A halmazok a létezők ismérveinek csoportjai, tulajdonságaik bizonyos jellemzők mentén összerendelt egységei. Ezek ismertetésével a Buddha célja az volt, hogy megmutassa az én valótlanságát. A halmazok léteznek, ez tagadhatatlan, de külön és együtt sem alkotnak ént. Az én fogalma üres, a rárakódott személyiség csak függésben és ideiglenesen értelmezhető. De abból a szempontból is vizsgálható az öt halmaz tana, hogy miért köt a szenvedéshez. Nemlétezésük, üres mivoltuk, vagy a működésük által termelt hibás következtetések okozzák-e a kibillentséget?

Az első halmaz a forma (rúpa). Anyagként is felfogható. Magába foglalja a négy nagy elemet és azok származékait. Ilyen származékok az öt érzékszerv, amivel a világunkat érzékeljük, és az ezeknek megfelelő, külső világban tapasztalt létezések. A halmazatok közül ez az első és az egyetlen anyagi természetű. Az első, de már láthatóan torzít, ezért a világ megismerését, a dukkhától való szabadulást már ez önmagában szinte lehetetlenné teszi. Az anyag egyszerűen nem olyan, mint ahogyan a szintén anyagi formánk láthatja, mert az érzékszervek az anyaggal együtt alakultak ki, az anyagból származnak. Közös a forrás, közös a tévedés. Az érző lény tragédiája, hogy még a tudat által kreált illúzióvilágot sem képes érzékelni annak valóságában. Az öt halmaz, és azok összes rétege egyenként mind egy újabb torzítás a valóságon, egy újabb fénytörés, mintha törött prizmákon szűrődne át a fény az észlelő felé, aki maga is illúzió. A nemtudás megalapozódik.

A második halmazat az érzés (védaná). Hat síkon érzékel, az anyagból kinőtt elme is bekapcsolódik a káprázat gyártásába. A színek, hangok mellé a gondolatok is ellepik a lényt. Nincs megállás a csillogó tévúton. Itt történik a három minőség érzékelése, miről már korábban szóltunk. A nemtudás kibomlik, kihajt belőle a három rossz gyökér, és tovább torzítja a már törött fényt. Az észlelőt a dukkha újabb örvényeibe kergeti. A már eleve hamis anyaghoz viszonyulást teremt, az én felébred, és törvényt ül hamis világa felett. Istent játszva ítél, szeret, harcol. Már mostanra annyira belegabalyodott és beleszerelmesedett világába, hogy a szenvedés sokszor fel sem tűnik neki, de ha kínlódik, azt természetesnek, az élet részének tekinti.

A harmadik halmaz az észlelés (szannyá). A már megnyitott hat csatornán beömlő érzések elkápráztatják a lényt. Az elme végzi a gondolatok, érzések értelmezését is. A lény ekkor már sír, jajgat, nevet, szeret, és hol boldogan, hol boldogtalanul szaladgál kincsei között, mint gyermek a játékboltban. A dukkha fogalmát már a legtöbb lény meg sem érti eddigre, a bölcsesség elérhetetlen távolba kerül.

A negyedik halmaz a késztetések (szankhára). A lény már egy báb. Észlelései elhomályosították tudatát, akarata nem az övé, teljesen az illúzióvilág foglya. Az előző halmazok részben felépítették, cselekedetekre kényszerítik, és minden tette karmát teremt. A hálóba ragadt, azt hiszi, hogy valóságban épít és rombol. Világa örökre kettéhasadt énre és neménre. Üt vagy ölel, a ködvilág akarata szerint. Tudati tevékenységei karmikusak. Újabb tragédia, hogy a fogságba esett lény szabadulása érdekében végzett tevékenységei, már ha egyáltalán képes még erre, mind ugyanúgy a szamszára részei. Tudati tevékenység a szamádhi és a bölcsesség is, pont annyira, mint a gőg, énképzet vagy tudatlanság is, mind szamszárikus tett, bármit is ígérnek.

Utolsó, ötödik halmaz a tudatosság (vinnyána). A tudatosság nem áll meg önmagában, hiába azonosítják sokan tévesen a bennünk lakó szellemmel, lélekkel. Az előző négy halmaz következménye, és tudatossága csak azokra terjed ki, ami a hat érzékkapun beözönlik. Semmi köze a tiszta felismeréshez, csak okozat, mely rossz okokat, énképzetet, önhittséget hoz létre. A lény felébredettnek, tiszta tudatúnak is hiheti magát, amit megalapoz az a tapasztalat, hogy intelligens. És valóban az. A hat kapun beáramló tapasztalatokat érti, tudja értelmezni, tud intelligensen reagálni. A színeken, hangokon túl a gondolatokat és érzelmeket is rendkívül magas szinten felfogja, arra összeszedetten, a többi lénnyel kommunikálva és együttműködve reagál. Fejlett világokat épít, átalakítja környezetét, rövid idő alatt társadalmakat hoz létre. Látszólag a semmiből, bölcsen, erkölcsösen alkotja meg a felvilágosult világot. És ez a legnagyobb csapda. Már annyira okos, hogy nem merül fel benne: téved. Az elme hatalmas. Mindig előrébb jár egy lépéssel, mindig előre gondolkodik, mint egy jó sakkjátékos. Mert a tudatosság még nem a nemes felismerés, nagyon nem az, de annyira annak tűnik, hogy gigantikus erő és bölcsesség kell ahhoz, hogy a lény átlásson a káprázaton. Hiszen annyira okos az észlelő!

