nem találunk választ. Ez a vadon lehet szép, elcsábítja az intellektust, de itt csak talmi kincseket találni. Az ego fényesítésére kiválóan alkalmas hely, de csak tovább növeli a már amúgy is meglévő zűrzavart. Válaszok hiányában csak a békét lehetetleníti el ez a fajta gondolkodás.

A nézetek vadonjában való keresgélés következménye a gondolati burjánzás. Ha a gondolat, maga a kérdés már alapvetően téves, hogyan is lehetne a rá adott válasz érdemi? A következő bejegyzésekben sokat fogunk foglalkozni azzal, miért mondta a Buddha, hogy általában már a kérdés rossz, mert ez nagyon fontos alapgondolata a buddhista Tanításnak.

Az egyik tanítvány, Málunkjáputta feltett tíz alapvető kérdést a Buddhának, amit sokan mások is szívesen feltennének egy korszakalkotó gondolkodónak, szentnek vagy vallásalapítónak, azt gondolva, hogy az erre adott válaszok majd minősítik őt. A kérdések a világ és a lélek, valamint a Tathágata létezéséről, örökkévalóságáról szóltak. Melyik követőt ne érdekelnék az erre adható válaszok? A kérdések így hangzottak (a Tathágata a Buddha egyik megszólítása):

„Uram, ahogy egyedül meditáltam, ez a gondolat merült fel bennem: vannak kérdések, amelyeket az Áldott nem fejtett ki, félretett és elutasított. E kérdések a következők: (1) a világ örökkévaló? (2) nem örökkévaló? (3) a világ véges? (4) végtelen? (5) a lélek azonos a testtel? (6) a lélek és a test két különböző dolog? (7) létezik a Tathágata a világ után? (8) nem létezik a halál után? (9) egyszerre létezik és nem létezik a halál után? (10) sem nem létezik, sem pedig nem létezik a halál után? Ezeket a kérdéseket az Áldott nem fejtette ki nekem. Ez pedig nem tetszik nekem, nincs kedvemre. Felkeresem az Áldottat , és megkérdezem ezekről. Ha az Áldott kifejti nekem ezeket, akkor továbbra is az irányítása alatt élem a szent életet. Ha nem fejti ki nekem ezeket, akkor elhagyom a szerzetesek rendjét, és távozom. Ha az Áldott tudja ezekre a kérdésekre a választ, akkor mondja azt. Ha az Áldott nem tudja ezekre a kérdésekre a választ, akkor mondja azt.

A Buddha így válaszolt:

- Mondtam-e neked valaha, Málunkjáputta: „jöjj, éld a szent életet irányításom alatt, és én kifejtem neked ezeket a kérdéseket?”

- Nem, Uram.

- És te, Málunkjáputta, mondtad-e nekem: „Uram, az irányításod alatt fogom élni a szent életet, ha kifejted nekem ezeket a kérdéseket?”

- Nem, Uram.

- Málunkjáputta, most sem mondom ezeket neked, és te sem mondod ezeket nekem. Ha ez így van, te ostoba, akkor ki utasít vissza kit?

- Málunkjáputta, ha valaki azt mondja: „nem élek szent életet az Áldott irányítása alatt, amíg az Áldott ki nem fejti ezeket a kérdéseket”, az meghal úgy, hogy a Tathágatától nem kap választ a kérdésekre. Olyan az, mint amikor egy embert mérgezett nyíllal lőnek meg, és barátai és rokonai orvost hívnak hozzá. A meglőtt ember pedig azt mondja: „Addig nem engedem, hogy kihúzzátok ezt a nyilat, amíg teljességében és tökéletesen nem tudom, hogy ki lőtt meg; a harcosok kasztjába tartozik-e, vagy egy pap, vagy egy földműves; hogy mi a neve; melyik család tagja; magas, alacsony vagy közepes termetű-e; bőrszíne sötét, barnás vagy aranyszínű; melyik városból származik. Addig nem engedem kihúzni ezt a nyilat, amíg nem tudom, hogy milyen íjból lőtték ki; milyen tollból készült a vessző tollazata; miből készült a nyílhegy? Málunkjáputta, ez az ember előbb hal meg, semmint tökéletes választ kapna akár egyetlen kérdésére.

Ezután a Buddha elmagyarázta Málunkjáputtának, hogy a szent élet nem függ ezektől a kérdésektől. Bármit is gondoljon ezekről az ember, attól még van születés, öregség, betegség és halál, siránkozás, félelem, bánat és nyugtalanság, „amelyekről azt mondom, hogy még ebben az életben megszüntethetők”.

- Ezért, Málunkjáputta, hogy amit kifejtettem, azt kifejtettem, amit nem fejtettem ki, azt nem fejtettem ki. És miért nem fejtettem ki ezeket? Mert nem hasznosak, nincsenek összefüggésben a szent élettel és a válaszokkal, nem vezetnek vágytalansághoz, megszűnéshez, nyugalomhoz, megértéshez, teljes felismeréshez, nirvánához. Ezért nem fejtettem ki.

