Az élet gátlások és aggodalom nélkül pazarolja forrásait, anyagát, önmagát, magát az életet, és ezt veszteség nélkül megteheti. A megjelenés és az elmúlás örök körforgásában ugyanis nem vész el semmi. Az anyag és a forma egymással összenőtt, nincs hová eltűnniük. Ők együtt a létező, a fényre szülő kötöttség, az edény és annak tartalma, és csak meghatározottságukban, erős szorításukban jelenik meg, aminek neve van, ami majd a szabadulásra törhet.

Az anyag és forma megjelenését és kapcsolatát mind a nyugati filozófia, mind a buddhizmus csodálattal és kíváncsian szemlélte. De mennyire máshogyan értelmezték! Nyugaton a görög filozófia már lelket adott az anyagnak. Úgy látta, az anyag az igazi, a potenciális létező, ami élni, megvalósulni akar, de önmagában a potencialitása kevés. Az ősi, eredendő létezés nem tud a valóságra törni a forma nélkül, mert egy burkot, egy testet szükséges kitöltenie, hogy a fényre lépve kifejezhesse és megvalósíthassa önmagát. És itt az „önmagán” nagy hangsúly van. Mert a létezés egyben egyéniséget, személyiséget is jelent, mert a forma ad lelket, egyediséget az anyag ős-masszájának, és mivel személyisége lesz, élni fog. Aztán az így létre ébredő anyag a formán, immár saját formáján keresztül tudja tökéletesíteni, változtatni magát, ős-lényegét, és ezen keresztül teremti meg a kapcsolatot a többi létezővel. Függőségeiben önmagára talál, önmagára néz, lényére csodálkozik, feloldódottságát koncentráltságra cseréli, ént talál magában, mozogni kezd. Mozgása célt nyer, tart valahová, életének kezdete van, és egész útja a Terv része. Istennel együtt, vele valamilyen viszonyban a létezésben megjelenik, a Teremtés természete rajta keresztül megnyilvánul, és így a Mindenség egy darabjaként részese lesz az állandóan önmagát gondoló Gondolatnak.

A buddhista felfogás szerint az anyagnak nincs lelke, nincs önvalója, ezért önálló akarattal nem tör semmi felé. Nem akar megvalósulni, de a létezés szétszóródott darabkái, az előző életek maradékai, következményei karmikus hordalékként összegyűlnek és formát alkotnak. A forma így megnyilvánul, és látszatra személyiségre ébred. Ez is koncentráltság, de nem tudatos, nem egy egyéniségre törő akarat műve, hanem esetleges, részben véletlenszerű, csak az okság törvényének engedelmeskedik. Inkább beszélhetünk sűrűsödésről, majd a sűrűség egy bizonyos szintje fölött megjelenésről. De ez látszat, sosem jelent meg semmi, nem is múlik el, a folyamat körkörös, még csak nem is tér vissza önmagába, mert nem tart sehová, és a világot nem mozgatja terv, csak saját törvénye, a kauzalitás. Mivel a személyiség eleve nem volt benne az anyagban, ezért formát öltve sem kerülhetett belé, ezért a lélek, a személyiség, minden egyediség csak káprázat, és üresség-természetű. Lebontva, mint a hagyma héjai alatt a semmi, valójában üres, nincs.

A nyugati nem tudja megmutatni, hol az a lélek, amit felismert a létezőkben, nem találja, és nem tud mit kezdeni állandó változásával, állandótlanságával. Nem ismeri az egyéni lélek megjelenésének idejét, nem tudja megjelölni határait. A buddhista nem tudja megmagyarázni, hogy ha a lélek illúzió, akkor miért tapasztaljuk, és miért ismerjük fel egyértelműen a többitől elkülönülve önmagunkat, izoláltan adott korban, időben és testben.

Amit mindkettő vall, hogy az anyag, vagy inkább hívjuk eredendő, potenciális szubsztanciának, létezik, és valami által késztetve mozgásban van. Ez a késztetés az egyik szerint a lélek, a másik szerint a karma, de ami bizonyos, hogy mozog, fejlődik, összeáll, szétesik, változik, és bár az egyik istennek nevezi, a másik kauzalitásnak, de mindkettő feltételez mögötte egy intelligenciát, ami akár részt vesz a mozgatásban, akár nem, elrejtőzve ott lüktet minden alatt, felett, körbevesz, és él. Minden, ami létrejött, minden, ami van, legyen bár szerves vagy szervetlen, mozog, változik, él! És mindkét gondolkodás látja ennek az ős-eredetinek, ennek a formátlan, még részekre nem szakadt, fényre törekvőnek a vágyát a megjelenésre, a formára, majd szerelmes gyönyörködését maga formálta corpusában.

Lehet ebben igazságot tenni? El lehet dönteni, melyik világ tapasztalata, bölcselete a helyes? Nem. Gyakorolni lehet, és aztán saját tapasztalatainkat felhasználva működni, lehetőségeink szerint a leghelyesebben, végig szem előtt tartva, hogy a tapasztalat csalóka, az öt halmaz által megszűrt, eleve hibás. De nincsen más tulajdonunk, csak ezek, és a remény, hogy valahol létezik az igaz, csalhatatlan tapasztalat, amit talán még Isten is keres, és amit mi is kutatunk, amióta vele együtt a létezésre ébredtünk. Együtt reménykedünk, hogy létezik valahol egy Gondolat, aminek már nem kell önmagát gondolnia.

Csodálatos, gyönyörű téma, és bár a válasz megtalálása reménytelen, ez az egyetlen, amivel igazán érdemes foglalkozni.

A szabadság útja a születés előttiből a létezésen túliba, a jellegtelenből a jellegtelenbe vezet. De milyen nagy a különbség a két állapot között! A születetlen szabad, mert csak az szabad, ami jellegtelen, nincs kötődése, nincs meghatározottsága, ami semmilyen, tulajdonságok nélküli, üres. Aztán megszületik, kötődései, függései, azaz látszatra tulajdonságai lesznek, mert lesz eredete, ami meghatározza őt. Eredete, származásának alapja megnyilvánul benne, magot képez, és e mag köré jelleg rakódik. Ez elbonyolítja, formát, ént ad neki. Persze ez csak mind látszat: nem személyiség, hanem az eredetben gyökerező, és erre, annak vonzásai és taszításai nyomán gyűjtött viszonyulás-halmaz. De határozottan jellegnek tűnik, és annyiban egyedi és egyéni, hogy pontosan így soha, semmi más nem képződhet meg még egyszer az időben. De ez annyira állandó csak, mint a szél által összefújt homok és levélkupac.

Aztán, ha ellobbannak vágyai, leveti függőségeit és látszat-személyiségét, újra jellegtelen és üres lesz. De ez már nem a tudatlanság és erőtlenség üressége, hanem a beérkezettségé. Látszatra ugyanaz, valójában nem is hasonlít. Onnan nézve létezésen túli, innen nézve halott, de ennek az elmúlásnak még a halál előtt kell bekövetkeznie, még az életből kell fakadnia. A cél eléréséhez szükség van a kezdeti, születetlen lény tudatlan ürességére, majd a születésre, az életnek nevezett halmozásra, mert mindezek nélkül a végső cél, a bölcs üresség nem valósulhat meg.

Ez lenne tehát a szabadság, a Buddha végső célja. Ez lenne, valóban? A szabadulás, a megvilágosodás, a nirvána biztosan egyenlő a szabadsággal? Az istenfélők szerint a szabadság élvezete maga a bűn, mert az az Isten felettünk való fennhatóságának megkérdőjelezése, magunknak a Vele való egy rangra emelése, amitől még a legbátrabbak is visszariadtak, kivéve a Sátánt, a lázadó kísértőt. A két jelző együttes használata nem véletlen: aki lázad, egyedül marad, és kísérteni kezd, hogy másokat is kárhozatába rántva oldja örök magányát. Az önállóság Istentől való függetlenség. Vajon így értette-e a Buddha azt, hogy „legyetek önmagatok menedéke”? A szabadság az egyén abbéli felszabadultságának kihirdetése, hogy megáll Isten nélkül is a világban, egyedül, segítség nélkül, és ha igazán szabad és merész, akkor még a legsötétebb órában sem kéri a beavatkozását. Ez végtelen bátorság, mert ha mindvégig hagytunk esélyt arra, hogy az igazi bajban, a pokol szakadékának szélén, az utolsó pillanatban elfogadjuk mindig felénk kinyújtott kezét, akkor sosem volt valós nagy, önálló próbálkozásunk. A szabadság akarása kinek a vágya? Honnan ez az okosnak tűnő, felvilágosult pártütés? Gyanús, hogy nem legszentebb belsőnkből, nemes indulatból származik, hanem az ego dacoskodása a nyűgnek érzékelt gondviselés ellen. Vagy éppen ugyanabból a vágyból fakad, ami miatt az egész káprázatvilágot felépítette körénk: mert túl akar élni, és ahogyan a tudat buddhai felébredése is nemlétezésének felfedését, és így végül a halálát jelenti, ugyanúgy az égben szétáramló, hazataláló lélek is elhagyja egyediségét, és a semmibe veti őt.