A sok törött, torz prizma közül ez a legnagyobb, már ördögi művelet. Faust eltévelyedése. A lény beleszeret maga kreálta világába, és önmagába is. Mit neki már a szenvedés! Harcol ellene, elnyomja, gyógyszerekkel, kultúrával, vallással, tudománnyal gyógyítgatja. Folyamatosan módosítgatja, javítgatja álomvilágát. Réges régen elvesztette kapcsolatát önmagával, valódi természetével, eredendő intelligenciájával, a terességgel. Ön-lényegének hiszi az öt halmazt, belenéz, és felismeri magát benne. Megalkotja önmagát, és olyannak teremti a tükröt, ami a neki kedves önmagát mutatja. A Tanítás szavai ostobaságnak tűnnek fülének, a szenvedésre gőggel tekint, és bár nem érti, de nekiront, mert meg akarja oldani. De a vár és a város állandóan inog körülötte, időnként össze is omlik, állandó támasztékokra szorul. Hát megváltoztatja az anyagot, meghazudtolja az érzéseit, becsapja észleléseit, alacsony célok szolgálatába állítja akaratát, énnek hiszi tudatosságát, de közben retteg, leginkább a haláltól. Mivel az öt halmazt önvalójának hiszi, ezek elmúlását a halállal azonosítja, és mivel a halmazokhoz ragaszkodik, és ezekben ismeri fel lényegét, a halmazok pusztulása valóban halála lesz. Kinek-kinek hite szerint.

És végül a ragaszkodás öt halmaza, ahogyan a Buddha mondja, életre hívja a lényben a félelmet, a kibillentségből spirálisan egyre gyorsuló és növekvő örvény támad, és a dukkhából igazi szenvedés lesz, a halálfélelem rettegése.

A Buddha Tana szerint az én nem több, mint fizikai és tudati energiák, dhammák folyamatosan változó kombinációja, bomlása és újra egymásba áramlása. Nem csak életről-életre történik meg a változás, nem a test halála a fordulópont, de minden pillanatban szétbomlik és újraalakul minden dolog, a lények, és velük együtt a tudatuk is. Ez még könnyen elfogadható, hiszen a változást, ha lassabban is, de az élete során mindenki érzi. Felnövünk, öregszünk, anyagi és lelki javakat gyűjtünk, időnként ezekből a javakból veszítünk; ezt még nem kellene feltétlenül dukkhaként megélnünk. De a Buddha azt állítja, hogy a lények minden időpillanata, amikor éppen értelmezhető és leírható az adott pillanatra jellemző állapotuk, mind független egymástól! Semmi, sem lélek, sem életenergia, esszencia, minőség, ismerethalmaz, emlékek nem jellemzői egy tudatnak, nem határoznak meg egy elkülönült egységet, csak az okozatok teremtik meg újra és újra a lényeket és az egység látszatát. A karma nem csak a halál és az újraszületés kiemelt eseményeiben, csomagként adódik át és rakódik rá az új lényre, hanem a karma a minden pillanat által teremtett okok átsugárzása a következő pillanatokra, ahol az okok következményeket teremnek, majd a következő pillanatok okaivá válva továbbadódnak, és így tovább örökké. Minden dharma összefügg az összes többivel, és ezek egymásba gabalyodva, egymást továbblökve, megtermékenyítve szülik meg minden pillanatban újra a világot.

A karma a Buddha Tanában csak a szándékos tettekre vonatkozik. Jelentése: tenni, cselekedni. Ezek a tettek hatnak az ok teremtőjére, mert okozatot váltanak ki. A tettet végrehajtó a következményt is elnyeri. Nem mindig azonnal, sokszor rejtetten, időnként nem ebben az életben, de biztosan. Ez nem büntetés vagy jutalom, csak egyszerűen törvény: mindennek következménye van, mind a látható mind a láthatatlan világban. Így működik. Az oknak, tovább finomítva a terminológián, nem következménye van, hanem gyümölcse, eredménye. A következmény szó használata túlságosan szenvtelenné, arctalanná tenné a szükségszerűséget, a gyümölcs viszont mutatja, hogy az elkövető tette szükségképpen megtermi a cselekvés eredményét. A szándék, és így az eredmény is lehet jó vagy rossz, de a lényeg az, hogy köt. A jó gyümölcs sem vezet el a szabadsághoz, nem szünteti meg a dukkhát, a szamszára körén belül marasztal. A szenvedéstől való megszabaduláshoz nem lehet eljutni a tettek javításával, az én fejlesztésével, nemesítésével. A szabadság csak egyféleképpen érhető el: az énre vonatkozó hamis elképzelés eltüntetésével, mert a legfontosabb, a létesülésre irányuló vágy elhagyásával a napi működés során szükségszerűen végrehajtott tettek nem okoznak többé karmát. Annak a felismerésével, hogy a hétköznapi tudat és a buddha-tudat között nincs különbség. Csak így érhető el az újraszületések láncolatából való kilépés.

A jó és a rossz általunk kreált definíciók, szélsőségek, értelmezhetetlenek, nem beszélve a köztük lévő végtelen átmenetről. A jó és a rossz karma is köt, mert mindkettő egyszerűen csak karma.

A karma a szenvedést tehát nem a tettek minőségével okozza. Nem a rossz tett dönt kárhozatba, szenvedésbe, nem az ránt vissza a szamszárába, és nem a jó tett emel ki onnan. Ez elsőre furcsának tűnhet, hiszen a Nemes Nyolcrétű Ösvény erősen kidomborítja a cselekvések erkölcsi oldalát. A megfejtés egyfelől az lehet ebben a kérdésben, hogy a belátás fokozódásával, a többi lény magunkhoz hasonlónak látásával egyre elképzelhetetlenebb, hogy szenvedést okozzunk másoknak. Másfelől, és leginkább pedig az, hogy az énhez való ragaszkodás enyhülése a szív egyre tágabbra nyitásával, végül teljes nyitottsággal, a jelen világhoz való tökéletes kapcsolódással jár együtt, ami a többi lénytől elválasztó határok eltűnésével magától értetődővé teszi az erkölcsi nemességet. A karma a szenvedést azzal okozza, hogy amíg a hamis énhez való ragaszkodás fennáll, addig a tudat azt hiszi, hogy szenved, és abban a téveszmében él, hogy a következmények vonatkoznak rá, őrá, aki Van, mert létezik. A kistudat magát dobja oda prédának a dukkha elé, ezzel fizetve meg létezésének árát.

Tehát látjuk: nem a karma által összehordott pillanatnyi, változékony és mulandó tudat az én. A karma, a kauzalitás csak teszi a dolgát. Az énnek hitt valami ha a karma hatása alól kikerülve változatlanságba dermedne, akkor sem lenne egyéb, mint látszat.

