A nemtudás eloszlatásához nemes tanítást kell követnünk.

A tévtanítókkal két fő probléma van, és mindkettő súlyos gond. Amit művelnek, akarattal vagy anélkül, ördögi művelet. Most nem szeretnék azokkal foglalkozni, akik szándékoltan, anyagi javakat remélve csapják be áldozataikat, csak azokkal, akik jóindulatúak, és maguk is eltévedtek.

Az első probléma, hogy a tévtanítók megoldási javaslatai a lélek gondjaira általában olcsók. Olcsók abban az értelemben, hogy tanításaik követése nem kéri és nem igényli a valódi bátorságot, fegyelmet és erőfeszítést. A buddhisták úgy tartják, hogy a problémák megoldására mindig a nehezebb módszer a helyes. Ez mély bölcsesség: csak nagy kérdésre érkezik nagy válasz, és csak a legnagyobb kérdésre kapjuk meg a tökéletes választ! Az tud tanulni, aki megszenvedett, nagy kérdéseket tud feltenni. Csak azt a választ érted meg, amit a kérdés feltevésekor már ismersz!

A megvilágosodáshoz végtelen reménytelenség és őrült vakmerőség szükséges. Elengedni minden kapaszkodót! Nem való bárkinek. Nem adják alább, csak a bátraknak van esélye. Minden más próbálkozás silány. Ha egy tanító imafüzért, imát, istenhez való könyörgést, szertartásokat, lélekemelő tapasztalatokat ajánl; ha közösségbe hív, együtt átélni a szeretetet, isten élményét; ha bölcseket mond, amitől a lelked könnyebb lesz annyira, hogy magadhoz ölelnéd az emberiséget; ha az univerzum energiája fényes szeretet-nyalábként mossa át a szíved, akkor, barátom, fordulj meg, és menekülj, mert ingoványba léptél.

A másik probléma a tévtanítókkal összetettebb, nehezebben ismerhető fel. Az én meghaladásának igénye időnként felmerül egyes emberekben, bár homályosan, a tudat felszíne alatt maradva. Inkább késztetésként, ködös indulatként élik meg a legtöbben. Ezekben a vágyakban általában sem az én, sem az én meghaladásának fogalma nem tisztázódik, nem nyilvánul meg, de mégis valamiféle kibillentség-érzés ébred fel. Enyhébb esetekben ez anyagi vagy lelki egzisztenciális problémákból fakad, amiket némi anyagiakkal vagy fejlettebb személyeknél egy kis ego-simogatással, népi vallásos szertartásossággal el lehet tüntetni, komolyabb esetekben viszont spirituális vágyként mutatkozik meg.

Az utóbbiból élnek a tévtanítók. Az énnel kapcsolatos problémák tisztább látású egyéneknél nem haladhatóak meg együgyű vallásossággal. A tévtanító ezért, mivel maga sem érti az ént, nem a meghaladást ajánlja, hanem az én feloldását, jobbítását, kiterjesztését. Szerintük az énnel a legjobb, ami történhet, ha valamilyen szent eszmében, hitben, de mindenképpen valamilyen közösségben az énünket feloldjuk, a többi emberével vagy istenségekkel összeolvasztjuk, tulajdonképpen megjavítjuk, megtisztítjuk.

A jó hír, hogy az én egyes betegségei ezzel átmenetileg orvosolhatóak, és a földi élet megkönnyíthető, hiszen az én, különállósága megszűntével, jobban fogja érezni magát. Az én pokla a különállóság, természetes törekvése az összeolvadás a természet más szereplőivel.

A rossz hír, hogy ez nem meghaladás, nem magavesztés, nem az én kötöttségein és dualitásán való átlátással történő megszabadulás, még csak nem is az én ürességének belátása, hanem csak az öntudat rombolása, az éberség züllesztése. Saját tévedéseink, káprázatunk összehangolása a többi tévelygőével, nem fejlődés, csak önbecsapás. Nem az én fölé emelkedés, hanem öntudatlan alázuhanás. Az énről való elfeledkezés nem oldja meg az általa okozott problémát, csak elcsökevényesíti azokat a lehetőségeket, eltékozolja azt az erőt, amivel az én megszerezhetné az önmagán túl mutató belátást. Paradox módon az én illúzió-természetének elfogadásához elengedhetetlen alapos ismerete, kitartó megfigyelése.

A közösségi vallásos vagy ezoterikus, spirituális tévtanítók által adott élmény lehet gyógyír, de csak tüneti kezelés, még mélyebb álom, még súlyosabb tompaság, még sűrűbb homály. Az igazi, magányos munka nem váltható ki vele. Végső soron ez az út a pokolba visz, veszélyesebb, mint az élvezetekbe merülni, mert utóbbi esetben nagyobb eséllyel alakul ki az elég érzete és a változtatásra irányuló nemes késztetés.

A már tárgyalt három alapvető szenv vonatkozásában érezhető, hogy nekik is kell egy közös gyökér, ami magyarázza létezésüket, ahonnan kisarjadtak, különben nehezen lenne érthető, hogy miért ragaszkodnak az érző lények a dukkhához, miért maradnak a létkerékben. A káprázat nem magyarázat, mert az már következmény, terméke valaminek. Ember alkotta szenv, ami a szamszára értelmetlenségének és céltalanságának elviseléséhez szükséges. Valami olyan alapvető, mindent mozgató okra, egy közös gyökérre van szükség, ami elfogadhatóvá teszi, hogy ha a dukkha nem kielégítő, akkor miért nem hagyunk fel rossz viszonyulásainkkal.

Ez az ok a gyökérok, minden tévedés, zavarodottság és dukkha alapja, a nemtudás (aviddzsá). Ebből fakad minden hamis nézet, akadály, az egész álomban tévelygő világ.

A nemtudás ellentéte nem a tárgyi, vagy akár a transzcendens, spirituális tudás. Nem haladható meg beavatással, szent tanulmányokkal, nem kaphatod meg gurutól, paptól, vallástól. Még csak nem is Isten tudása. Az igaz tudás nem információk halmaza, nem a szamszára képzelt fogalmaiból összetákolt légvár-tudás, nem ismeret, még csak nem is a hétköznapok bölcsessége, hanem a nemes látás. A nemtudás hiánya szintén csak tagadó fogalmakkal fejezhető ki: a nemtudás ellentéte, amikor nincs nemtudás!

Az anyagi érzékelés sem alantas. Az anyagi érzékelés ellentéte nem a szellemi tapasztalat, mert a szellem is ugyanúgy nemtudás-alapú. A nemtudásnak nem ellentéte a tudás, ahogyan a szamszárának sem a nirvána. Igaz tudásban nincs dualitás, nincs szakadás.

