Ma beszélünk a Buddha önmeghatározásáról, és elkezdjük megérteni a Dharmát.

Egy alkalommal így beszélt a Magasztos: „Képzeljük el, hogy egy ember egy széles folyó partjára ér. Át akar kelni a túlsó partra, de nincs rév, amely átvigye. Mit tegyen? Kivág néhány fiatal fát, hosszában összekötözi azokat, és tutajt készít belőlük. Ezután felül rá, és a tutajt egy rúddal lökdösve, vagy a kezével evickélve átkel a túlsó partra. Miután átér, mihez kezd a tutajjal? Hátrahagyja. Nem veszi a vállára azért, mert jó szolgálatot tett, és nem viszi tovább az útra. Egyszerűen ott hagyja, ahol van. Ugyanígy tanításom, a Dharma is egy célravezető eszköz. Tutaj, mely átvisz a túlsó partra, a nirvánába. Nem önmagában vett cél, hanem a megvilágosodás eszköze. Azt tanítom, hogy a tutajt hátra kell hagyni.”

A Tanítást, a Dharmát több módon is használhatjuk helytelenül. A tutaj példázatánál maradva ilyen módokon:

Ha nem tudunk megválni tőle, ragaszkodunk hozzá, mint menedékhez, és magunkkal cipeljük akkor is, ha már teher. Hálából visszük mindenhová, erdőbe, sivatagba, ahol a tutaj már nem szolgál. Ez még nem a mostani mindennapjaink gondja, most még jól tesszük, ha keressük, használjuk, tiszteljük a Dharmát, de emlékezzünk erre, ha elértük a nirvánát.

Ha még el sem értük a folyót, és nem is keressük. Úgy érezzük, víz nélkül is tudunk élni, jó nekünk itt, legyen dzsungel vagy sivatag a lakóhelyünk, város vagy hegyvidék, köszönjük, a folyó ott van, mi itt, nem a mi gondunk. A túlsó part talán nem is létezik, mondjuk, mendemonda, nincs vele teendőnk.

Ha még nem értük el a folyót, mert rossz helyen keressük. A szárazföld belseje felé kutatjuk, megyünk egyre messzebb lakhelyünktől, idegen, barátságtalan tájakon, vagy kedves, bőtermő földeken, ahol megtűrnek, de nem vagyunk otthon. Ott, ahol a folyóról és a túlpartról nem is hallottak, és mosolyognak rajtunk, ha emlegetjük.

Ha elértük a folyót, látjuk a túloldalt, de a parton ácsorgunk, és a vizet bámuljuk. Elandalít selymes csobogása, leheveredünk a fűbe, és a felhőket figyelve elalszunk. A túlpart képe álom lesz csupán. Ébren töltött időnkben házat építünk a parton, odaköltözünk, és néha nézzük a folyót, hogy a lelki békénket megleljük.

Ha a folyó partján állunk, és a tutajt csodálva megjegyezzük: milyen szép, hasznos eszköz ez! Jó kis tutaj, csodálatos tutaj, mondjuk. Lemérjük, megvizsgáljuk a tutajt, feljegyezzük tulajdonságait, és másoknak is elismeréssel beszélünk róla. Esetleg írunk is róla, amit mások érdeklődve elolvasnak. De nem szállunk fel rá.

Ha a tutajt megmérve, abban hibát találunk. És ebben igazunk is lehet. Felfigyelünk eresztékeinek néhol pontatlan illesztésére, nem tökéletes felfekvésére, vagy észrevesszük kidolgozásának hiányosságait. Látjuk, hogy végül is csak egy halom összekötözött fadarab, és bár feladatát ellátja, de azért tutajnak mégsem nevezhető, ezért nem szállunk fel rá.

Ha felszállunk a tutajra, de nem kezdünk el evezni. Élvezzük a vízen való sodródást, és még talán azt is elfelejtjük, hogy át akartunk kelni. A folyón utazni jobb, mint a parton bokrok és tövisek között botladozni, ezért lefekszünk a tutaj aljára, és pihenünk, élvezzük kiváltságos helyzetünket. Aztán a tutajt kicsinosítjuk, tetőt szerelünk rá, párnákat kerítünk az aljára, hogy kényelmesebb legyen az alvás. Néha kikötünk az innenső parton, és kiszállunk az ügyeinket intézni.

Az a Buddha Tanítása, ami segít átkelni, ami előrevisz az utadon. Sőt, tovább megyek: ami hasznos, az a Dharmához tartozik. Ha hasznos, akkor a Buddha Tanítása. A Dharma nem tétel, nem vallás, hanem az, ami a szenvedést megszünteti, a dolgok felismeréséhez vezet, a kibillentet a helyére illeszti. Mindig tedd fel a kérdést, ha egy jelenséggel kapcsolatban kétely merül fel benned: elősegíti a szellemi fejlődésemet? Nehéz lesz kiválogatnod a sok dirib-darab törmelék közül az értéket, de ha gyöngyöt találsz, tudd, az a Dharma. A Dharma nem egy tanítás, hanem egy szellemi áramlat, ami a megvilágosodáshoz segít.

Egyszer nevelőanyja, Mahápradzsápatí Gautamí megkérdezte a Magasztost: „Honnan tudjam, mit tanított valóban a Buddha, mi valójában a Dharma?” A Magasztos így válaszolt: „Ne aggódj! Vedd a következőképpen: Amiről úgy találod, hogy a gyakorlatban lelki békéhez vezet, erkölcsi tisztasághoz vezet, visszavonultsághoz vezet, kevesebb vágyhoz vezet, megelégedettséghez vezet, belátáshoz és bölcsességhez vezet, a világtól való elváláshoz vezet, az érzékfölötti megértéséhez vezet; ami a saját tapasztalatod szerint e célkitűzések eléréséhez vezet, azt fogadd el Dharmaként, azt fogadd el tanításomként.” Manapság rengeteg tanítás, vallás, eszme és életmód között választhatsz, kedves Olvasóm, és bizonyára gyakran merül fel benned kétség, vagy utólag úgy látod, nem jól döntöttél. A jövőben a fentieket tartsd szem előtt, és meg fogod találni mindig a helyes utat.

A Dharma nem logikus és nem filozofikus. A Dharma pragmatikus és empirikus: de spirituálisan pragmatikus és transzcendentálisan empirikus.

A Buddha, a többi vallásalapítóval ellentétben, figyelmeztette tanítványait: ő és a dharmája csupán eszköz, melyet használni érdemes, majd ha már nem hasznos, el kell dobni. Ragaszkodott hozzá, hogy ne vegyék szó szerint, amit mond, minden szavát egészséges kételkedéssel fogadják, és vizsgálják meg a tapasztalataik fényében. Tanítványai azt vigyék magukkal, ami nekik hasznos, amitől többek lesznek, ami a célhoz segít, és általában a világból azt használják és tartsák meg, ami előbbre viszi dolgaikat. Azt tartotta, és én is azt tartom, hogy a Tanítás ezek közül az eszközök közül a legnemesebb, mert a többivel ellentétben a Dharma jó az elején, jó a közepén és jó a végén. A Dharma egy kristálygömb, egy kikezdhetetlen nyolcfonatú kötél, egy hibátlan sodrony, mely tökéletes, mikor használni kezded, tökéletes, mikor használod, és tökéletes a használat végén. De ez az én tapasztalatom, és a tiédet magadnak kell kivívnod, átélned, megteremtened. A te hazád, partod, folyód és túlpartod a tiéd, és tutajt is ácsolhatsz magadnak, de ha tanácsolhatok valamit, inkább keresd meg a Buddha tutaját, és használd azt az átkelésre. De ez a te dolgod, kedves Olvasóm, és jól van ez így.

Rendkívül izgalmas részekhez értünk. A következő időszak bejegyzéseiben tisztázni fogjuk a magunk szerény eszközeivel a Buddha Tanításának célját és értelmét, majd összefoglaljuk néhány rövid mondatban. Annyira röviden, hogy azt kis batyuként mindenki magával vihesse, és szívének legbensőbb zugában őrizhesse, ha a világban eltévedve a dukkha megérinti. A most következő bejegyzések némelyike rövidebb lesz, hogy a kis csomagokban érkező információ segítse a befogadást. Akit a Buddha Tana komolyan érdekel, azt kérem, hogy a Tanítás részletein gondolkozzon el, fogadja magába, és ha teheti, építse be meditációjába.

A Buddha nem volt filozófus. A Buddha nem volt teológus. A Buddha a szenvedést megszüntetni jött, a dolgokat felismerni, a kizökkentet a helyére billenteni.

