A Dharma szanditthikó: „íme, azonnal nyilvánvaló”. A Dharma végtelenül egyszerű, és annyira nyilvánvaló, logikus, emberre szabott, hogy ha jól tanítják, jól közlik, akkor azonnal belátható. Könnyen megérthető a lényege, és könnyen követhető is, de ennél is fontosabb, hogy a valóságban is működik, ezért már itt, ebben az életben, akár a következő pillanatban érezhető a hatása. Nem kell várni, bármikor belátható és művelhető, és csak a halogatás, a lustaság akadályozhatja az embert. Nem zár ki semmit és senkit, összefér más vallással, hittel, alkalmazkodik minden kultúrához, mert annyira hétköznapian emberi, hogy tanulmányozása során állandóan a homlokunkat szeretnénk csapkodni, amiért nem jöttünk rá minderre magunktól. Talán már tudtuk és ismertük, csak fátylaink és káprázatunk nem engedték, hogy ráébredjünk. Ha távol is van a megvilágosodás, egy szellemi fordulat bármely pillanatban bekövetkezhet. A buddhizmus gyakorlásához nem kell feladnod választott vallásodat, hitedet, eszmédet: a nemes gondolatokat a Tanítás támogatja, erősíti, sőt alapot ad nekik. A világ jobban érthető a Tanítás által. Ha jól gyakoroljuk, biztosan érezzük a hatását az életünkben, ezért ha nem érezzük, el kell gondolkodnunk, hogy biztosan a buddhizmust gyakoroljuk-e.

Azt tedd, ami előrevisz az Ösvényen, csak jól válaszd meg azt az ösvényt. Fogadd meg azt, amit a 62. bejegyzésben már megbeszéltünk, és a Dharma számodra is hasznos lesz:

Egyszer nevelőanyja, Mahápradzsápatí Gautamí megkérdezte a Magasztost: „Honnan tudjam, mit tanított valóban a Buddha, mi valójában a Dharma?” A Magasztos így válaszolt: „Ne aggódj! Vedd a következőképpen: Amiről úgy találod, hogy a gyakorlatban lelki békéhez vezet, erkölcsi tisztasághoz vezet, visszavonultsághoz vezet, kevesebb vágyhoz vezet, megelégedettséghez vezet, belátáshoz és bölcsességhez vezet, a világtól való elváláshoz vezet, az érzékfölötti megértéséhez vezet; ami a saját tapasztalatod szerint e célkitűzések eléréséhez vezet, azt fogadd el Dharmaként, azt fogadd el tanításomként.”

A Dharma mibenléte néhány szanszkrit szóval körülírható. Ezek a szavak, amint a dharma mint szó múltkori elemzésénél láttuk, többjelentésűek, ezért szerencsésebb ezeket használni, és nem a magyar megfelelőjüket. A gazdag jelentéstartalomra jó példa a dukkha is, melynek a jelentéséről már többször írtunk. A most következő hat bejegyzésen keresztül röviden leírjuk a Dharma fő jellemzőit. Álljon itt az első:

A Dharma szvákkhátó: „jól tanított”, „jól közölt”, „megmutatott”. A Buddhának, sok egyéb erénye mellett, volt öt olyan tulajdonsága, amit az őt nem ismerők is azonnal láthattak és megérezhettek, ha találkoztak vele: kiváló magatartás és erkölcsösség, magasrendű nézőpont, tiszta, fényes intelligenciából eredő helyes látásmód, tökéletes bölcsesség, kiváló pedagógiai erények, melyek ösztönözték a hallgatókat a Tan követésére. Egy megvilágosodott személyen már azelőtt világosan tapasztalhatóak ezek az erények, mielőtt megszólalna: felismerhetőek a mozgásából, a tartásából, a tekintetéből. Egy felébredett lény állandóan, minden pillanatban az egész lényével jelen van a világban, a tudatában, a cselekedeteiben. Gyorsan nagyszámú tanítvány szegődött a Tathágata köré, és a buddhizmus rendkívül gyorsan terjedt, már életében is. A Buddha kiváló pedagógiai képességekkel rendelkezett, ami nagy szerencse számunkra, mert így a megvilágosodott személy képes volt át is adni a Tanítást, sőt és még inkább, ezen felül képes volt mindenkivel személyre szabottan megéreztetni, sejtetni, hogy mi az ő számára a megfelelő út, és meddig terjednek a lehetőségei. Képes volt úgy megszólítani az érdeklődőket, hogy azok mind megtalálják, ha akarják, az a tutajt a folyón, és képesek legyenek átkelni rajta. A maguk nyelvén beszélt a papokkal, a királyokkal és a kereskedőkkel, a munkásokkal és a számkivetettekkel is. Nem törődött a kasztrendszerrel, nem tett különbséget az emberek között nemek, vagyoni viszonyok, értelmi képességek szerint. Nem vizsgálta, hogy a hozzá forduló mit ért meg az elmondottakból, soha, egyetlen szútrában sem található arra utalás, hogy valakit megalázott volna, vagy elfordult volna tőle. Nem érdekelte, hogy a kérdezőnek van-e esélye a megvilágosodásra, vagy akár csak az elmondottak megértésre: aki kérdezett, az választ kapott, és mindig úgy, ahogyan akkor és ott arra szüksége volt. Ez kivételes, emberfeletti képesség, és tökéletes bölcsességet és tisztaságot, az éntől való teljes mentességet feltételez. A Buddha tudta, hogy a kérdezőnek mire van szüksége, és megadta neki. Így csak megvilágosodott lény taníthat. Erre példa minden szútra, amiben a Buddha szól. És ami még fontos: így tanítani csak az képes, akiben végtelen, szó szerint határtalan az együttérzés. Annyira fontos tulajdonság ez, hogy az együttérzésről a későbbiekben még beszélnünk kell. A Buddha hol röviden beszélt, hol hosszan, hol csak ült és hallgatott, a témái változatosak, hol emelkedettek, hol hétköznapiak, ami nekünk furcsa lehet, mégsem találunk a szútrákban egyetlen csalódott tanítványt sem. Fontosnak tartotta, hogy a Tanításnak ne legyen szent nyelve, mindenkihez a maga nyelvén szóljon, szó szerint, és átvitt értelemben is.

A buddhizmusban nincsenek titkos tanítások. A Buddha úgy halt meg, hogy nyitott volt a tenyere, nem tartott meg a markában semmit. Minden tanítványa megkapta az összes választ, és a közöttük lévő különbségek nem a tanító részrehajlásából, hanem személyes ambícióikból és képességeikből adódtak.

Ma a jelentést vizsgáljuk.

A buddhizmus lényegében egy dharma, a Buddha Dharmájának a tanítása. A Tanítás a Buddha tapasztalatának, a megvilágosodásnak az élményén alapul, azt járja körbe, és próbálja megismertetni követőivel. Mint korábban kifejtettük, azt a tapasztalatot közvetlenül és teljes valóságában megismertetni nem lehetséges, ezért különböző eszközökkel és gyakorlatias módszerek alkalmazásával a tanító körüljárja azt, és próbálja hallgatóival érzékeltetni, majd inspirálni őket, hogy az egyetlen lehetséges módon, a saját tapasztalatukon keresztül fedezzék fel maguknak a saját megvilágosodásukat. Ez persze ingoványos talaj. Egyfelől a tanítók java része nem megvilágosult személy, tehát jogosan érheti őket a kritika, hogy olyanról beszélnek, amiről fogalmuk sincs. Ám ez a világon oly sok emberrel előfordul, sőt, a végső lényeget tekintve mindenkivel és minden nap, hogy igazán nem szép ezt csak a buddhista tanítókon számon kérni. A vallási tapasztalat és az ösvénytudat fejlettségi szintje nem mérhető, de a tanító személyének hitelessége azért érezhető, és szavai összevethetőek a buddhista hagyomány szavaival, így azért szerezhető információ tanításának minőségéről. A buddhizmus a vallások között a leginkább épít a tapasztalatra, a józan belátásra, ez is iránymutató lehet a tanító kiválasztásában. Másrészről ingoványos talaj még azért is, mert a saját megvilágosodás könnyen félreérthető, és ha a hagyománytól eltérünk, akkor minden hétköznapi megértésre, élményre rámondhatjuk, hogy „megvilágosodás”, amint azt a köznyelvben gyakorta hallani is. Ezért a buddhizmus Dharmája a Buddha megvilágosodását mutatja fel nekünk, mint követendő példát, és a saját út, a saját tapasztalat hangsúlyozásával nem a Nemes Ösvényről való letérésre, hanem a cél elérésének érdekében az alkatunkhoz leginkább illő módszerek, megoldások megtalálására és követésére buzdít. Ezt fontos volt tisztázni.

