Hétmilliárd éve nézem a tájat. Hétmilliárd emberöltőn át fürkésztem, honnan jössz majd. Hétmilliárd kalpa telt el, míg vártam itt a kapuban, derűsen és türelmesen, hogy felbukkanj. És már látom az árnyékod. Végre, közeledsz. Ebben a világban az időt csak azok mérik, akiknek a káprázat otthon, a köd valóság. Mind testvéreim, itt sürögnek körülöttem, észre sem vették, hogy kivontam magam játékainkból. De a ház építésében részt vettek ők is. Végül együtt várunk rád, ha nem is tudnak rólad.

Elrepült a hétmilliárd világfordulat. Megtörtént és nem hagyott nyomot. Csillagok miriádjai éledtek, lobogtak, teremtettek és hunytak ki. Mind testvéreim és barátaim, velük születtem, velük haltam, velük lakozom. Meg kellett volna öregednem, de nem engedte meg a romlást a várakozás derűje. Megérte. Persze, sérültem és gyötrődtem, de hát te tudod, ki nem sérül, kinek nem fáj! Az egész nem érdekes, még a rád való várakozás sem érdem, magam döntöttem így. Nem játék, nem teljesítmény, nem ajándék. Nem vagy ajándék. Csak teremtő. Te teremted, mi használjuk, és mind, ki mozog, mind, ki forog, mind, ki fénylik, mind betölti szerepét. Elkezdjük, megvalósítjuk, nem fontos. Én azért megvártalak. Hozzád valahogyan mégis hű vagyok. Tetszik, ahogyan intézed a létezés ügyeit, ahogyan a fényes, könnyű szálakat szövöd, ahogyan lélegzel, és elengeded, bevonod, fénnyel töltöd és megölöd a kerengőket. Megvártalak, úgysem volt már a kapuban senki.

Elkészítettem a helyed, hétmilliárd éve vár rád. Most hagyd őket, megvannak nélküled. Rakd le csomagod, ott tudsz mosdani, bent találsz ételt. Igen, étel, lelkek marcangolt maradéka, hús és fájdalom, mégis mit vártál? Szeretlek, azért vagyok dühös. Persze, tudom, káprázat, értem, de azért mégis csak belehaltunk, mégis csak vártunk rád.

Maradsz egy kicsit, vagy mész tovább? Nem fontos, hogyan döntesz, bármikor képes vagyok hétmilliárd kalpát várni, hétmilliárd univerzum születését, forgását, zaját és pusztulását végignézni. Idő, tér és létezés káprázata már nem köt, de hozzád még ragaszkodom. Ezt meg kell oldanom.

Egyedül a fényben hétmilliárd éve. Egyedül a köröttem lévő sürgésben, születés és halál végtelen körében, középen, mozdulatlan, hétmilliárd emberöltőn át. Egyedül a folytonos keletkezés és elmúlás árnyai között, hétmilliárd kalpa óta, míg mellettem minden megéli létezését. Bármeddig képes vagyok így maradni. Most sem tudtunk megbeszélni mindent, hát megvárlak. Egyszer újra el fogsz jönni. De ha közben vége, ha megtörténik az utolsó kiáradás, kérlek üzenj, vagy gyere el értem, hogy ne maradjak egyedül és örökre itt, rád várva, a kiürült díszletek és végleg eltakarított romok között, vakon, sötétben, fénynek látva a semmit, és hétmilliárd univerzumnak észlelve a befejezett időt.

Újra itt vagyunk, kedves. A házon belül, az ismerős falak között. Tenyerem végighúzom a fal jól ismert felületén, a rések és finom kitüremkedések vezetik a kezet. A helyiség üres, a közepe világos és meleg, a sarkokban hűvös árnyék. Itthon vagyunk. Egyetlen szoba csak, az ablakon kinézve nem látni a tájat, sárga fény öntött el mindent.

Add ide, majd én elrakom. Tedd le, pihenj, most körülnézhetsz. Itthon vagyunk. Kinyitom az ablakot, bejön a friss levegő, és utána ömlik a fény. Régen nem jártunk itt, alig igazodom el. Itt aludtunk, itt ettünk. Akkor mintha több lett volna a hely. Kicsomagolok, csak pihenj.

Maradj, jó lesz, meglásd. Újra megtöltjük élettel, nem ragad el többé semmi. A múltkori baleset volt, egy pillanatra nem figyeltem, de többé nem fordul elő. Résen leszek, és ez a hely örök lesz. Higgy nekem. Most megnézem, működik-e minden, ne aggódj.

Nyugtalan lettél, mi a baj? Emlékezz, ez a régi otthon. Nem, sosem volt jobb, rosszul emlékszel, sosem volt tágasabb. Ez volt minden, de belaktuk, itt éltünk, nem szenvedtünk. Igazad van, néha rossz volt. De mikor felkelt a Nap, és özönlő fényével elárasztotta a kietlen, magányos tájat, akkor besütött az ablakon, bearanyozta a takaród, és reggelit vittem neked. Szerettél itt lenni. Ami kiragadott és eltávolított innen, már a múlt, elment, nem jön vissza.

Nem, ez most nem múlik el, ha odafigyelünk, nyugodj meg kedves. Gyere, kipakolunk, berendezzük. Maradunk. Talán örökre. A Nap minden reggel felkel, az este eljön. Ez most örök lesz, ezt most nem veszítjük el. Segítesz?

Nem érzed jól magad. Mennél, látom. Lehetne ez az otthon, hiszek benne. Én már nem tudok tovább keresni, elfáradtam, tudod, már nem mehetek. Maradnom kell. Ha elmész, és most nem sikerül, talán örökre egyedül hagysz. Megértelek. A ház alapja mintha a semmiben lógna, de majd megjavítom. A falak még vastagok. És ez maradt, kedves, ez maradt.