Végtelen tudás birtokosa is a nemtudás állapotában lehet. A nemtudás a tudatot beárnyékoló sötétség, por a szemen, ami lehetetlenné teszi a tiszta látást. A nemtudás nem ostobaság, nem az ész vagy az intellektus hiánya, hanem szellemi vakság, ami a lény minden pórusába befészkeli magát. Nem negatívum, hanem a létezésünket meghatározó alapvető tulajdonság, egy betegség, aminek egyetlen gyógyszere a nemes látás. Néha passzívan működik, és puszta árnyék a szellemen, de sokszor ez nem elég az életéért küzdő énnek. Az emberben időnként felébred a kínzó sejtelem, hogy valami nagyon nincs rendjén a világgal. Homályos a kép, a dolgok működése torz, perverz, és ekkor az én megrémül, és a nemtudás segítségével aktív működésbe kezd. A hamistudat világokat teremt, csalfa birodalmakat, amihez segítségül hívja teremtményeit, a szenveket és az akadályokat. A szenvek a torz érzékeléseken keresztül aztán felépítik a szenvedőnek azt a világot, ami igazolja létüket, és az érző lényt megnyugtatja, hogy ez a létező világok legjobbika, a szenvedés pedig elkerülhetetlen, a jobbítás csak e körön belül értelmezhető. A hibás észlelés visszahat a szenvekre, erősíti és igazolja őket, ezzel a kör bezárul.

A vakság kiküszöböléséhez bölcsességre van szükség, ébertudatra és nemes figyelemre. Semmilyen felhalmozott tudás, érzelmi gazdagság, szent hevület, erkölcsi magasabbrendűség vagy bölcsesség nem fog elvezetni az ellobbanáshoz, csak a tiszta látás, ami a dolgok végső természetének tökéletes ismerete. Minden más csak a szenvedést finomítja, a szamszárát csinosítja, az ént nemesítve duzzasztja azt egyre nagyobbá. Tehát végső és tökéletes ismeret. Ez a középső út (maddzshimá patipadá), a szenvedés meghaladásának útja, a tengely helyére illesztése, az egyetlen tökéletes helyzetben történő megállás. A középút világi értelemben az érzéki vágyakban való elmerülés és az önsanyargatás között helyezkedik el, melyekről a Buddhának voltak személyes tapasztalatai, másfelől és még inkább azonban az örökkévaló létezésben való hit és a mindent tagadó nihilizmus végletei közötti középutat jelenti.

Tehát a dukkha egyetlen forrása a nemtudás.

A szenvek tehát létrehozzák a káprázat világát, ami semmivel sem valóságosabb, mint egy álom. A lény a tudata mélyén tisztában van vele, hogy egy hamis világban ténfereg, tudata zavarodott, és az általa teremtett hazugságok rángatják. Szörnyeket és örömtárgyakat teremt, de ezek csupán összetett illuzórikus jelenségek, szankhárák. Saját teremtményeinkre vágyunk, saját démonaink ijesztenek. Az angyalok és ördögök között nincs minőségi különbség. A szabadságtól a három szenvhez nagyon hasonló, azokból képződött, elsőre azok újrafogalmazásának tűnő, de hétköznapibb, az életet annak valóságában gátló öt akadály választ el minket. Felismerésük után közvetlenül lehet dolgozni meghaladásukon.

„A bhikkhu, ó, király, mindaddig, amíg az öt akadálytól meg nem szabadult, adósnak, betegnek, fogolynak, rabszolgának, kihalt úton eltévedt vándornak látja magát, amikor viszont az öt akadálytól megszabadult, úgy látja magát, mint aki adósságát kiegyenlítette, meggyógyult, kiszabadult, szabad ember lett, biztonságos helyre ért.”

Békét és szabadulást, de akárcsak összpontosítást és éberséget sem lehet elérni, amíg az akadályok akár csak egyike is jelen van a tudatban, illetve, amíg jelen van, és mi a szokott módon reagálunk rá, vonzódással vagy meneküléssel. Tengernyi bölcsességet fel lehet halmozni, az egész Tant ismerni lehet úgy, hogy a megvalósításban, a dukkha meghaladásában egy lépést sem tettünk előre, mert a vágy, harag, stb. akadályaiban mindig elbotlunk. A különbségtétel az akadályok jelenléte és a rájuk való reagálásunk között fontos, mert az akadályokat eltüntetni nem lehet. Embertől nem lehet emberfelettit várni, sőt, talán egy minden szenvtől mentes tudatot nem is hívhatunk emberinek.

A szatipatthána szúttában a dharmák feletti szemlélődés első lépése az akadályok vizsgálata. Az első akadály az érzéki vágy. Látszik, hogy ez nem ugyanaz, hanem kevesebb, mint az első alapvető szenv. Nem a mindent mozgató és okozó szomj, hanem az érzékekre irányuló testi és szellemi vágy. Könnyen belátható, hogy az ösvényen járást miért teszi lehetetlenné, egyébként minden vallás szerint, ha a gyakorló a meghaladás és megvilágosodás elérésére való törekvés helyett az érzékei parancsainak engedelmeskedve azokat szeretné jóllakatni. Ez a leghétköznapibb vágyunk. Ilyen, ha az éhség egyszerű ételekkel való kielégítése helyett finom, fűszeres ételeket fogyasztunk; ha a kényelmet keressük; finom ruhát öltünk magunkra; engedünk a nemiség csábításának; karriert építünk; sikert akarunk elérni; vagy személyiségünket dédelgetve fontosnak tartjuk az önmegvalósítást. Egészen bűntelennek tűnő cselekvések is megakadályozhatják a tiszta szellemi úton való haladást, és ránthatnak minket vissza a szenvedésbe. Ez az akadály leggyakrabban a test csábítása. Harcolni ellene annyira nehéz, hogy itt szükségeltetik talán leginkább a tiszta felismerés, az akadály megértő belátása, a test iránti kegyelem. Itt a legigazabb a Buddha középútról való tanítása, miszerint az aszkézis, az önmagunk elleni harc értelmetlen, mert csak újabb szenveket szül. Csodálatos módon a legéteribb, legfinomabb vágy, az ellobbanás iránti vágy is ide tartozik, mert a végső cél elérésében ez is akadály. Ezzel az akadállyal nehéz, de feltétlenül muszáj dolgozni, mert ravasz: még a legtisztább szellemi késztetés mögött is húzódhat nemtelen indok, pl. becsvágy.

A második akadály talán kevésbé veszélyes, mert könnyebben tetten érhető: ez az ellenszenv. Ez akadály, tehát szintén nem egyezik a második alapvető szenvvel. Ez inkább egyszerű utálat, viszolygás. Amíg ilyet érzünk bármi iránt, addig a szív nyitottsága és az azonosulás nem jöhet létre, a duális gondolkodásmód nem megszüntethető.