De a dharma, mint szó, még sok minden mást is jelent. A kisbetűvel írt dharma kötelességet, tárgyat, tanítást, elmebeli tárgyat, a létezés állapotát is jelöli, és általában véve valamilyen dolgot. Amikor a „dolog” szót használom, az nem pongyolaság, hanem hétköznapi történést, eseményt, buddhista értelemben „jelenséget” jelzek vele. Jelenség, azaz dharma minden, ami történik, felmerül, függetlenül attól, hogy élő vagy élettelen, kicsiny vagy kozmikus méretű. Végtelenül apró dharmák, dolgok, jelenségek alkotják a világon a többi, nagyobb méretű dolgot, azaz a többi dharmát. A buddhizmus célja „úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak”, tehát a jelenségeket azok valódi természete alapján felismerni és elfogadni, azaz: a Dharmán keresztül látni a dharmákat.

A nagybetűvel írt Dharma mindig a Buddha dharmáját, Tanítását jelenti. A Dharma objektív oldala a Törvény, Igazság, Alapelv, Valóság szavakkal jellemezhető. Ez az, ami van, ez a Dharma nekünk és mindenkinek valóság, tőlünk függetlenül, ez a létezés alapvető igazsága. A szubjektív Dharma a Tan, a Tanítás, azaz a Buddha szava, amivel elmondta nekünk a saját megvilágosodás-élményét. A szubjektív Dharma nekünk, embereknek szól, akik még nem illeszkedünk a világ objektív, dharmikus Törvényébe. A mi Dharmánk a bölcsesség, és emellett, ezzel szorosan együttműködve az együttérzés. Az együttérzés, ami több, mint a szeretet. Az együttérzés a másikkal való rokonság legnemesebb, legodaadóbb módja, ami segít a szenvedő lényeknek felnőni, ami támogat, és ahová el lehet bújni, amíg az erőnk még nem elég befogadni a Valóságot. Az együttérzés nélkül a lényeket elijesztené, elnyomná és megsemmisítené a Törvény szenvtelen, a mi szemszögünkből nézve kíméletlen örök működése. Az együttérzés segítségével kifejlődhet bennünk a bölcsesség, és buddhává válva elfoglalhatjuk helyünket a Valóságban. A Buddha mi szempontunkból talán legfontosabb tulajdonsága a végtelen és válogatás nélküli együttérzése a világ minden szenvedő lényével. Ha dharmikusan élünk, akkor ez az együttérzés bennünk is kifejlődik a többi lény felé. E nélkül nem tudjuk megérteni és képviselni a Dharmát. Az együttérzés a közös hajónk, a Buddha tutaja, a bölcsesség előfeltétele, a különállóság, az ego felszámolása. Az én ereje egyébként kirekeszti a bölcsesség kialakulásának lehetőségét, mert a duális gondolkodásban tart, a világot szétszakítja, és a nemtudásban marasztal. Az ego feloldásával, a falak leomlásával az együttérzés óhatatlanul kialakul, a bölcsesség, mint a lótusz, kivirágzik, és a szubjektív Dharma, a Tanítás befogadhatóvá válik. Ez a megvilágosodás. De a kaland ez után kezdődik az objektív Dharma, a Törvény elismerésével. Hívhatod Istennek Barátom, ha úgy könnyebb, nem a szó a lényeg, nem kell félni tőle, a lényeg, hogy haladj.

A Dharma a Tanítás szava, a Tanítás gyakorlata, így a meditáció és az erkölcsös életvitel is az, és szintén Dharma a Tanításról való elmélkedés. Dharma, ami a Buddha Tanításán keresztül a szenvedés meghaladásához, a dolgok megértéséhez és a kibillentség megszüntetéséhez vezet, mind az emberen belül, mind a világban. Dharmikus minden, ami ezt elősegíti, előidézi. És ami nem dharmikus, az karmikus. A karma a függés, a nemtudás, a vágyba rögzültség, a hamis imádata, az elveszettség, a dukkha, a szenvedés. A karmikus működés a dharmikus ellentettje: szenvedést okoz, a dolgok lényegét elfedi, és nem engedi megérteni őket, valamint kibillenti azokat közepükből.

A megvilágosodás, vagy Ellobbanás, Beérkezés az Ösvény egyik célja, de az Ösvényen való haladás nem jöhet létre a világtól elkülönülten, izoláltan. A dharmikus működés óhatatlanul kisugárzik az így működő lényből, jelenségből, helyből vagy helyzetből a környezetére, ami valódiságának, tisztaságának egyben mutatója, mérőfoka is. Ha a lények dharmikusan működnek, akkor a környezetükben a jelenségek is eszerint fognak, mert a Dharma ereje és vonzása átalakítja a világot. A világ ugyanis nem szeret kibillentnek lenni, ezért a nemes rendet önmaguktól és örömmel követik a dolgok és a lények. A Dharma a világ valódi lelke, amit elveszített, és vissza szeretne szerezni, még ha nem is tudja ezt magáról. Aki a Dharmát megérti, követni fogja, és ha mégsem követi, akkor nem értette meg. A világ kibillentségének alapja ugyanis az avidjá (aviddzsa), a nemtudás. Aki tud, mármint az igazi tudást birtokolja, az biztosan a középúton, igazságban halad. Ha nem így tesz, még nem tud, még mindig van benne nemtudás, bármennyire bölcsnek és igaznak tűnik.

Ha valami nem dharmikus, az nem azt jelenti, hogy bűnös. Az igazi buddhizmus nem használja a bűn fogalmát. A bűn, és ellentéte az ártatlanság változó, rögzíthetetlen fogalmak, dualizmusba rántják, és kettészakítják a világot, majd a részeket tovább szaggatva szétzilálnak mindent. A Buddha a nem dharmikus működésben felismerte a nemtudást: az működik így, amit a nemtudás árnyékol, az a lény, akinek a szemét még por fedi. A tudás megszerzése, a megvilágosodás megtapasztalása dharmikussá tesz. Ez az, amit bizonyítani nem lehet, amit elmondani és megértetni nem lehet, amit csak kipróbálni, és magunkban tapasztalni lehetséges. A Dharmáról beszélő tanító az úton csak elindíthat, és segíthet az Ösvényen maradni, de helyetted nem igyekezhet, nem válthat meg. Senki nem válthat meg, csak te magadat.

Azt hitted, megúszod harc nélkül?