A buddhista irodalom hatalmas, tele elvont gondolatokkal, tételes felsorolásokkal, nehezen érthető utalásokkal, példákkal. Elsőre érthetetlennek tűnő nyakatekert fogalmak tarkítják, és az ember eleinte hajlamos kizárólag az elme eredményeinek, a gondolat termékeinek tartani ezeket. A kezdő gyakorló könnyen hiheti, hogy a buddhista művekben található igazságokat az emberi ész fedezte fel, majd szintetizálta, és elénk tárta ebben a nehezen feldolgozható formában, hogy aztán sok tanulással feltörhessük a titkot, és az intellektus útján megszülethessen bennünk a belátás. És való igaz, a megértés első mozzanata, főleg a mai, racionalitásra épülő világunkban az intellektuális, vagy hívhatjuk úgy is, fogalmi belátás. Módja, hogy meglévő nézeteinket a Tanítás fényében megvizsgálva belássuk azok ingatag, hamis látszat-voltát, majd új, nemesebb nézeteket sajátítsunk el. De ez az út eleje, a kezdő lépés, amit a lehető leggyorsabban meg kell haladnunk. A Buddha ugyanis maga jelentette ki: „Nincsenek nézeteim”.  Míg máshol (A sérülésekről, Szabbászava-szutta):

A Brahmajála Szútta (A nézetek mindent felölelő hálója) részletesen kifejti, hogy a múltról, jövőről, örökkévalóságról, a világ keletkezéséről, megszűnéséről, életről-halálról, igazságról mennyi egymásnak ellentmondó, megalapozatlan nézet kering. A nézetek aztán hiedelmeket, hiteket, vallásokat, eszméket, és aztán ellentéteket, kilátástalan vitákat eredményeznek. Ok és okozat: minél több a nézet, annál kuszább és reménytelenebb az élet. A nézetekkel nem az a legfontosabb probléma, hogy az igazságot nem, vagy alig tartalmazzák, mert nem önmagukban hiteltelenek, még csak rossz szándékkal sem vádolhatóak, mert nemes törekvés szülte őket, a megismerés vágya, és tisztelet illeti alkotóikat. A gond az, hogy ezek megismerése, használata gyakorlóikat egy vadonba, a nézetek vadonjába vezeti, ahol a fák egyre sűrűbben állnak, a szövedék áthatolhatatlan, a levegő fojtogató, és az ellentétek miatt mérgező. A kiút megtalálása, a fényre érkezés reménytelen, a vándort beborítják az ágak, és elfedik előle az eget, elrejtik az ösvényt. A nézetek vadonjába könnyű belekeveredni, és fő tragédiája, hogy az igazság helyett nagyon hamar, már az út elején az örök, vak remény, a halálfélelem, a káprázat tévedései és az ego önigazolásai válnak vezetőinkké (lásd. 2. bejegyzés). A nézeteket elvetni pusztán bonyolultságuk miatt nem lenne bölcs döntés, és inkább menekülésnek tűnne, ha a Buddha nem tudott volna felajánlani helyettük valami mást. De ő orvos volt, és mint már korábban írtuk, a jó orvos felismeri a betegséget, meggyógyítja azt, és segít elkerülni a visszaesést.

Tehát a Buddhának nem voltak nézetei, nincs véleménye metafizikai kérdésekről, azaz megállapíthatjuk: nem volt mit tanítania. Bár megvilágosodása után folyamatosan tanított, mégis azt mondhatjuk, végig csendben volt. A legnagyobb témáról, a legérdekesebb élményről nem mondott semmit, bár végig arról beszélt. Így van ez. A legfontosabbról, ami igazán és valóban megment, ami az egyetlen értelme a létezésnek, arról a Magasztos nem beszélt. És nem csak azért, mert aki nem élte át ugyanazt, mint ő, nem értheti meg, hanem azért is, mert minden szó, utalás, példa hamis, és félrevezeti a hallgatót, köti, nézethez rendeli, elképzeléshez láncolja. A gyakorlás ösvénye az egyetlen, amin át mindenki eljuthat az élményhez, ami szavakkal át nem adható. Ez nem titokzatoskodás, nem gőg, nem póz. Ez a végtelen megértés, elfogadás és szeretet mozdulata, a legbölcsebb tanítási módszer.

A buddhizmus egy nyelv, de nincs mit elmondani rajta, mert amit el szeretnénk mondani, az túl van a közölhetőség határán. Nem is metanyelv, nem sűrítmény, nem módszer, hanem leginkább csend. A buddhizmus nincs, a Buddha nem beszélt, mert nem volt mit tanítania. Ez az egyik legmélyebb igazság. Ha valamit megpróbálunk közölni ezen a nyelven, azt azért tesszük, hogy ráébresszük a másikat arra, hogy amit mondani szeretnénk, az közölhetetlen!

Ezt nem könnyű felfogni. Jó lenne azt hinni, hogy a buddhizmus egy módszer, egy írás, ami megtanulható, egy eljárás, gyakorlat, vagy bármi kézzel fogható, rendszerbe köthető. És igen, sok ilyet kínál, buzgó bőségben tár elénk testi és szellemi utakat, hogy túláradó bőkezűségével éreztesse a módszerek mögötti csendet, a Tanítás csendjét. Mi ragaszkodni szeretnénk, de a Buddha keze üres, ő nem ragaszkodik. Kinyújtott kezében nem találsz semmit, és ennél többet nem is kaphatnál.

Ha megértettük a Tanítást, megtanultuk fogalmait, a karmát, a jellegzetességeket, az igazságokat, és az üresség és éntelenség sem titok már előttünk, és műveljük gyakorlatait, akkor megtanulhatjuk a buddhizmus nyelvét, de még nem kezdtük el beszélni. És csak óvatosan, mert itt is könnyű eltévedni, könnyű a tudatlanság csendjét, a beszéd hiányát összekeverni a Buddha bölcsességének csendjével.

Legközelebb megvizsgáljuk, hogyan gondolt Tanítására, mint eszközre.

Az utóbbi bejegyzésekben a buddhizmushoz kötődő kérdéseket vettünk elő, de úgy érzem, hogy ideje visszatérni a konkrét Tanításhoz, és tisztázni néhány alapfogalmat. A következő bejegyzésekben ennek veselkedek neki. Először is szeretnék előhozni a buddhizmus legalapvetőbb fogalmai közül néhányat. Pl. a dukkháról, karmáról, szamszáráról már volt szó, de itt az ideje a néhányszor már említett, de még nem tárgyalt dharmáról is szót ejteni. Erre teszek kísérletet a közeljövőben, és most el is kezdem a buddhizmus célját pontosabban körülírni.

A buddhizmus fura egy vallás. Még pontosabban, vallásnak fura. Hangoztatott tulajdonsága, hogy nincs célja. Persze ez is érdekes, mert célja a megvilágosodás, de aki a port a szeméről már javarészt letörölte, érzi, hogy a célt is el kell engednie, az előrehaladás miatt érzett örömöt meg kell haladnia, és valódi célja és tevékenysége a gyakorlás maga. Az örök gyakorlás. Kijelölt cél esetén fellép a duális, a fogalmi gondolkodás, és a lényeg vész el. Ha van is cél, nem szabad gondolni rá, el kell fojtani? Nem, mert az neurotikus, sőt pszichotikus állapotot eredményezhet, tehát nem lehet megoldás. Az elfojtás a lélek problémáit szörnyekké erősíti, neveli, és ellentétben áll a józan ésszel és a buddhizmus tanításaival is.

Tehát a cél a gyakorlás, a felszabadítás. A buddhizmus alapvető gyakorlatai közé tartozik a szatipatthána. Ezen módszerrel a gyakorló alaposan megvizsgálja a saját teste, az érzései, érzékelései, a tudata, és általában a tudatosság, a dharmák (később tárgyaljuk) természetét puszta megfigyeléssel. A megfigyelés közben nem értékel, nem ítél, nem hasonlít, hanem igyekszik tárgyát annak függéseitől mentesen, önnön valóságában látni. Ha megfigyelése valóban tiszta, ítélkezés-mentes, egy idő után feltárulhat előtte a vizsgált jelenség valódi természete, azaz üressége, látszat-volta, függő-lényege. A szatipatthánát egyenes ösvénynek is nevezik, ami önmagában elvezethet a megvilágosodáshoz.