A harmadik akadály a tompaság, tunyaság. Kevesebb, mint a harmadik alapvető szenv. Nem a mindent elfedő káprázat, hanem a dukkha elleni küzdelem alapvető akadályát jelentő lustaság, butaság. Egyszerű nem-értés és henyeség. Az elköteleződés hiánya, ami megakadályozza, hogy az ösvényen szent kitartással, csöndes konoksággal haladjon a gyakorló. Ez az állapot vonzza az első két akadályt, mert a restség minden rossz alapja.

A negyedik akadály a nyugtalanság és aggodalom. Ez a kettő megszünteti a bizalmat a szellemi út iránt, és megszüli a legnagyobb terhet, a félelmet. A félelem mindig nagyobbnak látszik a valóságosnál, mi teremtjük, nevelgetjük, tápláljuk. A szenvedés egyik legtisztábban megmutatkozó formája. Nyugtalankodás, aggódás, rettegés közben ráadásul csak önmagunkkal foglalkozunk. Kizárja az erkölcsöt és a szív terességét, kicsinyessé, gyávává tesz. Egy aggódó ember kiszámíthatatlan, ingatag, a legkevésbé sem alkalmas felismerésekre, mert saját szűk köreibe zárva a maga teremtette démonaival harcol. Ha félelmei okát megtalálja, van esélye kikeveredni saját poklából, de járhat úgy is, hogy egyre mélyebbre ássa magát pszichéjében, és egy szint után nem találja többé a kivezető utat. Türelmetlenné is tesz, ezért a nyugtalan tudat beéri részsikerekkel, hamis eredményekkel. Nagy lelki erő kell ahhoz, és egy nagy, bátor mozdulat, hogy ez az akadály átléphető legyen.

Az ötödik akadály a kétely. Egészséges mértékben ez a buddhista úton is elengedhetetlen hozzáállás, de egy határon túl az ítélkezés, az én önhittségének melegágya. Relativizál mindent, és mértéktelenül felnagyítja az ént. Nem engedi a választást, az odaadást, és csak a három alapvető minőségben, teljes eltévelyedettségben engedi észlelni a világot.

Még néhány szót ejtenünk kell a harmadik szenvről. Az első két szenv is nehezen érthető, illetve könnyen félreérthető. Amint tárgyaltuk, mindkettő többet jelent, mint puszta vágy vagy ellenszenv, inkább alapvető működési módok, a létet meghatározó törvények. Kötnek, automatikus működésre kárhoztatják a lényeket, amennyiben biológiai és mentális kódok kényszerítik ki és határozzák meg a viselkedést, a világra való reagálást. Persze segítenek életben maradni, de miattuk ez az élet, és benne a döntéseink, az érzéseink és a tudatunk nem is a miénk igazán. A harmadik szenv viszont talán még veszélyesebb, mert az első kettő meghaladását teszi lehetetlenné azáltal, hogy megakadályozza a rabság felismerését, a ketrec rácsainak észlelését.

A káprázat tehát nem a tompaság. A tompaság minden élő, pontosabban minden tudat ismérve. Bármilyen fejlett az intellektus, mindig lesz nálunk tisztább tudatú lény, mindig lesz hová fejlődnünk. Tudata minden létezőnek van. Egy földigiliszta is rendelkezik tudattal, bár az homályos, erősen ködös, és hiányzik belőle az énre való reflexió. A giliszta tudatát is érzékei építik fel és táplálják. Az ő világában a föld alatti, neki szabott tér a mindenség. Érzi a föld hűvösségét, nedvességét, a száján beáramló szerves anyagot. Megriad, ha a napfényre kerül, és próbálja visszafúrni magát a talajba. Vágyai ébrednek az étel és a szaporodás iránt, és ellenszenvet, taszítást érez a rá támadó madár irányában. Bár mindez nem tudatos, mert túl homályos benne az ego, mely az észleléseit felismerhetné és megnevezhetné, de ez az ego létezik.

Nem olyan nehéz ebbe beleélnünk magunkat. Kedves Olvasóm: emlékezz vissza magzat korodra, a még édesanyád hasában töltött időszakra. Nem sikerül? Akkor emlékezz vissza, mit éltél át néhány hetes újszülöttként? Még ez sem megy? 3-4 éves korod emlékei? Onnan már feldereng néhány kép. De ezek a képek csak most értelmezhetőek. A későbbi évek során egyre jobban kinyílt éntudat segítségével érted kisgyermekkorod történéseit, mintha utólag színeznél ki egy fekete-fehérben készült fényképet. A tudatunk magzat és újszülött korunkban rendkívül tompa volt, még nem tudtuk azt sem, hogy létezünk. Nagyobb gyerekként hittünk a Télapóban, és a világ, erősen ködös tudatunkon keresztül, még egészen másnak tűnt, mint most. Kamaszként a világ megváltása nem látszott lehetetlennek, és most, utólag, már néha döbbenten, szégyenkezve, néha mulatva gondolunk vissza eszméinkre, elképzeléseinkre. Mintha egy felhő fedte volna értelmünket ezekben a régi időkben. Azokból a lényekből lettünk? Hol volt akkor az a „fényes” öntudat, amit most birtoklunk?

Vajon tudatunk mostani állapota az elérhető legnagyszerűbb? Vagy most is tompa, behatárolt a maga módján. Ha eddig tudott fejlődni, ugyan miért ne tudna továbbra is, valahol, valamikor. Miért ne nézhetnénk vissza később, más életekből ugyanolyan csodálkozással jelenlegi állapotunkra. Létezik-e végső határa a fejlődésnek, a buborék tágításának, és ha nem, ha ez az út végtelen, akkor biztosan ez a követendő út a szabadulás felé?

Fejleszthető-e, egyáltalán, fejlődésnek lehet-e hívni szellemi érésünket, kinyílásunkat? Bizonyos szempontból igen, persze. Az értelmünket, én-tudatunkat lefojtó ködfelhő egyre magasabbra húzódik, így nagyobb teret enged belátni; néhány helyen megritkul, ezért több fényt enged át, de megmarad, sosem oszlik el. A tompaság teljes meghaladása a szamszára lényeinek lehetetlen, a felhő nélküli nyílt, tiszta tudat, a tökéletes teres látás a buddhák szerzeménye. Nem kiváltsága, mert nem kapták, hanem elérték, megszerezték. És nem az istenek tulajdonsága, mert ők saját terük csöndjében, vagy teremtményeik között, világukba zárva szenvedik el a szamszárát. Ez a Megszabadultak, a buddhák ereje.