Dicsőítem a harcot, mely megteremti az emlékeket. Üdvözlöm a csatát, mely kivívja a helyet, a lét feltételeit, és lelket, erényt, erőt hoz létre. Dicsőítem a háborút, mely eltörli az akadályokat, és teret létesít a hangnak, látványnak, érzéseknek és értelemnek. Meghajolok a nemes indulat előtt, mely a maga útján halad, és idő és tér végtelenségével nem törődve létrehozta nekünk a világot, hol ébredni tudunk. Köszöntlek dicső fény, csodálatos tett, aki felépítetted a sötét semmiben ezt a menedéket! Otthonunk és hazánk lett általad, a te kezedből származik, fogadd hát hódolatom! Elveszettek voltunk, számkivetettek, egyedül sodort az űr szele, vagy egymásba kapaszkodva zuhantunk reménytelenül. Nem te hoztál létre, de te teremtetted a földet, a levegőt, ami a hazám lett. Járok és lélegzek, helyem lett és lehetőségeim, testem és szavaim, hogy használni és érteni tudjam önmagam. Hálám sosem lankad irányodban. Az álmomnak nem te vetsz véget, de befogadtál a házadba, hol felébredhetek. Szeretlek, amennyire káprázatom engedi. Dicsőítem harcodat, erődet, türelmedet, de legfőképp csodálom együttérzésed és megértésed. Nem hittem, hogy eljössz, már nem bíztam benne, bár ismertelek és vártalak az időn át, lankadatlan. Annyira egyedül voltam! Nincs más, csak te, drágám, megmentőm, szerelmem, kedvesem. Akkor is szeretnélek, ha nem ismernél és nem segítenél, mert a sötét, hideg semmiben te vagy az egyetlenem. Nélküled a létezésem üressége csak űr lenne. És most hagyj magamra, te, apák és anyák legjobbika, hiszen tudod, hogy szükségem van rá. Bárhogyan kiáltok, ne segíts, ne emelj fel, ne ments meg! Hagyj magamra, hagyj el igazán, akárhogyan könyörgök és sírok utánad, felejtselek el, ne emlékezzek létezésedre és világodra, hogy ne kapaszkodjak beléd. Meg kell tennem, harcolnom kell, meg kell halnom uram. Tanulnom kell, élnem kell, pazarolnom és szenvednem kell, hogy ne romoljak el egészen, hogy egyszer majd hazataláljak! Jó leszek, rossz leszek, szétszakadok és megszületek, otthonom lesz, vagy a sötétben rettegek majd, és meg fogok halni, jaj, olyan sokszor meg fogok halni! Nem szabad tudnom rólad, sem a mennyben, sem a pokolban. Törölj ki könyveidből, dobj el, semmisíts meg, felejts el te is. Ki kell kerülnöm köreidből, és nem szabad tudnom, hogy ez lehetetlen. Látod, annyira és olyan sokáig hívtalak, hogy ezt elmondhassam, hogy erre megkérhesselek. Végre megjöttél, és most azt kérem, lökj el, engedj vissza. Hazád az én hazám, fényed az én fényem, és egyszer tudatod az én tudatom lesz.

Dicsőítem harcodat, üdvözlöm csatáidat, és szívem minden melegével szeretlek, de most mennem kell. Tudom, hogy te érted.

Azt hitted, örökké elkerülheted a harcot?

Ha levegőt veszel, az én tüdőm telik meg
ha látsz, az én szemem issza a fényt
mikor hallasz, enyém a tér összes hangja
mikor élsz, én létezem.
Ha elmész, haladok veled
ha visszatérsz, hazaérkezem
harcod a békét hozza el
békéd a rendet termi meg.
Lépteiddel nő bennem a távolság
ha érzel, kinyílik a szívem
és mikor elpihensz
csendem körülvesz és tanít.
Ha velem vagy, végre magamban vagyok
mikor itt vagy, végre magam lehetek
melletted nem létezik más
veled végre nincs itt senki sem.
Ha levegőt veszel, az én tüdőm telik meg
és végre nem kell többé lélegeznem
az ürességben utolsót koppan a hang
és értelem árad szét a mindenekben.

Ma beszélünk a Buddha önmeghatározásáról, és elkezdjük megérteni a Dharmát.

Egy alkalommal így beszélt a Magasztos: „Képzeljük el, hogy egy ember egy széles folyó partjára ér. Át akar kelni a túlsó partra, de nincs rév, amely átvigye. Mit tegyen? Kivág néhány fiatal fát, hosszában összekötözi azokat, és tutajt készít belőlük. Ezután felül rá, és a tutajt egy rúddal lökdösve, vagy a kezével evickélve átkel a túlsó partra. Miután átér, mihez kezd a tutajjal? Hátrahagyja. Nem veszi a vállára azért, mert jó szolgálatot tett, és nem viszi tovább az útra. Egyszerűen ott hagyja, ahol van. Ugyanígy tanításom, a Dharma is egy célravezető eszköz. Tutaj, mely átvisz a túlsó partra, a nirvánába. Nem önmagában vett cél, hanem a megvilágosodás eszköze. Azt tanítom, hogy a tutajt hátra kell hagyni.”

A Tanítást, a Dharmát több módon is használhatjuk helytelenül. A tutaj példázatánál maradva ilyen módokon:

Ha nem tudunk megválni tőle, ragaszkodunk hozzá, mint menedékhez, és magunkkal cipeljük akkor is, ha már teher. Hálából visszük mindenhová, erdőbe, sivatagba, ahol a tutaj már nem szolgál. Ez még nem a mostani mindennapjaink gondja, most még jól tesszük, ha keressük, használjuk, tiszteljük a Dharmát, de emlékezzünk erre, ha elértük a nirvánát.

Ha még el sem értük a folyót, és nem is keressük. Úgy érezzük, víz nélkül is tudunk élni, jó nekünk itt, legyen dzsungel vagy sivatag a lakóhelyünk, város vagy hegyvidék, köszönjük, a folyó ott van, mi itt, nem a mi gondunk. A túlsó part talán nem is létezik, mondjuk, mendemonda, nincs vele teendőnk.

Ha még nem értük el a folyót, mert rossz helyen keressük. A szárazföld belseje felé kutatjuk, megyünk egyre messzebb lakhelyünktől, idegen, barátságtalan tájakon, vagy kedves, bőtermő földeken, ahol megtűrnek, de nem vagyunk otthon. Ott, ahol a folyóról és a túlpartról nem is hallottak, és mosolyognak rajtunk, ha emlegetjük.

Ha elértük a folyót, látjuk a túloldalt, de a parton ácsorgunk, és a vizet bámuljuk. Elandalít selymes csobogása, leheveredünk a fűbe, és a felhőket figyelve elalszunk. A túlpart képe álom lesz csupán. Ébren töltött időnkben házat építünk a parton, odaköltözünk, és néha nézzük a folyót, hogy a lelki békénket megleljük.

Ha a folyó partján állunk, és a tutajt csodálva megjegyezzük: milyen szép, hasznos eszköz ez! Jó kis tutaj, csodálatos tutaj, mondjuk. Lemérjük, megvizsgáljuk a tutajt, feljegyezzük tulajdonságait, és másoknak is elismeréssel beszélünk róla. Esetleg írunk is róla, amit mások érdeklődve elolvasnak. De nem szállunk fel rá.

Ha a tutajt megmérve, abban hibát találunk. És ebben igazunk is lehet. Felfigyelünk eresztékeinek néhol pontatlan illesztésére, nem tökéletes felfekvésére, vagy észrevesszük kidolgozásának hiányosságait. Látjuk, hogy végül is csak egy halom összekötözött fadarab, és bár feladatát ellátja, de azért tutajnak mégsem nevezhető, ezért nem szállunk fel rá.