A szabadság, a megvilágosodás felé tartó úton könnyű eltévedni, és talán sosem lehetünk biztosak helyzetünkben. És ha ez nem lenne elég, ráadásul végig követ minket a kínzó sejtelem, hogy nemes vágyunk mélyén az az alantas késztetés rejlik, hogy tehernek érzett láncainkat ledobva a világot kisajátítsuk, és berendezzük a magunk kényelmére, hogy örökké legyünk, és a mi akaratunk uralkodjon. Ez van imáink és gyakorlásunk mélyén, ez a kapaszkodás jellemzi érzelmeinket, vágyainkat. A Buddha mondta: a vágy akadályoz, még a nemes vágy is, mert sosem tudhatod, honnan ered.

A szabadulás útja a jellegtelenből a jellegtelenbe vezet, a fel-nem-lobbantból az ellobbantba, de ha csak ennyit tudunk, akkor az úton ragadozók martalékává válunk. A szabadulás útja az ellobbanásba tart, a szabadságé viszont talán új rabságba. Nem mindegy, hogy szabadulni akarunk, vagy szabadok lenni.

A vallással, az élet titkainak kutatásával, vagy a halál misztériumával foglalkozó, azt magában formálgató, ízlelgető elme egy idő után könnyen belecsúszik valamiféle szentimentalizmusba. Isten keresése, az igazság kutatása közben könnyű a paradicsomi kertekben találni magunkat, átérezni a végtelen szeretet melegét, az univerzális megbocsátás békéjét. Az emberi lélek már csak ilyen. Az ősi, az állati, a misztikus rétegünk közelségre, nyájmelegre vágyik, és félelmei izzó kínját öleléssel, kapcsolattal próbálja hűteni. Az igazság keresése viszont megkövetel némi aszketizmust. A hitében elragadtatott szent képe vonzó, az őrjöngő, eksztatikus görcsben vonagló, Istentől megdicsőült személy viselkedésében az éggel való megvalósult kapcsolat bizonyítékát látjuk. Mikor a misztikumra gondolunk, a legkevésbé kerül lelki szemeink elé egy átgondolt rendszert követő bölcs. Az ilyet ridegnek, Istentől elhagyottnak tekintjük, és reméljük, hogy lelke idejében kinyílik a valódi misztikumra, és megérti az égi birodalom valóságát, amíg nem késő.

Ezért hiszi oly sok ember, hogy a spiritualitás útja könnyű, de legalábbis eleve adott mindenki számára, hiszen csak a lélek elandalítása, kinyitása, a nagy kozmikus szeretet befogadása szükségeltetik hozzá, a többi már magától megy a kötelezően megérkező égi segítség, megváltók, égi lények vagy maga Isten közreműködésével. Hiszik, hogy a megváltás már készen, eleve jár, és sok dolog nincs vele, csak puha ölelését kell viszonozni. A gúzsba kötő, a csodálatos lelket leláncoló szabályok elvetése, a szív ösztönös kitárulása, az ég felé történő finom, megható szerelem-érzések felélesztése, valamiféle isteni rendetlenség pedig a spiritualitással való egyesülés alapfeltétele, hiszen a rend köt, és megbéklyózza szent, eleve tiszta, eredendően felkészült képességeinket az égi valóság befogadására. Gondolják, a rend, minden hátráltató rendszer elvetése a szent úton elősegíti tiszta isteni értelmünk, buddha-természetünk, csakráink, angyalokkal való rokonságunk (és itt helyettesítse be mindenki a neki megfelelőt) természetes, magától bekövetkező kinyílását, a tiszta szeretet kivirágzását, mert a rend a rabság eszköze, a szertartás ostobaság, a gyötrődés tévút. Hiszik, hogy a szépség közelében tartózkodás, a nemes tanítás ártatlan szemlélése, szent dallamok, szövegek hallása, látása megtermi a következményt, és a gátakat feloldva alámerít, majd felemel helyünkre, a paradicsomba, nirvánába, mennyekbe (ehelyt szintén a megfelelő aláhúzandó).

Ám a helyzet az, hogy ami Istentől való, az rendezett. Az emberi elme ettől a ténytől több okból is ódzkodik. Egyfelől az előzőekben említett ridegséget érti alatta, a rendet azonosítja a hideg, iskolás, tudományos, száraz tanulmányokkal és kötöttségekkel, a polgári, hétköznapi unalommal, amit jobb híján az átlagember rendnek nevez. Másfelől tudja, hogy a rend kutatása mégis csak egy nehezebb út, mint a lélek bohóságát, a rendetlenség felelőtlen önfeledtségét szabadjára engedni, amiben minden lehetségesnek és könnyűnek, magától értetődőnek tűnik. Ezért aztán, amikor a rendetlenséget a szabadsággal azonosítja, megnyilvánul félelme a munkától, az izzasztó, gyötrelmes törekvéstől, az igazság megismerésének útján végzett erőfeszítéstől, ráadásul még ezt meg is indokolhatja az ostoba kötöttségektől való megszabadulásra való törekvéssel, így értelmileg és érzelmileg is megalapozza, miért kerülendő.

A valóság azonban az, hogy a rend egy kicsit sem unalmas. Ám a tőle való viszolygás érthető, mert unalmas emberek magyaráztak nekünk róla már gyermekként és az iskolapadban is, bár egy szemernyit sem értettek Isten gyönyörű rendszeréből. Felmentem őket az alól, hogy elméjük szikársága képtelen volt befogadni a teremtett világ végtelen csodáját, de nehéz elnézni nekik, hogy ennek ellenére mégis addig szajkózták és kérték számon tőlünk, amíg meg nem utáltuk, és falat nem építettünk magunk és a létezés közé.

A bomlottság, legyen bár az isteni őrület, szent téboly, égi elragadtatottság, nem misztikus, hanem szánalomra méltó, esendő, és segítségért kiált. Esendő, mert a szétszóródott, szellemi és lelki szilárdság nélküli elme képtelen feltartóztatni a rá rontó erőket, a szamszára ténylegesen rideg törvényeinek könyörtelen működéséből rá háruló csapásokat, és Mára hadseregét. Az ilyen elme érzékei nincsenek abban a helyzetben, hogy válogassanak a bezúduló érzetek között, amik akadálytalanul behatolnak tudatába, és kedvük szerint rángatják. A rossz értelemben vett misztikus elragadtatás közelebb van az őrülethez, mint a szentséghez, és gyaníthatóan erősebben fakad félelemből és elveszettségből, eltévedtségből, korábbi sérülésekből, mint az éggel való megalapozott kapcsolatból. Ebből a szétszóródottságból aztán sajnos rettenetes indulatok és ordas eszmék is következhetnek, ha őrületük lángja meggyújtja az ego robbanásra kész vegyületét.

A rend ugyanis gerinc, támasz és erő. De ha csak ennyi lenne, még mindig nehéz lenne lemosni róla az unalom, sőt és még inkább, a számító célszerűség látszatát, hiszen ha megmaradunk ennél a tulajdonságánál, és nem kutatjuk tovább célját és szépségét, akkor olybá tűnhet, mintha csak azért lenne érdemes felépíteni és gyakorolni, hogy megvédhessük személyiségünk hamis biztonságát, és elaltassuk félelmeinket.

A rend nem praktikum, és nem is védelmi gát. Ha ennyit jelentene, akkor a rend lebontása valóban bátorság lenne, és a biztonság elvesztése miatti félelemből elfedett igazság megismerésének követendő, nemes útját köszönthetnénk benne, és aztán, az eljövővel mit sem törődve, belévethetnénk magunkat az ég (angyalok, Isten, élvezetek, üresség, újfent ízlés szerint) karjaiba.

A rend azonban nem hasznos szükség, hanem támasz és erő. Ám az igazi rend nem emberi, pontosabban, nem ember által kitalált és felépített, de ember által is elsajátítható rendszer. Ha saját fejünket követve alkotunk rendet, akkor az általa épített tényleges és a szívbéli város is óhatatlanul újra és újra össze fog dőlni. Számtalan társadalmi, tudományos és hétköznapi rendszerrel próbálkozott már az emberi faj, ami igazán méltánylandó és becsületes eltökéltségből származó erőfeszítés, de látható, hogy az idő próbáját egy sem állta ki, egyik sem bizonyult öröknek, és ez nem is várható el tőlük. És itt eshetünk bele az újabb csapdába. A rettegő ember, megértve a rend spirituális szükségszerűségét, gyenge tudatának kényszerítő szükségében bármilyen elékerülő, elég megbízhatónak tűnő rendszert, nem válogatva és nem értékelve annak minőségét, csak ereje és védelmi képességei alapján ítélve, azonnal magára alkalmaz majd, és ha félelme, gyengesége, ostobasága vagy gonoszsága elég nagy, rákényszeríti majd, akire csak teheti.

A rend, ahogyan a kispolgár érti, nem Isten rendje. A rend az ő kezében szentimentális ócskasággá, hatalmi eszközzé vagy veszélyes fegyverré válik az éppen zajló idők követelményei szerint. A közember szemében az ég nagyszerű rendje nem más, mint az ő együgyű vágyainak, imáinak, könyörgéseinek hű szolgája, aki hatalmas, szépséges erejét bármikor kész rendelkezésére bocsátani egyszerű érdekeinek. Az ilyen ember már igényli a rendet, de az égre csak félelmében néz. A rendben csak az erőt, önnön védelmét látja, és a belőle fakadó törvények szentségét nem ismeri fel. Aztán a korlátokat és a láncokat élete biztonságos szakaszaiban már kényelmetlennek ítéli, ezért azokat igyekszik ledobni magáról, mint ló a hámot, hogy aztán a zavaros, vészterhes időkben csúszva-mászva kérje vissza őket cserében biztonságáért. És nem feltétlenül az égtől, olyankor bárkitől elfogadja, és hajlandó bármit megfizetni érte. De engedjük el őt, mert a kisember mindegyikünkben benne lakik különböző mértékben, és feladatunk nem bántani, hanem szelíden korholni, és lehetőségei mértékében felemelni.