Csak azt az akadályt haladhatod meg, amit észreveszel. Csak azt haladhatod meg, amit megértesz. A giliszta, egy csecsemő, egy macska, egy fiatalember, egy majom, egy felnőtt csak annyira küzdheti ki magát a szamszárából, amennyire megérti azt. A tompaság az ismert módon, tanulás útján, egy tökéletes és áthághatatlan korlát. Az előzőekből talán kiderül, hogy intellektuális meghaladása reménytelen vállalkozás. A fejlődés örök, de a világ is végtelen. Bármeddig tágítod határaid, bármilyen magasra és távolságba űzöd is a tompaság felhőjét tudatod egén, mindig lesznek előtted távlatok. Más a módszer, más a megoldás: a Buddha útja. A belátás, a felismerés. A küzdelem helyett a tiszta, szent felismerés: Nincs felhő! Nincs ég! Nincs tudat! Nincs én!

Óva intelek attól, hogy azt hidd, elég ezt intellektuálisan belátni, és már el is érted a megvilágosodást!

Az ember a lények között a felnőtt. De még neki is végig kell mennie egy énfejlődési folyamaton, a csecsemőkoron, kamaszkoron át, hogy felnőtt emberként önmagára nézhessen. És felnőttként belátja, hogy mindig lehet több, tisztább tudatú. Az ember képes meglátni a felhőt a feje fölött. Ezért írtam legutóbb, hogy az ember az egyetlen, akinek a tudata elég tiszta ahhoz, hogy a letompultság ne elégítse ki. Intellektusának mértékétől, tudatának tisztaságától, értelmének érettségétől függően látja meg és zavarja önnön felismert tompasága. Mindig annyira, amennyit felismert belőle.

És itt értünk el a káprázathoz. A tompaság nem elégíthet ki egy lényt, aki már felismerte létezését, reflektált arra, tudatában van elkerülhetetlen elmúlásának, és értelmet szeretne adni a születése és halála közötti időszaknak. A halált féli, és énje kétségbeesetten próbálja elhitetni vele, hogy az ő halála nem lehet valóságos, túléli majd, megmenti egy isten, és életében elkövetett tettei örök emléket állítanak neki. Lelke mélyén tudja, hogy élete tragikusan és szánalmasan értelmetlen, és testi-lelki mulandósága tükrében teljesen mindegy, mit cselekszik: minden igyekezete felesleges. Ezt az én nem képes elviselni. Értelmet kell hazudni a világba! Nem lehet beismerni a nyilvánvaló tényt, hogy a szamszárán belüli létezés értelmetlen!

Ha nem indulunk el a buddhaság felé, akkor a káprázat a mentális, sőt a fizikai túlélés feltétele. A káprázat a tompaságunk felhője alatt nekünk kiszabott kisebb-nagyobb tér benépesítése egy saját, valóságosnak tűnő, nem reménytelen, egy értelmes cél felé tartó mesterséges világ megteremtése, ami alapjaiban hazug, és velünk együtt pusztul majd nyomtalanul. Szánandó törekvés egy üres ködvilágban, ahol lelkesen építünk várat a semmiből. Vigaszunk, mesevilágunk, kisded játékaink színtere, amit életnek csúfolunk, de sajnos emiatt a legnagyobb akadályunk is egyben. A káprázatba ragadt ember nem keres tovább. Először nem mer, mert fél attól, amit találhat, aztán már nem is képes, mert elbutul. Játékai lesznek fontosak, rászáradnak a szerepei. Szülő lesz, alkalmazott, vásárló, rab és mások rabtartója egyszerre. A felhő bezárul, fallá alakul, tompasága belátás útján innentől meghaladhatatlan. Már nem sejt túlról semmit, és kicsiny világát a teljességnek érzékeli. Káprázatát törvényre emeli, saját tévedéseiből szabályokat és ítéleteket alkot. Öl és teremt, saját világában isten és áldozat is.

Ebből mi a kiút? A Buddha azt mondta: Tanításom súlyos és nehezen érthető. Csak az szabadul, akinek szemét már csak kevés por fedi.

A harmadik alapvető szenv a káprázat (móha). Ez is többet jelent a tompaságnál. A tompaság egy vastag burok, egy vastag ködfelhő a tudat felett, ami elzárja a lényt az égtől, a kiterjedtségtől. A tompaság nem tulajdonság, mint az előző kettő, inkább egy szellemi állapot. Lehetetlenné teszi a felismeréseket, mert nem jut rajta át a fény, így azt sem teszi lehetővé, hogy a szenvedő felismerje nyomorult állapotát. Minden érző lény érintett benne, de az ember tudata elég tiszta ahhoz, hogy a letompultság ne elégítse ki, hanem sejtsen valamit a felhőn túl.

Ezért van szüksége a káprázatra. Szűk köreiben a káprázat teremt neki hamis világokat, amik igazinak tűnnek, és az énnek megfelelnek. A káprázatba került ember nem keres, vagy ha igen, az én által elé vetett csillogó játékszerekkel megelégszik. Saját tartományaiban mindent megtalál, ami elég a többi szenv működtetéséhez: vágyhat, haragudhat talmi dolgokra, jelenségekre, harcolhat, nyerhet, szerethet, szenvedhet, sikert érhet el, élvezhet és fájhat, igazi kockázat nélkül, biztonságban. Az alapszenvek közül talán ez a legveszélyesebb, mert a káprázat lehetetlenné teszi, hogy a többi szenvet valós körülmények közötti működésükben megfigyelve meghaladhassuk őket.

Ebből a három gyökérből fakad az életünket meghatározó szenvek serege, mint a fa és az ágai, és a szenvekből pedig a hozzájuk tartozó dukkhák különböző megnyilvánulásai, mik a létesülés körébe zárnak minket. A szenveket tíz csoportra szokás osztani: személyiség-elképzelés, kétely, szabályokhoz és szertartásokhoz való ragaszkodás, érzéki vágy, ellenszenv, finomanyagi létezésre irányuló vágy, anyagtalan létezésre irányuló vágy, önhittség, nyugtalanság és szellemi vakság. Ezekkel van dolgunk.

A második alapvető szenv az ellenszenv (dósza). Ez is több mint a harag. A harag egy szélsőséges megnyilvánulás, amikor a nem vonzó, kellemetlen dolog, élethelyzet, ember elkerülhetetlen, a védelmi körünkön belülre furakszik, dolgunk van vele, pedig kívül akartuk rekeszteni életünkön. Ekkor haraggal, gyűlölettel, és vérmérsékletünk szerint agresszivitással vagy passzív ellenállással fordulunk felé. A zavarosabb világkorszakokban ez az ellenállás gyorsabban kiépül, és a gyakoribb frusztráció miatt már apró harag is könnyen vált ki szélsőséges reakciókat emberek és embercsoportok között.

Az ellenszenv a haragnál általánosabb és alapvetőbb. Egy negatív hozzáállást jelent mindenhez, amit az én aktuálisan, rögzült ítélkezése, megmerevedett mintái alapján éppen nem-szeretettként, nem-vágyottként ismer fel. Automatikus, és az előző szenvhez hasonlóan nem emberhez méltó, szánalmas reakció.