Ha felszállunk a tutajra, de nem kezdünk el evezni. Élvezzük a vízen való sodródást, és még talán azt is elfelejtjük, hogy át akartunk kelni. A folyón utazni jobb, mint a parton bokrok és tövisek között botladozni, ezért lefekszünk a tutaj aljára, és pihenünk, élvezzük kiváltságos helyzetünket. Aztán a tutajt kicsinosítjuk, tetőt szerelünk rá, párnákat kerítünk az aljára, hogy kényelmesebb legyen az alvás. Néha kikötünk az innenső parton, és kiszállunk az ügyeinket intézni.

Az a Buddha Tanítása, ami segít átkelni, ami előrevisz az utadon. Sőt, tovább megyek: ami hasznos, az a Dharmához tartozik. Ha hasznos, akkor a Buddha Tanítása. A Dharma nem tétel, nem vallás, hanem az, ami a szenvedést megszünteti, a dolgok felismeréséhez vezet, a kibillentet a helyére illeszti. Mindig tedd fel a kérdést, ha egy jelenséggel kapcsolatban kétely merül fel benned: elősegíti a szellemi fejlődésemet? Nehéz lesz kiválogatnod a sok dirib-darab törmelék közül az értéket, de ha gyöngyöt találsz, tudd, az a Dharma. A Dharma nem egy tanítás, hanem egy szellemi áramlat, ami a megvilágosodáshoz segít.

Egyszer nevelőanyja, Mahápradzsápatí Gautamí megkérdezte a Magasztost: „Honnan tudjam, mit tanított valóban a Buddha, mi valójában a Dharma?” A Magasztos így válaszolt: „Ne aggódj! Vedd a következőképpen: Amiről úgy találod, hogy a gyakorlatban lelki békéhez vezet, erkölcsi tisztasághoz vezet, visszavonultsághoz vezet, kevesebb vágyhoz vezet, megelégedettséghez vezet, belátáshoz és bölcsességhez vezet, a világtól való elváláshoz vezet, az érzékfölötti megértéséhez vezet; ami a saját tapasztalatod szerint e célkitűzések eléréséhez vezet, azt fogadd el Dharmaként, azt fogadd el tanításomként.” Manapság rengeteg tanítás, vallás, eszme és életmód között választhatsz, kedves Olvasóm, és bizonyára gyakran merül fel benned kétség, vagy utólag úgy látod, nem jól döntöttél. A jövőben a fentieket tartsd szem előtt, és meg fogod találni mindig a helyes utat.

A Dharma nem logikus és nem filozofikus. A Dharma pragmatikus és empirikus: de spirituálisan pragmatikus és transzcendentálisan empirikus.

A Buddha, a többi vallásalapítóval ellentétben, figyelmeztette tanítványait: ő és a dharmája csupán eszköz, melyet használni érdemes, majd ha már nem hasznos, el kell dobni. Ragaszkodott hozzá, hogy ne vegyék szó szerint, amit mond, minden szavát egészséges kételkedéssel fogadják, és vizsgálják meg a tapasztalataik fényében. Tanítványai azt vigyék magukkal, ami nekik hasznos, amitől többek lesznek, ami a célhoz segít, és általában a világból azt használják és tartsák meg, ami előbbre viszi dolgaikat. Azt tartotta, és én is azt tartom, hogy a Tanítás ezek közül az eszközök közül a legnemesebb, mert a többivel ellentétben a Dharma jó az elején, jó a közepén és jó a végén. A Dharma egy kristálygömb, egy kikezdhetetlen nyolcfonatú kötél, egy hibátlan sodrony, mely tökéletes, mikor használni kezded, tökéletes, mikor használod, és tökéletes a használat végén. De ez az én tapasztalatom, és a tiédet magadnak kell kivívnod, átélned, megteremtened. A te hazád, partod, folyód és túlpartod a tiéd, és tutajt is ácsolhatsz magadnak, de ha tanácsolhatok valamit, inkább keresd meg a Buddha tutaját, és használd azt az átkelésre. De ez a te dolgod, kedves Olvasóm, és jól van ez így.

Rendkívül izgalmas részekhez értünk. A következő időszak bejegyzéseiben tisztázni fogjuk a magunk szerény eszközeivel a Buddha Tanításának célját és értelmét, majd összefoglaljuk néhány rövid mondatban. Annyira röviden, hogy azt kis batyuként mindenki magával vihesse, és szívének legbensőbb zugában őrizhesse, ha a világban eltévedve a dukkha megérinti. A most következő bejegyzések némelyike rövidebb lesz, hogy a kis csomagokban érkező információ segítse a befogadást. Akit a Buddha Tana komolyan érdekel, azt kérem, hogy a Tanítás részletein gondolkozzon el, fogadja magába, és ha teheti, építse be meditációjába.

A Buddha nem volt filozófus. A Buddha nem volt teológus. A Buddha a szenvedést megszüntetni jött, a dolgokat felismerni, a kizökkentet a helyére billenteni.

A buddhista irodalom hatalmas, tele elvont gondolatokkal, tételes felsorolásokkal, nehezen érthető utalásokkal, példákkal. Elsőre érthetetlennek tűnő nyakatekert fogalmak tarkítják, és az ember eleinte hajlamos kizárólag az elme eredményeinek, a gondolat termékeinek tartani ezeket. A kezdő gyakorló könnyen hiheti, hogy a buddhista művekben található igazságokat az emberi ész fedezte fel, majd szintetizálta, és elénk tárta ebben a nehezen feldolgozható formában, hogy aztán sok tanulással feltörhessük a titkot, és az intellektus útján megszülethessen bennünk a belátás. És való igaz, a megértés első mozzanata, főleg a mai, racionalitásra épülő világunkban az intellektuális, vagy hívhatjuk úgy is, fogalmi belátás. Módja, hogy meglévő nézeteinket a Tanítás fényében megvizsgálva belássuk azok ingatag, hamis látszat-voltát, majd új, nemesebb nézeteket sajátítsunk el. De ez az út eleje, a kezdő lépés, amit a lehető leggyorsabban meg kell haladnunk. A Buddha ugyanis maga jelentette ki: „Nincsenek nézeteim”.  Míg máshol (A sérülésekről, Szabbászava-szutta):

A Brahmajála Szútta (A nézetek mindent felölelő hálója) részletesen kifejti, hogy a múltról, jövőről, örökkévalóságról, a világ keletkezéséről, megszűnéséről, életről-halálról, igazságról mennyi egymásnak ellentmondó, megalapozatlan nézet kering. A nézetek aztán hiedelmeket, hiteket, vallásokat, eszméket, és aztán ellentéteket, kilátástalan vitákat eredményeznek. Ok és okozat: minél több a nézet, annál kuszább és reménytelenebb az élet. A nézetekkel nem az a legfontosabb probléma, hogy az igazságot nem, vagy alig tartalmazzák, mert nem önmagukban hiteltelenek, még csak rossz szándékkal sem vádolhatóak, mert nemes törekvés szülte őket, a megismerés vágya, és tisztelet illeti alkotóikat. A gond az, hogy ezek megismerése, használata gyakorlóikat egy vadonba, a nézetek vadonjába vezeti, ahol a fák egyre sűrűbben állnak, a szövedék áthatolhatatlan, a levegő fojtogató, és az ellentétek miatt mérgező. A kiút megtalálása, a fényre érkezés reménytelen, a vándort beborítják az ágak, és elfedik előle az eget, elrejtik az ösvényt. A nézetek vadonjába könnyű belekeveredni, és fő tragédiája, hogy az igazság helyett nagyon hamar, már az út elején az örök, vak remény, a halálfélelem, a káprázat tévedései és az ego önigazolásai válnak vezetőinkké (lásd. 2. bejegyzés). A nézeteket elvetni pusztán bonyolultságuk miatt nem lenne bölcs döntés, és inkább menekülésnek tűnne, ha a Buddha nem tudott volna felajánlani helyettük valami mást. De ő orvos volt, és mint már korábban írtuk, a jó orvos felismeri a betegséget, meggyógyítja azt, és segít elkerülni a visszaesést.