De akkor mi az az én, aki a vele való történéseket a karmától való rángattatásaként éli meg?

A Buddha azt mondja: „Röviden, szenvedés a ragaszkodás eme öt halmaza”, máshol pedig ezt: „Bhikkhuk! Mi a dukkha? Azt kell mondanunk, hogy a dukkha a ragaszkodás öt halmaza.” Legközelebb megnézzük ezeket is, hátha közelebb kerülünk a válaszhoz.

A korábban tárgyalt, minden létezőre jellemző három jellegzetesség meghatározza a dukkha három módját. Ezen a három módon érintheti meg a szenvedés az érző lényeket.

Az első könnyen megérthető, napi élményünk, ez a hétköznapi szenvedés (dukkha-dukkha). Nem csak a testi kín tartozik ide, de a négy alapvető szenvedés (születés, betegség, öregség, halál), a kellemetlenségek, az elvárások, a nem teljesült vágyak is, valamint minden lelki gyötrelem, az elválás, a féltékenység, a gyász, de még a nyugtalanság, a túlhevítettség is. Minden, ami a nyugodt középponton kívül van. Legtöbbször nem is érzékeljük ezeket szenvedésként, de a lényegüket alkotó zavar és a következményeik miatt, ahogyan az eddig tárgyaltakban kifejtettük, mind a dukkha körébe tartoznak. Ez megfeleltethető a három jellegzetesség közül a dukkhának.

Második mód a változás okozta szenvedés (viparináma-dukkha). Az állandó változás megélése, a szilárdság, a megingathatatlan bizonyosság hiánya borzasztó érzés. A legtöbb lény, sokszor öntudatlanul, de a biztonságért küzd egész életében, és ha ideig-óráig meg is teremti magának a nyugodt zugot, ahol elbújhat, ahol nem érheti baj, és ahol a világtól védettnek érezheti magát, újra meg újra meg kell élnie, hogy ez a biztonság mulandó. Külső vagy belső ellenség, azaz kívülről a világ, belülről pedig a betegség, öregedés, aggodalmaskodás, azaz önmaga megtámadják ingatag, összetákolt menedékét, és tapasztalja, hogy nem csak a külső, de még a belső körülmények is javarészt rajta kívülállóak. Ez a másik jellegzetesség, az anitja, a mulandóság miatti szenvedés.

Az előző kettő mód egyértelmű, könnyű átélni őket. A harmadik mód rejtettebb, szellemi természetű. Ez a feltételekhez kötött állapot szenvedése (szankhára-dukkha). A lény felismeri, hogy nem független, nem találja stabil határait, amiken belül hatalma van a változások és az érzelmei, gondolatai felett. Észreveszi a kiszolgáltatottságát, esendőségét, függőségét. Rájön, hogy kapcsolódásai felett nincs befolyása. Nem tudja irányítani akaratának megfelelően még saját belső terét sem, főleg azért nem, mert belső tere a határok hiányában nem fellelhető, nem meghatározható, és még akarata is tőle független erők következménye. Belső menedéke egy huzatos, csupa lyuk, düledező házikó, melynek falait állandóan támogatni kell a külső erők behatásai miatt. Nincs hová futni, és nem tudni, ki az, aki fut. Mint a hagyma: héj héj után, legbelül pedig a semmi.

Ennek a szenvedésnek az oka a harmadik jellegzetesség, az anattá, éntelenség, és ahhoz hasonlóan nehéz felismerni és elfogadni. Megértéséhez foglalkoznunk kell az énnel, ami a dukkha eredője, kulcsfogalma.

Itt az ideje tehát megnézni, hogy mi az az én, ami rettegve kapaszkodik az illúzióvilágba, fondorlataival homályban akarja tartani a keresőt, és még a legnemesebb törekvést is tönkreteheti. Milyen módokon tud szenvedni, milyen részekből áll, mik a légvár építőelemei? Legközelebb megbeszéljük.

A Buddha nem akart senkit megváltani, sem megtéríteni. Azokért indult el, akiknek a szemét már csak kevés por fedi. Saját magára tutajként tekintett, amit a folyón való átkelés után már nem cipelünk magunkkal. Tudta, hogy nem lehet a vágyat felébreszteni senkiben nemes eszmékért, senkit nem lehet motiválni nemes törekvésekre, hacsak nincs meg benne már eleve a késztetés. Nem lehet a sok port elseperni, nem lehet erőszakkal megvilágosítani, és nem is szabad. Minden erre törekvő ember gonosztevő, és tőlük kellene igazán megmenteni a világot. A nemes vágy nem nemes, csak vágy az is. Van, ki álmodni akar, van, aki világosban élni, de egyik világ sem különb a másiknál. Ez is, az is csak állapot. A nirvána nem egy magasabb hely, ahonnan lenézünk a szamszárában tévelygőkre, hanem egy másik állapot, ahová egy döntésünk juttatott minket. Aki ezt nem érti, az veszélyes.

A világot nem lehet megváltani, az ilyen küldetések elbuknak. Megváltani nem lehet, de rongy ember, aki nem segít, ha teheti. A szegénység és a bánat nem tüntethető el a létezésből, de cinikus vagy aljas, aki erre hivatkozva meg sem próbálja. A világ, a közös álom örök. Ami elérhető, az a béke, az egyensúly. Az emberek választhatnak: vagy felébrednek, vagy álmodnak tovább. Mindenkinek választása szerint, mert egyik világ sem különb vagy igazabb a másiknál.

Az egész világ álmodik!

Sőt, az igazság bonyolultabb: a világ nem akar felébredni! Mert a felébredés ijesztő, nehéz, halott, unalmas, félelmetes, éntelen, énvesztéssel jár, felelősségteljes, élvezhetetlen. Az emberek nem akarnak felébredni, de ha sokat papolnak nekik erről, akkor inkább becsapják magukat. Nem áldozatok, akik nem ismerik az örömhírt, és sötétben tévelyegnek, nem. Ha meghallják az örömhírt, elfutnak előle, mert nem akarnak hallani a lehetőségről. Mert az élet néha szép, mert az én ügyesen hazudik. Miért bántanánk őket, miért rémítenénk pokollal, halállal, eltékozolt lehetőségek fenyegetésével. A kegyelem nem akar erőszakkal megváltani.