A szatipatthána gyakorlása alatt többször felmerülhet, hogy túlzás beállítani egyenes ösvénynek, végső megoldásnak, mert nem ad semmit. Mintha csak arra szolgálna, hogy lebontsa a személyiség régi struktúráját, szétrombolja, amit ismertünk, hittünk, válogatás nélkül. Erre jó, mert valóban nem válogat, minden hitünkről lefejti az álarcot, az összes elképzelésünket és tapasztalatunkat ízekre szedi. Na de mi marad utána? Semmi. Nem csoda, ha a buddhizmust néhányan nihilistának tekintik. A satipatthána tehát rombol, de akkor mi épül a romokon? Mert ezt is megígérték, a szép és nemes új házat, a menedéket, amit a Három Drágakőhöz fordulva meglelünk (később tárgyaljuk). Most akkor van menedék, van hová elbújni? Vagy a menedék is csak a kezdők vigasza, aztán majd megvilágosodva ráébredünk, hogy a menedék is csak kapaszkodó és illúzió, akadály, amit az út elején nem szabad elvenni a gyakorlótól, mert még gyenge és kell neki a támasz?

Adódik, hogy a rombolás, a régi, korhadt, hibás gondolkodások és kötődések felégetése után a válasz a Négy Nemes Igazság. (Abba most ne bonyolódjunk bele, hogy hibásnak nevezni a korábbi gondolkodási sémákat az ítélkezés megjelenését mutatja, mert sosem végzünk.) Válasz lehet a Második Nemes Igazságban megnevezett tanhá, a szomj, a vágy elhagyása, aminek következménye a Harmadik Nemes Igazság alapján, hogy a szenvedés elmúlik. Rendben, de ez még nem válasz, még a romokon állunk. Hogyan lehet ezt megtenni? A Negyedik Nemes Igazság útján, a Nemes Nyolcrétű Ösvényen haladva. És mit teszünk az ösvényen? Kialakítunk egy nemes hozzáállást: helyesen gondolkodunk, helyesen akarunk, helyesen cselekszünk, helyesen élünk, helyesen figyelünk. Azaz felkészülünk, de mire? Az nem egyértelmű, nincs konkrét ígéret.

Jó, nem csüggedünk, folytatjuk. Tehát még ez sem a végcél, mert ha ügyesek voltunk, akkor eltűnt a ragaszkodás a régihez és nem alakult ki semmilyen újhoz, de mi végre volt az egész? Bizonyára a megvilágosodásért. Rendben, nem adjuk fel, tovább haladunk, már rutinos küzdőként elmélyedünk a dhjánákban. Ezeket végig járva aztán tökéletesen megvalósul az elszakadás, a szamszára és a dukkha káprázata feloldódik, eltűnik. Boldogok leszünk. A dalai láma szerint ez a végcél.

Kedves Olvasóm, itt most megjegyezheted: hát ez elég nihilista és ateista eddig. Tudod már, mi elől menekülsz, de még mindig nem közölték veled, hogy hová tartasz, mivé fejlődhetsz. Végül mégis csak azért lesz vallásos az ember, mert fél meghalni, ezek meg azt mondják, hogy az életedben legyél boldog, tegyél jót, aztán elkaparnak és ennyi volt. Hol az ígéret, miért ezt a vallást, ezt az utat kövessem?

Marad még egy cél, a buddhává válás. A mahájána irányzat ezt tekintette a végcélnak, vagy az üresség felismerésével, mint a zen, vagy a buddha-imaginációkkal, mint Tibet. Mert milyen egy buddha? Megszabadult, azaz nincsenek kötődései, tud, lát, de mit? Ki tudja. Nincs válasz. Miért lenne ez jó nekünk, mit nyerünk el, ha innen megszabadultunk? Ráadásul ellobbanásnak hívják, ami innen nézve végérvényes eltűnés, valódi kilépés, teljes megsemmisülés. Na, ez nem a legjobb válasz egy éppen a haláltól rettegő ember számára!

Itt lép be a hit. Azt illik mondani, hogy a hit nem szükséges a buddhista úton, de ez így nem teljesen igaz. Kezdetben bizonyára szükséges, mert fura tanítás, kell bizalom, hogy elfogadd. Később pedig a fentebb írtak miatt elengedhetetlen, mert a sok paradoxon és látszólag reménytelen megoldás miatt csak őrültek követnék hit nélkül. Persze óvatosan, mert a hit nem csaphat át szertartásosságba, ettől a Buddha külön óva intett. Itt érdemes említést tenni a többi vallás hit-fogalmától való különbségről. Úgy látom, a fenti dilemmákba minden vallás belefut. A hívek választ várnak, és mintha a buddhizmus lenne az egyetlen, ami bátran felvállalná a paradoxont, a válasz-nélküliséget itt a földön, míg a többi kifizeti híveit olcsó mesékkel, válasz-pótlékokkal. A buddhizmus nem tagadja istent, de mivel nincs válasza, nem hazudik, és nem fest fel mennyországot, szerető istent, örök békét a feltámadt testben, mely válaszok jobban megvizsgálva időnként gyermetegek, gyakran gonoszak, de mindenképpen emberiek, kicsinyesek.

Tehát mi a buddhizmus? Gyakorlás, Barátaim. A jutalom pedig oly sokféle lehet: felismerések sorozata, nyugalom, béke, megvilágosodás, nemesedés, tévelygéstől való szabadulás, megértés, közösség-élmény. Az eredmény lehet lelki, szellemi, zsigeri. Mindenki mást lát és mást talál benne, mert a buddhizmus egy feneketlen kincsesláda. De legyen a fő élményed inkább szellemi, vagy inkább lelki, végül, ahogyan haladsz, óhatatlanul együtt fogod tapasztalni a szív és a tudat kinyílását, ahogyan oldódnak fel a határok és omlanak le a válaszfalak.

Tehát miért gyakoroljunk? Mert nincs más választásunk. Az egyetlen esély, hogy ne maradjunk örökre elveszettek. Ráadásul ebben a ritka, különösen értékes megjelenési formában, az emberi testben élve a legjobb, amit tehetsz, hogy ne pazarold el lehetőségeid, ha gyakorolod a buddhizmust.

Nyertesnek mondjuk azt a fajt, és azon belül azt az egyedet, aki a leghatékonyabban alkalmazkodik a környezetéhez, legyőzi a többit, aki túlél és szaporodik. Ez a biológiai meghatározás. És valóban ő a nyertes, amennyiben a győzelem egyetlen mértékegysége és feltétele a túlélés, mert ebben az esetben a mindent túlélő valóban nyertesnek tűnik. De ha nem a túlélés az egyetlen győzelmi lehetőség, ha nem az egyetlen mérőfoka a faj vagy egyed erejének, értékének, akkor a kérdés már nem ennyire egyértelmű. Ha a spirituális büszkeség is érték, akkor van, ami határt szab a túlélési késztetésnek, és már nem egyértelmű, kinek a döntése ér többet. Már amennyiben feltételezzük a döntésre való képességet a Tébolyda hőseiről.

Aki a nácikkal kollaborált, az túlélt. Akinek ez az ideológia nem fért bele az értékrendjébe, azt felakasztották. Melyik hozzáállás képviselője nyert? A világot őrültek népesítik be, akik gyakran győznek, hatalmat és pénzt szereznek, ezért sok követőjük akad, vagy csak a hétköznapok névtelen hőseiként falják fel, ami eléjük kerül, és etetik mások húsával magukat és családjukat. Így élt túl a fajunk is: rengeteg vér és áldozatok miriádjai árán vívtuk ki elsőbbségünket a bolygón. Megérte? Mit adott cserébe a nyertes? Az idővel általa létrehozott értékek egyensúlyban vannak-e az általa okozott kárral? És közben látjuk, hogy az értékeket kevesek teremtették, az emberiség legfőbb büszkeségeit kevesek alkották, míg a faj ontotta magából a nyomorult kis alakokat, a Tébolyda hétköznapi hőseit, mintegy mellékesen, a túlélés melléktermékeként. Aztán ez a győztes faj, az ember, mint látjuk, győzelme után feléli, szétdúlja, tönkreteszi környezetét, és megbassza a bolygót, mert hát az övé, meghághatja, ha akarja, megvívott érte, ölt érte. Mint valami tahó.

Ha nem a túlélés az egyetlen érték, akkor a küzdő egy határnál megáll, leteszi a fegyvert és vállalja a pusztulást, mert a győzelem már nem éri meg, a kiszabott árat már nem fizeti meg érte. Ez győzelem, ilyen a nyertes. Az ilyen nyertes bátor, és nem szorítja elfehéredő ujjakkal, tíz körömmel, szűkölve nyereményét, vagyonát, hatalmát, vagy akár az életet. Hajlandó áldozatot vállalni, és spirituális büszkeségét, függetlenségét, lelki tisztaságát nem áldozza fel a puszta létezésért.