Tehát a Buddhának nem voltak nézetei, nincs véleménye metafizikai kérdésekről, azaz megállapíthatjuk: nem volt mit tanítania. Bár megvilágosodása után folyamatosan tanított, mégis azt mondhatjuk, végig csendben volt. A legnagyobb témáról, a legérdekesebb élményről nem mondott semmit, bár végig arról beszélt. Így van ez. A legfontosabbról, ami igazán és valóban megment, ami az egyetlen értelme a létezésnek, arról a Magasztos nem beszélt. És nem csak azért, mert aki nem élte át ugyanazt, mint ő, nem értheti meg, hanem azért is, mert minden szó, utalás, példa hamis, és félrevezeti a hallgatót, köti, nézethez rendeli, elképzeléshez láncolja. A gyakorlás ösvénye az egyetlen, amin át mindenki eljuthat az élményhez, ami szavakkal át nem adható. Ez nem titokzatoskodás, nem gőg, nem póz. Ez a végtelen megértés, elfogadás és szeretet mozdulata, a legbölcsebb tanítási módszer.

A buddhizmus egy nyelv, de nincs mit elmondani rajta, mert amit el szeretnénk mondani, az túl van a közölhetőség határán. Nem is metanyelv, nem sűrítmény, nem módszer, hanem leginkább csend. A buddhizmus nincs, a Buddha nem beszélt, mert nem volt mit tanítania. Ez az egyik legmélyebb igazság. Ha valamit megpróbálunk közölni ezen a nyelven, azt azért tesszük, hogy ráébresszük a másikat arra, hogy amit mondani szeretnénk, az közölhetetlen!

Ezt nem könnyű felfogni. Jó lenne azt hinni, hogy a buddhizmus egy módszer, egy írás, ami megtanulható, egy eljárás, gyakorlat, vagy bármi kézzel fogható, rendszerbe köthető. És igen, sok ilyet kínál, buzgó bőségben tár elénk testi és szellemi utakat, hogy túláradó bőkezűségével éreztesse a módszerek mögötti csendet, a Tanítás csendjét. Mi ragaszkodni szeretnénk, de a Buddha keze üres, ő nem ragaszkodik. Kinyújtott kezében nem találsz semmit, és ennél többet nem is kaphatnál.

Ha megértettük a Tanítást, megtanultuk fogalmait, a karmát, a jellegzetességeket, az igazságokat, és az üresség és éntelenség sem titok már előttünk, és műveljük gyakorlatait, akkor megtanulhatjuk a buddhizmus nyelvét, de még nem kezdtük el beszélni. És csak óvatosan, mert itt is könnyű eltévedni, könnyű a tudatlanság csendjét, a beszéd hiányát összekeverni a Buddha bölcsességének csendjével.

Legközelebb megvizsgáljuk, hogyan gondolt Tanítására, mint eszközre.

Az utóbbi bejegyzésekben a buddhizmushoz kötődő kérdéseket vettünk elő, de úgy érzem, hogy ideje visszatérni a konkrét Tanításhoz, és tisztázni néhány alapfogalmat. A következő bejegyzésekben ennek veselkedek neki. Először is szeretnék előhozni a buddhizmus legalapvetőbb fogalmai közül néhányat. Pl. a dukkháról, karmáról, szamszáráról már volt szó, de itt az ideje a néhányszor már említett, de még nem tárgyalt dharmáról is szót ejteni. Erre teszek kísérletet a közeljövőben, és most el is kezdem a buddhizmus célját pontosabban körülírni.

A buddhizmus fura egy vallás. Még pontosabban, vallásnak fura. Hangoztatott tulajdonsága, hogy nincs célja. Persze ez is érdekes, mert célja a megvilágosodás, de aki a port a szeméről már javarészt letörölte, érzi, hogy a célt is el kell engednie, az előrehaladás miatt érzett örömöt meg kell haladnia, és valódi célja és tevékenysége a gyakorlás maga. Az örök gyakorlás. Kijelölt cél esetén fellép a duális, a fogalmi gondolkodás, és a lényeg vész el. Ha van is cél, nem szabad gondolni rá, el kell fojtani? Nem, mert az neurotikus, sőt pszichotikus állapotot eredményezhet, tehát nem lehet megoldás. Az elfojtás a lélek problémáit szörnyekké erősíti, neveli, és ellentétben áll a józan ésszel és a buddhizmus tanításaival is.

Tehát a cél a gyakorlás, a felszabadítás. A buddhizmus alapvető gyakorlatai közé tartozik a szatipatthána. Ezen módszerrel a gyakorló alaposan megvizsgálja a saját teste, az érzései, érzékelései, a tudata, és általában a tudatosság, a dharmák (később tárgyaljuk) természetét puszta megfigyeléssel. A megfigyelés közben nem értékel, nem ítél, nem hasonlít, hanem igyekszik tárgyát annak függéseitől mentesen, önnön valóságában látni. Ha megfigyelése valóban tiszta, ítélkezés-mentes, egy idő után feltárulhat előtte a vizsgált jelenség valódi természete, azaz üressége, látszat-volta, függő-lényege. A szatipatthánát egyenes ösvénynek is nevezik, ami önmagában elvezethet a megvilágosodáshoz.

A szatipatthána gyakorlása alatt többször felmerülhet, hogy túlzás beállítani egyenes ösvénynek, végső megoldásnak, mert nem ad semmit. Mintha csak arra szolgálna, hogy lebontsa a személyiség régi struktúráját, szétrombolja, amit ismertünk, hittünk, válogatás nélkül. Erre jó, mert valóban nem válogat, minden hitünkről lefejti az álarcot, az összes elképzelésünket és tapasztalatunkat ízekre szedi. Na de mi marad utána? Semmi. Nem csoda, ha a buddhizmust néhányan nihilistának tekintik. A satipatthána tehát rombol, de akkor mi épül a romokon? Mert ezt is megígérték, a szép és nemes új házat, a menedéket, amit a Három Drágakőhöz fordulva meglelünk (később tárgyaljuk). Most akkor van menedék, van hová elbújni? Vagy a menedék is csak a kezdők vigasza, aztán majd megvilágosodva ráébredünk, hogy a menedék is csak kapaszkodó és illúzió, akadály, amit az út elején nem szabad elvenni a gyakorlótól, mert még gyenge és kell neki a támasz?

Adódik, hogy a rombolás, a régi, korhadt, hibás gondolkodások és kötődések felégetése után a válasz a Négy Nemes Igazság. (Abba most ne bonyolódjunk bele, hogy hibásnak nevezni a korábbi gondolkodási sémákat az ítélkezés megjelenését mutatja, mert sosem végzünk.) Válasz lehet a Második Nemes Igazságban megnevezett tanhá, a szomj, a vágy elhagyása, aminek következménye a Harmadik Nemes Igazság alapján, hogy a szenvedés elmúlik. Rendben, de ez még nem válasz, még a romokon állunk. Hogyan lehet ezt megtenni? A Negyedik Nemes Igazság útján, a Nemes Nyolcrétű Ösvényen haladva. És mit teszünk az ösvényen? Kialakítunk egy nemes hozzáállást: helyesen gondolkodunk, helyesen akarunk, helyesen cselekszünk, helyesen élünk, helyesen figyelünk. Azaz felkészülünk, de mire? Az nem egyértelmű, nincs konkrét ígéret.