Szinte mindig csendes, alattomos terméke tudatunknak, gyakorta láthatatlanul, de folyamatosan megnyilvánul bennünk. Végül is mindenhez, ami nem vonz, ami ellenkezik ízlésünkkel, ahová a vágy és a szomj aktuálisan nem terel, hanem éppen taszítónak, vagy csak nem kedvünk szerint valónak ismerik fel érzékeink, ahhoz ellenszenvvel viszonyulunk. A két véglet között csapódunk ide-oda, mint két ellentétes pólusú mágnes között egy akarattalan vasdarab. Tudatosnak hisszük magunkat, de alig élünk át néhány valóban világos pillanatot életünk során, igazán szabad, valóban látó, kristály-tisztaságú pillanatunk pedig talán egy sincsen. A látásunkat állandóan elhomályosítják, elterelik a szenvek, és mi egyikhez rohanunk, a másikat kerüljük, nyomorultul ténferegve, az emberhez méltó tudatosságot, a nemes éberséget meg sem közelítve. Még vágyunk és ellenszenvünk is óvatos, együgyű, nevetséges. Nem forradalom, nem döntés, nem az ég-alatti poklának dacos vállalása, csak felületes érzékkielégítés. Általában észre sem vesszük. Ha létezne ördög, nem vállalná felettünk a rabtartói szerepet, mert unalmasnak találná. Felsőbb hatalom irányítása nélkül is, bárgyún tántorogva veszítjük el magunkat. Kiszolgáltatottságunk saját döntésünk, nincs kinek szemrehányást tenni, de ellenszenvünk mégis folyamatosan felismerni véli maga körül, az egyébként érték-semleges tényezők között, szenvedései okozóit.

Pedig a dukkhát mi teremtjük, mi nevezzük el, mi látjuk. A szenvek nem mások, mint értékkel bírónak, minőséggel rendelkezőnek látott, egyébként üresség-természetű jelenségekre való téves reagálások. A szenvedés nem más mint viszonyulás!

Tehát a két feltétel gyakorlásával meghaladhatjuk a dukkhát, mert dukkha van bennünk, amint azt a Szent első Nemes Igazsága kimondja. Ez egyfelől szenvedés, kézzel fogható, valódi gyötrelem, mikor az öregséggel, betegséggel, halállal találkozunk, másfelől az élet legalapvetőbb törvénye, minden dolog lényege: kielégületlenség. De honnan került belénk ez a kielégületlenség, ami elszakít az égtől, ami nem engedi látni saját magunk és a dolgok lényegét, ami tudatlanságban tart? Mi okozza a vágyat, miért nem tudjuk azt könnyen elengedni, mi tompítja le tudatunkat annyira, hogy nem is értjük, sokszor nem is keressük a választ?

Az ember, amíg nem szabad, minden érzékével, az egész tudatával állandóan reagál a világra. Amíg rabságban élünk, nem is gondolhatunk a reagálások elhagyására, mert mi is, mint minden élő és élettelen, folyamatosan változó dharmákból állunk, amik át- és átfolynak környezetünkbe, és onnan áramlanak vissza belénk anyagtalanul, időtlenül. Nemhogy zárt rendszerek lennénk, még nyitottak sem, hiszen valójában csak látszat szerint különülünk el környezetünktől. A szabadság eléréséig, a buddhaság állapotának elérkeztéig nem szabadulunk az állandó kapcsolattól még halálunkban sem, és ebből következően a reagálástól sem, ezért addig egyet tehetünk: felismerjük, uralmunk alá vonjuk, és nemessé tesszük reakcióinkat. Nem hagyjuk magunkban szabadon garázdálkodni őket, és nem engedjük tudatunkat ide-oda rángatni a bennünk ébredő szenveknek.

Szenveink a három minőségre való reagálás következményei. Három alapvető szenv, alapvető ok határozza meg az érző lényeket. Ezekből ma az elsőt ismertetem.

A mohóság (lóbha) alapvetően vágyat jelent, de több ennél. Ez a vágy a hamis énképzethez kapcsolódva nem csak élvezni és beteljesedni akar, hanem birtokolni is. Emiatt többféleképpen is szenvedést okoz. Egyfelől a vágyott megszerzése utáni epekedés felemészti, küzdelmekbe, nemtelen cselekedetekbe sodorja a szerencsétlen sóvárgót. Ha nem sikerül elérni vágyai tárgyát, fájdalmat szít fel, a beteljesületlenség kielégületlenséget eredményez, ami maga a dukkha. De az sem hoz megkönnyebbülést, ha a vágyott dolgot, javat, embert, érzelmet megszerezzük, mert a szerzés pillanatában felizzik a rettegés a szerzemény elvesztésétől. Mindenki, aki a miénkre sóvárog, ellenséggé válik, de ellenérzés ébred a tulajdonunkba került vágytárgy iránt is, mert úgy érezzük, ki akar csusszanni kezeink közül. A vágytárgy mulandó természetét követi, legyen az fizikai dolog vagy érzelem, és menne tovább a változásba vagy a nemlétbe, de a szenvedő birtokos szorítja azt. Végül szenvedést okoz még a mohóság hatalomvágya is. Az epekedő lény a beteljesedéssel a vágytárgy feletti hatalmat is akarja. Pozíciót, tulajdonosi rangot akar kettejük kapcsolatában és ezen keresztül a külvilágban is, mert ezzel látja biztosítottnak, hogy szerzeménye örökké az övé marad. A mohóság több mint a vágy. A mohósággal saját létünk örökkévalóságát akarjuk tudat alatt biztosítani, kicselezni a halált: ha javaink örökké a miénk, ha a szeretet nem múlik el, akkor mi sem!

A szomj (tanhá) a függő keletkezés láncolatának része, az újra-létesülés okozója. Következménye a mohóság, és három típusa, arca van: érzéki örömökre való sóvárgás (káma-tanhá), létezésre, létesülésre való sóvárgás (bhava-tanhá) és a nemlétezésre való sóvárgás (vibhava-tanhá). Létezik olyan álláspont, ami szerint a vágy egyedül megjelölhető az összes szenvedés okozójaként, hiszen az újra-létesülés, így a szamszára ezen ok miatt elkerülhetetlen. A megoldás azonban valószínűleg összetettebb, hiszen a vágyak egyik formája a nemlétezésre irányuló vágy, ami kioltani látszik a lét lángját. Ez némi magyarázatot igényel. Kétséges, hogy egy emberi lény valóban vágyhat a teljes és végleges megsemmisülésre. A halálvágy elképzelhető súlyos lelki teher, fájdalmas betegség vagy élettel betelt, idős kor esetén, de mindig, még a legnagyobb nyomorúságban, és a saját személytől való menekülés leghőbb óhajtása esetén is ott pislákol a remény a folytatásra. A folytatásról, a halál utáni létezésről az elképzelések sokfélék, de a történelemben, művészetekben és a hagyományokban sem találni olyan embert, legyen bármekkora szent vagy hérosz, aki ha életét oda is dobta egy eszméért vagy másokért, ne táplált volna szívében vágyat a halál utáni fizikai vagy transzcendens létre. A nemlétezésre irányuló sóvárgás leginkább a jelenlegi létezés elvetését jelenti, nem a végső, megmásíthatatlan elmúlás akarását. A tökéletes és végleges nemlétezés ellentéte a létezésnek és a pillanatnyilag éppen-nemlétezésnek, az átmenetileg nem reflektáló tudatnak. A létezés annyira átszövi a világot, hogy amint valamit meghatározunk soha már nem létezhetőként, abban a pillanatban létezővé emeljük, hiszen megfogalmazzuk, körülírjuk, így megteremtjük. A nemlétezés annyira elképzelhetetlen, hogy csak a létezés ellentéteként beszélhetünk róla, amivel máris létre hívjuk. A vágy meghaladása ezért nehezebb, mint az elsőre egyáltalán felfogható.