Van, aki ezt látva megutálja faját, és el akar különülni, valami magasabbat, szentebbet keres. A vallások szentjei gyakran használják a világtól való elszakadásuk, a hétköznapokból való kilépésük, a közönséges emberitől való irtózásuk igazolására és tevékenységük jellemzésére indokként, hogy az ő céljuk nem evilági, az ő felhatalmazásuk nem e világból való. Hangsúlyozzák az ismert világ megvetendő voltát, és megígérik, hogy híveik égi, mennyei birodalmakba kerülhetnek tanaik követésével, ami tisztább, igazabb, mint az a mocsok, amiben most fetrengenek. Mondják: az én munkám nem e világból való! Így válnak ők is a Tébolyda hősévé. Mert az én szentjeim, az én kedveseim, az én igazaim munkája annyira komoly, annyira nem e világból való, annyira nem ebből a világból táplálkozik, hogy igazán ehhez a világhoz kötődik, igazán ebből a világból való, és igazán ennek a világnak a lakóihoz beszél! Annyira mások, annyira ismerik a célt és a forrást, hogy az összes szál, minden nemes erő és akarat ehhez a világhoz, az itt szenvedő érző lényekhez köti őket. Az ilyenek valóban szentek.

Az emberiség önmaga környezetében végzett pusztító, a bolygót romboló, más fajokat kizsákmányoló tevékenysége miatt megfogalmazott kritikaként gyakran mondják, hogy az ember vírus. Ez persze igaz, de amikor ugyanezek azt hirdetik, hogy jobb lenne a bolygó minden élőlényének, ha az ember végre eltakarodna és kihalna, mindig megdöbbenek. A világunk ugyanis gyönyörű. Sokat ártottunk neki, sokat veszített szépségéből miattunk mind anyagi mind spirituális értelemben, de mikor egy hegy tetején a naplementébe bámulok, vagy egy állat mozgását csodálom, érzem, hogy a bolygó szépsége meddő és felesleges lenne az ember nélkül, mert mi vagyunk az egyetlen faj, aki a világ csodáit értékelni, sőt, egyáltalán észlelni tudja. A drámát nem nekünk rendezik, de mi vagyunk az egyetlenek, akik nézzük és tapsolunk. Ettől senki ne bízza el magát. Vírus vagyunk, sőt rosszabb, egy talpnyaló szolga, aki felfelé, az ég felé könyörögve csúszik-mászik kegyelemért esedezve, de lefelé, a gyengébbek, a neki kiszolgáltatottak irányában öl és tapos, és közben pökhendien gúnyol. Istentől kegyelmet kérünk, de nem kegyelmezünk azoknak, akiket megzabálunk. De az ember az egyetlen, aki a szépség felfogására érzékekkel és intellektussal rendelkezik. Ez nem a mi érdemünk, nem vagyunk különbek, úgy néz ki, meg sem érdemeljük, de még sincs más, akiknek a káprázat ily csodás módon tárná fel tündéri gyönyörűségét. Magunknak teremtettük, azért látjuk csak mi, vagy belekerülve megtanultuk értékelni? Komoly kérdés.

Annyit álmodtam már, hogy megbecsülöm az összes ébren töltött időt!

Mikor a koldusnak adtam egy kis aprót, és megköszönte, zavarban éreztem magam. Intettem, mintha mi sem történt volna, mintha ez lenne a legtermészetesebb. És valóban az volt. Ketten voltunk az utcán, és látomásszerűen párolgott el az egyéniségünket elválasztó határ. Valamiféle időkön átívelő közösség érzése öntött el, mintha már sokszor, sok helyen megtörtént volna velünk ugyanez. Hol ő adott, hol én, hol mások avatkoztak színjátékunkba, de csak a körülmények, a díszletek változtak. Több volt, mint élmény, bizonyosságnak éreztem. E közösségérzésből hiányzott minden szentimentalizmus, minden lelkiség, csak tisztán és egyszerűen bizonyosságként lépett elő. Biztos tudata volt annak, hogy sem elveszíteni, sem megúszni nem lehet semmit. Itt és most, ebben a korban és létformában, ebben az időben ez az ember játssza el a koldus szerepét, én pedig a járókelőét, aki némi pénzt dob neki. A közösből adtam közös önmagunknak, a játék részeként. A létezésben, minden megjelenési módjában, a végtelen idő során mindig is voltak szegények, gazdagok és középen lévők, és éppen most, ezen az utcán ez az ember vállalta magára a kiszolgáltatottságot. Valamikor ő volt a gazdag, és én köszöntem meg alázatosan adományát. Ez igaz a többi jellemzőnkre is. Valakik most és itt vállalják a szépség hordozását, míg egy része az élőknek rút, a többség semmilyen. Az emberek egy része reménytelenül ostoba, a többség hétköznapi, és egy vékony rétegbe tartoznak a szellem kiváltságosai. Büszkeséget alapozunk ajándékba kapott képességekre, melyeket sem érteni, sem helyesen használni nem tudunk.

Nincs itt semmi látnivaló. Többször tárgyaltuk már, hogy ítéleteink szánalmasak, alapjuk tévedés. De ha ez nem lenne elég, hát érezzük át a fentieket, és lássuk meg a felszín alatt kitartóan forgó, sosem ítélkező szamszárát, ami pillanatonként ránt a halál őrlőkövei közé élőket, és löki ki a fényre a születőket, akik vajmi keveset tehetnek erről. A szerepük, mit egy életen át játszani kényszerülnek, nem választott hivatásuk, nem döntésük eredménye, csak megtörténik velük. Tulajdonságaik, mikkel abban az életben gazdálkodni lehetőségük adatott, nem személyes érdemük vagy büntetésük. Csak egy helyzet, és bár lényük korábbi tetteikből ered, oka nem felhalmozott bűn vagy jóság, csak következmény, semmi több.

Ott, azon a napos utcán, ahogyan távolodtam az üldögélő koldustól, átmosott a Buddha tanítása: vigyázz, kinek ártasz, kit ítélsz, mit cselekszel az élőkkel, mert a világ oly régi, a szamszára oly időtlen, hogy már minden létező, beleértve nagyot és parányt, volt apád és anyád, és te is voltál mindnek szülője. Minden élőt megöltél már valamikor, és mindnek voltál már te is áldozata. Egy lényt sem sikerülhet igazán elpusztítani, és nem lehet az életét sem megmenteni. Átfolynak egymáson a létezők, elválaszthatatlanok, elkülönültségük látszat csupán, és az Örök Kerék halálnak és teremtésnek álcázva tevékenységét fenntartja a színház kereteit, a szereplők és nézők gyönyörűségére.

Ez a kapcsolat több mint a szeretet. A szeretet válogat, egyhez ragaszkodik, de cserében a többit ellöki. Ez az érzés a szív bizonyossága a mélységes múltban és a végtelen jövőben örök egymásba-ágyazottságról, a megváltoztathatatlan szeretet-törvényről. Bárhány személyiséged volt, akárhány sajátnak tűnő egyéniséget öltöttél már magadra és szolgáltál a megmérhetetlen időben, sosem tudtál annyira kinőni, elkülönülni, hogy ne lettél volna mindig is közülünk való, örökkön egy velünk.

Ez a valódi menedék, ahová elbújtak a létezők, akik még félnek a megvilágosodás erejétől, és inkább forognak tovább az Örök Kerékben. A szamszára befogad, nem kérdez, nem siettet. Ölelő méhe elringat a halálban, és óvatosan, vigyázva szül meg, ha kipihented magad. Nem szeretett még senki úgy téged, mint Szamszára-Anyánk. Rád bízza, mikor lesz eleged a színjátékból, és mikor hagyod el a befogadó, meleg, biztonságos kört. Addig vigyázza álmod, óvja lépteid, és sosem enged nagyobbra törni, veszélyesebb utakra tévedni, jobban ártani másnak, mint amennyit erőd elbír. Amíg akarod, velünk maradsz. És ha egyszer majd megerősödsz és felnyílik szemed, és készen állsz, menni akarsz, akkor majd elenged.

Addig is légy jószívű, kedves Olvasóm, ki egyszerre vagy, voltál és leszel drága szülőm, gyermekem, barátom, mert csak mi vagyunk egymásnak.

A felébredés együtt jár a körülötted lévő iszonyat meglátásával.