Jó, nem csüggedünk, folytatjuk. Tehát még ez sem a végcél, mert ha ügyesek voltunk, akkor eltűnt a ragaszkodás a régihez és nem alakult ki semmilyen újhoz, de mi végre volt az egész? Bizonyára a megvilágosodásért. Rendben, nem adjuk fel, tovább haladunk, már rutinos küzdőként elmélyedünk a dhjánákban. Ezeket végig járva aztán tökéletesen megvalósul az elszakadás, a szamszára és a dukkha káprázata feloldódik, eltűnik. Boldogok leszünk. A dalai láma szerint ez a végcél.

Kedves Olvasóm, itt most megjegyezheted: hát ez elég nihilista és ateista eddig. Tudod már, mi elől menekülsz, de még mindig nem közölték veled, hogy hová tartasz, mivé fejlődhetsz. Végül mégis csak azért lesz vallásos az ember, mert fél meghalni, ezek meg azt mondják, hogy az életedben legyél boldog, tegyél jót, aztán elkaparnak és ennyi volt. Hol az ígéret, miért ezt a vallást, ezt az utat kövessem?

Marad még egy cél, a buddhává válás. A mahájána irányzat ezt tekintette a végcélnak, vagy az üresség felismerésével, mint a zen, vagy a buddha-imaginációkkal, mint Tibet. Mert milyen egy buddha? Megszabadult, azaz nincsenek kötődései, tud, lát, de mit? Ki tudja. Nincs válasz. Miért lenne ez jó nekünk, mit nyerünk el, ha innen megszabadultunk? Ráadásul ellobbanásnak hívják, ami innen nézve végérvényes eltűnés, valódi kilépés, teljes megsemmisülés. Na, ez nem a legjobb válasz egy éppen a haláltól rettegő ember számára!

Itt lép be a hit. Azt illik mondani, hogy a hit nem szükséges a buddhista úton, de ez így nem teljesen igaz. Kezdetben bizonyára szükséges, mert fura tanítás, kell bizalom, hogy elfogadd. Később pedig a fentebb írtak miatt elengedhetetlen, mert a sok paradoxon és látszólag reménytelen megoldás miatt csak őrültek követnék hit nélkül. Persze óvatosan, mert a hit nem csaphat át szertartásosságba, ettől a Buddha külön óva intett. Itt érdemes említést tenni a többi vallás hit-fogalmától való különbségről. Úgy látom, a fenti dilemmákba minden vallás belefut. A hívek választ várnak, és mintha a buddhizmus lenne az egyetlen, ami bátran felvállalná a paradoxont, a válasz-nélküliséget itt a földön, míg a többi kifizeti híveit olcsó mesékkel, válasz-pótlékokkal. A buddhizmus nem tagadja istent, de mivel nincs válasza, nem hazudik, és nem fest fel mennyországot, szerető istent, örök békét a feltámadt testben, mely válaszok jobban megvizsgálva időnként gyermetegek, gyakran gonoszak, de mindenképpen emberiek, kicsinyesek.

Tehát mi a buddhizmus? Gyakorlás, Barátaim. A jutalom pedig oly sokféle lehet: felismerések sorozata, nyugalom, béke, megvilágosodás, nemesedés, tévelygéstől való szabadulás, megértés, közösség-élmény. Az eredmény lehet lelki, szellemi, zsigeri. Mindenki mást lát és mást talál benne, mert a buddhizmus egy feneketlen kincsesláda. De legyen a fő élményed inkább szellemi, vagy inkább lelki, végül, ahogyan haladsz, óhatatlanul együtt fogod tapasztalni a szív és a tudat kinyílását, ahogyan oldódnak fel a határok és omlanak le a válaszfalak.

Tehát miért gyakoroljunk? Mert nincs más választásunk. Az egyetlen esély, hogy ne maradjunk örökre elveszettek. Ráadásul ebben a ritka, különösen értékes megjelenési formában, az emberi testben élve a legjobb, amit tehetsz, hogy ne pazarold el lehetőségeid, ha gyakorolod a buddhizmust.

Nyertesnek mondjuk azt a fajt, és azon belül azt az egyedet, aki a leghatékonyabban alkalmazkodik a környezetéhez, legyőzi a többit, aki túlél és szaporodik. Ez a biológiai meghatározás. És valóban ő a nyertes, amennyiben a győzelem egyetlen mértékegysége és feltétele a túlélés, mert ebben az esetben a mindent túlélő valóban nyertesnek tűnik. De ha nem a túlélés az egyetlen győzelmi lehetőség, ha nem az egyetlen mérőfoka a faj vagy egyed erejének, értékének, akkor a kérdés már nem ennyire egyértelmű. Ha a spirituális büszkeség is érték, akkor van, ami határt szab a túlélési késztetésnek, és már nem egyértelmű, kinek a döntése ér többet. Már amennyiben feltételezzük a döntésre való képességet a Tébolyda hőseiről.

Aki a nácikkal kollaborált, az túlélt. Akinek ez az ideológia nem fért bele az értékrendjébe, azt felakasztották. Melyik hozzáállás képviselője nyert? A világot őrültek népesítik be, akik gyakran győznek, hatalmat és pénzt szereznek, ezért sok követőjük akad, vagy csak a hétköznapok névtelen hőseiként falják fel, ami eléjük kerül, és etetik mások húsával magukat és családjukat. Így élt túl a fajunk is: rengeteg vér és áldozatok miriádjai árán vívtuk ki elsőbbségünket a bolygón. Megérte? Mit adott cserébe a nyertes? Az idővel általa létrehozott értékek egyensúlyban vannak-e az általa okozott kárral? És közben látjuk, hogy az értékeket kevesek teremtették, az emberiség legfőbb büszkeségeit kevesek alkották, míg a faj ontotta magából a nyomorult kis alakokat, a Tébolyda hétköznapi hőseit, mintegy mellékesen, a túlélés melléktermékeként. Aztán ez a győztes faj, az ember, mint látjuk, győzelme után feléli, szétdúlja, tönkreteszi környezetét, és megbassza a bolygót, mert hát az övé, meghághatja, ha akarja, megvívott érte, ölt érte. Mint valami tahó.

Ha nem a túlélés az egyetlen érték, akkor a küzdő egy határnál megáll, leteszi a fegyvert és vállalja a pusztulást, mert a győzelem már nem éri meg, a kiszabott árat már nem fizeti meg érte. Ez győzelem, ilyen a nyertes. Az ilyen nyertes bátor, és nem szorítja elfehéredő ujjakkal, tíz körömmel, szűkölve nyereményét, vagyonát, hatalmát, vagy akár az életet. Hajlandó áldozatot vállalni, és spirituális büszkeségét, függetlenségét, lelki tisztaságát nem áldozza fel a puszta létezésért.

Van, aki ezt látva megutálja faját, és el akar különülni, valami magasabbat, szentebbet keres. A vallások szentjei gyakran használják a világtól való elszakadásuk, a hétköznapokból való kilépésük, a közönséges emberitől való irtózásuk igazolására és tevékenységük jellemzésére indokként, hogy az ő céljuk nem evilági, az ő felhatalmazásuk nem e világból való. Hangsúlyozzák az ismert világ megvetendő voltát, és megígérik, hogy híveik égi, mennyei birodalmakba kerülhetnek tanaik követésével, ami tisztább, igazabb, mint az a mocsok, amiben most fetrengenek. Mondják: az én munkám nem e világból való! Így válnak ők is a Tébolyda hősévé. Mert az én szentjeim, az én kedveseim, az én igazaim munkája annyira komoly, annyira nem e világból való, annyira nem ebből a világból táplálkozik, hogy igazán ehhez a világhoz kötődik, igazán ebből a világból való, és igazán ennek a világnak a lakóihoz beszél! Annyira mások, annyira ismerik a célt és a forrást, hogy az összes szál, minden nemes erő és akarat ehhez a világhoz, az itt szenvedő érző lényekhez köti őket. Az ilyenek valóban szentek.