Hát elmész. Megértelek, de már nem mehetek veled. Nincs több esélyem. A végtelen időn át vándoroltunk, világokon át, mióta legutóbb kisodort minket innen az ár. Beleragadtam a fáradtságba, nem vagyok képes még egyszer megtenni az utat. Nekem itt és most kell befejeznem, nem mehetek el, nincs több esélyem. Jól van, menj kedves, sok szerencsét. Semmi baj. Vigyázz az úton.

A házon belül, az ismerős falak között. Tenyerem végighúzom a fal jól ismert felületén, a rések és finom kitüremkedések vezetik a kezet. Itthon vagyok. Maradtam, lassan berendezem a helyet. Egy ideje egyedül vagyok. Én nem mehetek ki többé, hát a világot kell idehoznom. Ez a hely az otthonom, az utolsó menedék. Menedéket vettem a térben, az ablakon beáradó fényben, az üres szoba közepén elhelyezett ülőpárnában, magamban. Megtalállak kedves, és összegyűjtelek mind titeket, hazahozlak, és megtaláljuk a nyugalmat. Még kérek egy kis időt. Ott leszek veletek, és ti itt lesztek mind. Együtt, túl a káprázaton, örökké. Ti még szabadok vagytok, kint vándoroltok, de nekem csak ez a hely maradt. Mintha tudná ezt a szoba, mintha értenék a falak, mintha összeszednék az erejüket ők is. Velem vannak, és értik, hogy mi a tétje most mindennek. Nem merek már elindulni, talán sosem találnék már máshol semmit. Ez a hely maradt, itt vagyok most, ez az utolsó lehetőség. Nem fogok elveszni.

A házon belül, az ismerős falak között. Tenyerem végighúzom a fal jól ismert felületén, a rések és finom kitüremkedések vezetik a kezet. A szoba megtelik, beömlik a fény, hangok töltik be a teret, a réseket. A hely alapja áttetszővé válik, a tető eltűnik. A falak megremegnek, és én leülök a szoba közepén. Elhelyezkedem, lassan, most már ráérek. Elindult a változás. Soha többé nem kell sietnem. Az időm végtelen, mint az utam volt világokon át. Ülök, és köröttem aranyszínűvé válik a hely. A fény sugarai átszúrják a testem, és oldódom.

Sosem múlik el, ez most nem. Kezem kinyílik, engedek. Szívem felrobban, tudatom az ürességbe tágul. Az aranyfényben már nem különbözöm sem a Naptól, sem a helytől. A tér, a csillagok, az egész rideg univerzum elsimul, és magába engedi a fényt. Középen ülök, lassan forog a világ, mindent látok.

Visszajöttél hát. Látom, mind jönnek. Most már együtt leszünk, mert a fény átjárta, és a hely örökké lett. Gyere, gyertek mind, üljetek le ti is. Ugye valóban ti vagytok azok? Ugye ez most nem káprázat? Nem bírnám még egyszer újrakezdeni, én már nem, ahhoz meg kellene halnom. Talán ez most az igazi, a felülmúlhatatlan kiáradás. Elvisz, kisodor, de velem maradsz, és velem marad a hely is. Hiszem, hogy ez most az utolsó áradat, és nem koszos, szürke habok között ébredek, mint oly sokszor. Most elcsitulnak a teremtő erők, békésen alhatok az örök fényben.

Most már nem lesz semmi baj. Maradj, itt vagyok veled.

A tökéletes párhuzamos megalkotása lehetetlen. A vasúti sínek mégis használhatóak. A tökéletes gömb megalkotása lehetetlen, de a csapágygolyók a maguk tökéletlenségében is ellátják feladatukat. Képtelenség megalkotni a tökéletes függőlegest, ami a Föld középpontjából az alaphoz húzott egyenes folytatása, de a házak falai mégsem dőlnek el. A Föld középpontját amúgy is lehetetlen meghatározni, mint egy pontot, mert a bolygó sem tökéletes gömb. Sőt: a pont, mint fogalom is meghatározhatatlan. Mégis, ezek mind működnek. Nem kell tökéletesnek lenni. Nem is lehetséges. A dolgok nem a maximális, hanem a középső, optimális állapotukban működnek és szolgálnak a legjobban.

A buddhizmus két dolgot ígér: örömöt és belső szabadságot. Ha gyémánt-sűrűségűre akarom tömöríteni a lényegét, akkor csak egy ígéretet emelek ki: a buddhizmus szabadságot ad! Ebből következik aztán minden, ami jó, örömteli és termékeny. És mit nem ígér? Nem biztos, hogy megvalósítjuk a szabadságot a szamszárában, vagy a jólétet, a probléma-mentességet, a testi egészséget, a külső békét, környezetünk nyugalmát, új lehetőségeket, könnyű életet vagy könnyű halált. Adhatja ezeket is, hozzásegíthet a megvalósításukhoz, de nem garantálja elérésüket. Ha ezért foglalkozol vele, csak ezért, csalódhatsz. De ha jól gyakorolsz, akkor valódi, belső szabadságot ad, hogy a javíthatatlan szamszárában és a tökéletes nirvánában te független, működőképes és szabad lehess. Ez mindennek az alapja.

A világ nem lesz tökéletes. Te nem leszel tökéletes. A világ nem lehet szabad. De te lehetsz szabad, és itt, a megvalósultban működhetsz jól tökéletlenül is. Nincsen különbség a világi és a spirituális problémák között. Minden problémád, gondod és fájdalmad dukkha, spirituális szenvedés. Mind. Kizökkent vagy, ahogyan a világod is, és nem a tökéletesedésre való törekvés ment meg, hanem a tudás. Nem azt mondom neked, hogy csendben viseld el a világban elkerülhetetlenül rád jutó szenvedést, hogy alkalmazkodj, és tűrj, mint egy birka. Nem azt mondom, hogy hajtsd le a fejed, és viseld a csapásokat alázatosan. Ezt sem isten, sem ember nem kérheti tőled. Dolgozz, enyhítsd a szenvedést, a magadét és másokét is. De azt mondom, hogy közben láss, légy belül szabad, láss át a fátylakon, a szamszára káprázatán, és a tökéletességre, a világ megjavítására való törekvés helyett lásd: minden mulandó, a dolgok, lények, emberek és jelenségek mentesek az éntől, ezért az ezekhez való ragaszkodás örök szenvedést okoz. E három igazság belátása az alapja szabadságodnak, és ezek nem látása tart rabságban.