Nem az érzések ellen szólok, és mikor a meghaladásukra bíztatok, semmiképpen sem az eldobásukra, megalázásukra és eltiprásukra gondolok. Az érzéseink tesznek emberré, születésünkkel nyerünk lelket, emlékeink adják személyiségünket. A Buddha nem volt kegyetlen, világa nem rideg, sőt, értelme, érzései és rendje az igazán emberi. Az igaz rend megvalósítása során nem jut messzire az, aki a hétköznapok rendjét akarja porba dönteni. A szavakkal amúgy is vigyázni kell. Ott van például a „szép”, mint szó: mikor az emberek meghallják, ellustulnak és kéjelegni kezdenek, és a legkevésbé keresik újra és újra valós értelmét elhangzása minden alkalmával, a legkevésbé adják át magukat jelentésének, nem mossák át lelkükön kimondásakor a szó közlendőjét. A szavak megmerevednek, ha sokszor halljuk őket, és azt hisszük, hogy tudjuk, mit jelentenek. Ugyanígy merevedik meg a rend, és veszíti el csillogását kezeinkben, majd válik valami embertelenség fegyelmi eszközévé, ha azt hisszük ismerjük, és úgy ítéljük, hogy jogunk van a magunk elképzelései szerint alakítani és használni.

A nemes rend nem szentimentális, nem erőszakos, nem elnyomó. Ahogyan a valódi érzelem ellentéte az érzelgősség, a megindultság megcsúfolása az üres pátosz, az erő félreértése az erőszak, a gondoskodás megalázása az elnyomás, úgy a rend ellentéte az unalmas, zsarnoki, primitív szabályhalmaz. Az igaz rend ugyanis nem tartalmaz szabályokat. Az igazi rend megértése a végcélja minden nemes törekvésnek, legyen az a törekvés az emberé, az égieké, vagy bármely érző lényé, ámen.

A Buddha nem dob ki semmit. Ez a Magasztos egyik legszentebb, és a buddhizmus egyik legmeghatóbb tulajdonsága. Nem ítél rossznak, feleslegesnek, elhanyagolhatónak sem lényt, sem jelenséget, sem észlelést. Rácsodálkozik az öt halmaz ürességére, szedett-vedettségére, a valódi tapasztalatok megszerzésére való alkalmatlanságára, de kijelenti, hogy tapasztalataink az egyetlen értékeink, mert bármilyen tévesek, függők és káprázat-lényegűek, ők azok, akikkel a szamszára meghaladható. Használja tapasztalatait, és nem vonul ki az életből gyötörni a mit sem sejtő, semmiről sem tehető érzeteket. Velük látsz, velük érzel, általuk tudsz. Ha elveted tapasztalataid azok tökéletlensége miatt, olyan leszel, mint a gazda, aki eldobálta szerszámait, elhajtotta lovát, mert hibát talált bennük, és most képtelen megművelni a földjét.

A Buddha nem pazarol. A három minőséggel összenőtt érzéseket, a vágyat, a haragot és a tompaságot nem gyomlálja ki tudatából, nem veti őket a szemétdombra. Azt javasolja, hogy ha ezek felébrednek benned, ülj le, és szelíden figyeld meg őket. Fogadd őket tisztelettel, mint legbecsesebb vendégeidet, és vizsgáld őket az érzéseket megillető bánásmód szerint. A jót és a rosszat is kergeti, öleli és fojtja a dukkha, ezért a létezés összes megjelenési formáját megilleti a könyörület. A kidobott, megalázott jelenség ellened fordul, mert a harag harcot szül, az elutasítás pedig bosszút. De a Buddha türelmének nem ez az oka: ő a lények és jelenségek álarca mögött meglátta a dukkha által kínzott szenvedőt, és kegyelem ébredt szívében.

A Buddha nem ítél. Ráhagyja a folyamatokra önnön működésüket, nem avatkozik közbe. Így bánj az egóval te is, ne bántsd. Ha tagadod, rárontasz, akkor, mint a vert gyermek, dacol, magát okolja, torzul. Ha még ügyetlen, erőtlen, tudata ködös, nem várhatod, hogy megértse, mi a baj vele. Ő is fél, szenved, bizonytalan. Neveld fel, erősítsd meg, formáld okossá, egésszé, hogy aztán békével elengedhesd. Ha elég okos, elmegy magától, és te könnyű szívvel búcsúzol majd tőle. Így bánj mindennel: neveld, fogadd el, tiszteld meg. Hagyd rá a jelenségekre a belátást, és bölcsen kormányozhatod a tudatod által befogott világot. A Buddha a létezéssel való együttműködést tanítja, mert ha barátoddá teszed a jelenvalót, segíthettek egymáson.

A Buddha nem szégyenít meg. Nem alázza meg érzelmeit és gondolatait, nem utálja a testét, hanem társaivá fogadja őket. Mert az elhagyottak eldurvulnak, az elvesztegetettek rád támadnak, a megszégyenítettek elkeserednek. Az erőszak, még ha a rossz ellen irányul is, feltépi a létezés szövetét, és bezárja a nirvána kapuit. Amit kiszakítanak, annak a helyén seb keletkezik. Ezért a Buddha ugyanúgy beszél kicsinnyel és naggyal, és alkalmazkodik lehetőségeikhez. Tudja, hogy nincsenek bűnök, és ezért nincsenek bűnösök, csak okok és következményeik.

A Buddha nem éri be félmegoldásokkal, mégsem sürget. Nézz le önmagad kút-mélységébe, de a mélyben, a kút fenekén ne önmagad keresd. Ha önmagad mélyére nézve önmagad találod, akkor bármennyit is fejlődtél, legyen az ott talált önmagad bármilyen megújult, megtisztult, megszentelt állapotban, csak annyit értél el, mint a saját farkát kergető kutya. Amit ott bent találsz, az van, fogadd el, abból tudsz kiindulni. Ha félsz a választól, a kút alján csillogó vízben csak saját arcodat fogod meglátni.

A Buddha nem használja a világot, hanem hasznára van. Mély és magas összesimul, a csata elcsitul, a zaj elhal. Ha az ego nem ellenséged, el tudjátok engedni egymást, és a szamszára járhatja tovább a maga útját, nem kapaszkodik már beléd. Az elhagyott nem sérül, a meghaladott nincs megalázva, a látszat büszkesége nem csorbul. A megbecsült világ megbékél.

A Buddha figyel. A béke több, mint a nyugalom. A béke a rend meglátása a káoszban, a csend meghallása a zajban, az elveszettség fájdalmának érzékelése a gonoszságban: az egyetlen erő, ami úgy tapasztalja a dolgokat, ahogyan azok vannak.

Fejlődésedért, romlásodért, gondolataidért és tetteidért senki más nem felelős ezen a világon, csak te. Mindegy, kinek születtél, mindegy, mi történt veled életed során, mindegy, mit követtek el ellened, mindegy, ki lettél, és mik a lehetőségeid, egészen egyszerűen nem lehetséges, hogy bárki más, akármilyen kicsiny mértékben is, gondolataidért vagy tetteidért okolható legyen. Másnak nincs semmilyen befolyása ön-tudatod felett. Sem az anyagi, sem a hétköznapi, sem a lelki, sem a szellemi szférában nincs érdemi hatásunk mások dharmikus állapotára, ezért csak te magad vagy oka és következménye mindennek, ami történik veled. Ez a karma tana. A szamszárában ütjük vagy szeretjük egymást, vonzzuk, taszítjuk, vagy észre sem vesszük a jelenségeket a létezés három jellegzetességének természete szerint, de ez nem hat a dharmikus állapotunkra, a buddha-természetünkre. A másikra gyakorolt befolyás csak látszat, karmikus káprázat! Ez csak látszólag mond ellent a nemrég tárgyalt karmikus, közösen álmodott világról szóló megállapításnak, ugyanis a közös zsákból is te veszed ki a karmikus gyümölcsöt, te húzod magadra a következményt. Az egyéni és a közös következmény is veled történik meg, megélése csak a tiéd, az élmény nem hagyja el tudatod határait. Semmi nem hagyja el tudatod határait a karmikus világban. Te magad vagy a világ, a tudatod a világegyetem, létezésed zárt, születésed, életed és halálod is tökéletesen és végérvényesen csak te vagy. Ezen a helyzeten semmi, sem te, sem isten nem változtathat, amíg a szamszára része vagy, amíg a karmikus világ része vagy. A káprázat világában megváltoztathatatlanul egyedül vagy! A hagyományos módokon nincs menekülés: a halál, a túlvilág, a mennyek, maga Isten mind a káprázatvilág része, a te illúzióvilágod része. Jól értsd: a szamszárában a valóság is káprázat. Az észlelőnek mindegy, hogy az érzékelt világ valóságos vagy délibáb, mert az érzékelése, ami káprázat-jellegű. Evilág, túlvilág, anyag vagy az isten mind csak pihenők, megállók, tévutak. Annyit tudsz róluk, annyira léteznek, amennyire a tudatod megteremtette őket. Számodra mindig csak annyira lesznek elérhetőek, amennyire a te tudatod be tudja fogadni őket. Egyszer szembe kell nézned ezzel. Ezt értsd meg, ezt fogadd el, mert a betegség felismerése után következhet csak a gyógyulás.