A felébredett, vagy hívhatjuk megvilágosodottnak, beérkezettnek is, de semmiképpen nem, itt és most nem nevezhetjük ellobbantnak, mert az feltételezné a teljes közönyösséget a környezettel szemben, tehát a felébredett, maradva mégis annál a jelzőnél, mely jelen tárgyunk és jellemzésünk szempontjainak leginkább megfelel, tehát az a tudat, melyben a tiszta megismerés képessége felébredt, mely hirtelen kirántotta érzékeit a káprázat zűrzavarából, és észlelései a valóság látására ébredtek, tehát az a lény, az a valami, az a másnak tűnő, az a többi létezővel rokonságát vesztett élő, az szükségképpen annak lát minket is, amik vagyunk. Mert a többiek, mi, az a képződmény, az a szerkesztett, a karma szele által összehordott, vágyból, indulatból, sötét butaságból összetákolt, testét és értelmét oly büszkén hordozó rémalak, amit magunkban nem fedezünk fel, az a felébredett szemei elé önnön valóságában lép.

A felébredettnek csak az állapota változik, nem lesz különb, nem kerül belé semmi kívülről, mi több lenne eredendő buddha-természeténél, mert nem kerülhet sehonnan, csak annyi történik, hogy lehull a szeméről a por, és látni kezd, tehát nem lesz angyal, nem nyílik ki fehér lótuszként a többi halandó fölé, nem lesz halhatatlan vagy csodálatosan felettünk lebegő éteri lény, és ő érti a legjobban, hogy nem alakult át nemesebb anyaggá, mert anyagunk, eredetünk és karmánk közös, tudja, hogy nem oltják belé valamely felső világ lényei a tőle idegen, felsőbbrendű matériát, mi átformálva őt kiemeli közülünk, csak kinyílik a szeme, hogy lássa azt, ami van, a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Ugyanaz marad, csak a függés béklyóit leveti, és a valóság nem lejti mételyező táncát neki többé, hanem elé áll, és felfedi magát.

A Buddha felébredettségről szóló megfogalmazása tökéletes: a felébredett szeméről elillan a por. A Magasztos tagadta, hogy a beérkező, az álmot lerázó ember valamiféle angyallá válna, megváltott, éteri, nemesebb lénnyé, mint a többi, hanem azt állította, hogy a felébredett nem álmodja többé közös álmunkat. Lehull a szeméről a por, és lát, látja, ami van, önmagát és a többieket. Ő nem lesz különb, mi nem leszünk alantasabbak. Minden ugyanaz marad. A jelenségek a helyükre kerülnek. A látó nem változik, de a látás igen. Aki mást mond, hazudik. Aki másokat vagy önmagát egy kilátástalan küzdelembe kényszeríti, aki az érző lények fölé akar magasodni, és fejünk fölé növekvő szent szellemként, kiemelkedve akar tanítani, az démon lesz, az alapvetően nem ismeri a lények természetét, mert nincs megváltás, nincs növekedés, nem létezik a különbség, az mind a látszat birodalmának hazugsága, és ez a tudás nem valamiféle mesterkélt egyenrangúság hirdetése, hanem éppen a tulajdonság-nélküliség tanításából fakadó mély bölcsesség.

A Szív szútra, a mahájána egyik meghatározó tanítóbeszéde, ezt írja: „Sáripútra! Minden jelenségnek üresség a természete. Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem tiszták, és nem szennyezettek, nem növekszenek, és nem csökkennek. … Nincs nem tudás, és nincs annak megszűnése… Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el lehetne érni.”

A Buddha, mielőtt elhagyta a szülői házat, találkozott az öreg, a beteg, majd a halott emberrel. A felismerés fellángolását fájdalomként élte meg. Zokogva, megtört szívvel tekintett az iszonyú haláltáncra, az élet megszokott körforgására. Hiszem, hogy a buddhává válás előtt a törekvő visszakívánja a dukkha hétköznapi, jól ismert, az emberek számára oly közönséges kínjait, és gyenge pillanataiban visszakérné az élet ismerős gyötrelmeit az újonnan átéltek helyett. Visszavágyik az emberi akolmelegbe, a társas magányba, mert az elszigeteltségnek a törekvés útján megismert rettenete felfoghatatlanul hatalmasabb előző félelmeinél.

A Buddha akkor elszörnyedt: hogyan lehetséges, hogy az emberek mind ismerik a betegség, öregség, halál tényét, látják elkerülhetetlenségét, mégis végiggyötrődnek az életen, bőrükön viselik, húsukon érzik, lelkükben tapasztalják a nemkívánatossal való közösséget, a kívánatostól való elszakadást, és mégis játsszák tovább a drámát, hazudnak, törekednek, ölnek és törnek, csukott szemmel a haláltáncba ugranak, ahelyett, hogy csak a szenvedés meghaladásával, a kisiklottság helyrebillentésével, a dolgok nyilvánvalóan nem helyén levőségével foglalkoznának? Miféle ember az, aki mindennek tudatában nem dob el mindent, és nem csak a megértést keresi? Hát nem így viselkedik egy őrült? Hát nem a normálisnak mondott, egyszerű ember megdöbbentő alkalmazkodóképessége a nyilvánvalóan beteg módon működő világhoz a bizonyítéka tébolyának?

Ez az őrület nem a világ bolondjainak, elmebetegeinek jól ismert, kezelhető állapota. Az emberiség imbecillisei és mentális sérültjei oly közel állnak az átlagemberhez, a köztük lévő különbség olyan csekély, hogy csak némi működési különbség mutatkozik. Azonban a Buddha szemei előtt felüvöltő őrület annyira más volt, mindent átitató, az egész világ működését meghatározó, a lények testét-lelkét átható, a szamszárát mozgató alapvető törvény, ami egy hétköznapi és egy elmebeteg ember közötti kicsiny különbséggel ellentétben egy buddha és egy normális ember közé csillag-távolságú rést üt.

És a Buddha látta, hogy ez még nem a teljes iszonyat, látta, hogy az őrültek bármi gonoszságra hajlandóak, hogy fel ne ébredjenek, hogy káprázatuk maguk teremtette részét igaznak láthassák, ezért bárkit megölnek, tűzbe, pokolba vetnek, megnyomorítanak, csak ne kelljen szembenézniük tébolyukkal.

Még valamit átél a felébredett ember: megrémül. Ő látja csak igazán és tisztán a lélek kútjának feneketlen mélyét, a poklot, amiben örök a zuhanás, a lények torz, káprázatban való őrjöngését, a szamszára démonjainak való megfelelési vágyat, a húskerék rettenetes erejét. Elszörnyed, mert ő látja egyedül, hogy mindenki veszélyes őrült!

Ez az igazi magány, a legfélelmetesebb. Felébredni iszonyú, ha nem társul hozzá az erő mindezt elviselni. A Buddha sem akart rögtön tanítani, hét hétig a megvilágosodás fája alatt időzött, és én hiszem, hogy a tanítás elkezdésének halogatása mögött egyik okként ott húzódott a félelem az emberek közé való visszatéréstől, mert látta, hogy dühöngő őrültek közé menne, akik közül ő is származott, látta a küldetés reménytelenségét, tudta, hogy csak néhány tud majd mit kezdeni a nemes igazsággal, a többi akár széttépheti, ahogyan a szenteket is szokás.

A felébredés a legmélyebb magány. Nem az egyedüllétet jelenti. Egyedül az van, aki a többiekben nem talál társra. Az egyedüllét feltételezi a társak meglétét. De a felébredés magánya társak nélküli, nem léteznek a többiek. Ez az űr magánya, Isten első önmagára eszmélésének rémülete.

A világ őrült, egy haláltáncot járó veszélyes tömeg, hiszen hogyan nevezzük azt, aki tudja, hogy mi az egyedül fontos és értelmes cél, mégsem annak elérésére teszi fel életét, sőt hirdeti, hogy céltalan élete az egyedül értelemmel bíró, majd ezt rákényszeríti a többiekre, és beleneveli az utódaiba. A világ őrült, iszonyatos hely, siralomvölgy, ahol a sírást, jajgatást nem az élet oly természetes és könnyen elviselhető velejárói, a bánat és a fájdalom okozzák, hanem a tomboló, vicsorgó őrület.

Az élet gátlások és aggodalom nélkül pazarolja forrásait, anyagát, önmagát, magát az életet, és ezt veszteség nélkül megteheti. A megjelenés és az elmúlás örök körforgásában ugyanis nem vész el semmi. Az anyag és a forma egymással összenőtt, nincs hová eltűnniük. Ők együtt a létező, a fényre szülő kötöttség, az edény és annak tartalma, és csak meghatározottságukban, erős szorításukban jelenik meg, aminek neve van, ami majd a szabadulásra törhet.

