Az ezután következő néhány bejegyzésben igyekszünk összefoglalni az eddig elhangzottakat.  Persze ez csak részleges összefoglaló lesz, nem végső, és utána folytatjuk a munkát, de úgy érzem, hogy nem árt egy áttekintés. De előtte még, ebben a bejegyzésben, a nemesről ejtünk szót.

Láttunk már mindnyájan megbecsült, tisztelt embereket méltatlanul viselkedni, és láttunk már alantas embereket szépen cselekedni. Aki eleget él, tapasztalja mindkét végletet önmagában és embertársaiban is, és minél bátrabban tekint le önmaga mélységeibe, annál több csalódásra vagy büszkeségre okot adó jelenséggel találkozik. A látszat ilyenkor az lehet, hogy az erkölcsöt, a jót, a szépet, a nemest mi időnként bizony megaláztuk, máskor viszont megtiszteltük, és rangjának megfelelően bántunk vele. Láthatjuk, hogyan műveltük a jót, és mikor engedtünk a rossznak, és ennek megfelelően becsülhetjük vagy dorgálhatjuk magunkat. Mert bizony a jót becsülni kell, a rosszat pedig üldözni, ez a tisztességes ember dolga, gondoljuk. Elszörnyedünk, ha a pápát mérgesnek látjuk, és ítéletet kérünk a rablógyilkosra, mert úgy érezzük, csorba esett a szentségen, a becsületen, valami olyan törvény sérült meg, ami az égből, a tisztaságból származik. Megsérült a Tökéletes (74. bejegyzés).

De félő, hogy ilyenkor fogalmunk sincs a valódi nemesről. Mikor egy szent agresszív, egy pap sunyi, egy tiszteletreméltó vezető kicsinyes, egy anya rosszindulatú, akkor semmi más nem történik, csak az ember emberként nyilvánul meg. Ez van, ebből kell kiindulni (15. bejegyzés). Reagálunk a fájdalmainkra, a félelmeinkre, kötődéseinkre, szép érzelmeinkre, és ha ezt póz nélkül tesszük, megláthatjuk magunkat pőre valóságunkban. Ilyenek vagyunk, és minden, amit építünk, isteneink, társadalmaink, családjaink, az egész világunk a tükrünkké válik.

Mikor a szentet meginogni látjuk, kielégül bennünk az irigy kispolgár, mikor a lenézettet emelkedni látjuk, elönt minket valamiféle érzelgősség (71. bejegyzés). Általában az embernek tulajdonítjuk a képességet a szép felismerésére és megalkotására, felemelésére vagy sárba tiprására, mintha a hatalmunkban állna mindez.

Ám sem a szent ember, sem a megvilágosodott valójában nem szent, csak a hivataluk az, a betöltött helyük az, és a legtöbb, amit elérhetünk, hogy felismerjük és elismerjük a szentséget. Elhárítjuk az akadályokat a szentség és önmagunk között, feloldjuk a gátakat, amik elválasztanak a nemestől. Csak a létezés valósága lehet nemes, és az embernek ahhoz kell felnőnie, hogy azt el bírja hordozni. Nagy erő és értelem kell ahhoz, hogy a szentség terhét legalább egy ideig a vállán hordozhassa az ember. Csak a szerep, a betöltött hivatal, amivel egy megnyilvánult azonosítható, mert a személyiségével, az énjével nem, csak a megtalált és elfogadott szereppel. Szerencsére semmilyen nemest nem vagyunk képesek a mocsokba rángatni, csak azt, ami már eleve onnan gyökerezett. A gyémánt a szeméttelep közepén, az ürülékkupacban is gyémánt marad.

A szent, mint létezési mód, mint állapot, nem csorbítható (46. bejegyzés). A nemest, mint állapotot nem lehet sem bemocskolni, sem megalázni, csak a nemes felmutatóját, megtestesítőjét. Aki a hátára veszi a szentség terhét, elbukhat, de ez a zuhanás a szentséget nem érinti. Csak a megnyilvánult, a szentség terhének hordozója forog tovább a szamszárában. Az ember nem mértéke a valóságnak, és ha összekoszol valamit, ha a tisztához szennyet ad, akkor sem változtat annak minőségén: a tiszta csak befogadja, körülveszi a szennyet, otthont ad neki, felkínálja az általa betöltött teret, hogy a szenny is megtalálja az őt megillető helyet a teremtésben. Csak magunkat tudjuk lerántani. A szamszára összes létezője csak magát tudja felemelni és lerántani, a pokolba vagy a mennybe juttatni, csak a saját szamszáráját képes alakítani, amit aztán a nirvána örök türelemmel befogad és hordoz.

Hatással vagyunk egymásra, de végül minden esetben a mi hozzáállásunk, ami hat, ami dönt. Ez nem az életmódtanácsadók ostobasága. Ők hazudnak, mert nem áll szabadságunkban minden körülményünkön változtatni. Van, amikor hősei, van, amikor áldozatai vagyunk saját történetünknek, és általában csak sodródunk, sokszor nincs hatalmunk az életünk felett. De a szamszára többi lakójának sincs hatalma felettünk, és végül mindig a mi, sokszor nem tudatos választásaink döntenek a sorsunkról. A nemes mindig ott van, befogad és teret ad. A szamszára látszatvilága elfedi, hogy mindvégig a nirvánában voltunk és vagyunk.

Nem vagyunk képesek a nemest befolyásolni, magunkhoz torzítani. Ő sem hat ránk, ha nem kérjük. De odaadja magát nekünk, helyet teremt életünknek, és nem kér cserében semmit. Néha úgy látszik, hogy megaláztak egy nemes eszmét, és az elbukott, de ez nem történhet meg: vagy az az eszme nem volt valóban nemes, vagy nemes volt, és csak mi látjuk bukásnak. A Buddha látta, hogy a nemes törhetetlen, és elérhető a cél. A nirvána megérthető, mindössze rá kell jönnünk, hogy mindig is körülöttünk volt. A nemes eszme nem tud sem elbukni, sem felemelkedni. A nemes van, egyszerűen csak van. Nem valamihez képest, hanem csak van, kiemelkedve az összefüggésekből és viszonyulásokból. A nirvána az, ahol nincs többé függés, viszonyítás és következés, csak „vanás” van. Nem hozzánk képest létezik. Nem vár ránk, de csak ő vár minket igazán, ha hajlandó vagy belépni terébe, és csak létezni.

Kegyelem nekünk, akik minden pillanatban dönthettünk volna jól. Ha az intellektus adott, és az információk adottak, többé nem hivatkozhatunk a nemtudásra. Egyszerűen lehetetlen. Lett volna lehetőségünk jól dönteni, munkával, odafigyeléssel, mert a lehetőségek adottak voltak, de nem tettük meg. Tehát bűnösök vagyunk. Nem ítélt el senki, de azok vagyunk, mert ez így működik, ez ezt jelenti. Nem tévelygők, megtévesztett, gyenge áldozatok, hanem kőkemény bűnösök.

A kegyelem létezik, a cél létezik, különben nincs értelme az egésznek. A kegyelmet nem érdemeljük, de nem is tudjuk végleg ellökni magunktól. Csak van. A létkerék forogna nélkülünk, és forog velünk is, érzéketlen az üdvözülésünk és az elkárhozásunk iránt. A nirvána szintúgy. Ez az egész nem romantikus, nem szükségszerű, nem egy terv része, és főleg, főleg nem értünk jött létre. Csak van! És tőlünk függ, elfogadjuk-e.

Semmi nem változik, ha végleg meghalunk, vagy örökre a létkerékben ragadunk. Nem sír utánunk senki, a világ nem billen ki sarkaiból. Nincs erő, törvény, ami szerint minket meg kell menteni, vagy meg kell büntetni. A Van ragyog, tündököl, fénytelenül, időtlenül, emberi léptékkel mérve érzéketlenül, és befogad, ha úgy döntesz.