És mi az, amit kifejtettem? Kifejtettem a dukkhát, a dukkha keletkezését, a dukkha megszűnését, és a dukkha megszüntetéséhez vezető utat. És miért fejtettem ki ezeket? Mert hasznosak, összefüggésben vannak a szent élettel és a válaszokkal, vágytalansághoz, megszűnéshez, nyugalomhoz, megértéshez, teljes felismeréshez, nirvánához vezetnek. Ezért beszéltem ezekről.”

Mit érnek a hamis, csillogó, újra és újra megcáfolható, bizonytalan válaszok, ha bár valamiféle tudás birtokában, de szenvedve, zavarodottan halunk meg?

A buddhizmus nem pesszimista, nem optimista, hanem realista. Pontos leírást ad arról, hogy kik vagyunk, és használható útmutatót arra vonatkozóan, hogy mik lehetünk. Úgy viszonyul hozzánk, mint egy jó orvos, aki megállapítja a betegséget, látja, hogy a páciens gyógyítható, majd kezeli és megmenti a beteget, annak saját immunrendszerét felhasználva. A Négy Nemes Igazság párhuzamait használva a dukkha a betegség, a sóvárgás a vírus, a Nirvána az egészség, az Ösvény a gyógymód.

A dukkha fogalmának tisztázása, mint az előzőekből látszik, kulcsfontosságú. A következő bejegyzésben elkezdjük megérteni ennek a jelentését.

A buddhista tanításokkal kapcsolatba kerülve sokan gondolják, hogy ezek teljes egészében csak a világtól való elvonulásban, szerzetesek által gyakorolhatóak, világi ember legfeljebb világi előnyöket szerezhet vele; nyugodtabb, összeszedettebb, egészségesebb lehet tőlük. Ez azonban tévedés, ez a Tan aprópénzre váltása. A Buddha Tanítása mindenki számára megvalósítható, és egy világi ember is elérheti a célt, a teljes és tökéletes megvilágosodást. A jó orvos nem válogat a betegei között.

Folytatjuk.

Tisztelt Olvasó!

Szeretettel köszöntöm Olvasóimat, akik közül remélem többen is társaim lesznek azon az úton, amit a Buddha Tanítása jelölt ki. Célom ezzel a bloggal az, hogy magam is mind jobban elmélyedjek a Dharmában, és a saját eszközeimmel, lehetőségeimmel segítsek az érdeklődőknek.

Tavaly végeztem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán buddhista tanítóként, idén júniusban védem a szakdolgozatomat. A buddhizmust régóta kerülgettem, de más vallásokban való elmélyülés után (pl. három év lelkészképzés) megtaláltam azt a választ, ami a világot teljességében meg tudja magyarázni. A Tanítással való találkozást életem legnagyobb ajándékaként és legfontosabb eseményeként élem meg. Komolyan veszem, és komolyan is gondolom. A Buddha szavai és az Ösvény nyújtotta lehetőség erre az életre kijelölték a célomat.

A Főiskolán – egyedülálló módon – az összes buddhista irányzat elméletében volt lehetőségünk elmélyedni, és megismerhettük azok gyakorlatait is. Természetesen ez a tudás kimeríthetetlen, ezért nincs módom, ha az egyáltalán lehetséges, bármelyik területen is lezárt tanulmányokról beszélni. Ez az út, a gyakorlás örök, és Ön, kedves Olvasó, remélem társam lesz ebben.

A buddhizmus sokrétű, és az élet minden területén hasznos. Követhető vallásként, tanulmányozható elvont gondolatként, életfilozófiaként, életvezetési tanácsként pedig felhasználható a mindennapokban. Alkalmas a tudat megtisztítására, a szellemi szabadság növelésére, még a test gyógyítására is. Eredményesebbé tehet a munkában, az emberi kapcsolatokban. De leginkább és legfőképpen alkalmas arra, amire a Buddha szánta: a legnagyobb kérdésre kapott válasz elviselésére, a végleges béke megtalálására, az örökké forgó húskerékből való tökéletes megszabadulásra. Kinek-kinek igénye szerint.

Sőt, jópofa idézeteket is lehet fabrikálni a Buddhának tulajdonított gondolatokból, bár ilyesmit ezen az oldalon biztosan nem fog találni az Olvasó, mert következetesen igyekszem elkerülni e nemes Tanítás aprópénzre váltását.

Semmi nem sürget. A szamszára úgysem enged el saját jószántából, ezért ha nem most, majd máshol és máskor kell megvívni ezt a csatát. A lényeg a törekvés annak a célnak az elérésére, amit magunknak kitűztünk. Ennek megvalósításához az egyetlen lehetőség pedig a gyakorlás. Erre a gyakorlásra hívom meg Önt.

A felületen igyekszem egy tanítási rendszer mentén haladni. Természetesen az Önök véleménye, igényei, észrevételei ezt módosíthatják, ha az szükséges. Gyakorlatok és dharmabeszédek (tanítások) váltják majd egymást. A dharmabeszédek forrásait megválogatom, és ígérem, hogy bár a saját értelmezés elkerülhetetlen, alapjaik mindig a Tanításban fognak gyökerezni.

A bejegyzések közzétételének gyakoriságában próbálok következetes lenni. Ez még kialakítás alatt áll.

Kíváncsian várom észrevételeiket.