Az anyag és forma megjelenését és kapcsolatát mind a nyugati filozófia, mind a buddhizmus csodálattal és kíváncsian szemlélte. De mennyire máshogyan értelmezték! Nyugaton a görög filozófia már lelket adott az anyagnak. Úgy látta, az anyag az igazi, a potenciális létező, ami élni, megvalósulni akar, de önmagában a potencialitása kevés. Az ősi, eredendő létezés nem tud a valóságra törni a forma nélkül, mert egy burkot, egy testet szükséges kitöltenie, hogy a fényre lépve kifejezhesse és megvalósíthassa önmagát. És itt az „önmagán” nagy hangsúly van. Mert a létezés egyben egyéniséget, személyiséget is jelent, mert a forma ad lelket, egyediséget az anyag ős-masszájának, és mivel személyisége lesz, élni fog. Aztán az így létre ébredő anyag a formán, immár saját formáján keresztül tudja tökéletesíteni, változtatni magát, ős-lényegét, és ezen keresztül teremti meg a kapcsolatot a többi létezővel. Függőségeiben önmagára talál, önmagára néz, lényére csodálkozik, feloldódottságát koncentráltságra cseréli, ént talál magában, mozogni kezd. Mozgása célt nyer, tart valahová, életének kezdete van, és egész útja a Terv része. Istennel együtt, vele valamilyen viszonyban a létezésben megjelenik, a Teremtés természete rajta keresztül megnyilvánul, és így a Mindenség egy darabjaként részese lesz az állandóan önmagát gondoló Gondolatnak.

A buddhista felfogás szerint az anyagnak nincs lelke, nincs önvalója, ezért önálló akarattal nem tör semmi felé. Nem akar megvalósulni, de a létezés szétszóródott darabkái, az előző életek maradékai, következményei karmikus hordalékként összegyűlnek és formát alkotnak. A forma így megnyilvánul, és látszatra személyiségre ébred. Ez is koncentráltság, de nem tudatos, nem egy egyéniségre törő akarat műve, hanem esetleges, részben véletlenszerű, csak az okság törvényének engedelmeskedik. Inkább beszélhetünk sűrűsödésről, majd a sűrűség egy bizonyos szintje fölött megjelenésről. De ez látszat, sosem jelent meg semmi, nem is múlik el, a folyamat körkörös, még csak nem is tér vissza önmagába, mert nem tart sehová, és a világot nem mozgatja terv, csak saját törvénye, a kauzalitás. Mivel a személyiség eleve nem volt benne az anyagban, ezért formát öltve sem kerülhetett belé, ezért a lélek, a személyiség, minden egyediség csak káprázat, és üresség-természetű. Lebontva, mint a hagyma héjai alatt a semmi, valójában üres, nincs.

A nyugati nem tudja megmutatni, hol az a lélek, amit felismert a létezőkben, nem találja, és nem tud mit kezdeni állandó változásával, állandótlanságával. Nem ismeri az egyéni lélek megjelenésének idejét, nem tudja megjelölni határait. A buddhista nem tudja megmagyarázni, hogy ha a lélek illúzió, akkor miért tapasztaljuk, és miért ismerjük fel egyértelműen a többitől elkülönülve önmagunkat, izoláltan adott korban, időben és testben.

Amit mindkettő vall, hogy az anyag, vagy inkább hívjuk eredendő, potenciális szubsztanciának, létezik, és valami által késztetve mozgásban van. Ez a késztetés az egyik szerint a lélek, a másik szerint a karma, de ami bizonyos, hogy mozog, fejlődik, összeáll, szétesik, változik, és bár az egyik istennek nevezi, a másik kauzalitásnak, de mindkettő feltételez mögötte egy intelligenciát, ami akár részt vesz a mozgatásban, akár nem, elrejtőzve ott lüktet minden alatt, felett, körbevesz, és él. Minden, ami létrejött, minden, ami van, legyen bár szerves vagy szervetlen, mozog, változik, él! És mindkét gondolkodás látja ennek az ős-eredetinek, ennek a formátlan, még részekre nem szakadt, fényre törekvőnek a vágyát a megjelenésre, a formára, majd szerelmes gyönyörködését maga formálta corpusában.

Lehet ebben igazságot tenni? El lehet dönteni, melyik világ tapasztalata, bölcselete a helyes? Nem. Gyakorolni lehet, és aztán saját tapasztalatainkat felhasználva működni, lehetőségeink szerint a leghelyesebben, végig szem előtt tartva, hogy a tapasztalat csalóka, az öt halmaz által megszűrt, eleve hibás. De nincsen más tulajdonunk, csak ezek, és a remény, hogy valahol létezik az igaz, csalhatatlan tapasztalat, amit talán még Isten is keres, és amit mi is kutatunk, amióta vele együtt a létezésre ébredtünk. Együtt reménykedünk, hogy létezik valahol egy Gondolat, aminek már nem kell önmagát gondolnia.

Csodálatos, gyönyörű téma, és bár a válasz megtalálása reménytelen, ez az egyetlen, amivel igazán érdemes foglalkozni.

A szabadság útja a születés előttiből a létezésen túliba, a jellegtelenből a jellegtelenbe vezet. De milyen nagy a különbség a két állapot között! A születetlen szabad, mert csak az szabad, ami jellegtelen, nincs kötődése, nincs meghatározottsága, ami semmilyen, tulajdonságok nélküli, üres. Aztán megszületik, kötődései, függései, azaz látszatra tulajdonságai lesznek, mert lesz eredete, ami meghatározza őt. Eredete, származásának alapja megnyilvánul benne, magot képez, és e mag köré jelleg rakódik. Ez elbonyolítja, formát, ént ad neki. Persze ez csak mind látszat: nem személyiség, hanem az eredetben gyökerező, és erre, annak vonzásai és taszításai nyomán gyűjtött viszonyulás-halmaz. De határozottan jellegnek tűnik, és annyiban egyedi és egyéni, hogy pontosan így soha, semmi más nem képződhet meg még egyszer az időben. De ez annyira állandó csak, mint a szél által összefújt homok és levélkupac.

Aztán, ha ellobbannak vágyai, leveti függőségeit és látszat-személyiségét, újra jellegtelen és üres lesz. De ez már nem a tudatlanság és erőtlenség üressége, hanem a beérkezettségé. Látszatra ugyanaz, valójában nem is hasonlít. Onnan nézve létezésen túli, innen nézve halott, de ennek az elmúlásnak még a halál előtt kell bekövetkeznie, még az életből kell fakadnia. A cél eléréséhez szükség van a kezdeti, születetlen lény tudatlan ürességére, majd a születésre, az életnek nevezett halmozásra, mert mindezek nélkül a végső cél, a bölcs üresség nem valósulhat meg.

Ez lenne tehát a szabadság, a Buddha végső célja. Ez lenne, valóban? A szabadulás, a megvilágosodás, a nirvána biztosan egyenlő a szabadsággal? Az istenfélők szerint a szabadság élvezete maga a bűn, mert az az Isten felettünk való fennhatóságának megkérdőjelezése, magunknak a Vele való egy rangra emelése, amitől még a legbátrabbak is visszariadtak, kivéve a Sátánt, a lázadó kísértőt. A két jelző együttes használata nem véletlen: aki lázad, egyedül marad, és kísérteni kezd, hogy másokat is kárhozatába rántva oldja örök magányát. Az önállóság Istentől való függetlenség. Vajon így értette-e a Buddha azt, hogy „legyetek önmagatok menedéke”? A szabadság az egyén abbéli felszabadultságának kihirdetése, hogy megáll Isten nélkül is a világban, egyedül, segítség nélkül, és ha igazán szabad és merész, akkor még a legsötétebb órában sem kéri a beavatkozását. Ez végtelen bátorság, mert ha mindvégig hagytunk esélyt arra, hogy az igazi bajban, a pokol szakadékának szélén, az utolsó pillanatban elfogadjuk mindig felénk kinyújtott kezét, akkor sosem volt valós nagy, önálló próbálkozásunk. A szabadság akarása kinek a vágya? Honnan ez az okosnak tűnő, felvilágosult pártütés? Gyanús, hogy nem legszentebb belsőnkből, nemes indulatból származik, hanem az ego dacoskodása a nyűgnek érzékelt gondviselés ellen. Vagy éppen ugyanabból a vágyból fakad, ami miatt az egész káprázatvilágot felépítette körénk: mert túl akar élni, és ahogyan a tudat buddhai felébredése is nemlétezésének felfedését, és így végül a halálát jelenti, ugyanúgy az égben szétáramló, hazataláló lélek is elhagyja egyediségét, és a semmibe veti őt.