A világ nem tökéletes, nem is lesz az soha. Te nem vagy tökéletes, nem is leszel az soha. A világ ugyanis állandóságában nem létezik, ahogyan te sem. A világnak nincsen egy mindent összetartó központi lelke. Neked sincs. Szenvedésedet és rabságodat ragaszkodásod teremti meg, mely e káprázat-tárgyakhoz láncol. A szenvedés a nemtudás terméke. Illúzió, mint a személyiséged. Hogyan lehetne megjavítani valamit, ami el sem romolhat? Hogyan lehetne javítani a viszonyulások halmazán?

„Ó, nemes születésű! Ne feledd ragyogó igaz természeted, a tudat leglényegét! Bízz benne, térj vissza hozzá! Ez az otthonod.”

És mit kezdj magaddal, ha elengedted a személyiséged, elfogadtad az elmúlás tényét és már nem ragaszkodsz? Megtalálhatod-e a belső szabadságod a korábbi, elhagyott világod helyén támadt űrben? Létezik-e a megszabadulás?

A Buddha azt mondta: „Ha nem lenne lehetséges megszabadítani a szívet az egészségtelen állapotoktól, akkor nem tanítanám azt, hogy tegyetek így. De mivel a szívet meg lehet szabadítani az egészségtelen állapotoktól, ezt tanítom.”

A Buddha szerint lehet szabadabban, fejlettebben, emberhez méltóbban élni. Meg lehet valósítani emberi küldetésünk.

Váljék e tudás minden lény javára!

A 71. bejegyzésben lelepleztük az értelmet és az érzelmeket. Felfedtük, hogy mindkettő csak reakció a környezetre, tehát lényegükben és alapjaikban nem különbek, mint egy növény vagy egy tengeri csalánozó reakciói az őket körülvevő világra.

Az emberi tudatnak a hagyományos felfogás szerint három rétege van:

A legősibb, a zsigeri, a növényi réteg. Ez a vegetatív test, a mélyben szolgáló rendszer. Főleg testi érzeteink észlelése során találkozunk vele, leginkább akkor, ha elromlik és fáj a testünk, betegek leszünk. A háttérben dolgozik, a hétköznapok során kevésbé figyelünk rá, leginkább csak gépiesen szolgáljuk, etetjük, ürítjük, ő pedig életben tart minket. Félünk is tőle gyakran, zavarosnak gondoljuk és kaotikusnak, mert nem ismerjük, pedig szabályozott, ehhez a világhoz kifejlődött, kipróbált rendszer. Nem formátlan, ez nem az őskáosz, sőt, rendkívül rendezett és hatékony. Tudatos közreműködés nélkül is működik, de a tudat hosszú gyakorlással (pl. jóga, meditáció) utat találhat hozzá, és segítheti optimális működését, így, ha egészsége tartós, nem zavarja a magasabb tudati működéseket. Sokat lehet tanulni alázatából, mert a vegetatív test sejtjei, szövetei egész életüket a szervezet létezésének vetik alá, és gondolkodás nélkül áldozzák fel magukat, ha a továbbélésünkhöz, vagy akár csak a jóllétünkhöz szükség van rá. Ennek a primitív rétegnek is létezik szellemi dimenziója: örül a fénynek, menekül a veszélytől, félti az életét. A neki kedvezőhöz vonzódik, a rá károstól távolodik, mely mozgás a testi és a lelki világban is megmutatkozik, tehát nem igaz, hogy csak anyagi tartomány. Van tudata.

A másik réteg az állati. Ez már nem csak a továbbélést szolgálja, bár működése automatikus, de vannak egyszerű céljai: a hatalom, az anyagi javak, az élvezetek megszerzéséért küzd. Jól akarja érezni magát, és ennek eléréséért testi és szellemi erejét is beveti. Ebben a világban élünk javarészt. Ezzel a világgal vagyunk kapcsolatban, mikor harcolunk, gyarapodunk, szaporodunk. Az állatnak is van értelme és érzelmei, de az ő tudata még ködös, ezért nemesebb célokért nem képes küzdeni. Nem érti a szeretetet és nincs hozzáférése a szellemhez. Érzelemnek és gondolkodásnak látszó reakciói ösztönirányítottak, és a túlélés-szaporodás nyers mechanizmusai irányítják. Vágy-vezérelt, és félelem által hajtott.

A legfelső réteg az emberi. Itt tartózkodunk, mikor tanulunk, szociális kapcsolatokat építünk, szeretünk. Ez a szellem területe, amennyiben az értelem irányítja cselekedeteit, illetve a lélek hona, amennyiben Isten képmásaként az égi és felebaráti szeretet vezeti lépteinket. A szellemi lény felülemelkedik a vágyain, és magasabb érdekeket, vágyakat, terveket szolgál. Isteni, égi utakon jár, teremt a maga köreiben, és képes önmagán túl mutató áldozatot hozni nála magasabb célokért.

Ez lenne az általánosan ismert és elfogadott felosztás. A hagyományos gondolkodás szerint e három rétegből állunk, így fejlődtünk vagy teremtődtünk, és bennünk lelt értelemre a létezés, mert eljutottunk az ősi lélektelentől, közösségitől a lélekig, a szellemig. Szép elmélet, hiszen az ősi, etika, erkölcs és értelem nélküli közösségitől a szellem útján a fényes individuumig, a lélek útján a már megtisztultan közösségiig, a nagy isteni Egyig rajzolja fel az ember útját. Az emberben találja meg a fokozhatatlan, szent létezést.