Az emberiség önmaga környezetében végzett pusztító, a bolygót romboló, más fajokat kizsákmányoló tevékenysége miatt megfogalmazott kritikaként gyakran mondják, hogy az ember vírus. Ez persze igaz, de amikor ugyanezek azt hirdetik, hogy jobb lenne a bolygó minden élőlényének, ha az ember végre eltakarodna és kihalna, mindig megdöbbenek. A világunk ugyanis gyönyörű. Sokat ártottunk neki, sokat veszített szépségéből miattunk mind anyagi mind spirituális értelemben, de mikor egy hegy tetején a naplementébe bámulok, vagy egy állat mozgását csodálom, érzem, hogy a bolygó szépsége meddő és felesleges lenne az ember nélkül, mert mi vagyunk az egyetlen faj, aki a világ csodáit értékelni, sőt, egyáltalán észlelni tudja. A drámát nem nekünk rendezik, de mi vagyunk az egyetlenek, akik nézzük és tapsolunk. Ettől senki ne bízza el magát. Vírus vagyunk, sőt rosszabb, egy talpnyaló szolga, aki felfelé, az ég felé könyörögve csúszik-mászik kegyelemért esedezve, de lefelé, a gyengébbek, a neki kiszolgáltatottak irányában öl és tapos, és közben pökhendien gúnyol. Istentől kegyelmet kérünk, de nem kegyelmezünk azoknak, akiket megzabálunk. De az ember az egyetlen, aki a szépség felfogására érzékekkel és intellektussal rendelkezik. Ez nem a mi érdemünk, nem vagyunk különbek, úgy néz ki, meg sem érdemeljük, de még sincs más, akiknek a káprázat ily csodás módon tárná fel tündéri gyönyörűségét. Magunknak teremtettük, azért látjuk csak mi, vagy belekerülve megtanultuk értékelni? Komoly kérdés.

Annyit álmodtam már, hogy megbecsülöm az összes ébren töltött időt!

Mikor a koldusnak adtam egy kis aprót, és megköszönte, zavarban éreztem magam. Intettem, mintha mi sem történt volna, mintha ez lenne a legtermészetesebb. És valóban az volt. Ketten voltunk az utcán, és látomásszerűen párolgott el az egyéniségünket elválasztó határ. Valamiféle időkön átívelő közösség érzése öntött el, mintha már sokszor, sok helyen megtörtént volna velünk ugyanez. Hol ő adott, hol én, hol mások avatkoztak színjátékunkba, de csak a körülmények, a díszletek változtak. Több volt, mint élmény, bizonyosságnak éreztem. E közösségérzésből hiányzott minden szentimentalizmus, minden lelkiség, csak tisztán és egyszerűen bizonyosságként lépett elő. Biztos tudata volt annak, hogy sem elveszíteni, sem megúszni nem lehet semmit. Itt és most, ebben a korban és létformában, ebben az időben ez az ember játssza el a koldus szerepét, én pedig a járókelőét, aki némi pénzt dob neki. A közösből adtam közös önmagunknak, a játék részeként. A létezésben, minden megjelenési módjában, a végtelen idő során mindig is voltak szegények, gazdagok és középen lévők, és éppen most, ezen az utcán ez az ember vállalta magára a kiszolgáltatottságot. Valamikor ő volt a gazdag, és én köszöntem meg alázatosan adományát. Ez igaz a többi jellemzőnkre is. Valakik most és itt vállalják a szépség hordozását, míg egy része az élőknek rút, a többség semmilyen. Az emberek egy része reménytelenül ostoba, a többség hétköznapi, és egy vékony rétegbe tartoznak a szellem kiváltságosai. Büszkeséget alapozunk ajándékba kapott képességekre, melyeket sem érteni, sem helyesen használni nem tudunk.

Nincs itt semmi látnivaló. Többször tárgyaltuk már, hogy ítéleteink szánalmasak, alapjuk tévedés. De ha ez nem lenne elég, hát érezzük át a fentieket, és lássuk meg a felszín alatt kitartóan forgó, sosem ítélkező szamszárát, ami pillanatonként ránt a halál őrlőkövei közé élőket, és löki ki a fényre a születőket, akik vajmi keveset tehetnek erről. A szerepük, mit egy életen át játszani kényszerülnek, nem választott hivatásuk, nem döntésük eredménye, csak megtörténik velük. Tulajdonságaik, mikkel abban az életben gazdálkodni lehetőségük adatott, nem személyes érdemük vagy büntetésük. Csak egy helyzet, és bár lényük korábbi tetteikből ered, oka nem felhalmozott bűn vagy jóság, csak következmény, semmi több.

Ott, azon a napos utcán, ahogyan távolodtam az üldögélő koldustól, átmosott a Buddha tanítása: vigyázz, kinek ártasz, kit ítélsz, mit cselekszel az élőkkel, mert a világ oly régi, a szamszára oly időtlen, hogy már minden létező, beleértve nagyot és parányt, volt apád és anyád, és te is voltál mindnek szülője. Minden élőt megöltél már valamikor, és mindnek voltál már te is áldozata. Egy lényt sem sikerülhet igazán elpusztítani, és nem lehet az életét sem megmenteni. Átfolynak egymáson a létezők, elválaszthatatlanok, elkülönültségük látszat csupán, és az Örök Kerék halálnak és teremtésnek álcázva tevékenységét fenntartja a színház kereteit, a szereplők és nézők gyönyörűségére.

Ez a kapcsolat több mint a szeretet. A szeretet válogat, egyhez ragaszkodik, de cserében a többit ellöki. Ez az érzés a szív bizonyossága a mélységes múltban és a végtelen jövőben örök egymásba-ágyazottságról, a megváltoztathatatlan szeretet-törvényről. Bárhány személyiséged volt, akárhány sajátnak tűnő egyéniséget öltöttél már magadra és szolgáltál a megmérhetetlen időben, sosem tudtál annyira kinőni, elkülönülni, hogy ne lettél volna mindig is közülünk való, örökkön egy velünk.

Ez a valódi menedék, ahová elbújtak a létezők, akik még félnek a megvilágosodás erejétől, és inkább forognak tovább az Örök Kerékben. A szamszára befogad, nem kérdez, nem siettet. Ölelő méhe elringat a halálban, és óvatosan, vigyázva szül meg, ha kipihented magad. Nem szeretett még senki úgy téged, mint Szamszára-Anyánk. Rád bízza, mikor lesz eleged a színjátékból, és mikor hagyod el a befogadó, meleg, biztonságos kört. Addig vigyázza álmod, óvja lépteid, és sosem enged nagyobbra törni, veszélyesebb utakra tévedni, jobban ártani másnak, mint amennyit erőd elbír. Amíg akarod, velünk maradsz. És ha egyszer majd megerősödsz és felnyílik szemed, és készen állsz, menni akarsz, akkor majd elenged.

Addig is légy jószívű, kedves Olvasóm, ki egyszerre vagy, voltál és leszel drága szülőm, gyermekem, barátom, mert csak mi vagyunk egymásnak.

A felébredés együtt jár a körülötted lévő iszonyat meglátásával.

A felébredett, vagy hívhatjuk megvilágosodottnak, beérkezettnek is, de semmiképpen nem, itt és most nem nevezhetjük ellobbantnak, mert az feltételezné a teljes közönyösséget a környezettel szemben, tehát a felébredett, maradva mégis annál a jelzőnél, mely jelen tárgyunk és jellemzésünk szempontjainak leginkább megfelel, tehát az a tudat, melyben a tiszta megismerés képessége felébredt, mely hirtelen kirántotta érzékeit a káprázat zűrzavarából, és észlelései a valóság látására ébredtek, tehát az a lény, az a valami, az a másnak tűnő, az a többi létezővel rokonságát vesztett élő, az szükségképpen annak lát minket is, amik vagyunk. Mert a többiek, mi, az a képződmény, az a szerkesztett, a karma szele által összehordott, vágyból, indulatból, sötét butaságból összetákolt, testét és értelmét oly büszkén hordozó rémalak, amit magunkban nem fedezünk fel, az a felébredett szemei elé önnön valóságában lép.