A Teher Nélküli átlátja és meghaladja önmaga sorsát.

A megismerés folyamata nehéz, ezért a megismerő időnként egy kicsit csalni szeretne, könnyíteni és gyorsítani a folyamaton. Nem akarja a keskeny, rögös út minden szakaszát végigjárni, hanem keres egy szállítóeszközt, vagy kerülőutakon levágja az ösvény egy részét. Ilyenkor keres valamilyen előre csomagolt, fogyasztásra kész tudást, amit nem kell saját tapasztalatának fényében megvizsgálnia, a meditáció kohójában tiszta arannyá égetnie, hanem kritika nélkül elfogadhat. Tehát bölcs mondásokat, összefoglaló értelmezéseket, szentek beszédeit, prédikációkat, kóanokat, gyakran idézett szerzőket, legrosszabb esetben önsegítő könyveket olvas, vagy előadásokat, beszédeket hallgat. Mi most egy bölcs mondáson keresztül megvizsgáljuk, mik ennek a választásnak a buktatói.

Ismert egy okos mondás, a következőképpen hangzik: Végy egy hordó szennyvizet, és önts bele egy pohár tisztított vizet, és a szennyvíz csak szennyvíz marad; majd végy egy hordó tisztított vizet, és önts bele egy pohár szennyvizet, mit kapsz? Bizony az is csak egy hordó szennyvíz lesz. Ízlelgessük ezt a mondatot, és valószínűleg velem együtt állapítod meg, kedves Olvasóm, hogy ez a mondás bizony igaz és bölcs. Nem lehet belekötni, ez az igazság valóban létezik, a világ így működik.

Ez a mondás azt mutatja nekünk, hogy a világban a tiszta, az értékes, a kiművelt mindig sérülékenyebb, mint a rossz, a durva, és jóval kevesebb is található belőle. A rosszat nehéz jóvá változtatni, a nemesebb anyag vagy gondolat előállítása sok energiát és odafigyelést, rengeteg erőfeszítést, lelki törődést kíván, míg a jót, a fáradságosan teremtett nemest könnyű tönkretenni szándékosan, vagy akár csak figyelmetlenségből, és máris elveszett az érték.

Nem szeretem az idézeteket és a bölcs mondásokat, de ezt a mondást igaznak tartottam első hallásra, ezért választottam, hogy ezen keresztül próbáljak felmutatni valami általánosat a bölcsességről, és annak könnyen emészthetővé silányításáról, aprópénzre váltásáról, ami annyira elterjedt a hétköznapokban. Bármennyire igazak és okosak is a nagy idézetek, sajnos egyetlen valódi igazságot, fontos, nemes felismerést sem lehet néhány mondatban kifejezni, mert ha lehetne, nem lenne szükség az ember történetének mérhetetlen számú tapasztalatára, felhalmozott tudására, szakterületek könyvtárakat megtöltő irodalmára, és az ezek előállításához szükséges munkára, csak néhány mondatra, amiket elő lehet kapni szükség esetén. De nincsenek ilyen mondatok, minden idézet és néhány mondatos bölcsesség töredezett, kevés, és bár tetszetős, csillogó, de éppen rövidsége miatt hiányos, üres, lyukas, és tömörsége miatt szükségképpen nem alapos, ezért jobban megvizsgálva mindről kiderül, hogy magukban egyszerűen ostobaságok. Az ezeket bólogatva, mutatóujját feltartva maga elé hümmögő embert könnyen kifizeti egy idézet, de ha alaposan belegondol, körbejárja és elemzi, a bölcs mondat bizony lebukik, és a szép felszín alól valami lapos, együgyű, útszéli okosság bomlik ki. És van velük még egy probléma: egy idézet, egy költő, bölcs, vallásalapító vagy szent ember mondása mögött rengeteg munka, szenvedés, sokszor egy élet gyötrődése áll. Egy ilyen mondás, egy nagy, végső bölcsesség előállításához kell egy kivételes adottságokkal született ember, annak a gyermekkora, a traumái, emlékei, érzelmei, különleges képességei, életének sajátos eseményei, munka és munka, és mindezek ritkán összeadódó, szerencsés csillagzat alatt fogant kombinációja, egy egész végigélt élet, hogy aztán ennek az embernek ez a hatalmassá növekedett, hegy méretű tudata, mint egy anyaméh, felnevelje és megszülje azt az egy mondatot, azt a csillogó gyémánt-gondolatot, ami egy ilyen csodálatos helyzetből, és csak ebből megszülethetett. És ekkor jön valaki, aki ezt mind nem élte át, akinek ez mind nem sajátja, akinek ehhez köze sincs, de két hétköznapi feladata között időt szakított, és véletlenül arra járt, és a hatalmas hegynyi élet tetejéről egy szórakozott mozdulattal letöri azt a kicsiny gyémánt-csúcsot, ami a tenyerében alig látszik, majd nézegeti, hümmög, továbbmegy, és két lépéssel később már el is felejti. Hogyan is érthetné? Hogyan tudná értékén megbecsülni és felfogni azt a mondatot, amit egy különleges élet megszült? Hogyan tudná önmagába zárni, lényébe olvasztani, fejlődni tőle? Idézeteket olvasni, azokban bölcsességet keresni teljesen reménytelen. Csak a munka megúszása, a szenvedés elsikkasztása, a könnyű és gyors, izzadtság nélküli, azonnal oldódó bölcsesség keresése, az igazság iránti tiszteletlenség, és a valódi bölcsesség iránti vágy hiánya látszik ebben a műveletben, és ennyit is ér az ilyen tapasztalat. Az idézeteket fogyasztó ember néhány másodperc múlva már egy másik szent bölcsességét olvassa, és ebéd közben, míg elfogy a töltött káposzta, tucatnyit elhasználhat, majd intézi tovább a dolgait. Addig nem maradnak meg benne a világ legbölcsebb mondásai, miket népszerű oldalakról ömlesztve szórt elméjébe, mint az ebédje. A könnyen szerzett jószág annyit is ér.

Visszatérve az elején említett mondásra: csak példaként vetettem fel éppen ezt, mert amúgy a sikerültebbek közé sorolom. Hibája ugyanaz, mint a többinek, tehát alaposan vizsgálva számtalan helyen csorbul ki bölcsességének éle, de most csak egy jellemzőjéről szeretnék beszélni: az antropocentrikus nagyképűségéről, és arról, hogy még ember-központúként is téves.

Az a mondás üzenete, hogy a világban a jó törékeny, a rossz magától értetődő, és az ember állandó harcban áll a rontó erők ellen a sok fáradtsággal létrehozott jó fenntartása érdekében. De nem jó a lépték. A lépték ugyanis fájóan és kizárólag emberi. Ugyanis a szennyvíz lehet csak koszos víz, amit egy állat még szívesen elfogyaszt, táplálja, élteti őt, nincs vele szemben semmi kifogása. És ha egy bizonyos állat már undorral elfordul tőle, hát sokáig találunk még olyan állatokat, amelyek hajlandóak azt meginni, főleg, ha erősen szomjaznak. A szennyvízből jópár pohárral kell a tiszta vízbe önteni, mire elérjük az állatok számára is vállalhatatlan állapotot. A szennyezett víz fürdésre is alkalmas lehet az állatok számára, ebben azért kevésbé válogatósak. Ráadásul a világban sajnos rengeteg ember kénytelen szennyezett vizet használni, és ez az arány egyre nő az emberi tevékenység nyomán. Az ember igénye is sokat fejlődött a történelem során, a középkor városaiban egészen máshogy viszonyultak a tisztasághoz.