Ebből nem következhet más, mint hogy senki nem felel mindenkori állapotunkért, csak mi. Az ego könnyedén megtalálja saját magában és a másikban a hibát, ha ő vagy a másik nem érte el a határt, nem valósította meg lehetőségeit, látszatra hibázott, mert nem élt természetes adottságaival. De ha nem az ego szemével, hanem nemes figyelemmel szemlélsz, akkor ez nem bűn, és semmiképpen nem egy olyan erkölcsi alap, ami alapján mások vagy önmagunk felett ítélkezhetnénk. Nem azért, mert az ember felmenthető lenne gyengesége miatt, hanem azért, mert nem történt bűn. Ami történt, az mulasztás! Más nem okolható, másnak nem bűne, de te sem vagy okolható, neked sem bűnöd. Az erkölcsi mérce itt eltörik: a mulasztás, a pazarlás egy tett, aminek következménye van. A világ nem billen ki, hanem a függőségek láncolatán keresztül megtermi a gyümölcsöt.

Az ember nem felelős a lehetőségein, a veleszületett adottságain túli birodalmakért. Aki oda hajt másokat vagy önmagát, az nem akar jót. De lehetősége van a határai elérésére. Azért vagyunk felelősek adottságaink teljes kiaknázásáért, lehetőségeink tökéletes kihasználásáért, mert senki más nem tehető felelőssé értük. Tény és adottság, hogy senki nem tud megváltani senkit, képtelenség a másik sorsát élni, a lényébe, a tudatába belebújni. Magunkba zártságunk következménye, hogy határainkon belül csak mi vagyunk. Karmikus határaidon belülre nem vonhatod be embertársaidat, még szeretteidet sem, csak a közös látomásban tudsz osztozni velük.

Ha nem érjük el határainkat, az minden esetben a lustaság következménye. Ez nem a hétköznapi értelemben vett restséget jelenti, hanem a lehetőségek ki nem használását, elpazarlását. Az emberek a legritkább esetben halogatják a cselekvést valóban félelemből vagy a külső körülmények kedvezőtlensége miatt, az igazi ok a lustaság, a tetterő, a buddhai energia hiánya. A képességek hiányára való hivatkozás eleve nem jöhet szóba, hiszen éppen arról beszélünk, hogy a képességeink határáig nem jutunk el életünk folyamán. A határokat a nemcselekvés miatt nem érjük el. Minden pillanatban választhatnánk a nemesebb megoldást. Minden pillanatban gyakorolhatnánk. Hiába hivatkozunk jellemhibára, az érdeklődés hiányára, tudatlanságra, neveltetésbeli hiányosságokra, rossz környezetre. Hiába, mert ezt senki nem fogja számon kérni, csak egyszerűen tény, hogy mindig művelhetted, fejleszthetted volna magad, mindig gyakorolhattál volna. Ha nem tetted, nem hibáztál, csak nem dolgoztál határaid elérésén, a válasz megtalálásán, akadályoztad magad, aminek, mint mindennek, következménye van. Ennek éppen a megvilágosodás el nem érése a gyümölcse. Senki nem hibás, de így működik a világ. Természetesen az állandó gyakorlást megvalósítani képtelenség, de elvileg minden pillanatban választhatnánk így, minden cselekvésünk és gondolatunk lehetne megfeszített törekvés a megvilágosodás felé.

Aki ezt meg tudja tenni, az buddha lesz. Mikor a Buddha leült a megvilágosodás éjszakáján a fa alá, megfogadta, hogy száradjon el vagy haljon éhen, de addig fel nem áll, míg el nem éri a végső választ. Ez a hősiesség a tökéletes gyakorlás, a határokig való eljutás alapvető feltétele, mely hősiesség aztán buddhává teszi a lényt. Nem megy máshogyan, és bár elérni szinte lehetetlen, még sincs más lehetőség. Mondtam már többször, hogy a Buddha kemény tanító, cserében megmutatja az egyenes Ösvényt.

Mit mondjak? Nem tudlak megvigasztalni, nincs más út, nincs kibúvó. Ekkora erő kell a küzdelemhez, mert a határ megközelítése nem elég. Bármilyen közel kerülsz hozzá, az elérése csak így lehetséges. Mit tegyünk, ha kevés a tetterő, ezért gyenge a tett? Hát addig is alakítsuk ki a nemes hozzáállást, és dolgozzunk, hogy aztán a helyes látásmód felébressze a bennünk szunnyadó harcost.

Könnyen belátható, hogy aki a halál utáni életről, lélekről vagy túlvilágról a meggyőzés szándékával beszél, az olyan kérdésekben foglal állást, amikről nem lehet ismerete, és az emberiség létezése során még soha, senki nem bizonyosodhatott meg, amikről még egyetlen embernek nem volt tapasztalata. Az ilyen ember szükségszerűen csak feltételez, a másoktól hallottakat ismétli, vagy hazudik. Az ilyen ember, bár még a világot sem ismeri teljesen, tudni véli, mi van a világon túl. Sokan, akik ezt a hibát nem akarják elkövetni, inkább tagadják a világ értelem általi megnyilvánulását, és az életet véletlenek sorozatának tekintik. Ők eldobnak mindent, ami nem magyarázható a ráció szintjén, és így a tapasztalás legnemesebb lehetőségeit pazarolják el. Nem veszik figyelembe a létezés nyilvánvaló tényeit, és ezért nem fognak megérteni semmit. Ők is feltételeznek, a másoktól hallottakat ismétlik, ezért tévednek.

A világ nem a semmiből lett véletlenül, nem a semmi vált létezéssé, mert rendszert hordoz magában, ami tapasztalható. De nem tudjuk, miből lett, és nem tudjuk, hová tart. Aki bármelyik tényt bizonyításul használja fel félelmei és élményei, tehát tévedései és nemtudása, vallássá vagy törvénnyé szilárdításához, az nem ablakot, hanem tükröt épít, és a szent világ helyett önmagát nézi. Ami van, abból kell kiindulni. A megismerés útja, ahogyan a Buddha tanította, most is középen van.

A buddhizmus nem ígér semmit, cserében teljesíthetetlen feltételeket támaszt. A buddhaság elérése egy lény számára elvileg lehetetlen, hiszen amint ráeszmél, hogy buddha lett, már biztosan nem az, már kizökkent. Önnön létezését feloldva, semmiségét és látszat-mivoltát felismerve kell megőriznie tudatát és annak megvilágosodottságát, ellobbanva kell tovább léteznie, és fel sem foghatja a beérkezettség miatt érzett örömöt. Úgy kell végtelenül tudatosnak lennie, hogy ennek nem eszmél tudatára. Hagynia kell, hogy megtörténjen vele a buddhaság úgy, hogy nem függ semmitől, ezért nem történhet meg vele semmi. A buddhizmus maga a paradoxon feltételezése, keresése és felismerése, a semmiben való otthonosság, az időtlenségben való időzés, az ürességben való létezés. Az örök gyakorlás, a látszólag soha célba nem érés.

Ha egy emberi lény ebbe belenéz, nem érti, elszörnyed. Ki akarhatná ezt? Hát az, akiben a dukkha annyira erős, hogy nem maradt választása. De egyébként is, hogyan lehetne kihagyni egy ekkora kalandot? Van-e az ember számára izgalmasabb a létezés titkának kutatásánál?

Az igazi buddhizmus nem traktál mesékkel, nem fest fel csodálatos képeket a halál utáni életről, megváltásról és a mennyekről, hanem felkészít az életre és a halálra. Bármi is következzen be, bármit tapasztalsz, te állj ott készen, vágytalanul, kötődésmentesen, üresen, mert így alkalmazkodhatsz ahhoz, ami rád vár. Aztán ami lesz, az lesz, afelett már nincs befolyásod. Rakd rendbe magad az életre és a halálra, készülj fel rendesen. Ezt tanította a Buddha, a vágy elvágását, a szenvedés megszüntetését. Ennyit tehetsz. A többi mese. Ez a legtöbb, amit egy tanító adhat. A bódhiszattvai út, a magasabb rendű világok, a segítő irgalmas lények, és a többi vigasztaló történet valószínűleg csak a reménykedés kifejeződése, mint a többi vallás esetében. Ettől még igazak lehetnek, de őszintén, sok esély nincs rá.

Használd a lehetőségeid, amik korlátosak, de legalább vannak. Használd őket, menj el velük a határig, tedd meg, ami tőled telik. Ez a dolgod, ezzel tehetsz a legtöbbet magadért. Ne higgy, ne remélj, hanem gyakorolj!