Az emberek inkább nézetet váltanak, földet mennyre, látást álomra. A kevés porra a szemükön még szórnak egy marékkal, mert a dukkha még nem elég erős bennük. Hagyni kell őket: mindenki akkor ébredjen fel, amikor akar, vagy soha, ha úgy jó neki. Nincs ezzel semmi baj. A szent kegyelem együtt érez minden világ lakójával. Ott és akkor segít, ahol és amikor kérik.

A folyamatok elején nem áll döntés. Nincs első szó, nincs kezdő mozgató, nincs ős-ok. Mindent a kauzalitás mozgat, okok, melyből okozatok születnek. Nem tart semmi sehonnan sehová. Csak a saját döntéseid vannak rád hatással, csak te válthatod meg magad. Ezt nagyon nehéz elfogadni, ezért is a felébredés nem mindenkinek való. A többiek felé kegyelem a rózsaszín cukormázas vallási álom. Minek bántani azt, akinek ez csak póz és menekülés. A nirvána sem való mindenkinek. Aki erőlteti, annak majd hazudni fognak. Csak döntés, mindig csak döntés.

A valódi megvilágosodás egy felkészületlen lény számára rettenetes, az ellobbanás pedig maga a halál. Ezért nem a megvilágosodás elérése a ritka és csodálatos tett, hanem a megvilágosodás valódi akarása! Annak az akarása, hogy az én meghaljon bennem, elengedjek minden kapaszkodót, belátva a három jellegzetességet. Egészen ritka az, aki valóban el akar lobbanni. Olyan sokan mondják, hogy meg akarnak világosodni, de aztán a következményekkel találkozva, a valódi gyökér felé haladva megrettennek. Az emberek színes, világos, meleg helyet akarnak, ahol a buddhákkal együtt lebegnek örök boldogságban. De a megvilágosodás nem ilyen, ezért az ahhoz való közeledés csalódás és rémület. Csak az igazán erőseknek és bátraknak való.

Nem szabad a Buddhát követni. Ezt legszebben Hesse írja le a Sziddhártában. Sziddhárta találkozik Buddhával, és látja, hogy tökéletes. Olyan tökéletes, amilyen még senki nem volt a világon. Mégis otthagyja a Tathágatát, mert tudja, hogy hiába követné, ily módon nem érné el a teljes felszabadulást. Az a Buddha útja volt, csak neki, csak egyszer, rá szabva, itt és most. Nem követi, mert reménytelen. Inkább keres egy folyót, és a partján ülve sok év alatt megtalálja a saját útját.

Hogyan menthetné meg a világot, aki azt hiszi, hogy az bajban van, és ráadásul számára ismeretlen okok mozgatják célja felé, és még a célt is úgy kapta! Hogyan tehetné a jót az, aki csak a környezetét látja, ide-oda csapódik, zavart, kapaszkodik, és a cél és ok homályba vész előtte! Hogyan tehetne bármit az, aki azt hiszi, hogy tennie kell!

Hogyan világosodhatna meg az, aki azt sem érti, miről beszél! Aki a saját útját nem ismerte fel!

A más útján haladás nem vezet sehová. Példa lehet, és eldobni sem szabad. Okosan kell használni, de van saját spirituális utad, és azt helyetted nem járhatja végig senki. Nem élhet, halhat helyetted, és ugyanígy nem világosodhat meg helyetted. Senki nem vált meg. A Buddha ösvénye az övé, és az ő négy igazsága is az övé. A te igazságaid biztosan mások. (Fontos: spirituális utad ne keverd össze hétköznapi életutaddal, a nirvána felé haladást pedig földi céljaid elérésével. Gyakori tévedés.)

Annyira nehéz ez! Szent tanok közelebb vihetnek a célodhoz, mindig közelebb, de bele a közepébe, a végére biztosan nem. Ott már neked kell önmagadtól buddhává válni, és megtalálni a te igazságaid, a te ösvényed, a te szabadságod. Csak az önmagától tökéletesen megvilágosodott szamjak-szambuddha érheti el a célját, aki mástól hallotta, az nem.

Tehát a legritkább, hogy a megvilágosodás valódi akarása felébredjen. Így vannak ezzel az istenhívők, ugyanaz a félelem. Soha ne jöjjön el a te országod. Soha ne legyen meg a te akaratod. Mert amint eljön, amint megtörténik, abban a pillanatban nincs tovább: nincs kit kirekeszteni, nincs kit megtéríteni, nincs ki ellen háborút vívni, nincs mese, hanem igazi szembesítés és ítélet.

Úgyhogy sose jöjjön el a te országod: majd én odamegyek, ha tudok.

Legutóbb beszéltünk a valódi, minden érző lény számára hasznos megtisztulásról, a tudat salakjának átlényegítéséről, a mocsok nemes anyaggá változtatásáról. Megállapítottuk, hogy bár ez a munka még az illúzióvilágban zajlik, ahol a jó jónak látszik, a rossz pedig rossznak, de ennek a csatának a megvívása mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy átlássunk a káprázaton. Valahol el kell kezdeni. Legtöbbünk nem arra született, hogy emberi tudata a hirtelen megvilágosodás fényrobbanásában buddha-tudattá változzék. Még maga a Buddha is végigjárta a lélek megtisztulásának stációit, tanult, meditált, mestereket hallgatott.

Beszéltem már a megvilágosodás két lényegi feltételéről, az őrült bölcsességről: a tökéletes reménytelenség és a végtelen bátorság kombinációjáról, amivel az ember az énjét valóban hátrahagyva az örök sötétbe ugrik. A kis lépések nem vezetnek sehová, a legkisebb remény megőrzése, a nirvánába való átmentési kísérlete pedig reménytelenül visszaránt a szamszárába, bármilyen kicsiny is az átmentendő csomag.