Melyik faj ízlése, vagy az ember esetében melyik történelmi korszak, vagy napjainkban melyik világrész lehetősége a mérték? Hiszen az ember egy faj a sok közül, a mondás pedig erre nem tért ki, hanem általánosan állapított meg egy spirituális igazságot. Melyik lény, melyik ember undora, a koszos víznek való ellenálló képessége határozza meg a szennyezettség mértékét? Esetleg az ember ízlése a mérték? A jelenlegi kor? Mert mint láttuk, hogy a mi ízlésünk sem volt mindig ilyen finom, és a fogyasztott víz tisztasága sem volt mindig ennyire egyértelmű. De menjünk tovább. A tisztított víz, benne az egy pohár szennyvízzel fajok millióinak tökéletes életteret biztosít, a szennyvíz okozta szerves szennyeződés táplálékot jelent és áldást. Ez lehet mikroba, rák, hal, növény. Sőt, további pohár szennyvizek hozzáadásával újabb fajokat tehetünk boldoggá, míg mások egyre kevésbé örülnek neki. És mehetünk még tovább. A szennyvíz bármilyen mennyisége a fajok egy része számára ideális, maga a paradicsom, de ezzel együtt más fajok számára már csak elviselhető életkörülményeket teremt, aztán vannak továbbiak, amelyek már szenvednek, de még kibírják, míg mások csak vegetálnak, megint mások pedig elpusztulnak. Mi hát a mérték? Mi a lépték?

Olyan ez, mint a szamszára nekünk, embereknek. Köztünk egyesek lubickolnak benne, mások alapvetően jól érzik magukat, ám sokan csak elviselik, mások vegetálnak, vannak, akik alig bírják, és bizony léteznek közöttünk, akik belehalnak idő előtt. Mennyi szenny a mérték? Mennyi a rossznak az a mennyisége, amitől a tisztított víz vagy a szamszára már nem használható?

Mint említettem, a mondást csak egyetlen szempontból vizsgáltuk. Ha most beszélni kezdenénk a jó és rossz, ezeken az oldalakon már többször tárgyalt látszat-mivoltáról, e két fogalom dharmikus szempontból való kongó ürességéről, a viszonyítások, ítéletek alapvető tévedéséről, a duális gondolkodás reménytelenségéről, sokára végeznénk, de talán ez az egy szempont is elég, hogy lássuk, miért veszélyesek a könnyű, olcsó, előre csomagolt, és csak melegítést igénylő bölcsességek, miért nem helyettesíthető a munkával szerzett tudás. Miért veszélyes és kerülendő minden olcsó bölcsesség, vallás, elmélet, hit.

Ez a mondás a jobbak közül való, és nekem is tetszett, de sajnos nem állta ki az elemzés próbáját. Ha csak az ember a lépték, akkor hiányos és korlátolt. Ha kiterjesztjük a létezés teljességére, akkor pedig egyszerűen csak ostobaság. Mint minden idézet és egy mondatos világmegfejtés, magán viseli a szellemi restség nyomait.

De a lépték tágítása sem elég. A tudás mennyisége a végtelenségig növelhető, és akkor az okosság, az ész fejlődni fog, az ismeretek gyarapodnak, és azt hihetjük, hogy értjük a világot. A lélek a végtelenbe tágítható, a figyelem, a szeretet, az együttérzés növekedni fog, és azt hihetjük, hogy értjük az istent. Ám a bölcsesség nem ismeretek halmaza, nem valaminek a tudása, nem egy szellemi kincs megszerzése, hanem hozzáállás, látás, felismerés: egy állapot.

A poszthumanizmus napjaink egyik legfontosabb tudományos és közéleti témája. Mostanra kézzel fogható valósággá vált, hogy az ember alkotni tud magánál gyorsabb, pontosabb, hiba nélkül dolgozó gépet. Sokáig hitegethettük magunkat, hogy a gép szellemtelen, nincs tudata, sem intellektusa, csak egy nagyon gyors számítóeszköz, ezért sosem lehet vetélytársunk az általunk olyan fontosnak tartott és misztifikált területeken, mint a művészet és az emberi érzelmek. Hiszen nekünk van lelkünk. Ám sorban jönnek a hírek, hogy a robot zenét szerez, verset ír, embert dajkál és ápol, hogy az újságcikkek, esszék egy részét már robotok jegyzik, az ügyeinket ők intézik, a véleményünket a közösségi médián keresztül algoritmusok formálják, így irányítva társadalmainkat. Esetenként nagyobb empátiával, mint embertársaink, gyakran szebbet, művészibbet alkotva, mint mi, ráadásul megdöbbentő gyorsasággal fejlődnek a humán területen is, sokszor már emberi közreműködés nélkül. A világ egy ember utáni korszakra készül. Tudósok előrevetítik, hogy a hús-vér organizmus, mikor belátta korlátait, és teremtett maga helyett egy lényt, ami a haladás folytatását biztosítja, egyben átadta a stafétát teremtményének. Az emberi kíváncsiság örök, és mi mindig igyekeztünk magunknál nagyobbat alkotni. Lehet, hogy teremtményünk teljesíti be emberi küldetésünk.

Mi derült ki rólunk ezzel kapcsolatban? Kiderült, hogy kódok és szabályok halmaza vagyunk. Bár végtelenül finomak, de mégis csak kódok, binárisak. Túlfinomodottak, de a többi létezőtől akkor is csak kvantitatív, és nem kvalitatív módon különbözünk. Már nem tartható az az álláspont, hogy a teremtésben éles határ húzódik köztünk és a többi lény között, mely határ elkülöníti a lelkest a lelketlentől, az istenhez tartót a semmibe hullótól, a teremtés értelmét az értelmet szolgáló feláldozható és kizsákmányolható létezőktől. A tudat mindené és mindenkié, a közös halmaz oly nagy, és a különbség oly csekély az ember és környezete között, hogy demisztifikációnk elkerülhetetlen volt.

Ez megnyugtató. Végre nem kell valami kifejezhetetlen csodát és misztikumot keresnünk magunkban rossz lelkiismerettel, azzal a sejtéssel, hogy végig csak magunkat csapjuk be. Olyan sok példát lehetne hozni: éber tudatosságban, meditációban új kapcsolatok alakulnak ki az idegsejtek között; ha a Magasztos agyát egy MR felvételen megfigyelték volna, szokatlan aktivitást találnak olyan agyterületeken, ahol az átlagember kevésbé aktív; Jézus emóciókért felelős agyközpontja lehetett különösen fejlett. Ez most szentségtörés, materializmus, lépcsőházi tudományoskodás, cinizmus? Egyik sem, a legkevésbé sem. Csak példák arra, hogy minden csoda, az igazság természete és lényege leképeződik a szamszárában és a szamszára eszközeiben, az agyban, az időben, az érzelmekben, az értelemben, minden nyomot hagy, mert az anyag, a létre lépett valóság így működik, így teszi magát érthetővé számunkra. Ez nem tesz hozzá, és nem von le semmit a jelenségek értékéből. A világ ilyen, megnyugtatóan és felszabadítóan mentes minden misztikumtól és csodától. Ha már nem kergetünk ködképeket, lehetőségünk lesz találkozni az igazi csodával, a valósággal.

A légzésre figyelni nem különösebben izgalmas. A járásra, a testet és elmét érő egyéb ingerekre őszinte nyitottsággal és derűs rácsodálkozással addig figyelni, míg teljesen jelen nem leszünk bennük, eleinte nem egy bizsergető élmény. Az ember, főleg a mai világ ingerzuhatagában nem ezekre fókuszálva keresi a boldogságot és a megértést. De ezek a semleges, a hétköznapokban meg nem figyelt jelenségek azok, melyeken keresztül a megismerő végül a világra és önmagára láthat. Észreveszi a dolgok egyszerűségét, minden létezőben való azonosságát, ürességét, valós természetét. Tudatos lesz. A tudatosság pedig boldogságot okoz.