A Tanítás alapján úgy gondolom, hogy a két legalapvetőbb módszer a karma vagy bármely, a szabadságot akadályozó tényező meghaladásához a középen levés és az éber figyelem. Ezek a megvilágosodás feltételei, ugyanakkor a mai társadalmakban a legnehezebben megvalósíthatóak.

A középről már többször szó esett ezeken az oldalakon. A középen levés egyfelől maga a nyugalom, a kibillentség ellentéte. Statikus állapot. Elsőre rugalmasnak hihetnénk, mert az ég alattiban a szélsőségek állandó vibrálását, elmozdulásait folyamatosan követve lehet csak megőrizni a nyugalmat, a megfelelő távolságot a szélektől. De nem az, mert a valódi közép túl van az alkalmazkodáson, és az illúziókon átlátva megteremti saját helyét.

Sokan keresik a középutat, amit a két véglet között terveznek megtalálni, ahogyan a Szent mutatta. De vigyázz, mert ha a középutat megtaláltad, ha az Ösvényt középútnak látod, akkor megtaláltad és megteremtetted a két végletet is, létrehoztad a dualitást is. Hiszen valamihez képest vagy középen. Ez nem jó, ez nem az igazi út. A középutat akkor találtad meg, amikor a két végletet sem látod többé: feloldódnak a végletek és a fokozatok, és ezzel együtt feloldódik benned a középút illúziója is.

A Buddha megtapasztalta a fényűzést és a gazdagságot, és látta, hogy ez nem jó, nem vezet a boldogsághoz. Aztán megtapasztalta a nélkülözést, majdnem belehalt, és látta, hogy ez sem jó. Ekkor megtalálta a középutat, ami semmi más, mint a megelégedettség, azaz: a mérték.

Ez messzire mutat. Ez a törvény nem csak az életben a legalapvetőbb, ez a megvilágosodásig elvezethet. Spirituálisan is a lényeg: a mérték. Mindentől egyenlő távol, mindentől függetlenül, pont középen, mértékben, majd a mindent is feloldva, a lényeget látva, a tökéletességben. Nem erőltetve, nem harcolva, nem vágyva, ezért nem is szenvedve, hanem középen, mértékben.

Ez a boldogság.

Belátva, hogy a dolgok, amiktől egyenlő távol vagyunk, illúziók, ezért a közép is az, és a feloldódással eljön a megszabadulás.

Ez a megvilágosodás.

Ehhez szükséges a másik módszer, az éber figyelem elsajátítása. Figyelem nélkül nem látsz, nem tapasztalsz a hétköznapi életedben sem. A spirituális figyelem viszont a valódi látás megvalósítása, a tanulás alapfeltétele. Új szemmel látva lehetőséged nyílik végre valóban tanulni, és boldogan veted el eddigi ismereteid. A Buddha azokért jött, akiknek a szemét már csak kevés por fedi. A végcél úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. Ehhez gyakorlással kell kifejleszteni az egyhegyű figyelem képességét.

Tudj, ne birtokold a tudást. A görcs elenged, a gondolkodó tudat elcsitul, az addig elnyomott nemes figyelem felébred, és fellobban a megértés fénye.

A figyelem a tökélyre fejlesztett egyhegyűség. A figyelem a mindenre és mindenkire kiterjedő figyelmesség, világfeletti értelemben.

Eleinte az egy, majd az egyszerre több dologra való nemes figyelem valósul meg, majd képesek leszünk a teres látásra. A körülöttünk lévő zűrzavar egyik oka, hogy egyszerre ezer dologgal foglalkozunk, állandóan csapong a tudatunk, ezért fontos megtanulni lecsendesíteni, koncentrálni. Ebben a nyugalomban, csendben aztán felismerhető lesz a bennünk fénylő eredeti intelligencia.

De ebben a világban mindezt elérni szinte lehetetlen. Az individualizmus megöli az individumot, miközben felerősíti azt. A megtalált ént nem haladod meg, csak elveszted.

Az egész világ arra szorít, hogy képtelen legyél összpontosítani. Ennek a világban tapasztalt zűrzavarnak a személyiségvesztés a célja, de sajnos rossz módon és rossz irányban. Ez nem az én meghaladása, csak az öntudat elvesztése. Már nem tudunk középen, normálisan, józan ésszel gondolkodni. Mikor nincs nagyon melegünk, akkor fázunk. Mikor éppen nem vagyunk önfeledten, euforikusan örömteliek, akkor nem érezzük magunkat jól. A zene csak hangosan élvezhető, az étel csak ízfokozóval. Fontos, hogy minden tárgyunk legyen új és modern. A reklámok szereplői mind olyan harsányan boldogok, mintha a mennyország angyalai változtak volna át fogyasztókká. A világ a szélsőségekbe lök, mert arra nevel, hogy ha nem vagy éppen kivételesen jól, akkor egészen rosszul legyél, és törekedj vissza a tökéletes és szenvedélyes eufóriába. A közepet nem keressük, de hogyan is kereshetnénk, amikor nem értjük. A világ minden pillanatban, összes erejével arra törekszik, hogy a szélsőségekbe lökjön és szétszórja a figyelmünket. Ez a fogyasztói társadalom alapja: a bizonytalan, ködös tudatú ember könnyen terelhető, jobb fogyasztó.

Aki középen van, biztos magában, teste-lelke megelégedett, stabil. Nem vesz részt együgyű harcokban, nem halmoz fel. A szélsőségbe zuhant ember viszont jó polgár. Ha nagyon boldog, akkor önfeledten fogyaszt, élvez, költ, és kitartó munkát végez, hogy fenntartsa kivételezett állapotát. Ha helyzete meginog, azonnal a másik szélsőségbe hull, és szorong. Azon dolgozik, hogy visszaszerezze, amit boldogságnak hitt, ezért olyanra is képes lesz, amit szégyell, ami méltatlan.