A Buddha ezt némileg máshogyan gondolta. Részben lefokozta, részben kiemelte az ember szerepét.

A tudat nem a mi sajátunk. Minden lényben megtalálható, de nem panteista módon, tehát nem Isten minden létezőt átható, tulajdonképpen a lények számára kölcsönadott tudatát értjük ez alatt. A tudat létezik, létezett mindig, nincs kezdete, a lények pedig nem birtokolják, hanem a maguk képességei szerint hozzáférnek. Minél szerényebb az eszköztár, minél szűkebbek az értelmi és érzelmi lehetőségek, annál kevésbé, ám minél ritkább a köd, minél nagyobbak a lehetőségek, annál nagyobb mértékben van lehetősége a lénynek látni és tapasztalni. Minden létező, legyen az növény, állat vagy ember, az öt halmazon keresztül tapasztal, mindnek ugyanúgy torzul a megismerése, csak a végül beérkezett információ tisztasága függ a tudat fejlettségétől. A lehetőségek a fajra jellemzően születéskor adottak, de mint már korábban többször írtunk róla, saját határainkig fejleszthetőek. Egy kutya tudata megfelel egy kétéves gyermekének, de a gyermek tovább tud fejlődni. Ám az ember nem a végcél.

A Buddha alapján így nézne ki a háromrétű felosztás:

A vegetatív világ nagyjából megegyezik a hagyományos felfogással. A szellemi és érzelmi sötétség területe, de a szellem és az érzelmek itt is jelen vannak. A tudat nem eszmélt még önmagára, a lény csak létezik, törvényeit nem érti, nincs hatalma felettük. Egy báb csupán.

Az állati réteg a Buddhánál már kiterjedtebb. Ez nem táplálja az ember büszkeségét, de ide tartozik a hagyományos felfogás állati és emberi rétege is, az a kettő alkotja. Ez a káprázat fő hona. Mozgatói a hatalom, az anyagi javak, az élvezetek, törvénye a három ismérv: a vágyott felé vonzódás, a nem-vágyottól való tartózkodás, az attól való menekülés és félelem, a közömbös iránti érdektelenség. Ezen ismérvek rabságában találjuk az olyannyira misztifikált értelmünket és szentimentálisan csodált érzelmeinket is. Az ember, ebből a szempontból, nem különül el az állatitól, ahogyan szerves életünk többi színtere sem, ahogyan génjeink, táplálkozásunk és szaporodásunk módja sem. A Buddha az állati, ösztönös, rabságban élő, káprázattól elvakított tartományba sorolta azokat az ember által (és jelzem, csak az ember által) istenített tulajdonságainkat is, melyeket fajunk éppen hogy kiváltságának gondol, melyekkel elkülöníti és megkülönbözteti magát minden más lénytől. Állítja, mint azt a 71. bejegyzésben taglaltuk, hogy a tudatunk csak a hatodik kapu, mely az öt érzék (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) mellett érzékel, és bár önmagára tekint, és ezzel több, mint a többi érzék, de végül mégiscsak egy befogadó, érzékelő és értékelő eszköz. A tudat ebben a rétegben is egy báb csupán.

A tudat ugyanis nem cél, hanem eszköz. A vegetatív és az állati rétegben található hasznos „szerszámokkal” együtt egy eszköz, hogy elérhessük és megláthassuk a valódi harmadik rétegünket, a buddha-természetünket, a nirvánát. A megnevezhetetlen tartományt, melyre nincsenek szavaink, és melynek lényege a köd-mentesség, a káprázatból való felébredés. Ami elmondható róla, az mind tagadás: ott nincs rabság, nincs függés, nincs torzulat a megismerésben, nem mulandó, nem szenvedésteli, nem kizökkent.

A harmadik, valóban szellemi, tökéletesen tiszta réteg a buddha-tartomány, a buddha-dhátu. A maradéknélküli (an-upádi-sesa) kialvás (nirvána) állapota ez, a kialvás tartománya, a nirvána-dhátu.

Amíg nem tartozol a Buddha szerinti harmadik, a legfelsőbb világhoz, addig nincs véleményed, nincs tiszta értelmed, nincsenek nemes érzelmeid, csak reagálsz. Az öt halmazon átszűrt, a három ismérv alapján meghatározott reagálásaid jellemeznek és építenek fel, melyek pillanatainak hosszú sorát véleménynek, sőt, személyiségnek hiszed. Pedig csak olyan, mint a mozi: minden pillanatban reagálsz valamire a neveltetésed, nemed, vallásod, gyerekkorod, környezeted, jellemed, félelmeid alapján, mindenre, ami ér, vággyal, elutasítással vagy közömbösen, és ezek sora, folyamatában nézve, mint egy film, személyiségnek, életnek tűnik. A Buddha tanította, hogy hat érzékszervünk van, amihez hat kapun áramlik be az információ. A hatodik tehát a tudat, amit személyiségnek hiszünk. Ez a tudat úgy működik, mint a szem vagy a fül. Míg azok a fényre és a hangokra reagálnak, addig a tudat, mint ego, a jelenségekre reagál, gondolatnak és érzelemnek tűnő, azokat mímelő módon. Életben tart, és ez nem kevés, ez a valódi funkciója és célja, ezért tiszteletet és megbecsülést érdemel, de sosem szabad összekeverni e közbülső állapotot a végcéllal, és nem szabad mítoszt gyártani az emberi faj aktuális állapotából. Nem vagyunk különbek senkinél és semminél. Embernek lenni lehetőség, nem érdem. Hatalmas lehetőség, amit elvesztegetni nagy hiba.