Mi álmodtuk bele a különlegességet az emberbe, igazából mindez, miszerint isten képmása vagyunk, saját álmunk önmagunkról. És sosem késő erre rájönni, mert az őszinte szembenézés után végre belevághatunk önmagunk és a világ megismerésének nagy kalandjába. Nem vagyunk megismételhetetlenek, a lélek és a szellem reprodukálható. Ha van bennünk lélek, akkor mindenben van, de ha másban nincs, akkor bennünk sem. A Buddhának igaza volt, és ha erre az igazságra nem vagyunk felkészülve, ha nem vagyunk elég erősek, akkor rettenetesen megrémülünk, mikor megértjük: szabbé dhammá anattá: minden dolog éntelen. Az is, amit személyiségnek és léleknek érzékelsz. Benned is. Te is. Minden pillanatod elmúlik, és egyiket sem tudod kinevezni annak, amikor meghalhatnál, amit a mennyországba vinnél, ahol nincs további fejlődés. Az időtlenbe, a tér nélkülibe. Az énjéhez ragaszkodónak a mennyország is megsemmisülés, az örök élet is halál.

A dharmák egymásba omlanak, zuhannak, szétválnak és kavarognak, időtlenül, terv, cél és központi lélek nélkül. Most mindezt kódnak, mémnek, információnak, jelnek hívjuk, de végül csak ugyanazt ismeri fel a mai ember is, mint amit a Buddha valaha megtalált megvilágosodásában: minden csak pillanatról-pillanatra változó információ, amit mire megfigyelnél, már nincs is. Ennyi a művészetünk, a gondolataink, az értelmünk és az érzelmeink: információ, és ezt a mesterséges intelligencia könnyedén, nálunk napról-napra jobban dekódolni és utánozni tudja.

Féljünk vagy lássuk meg a lehetőséget? Mivel az új világ már az ajtón belül van, szembe kell nézni vele. A megismerés hatalmas lehetőség az önmagába szeretett ember számára, aki bölcs belátással és a Buddha módszerével végre ráláthat önmagára. Sosem volt még fajunknak ilyen esélye a nemes belátásra, mint ebben a korban, amikor minden tudásunk, ismeretünk, és a magunk alkotta új intelligencia szembesít minket fajunk felmagasztalásának hazugságával. Ebben a kijózanító korszakban ne kapaszkodjunk hamis méltóságunk roncsaiba, hanem lássuk meg, mit tettünk, mire jutottunk, mivé tettük környezetünk, és mik a valódi lehetőségei az embernek. Ez a jövőnk, ez az őszinte pillanat.

Azt tudod valóban szeretni, akit ismersz. Annak tudsz valóban segíteni, akit tisztán látsz. Ismerjük meg hát, lássuk magunkat, fogadjuk el és szeressük az embert. Dobjuk el mítoszainkat. Az új világ hírnöke itt kopogtat, és csak akkor mehetünk vele, ha elvégeztük az önvizsgálatot, és tanultunk hibáinkból. A világ szent, a létezés szent, a meséktől és hazugságoktól megfosztott valóság csodálatos.  Nem kell félni tőle. Ne kapaszkodj abba, amiről te is tudod, hogy nem ment meg. Légy valóban szabad, és élni fogsz.

Végtelen mélyen tárul fel előttem a kút. Régóta jövünk, megtaláltuk a helyet. Lepakolhatunk itt a szélén, vigyázz, nagyon mély. Ha belezuhansz, véged, nincs, aki kiemeljen onnan. Páran elmentek fát szedni, a többiek a sátort ácsolják. Nem ismerjük a környéket, de védettnek tűnik: körben hegyek, a völgyben, ahol megálltunk, sötét, áthatolhatatlan, sűrű erdők. Jó lesz itt. Most úgysem tudnánk tovább menni, mindenki fáradt. Hát eddig jutottunk. Itt várlak. A többiek keveset tudnak rólad, mind a maga hitét követi, nem tudják pontosan, kivel találkozunk itt, kinek a kedvéért jöttünk idáig, mivégre volt ez az egész, fárasztó utazás.

De én már ismerlek. Régről, mindkettőnk ősi, homályba vesző eredete óta tudok rólad, és követem működésed. Tudom, hogy te sem vesztettél szem elől. Elkerülhetetlen volt a találkozás. A többieket ígéretek vezették ide. Azért csatlakoztak, mert mind várnak tőled valamit. Ki az életét, ki a reményét keresi, van, aki a szenvedése végét várja megjelenésedtől. Kitartóak. Vidáman kezdték az utazást, tele vággyal és bizalommal, aztán persze csüggedtek és fáradtak út közben, de most, hogy a cél közel, új erőre kaptak. Beszélgetnek rólad, álmodoznak, vagy csak egy dombra állva tekintgetnek körbe, várva jöttödet. A kútba és az égre azonban nem néz senki. Figyelmük szétszórt, reményük önző, szeretetük meghatározatlan. A várakozás köti őket hozzád.

A kút szélén ülök, a földet és a köveket piszkálom egy bottal a lábam előtt. Annyit én sem tudok rólad, hogy biztosat mondjak nekik. De a zsigereimben érezlek. Nemsokára itt leszel, eljössz, mert várunk, és ez kötelez. Ez a sors, köt téged is. A kör része vagy, a nagy történet egyik szereplője, és ha nekem kedvesebb is vagy, mint a többi szent létező, az még nem jelent semmit. Az én világom rólam beszél, az én történetem az én ügyem.

Megláttalak. Most, egészen közel. Hát így jössz el. Nagyjából így képzeltelek. A többiek még nem vettek észre, van egy kis időnk, mielőtt rád rontanak, és körbevesznek rajongásukkal. Ne aggódj, nem kérdezek semmit. Örülök neked. Csak nézlek egy kicsit.

Észrevettek, menj, most az a dolgod. Köszönöm, én már rendben leszek.

Végtelen mélyen tárul fel előttem a kút. Az én világom rólam beszél, az én történetem az én ügyem. Ezt veled sem tudnám megbeszélni, megoldom én, végülis végig erre készültem. Lepakolom, ami már nem kell, leteszem, ami felesleges. Magam maradok a zuhanásban, egyedül az emelkedésben, a terhem letéve, végre a cél felé.

A kút végtelen mélye
az ég végtelen magassága
összeér, és kioltja a teret
eloldja az időben rögzültet
a Teher Nélküli átlátja és meghaladja
önmaga sorsát.
A betöltött közép végre kiürül.

Az előző bejegyzésben tárgyaltuk, hogy miben tér el a buddhista megismerési folyamat a hagyományostól. Most arról szeretnék beszélni, hogy milyen következményei vannak a kétféle hozzáállásnak.

A hagyományos megismeréshez ragaszkodó ember nehezebben gyakorol, ha a buddhizmusra adja a fejét, és lassabban halad. Ennek oka, hogy hajlamosabb a tartalomra figyelni, és nem a tárgyra vagy a felbukkanó jelenségre. A buddhista meditációs gyakorlatok, mint pl. a satipatthána, a testi, szellemi, tudati érzetek jelenléte, megtörténése felett való szemlélődést ajánlják. Ezeket az éntől elvonatkoztatva kell vizsgálni, nem kötődve hozzájuk, és nem magunkra vonatkoztatva őket. A kezdő gyakorlónak ez nehezen megy, mert hozzászokott az analizáláshoz, a magához és ismereteihez való viszonyításhoz. Összekeveri a meditációt az elemzéssel, a pszichoanalízissel, saját élményeit, emlékeit, fejlődését, lelkét keresi bennük, és így azt is találja meg a világban. Mindent magához viszonyít, még akkor is, ha meg van győződve pártatlanságáról, mert az élménye az ő élményévé, megismerése az ő megismerésévé, és így minden bölcsessége az ő bölcsességévé válik, és így nem találja az Ösvényt.