Azt mondja a buddhizmus, hogy engedd el a kapaszkodókat, és ugorj a sötétbe. De a belátás egy szintjén túl felismered, hogy nem kell elengedni a kapaszkodókat. Ugyanis nincsenek kapaszkodók. Nincs isten, nincs világ, nincsenek jelenségek. Nem kell elengedni a kapaszkodókat, mert az lehetetlen. Nem léteznek. A magunk teremtette káprázat-kapaszkodók ürességét kell belátni. Mi álmodjuk őket, mert félünk, és nem akarunk elveszni. Illékony stabilitást teremtettünk az illékony káprázatvilágban.

Lásd be ezt, és szabad leszel.

A hamis hiedelmeinket kell elengedni, nem a valóságot, mert a valóság nem létezik.

Az vagy, és az leszel, amit hiszel, amit magadnak álmodsz. Annak osztozol sorsában, életében és halálában, amihez kötődsz.

Éned mindenképpen örökre elpusztul halálod pillanatában. El kell döntened, hogy felülemelkedsz-e az én illúzióján, belátod-e üresség-természetét, álom-lényegét, és a halálnak könnyedén átnyújtod-e még életed során, vagy ezt elmulasztod, és halálakor vele halsz.

A kárhozat nem státusz. A szamszára nem státusz. A kárhozat egy folyamat, a szamszára köre. Végtelen és reménytelen. Pont ezért kárhozat. Ez a lényege: a reménytelensége.

Ezért hatalmas dolog a Tan. A teljes reménytelenséget ajánlja a megszabaduláshoz. Mert a teljes reménytelenség állapotából, a szamszárából, a pokolból csak a teljes reménytelenség felvállalása vezethet ki. Az örök kárhozat magadra vállalása. Minden dolog akkor haladható meg, ha magadra veszed, és megvalósítod.

Minden vallás ígéri, legyen az ősi, animális, szellemhívő, vagy fejlett, individuális, egy istennel kapcsolatot kereső, hogy a híveket, gyakorlókat, valamilyen szertartás keretében, vagy hit által, esetleg belátás, megismerés következtében megtisztítja. A megközelítési módok változatosak, a módszer szintúgy, de minden vallás fejlődést kínál, az én nemesítését, jobbítását, felemelését. Többször írtam, hogy a buddhizmus ebből a szempontból is más, mert az ént meghaladni invitál, de míg az erre való lehetőséget a gyakorló nem teremti meg magában, addig kénytelen az énnel foglalkozni, határait kitolni, és erkölcseit, nézeteit jobbá tenni.

A megtisztulás, akárhogyan is nézzük, és valamiféle belátással a hátterünkben akármennyire értelmetlennek is tűnik, mégiscsak a rossz kiűzését, a tudatunkból való kitakarítását jelenti, bár már tudjuk, hogy az objektív „rossz” csak káprázat. De el kell kezdeni valahol, ezért a tudatunkat, mint edényt, alkalmassá kell tennünk a tudás befogadására. Ehhez takarítanunk kell benne, és ellenérzéseinket félretéve meg kell neveznünk benne a jót és a rosszat, el kell különítenünk őket, és a rosszat, mint a szemetet ki kell dobnunk belőle.

És itt lehet elkövetni egy óriási hibát. Amikor tisztítjuk magunkat, jógával, imával, meditációval, vallási gyakorlatokkal, és kivetjük magunkból a rosszat, akkor az nem változott meg, mocskos maradt. Szó sincs tisztításról, csak kívülre helyeztük. Kitoljuk magunkból a rosszat, és helyére befogadjuk a jót. Ez szép dolog, rendben is van, de fontos tudni, hogy a világban nem változott meg a rossz és a jó mennyisége. Mint amikor a lakásban kitakarítunk, és az összegyűlt szemetet kidobjuk, a bennünk lévő szemetet is csak kívülre rakjuk ilyenkor. De attól az a szemét még megmarad szemétnek, nem lett tisztább, csak már nem a mi lakásunkat, testünket, tudatunkat terheli, hanem másokét, közös tereinket, közös tudatunkat. A világban az a kosz megmaradt. Nem lett megtisztítva, csak kidobva, elfelejtve, és mi elfordíthatjuk tőle a fejünket, mint egy bűzös hulladék halomtól. Mi nem látjuk, és onnantól másé vagy a közösség gondja. Csak hát a közösség része vagyunk mi is.

Könnyű észrevenni a párhuzamot ebből a szempontból a bolygó és a saját tudatunk között. A Föld élővilága tökéletes rendszerré fejlődött az évmilliárdok alatt: az egyik lény hulladékából élt a másik és viszont. Ami az egyiknek méreg, a másiknak táplálék, ezért a rendszer hulladék nélkül, zártan és önfenntartóan tudott működni. Ám az ember elkülönült a világtól, intellektusa kiemelte onnan, és a szemete felszaporodott, feldolgozhatatlanná vált. Elkülönültségünk miatt hulladékaink, a számunkra szükségtelen dolgok már nem kellenek más lényeknek, nem tudnak vele mit kezdeni, ezért először csak szemétté, majd méreggé váltak. Egy darabig találtunk helyet környezetünkben elrejteni ezt, de aztán túl sok lett belőle, és már számunkra is méreggé vált. Eltemet minket, és lassan megöl saját mocskunk. Így van ez tudatunkkal is. Amíg a bolygó rendszeréhez tartoztunk, tudatunk salakja nem ártott közösségeinknek, képesek voltunk feldolgozni azt. De aztán okosabbá tettük magunkat, és gondolataink, érzelmeink és főleg tetteink emészthetetlen maradékát kiokádtuk magunk köré. Egy darabig kezelhető volt, de most úgy tűnik, hogy társadalmaink problémái annyira bonyolultak lettek, hogy nem látjuk át többé, kibogozhatatlanok, és ha hozzájuk nyúlunk, akkor egynek a megjavítása több másikat tovább súlyosbít.

És a szemét csak gyűlik. Az egyéni tudatok kitakarításával képződnek tiszta helyek, egy-egy emberben, tudatban, de közben keletkeznek hatalmas szemétlerakók, ahol a közös mocskunk gyűlik.