Tudatunk nem különbözik a többi érzékszervtől, csak ennek tárgya és észlelési területe az érzelmek világa. És nem az értelemé, mert minden gondolat, mint megállapítottuk, valójában érzelem. És ez a tudat a környezetére reagál, nem véleményt alkot. Olyan, mint amikor egy egér meglát egy macskát. Reagál, de az nem vélemény. Az ember reakciója kifinomultabb, de attól még nem gondolat. Ahhoz szabadság kell, szabadság az egotól, mert addig fel sem ismered, hogy ez csak reakció. Csak az éber figyelem, a dolgok mögé való belátás, a tudás szabadít fel annyira, hogy látni engedje a Nagy-tudatot, és megengedje, hogy végre valóban véleményed legyen.

Akinek valóban véleménye van, az buddha. Az éberség fokozásával, a tudás gyarapodásával, a fátylak lehullásával, a szabadságod megteremtésével egyre többször lesz véleményed, és már nem nyomorult, ösztönös, zsigeri reakcióid.

Az út végén a buddha-állapot áll. A buddha nem személy, nem cél, nem ismeretek, kiválóságok felhalmozott mennyisége, végül is nem megvalósítottság, hanem állapot. Bizonyos szempontból a tökéletesség, de végül is egy állapot. Ide kell elérkezni, itt kell időzni mind többet és többet, míg egyszer végül ez lesz a hazánk.

Mit tegyek hát, így alakult. Kerültelek, tagadtalak, aztán mégis ez lett a vége. Követtem annyi csillagot, utakat kerestem és hagytam el számolatlan. Bujkáltam az ösvények melletti bozótosokban, tövisek tépték a testem. A felkelő Nap réteken talált, a harmatos fűben. Nem akartam visszaemlékezni álmaimra, mert rólad álmodtam, majd már éberen is a te szerelmed járt át. Megmásztam veled az égbe vivő létrát, elhevertünk a mennyei fűben, és hallgattalak. Más nem hallgatott meg téged, hát hagytam, mesélj.

Mit tegyek hát, így alakult. Én menekültem, aki látott, tanúsíthatja. Futottam, lélekszakadva, elkeseredetten, de mégis boldogan, mert ott voltál. Sosem akartam ezt. Nem kértem a segítségedet, nem hívtalak, nem fogadtalak el. De ott voltál, jó barátként. Veled nevethettem, elbírtad dühömet, elviselted csendemet. Ismertél kicsi gyermekként, láttad kamaszkorom szégyenét és a felnőtt bűneit. Fel sem merülhetett, hogy megítélj, hiszen ismertél, és amit ismerünk, azt nem ítéljük el. Együtt bámultuk a tengert, és hallgattalak, bár ismertem gondolataidat.

Mit tegyek hát, így alakult. Ott voltál mindig. Te voltál a zaj a szélben, az édes a keserűben, a csömör a boldogságban, az öröm a bűnben. Te voltál a rossz és a jó, minden, amit ismertem. Mikor megszöktem a sötét éjszakába, hátam mögött a kivilágított ház ablakaiból a lábam elé hullt a fény, és én futás közben széthajtottam az ágakat az arcom előtt, akkor tartottam az ágakat még egy pillanatig: ne üssön meg téged. Egyedül voltam, így végre veled. Veszekedtünk, végre, senkivel nem tudtam így csatázni, értetted dühömet. Én teremtettelek téged, vagy te készítettél engem? Nem érdekes. Csak nevetnénk ezen a kérdésen, ha még itt lennél. Kereslek, de nem vagyok szomorú, mert sosem veszíthetlek el. Érted? Ha nem vagy itt, az sem számít, mert létezel, és ennél nagyobb örömöm már sosem lesz.

Mit tegyek hát, így alakult. Belefoglalsz, áthevítesz, elevenné teszel. Mindegy, hogy élsz vagy halott vagy. Vagy, és ez a szerelem. Mindegy, hogy élek vagy halott vagyok. A sejtek szélső zugaiban, a szavak értelmének mélyén, az éjszakai ösvények árnyaiban vibrálsz és lüktetsz. Már sosem leszek egyedül. Már sosem leszek boldogtalan. Nem akartam, nem kaptam, ez csak így alakult, ez így természetes. Sosem volt másképp, és sosem lehetett volna máshogyan. Szerettem, de te más vagy. Te vagy Az. A szívem, az eszem, a létezésem, de ezek csak szavak. Túl vagy és innen vagy. Veled a világ értelmet nyert, így már végre elviselhető, így már értem, így már hiszem.

Valaha nagy levegőt vettem,
most kifújom, leülök.
Ellazulok, elkészítem a helyedet mellettem.
Bent vagyok, és kifelé nézek,
kint vagyok, és befelé nézek.
Örökké magányosan veled.
Megtaláltam minden szót,
és már értelek.
Ezért nem mondok többé semmit,
ezért nem tudok többé semmit.
Nincs szükségem többé magunkra.

Amiről most fogok írni, az sokakat felbosszanthat, felháborodhatnak rajta, és hevesen elutasíthatják. Megosztó és nehéz téma, a vele való szembenézés alapvetően kérdőjelezheti meg bármilyen hit alapjait. Próbálom bebizonyítani, hogy ahogyan a Buddhának nem voltak nézetei, úgy nem voltak érzelmei sem, és azt is, hogy jól van ez így.