Sajnos megfigyelhető, hogy mind a nagy történelmi, mind a karizmatikus kisegyházakba, ma és a történelem során mindenkor, az embereket a félelem sodorta be. Ezek közül is a legősibb, a tudatossá válásunkkal egyidős iszonyat, a halálfélelem. Bár a szamszára amúgy is rendkívül, szinte meghaladhatatlanul erős, de éppen ezeken a helyeken, a megszabadulás, a megváltás céljából emelt templomokban a legerősebb: igazán itt acélerejű a kapaszkodás, a rettegés. A rettegő pedig vigaszt akar, bármi áron! A félelem minden lényben örök és általános, nem csak a halálhoz kapcsolódik. Ha sosem halnánk meg, akkor az életfélelem elől menekülnénk. Bármit oldunk meg, bármit haladunk meg, a félelem, vagyis, ahogyan a Buddha mondta, a dukkha mindenütt utolér. A menekülés nem megoldás, márpedig látszólag az összes vallás összes egyháza csak meséket, menekülést, azaz élményt kínál megoldásként. Választhatjuk még az ateizmust. Az ateista, mivel felismeri, hogy a vallás csak egy újabb erős kapaszkodó és káprázat, igazolva látja a spiritualitást tagadó elméletét. Csakhogy így a lényeget veszíti el. Mert igen, a félelem kergeti az embereket a spiritualitás kutatásába, de így legalább kutatják, keresik a választ. Erről már írtam: a dukkhát becsüljük meg, nélküle nincs szabadulás. Aki nem ismeri a félelmet, az nem él, az nem szabadul. Ha nem halsz meg, sosem fogsz élni.

Ha nem félsz a haláltól, félsz mástól. Olyan ember nincs, aki bármit, ami csak a képzelete szerint megtörténhet vele, elvállalna rettegés nélkül. Mindenkinek létezik egy határ, egy olyan következmény, amit nem viselne le. A dukkha mindenkinek más arcát mutatja, de lényege közös. Aki én-tudatra, önnön létezésére ébredt, az valamitől fél, szenved. A Buddha ezt jött megszüntetni. Ha már bármilyen, értsd, bármilyen következményt felülemelkedett egykedvűséggel fogadsz, buddha vagy; addig nem.

A kő, a növény, az állat nem ismeri a dukkhát. Azt csak az én-tudatra ébredt lény ismeri, cserében csak neki van lehetősége én-tudatát öntudattá nemesíteni. A dukkha együtt jár a lehetőséggel, sőt: a dukkha a lehetőség!

A félelem inspirál a világ értelmének kutatására, és a vallások erre a nemes kérdésre, válaszok helyett, élményt adnak. Vigaszt, megnyugvást. De az nem válasz.

Sok ember éli meg élete során legalább egyszer a titkot fedő fátyol pillanatnyi fellebbenését, majd haláláig hirdeti, hogy látta a túlpartot, az istent, a választ, vagy aminek ő nevezi. Ám rengeteg fátyol ereszkedett közénk és a válaszok közé. Talán áthatolhatatlanul sok, megszámlálhatatlanul sok, ezért csak egy nagyvonalú, bátor lépéssel, a létezésük ürességének felismerésével lehetséges őket eltüntetni.

Könnyű eltévedni saját élményeinkben, és végleges tudásnak hinni tapasztalatainkat. Az ilyen élményeinket a félelmeink szülik. Az ego, Mára legerősebb fegyvere, okos és ravasz. Létezése ingatag, állandó megerősítésre szorul ő maga, és műve, a világ, ezért érdekében áll elhitetni velünk, hogy felismerésünk, tudásunk tökéletes, nem kell félnünk, megtaláltuk a választ, megérkeztünk. És ha van válasz, akkor van vigasz. Az óvatlan gyakorló utazása során számtalanszor kerül csapdáiba, bolyong álom-birodalmaiban, iszik forrásaiból, hogy aztán felébredve elszörnyedjen tévedésén.

Az élmény még nem megvilágosodás. Meghatározó élet-élménnyé válhat, keresésre inspirálhat, de önmagában még csak egy késztetés alapja. Munka, gyakorlás és alázat vár az Ösvény vándorára. A félelem és az élmények indítanak el az úton. Aztán majd, ha már eleget haladtunk, és bölcsek lettünk, elmarad a félelem, és marad az élmény. A végső cél pedig az élmény elhagyása, amikor végre úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.

Többször írtam már, hogy ne szeress, hanem tudj. Ez félreérthető, hiszen úgy neveltek minket, hogy az erkölcsi gyarapodás, a fejlődés, a lelki jóság mind feltételei a társadalmi, vallási értelemben pedig a spirituális érvényesülésnek, vagy mondhatjuk, az üdvözülésnek. A jó ember erkölcsös, és sem az emberek, sem az isten világában nincs helye, ha gonosz. Megbocsátást nyerhet, de javítania kell magát, fejlődnie kell. Ugyanígy a buddhizmusban is számtalan történet született gonosztevők, bűnösök, tévelygők megjavulásáról, jó útra téréséről. És ez így rendben is van; nehéz elképzelni egy rossz embert megvilágosodott lényként. Valamiféle erkölcsi tisztuláson át kell esnie annak, aki az Ösvényen szeretne járni.

Hogyan kell akkor érteni azt, hogy az erkölcsi jóság nem feltétele a megvilágosodásnak? Miként lehetséges, hogy nem az erkölcsösség művelésére, hanem a megvilágosodás tényezőinek a gyakorlására kell törekedni?

Nézzük meg a hét megvilágosodási tényezőt. Majd egy későbbi bejegyzésben kifejtjük őket, egyelőre csak felsorolás szinten:

1. éberség, tudatosság
2. a valóság látása
3. kitartás, tetterő
4. elragadtatás, öröm
5. elnyugodottság
6. összpontosítottság, lényeglátás
7. felülemelkedett egykedvűség

Maga a Buddha is a megvilágosodás feltételének a Nyolcrétű Nemes Ösvényen való járást, az ösvénytudat megteremtését, a nemes gyakorlást tekintette. Ösvénytag többek között a helyes beszéd, amivel kerüljük a hazugságot, a rágalmazást, a fecsegést. Az Ösvény része a helyes életvitel, mert gyilkosok, hentesek, méregkeverők, szélhámosok nem világosodhatnak meg. Az ösvénytagok leírásából kivehető, hogy ezek nem tiltások. Nem egy felsőbb hatalom gátolja meg egy általa felállított és betartatott mérce alapján a megvilágosodást az erkölcsileg nem megfelelő szintű emberek számára, hanem helyzetükből adódóan, bizonyos életvitelt folytató, bizonyos módokon cselekvő és gondolkodó emberek nem képesek elérni a célt. Nem tiltás, hanem a megfigyelés és a tapasztalat mondatja ezt. Tapasztalat, hogy a gyakorlás során az erkölcsi tisztaság az alapjává válik a belátásnak és a nemes figyelemnek, önmagától, a gyakorlás következményeként.

És ez a válasz a fenti kérdésekre. Múltkor említettem a sziddhiket, a képességeket, melyek a gyakorlás során kifejlődnek, mintegy mellékesen, melyek, ha az ego törekszik elérni őket, inkább kárára válnak birtokosaiknak. Az erkölcs ugyanúgy működik, mint a képességek: a rá való törekvés spirituálisan hátrány.

A jó és a rossz megítélése, mint köztudott, koronként változik. Az emberevés és a gyerekverés elfogadott volt bizonyos időszakokban és helyeken, az ellenség megölése és kifosztása helyes tevékenységnek, a nő és a gyerek tulajdonnak számított, a szabadosság pedig bűnnek. Az erkölcs mindig társadalmi közmegegyezés eredménye, és inkább igazodik a társadalom szellemi, anyagi és technikai fejlettségéhez, a külső erőktől való fenyegetettséghez, a vezető réteg érdekeihez, mint a humánumhoz vagy az égi törvényekhez. De a helyzet még ennél is bonyolultabb, mert az elfogadott erkölcsi mértéket is minden egyén máshogyan éli meg és értékeli, máshogyan vetíti önmagára és másokra.

Nincs közszemérem, nincs közgondolkodás, és nincs közösségi erkölcs, mert a fogalom viszonylagos és instabil. De a buddhizmus szerint ugyanígy nincs személyes erkölcs, nincs stabil egyéni gondolkodás, mint arról az előző bejegyzésekben már sok szó esett, mert a lények tudata is instabil, az ego káprázat, a szamszára látszat csupán. Akkor miről beszél a Buddha a Nemes Nyolcrétű Ösvény kapcsán, mit határozott meg eszköznek a megvilágosodás eléréséhez, mik a feltételek?

A jelenség fordítottan működik, ez is egy buddhista paradoxon. Az erkölcsi jóság nem a feltétele a megvilágosodás felé vezető úton való haladásnak, hanem a következménye. Az ösvénytudattal végzett, nemes tudatossággal fenntartott, a valóságot színről-színre megismerő, kitartóan, elragadtatottan, stabilan, lényeglátóan, középen tartózkodóan, a függőségektől megszabadultan végzett gyakorlás szükségszerűen megtermi gyümölcsét, és a gyakorlót erkölcsileg megnemesíti, átformálja, felkészíti a megvilágosodásra. Ha a képességeket akarjuk megszerezni, az eredmény torz, hatásuk még jó szándékkal végezve is visszás lesz, és hosszabb távon inkább kárt okoznak művelőjüknek és a világnak is. Az ember, ha saját akaratából és eszéből cselekszik, egyeseknek segít, de végül többet árt, mint használ, mert építménye összedől, szeretete válogat, ereje rombol, tevékenysége átgázol másokon. Nem ismerjük a jót, nem értjük, és mint láttuk, ezért megegyezni sem tudunk benne, és művelni is csak ideig-óráig vagyunk képesek.