A felébredettnek csak az állapota változik, nem lesz különb, nem kerül belé semmi kívülről, mi több lenne eredendő buddha-természeténél, mert nem kerülhet sehonnan, csak annyi történik, hogy lehull a szeméről a por, és látni kezd, tehát nem lesz angyal, nem nyílik ki fehér lótuszként a többi halandó fölé, nem lesz halhatatlan vagy csodálatosan felettünk lebegő éteri lény, és ő érti a legjobban, hogy nem alakult át nemesebb anyaggá, mert anyagunk, eredetünk és karmánk közös, tudja, hogy nem oltják belé valamely felső világ lényei a tőle idegen, felsőbbrendű matériát, mi átformálva őt kiemeli közülünk, csak kinyílik a szeme, hogy lássa azt, ami van, a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Ugyanaz marad, csak a függés béklyóit leveti, és a valóság nem lejti mételyező táncát neki többé, hanem elé áll, és felfedi magát.

A Buddha felébredettségről szóló megfogalmazása tökéletes: a felébredett szeméről elillan a por. A Magasztos tagadta, hogy a beérkező, az álmot lerázó ember valamiféle angyallá válna, megváltott, éteri, nemesebb lénnyé, mint a többi, hanem azt állította, hogy a felébredett nem álmodja többé közös álmunkat. Lehull a szeméről a por, és lát, látja, ami van, önmagát és a többieket. Ő nem lesz különb, mi nem leszünk alantasabbak. Minden ugyanaz marad. A jelenségek a helyükre kerülnek. A látó nem változik, de a látás igen. Aki mást mond, hazudik. Aki másokat vagy önmagát egy kilátástalan küzdelembe kényszeríti, aki az érző lények fölé akar magasodni, és fejünk fölé növekvő szent szellemként, kiemelkedve akar tanítani, az démon lesz, az alapvetően nem ismeri a lények természetét, mert nincs megváltás, nincs növekedés, nem létezik a különbség, az mind a látszat birodalmának hazugsága, és ez a tudás nem valamiféle mesterkélt egyenrangúság hirdetése, hanem éppen a tulajdonság-nélküliség tanításából fakadó mély bölcsesség.

A Szív szútra, a mahájána egyik meghatározó tanítóbeszéde, ezt írja: „Sáripútra! Minden jelenségnek üresség a természete. Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem tiszták, és nem szennyezettek, nem növekszenek, és nem csökkennek. … Nincs nem tudás, és nincs annak megszűnése… Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el lehetne érni.”

A Buddha, mielőtt elhagyta a szülői házat, találkozott az öreg, a beteg, majd a halott emberrel. A felismerés fellángolását fájdalomként élte meg. Zokogva, megtört szívvel tekintett az iszonyú haláltáncra, az élet megszokott körforgására. Hiszem, hogy a buddhává válás előtt a törekvő visszakívánja a dukkha hétköznapi, jól ismert, az emberek számára oly közönséges kínjait, és gyenge pillanataiban visszakérné az élet ismerős gyötrelmeit az újonnan átéltek helyett. Visszavágyik az emberi akolmelegbe, a társas magányba, mert az elszigeteltségnek a törekvés útján megismert rettenete felfoghatatlanul hatalmasabb előző félelmeinél.

A Buddha akkor elszörnyedt: hogyan lehetséges, hogy az emberek mind ismerik a betegség, öregség, halál tényét, látják elkerülhetetlenségét, mégis végiggyötrődnek az életen, bőrükön viselik, húsukon érzik, lelkükben tapasztalják a nemkívánatossal való közösséget, a kívánatostól való elszakadást, és mégis játsszák tovább a drámát, hazudnak, törekednek, ölnek és törnek, csukott szemmel a haláltáncba ugranak, ahelyett, hogy csak a szenvedés meghaladásával, a kisiklottság helyrebillentésével, a dolgok nyilvánvalóan nem helyén levőségével foglalkoznának? Miféle ember az, aki mindennek tudatában nem dob el mindent, és nem csak a megértést keresi? Hát nem így viselkedik egy őrült? Hát nem a normálisnak mondott, egyszerű ember megdöbbentő alkalmazkodóképessége a nyilvánvalóan beteg módon működő világhoz a bizonyítéka tébolyának?

Ez az őrület nem a világ bolondjainak, elmebetegeinek jól ismert, kezelhető állapota. Az emberiség imbecillisei és mentális sérültjei oly közel állnak az átlagemberhez, a köztük lévő különbség olyan csekély, hogy csak némi működési különbség mutatkozik. Azonban a Buddha szemei előtt felüvöltő őrület annyira más volt, mindent átitató, az egész világ működését meghatározó, a lények testét-lelkét átható, a szamszárát mozgató alapvető törvény, ami egy hétköznapi és egy elmebeteg ember közötti kicsiny különbséggel ellentétben egy buddha és egy normális ember közé csillag-távolságú rést üt.

És a Buddha látta, hogy ez még nem a teljes iszonyat, látta, hogy az őrültek bármi gonoszságra hajlandóak, hogy fel ne ébredjenek, hogy káprázatuk maguk teremtette részét igaznak láthassák, ezért bárkit megölnek, tűzbe, pokolba vetnek, megnyomorítanak, csak ne kelljen szembenézniük tébolyukkal.

Még valamit átél a felébredett ember: megrémül. Ő látja csak igazán és tisztán a lélek kútjának feneketlen mélyét, a poklot, amiben örök a zuhanás, a lények torz, káprázatban való őrjöngését, a szamszára démonjainak való megfelelési vágyat, a húskerék rettenetes erejét. Elszörnyed, mert ő látja egyedül, hogy mindenki veszélyes őrült!

Ez az igazi magány, a legfélelmetesebb. Felébredni iszonyú, ha nem társul hozzá az erő mindezt elviselni. A Buddha sem akart rögtön tanítani, hét hétig a megvilágosodás fája alatt időzött, és én hiszem, hogy a tanítás elkezdésének halogatása mögött egyik okként ott húzódott a félelem az emberek közé való visszatéréstől, mert látta, hogy dühöngő őrültek közé menne, akik közül ő is származott, látta a küldetés reménytelenségét, tudta, hogy csak néhány tud majd mit kezdeni a nemes igazsággal, a többi akár széttépheti, ahogyan a szenteket is szokás.

A felébredés a legmélyebb magány. Nem az egyedüllétet jelenti. Egyedül az van, aki a többiekben nem talál társra. Az egyedüllét feltételezi a társak meglétét. De a felébredés magánya társak nélküli, nem léteznek a többiek. Ez az űr magánya, Isten első önmagára eszmélésének rémülete.

A világ őrült, egy haláltáncot járó veszélyes tömeg, hiszen hogyan nevezzük azt, aki tudja, hogy mi az egyedül fontos és értelmes cél, mégsem annak elérésére teszi fel életét, sőt hirdeti, hogy céltalan élete az egyedül értelemmel bíró, majd ezt rákényszeríti a többiekre, és beleneveli az utódaiba. A világ őrült, iszonyatos hely, siralomvölgy, ahol a sírást, jajgatást nem az élet oly természetes és könnyen elviselhető velejárói, a bánat és a fájdalom okozzák, hanem a tomboló, vicsorgó őrület.