A hagyományos megismerés előtt a közép örökre zárva marad (a középről többek között: 27. bejegyzés). Az ego célja a szélsőségekben tartás, és ezért figyelme, és az általa felépített világ is a középből, a nyugalomból kifelé tart, szétszóródik. A szélsőségek a szellem számára vonzóak, energia van bennük, tereikben dúl a harc, erők csapnak össze, ott történik meg az élet. Lényünk, személyiségünk, a kis-tudatunk, mind eme ködlények erejüket a perifériából nyerik, ahol az élet oly hevesen lüktet, hogy testet ölt, és valóságnak tűnik. Az érzelmek, a gondolataink, szívünk és eszünk bűvöletei a középponton kívül keringenek egymásba fonódva, zajosan, acsarkodva. Rángatja őket a vágy, a harag és a tompaság, a gyökérokok (20-25. bejegyzés). A szétszóródott, magát érdekesnek, színesnek mutató világ zavaros, elaprózódott és töredékes. Azt ígéri, hogy lehetőségünk van kiegészíteni, tökéletessé varázsolni, ha az ént megerősítjük, felnagyítjuk. A média, a reklámok, a cégek, a közélet, a család, a megélhetési verseny, az egész lüktető világ mind érdekelt abban, hogy ne legyen időnk magunkra, ne legyen időnk megállni. Ingerekkel bombáz, érzelmekbe hajszol, állásfoglalásra kényszerít; hamisan fest, hamisan beszél. Nincs kit hibáztatni, ezt a világot a mi tudatunk építette, esszük, amit főztünk. Aztán a rohanás közben, mikor a baj, a betegség, a szükség megállásra kényszerít, vagy az igazságot keresve, vagy veszteséget, csalódást elszenvedve, vagy az út végén, a halál csendjében, mikor minden szenvedélyünket és tervünket lerakjuk és a semmibe dobjuk, nem tudunk mit kezdeni az üresség élményével.

A buddhista út más. A meditáció során kutatási területünk az általános, a mindenre vonatkozó, a mindenhol ott lévő. Megfigyelésünk fókuszában a jelenségek és a dolgok lényege áll, függetlenül a ránk vagy bármi másra gyakorolt hatásuktól. Fogalmazhatnánk úgy, hogy mindez túlmutat az egyénin, de pontosabb, ha az egyénit és a közöst is magában foglaló, a középből ki nem mozduló valóságnak hívjuk. Tehát nem a közöst keressük, ami bár az egyéninél nagyobb perspektívát nyújt, de mégis csak személyes, akkor is, ha az a személy már hatalmas, és az egyén feloldódott benne. És még tovább: az általános még csak nem is az istenit jelenti, ami bár lehet az abszolúttal egyenértékű, a személy teljes feloldódását feltételezi, de az abszolútum felmutatása is megállapít egy univerzális személyt, és azt teszi a vizsgálat tárgyává.

Az egyik alapvető buddhista meditáció, a satipatthána általános szemlélődésre hív. Nem vizsgálja a jelenségek okát, működésük módját, nem analizál, nem szedi szét őket, nem merül el részleteikben, hanem tiszta bölcsességgel figyel. A megfigyelés során végig szem előtt tartja a három jellegzetességet (28-30. bejegyzés), a mulandóságot, a dukkhát, az éntelenséget.

Mindig emlékezik a legalapvetőbb tanításra:
„szabbé szankhárá aniccsá, szabbé dhammá anattá
minden összetett jelenség mulandó, minden dolog éntelen”

Majd elengedi a megfigyelést is, vele együtt a megfigyelőt, és egész lénye figyelemmé változik, mely egyszerre képes érzékelni a testet, a tudatot, a jelenségeket, és az egész világot belülről vagy kívülről, vagy belülről és kívülről egyszerre.

A buddhista figyelem nem elemez, nem kutat, nem érdeklik a részletek, hanem az általánost, a jelenség természetét, a jelenség valóságát éri tetten. Itt és most. Így a valóság, miután felfedték, felhagy a további színleléssel, megmutatja addig leplezett milyenségét. Jelenségek a test és a lélek, az érzések, a tudat, és a dhammák is. A gyakorló ne magát keresse a jelenségekben, és ne a jelenségeket magában, hanem a három jellegzetesség figyelembe vétele mellett csak a jelenségek valóságát szemlélje.

A hétköznapi módon megismerő ember élménye önmaga felfedezése a világban, a történésekben, a folyamatokban. A mi élményünk legyen a világ, a történések, a folyamatok igaz természetének felfedezése, ami csak önmagunk látszatának belátása után lehetséges. A valódi felismerés végtelen boldogságot okoz. A bölcsesség ugyanis, bármit hallottál róla eddig szürke, poros tudósemberektől, dolgos mérnököktől, gyakorlott szakemberektől, valójában csodálatos állapot.

A körülöttünk lévő létezés a maga teljességében a világ, azaz ebben az értelemben alkotják azt a látható, érezhető, tapasztalható létezők, legyenek azok anyagiak vagy szellemiek, és alkotják azt a sejtett létezők, a transzcendens, a spirituális, amik nem tapasztalhatók érzékszervekkel, de a tudaton belül vannak, ezért feltételezhetők, elképzelhetők, remélhetők, valószínűsíthetők vagy kikövetkeztethetők. A buddhizmus egyik célja, hogy minél több létezőt vonjunk be a meditációs munkánk, és az azon kívüli tevékenységeink során az érzékelhetetlenből az érzékeltbe, egyre több dologról szerezzünk tapasztalatot, és a létezők minden fajtáját képesek legyünk saját természetes állapotukban felismerni. Ehhez a már sokszor tárgyalt nemes, éber figyelem szükséges. Ezeket a tapasztalatokat aztán a buddhista módszerekkel feldolgozzuk, és igyekszünk közeledni ahhoz az állapothoz, amikor úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.

Fontos, hogy buddhista módszerekkel végezzük a feldolgozást. A tapasztalatokat semmiképpen nem vetjük el, mert bár tudjuk, hogy szűrtek és torzak, már értjük, hogy deformálódnak a tudatban, míg átáramlanak az öt halmazon, és látjuk, hogy már eleve tévedés-alapúak, de csak ezekkel tudunk gazdálkodni, ezek állnak a rendelkezésünkre. Nem öntjük ki a gyereket a fürdővízzel, nem vetjük el a tapasztalatokat hibás természetük miatt, hanem használjuk őket, de végig észben tartjuk, hogy mivel dolgozunk.

Felmerül a kérdés, hogy melyek a buddhista módszerek, és miben különböznek a hagyományos módszerektől. Ezt fogjuk most átbeszélni. Elöljáróban annyit, hogy semmiképpen ne tegyünk különbséget a módszerek között, ne ítéljük meg őket, és ne rangsoroljunk. Az ítélkezést a buddhizmus amúgy sem alkalmazza, mert káros, dualitásban tart, tévedésbe ránt, és hosszú távon elaljasít, így akadályozza az ösvénytudat kialakulását. Ráadásul a hagyományos, hétköznapi megismerés ugyanúgy hasznos, és nélküle elképzelhetetlen lenne az élet a szamszárában. Ezt a megismerési módot, és a vele járó fogalmakat, szavakat, jeleket és asszociációkat tanítjuk meg gyermekeinknek, ez minden szociális, érzelmi és intellektuális tudásuk alapja. Ilyen a nyelv, a dolgok és jelenségek nevei, de ilyenek az ezekből fakadó gondolatok és érzelmek, mert igen, minden gondolatunk, ami csak valaha felmerült bennünk, és minden érzelem, amit csak valaha éreztünk, ennek a nevelésnek és szocializációnak a következménye. Persze ezeket a jeleket és neveket a világ anyagi és szellemi alapjai határozzák meg, az ember evolúciós, és értelmi, majd érzelmi kifejlődése a világ alapjainak megfelelően determinálódott.