Dobd el magad teremtette erkölcsödet, és kövesd a nemes Ösvényt. Jobban jár a világ, ha ezt az Ösvényre bízzuk.

Ne a képességeket akarjuk megszerezni, ne szeretni akarjunk, ne írjunk erkölcsi törvényeket, hanem teljes bizalommal, bátran ruházzuk át ezt a feladatot az Ösvényre. Az alázat jót tesz a világnak és nekünk is. Isten vagy az Ösvény valódi szerelmesei minden korban ezt az utat követték, és hasznára lettek a létezőknek. Az igazi erkölcsi nemesség útja ellentétes a világgal, ahogyan a Buddha Tanítása is az ár ellenében halad: az alázatos gyakorló a megvilágosodás tényezőinek gyakorlása közben, a Nemes Nyolcrétű Ösvényen csendes konoksággal haladva megteremti magában és kisugározza maga köré a fényt hozó, a lényeket felébresztő, boldogító következményt. Nemtudása eloszlik, tudása életre kel, felébred benne a buddha, ezért szeretete végre valóban tiszta, épít, táplál, megnyugvást hoz. Énjét elveszítette, nem akar teremteni, ezért teremtése szent. Nem tanít, de körülötte elcsendesül a szamszára vibrálása, ezért a lények lehetőséget kapnak a buddha-természetükkel való találkozásra. És ez még mindig csak az út eleje, mert a kitartás gyümölcseként az anyagtalan dhjánákban a gyakorló felbontja énjét, feloldja függőségeit, átlát az erkölcs, a jó és a rossz természetén. A tiszta fényben végre valóban lát, tiszta levegőt lélegzik, a szamszára tüzei ellobbannak benne: szabadul és szabadít.

A karma természetének és illúzió-voltának felismerésével tehát a szabadulás elérhető, megvalósítható a buddhaság állapota. A hínajána iskola, az ősi, eredeti tanítás (az „öregek útja”) szerint a buddhák ritkák. Ez a rang a hétköznapi ember számára elérhetetlen, nekünk az arhatság maradt célnak, ami szintén megvilágosodás, és a szamszárából való szabadulás, de nem saját erőből, hanem egy buddha tanítását követve. A későbbi iskolák viszont azt állították, hogy a buddhaság csírája minden emberben megtalálható, legyen az szerzetes vagy világi. Az egyik ilyen irányzat szerint ez a bennünk rejlő lehetőség a buddha-természet (tathágata-garbha). Egy embrió, egy mag, amiből majd a hajtás, a buddhaság kisarjadhat.

A ragyogó, mindig is birtokunkban lévő tiszta tudatot szennyeződések koszolják be. A tudat már eleve megvilágosodott, csak a rá rakódott szenny miatt nem ismerjük fel, nem éljük meg. Ez a valódi természetünk. Hétköznapi értelemben nem szent, nem jó, főleg nem isteni. Tisztasága nem a jóságot jelenti, hanem a szennyeződésektől, azaz a függésektől való mentességet.

Nem lehet elérni azt, ami eleve nincs meg bennünk. Megteremteni vagy kívülről magunkba plántálni nem lehet, ami nem tulajdonunk, csak felfedezni, meglelni lehet, ami már tudatunk körén belül volt. A buddhaság a természetes állapotunk, ezért a megvilágosodás nem egy fényrobbanással és égi harsonákkal kísért ünnep, mikor is az ég szövete felhasad, és az univerzum istenei az angyalaikat küldik hódolni elénk, és ne is hidd el, ha ezt ígéri valaki. A megvilágosodás egy magától értetődő pillanat, a hazatalálás. A lények eleve meg vannak világosodva, mert ha nem lennének, sosem érhetnék azt el. Az eddigiek, amikor a káprázatról, mint közös teremtményünkről és otthonunkról írtam, mind ezt vetítette előre. Ha nem lennénk buddhák, nem lenne szükség a káprázatra, és annak átlátásával és felszámolásával nem maradna semmink.

Ebből következik, hogy minden lény képes a megvilágosodásra, mert a buddha-természet közös, valamint az is következik, hogy a megvilágosodás független az általános erkölcsi állapottól, a „jóságtól”. Csak a megvilágosodás tényezőitől függ, tehát a hirtelen megvilágosodás sem valószínű, mert ez nem kegyelmi kérdés, hanem munkát és nemes felkészülést feltételez.

A buddha-természet nem a személy, főleg nem az én, nem a szellem, és semmiképpen nem a lélek. Erről már beszéltünk: ezeket mind el kell hagyni az isten-eszmével együtt, mert kapaszkodók és akadályok. És mivel nem viszünk magunkkal semmit a bátor sötétbe ugrás során, a buddha-természet óhatatlanul … semmi, üres. Vigyázz, ebbe se kapaszkodj, ne adjon reményt. Tudod, beszéltük: a szamszára reménytelensége ellen csak a reménytelenség felvállalásával lehet harcolni.

Nincs én, nincs újraszületés, a buddha-természet nem a lélek fogalma más szavakkal. Amennyiben ragaszkodsz ezekhez, kapaszkodsz. Néhány buddhista iskola próbálkozott az éntelenség és buddha-természet, valamint a karma-tan közötti ellentmondás feloldásával, és ezért más-más formában, de visszacsempészték a lélek fogalmát (pl. karmikus magok, amikből újraképződik a lény stb.) Látszik, hogy a tathágata-garbha eszméje nehezen érthető, könnyű félreértelmezni és hamis következtetésre jutni. Fontos, hogy ne a lelket értsd alatta, hanem a szabadulás lehetőségét vedd észre. Nehéz kérdés, meditációs tapasztalat nélkül szinte lehetetlen átadni. A legjobb, ha a magot, amiből a dharma és a buddhaság kifejlődik, semmiképpen nem gondoljuk sajátnak vagy személyesnek. Eszerint a buddha-természet valamiféle közös tudatból származó, a lény tudatában kicsírázó tudás-test, ami nem a lényé, de nem is másé, tehát istené sem. Nem kapjuk, nem jár, nem szerezzük, nem kiérdemeljük, igazán nem kifejlődik, hanem, ha a szennyeződéseket leráztuk, akkor meglátjuk.

Örök és változatlan, nem kötött, nem születik, nem hal, de nem isten és nem létező. Fontos a megszemélyesítés elkerülése mind magunkban, mind bármely magunk-felettiben. Nem mindenttudó, nem hatalmas, hanem maga a vanság, de legjobb ezt is elengedni, sőt, elveszíteni, mert még ez is mulandó. Végső konklúzió: ezt is dobd el, mert különben reménykedni kezdesz. A buddhizmus nehéz út, cserében nemes.

Minden a tudaton belül van, amit csak érzékelsz, gondolsz, tudsz, mert ami nem, az, ahogyan rágondoltunk, már be is került. A teljes világod belül van, magadban, így a buddha-természeted, eredendő lényeged is. Persze van, ami kívül található a tudaton, hiszen mi újat vonhatnánk be a fentebb említett rágondolással, ha nem valami olyasmit, ami addig nem volt benne? Inkább úgy értendő, hogy minden, amit valaha megismerhetünk, annak már eleve bent kellett lennie, tehát az általunk kreált illúzióvilág összes eleme, valamint a szabadulás összes lehetősége és eszköze is már ismert előttünk. Nem tudunk újat tanulni, csak le tudjuk fújni a port a már ismertről. Ugyanígy egymás tudatában is benne vagyunk azzal, hogy érzékeljük egymást. A szubjektivitásunk különbözővé tesz, de pont ez az egyediség az a szennyeződés, ami elfedi előlünk a közös tudat felismerésének lehetőségét.

Említettem már, hogy az egyik pontból a másikba eljutás, tehát a fejlődésnek látszó változás is illúzió. Többek közt ezért, mert nem igazi haladás, nem igazi tanulás, hanem valójában egy felismerési folyamat minden új tudás megszerzése, mely felismerések közül világlik ki gyémánt-ragyogással a helyes, nemes felismerés, mi a célhoz valóban elvezet. Másrészt azért, mert ha lenne egyik pont és másik pont, melyek között távolság van, és út építhető közéjük, az feltételezné a dualitást, a két pont különállóságát, és mivel sok pont létezik, feltételezné az egész világ milliárd darabra szakadtságát. A duális gondolkodás következménye pedig az ítélet, minősítés és függés. Kép pont egymáshoz képest azonnal viszonyulni kezd, és megteremtik maguk körül a szamszárát. A nirvána a viszonylatok, különbözőségek, és így a dualitás meghaladása, ezért nem tudjuk megteremteni haladással, fejlődéssel, csak nemes felismeréssel. Ez több, mint a bölcsesség, ez több, mint a szeretet: ez tudás. Ez a buddha-természeted, amit megtalálsz magadban helyes módszerek alkalmazásával.