Tárgyakkal veszi körbe magát. Egyre erősebben ragaszkodik egyre mulandóbb dolgokhoz, és azok pusztulása mind mélyebbre rántja. Ezt csak újra felhalmozással és az egyre magasabbra jutás illúziójával képes ellensúlyozni, amibe a lelke belepusztul, tudata elveszik.

Aki eleve a szélsőség sötétebb oldalán érzi magát, az szintén fogyaszt, mert kárpótolja, jutalmazza magát, és egy látszatot is fenn akar tartani. Nincs nyugalmuk, és tragédiájuk, hogy a két szélsőség közötti csapongás, ide-oda csapódás közben nem is érintik a közepet, messze elkerülik azt.

A világ a figyelmünket is millió darabra tépi. Egyszerre eszünk, netezünk és figyelünk a mobilunkra. A multitasking elvárt kompetencia, pedig lehetetlen. Az ember az egyhegyű figyelemre lett teremtve, de mindenki a mobiljába bújik. A vibráló világra bámulunk, és zuhanunk bele mint bogár a lángba. Kibírhatatlannak érezzük, ha nem tereli el a figyelmünket valami másodpercenként minden másról. Ha egy pillanatra megállunk és nem csapongunk, pánikba esünk. Mindenki keresi, mit kellene éppen elintéznie. Még a pihenés is munka, mert az élményeket élvezni kell, minél többet a rövid szabadidőben. A valódi csönd megrémít, és a halállal azonosítjuk. Néha azt érzed, hogy most végre pihensz, pedig dehogy: vagy tevékenyen élvezel vagy öntudatodat kiütve bambulsz a világba, sokszor tudatmódosítók segítségével. Tudatmódosító nem csak az alkohol, hanem a TV, az internet, bármi, akár még a családod, a barátaid. Sosem vagy már önmagad. Talán jobb is, mert amit a ma embere önmaga helyén talál, amivel magát azonosítja, az az ego legrosszabb arca. Menekülünk, rohanunk, pánik és nemtudás irányítja mozdulatainkat, és még csak fel sem ismerjük, nem is tudjuk.

Az egész világ álmodik!

Figyelmünk, gyönyörű gyémánt-képességünk a világ valódi megismerésére összetört, mint egy üveggömb, és most törött darabjairól vakítva ömlik a szemünkbe egyszerre ezer fénysugár.

A cégek, a világ, az országok vezetői örülnek ennek. Aki többé nem tud koncentrálni, az nem tud figyelni, azt oda vezetik, ahová akarják. Mindegy, hol élsz, mindegy, ki vezet, ez világjelenség, csak a rendszerek nevei változnak, de oly egyforma az egész! Bamba zombiként ténfergünk az üzletek polcai között, és megvesszük, amit a tudatalattinkba csempésztek a reklámok. Fogalmunk sincs a boldogság, a közép természetéről, nem ismerjük, és nem is keressük önmagunk. Még ha fel is ébred bennünk a vágy az élet válaszainak megismerésére, spirituális megismerésünk is pláza-élménnyé silányul: jógabérlet, egy női magazin ezo-rovata, valláspótlék, zen-mondásos netes oldal, mesternek hitt tévelygők ostobasága, nyomorult önsegítő könyvek képében jelenik meg. Ez is zabálás, csak a tudaté, nem a testé.

A figyelem hiánya és a közép ismerete nélkül sokkal nagyobb bajban vagyunk, mint amúgy is lennénk. A figyelemhiányos betegségek és a elvesztett alapok miatti szorongások, bizonytalanságok már természetes mentális állapotaink.

Tehát ez a két feltétel. A világot nemes figyelemmel kell észlelni, ebből következik a szeretet, a bölcsesség. Olyan alapok, amik lehetővé teszik a középre kerülést, amiből aztán következhet a megvilágosodás.

Remélem, barátom, elkeserítettelek annyira, hogy szívedben felébred a nemes indulat a két feltétel megvalósítására. Még bőven van dolgunk, át kell beszélnünk még sok mindent a Tanítás alapjaiból, de aztán, egyszer, rá fogunk térni a gyakorlásra. De addig nincs mit gyakorolni, amíg nem tudjuk, hová akarunk jutni.

A látszatát is kerülni szeretném, hogy tudom a válaszokat. Közösen szeretnék haladni Veled, ezért kérdezz, reagálj. Haladjunk.

Jó emberek, képzett buddhista mesterek, lámák és rinpocsék gyakran tanítják, hogy a gyűlölet, az alkohol, a drogok és egyéb bűnök szenvedést szülnek a világba, és az elkövetőt halála után az alsó világokba rántják. Pokollakót, prétát vagy állatot teremtenek belőlünk, és az általunk okozott szenvedésre válaszul fájdalmat nyerünk. Nagyon szép gondolat, könnyen igaz is lehet. Viszont túl egyszerű igazság. Következik a karma tanításából, de érződik rajta egy túlságos, szinte gyermeki leegyszerűsítés. Mintha a karma egy vonal-tisztaságú, már-már a mesék világát idéző törvényként működne a teremtésben, ami egységnyi rosszra egységnyi büntetést mér ki, és ennek megfelelően a jóra pedig jutalmat.

Ennél bonyolultabb a helyzet. A tibeti buddhizmus hite szerint a pokolba a gyűlölet ránt, de a prétavilágba inkább a vágy, az állatvilágba pedig a butaság. Tehát úgy néz ki, hogy a három minőséghez való bármelyik viszonyulás dukkhát okoz, ami valamely alsó világban való újjászületést eredményez. De tovább is mehetünk. A boldogság, a pozitív, nemes cselekedetek is karmát szülnek, csak jó karmát. Amik aztán ugyanúgy a szamszárában tartanak, bár kellemesebb állapotban. A karma, legyen bármilyen előjelű, köt, a jelenségvilághoz rögzít. Sok jó karma felhalmozása a félisteni, isteni világokig emelhet, vagy akár valamely buddha tiszta földjén találhatjuk magunkat. Ezeken a helyeken a boldogság tökéletes, az élet hosszú, több kalpáig, világkorszakig is tarthat. De egy biztos: véget ér egyszer, mert természete szerint szamszárikus, mulandó. A tibeti hit is számol ezzel.