A szabadság, a megvilágosodás felé tartó úton könnyű eltévedni, és talán sosem lehetünk biztosak helyzetünkben. És ha ez nem lenne elég, ráadásul végig követ minket a kínzó sejtelem, hogy nemes vágyunk mélyén az az alantas késztetés rejlik, hogy tehernek érzett láncainkat ledobva a világot kisajátítsuk, és berendezzük a magunk kényelmére, hogy örökké legyünk, és a mi akaratunk uralkodjon. Ez van imáink és gyakorlásunk mélyén, ez a kapaszkodás jellemzi érzelmeinket, vágyainkat. A Buddha mondta: a vágy akadályoz, még a nemes vágy is, mert sosem tudhatod, honnan ered.

A szabadulás útja a jellegtelenből a jellegtelenbe vezet, a fel-nem-lobbantból az ellobbantba, de ha csak ennyit tudunk, akkor az úton ragadozók martalékává válunk. A szabadulás útja az ellobbanásba tart, a szabadságé viszont talán új rabságba. Nem mindegy, hogy szabadulni akarunk, vagy szabadok lenni.

A vallással, az élet titkainak kutatásával, vagy a halál misztériumával foglalkozó, azt magában formálgató, ízlelgető elme egy idő után könnyen belecsúszik valamiféle szentimentalizmusba. Isten keresése, az igazság kutatása közben könnyű a paradicsomi kertekben találni magunkat, átérezni a végtelen szeretet melegét, az univerzális megbocsátás békéjét. Az emberi lélek már csak ilyen. Az ősi, az állati, a misztikus rétegünk közelségre, nyájmelegre vágyik, és félelmei izzó kínját öleléssel, kapcsolattal próbálja hűteni. Az igazság keresése viszont megkövetel némi aszketizmust. A hitében elragadtatott szent képe vonzó, az őrjöngő, eksztatikus görcsben vonagló, Istentől megdicsőült személy viselkedésében az éggel való megvalósult kapcsolat bizonyítékát látjuk. Mikor a misztikumra gondolunk, a legkevésbé kerül lelki szemeink elé egy átgondolt rendszert követő bölcs. Az ilyet ridegnek, Istentől elhagyottnak tekintjük, és reméljük, hogy lelke idejében kinyílik a valódi misztikumra, és megérti az égi birodalom valóságát, amíg nem késő.

Ezért hiszi oly sok ember, hogy a spiritualitás útja könnyű, de legalábbis eleve adott mindenki számára, hiszen csak a lélek elandalítása, kinyitása, a nagy kozmikus szeretet befogadása szükségeltetik hozzá, a többi már magától megy a kötelezően megérkező égi segítség, megváltók, égi lények vagy maga Isten közreműködésével. Hiszik, hogy a megváltás már készen, eleve jár, és sok dolog nincs vele, csak puha ölelését kell viszonozni. A gúzsba kötő, a csodálatos lelket leláncoló szabályok elvetése, a szív ösztönös kitárulása, az ég felé történő finom, megható szerelem-érzések felélesztése, valamiféle isteni rendetlenség pedig a spiritualitással való egyesülés alapfeltétele, hiszen a rend köt, és megbéklyózza szent, eleve tiszta, eredendően felkészült képességeinket az égi valóság befogadására. Gondolják, a rend, minden hátráltató rendszer elvetése a szent úton elősegíti tiszta isteni értelmünk, buddha-természetünk, csakráink, angyalokkal való rokonságunk (és itt helyettesítse be mindenki a neki megfelelőt) természetes, magától bekövetkező kinyílását, a tiszta szeretet kivirágzását, mert a rend a rabság eszköze, a szertartás ostobaság, a gyötrődés tévút. Hiszik, hogy a szépség közelében tartózkodás, a nemes tanítás ártatlan szemlélése, szent dallamok, szövegek hallása, látása megtermi a következményt, és a gátakat feloldva alámerít, majd felemel helyünkre, a paradicsomba, nirvánába, mennyekbe (ehelyt szintén a megfelelő aláhúzandó).

Ám a helyzet az, hogy ami Istentől való, az rendezett. Az emberi elme ettől a ténytől több okból is ódzkodik. Egyfelől az előzőekben említett ridegséget érti alatta, a rendet azonosítja a hideg, iskolás, tudományos, száraz tanulmányokkal és kötöttségekkel, a polgári, hétköznapi unalommal, amit jobb híján az átlagember rendnek nevez. Másfelől tudja, hogy a rend kutatása mégis csak egy nehezebb út, mint a lélek bohóságát, a rendetlenség felelőtlen önfeledtségét szabadjára engedni, amiben minden lehetségesnek és könnyűnek, magától értetődőnek tűnik. Ezért aztán, amikor a rendetlenséget a szabadsággal azonosítja, megnyilvánul félelme a munkától, az izzasztó, gyötrelmes törekvéstől, az igazság megismerésének útján végzett erőfeszítéstől, ráadásul még ezt meg is indokolhatja az ostoba kötöttségektől való megszabadulásra való törekvéssel, így értelmileg és érzelmileg is megalapozza, miért kerülendő.

A valóság azonban az, hogy a rend egy kicsit sem unalmas. Ám a tőle való viszolygás érthető, mert unalmas emberek magyaráztak nekünk róla már gyermekként és az iskolapadban is, bár egy szemernyit sem értettek Isten gyönyörű rendszeréből. Felmentem őket az alól, hogy elméjük szikársága képtelen volt befogadni a teremtett világ végtelen csodáját, de nehéz elnézni nekik, hogy ennek ellenére mégis addig szajkózták és kérték számon tőlünk, amíg meg nem utáltuk, és falat nem építettünk magunk és a létezés közé.

A bomlottság, legyen bár az isteni őrület, szent téboly, égi elragadtatottság, nem misztikus, hanem szánalomra méltó, esendő, és segítségért kiált. Esendő, mert a szétszóródott, szellemi és lelki szilárdság nélküli elme képtelen feltartóztatni a rá rontó erőket, a szamszára ténylegesen rideg törvényeinek könyörtelen működéséből rá háruló csapásokat, és Mára hadseregét. Az ilyen elme érzékei nincsenek abban a helyzetben, hogy válogassanak a bezúduló érzetek között, amik akadálytalanul behatolnak tudatába, és kedvük szerint rángatják. A rossz értelemben vett misztikus elragadtatás közelebb van az őrülethez, mint a szentséghez, és gyaníthatóan erősebben fakad félelemből és elveszettségből, eltévedtségből, korábbi sérülésekből, mint az éggel való megalapozott kapcsolatból. Ebből a szétszóródottságból aztán sajnos rettenetes indulatok és ordas eszmék is következhetnek, ha őrületük lángja meggyújtja az ego robbanásra kész vegyületét.

A rend ugyanis gerinc, támasz és erő. De ha csak ennyi lenne, még mindig nehéz lenne lemosni róla az unalom, sőt és még inkább, a számító célszerűség látszatát, hiszen ha megmaradunk ennél a tulajdonságánál, és nem kutatjuk tovább célját és szépségét, akkor olybá tűnhet, mintha csak azért lenne érdemes felépíteni és gyakorolni, hogy megvédhessük személyiségünk hamis biztonságát, és elaltassuk félelmeinket.

A rend nem praktikum, és nem is védelmi gát. Ha ennyit jelentene, akkor a rend lebontása valóban bátorság lenne, és a biztonság elvesztése miatti félelemből elfedett igazság megismerésének követendő, nemes útját köszönthetnénk benne, és aztán, az eljövővel mit sem törődve, belévethetnénk magunkat az ég (angyalok, Isten, élvezetek, üresség, újfent ízlés szerint) karjaiba.