Ez nem a jó módszer. A jó módszer, barátom, nagyon nehéz. A jó módszer a szenteké, de ha nem vagy az, akkor se add fel. A benned lévő szemetet ne dobd ki. Ne kívülre told a saját mocskodat, hogy mások kerülgessék, hanem tisztítsd meg még magadban, a tudatodban, tedd szentté, és akkor már kirakhatod, ami neked nem kell. Úgy másnak is használni fog. Ha benned rend lesz és tisztaság, akkor körülötted is magától kialakul a rend és a béke. Csak így megy. Erőlködve, fogcsikorgatva, dühből, akaratból még nem épült nemes dolog, csak ideig-óráig tisztának tűnő, de a mélyben szennyesen fortyogó látszat. Aztán ezek összedőlnek. A tisztulás belülről halad kifelé.

Meditálj és küzdj, mosolyogva, bátran, békével. A tudatodat tisztítsd, és ne engedd ki a benne talált szemetet, de ne is temesd magadba, mert a mélyben munkálkodni fog ellened. Szelíden bánj vele, tiszteld meg, bármilyen undorítónak találod, és vele együtt, segítve őt nemesedj. Megtisztított szemetedet aztán már kiengedheted a világba, a többi érző lény közé, használni és a fényt terjeszteni a sötétség helyett.

Mi az oka a világ állandó változásban tombolásának? Az, hogy a jelenségek feltételekhez kötöttek, és a jelenséget birtokolni akaró lény is feltételekhez kötött. Elérkeztünk a harmadik jellegzetességhez, az én-nélküliséghez (anattá). A valósággal szembenéző tudat, ha elég bátor volt, megértette a megváltoztathatatlan, örök mulandóságot, felfogta, miért okoz ez szenvedést, de még nem látott mindent az igazságból, nem járta végig a nehéz ösvényt. Le kell vonnia a következtetést, hogy ha minden rész (dharma) függ az összes többitől, és ezek kavargó egymásba áramlása soha véget nem érő folyamat, akkor nincs kinevezhető állandósága semminek, még neki, a megfigyelőnek sem. A létezők semmi mások, mint részeik, és a létrejöttükben szerepet játszó körülmények változékony összessége. A szenvedőnek nincs magva, nincs egyik életről a másikra átvihető állandó szubsztanciája, lényege, azaz: nincs lelke. Az átman is illúzió. A lélek fogalma még az én, a személyiség képzeténél is nagyobb lidérc, mert azok legalább tapasztalhatóak, azokat egy kitartó gyakorló meghaladhatja, de sokkal nehezebb belátni, hogy a meghaladó, a figyelő tovább élő, isteni része sem létezik. Semminek nincs örök lényegisége. Ha az én az eddig felfogottaktól, a mulandóság és a dukkha tényétől nem rettent meg, most elborzad. Ez a tudás még a legnemesebb ént is jeges rémülettel tölti el, hiszen ez nem csak a halál: ez a végleges, örök halál, a folytatás minden reménye nélkül. Halál minden pillanatban. Az észleléseiben, öntudatában állandóan meg-megszakadó, folyamatosan újraébredő és meghaló tudat feletti ellenőrzés és hatalom teljes hiányának belátása.

Végső következtetésként annak felismerése, hogy a világot mindig is hamisan láttuk és látjuk.

A három jellegzetesség kimondja, hogy nem kapaszkodhatunk; ettől szenvedünk; ráadásul a kapaszkodó és a kapaszkodni vágyó lény nem is létezik! A világ, ha itt megállnánk, és nem törődnénk a többi Nemes Igazsággal, üres és gazdátlan lenne, ráadásul a szó spirituális értelmében értelmetlen is. A cél a nirvána, ami nem hely, hanem állapot. A dukkha meghaladása egyféleképpen képzelhető el: bátor ugrással a kapaszkodó nélküliségbe, a feltételekhez nem kötött állapotba, ami a feltételektől függő világon belül létezik, de minden függéstől mentes, és nem termel több karmát.

A megismerési torzulások legellenállóbbja, legmakacsabbja az én illúziója. Emiatt a legsúlyosabb következményekkel is ez a tévedés jár. Viszonyulásaink és ítéleteink kiindulópontja, szeretetet hazudó csaló, gyűlöletet szító démon. Az énnel együtt megjelenik az enyém fogalma is, és ez a két illúzió aztán darabokra szaggatja a világot, egyre kisebb, egymással nem összeilleszthető darabokra. És még ez is illúzió, mert a szent belátás megmutatja, hogy nincsenek darabok, és nincs szenvedés, de az énnek semmilyen ár nem elég nagy azért, hogy bizonyíthassa létezését, és elkerülje, amit ő halálának tart.

Ez a Tanítás olyan, mint egy kétélű fegyver. Megvágja a kivetítést, de a kivetítőt is. Elpusztítja a támadót és a védőt is. Eltünteti a téveszmét, de a fegyver használójának fel kell készülnie arra, hogy a káprázat halványodásával egyenes arányban, azzal együtt ő maga is az enyészet felé halad. Nincs nyertes, sem vesztes, mindkettő egyszerre veszít és nyer. A világ nem fordul ki sarkaiból, az idő nem áll meg. Nem történik semmi a felismerés beköszöntével, csak a szenvedéssel együtt elillan az én érzete is.

A buddhista belátás fokozódásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy tarthatatlan az a megállapítás, miszerint „én szenvedek”. Csak annyi jelenthető ki, hogy „van szenvedés”. Az énre vonatkoztatott megállapítások lényeg nélküli hivatkozások, és a gyakorló értelmének kinyílásával egyre üresebben konganak.