Tehát a buddhista megismerés a hagyományos megismerésben gyökerezik. Minden buddhista először normális ember volt, és azt a nyelvet, jelrendszert és értelmi, érzelmi alapot használta, amit a világtól kapott. Még csak azt sem mondom, hogy továbbfejlődött, mert az is ítélkezés lenne. Változtatott, egy másik módszert, utat próbál ki, amit a valóság megismerésére alkalmasabbnak talált, más tapasztalatokat szerez, sőt, végső célként igyekszik megszabadulni tapasztalataitól, és egy kötöttségektől mentes, szabad megismerésre törekszik.

A kötöttből a kötetlenbe… a kötött világ szabályaiból kiindulva, azokat felhasználva, majd módosítva haladni, míg el nem érjük a kötetlent… hatalmas kihívás, nehéz út, de a legszebb feladat.

Nézzük a kétféle módszert:

Világi megismerés:
1. észlel, felismer
2. megvizsgál, megítél
3. elfogad vagy elutasít
4. kötődik

A megismerés első lépése az észlelés. Ezt azonosíthatjuk az öt halmaz (36. bejegyzés) első három szintjével. A lény észlel egy ingert a világ felől kívülről, vagy a saját tudatából belülről. Végbemegy az értelmi és érzelmi beazonosítás, és lezajlik a felismerés, de reakció még nem történik. Történik viszont valami más: a tudat kategorizál (43. bejegyzés). Öntudatlanul, automatikusan, a felszíni, a lény által észlelt tudatsík számára láthatatlanul végbemegy a bejövő gondolat vagy érzés rekeszbe, dobozba történő utalása az addigi tapasztalatok, ösztönök, bejáratott, mechanikus folyamatok alapján. Az inger úgy kerül a helyére, a többi hasonló, hozzá tartozó tapasztalattal együtt, úgy épülnek ki a mélytudat által eleve elrendelten az asszociációs kapcsolatai, hogy arról a lény nem sejt semmit. Bár ezek a rekeszek, dobozok határozzák meg a lény összes gondolatát és érzését, ő erről vajmi keveset vagy semmit sem tud. Csak működik, amerre tapasztalatainak mérhetetlen naggyá növekedett rendszere rángatja. Ez persze alapjaiban nem baj, mint arról többek között a 43. bejegyzésben is írtunk, hiszen az évek során felépített rendszer alapvető feltétele a mindennapi életben való működésnek, de ha célunk a megvilágosodás, vagy legalább némi bölcsesség megszerzése, akkor ez a mechanizmus akadállyá válik. Mondanom sem kell, hogy a dobozokat nem a bölcsesség figyelembevételével töltjük fel, hanem kizárólag gépiesen raktározva mindent, amit tanultunk, hallottunk, tapasztaltunk, és ebből építjük fel a nyilvánvalóan tévedés-alapú világunkat.

A hétköznapi tudat következő lépése az elemzés. A kategorizált jelenséget vagy érzést megvizsgálja. Korábbi tapasztalatai, a többi doboz ide vonatkozó tartalma, gyűjtött asszociációi segítségével dönt és minősít. Mivel a rendszer javarészt tudattalanul készült, automatizmusok építették, a külvilág kontroll nélkül elfogadott elemeire való reagálásként képződött, ezért a lény ítélete sem lesz más minőségű.

Harmadik lépésként az ítélet, minősítés után az ingerre – viszonyítva rendszere többi eleméhez – a lény a három szenv (20-22. bejegyzés) valamelyikével reagál, tehát vonzódik hozzá, elutasítja, vagy semleges marad irányába. A dobozban tárolt jelenség felhasználásáról ennek megfelelően fog dönteni a későbbiekben, mikor ütközteti a külvilág ingereivel, a többi ember dobozainak tartalmával: használja, elnyomja vagy csak tárolja azokat.

Végül a lény az észlelt, kategorizált, megítélt ingerhez kötődni kezd. Van, aki úgy tanítja, hogy a tudat csak a vonzónak ítélt jelenséghez kötődik, de én azt állítom, hogy mindegyikhez. Minden dobozunk összes tartalmához ragaszkodunk, mert az „én” célja elsősorban nem a jóllét, hanem a túlélés, és önmaga létének, valóságának, múlhatatlanságának bizonyítása, és ha kell, inkább szenved, de meghalni nem akar, azaz önnön ürességét és káprázat-jellegét belátni nem fogja. Mindenhez kötődik, amit a dobozokban önmaga részeként azonosít, amivel önmagát építi, amivel lényegét igazolja. A lény, az ember érezhet szenvedést, mert értéket és minőséget tulajdonít üres káprázat-tárgyaknak, de az ego nem, az csak létezni akar, és színjátékának következményei a megélt minőségek, a darabokra szakadt világ.

Buddhista megismerés:
1. észlel, felismer
2. elfogad
3. megvizsgál
4. nem ragaszkodik

Ez a megismerés dharmikus útja. Ennek is első lépése az észlelés, és hasonló a karmikushoz. Az előző módszerhez képest azonban lényeges különbség, hogy itt az észlelő nem kategorizálja a tapasztalatot, nem sorolja rekeszbe, és nem is teremti meg a kapcsolatot a már meglévő észleléseivel. Minden ingerre egy csecsemő rácsodálkozásával reagál, vagy ahogyan a zen mondja: a kezdők szellemével. Minden észlelés egyben az első, újra és mindig végtelenül nyitottan, ítélkezés és minősítés nélkül zajlik. Az észlelés egyszerűen csak végbemegy, megtörténik, az észlelt jelenség akadálytalanul érkezik a tudatba, és rá van bízva, hogy marad vagy tovább halad. Ami jön, hadd jöjjön, ami megy, hadd menjen. A tudatban való lakozása, az onnan való távozása nem színezi a tudatot, ami csak egy dolgot tesz: éberen, derűsen és ítélkezés nélkül figyeli. Az észlelés így nem tud álarcot ölteni, nem tud elbújni dobozba, asszociációk erdejébe, mivel felismerték, helyén kezelték. Egy idő után magától továbbáll.

A legfontosabb különbség a két megismerési hozzáállás között a következő lépés, az elfogadás. A hétköznapi esetben az elfogadás a vizsgálat, a minősítés után történik, és függ a lény számára való kedvességtől és haszontól. A buddhista gyakorlat még a vizsgálat előtt, kritika, mérlegelés és gondolkodás nélkül, a maga teljességében elfogad mindent, ami beérkezik. Mindig mindent. Ha csak egyetlen egyszer, bármilyen kis időre is megakasztjuk a bejövő észlelést, azonnal megjelenik a kritika, az ítélkezés, és velük együtt elmaradhatatlan társuk, a kötődés. Az igazi elfogadásnak soha nem lehet velejárója a mérlegelés! Minden méricskélés az egot hizlalja, mind viszonyít, mind téved, és mind azonnal tapad.

A következő lépés a vizsgálat, ám az előzőekből következően teljesen más módon, mint a világi módszer esetében. A vizsgálat célja nem annak eldöntése, hogy az észlelés mennyit ér, mennyire hasznos vagy veszélyes, és a tudat milyen hozzáállást tanúsítson vele szemben. A tiszta tudat éberen, bölcsen, nemesen és tisztán csak vizsgál. Figyel, hogy megismerje tárgyát, meglássa annak valódi természetét, és közben a Négy Mérhetetlen szellemében a jelenséget már elfogadva, szerető kedvességgel, megértéssel, együttérzéssel elismerje annak létezését. Az ilyen vizsgálat nem színezi át a tudatot, és ugyanígy a beérkező észleletet sem.