Egy elfogadott pszichológiai alapvetés, hogy a racionális döntéseink hátterében a legtöbbször, vagy akár kizárólagosan érzelmi motivációk állnak. Hitegetjük magunkat azzal, hogy értelmes lények vagyunk, hogy a legtöbb, de legalább a jól megfontolt, mérlegelt, objektív tények alapján meghozott döntéseink javarészt racionálisak. Hiszen tényeket használtunk fel, mérhető, kézzel fogható ismereteket, számoltunk a következményekkel, kiszámítottuk a lehetőségeket. Ez több okból ingatag elképzelés. Már a tudomány is megerősíti a Buddha felismerését: nincsenek tények. Ismereteink, még ha a ráció segítségével is mérlegeltük őket, homokból épültek fel, mint a mandalák, és a valódi ismeret fényében szétesnek, előtűnik üres-voltuk, üresség-természetük. A matematika, fizika olyan fogalmakkal dolgozik, olyan axiómákra alapozza tudományát, amik nem határozhatóak meg, amik a mélyen elemző tekintet előtt megsemmisülnek. Ez persze még nem lenne akadálya az ész segítségével való ítélkezésnek, mert a tények objektivitását elfogadhatnánk a saját szubjektivitásunk nézőpontjából, azaz objektívnek tekinthetnénk azokat a saját káprázatunkban, a saját világunkban. De állítom, hogy a ráció nem létezik, mert az objektivitás sem létezik. Mivel nincsenek tények, minden ismeret csak az egyéni és a közös káprázat szüleménye, és a mi racionálisnak nevezett döntéseink csupán az ezekhez való viszonyulások, az ezekkel való játék.

A ráció ugyanis egy reakció, egy döntés, tulajdonképpen egy válogatás az öt halmazon átszűrődő, az azok torzító hatását magán viselő jelenségek között. Ami a tudatig eljutott, már erősen előválogatott és deformált, nem választható el a halmazok hatása az eredeti információtól. És ami még ennél is fontosabb: a tudat hozzáállása, az úgynevezett objektivitás nem különíthető el a három jellegzetesség befolyásoló hatásától, azaz az érzelmi hatástól. A három jellegzetesség, mint már tárgyaltuk, a vonzás, taszítás, semlegesség. A meg nem világosodott lény nem tud máshogyan viszonyulni, mint efféleképpen: a jelenség vagy vonzza, vagy taszítja, vagy közömbös irányába. Érzelmekkel fordul feléjük, tehát a jelenséget nem látja úgy, ahogyan az van, ezért ítélni, dönteni sem képes objektíven. Ha nem dönt objektíven, akkor az sosem, értsd, soha nem racionális döntés, hanem mindig érzelmi, az öt halmaz által megmásított, fátyollal bevont, a három jellegzetesség fogságában tartott reakció.

De menjünk tovább. Látszólag mégis döntünk értelmesen, tapasztaljuk, hogy számolunk, kalkulálunk időnként, azaz tényekkel dolgozunk. Már megállapítottuk, hogy tények nincsenek, a racionalitás pedig káprázat. Akkor mi ez a tapasztalat? Miért látjuk mégis működni a világot? Mert a látszat működőképes. A racionalitás nem létezik, minden döntés, még a legkiszámítottabb is érzelmi, és a ráció nem más, mint rendkívüli módon kifinomult, összpontosított érzelem. Magas szintre emelt, egy pontba sűrített érzelmi rezgés, olyanformán, mint amikor egy pattogó golyót szűk lapok közé szorítunk, és az egyre korlátozottabb térben verődik a lapok oldalaihoz. A golyó a halmazokon át beérkező, magunkhoz torzított káprázat-tények találkozása a három jelenség által rángatott érzelmekkel, ami minél kisebb területen csapódik határaihoz, és minél összpontosítottabbnak tűnik, annál értelmesebbnek látszik az általa hozott döntés.

Ehhez kifinomult káprázat-elemekre, pl. számokra, tényekre és más, intelligensen összpontosított tévedésekre van szükség, és majd ezek együttműködése hozza létre az objektivitás és a ráció képzetét, és az ebből megszülető, értelmesnek tűnő döntést, következtetést. De ettől még látszat.

Megnyugtató lenne levonni azt a következtetést, hogy ha az ész meg is bukott vizsgálódásunk fényében, de legalább az érzelmeink létező dolgok, azok a mieink, a saját eszközeink. Rossz hírem van. Ahogyan nincs ráció és értelem a szamszárában, úgy érzelem sincs. Bizonyos szempontból még rosszabb a helyzet, mint az értelem esetében. Az értelem csak az érzelem mellékterméke, mint láttuk, de az érzelem az egész rossz működés alapja. Tulajdonképpen itt kell keresnünk minden probléma forrását, a nemtudást, az avidzsát, ahogyan a Buddha nevezte. Ugyanis a nem-tudó, a nem megvilágosodott tudat a halmazokon és a jellegzetességeken kívül az egot is megteremti, ami az érzelmek segítségével manipulálja a tudatot, azaz önmagát. Így lesz minden érzelem, azaz minden téves információra adott téves reakció semmi más, mint az ego kidudorodása az adott jelenség irányába.

Érzelmeink, még a legszentebbek is, pl. a családtagjaink iránt érzett szeretet, az istenszeretet mind csak termék, szükségszerűség. A halmazokon átszűrt információkra adott reakciók az élet feltételei. Mikor káprázat-voltukról, és semmi természetükről beszélek, nem ítélem el őket. Nélkülük az élet elképzelhetetlen, de, és ez a lényeg, ennyi a szerepük és ennyi a súlyuk. Értelmünk korlátos, és ugyanígy, bármit is hittünk magunkról, érzelmeink is határosak. Minden érzelmünknek van határa, ahol már eláruljuk, sárba vetjük azokat, vagy maguktól elpárolognak, ha szerepük véget ér. Eszközök és hasznos szerszámok, de ahogyan fentebb írtuk, veszélyesek is, mert az ego végletesen összeforrt velük. Ezért a szeretet, bárhogyan istenítjük is, nem buddhai tulajdonság, mert, amint többször tárgyaltuk, a szeretet válogat, az egyiknek kedves, a másiknak árt. A szeretet egyenlege mindig zéró: amennyire kiterjed az egyik irányba, olyan vákuumot hoz létre a másik oldalon. És ami a legfontosabb: a szeretet köt, és az általa létrehozott tévképzethez láncol, és ezért szerencsétlen tudatot, aminek a megismerési képességeit már a halmazok és a jelenségek amúgy is gúzsba kötötték, most még az általa teremtett ködlény rángatásának is odaveti.