A mulandóság fel nem ismerésével, vagy felismerése esetén annak el nem fogadásával, tudatalattinkba való leszorításával, tagadásával teremtjük meg magunkban és a megragadottban a második jellegzetességet, a dukkhát. Sokat beszéltünk már róla: a dukkha az Első Nemes Igazság, a lét alapja, a nemtudás következménye. Leírtuk, hogy bár szenvedésnek fordítják, és ténylegesen szenvedésként mutatkozik meg legtöbbször, több annál. A nemtudás, és így a dukkha annak a fel nem ismerése vagy tagadása, hogy a világ nem tökéletes, ezért nem is létezik, bár oly erősen hiszünk benne, hogy viseljük következményeit, a karmát. Mivel nem tökéletes, állandóan javulni vagy romlani látjuk, folyamatos áramlásban van. És mivel állandóan mozog, sosem stagnál, ezért nem is lehet tökéletes, hiszen mindig kibillent, mindig ferde a tengely, újra és újra kizökken a középből. Paradox módon a kibillentség és a tökéletesség is csak a mi tudati illúziónk: nem lehet tökéletes, és nem lehet kibillent, egyszerűen semmilyen és mindenféle, azaz… nem tudjuk, mert csak a megvilágosodottak látják, csak ők szemlélhetik lényegét, csak ők látják úgy a dolgokat, ahogyan azok vannak. Ott, ahol nincsenek dolgok, és nincs vanság. Ez lenne a nirvána.

De mi ezt még nem látjuk. Mi, a kapaszkodó, csüngő, eltévedt lények bármit megragadunk, bárhová menekülünk, nem találunk tartós kielégülést. A dolgokkal együtt várakozásaink is darabokra hullanak, mint a kártyavár. Ideig-óráig, vagy akár életek ezrein keresztül is el lehet kerülni az ezzel való szembenézést, így lesz a dukkha a kielégületlenség és az önbecsapás mérgező keverékeként kínzó szenvedéssé. Így lesz a korábban örömöt adó a szenvedés forrásává. Tragikus módon nem látunk át ezen, és újra meg újra ugyanabba a csapdába sétálunk bele. Nem látunk le a gyökérig, és a fájdalmat, a kiábrándulást az azt kiváltani látszó jelenséggel azonosítva visszatérünk az ördögi körbe: kellemetlennek minősítjük, és ellenszenvvel fordulunk felé.

A szenvedés a feltételekhez kötöttség. A Buddha utolérhetetlen zsenialitása, hogy Tanítása nem állt meg itt. Nem fatalista, nem sorssal, eleve elrendeléssel sújtott báboknak látta meg az érző lényeket, mert kinyilvánította a további három Nemes Igazságot is.

Nemrég tárgyaltuk a gyökérokot, minden tévedés, káprázat és a szenvek alapját, ami nem más, mint a nemtudás. Megnyugodhatnánk, hogy már értjük, mi a baj a világgal, miért nehéz a valódi felébredés, miért szinte lehetetlen átlátni a fátylakon. Örülhetnénk, hogy kezünkben a kulcs, de aztán újra elbizonytalanodunk. A nemtudás minek a nemtudása? Mi az az ismeret, amit a köd, a fátylak eltakarnak, aminek felismerése és megélése megmentene minket a tévedésektől, és az árnyékvilágban való végtelen bolyongástól?

Buddha felismerésének magva, esszenciája egy mondatban összefoglalható: úgy látni a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. Ez a buddhai művelet. A tudás a nemtudás ellentéte, ennyi az egész: a jelenségek, dharmák színről színre látása, a világnak, és benne az ember léthelyzetének tiszta érzékelése, úgy, ahogyan még egy isten sem látja. A nemtudás, mint minden dukkha forrása, nem más, mint a három jellegzetességnek (lakkhana), vagy másképpen a létezést alkotó három egyetemes jellemzőnek a nem ismerete. A tudás ezek elfogadásával kezdődik, nélkülük nem lehetséges a felismerés. Ma az elsőt tárgyaljuk.

Első a mulandóság (aniccsa). Minden dolog, ami született vagy keletkezett, az el is múlik. Persze ez így elsőre túl egyszerűnek tűnik. Aminek kezdete van, annak vége is. Mindennek. Látszólag könnyű megérteni, de elfogadni szinte lehetetlen. A legkisebb parány, és maga az univerzum, egy egysejtű, és maga a világteremtő isten ugyanúgy alávetettje ennek a törvénynek. Nincs kapaszkodó, még a Buddha Tanítása sem, a Három Drágakő sem, és az a belső menedék sem, ahová egyedül érdemes visszavonulni. A dharmák folyamatosan összeállnak, ugyanabban a pillanatban már változnak, majd szétesnek, és más csoportosulásban összeállnak újra. Az állandóság és a létezés csupán látszat. A léleknek nincs magva és nincs határa, lényege szerint üres. Parányok és világrendszerek ugyanazon törvény mentén keletkeznek és semmisülnek meg. Nincs megtörtént jelen, mert mire létezne, már el is múlt. Csak a változás, a mulandóság örök, de abba nem lehet belekapaszkodni. Bármennyi energiát fordítunk valamire, bármennyire szorítjuk, elmúlik, és minél nagyobb volt a ragaszkodás, annál nagyobb lesz a szenvedés. A szenvedést a létrehozója kiterjeszti, nem csak maga éli át, hanem a vágyott dolog vagy lény is. A változás egyszerre keletkezés és elmúlás. Az én ebbe belelátva a saját halálával néz farkasszemet. Halál, azaz változás minden pillanatban. Természetes a rettegése ennek az igazságnak a felismerésétől; amit az intellektus könnyen belát, attól az én visszariad. Mindegyik, a tiéd is. Ha nem így lenne, nem élnél. E jellegzetesség buddhaként való belátása mérhetetlen bátorságot és bölcsességet kíván.

Felfogható vigasznak is. Ha a jó nem örök, akkor a rossz sem. Nincs végtelen pokol és halál, vagy ha így érzékeljük, tudhatjuk, hogy tudatunk játéka csak az idővel és a térrel. A világot tudatok, még inkább tudatállapotok alkotják és álmodják, azaz a lények szubjektív tudatállapotaikat objektív valóságként érzékelik. Az álom hossza lehet néhány pillanat, de akár világkorszakokon átívelő is, léte hossza a tudat késztetéseitől függ. A létezőnek tűnő dolgok csak pillanatnyi állapotok füzérei.