A rend azonban nem hasznos szükség, hanem támasz és erő. Ám az igazi rend nem emberi, pontosabban, nem ember által kitalált és felépített, de ember által is elsajátítható rendszer. Ha saját fejünket követve alkotunk rendet, akkor az általa épített tényleges és a szívbéli város is óhatatlanul újra és újra össze fog dőlni. Számtalan társadalmi, tudományos és hétköznapi rendszerrel próbálkozott már az emberi faj, ami igazán méltánylandó és becsületes eltökéltségből származó erőfeszítés, de látható, hogy az idő próbáját egy sem állta ki, egyik sem bizonyult öröknek, és ez nem is várható el tőlük. És itt eshetünk bele az újabb csapdába. A rettegő ember, megértve a rend spirituális szükségszerűségét, gyenge tudatának kényszerítő szükségében bármilyen elékerülő, elég megbízhatónak tűnő rendszert, nem válogatva és nem értékelve annak minőségét, csak ereje és védelmi képességei alapján ítélve, azonnal magára alkalmaz majd, és ha félelme, gyengesége, ostobasága vagy gonoszsága elég nagy, rákényszeríti majd, akire csak teheti.

A rend, ahogyan a kispolgár érti, nem Isten rendje. A rend az ő kezében szentimentális ócskasággá, hatalmi eszközzé vagy veszélyes fegyverré válik az éppen zajló idők követelményei szerint. A közember szemében az ég nagyszerű rendje nem más, mint az ő együgyű vágyainak, imáinak, könyörgéseinek hű szolgája, aki hatalmas, szépséges erejét bármikor kész rendelkezésére bocsátani egyszerű érdekeinek. Az ilyen ember már igényli a rendet, de az égre csak félelmében néz. A rendben csak az erőt, önnön védelmét látja, és a belőle fakadó törvények szentségét nem ismeri fel. Aztán a korlátokat és a láncokat élete biztonságos szakaszaiban már kényelmetlennek ítéli, ezért azokat igyekszik ledobni magáról, mint ló a hámot, hogy aztán a zavaros, vészterhes időkben csúszva-mászva kérje vissza őket cserében biztonságáért. És nem feltétlenül az égtől, olyankor bárkitől elfogadja, és hajlandó bármit megfizetni érte. De engedjük el őt, mert a kisember mindegyikünkben benne lakik különböző mértékben, és feladatunk nem bántani, hanem szelíden korholni, és lehetőségei mértékében felemelni.

Nem az érzések ellen szólok, és mikor a meghaladásukra bíztatok, semmiképpen sem az eldobásukra, megalázásukra és eltiprásukra gondolok. Az érzéseink tesznek emberré, születésünkkel nyerünk lelket, emlékeink adják személyiségünket. A Buddha nem volt kegyetlen, világa nem rideg, sőt, értelme, érzései és rendje az igazán emberi. Az igaz rend megvalósítása során nem jut messzire az, aki a hétköznapok rendjét akarja porba dönteni. A szavakkal amúgy is vigyázni kell. Ott van például a „szép”, mint szó: mikor az emberek meghallják, ellustulnak és kéjelegni kezdenek, és a legkevésbé keresik újra és újra valós értelmét elhangzása minden alkalmával, a legkevésbé adják át magukat jelentésének, nem mossák át lelkükön kimondásakor a szó közlendőjét. A szavak megmerevednek, ha sokszor halljuk őket, és azt hisszük, hogy tudjuk, mit jelentenek. Ugyanígy merevedik meg a rend, és veszíti el csillogását kezeinkben, majd válik valami embertelenség fegyelmi eszközévé, ha azt hisszük ismerjük, és úgy ítéljük, hogy jogunk van a magunk elképzelései szerint alakítani és használni.

A nemes rend nem szentimentális, nem erőszakos, nem elnyomó. Ahogyan a valódi érzelem ellentéte az érzelgősség, a megindultság megcsúfolása az üres pátosz, az erő félreértése az erőszak, a gondoskodás megalázása az elnyomás, úgy a rend ellentéte az unalmas, zsarnoki, primitív szabályhalmaz. Az igaz rend ugyanis nem tartalmaz szabályokat. Az igazi rend megértése a végcélja minden nemes törekvésnek, legyen az a törekvés az emberé, az égieké, vagy bármely érző lényé, ámen.

A Buddha nem dob ki semmit. Ez a Magasztos egyik legszentebb, és a buddhizmus egyik legmeghatóbb tulajdonsága. Nem ítél rossznak, feleslegesnek, elhanyagolhatónak sem lényt, sem jelenséget, sem észlelést. Rácsodálkozik az öt halmaz ürességére, szedett-vedettségére, a valódi tapasztalatok megszerzésére való alkalmatlanságára, de kijelenti, hogy tapasztalataink az egyetlen értékeink, mert bármilyen tévesek, függők és káprázat-lényegűek, ők azok, akikkel a szamszára meghaladható. Használja tapasztalatait, és nem vonul ki az életből gyötörni a mit sem sejtő, semmiről sem tehető érzeteket. Velük látsz, velük érzel, általuk tudsz. Ha elveted tapasztalataid azok tökéletlensége miatt, olyan leszel, mint a gazda, aki eldobálta szerszámait, elhajtotta lovát, mert hibát talált bennük, és most képtelen megművelni a földjét.

A Buddha nem pazarol. A három minőséggel összenőtt érzéseket, a vágyat, a haragot és a tompaságot nem gyomlálja ki tudatából, nem veti őket a szemétdombra. Azt javasolja, hogy ha ezek felébrednek benned, ülj le, és szelíden figyeld meg őket. Fogadd őket tisztelettel, mint legbecsesebb vendégeidet, és vizsgáld őket az érzéseket megillető bánásmód szerint. A jót és a rosszat is kergeti, öleli és fojtja a dukkha, ezért a létezés összes megjelenési formáját megilleti a könyörület. A kidobott, megalázott jelenség ellened fordul, mert a harag harcot szül, az elutasítás pedig bosszút. De a Buddha türelmének nem ez az oka: ő a lények és jelenségek álarca mögött meglátta a dukkha által kínzott szenvedőt, és kegyelem ébredt szívében.

A Buddha nem ítél. Ráhagyja a folyamatokra önnön működésüket, nem avatkozik közbe. Így bánj az egóval te is, ne bántsd. Ha tagadod, rárontasz, akkor, mint a vert gyermek, dacol, magát okolja, torzul. Ha még ügyetlen, erőtlen, tudata ködös, nem várhatod, hogy megértse, mi a baj vele. Ő is fél, szenved, bizonytalan. Neveld fel, erősítsd meg, formáld okossá, egésszé, hogy aztán békével elengedhesd. Ha elég okos, elmegy magától, és te könnyű szívvel búcsúzol majd tőle. Így bánj mindennel: neveld, fogadd el, tiszteld meg. Hagyd rá a jelenségekre a belátást, és bölcsen kormányozhatod a tudatod által befogott világot. A Buddha a létezéssel való együttműködést tanítja, mert ha barátoddá teszed a jelenvalót, segíthettek egymáson.

A Buddha nem szégyenít meg. Nem alázza meg érzelmeit és gondolatait, nem utálja a testét, hanem társaivá fogadja őket. Mert az elhagyottak eldurvulnak, az elvesztegetettek rád támadnak, a megszégyenítettek elkeserednek. Az erőszak, még ha a rossz ellen irányul is, feltépi a létezés szövetét, és bezárja a nirvána kapuit. Amit kiszakítanak, annak a helyén seb keletkezik. Ezért a Buddha ugyanúgy beszél kicsinnyel és naggyal, és alkalmazkodik lehetőségeikhez. Tudja, hogy nincsenek bűnök, és ezért nincsenek bűnösök, csak okok és következményeik.

A Buddha nem éri be félmegoldásokkal, mégsem sürget. Nézz le önmagad kút-mélységébe, de a mélyben, a kút fenekén ne önmagad keresd. Ha önmagad mélyére nézve önmagad találod, akkor bármennyit is fejlődtél, legyen az ott talált önmagad bármilyen megújult, megtisztult, megszentelt állapotban, csak annyit értél el, mint a saját farkát kergető kutya. Amit ott bent találsz, az van, fogadd el, abból tudsz kiindulni. Ha félsz a választól, a kút alján csillogó vízben csak saját arcodat fogod meglátni.

A Buddha nem használja a világot, hanem hasznára van. Mély és magas összesimul, a csata elcsitul, a zaj elhal. Ha az ego nem ellenséged, el tudjátok engedni egymást, és a szamszára járhatja tovább a maga útját, nem kapaszkodik már beléd. Az elhagyott nem sérül, a meghaladott nincs megalázva, a látszat büszkesége nem csorbul. A megbecsült világ megbékél.

A Buddha figyel. A béke több, mint a nyugalom. A béke a rend meglátása a káoszban, a csend meghallása a zajban, az elveszettség fájdalmának érzékelése a gonoszságban: az egyetlen erő, ami úgy tapasztalja a dolgokat, ahogyan azok vannak.