Kedves Olvasóm, mondtam már, én sosem foglak hitegetni. A fent vázolt megoldás egy járható út. A jó karma gyűjtése valószínűsíti a jó következményt neked és a világnak. Nem tudjuk, milyen arányban és módon, de biztosan megszüli az eredményét. De én téged és magamat is, magunkat mindig arra fogom inspirálni, hogy a világfelettit célozzuk meg. Nagyon nehéz, talán itt és most lehetetlen, elismerem. De ha a karma használatában és javítgatásában gondolkodsz, sosem végzel. Eredményeid mulandóak lesznek, ahogyan itt a földön is minden az. És a halál utáni világokban, a szamszára másik oldalán, odaát is minden az. Majd jön újra a születés valahová, ahová a karmád vagy ki tudja milyen erők löknek, akaratod ellenére. Meg kell értened, hogy a szamszárából nem szabadulsz a halállal, ahogyan nem szabadultál a születéssel sem. A menekülés örök. Egyszer meg kell állnod, és körül kell nézned alaposan. Tedd meg itt és most. Ne rendezkedj be a világok közötti kóborlásra, igen, barátom, még a mennyországra sem. Születés, halál, élet, pokol vagy menny, álom, ébredés nem változtat meg, ezek csak a szamszára arcai, állapotai. Ne higgy semmilyen tanítónak, nekem sem, hanem figyelj éberen, használd a józan eszed. Legyen veled minden buddha és bódhiszattva utadon, de leginkább azt az egyetlen világot próbáld megváltani, ami fölött hatalmad van: önmagadat.

Próbálj szabadulni, és találj végre haza.   

Világokon át vándorolsz, de nem mozdulsz ki a házból.
A létforgatag rabja vagy, mikor anyád méhéből kibújsz
és a forgatag örvénye ránt tovább halálod pillanatában.
Nézd, keletkezés és elmúlás összefonódva táncol.
Élet vagy halál, mindegy
Bűvölet ámít és káprázat hiteget
gyűjtesz, küzdesz, változol
de míg nem látsz le önmagad kútmélységébe
itt is, ott is csak a világok rabja vagy.

Az elengedés, bár csodálatos módszer, manapság vulgáris és önző tartalmat kapott, amennyiben felszólítanak rá, hogy mindent, ami zavar, engedjünk el, azaz maradjunk továbbra is a három minőséghez való rossz viszonyulás csapdájában. A rossznak ítélt dolgok elengedésével azok ugyan egy időre látszólag eltűnhetnek, de nem oldódnak meg, aztán álarcban visszatérnek, ráadásul tovább keressük és megtartjuk a vágyottat. A valódi, nemes elengedés nem ilyen. Az nem bonyolódik bele különböző módszerekbe, gyakorlatokba, csak teljesen ellazul, és minden kötődését, ítéletét elengedi, teljesen átadva magát a zavartalan nyugalomnak és a szemlélődésnek. Az elengedés a legfontosabb buddhista gyakorlat dukkha ellen. A legtisztább gyakorlat az én rejtett aknamunkájának a felismeréséhez.

A Buddha a legfontosabb, meg nem haladható igazságokként négy tényt határozott meg, a Négy Nemes Igazságot. Ezek megállapítások, nem hordoznak magukban értéket. A Négy Nemes Igazság van, ha elfogadjuk, ha nem. Léteznek, akkor is, ha nem törődünk velük. Nem akarnak tőlünk semmit, nem istenek rendelték el, fel nem ismerésükért nem jár közvetlen büntetés, de mégis a létezés alapjai. Mi döntünk, kezdünk-e velük valamit. Bölcsességük kimeríthetetlen, ezért most csak röviden ismertetem őket.

Az első már szóba került, ez a dukkha. A második kimondja, hogy a dukkhának, mint mindennek, van oka. A harmadik biztosít, hogy meg lehet szabadulni a dukkhától. A negyedik pedig ismerteti a módszert. A módszer a Nyolcrétű Nemes Ösvény, ami annyira egyszerű, hogy eleinte, mint a zennek, nem akarjuk elhinni erejét. Aztán tapasztalva, tanulva, figyelve eljutunk addig, most, vagy majd életek múlva, hogy nincs más út.

Az egyik legalapvetőbb szutta, a Szatipatthána szutta utolsó meditációs gyakorlata a Négy Nemes Igazság feletti szemlélődés, nem véletlenül. Bármelyik szemlélődés tökéletes megvalósítása a nirvánába juttathat, de az Igazságok feletti szemlélődés a gyakorlatok betetőzése, mert ezek az összes többi elemmel kapcsolatban állnak. A szenvedéstől, mint eredendő októl az utolsó, meg nem haladható célig, a végigjárt ösvény végén felragyogó megvilágosodásig vezet az összes dharmák, vagy bármi más érzékterület, test, tudat feletti éber figyelem gyakorlása. A Harmadik Nemes Igazság valóságnak megfelelő észlelése pedig az összes többi átlátása, maga az egyetlen remény a dukkha megértésére és meghaladására.

Tehát a Második Nemes Igazság mondja ki, hogy a világ jelenségeinek elégtelen természete kevés a szenvedéshez. Nem ez az ok. Nem a világ jó, és nem a világ rossz. Ha egyáltalán létezik az általunk érzékelt formában, bizonyosan akkor sem az határozza meg a természetét, hogy mi milyennek látjuk, illetve, hogy ránk hogyan hat.

Ami a szenvedést okozza, az a lényben jelenlévő sóvárgás. Az arahant (szent) feladata ezt elengedni, és a szomjjal együtt eltűnik a dukkha is. A szenvedés nem a világ sajátossága, hanem az elégedetlenség hozza létre. Ezt a kielégületlenséget kell félretenni, melynek útja a felébredés, a Nemes Nyolcrétű Ösvény megvalósítása. A szatipatthánából, a fenntartott éber figyelemből akkor lesz szammá szati, nemes éberség, ha az Ösvény másik hét tényezőjével együtt gyakoroljuk.

Mint említettem, csak egy olyan nemes tanítás tud minket kivezetni a szenvedés köreiből, amelyik átfogó képet képes adni a szenvedés okairól. A Buddha Tanítása ilyen, látja és érti a szenvedés, a világ kibillentségének forrását, ismeri a dukkha eredetének igazságát. A Tanítás szerint egy szerzett, zavarodott, romlott állapotban létezünk. Az állapotunk megakadályozza a tiszta látást, így a megfelelő cselekvést is, és lehetetlenné teszi magunkkal és a világgal, akár Istennel való tiszta kapcsolat kiépítését és fenntartását. Ez a tévedésen alapuló általános állapotunk egészségtelen lelkiállapotokat (kilészák), szenveket generál bennünk.

Nem látunk, nem tudunk, tehát tévedünk és rombolunk.

A szenvek meghaladáshoz az Ösvényen kell járni, nem elég az elmélyedés vagy a puszta megértés. A szenvek három rétegét különböztethetjük meg. Legmélyebben a lappangó hajlamok szintje található, ahol a szenvek még szunnyadnak inaktív, készenléti állapotban. A megnyilvánult rétegben már felébrednek, és ingerek hatására káros gondolatokat vagy érzelmeket indukálnak. A legfelső a vétkezés szintje, ahol a káros indulatok szóbeli vagy testi tettekben nyilvánulnak meg. A dukkhát megéljük és teremtjük is magunk körül.