Az öklünkbe szorított dolog öntudatlan, saját természete szerint a mulandóságba zuhanna, de pont szorításunk, ragaszkodásunk által dereng fel benne az én tévképzete, önmaga létezésének hamis meggyőződése. És közben minket is szorítanak, egyszerre vagyunk rabtartók és megragadottak.

Legutóbb a a spirituális úton eltévedt, és másokat jóindulatúan segíteni akaró, de közben mégis félrevezető tévtanítókról beszéltem. A tévtanítások köre azonban sokkal bővebb, az egész életet magában foglalja, sőt, maga az élet egészében az. Minden jelenség, ismeret, fogalom, inger, ami a világból érkezik, tévtanítás, ha nem egy nemes, dharmikus, meghaladhatatlan teljesség felé vezet. Ez nem azt jelenti, hogy az élet történései, a mindennapok, az élet úgy önmagában gonosz vagy kerülendő lenne, a legkevésbé sem. Csak az a helyzet, hogy az élet tévedés, ennyi az egész, ez a lényege. Az élet olyan, amilyen, karmikusan, szamszárikusan zajlik, teszi a dolgát. Benne a születés és a halál körforgása örök, alapvetően értéksemleges. Többször utaltam már rá, hogy az élet és benne az ember megjavíthatatlan, megválthatatlan. Teljesen reménytelen, és kilátástalanságát felismerve ráadásul szánalmas próbálkozás a megváltoztatására törekedni. Több okból. Egyfelől az élet és a világ nem rossz, hanem semmilyen, semleges. Nincs jó és rossz, minden létező, minden egyed, minden ember máshogyan látja. Saját tudatunkba záródtunk, és ha még egyes egymáshoz hasonlító emberek a jelenségek nagyobb csoportját egyformán jónak vagy rossznak ítélik, akkor is a jóság és rosszaság skáláján a pontos érték meghatározásában, és a jelenségcsoporton belüli részletek megítélésében már biztosan eltérnek egymástól. A világnak nincs értéke: szörnyű vagy megkönnyebbülést hozó a hír, de a világot, az életet és az embert sem megjavítani, sem elrontani nem lehet. Ez persze nem menti fel a devianciát és a gonoszságot, mert az azt elkövető ember rongálja a világ szövetét és fájdalmat okoz a létezőknek, amire nincs mentség. Az érték-semlegesség annyit jelent, hogy önértéke nincs semminek, csak minden dolog a más jelenségektől való függése és az azokhoz képest felvett viszonylagos és mulandó értéke miatt tűnik valamilyennek. Ám ettől még az érző lények tapasztalata, szenvedése, öröme valós, mert megélik, és még ha tévedés és káprázat is ez a megélés, nekik valóság, és így tiszteletben tartandó.

A tévtanítás tehát maga a világ, végeredményben a tudat, mert a tudat teremti. A tudatot ide-oda rángató jelenségek, értéket mutató, de közben üres, üresség-természetű fogalmak a szamszára körében tartanak, ahonnan csak a nemes figyelemmel és éber tudattal megszerzett látás vezet ki. De ha nem akarsz kikeveredni, az sem baj. Valójában következmények nélkül, pontosabban látszat-következmények elviselésével jár a bennmaradás. De ezeket a következményeket elhisszük, valósnak látjuk, ezért ezek megtörténnek velünk, ahogyan a jelenségeknek is értéket tulajdonítva érzékeljük őket. A történés tapasztalattá válik, pedig valójában nem történt semmi.

Kedves Olvasóm, bizonyára hallottad már, hogy a világ olyan, amilyennek látod. Ez az igazság általában felszínes közhely, és mint ilyet, nem érti, aki mondja. Remélem, most sikerült rávilágítanom, hogy a buddhizmus fényében milyen mély értelmű alapigazság ez az egyébként lapos megállapítás.

Így a középút is tágabb értelmet nyer. A Buddha óvott a szélsőségektől, az érzéki élmények hajszolásától, és ellentététől, a túlzott aszkézistől. De ez is sokkal mélyebb Tanítás. Az egész világ lángban áll! A skála valamelyik végén kering és hadakozik a világ összes jelensége, és középen csak nagy ritkán bukkan fel egy-egy gondolat, érzés vagy ember. Pedig középen vezet az Ösvény, az egyetlen kivezető út, csendben és megértően. A skála egyik vége nem csak a hedonizmust jelenti, hanem ide tartozik minden kellemesség, ami az ént létezésében megerősíti, igazolja, egyszerűen az ember vágya az élet normális dolgaira: egy család, szeretet, egy kocsi, egy jó állás, ebéd, ha éhes vagy, egy pohár víz a nagy melegben, pár perc üldögélés, beszélgetés. A másik véglet, a lemondásnak tűnő cselekedetek pedig az előző bejegyzésben tárgyalt spirituális tévutak: egy jógaóra, a pap meghallgatása, buddhista könyvek, imádkozás, pár forint a perselybe. Végül egyik sem vezet el az Ösvényre, nem középút, zsákutcák. Az átlagember nem lesz sem hedonista, sem aszkéta, kicsik lesznek bűnei és megváltásai is, de ettől még ugyanolyan messze van a középtől, mint a nagy bűnös vagy a nagy vezeklő. A kisebb láng is láng, a benne égő számára tökéletes káprázat. A középúthoz nem lehet részletekben, apránként közeledni. A kis lemondások, az örömök részben való feladása nem segít, csak a felismerés vakító fénye vált meg a megvilágosodás pillanatában. Felismeréseket tehetünk, tudatunk közeledhet a középút megértéséhez, de az Ösvényre lépés csodáját csak egy bátor mozdulat teremti meg.

Az egész élet tévtanítás, vagy ahogyan már hívtuk, káprázat. Mivel káprázat, tévtanítás, rabság. A középútról pedig már egyetlen rossz lépés letérít, mert ez az én érdeke. Mi a megoldás? Az éber tudattal és nemes figyelemmel végzett folyamatos gyakorlás.

A buddhák és a bódhiszattvák segítsenek bennünket rátalálni a helyes útra.