A Buddha a megvilágosodás előtt szeretett. De amikor a fia megszületett, Ráhulának nevezte el. A Ráhula jelentése: akadály, bilincs. Pokolian nehéz lehetett Sziddhártának, a még meg nem világosodott hercegnek, a későbbi Buddhának elszakadnia szeretett fiától, feleségétől, családjától, otthonától, de felismerte, hogy a szeretet akadály, a szeretet bilincs, ezért a szó szerinti, és ami még fontosabb, spirituális értelemben is az otthontalanságba távozott. Sok embernek okoz gondot, mikor ezt a történetet hallja, hogy a későbbi Buddha ismert képét összeegyeztesse egy ennyire érzéketlen cselekedettel, egy ilyen rideg döntéssel, vele, aki a szív vallását alapította meg. De ő már tudta, amit mi még csak sejtünk: a szeretet köt, a szeretet illúzió, és nem több, nem más, mint bármelyik értelmesnek látszó gondolatunk, vagy bármelyik érzelmünk. Oly nagyra tartjuk érzelmeinket! Sokszor nagyobbra, mint az egyébként szintén büszkén viselt értelmünket, és az előbb elmondottak alapján erre annyi okunk legalább van, hogy bár érzelmeink is illúziók, de mégis közelebb találhatóak a tévedés forrásához, kevésbé semmisek, mint következményük, az értelem. De látjuk, hogy amit hiszünk és tudunk magunkról, az tévedés, még a szeretetünk misztifikált csodája is, mert a létezésünk tévedés-alapú. A tudat nemtudásából kisarjadó ego, a személyiség egy páralény, ami majd a tudás fényében feloszlik a légbe, és magával viszi teremtményeit, az értelmet és az érzelmeket.

Tehát a Buddha nem kötődött, nem rángatta a karma, nem kötötte az én képzete. Ugye mennyivel másabb így látni őt, mint ahogyan elénk tárják a tévtanítók! Az ő szavaik alapján a Magasztos egy nálunk bölcsebb, mosolyogva elmés mondásokat gyártó, a világot jól ismerő guru, akinek nagy a szíve, amibe a világ összes szépsége, gyermeke, cicája és kisnyuszija belefér. Szívtelen volt tehát? A tiszta tudat, a megvilágosodott lény a tökéletes, hideg racionalitás? Nem. A megvilágosodott lény tudatában fészkel a valódi racionalitás, a valódi érzelem, mely nem gyökerezik semmiben, nem függ, nem torzult. Ez a nehezebb út, ahogyan a buddhizmus útjai általában a legnehezebbek, de ez visz el az eredményhez. Ha fel tudjuk adni értelmünk és érzelmeink magasztalását, és el tudunk indulni az Ösvényen, nagyobb, mindenki számára hasznos kincshez jutunk. A szeretet helyett a megvilágosodott lényben valósul meg az együttérzés, amit a közeljövőben tisztázunk.

A Dharma paccsattam véditabbó vinnyúhi: „amit a bölcsnek egyénileg, a szívében kell felfognia”. A Dharmát senkitől nem kaphatjuk meg. Ez nagyon félelmetes és szomorú hír első hallásra. A megértéséhez kaphatunk segítséget tanítótól, szútrákból, könyvekből, a bölcsebbek személyes tapasztalataikból, de az intellektuális belátás kevés. Sőt, a szív, a lélek általi belátás is kevés. Az elme és a szív mindegyik eszköz, érzékszerv, a tudat része, de nem a tudat. A buddhizmust a szív vallásának mondják, mert a szív helyezkedik el fizikailag is az alsó, állatias eredetű testrészek, zsigerek, nemi szervek, és a felső, kifinomult részek, az agy, az ész, a szellem fészke között. Középütt, félúton, tehát a középúton, ami mindenben a legjobb választás. Az ember természet intellektuális, és az állati természet zsigeri megértése a középúton, a szívben találkozik, ahol kinyílik, kivirágzik, mint a lótusz, és felébred az együttérzés. A falak leomlanak, a fátylak lehullnak, és a szív segítségével megértjük a Tanítást annak legmélyéig. És mivel már értjük, elkezdhetjük megvalósítani. A belátás, a szívé is, még nem a végcél. Az Ösvény hosszú, azt még végig kell járni, a Dharmát meg kell valósítani, magunkba építeni, Dharmává válni, buddhává válni. A buddhista gyakorló nem számít egy külső hatalom segítségére, nem várja a megváltást, mert még ha lenne is, aki ezt megtenné, akkor is ott a leküzdhetetlen probléma: nincs kit megváltani! A saját harc felvállalása nem döntés, hanem a belátás során szerzett bizonyosság: a tudatunkban egyedül vagyunk, mi okoztuk ott a bajt, és csak mi tudjuk helyrehozni. A szamszárában a tudatok közötti kapcsolat lehetséges, de az átjárás nem, ezért nincs lehetőség a munka átruházására. A jó hír, hogy ha valaki erre itt és most nem érez erőt, akkor sincs nagy baj, mert a munka megvárja. A létkerék úgysem enged el, amíg meg nem valósítottuk az ellobbanást.