A Buddha tanító útja kezdetén azokért indult, akiknek a szemét már csak kevés por fedi, tehát már megjelent, kicsírázott bennük a buddha-természet, vagy más szóval, azt kevés szennyeződés fedte. Ha a buddha-természet nem lenne közös, sőt, a közös látomáson túli lényegünk, azaz birtokolnánk bármilyen személyes önvalót, akkor sosem változhatnánk meg. Akkor az anyag ugyanaz az anyag, a tudás ugyanaz a tudás, az ember ugyanaz az ember maradna örökké, bármi történne velünk. A dolgok a tudattól függve valamik. Az önvalótól nem kell megszabadulni, mert nem létezik, csak attól a tudat-teremtette képzettől kell elválni, ami szerint létezik.

A tudat alapvető állapota a gondolatmentes békesség, amit hosszú meditációs gyakorlattal alakíthatunk ki. De ekkor nem elértünk valamit, hanem lerántottuk a fátylat a már meglévő természetünkről, és hazataláltunk. Azért elérhető, mert már a miénk volt. A kívülről szerzett nem lesz a miénk. Az elért időtlen békesség nem relax, nem mindfullness, nem megváltás, nem isteni kegyelem, nem a nirvána boldogsága, nem kivonódás, hanem pont összeolvadás, az eredeti, valódi állapotunkba való belehelyezkedés, az illúzióvilág számára ellobbanás.

Az úgynevezett szidhik, az Ösvényen való haladás közben szerzett képességek (gyógyítás, bölcs beszéd, tanítói erő, karizmatikus vonzás) megszerezhetők erőből, szándékosan a kifejlesztésükre koncentrálva. Ez esetben a törekvés értelmét veszti, a cél az ego erősítése lesz, a becsvágy, a magamutogatás, a képességekkel való dicsekvés. Ez még ártatlannak tűnő formában is megnyilvánulhat, amikor a képesség szellemi, valamilyen bölcsesség, amit kifejlesztője saját társadalmi szerepének erősítésére, hírnevének növelésére is fordít. Így inkább hátrányt jelentenek, és tulajdonosaik jobban jártak volna, ha meg sem szerzik őket. Ám megvalósulhatnak az Ösvényen való haladás melléktermékeként, szándék nélkül is. Ez esetben tulajdonosa nem fitogtatja képességét, értelmesen használja őket, így nem kötnek a szamszárához.

A buddha-természet tehát minden érző lényben jelen van, macskában, féregben, növényben, baktériumban. A tudatosság egyforma, csak a hozzáférés lehetősége más a különböző fajokban, egyedekben. Az alacsonyabb rendűnek látszó lény annyiban más, hogy tudata ködösebb, a képessége, hogy a tisztán fénylő felismerést elérje, kevés. Erről már írtam korábban: ha valaki nem tudja elképzelni, milyen ez, gondoljon vissza kisgyermek, újszülött vagy magzat korára, amikor az ő tudatát is olyan sűrű köd fedte, mint a fent említett lényekét. A mi lehetőségünk nagyobb, nyitott volt előttünk a fejlődés lehetősége, de csak szellemi kapacitásunk határáig. De nem az ember tudata a legfényesebb, nem ez az elérhető legmagasabb szint. Könnyű elképzelni, hogy milyen lehetőségek vannak az általában vett tudat előtt. Lehet okos, sikeres, kielégült, elnyugodott, bölcs, szerezhet hírnevet, lehet isteni, teremthet világokat, ezért azt is kitűzheted célodul, hogy a végtelenbe törve, a tudatodat művelve a határokat keresd. Így bármit elérhetsz, mert a szamszára lehetőségei korlátlanok. De ha ébredésre vágysz, akkor törekedj a megvilágosodott, megvalósult buddha-természetű, dharmikus tudatra. Keresd meg buddha-természeted, mert a végső cél a legnemesebb.

Mielőtt ebbe belekezdesz, drága Olvasóm, érdemes lehet felelevenítened a 18. bejegyzést a karma igaz természetéről.

A karmát megérteni a buddhizmus egyik legizgalmasabb kérdése. Ha elég messziről nézed a világot ahhoz, hogy a részletek kavargó zűrzavara fölött meglásd a végső mozgató erőt, a karmát fogod tanulmányozni. Minden, tehát sors, működés, cselekedetek, öröklődés, továbbadódás, változás az okok és következmények egymásba fonódó tánca, és a részletek csak a karma szolgái, információs leképeződései, eszközei a jelenségekben. Az öröklődés a karma a biokémia nyelvén, az érzések a szociális nyelve, az ingerek a test, az anyag változása a fizika nyelvére lefordított karma stb.

A karmát megérteni azért is a legizgalmasabb kérdés, mert ez alapján alakítod ki éntudatod, ebből alakul ki, aminek hiszed magad. Ez a káprázat nyelve. A szabadulás annak a lénynek a számára lehetséges, aki beszéli ezt a nyelvet.

A hétköznapok karmája a sors. Szokás mondani és bízni abban, hogy a rossz dolgokat elkövető emberek mind visszakapják, amit másokkal tettek. Sokan hiszik, hogy a rosszak, kegyetlenek, zsarnokok, de akár csak a hétköznapi kis rosszakarók, a munkahelyi, családi, ismerősi körünkből való ellenségeink fejére még életükben visszaszáll, amit elkövettek, és ha végre rossz dolog történik velük, bűnhődésükben felismerjük az égi igazságszolgáltatást.

Pedig ez egyáltalán nem így működik. A karma törvénye annyit mond, hogy mindennek ára van, mindig minden tett megtermi gyümölcsét. De ez közös teher. Valaki megfizeti, de egyáltalán nem biztos, hogy most, itt, vagy az, aki elkövette. A buddhizmus magyarázói is felismerték ezt az ellentmondást, amit úgy igyekeztek áthidalni, hogy a távoli jövőbe, az egyén későbbi életeibe utalták a következmények most meg nem valósuló részét, de ragaszkodtak ahhoz, hogy azok csak az elkövetőt terhelhetik. Ezzel két nagy gond van. Egyfelől látjuk, hogy nem így működik, mert ebben az életben is sokan fizetnek olyanért, amit nem követtek el, és erre nem meggyőző magyarázat az előző életek tetteit megjelölni okként. Másfelől egy eljövendő, bizonytalan, mesés jövőbe helyezzük az igazságszolgáltatást vagy jutalmazást, ami hiteltelenné teszi a Tant, és gyanakvást kelt őszintesége iránt. Az ilyen magyarázatok naivitást feltételeznek, és gyermeki színben tüntetik fel a legmélyebb igazságokat is. Ráadásul ilyenkor hajlamosak vagyunk kizárólag az általunk rossznak ítélt tettekre gondolni, pedig a karma a jónak ítéltekre is hat. Csak annyit mond, hogy az ok következménye az okozat, érték és ítélet nélkül, mert a jó és a rossz is illúzió.

Mindennek ára van. Mindennek van ára. Ez a gyémánttörvény. Mind folyamatosan fizetünk a múltban, jelenben elkövetett közös tetteinkért, elszenvedjük vagy élvezzük a gyümölcsöket, miközben a nagy, közös karmikus zsákból merítünk. A ránk jutó karma mennyisége és minősége pedig mintha csak részben állna összefüggésben saját cselekedeteinkkel. Az egyéni karma tanítása, ami kizárólag saját tetteink következményeivel hozna minket kapcsolatba, feltételezné a különállóságot, a leválasztottságot, és figyelmen kívül hagyja a létezés egyik legfőbb tulajdonságát, a lények végtelen szállal való összefonódottságát, ezt az egész csodálatos, bonyolult szövevényt. Az élet leegyszerűsítése mindig hiba, a túl könnyű magyarázat biztosan téves. A világ a közös felelősségünk, sőt, a közös művünk, sorsunk, terhünk és életterünk. Közös álom. Mit lehet ezzel tenni?

Megjavítani sajnos nem lehet. Erről már többször írtam: a világ megjavíthatatlan. Persze elvárható egy erkölcsös embertől a szenvedés enyhítése, a folyamatok jobbítása a hétköznapokban, az elesettek segítése, a világ élhetőbbé tétele, de a teljes megjavítás, a végső, szent cél felé haladás illúzió és csapda. Aki beléesik, eltévedt. A karma ellen harcoló, világjobbító ember nem bölcs, hanem egy idő után inkább nevetséges, és hősi vértje alól ragadozó karmokként türemkedik elő önzése és becsvágya. A karmát nem lehet megoldani, nem lehet megszüntetni, mert a létezés lényege és törvénye: annyit mond, hogy a dolgok összefüggenek, egymásra utaltak, egymásból következőek, csak egymáshoz mérhetőek, tehát nem függetlenek. A függőség tartja meg a világot, nem mentes alóla még a világteremtő erő sem. Ha a karma nem működne, a világ széthullana, a hasonlók nem hasonlítanának, a dharmák a semmibe tartanának. A függés meghaladása a buddhizmus szent célja, de ezt a függő, a beágyazott, a világhoz millió szállal kötött állapotból lehetséges csak elérni. És, mint írtam, nem a karma megjavításával. Ez az élet, és az életet nem elpusztítani kell, hanem megérteni. Mintha az anyagot az atomok egymást vonzó erejétől akarnánk megszabadítani: ha megtesszük, az anyag széthull, a tér és az idő eltűnik, a világ megszűnik, és az elemi részek tulajdonságai egymás nélkül értelmezhetetlenné válnak. De mi, Barátaim, az értelmet keressük, mert a Buddha nyomán hisszük, hogy a világ nem értelmetlen.