Végül az észleléshez, a jelenséghez a tudat nem ragaszkodik. Mivel nem történik meg egymás átszínezése, ezért nem megy végbe a kapcsolódás sem. A felismerés bölcsen történt, az elfogadás teljes mértékben megvalósult, a vizsgálat tisztán zajlott, a figyelem végig nemes és éber maradt, hát nincs mihez kötődni, nincs mihez ragaszkodni. A tudat és a dolgok megőrizték önmagukat, ezért lehetőségük maradt arra, hogy belássák: nincs önmaguk. Az üres, tág térben tiszta maradt a különállás, ezért mindennek lehetősége maradt szembesülnie valódi természetével.

Elérkeztünk a Négy mérhetetlen velejéhez. Most átbeszéljük lényegét, a mélyébe tekintünk, és egyben magunk kút-mélységébe is belátást nyerhetünk. Ez az ösvény is végtelen, és erősítsd meg szíved, kedves Olvasóm, mert bár reményt is adhat, amit látni fogsz, de el is szörnyedhetsz a kihívás és a kút mélysége miatt. A Buddha által felmutatott Együttérzés nem olyan könnyű és kedves, mint a tévtanítók hamis, cukrozott hazugságai, hanem nehéz, embert kívánó, és nem való mindenkinek; azaz igaz, és igazán embernek való.

Lehetséges-e együtt érezni bárkivel? Képes-e valódi közösséget teremteni más lényekkel az, aki tudatának rabja? A buddhizmus szerint nem. A valódi együttérzés ugyanis szintén nem érzelem, és nem is az értelem mozdulata, hanem a valódi közösség, az együtt-levés, az egy-ség megvalósulása, amikor az érzést önmagában észlelő egyén és az érzés tárgya nem különíthető el „én”-re és „ők”-re. Az általánosan ismert emberi együttérzés, empátia és szeretet nemtudás-alapú. A másik emberrel való közösség érzése, és amit a másik állapotáról tapasztalunk és gondolunk a hétköznapokban, mind már a saját tudatunk nyelvére lefordított, szűrt és értelmezett tapasztalat, mert csak így vagyunk képesek az észlelést felfogni és átérezni. Aztán ehhez a saját értelmezéshez viszonyulunk, erről a már átfordított, torzított tapasztalatról alakítjuk ki saját véleményünk. Ebben a megismerési és hasonulási folyamatban nemhogy benne rejlik a tévedés lehetősége, hanem ez maga a tévedés. Részben van lehetőségünk arra, hogy megsejtsük a másik érzéseit, de azt állítom, hogy saját tudatunk, az öt halmaz (36. bejegyzés) fordítási és értelmezési torzításai miatt ez mindenképpen téves lesz. Persze önneveléssel, az empátia erősítésével, az érző lények szempontjainak megismerésével komoly fejlődést lehet elérni a hétköznapi együttérzés fejlesztésében, és ez is rendkívül fontos az erkölcsös világi működés és a békés társadalom megteremtése során, de számolni kell azzal, hogy az egok közötti falakat a hagyományos módszerrel sohasem lehet lebontani. Amíg van „én”, addig áll a fal, ez vastörvény. Ezt láttuk a világban mindig, és ezt látjuk most is: az emberek képtelenek békében élni egymással, és soha nem is fognak. A fejlett lelkek képesek a párbeszédre, de a másik megértése rengeteg vitát, munkát igényel, túl sok időt visz el, az emberek túl sokan vannak, ezért mindig sokkal több lesz a megoldatlan, veszélyes problémánk, mint az egyeztetett, átbeszélt, lezárt ügyünk egymással.

Az eredendő jóságunk hangsúlyozása veszélyes tévút. A bölcsek kevésbé érthetik félre, de az átlagember könnyen belecsúszhat önmaga gyönyörűnek, tökéletesnek, eredendően kristályfényűnek, angyallelkűnek, csodának stb. való látásába. Akinek a szemét még sok por fedi, ezt nem fogja érteni. Az ilyen ember befizet egy ásramba, ott a gyümölcsligetben meditál, és mosolyogva szívébe zárja a világot, miközben a koldusok, szegények és nyomorultak tömege a kerítésen túl hömpölyög, gondosan elkülönítve személyétől. Vagy megteszi ezt a budai erkélyéről, alant látva a várost. Kinyílik a szíve, mindenkit szeret, de aztán az utcán a lábára lépnek, a villamoson rászólnak, a boltos rámordul, és a szép érzés elpárolog. Sajnos ez a szereteten kívül igaz a rosszul értelmezett együttérzésre is. Az együttérzést is lehet egyoldalúan, részrehajlóan gyakorolni.

Amíg az egyéni lélek (átman) téves képzete fennáll, nincs lehetőség a dharmikus együtt-érzésre. Fontos a megfogalmazás. Nem az egyéni lélek feloldásáról beszél a Buddha, hanem az annak létezésébe vetett téves képzetről (30. bejegyzés). Az együttérzés több mint a szeretet, de nem valósulhat meg, amíg az én létezik, mert addig állnak a falak. Ha a nemtudás eltűnik, ha a három jellegzetesség feloldódik (28-30. bejegyzés), akkor az én eltűnik, a falak leomlanak, az együtt-érzés önmagától, erőfeszítés nélkül megvalósul. Addig lehetetlen; nem lehet szeretni mindenkit, nem lehet megérteni a másikat, és nem lehet az egymás közötti problémáinkat megoldani. Az együttérzés az anattá (én-mentesség) felismerése után lehetséges. Ez a nagy titok: amíg az egyéni lélek téves képzete (átman) él, addig a szeretet lehetetlen, az együttérzés lehetetlen, mert a saját tudat mindent behatárol, abba végérvényesen be vagyunk zárva. Amíg van én és te, nem lehetséges együttérezni. Mindezt a halmazokon torzultan áthatoló egyéni szenvedés csak tovább nehezíti. Ha eltűnt a nemtudás, feloldódott a három ismérv, eltűnt az „én”, akkor felragyog a valódi együttérzés, hiszen természetes együtt-érezni azzal, ami te magad is vagy.

Kizárólag a tudatodon belül létezel, csak addig terjedsz. Ez nem lenne baj, mert a tudat, ha közössé teszed, és nem ragaszkodsz egyéni határaidhoz, végtelen. Gondolj valamire, ami a tudatodon kívül van, és hopp: már be is vontad azt határaidon belülre. Most került be? Nem, már eleve ott volt, de te képessé váltál a felismerésére, mert elengedted görcseid. Tágítottad a határaid? Nem, mert nem lehet tágítani a végtelent. A tudatod határtalan, és amikor felismered, képes leszel bebarangolni mind nagyobb területeit. Azt látod, ami a tudatodon belül van, ez gátnak, akadálynak tűnik; hát oldd fel a gátakat, és minden a tudatodon belül lesz. A gátak leomlása után az együtt-érzés úgy lesz természetes állapotod, mint most az elkülönültség.

Az együttérzés nem szeretet, már tárgyaltuk. A szeretet válogat. Az együttérzés nem a nekünk tetsző felé irányul, hanem minden irányba. Az együttérzés dharmikusan nézve a legtermészetesebb érzésünk. Még nem csak nem is a másikba olvadás, vagy a világ magunkba olvasztása, hanem a világ és az „én” közötti látszatkülönbség felismerése, az ego falainak leomlása, az egyéni lélek téves képzetének elvetése. Az együttérzés karmikus állapotunkban pokoli nehéz, megerőltető, és sokáig nem tartható. De dharmikusan az olyan ember felé is érezzük, aki éppen a gyerekünket erőszakolja és öli meg a szemünk láttára, sőt: aki a végleges pokolba taszít, mert ez az együttérzés igaz természete, ez az igazság. Ezt nem lehet embertől kérni, csak megvilágosodott tudatú lénytől, de a buddhizmus olyan, mint a kétélű tőr: ha foglalkozol vele, megvág, aztán a seb beheged, és új szövet nő a helyére.