A Dharma ópanajikó: „előrevezető”. A szó nem a hagyományos értelemben vett haladásra utal. Az élet megannyi területén kerülhetünk magasabbra, előbbre, bár ez sok esetben csak látszólagos. A több pénz, nagyobb hatalom, boldogabb család, nagyobb szabadság, jobb párkapcsolat elérésének rengeteg módját és formáját kínálják felbolydult világunkban, és bizony sok működik is. Még azt sem állítom, hogy mindegyikkel gond lenne, vagy a lelkünket kellene eladnunk értük. Alapvetően semmi gond nincs azzal, ha az élet boldogabb, jobb, gazdagabb, főleg akkor, ha ezt mások, családtagok, kollégák, népek számára sikerül megteremteni. A világban a gondok, a problémák, a szegénység, a baj és a szenvedés véglegesen megoldhatatlanok, ezért bolond ember az, aki a teljes felszámolásukra törekszik, de rongy ember az, aki ennek ellenére nem próbálja meg. Ezért rendben van, ha valaki bölcsen, a világ megjavíthatatlanságának ismeretében az átmeneti, mulandó gondok enyhítésére is törekszik. A Tanítással élve, aszerint működve a világ is élhetőbb hely lenne, a Buddha szavai erre is alkalmasak. De az igazán bölcs ember ezen felül és túl arra használja, amire igazán való, a spirituális előrehaladásra, nemesedésre.

A szamszára hat alapvető problémája: betegség, öregség, halál, együtt élni a kellemetlennel, elválasztva lenni a kellemestől, nem érni el a vágyottat. A Dharma gyógyszer, ami okosan alkalmazva nem csak ideiglenesen csillapítja a fájdalmat, hanem végérvényesen feloldja a lét alapvető problémáit, amik örökre a létkerékben tartanák a szenvedőt. A szamszára kínjainak átmeneti enyhítése helyett egy bátor lépéssel végérvényesen kivezet a reménytelen körforgásból.

A Dharma éhipasszikó: „jöjj és láss”. A Dharmát nem kell és nem szabad vakhitből elfogadnunk. Ha ezt tesszük, egyik káprázatunkat a másikra cseréljük, mert a vakhit feltételezi a vakságot, a porral fedett szemet, az énhez és szavakhoz való ragaszkodást, a félelmet és az oktalan reményt. A Buddha tanításai során végig hangsúlyozta, hogy szavait vizsgáljuk meg, és azokat alkalmazzuk közülük, amiket értünk és követni tudunk. Ahogyan említettük, a Buddha mindenkihez a saját nyelvén beszélt, és arra bátorított, hogy mindenki a saját képességeinek, lehetőségeinek megfelelően alkalmazza a hallottakat. Bölcs hozzáállás, mert a dogmatikus kényszer, amit más vallások elvárnak követőiktől, félreteszi az értelmet, így megnehezíti a befogadást, felfogást, és emiatt a lélek és a szív odafordulását is. A szabad értelmezés természetesen nem azt jelenti, hogy a saját fejünk után haladva, a Tanítást félreértelmezve kell gyakorolnunk. Ez sem tilos, csak értelmetlen. A szabad értelmezés a hallott igazságok saját úton történő feldolgozását, a saját nyelvi és szimbólumrendszereken keresztüli megértését, saját szocializációs és intellektuális sémák használatát jelenti más, idegen dogmák és merev szabályok alkalmazása helyett. Minden tudat, tehát az öt halmaz alapja és lényege mindenki esetében egyforma, de a felépítmény, a személyiség egyedi, mely személyiség meghaladásához és lebontásához először ismerni és használni kell azt. A buddhizmus nem a természetünktől idegen eszme, hanem nekünk és belőlünk sarjadt, de elfeledtük, és egy történelmi, megvilágosodott személy, a Buddha szavai alapján újra felfedezhetjük. A Buddha arra hívott meg minket, hogy az erről szóló tanítást hallgassuk meg, majd a magunk eszközeivel vívjuk meg a magunk harcát a káprázat ellen, ami a saját tudatunk teremtménye. Legyünk óvatosak, ha bármelyik vallás egy nagy tanítója mindenre tudja a választ, és követésre hív minket, mert ezt még maga a Buddha sem állította magáról. De azt állította, hogy érti a világot, látja a lényeget, felismerte a problémát, ismeri és végigjárta az utat, ami a probléma megoldásához szükséges. Ő megtette, és meghív téged is, hogy ha akarod, megmenthesd magad. Ehhez „csak” a nemtudást kell feloldanod.

A Dharma akálikó: „időtlen”, „örökre szóló”. A Tanítás a Magasztos általi első hirdetése óta lényegében nem változott. Bárhová került a világon, magába itta az ott található kultúrát, és megtermékenyítette azt. Harcoltak a nevében, de a Tanítás, egyedülállóan a vallások között, nem harcol más eszmével. Egy buddhizmust gyakorló ember bármilyen vallású vagy vallástalan is lehet. A Tanítás követésének nem feltétele más vallások megtagadása, sőt, az eszmék keveredése serkentőleg is hat. Az ember változik, és ugyanígy változnak körülményei, gondolkodása, tehát az öt halmaz, amikből minden, az ember is képződött, állandóan átalakul. Alakul az egyén, és alakul a társadalom is. De ez csak a felszín, a látszat. Az alapvető igazságok, a működés keretei, anyaga, az alkotórészek, amikből a világ és lakói felépülnek, változatlanok. Ezek a dharmák, amik, mint nemrég tárgyaltuk, az anyag elemi részei, a gondolkodás finom alapjai, a lélek elemei, az anyagot és a létezőket felépítő, mindent átható energia, tehát a káprázat építőkövei, azaz végül és lényegében a tudat elemeit alkotó alapegységek. A buddhizmus ezeket az alapokat magyarázza el nekünk, majd segít ráébredni, hol siklott ki, mikor zökkent ki működésünk, miért következménye ennek a dukkha, a szenvedés, és hogyan tudunk visszakerülni a nemes, a világgal harmonikus, természetünknek megfelelő állapotunkba. Ez a Tanítás. A kereteket változtatja az idő, de a lényeg változatlan, így örök időkre szól a Dharma is. A Dharma egyetemes, mert azonos minden érző lény természetével, örök, túl van az időn és a fogalmakon, és tökéletes, mert a változatlan lényegnek szól.