Tehát a kérdés: mit lehet tenni, ha az Ösvényre lépve a függés felszámolására törekszünk? Mivel a karma ereje örök, tevékenysége maga a világ, ezért a harcot feladva a karmát is megérteni kell. A függőségek lánca eltéphetetlen, de belátható látszat-mivolta. A karma mindaddig örök, míg részt veszünk játékában, míg törvénye alá rendeljük magunkat. A karma illúzió-voltának belátása a szabadulás útja. A megvilágosodás tulajdonképpen ezt jelenti: a Beérkezett Harcos nem győzött le semmit, nem avatkozott bele a folyamatokba, nem kiáltott új dalt a hangzavarba, hanem bölcsen átlátta, hogy a karma a közös álmunk, és kivonta magát belőle. A karma örök törvény, mert azzá emeltük, közös tudati káprázat, amit világ-álmunk működésének alapjává tettünk. A Beérkezett nem szüntet meg semmit. Ő maga felébredt, de az álmodni vágyókat nem zavarja, csak azoknak szolgál útmutatásul, akik az Ösvényt választják. És az örök szamszára tovább pörög, forog az álmodókkal, akik törnek, küzdenek, örülnek benne a közösen összehordott következmények akarata szerint, most és mindörökké, ámen.

Múltkor, a nemesség fogalma kapcsán, beszéltünk az Ösvényről. Az Ösvény szerepét a buddhizmusban nem lehet túlhangsúlyozni. Természetéből adódóan a haladás helyszíne. Az Ösvényre lépő, mint azt a fizikai térben is tenné, el akar jutni egy kiinduló állapotból egy célig, egyik pontból a másikba. Ebből következően a kiinduló pontot elégtelennek, a célt viszont kielégítőnek találja, azaz vágyottnak, elérendőnek. Könnyen belátható, hogy mikor haladni akarunk a kijelölt úton, vágy és elégedetlenség motivál minket, tehát olyan erők, melyek amúgy az akadályok részei. Ráadásul a meghaladni kívánt állapot és helyzet, a kiinduló pont iránt könnyen felébred az ellenszenvünk, undorunk, mely érzés már a három jellegzetesség legnegatívabb aspektusa, és egyenes út a gyökérokhoz, a nemtudásba süllyedéshez. Mielőtt elkeserednénk, és megközelíthetetlennek ítélnénk az Ösvényt, fontos belátnunk, hogy a jellegzetességek okos használata elkerülhetetlen a gyakorlás során, és csak később, a fejlődés magasabb szintjein mondhatunk le róluk. Tehát mit tegyünk, milyennek lássuk az Ösvényt?

Az Ösvény lényege, hogy a rajta való tartózkodás egy állapotot jelöl, a létezés egy formáját, sőt, az egyetlen valódi formáját. Az Ösvényen való tartózkodás már maga egy fajta megvalósítás, hiszen a gyakorló a végtelen számú káprázat-ösvényeket hátra hagyta, és kitartó munkával, éberséggel, bölcsességgel megtalálta a nyílegyenes utat. Fontos kijelentenünk: nem állítjuk, hogy ez az Ösvény az egyetlen. Annyit mondunk, hogy ez az egyenes, a biztosan célhoz vezető, a megvalósításhoz elkísérő út. A többi is elvezet különböző célokhoz, de mint múltkor, a ’nemes’ fogalmának esetében tárgyaltuk, ez az Ösvény az, ami megfelel a célnak, ami nemes, mert alkalmas.

Az itt tartózkodó, ha felismerte az Ösvény lényegét, már nem halad. Nem jut el többé sehová, nem fejlődik, nem erőlködik, és többé nem mond le semmiről. Nem tevékenységei, hanem a tudata alakul át a lény tudatából ösvénytudattá. Úgy él, lélegzik, figyel, tevékenykedik és hal, hogy tudata a középpontból ki nem zökken. Gyakorlása örök, idő és tér nem ingatja meg, olyansága és vansága egyszerre van, nincs, van és nincs, sem van, sem nem van (lásd csatuskóti v. tetralemma; négysarkú érvelés v. négyrétű logika). Meghatározhatatlanul összetett, mégis egyszerű, végtelenül kiterjedt, még sincs sehol.

Az Ösvény nem fog téged vezetni, mert nem rajtad kívül található. Ám hiába keresed magadban, ott sem leled. Ott találod meg, ahol önmagad: sehol sem. Az Ösvény nemes, tehát nem különül el. Nincs kezdete, sem vége. Mikor valóban megtalálod, akkor észleled, hogy sosem voltál máshol.

A buddhizmusban három fő útja létezik a gyakorlásnak, melyek mind kialakíthatják a gyakorlóban az ösvénytudatot. Egyenrangúak, ezért kockázat nélkül kiválaszthatod magadnak az alkatodnak megfelelőt. Ezek a hínajána (kis szekér), mahájána (nagy szekér) és a vadzsrajána (gyémánt szekér) útjai. A meditáció, a gyakorlás kitartása, az éberség és a bölcsesség fokozása mindet jellemzi. Mindhárom út járható, mindenféle alkatú és képességű ember számára felkínálja a lehetőséget a buddhaság elérésére.

A három út az Ösvény szempontjából:

Hínajána: A-ból B-be, egyik pontból egy másikba, a fejletlenből, hibásból, alantasból a tökéletesbe akar eljutni. Küzdelem, erőfeszítés, lemondás jellemzi. A restséget kerüli, figyel a nemesedésre, a haladásra. A választ kereső ember számára ez a hozzáállás nélkülözhetetlen. Éberen figyeli az Ösvényt, hogy le ne térjen róla, mert vékonynak látja, és tudja, könnyű eltévedni. Ezen az úton óvatosnak kell lenni, hogy felismerjük a két pont, a kiindulás és a cél látszólagosságát, különben a duális gondolkodás rabságába esünk. Figyelni kell arra is, hogy az erőfeszítés ne a nirvána, a célbaérés akarására vonatkozzon, mert a görcsösség lesz a legnagyobb akadályunk. A koncentráció (samatha) és a belátás (vipassana) tökélyre fejlesztése a célja. Eszménye az arhat, a szent, aki kikerült a létforgatagból.

Elmenekül a vágy elől, elkerüli a vágy tárgyait, fegyelmezi magát, és edzi az akaratát. Behunyt szemmel meditál, kizárja a külső világ kísértéseit, és próbálja kigyomlálni magából a bűnös szándékokat. Valamelyest aszketikus. Kiküszöböli az ártó hatásokat, a tudatában felmerülő nem üdvös gondolatokat kivágja.

Az Ösvény vékony, keményen kell dolgozni, hogy rajta maradj.

Mahájána: A két pontot, és így a dualitást önmagában feloldja. Úgy látja, hogy a szamszára és a nirvána egy, ugyanaz, és csak a látásmód különbözteti meg őket. Észreveszi, hogy az Ösvényt nem kell keresni, nem lehet letérni róla, mert a létezés maga az Ösvény, ha úgy tekintesz rá. Minden a célhoz vezet, mert nincs cél. Itt vigyázni kell, mert a látást nehéz megszerezni, és nehéz felismerni, ha nem kíséri kitartó munka, és könnyű összekeverni egy bölcs felismerést magával a megvilágosodással.

A vágy elől nem menekül el, nem tekinti bűnnek, hanem átalakítja bódhiszattvai szeretetté. A lényeket testvéreinek, a különállást látszatnak tekinti, a szeretetet átalakítja szent, befogadó érzéssé, és így éli meg. Összeolvad a létezéssel.

Az egész világ az Ösvény, együtt járunk rajta, és én segítelek.

Vadzsrajána: Ez is úgy tartja, hogy a szamszára és a nirvána ugyanaz, de szerinte az Ösvényen járás nem cél, nem lehetőség, hanem igazából káprázat, mert már megvilágosodott lények, kész buddhák vagyunk mind, csak még nem ismertük fel. A feladatunk ezt vizualizálni, erre ráébredni, mert már maga a haladás is tévedés, és eltérít minket a megvilágosodástól.

A vágyat nem korlátozza, nem is alakítja át, hanem éppen, hogy felszabadítja, hagyja kiteljesedni. Tantrikusan áll hozzá, megéli a vágy teremtő, hatalmas, ősi erejét, feloldódik és elveszik benne. Kiterjeszti, és érzékeit megnemesítve élvezi a létezést. A vágyból, a haragból nemes indulatot kovácsol, mert látja, hogy kiirthatatlanok, és mivel ilyenek, felesleges ellenük a harc. Megbékél önmaga és a világ természetével.

Az Ösvény bennem van, sőt, én vagyok az Ösvény, csak rá kell ébrednem.

A helyes látás lassan alakul ki, nem függetlenül az ember képességeitől. Túl erős a szamszárikus beidegződöttség, túl szilárd a káprázat. De ha elindul a folyamat, nem áll meg: a folyamba léphetsz. Könnyű eltévedni, és a káprázat valamely egyéni, rendhagyó látását dharmikusnak hinni. Az ösvénytudat felébredése nem erőszakolható ki, és ha felébredt, az élmény átadhatatlan. Saját erőfeszítés, saját Ösvény, saját élmény.