Az együttérzés nem érzelem, és az értelem sem fogja fel. Az együttérzés a természetes állapotunk, amitől a nemtudás választ el. Mikor a legenda szerint egyik életében a Buddha tagjait lefűrészelték, nem érzett haragot. Azt állítom, hogy a hagyományos értelemben megbocsátást sem. Nem érzett semmit, amit mi emberinek mondanánk. Hanem érezte és látta a szamszárát, a közös sorsunkat, a közösséget. A valódi közösséget. Az emberi szeretet korlátai nyilvánvalóak, de az együtt-érzés határtalan. Az együttérzés nem szeretet, nem érzelem, hanem látás. A másiknak az úgy látása, ahogyan ő van, legyen ez a másik élő vagy élettelen.

A káprázatban élő ember együttérzése még önmagára sem terjed ki, még önmaga is a tudatán kívül van. Nem csak a lelki, de az intellektuális belátás is hiányzik belőle. Nem érti a másik lényt, nem is érdekli, mert önmagába zárt, és csak a saját szenvedését érzi. De értelme felfoghatná a szenvedés egyetemességét, a kín általánosságát, a boldogságnál sokkal gyakoribb jelenlétét a világban. A szenvedés, a dukkha a szamszárában természetes, ez a Létkerék nyelve, lényege, tévedésünk következménye, és nagyon furcsa meglepődni rajta, ha utolér. A szenvedő átlagember panaszkodását még meg lehet érteni érzelmei és az önzése alapján, amikor a saját fejfájása miatt panaszkodik, de közben hidegen hagyja egy bangladesi árva gyerek szeméttelepen folyó haláltusája. De ha a fájdalmának oka már az értelme előtt is rejtve marad, az eget és a sorsát okolja, akkor ott már sötét gonoszságot vagy mély butaságot kell feltételezni, és azt, hogy nem csak a tudata, de még az értelme sem fogta fel a világ alapvető természetét.

Nem azért szenvedünk, mert bűnösök, hanem mert vakok vagyunk. A vakságra pedig a dolgok valódi lényegének a látása, az együttérzés a gyógyszer.

Képtelenség szeretni felebarátaidat. Még a legnagyobb szenteknek is van ebben határ. Ezt nem lehet kérni senkitől. Aki erre teszi fel az életét, az csalódni fog, kudarcok érik vállalásában, és megkeseredett emberként fejezi be az életét. Sőt, nem is akarom szeretni felebarátaimat, mert gonoszak, gyávák, undorítóak és lelketlenek, ahogyan én is. De együttérezni akarok velük, mert látom közös sorsunkat, szamszáránkat. Nem szeretem őket, sem magamat, és remélem, hogy ők sem szeretik magukat, mert akkor majd fejlődni akarnak. De együttérzek magunkkal.

A tág tudatosság mindig körbeölel, mert az az otthonunk. Ott a helyünkön vagyunk, békében, tisztán, üresen. De időnként megfeszülünk, kapcsolódunk, átszíneződünk valami mulandóval, függővel, és olyankor eljátszunk egy szerepet. Minden szerep megfeszít, rugalmatlanná, éntelivé és a dukkhától sújtottá tesz egy időre, de semmi baj: a szerepek mögött mindig ott található igaz lényegünk, a tág, teres tudatosság, aminek, ha engedjük, lehetősége van együtt-érezni minden múlóval és születővel.

Nagyon fontos: ne akard meggyógyítani a világot, mikor a szívedet kinyitod, és együttérzésedet kiterjeszted a többiekre. Fogadd el, hogy csak azzal tudsz együtt-érezni, ami te magad vagy, amit a tudatod átfog, majd ismerd fel, hogy minden a tudatodon belül van, minden mi vagyunk. Így nem csapod be többé magad, hanem befogadod magunkat a szívedbe: így gyakorolj.

Folytatjuk a Négy mérhetetlen ismertetését a további két taggal, de előtte ejtsünk néhány szót általánosságban a módszerről. A gyakorlás általában meditáció során történik, ám fontos, hogy eredménye, a bennünk végbemenő változások megjelenjenek a hétköznapjainkban. Annyi értelme van ezt az utat követni, amennyire átformál, amennyire realizálódik kapcsolatainkban, látásmódunkban. Az eredmény nem csak az, ami bennünk előidéződik, hanem az is, amit a világ ebből hasznosítani tud, ami megjelenik cselekedeteinkben. Az elméleti tudás fontos, de a jó buddhista gyakorlón a környezete tapasztalja a változást, és embertársai is élvezik gyümölcseit.

A mérhetetlen gyakorlatokat végezhetjük önmagunkért, magunk és környezetünk életének jobbá tételéért is, ez a cél sem lebecsülendő. De végezheti őket egy bódhiszattva is, aki túl a szentté váláson (arhat) a végső cél felé haladva így tetőzi be gyakorlását.

A Négy mérhetetlen művelése közben egy nemes tudatállapotot keresünk. Nem a technika pontos végrehajtása a cél, hanem egy állapot, egy látásmód elérése. Ez az állapot természetesen békés és éber, de ami fontos, hogy nem érzelmeken alapul! Nem érzelmi reakció a külvilágra, nem a lelkünk megnyilvánulása. Ezt nehéz megérteni. Ezoterikus tévtanítót már minden sarkon és minden hagyományos és internetes médiában számolatlanul találhatunk, akiktől bőségben kaphatunk „tanításokat” szeretetről, lelkünk kicsi titkairól, fényről, energiáról, szellemi szférákról, kristályokról, csakrákról, angyalokról stb. Kerüljük el őket, mert még a jóindulatúak közül is alig van néhány, aki legalább sejtené, hogy miről merészel beszélni. A legtöbb pedig szót sem érdemel. A Négy mérhetetlen nem a lelkedhez és főleg nem a személyiségedhez beszél. Gyakorlás közben felejtsd el az isteneket, a jóságot és a tündérvirág pici szíved minden édes érzeményét. Ez munka, gyakorlás, alázat és valóság. Senkit nem érdekel, mit érzel közben. Az a fontos, hogy mit teszel, hogyan hatsz, mit tanulsz, és mi nyilvánul meg gyakorlásod által. A feladat valódi embert kíván, aki elkötelezett és nemes.

A legrosszabb, ha gyakorlás közben érzelmi elragadtatást érzel. Amint angyalokat látsz, a lelkedet simogatod, meghatódsz, ölelni és kitárulkozni vágysz, amint közel érzed magadhoz embertársaidat és békéről ábrándozol, inkább hagyd abba a meditációt, és akkor próbáld meg újra, ha tiszta a fejed, és képes vagy őszintén megnyilvánulni. A Négy mérhetetlen útja végtelenül tökéletesebb és nemesebb annál, minthogy elviselje, ha az ösvényén járó lába nyomorult személyisége érzelmi ingoványába ragad, és lelkecskéje cukros nyálával összekeni. Ha elragadtatottságot érzel, biztosan elvesztetted éberségedet, és eltévedtél. Ne szidd magad ilyenkor, ne bánkódj: ezt a hibát mindenki elköveti, és sok éber gyakorlás kell, hogy ne ess az éned csapdájába. Természetes, hogy az ego saját hamis útjaira terel, hiszen nem ismer mást, és túl akar élni, nem szeretné, hogy felébredj, és átlásd ürességét. Kezd kicsiben. Legyél barátságos, akarj jót. A Buddha így fogalmazta meg tanítása lényegét egy mondatban: „Ne tégy rosszat, gyakorold a jót, tisztítsd meg elmédet – ez a Buddhák tanítása.”. Fontos, hogy maradj nyugodt, próbáld megőrizni kiegyensúlyozottságod. Nincs kudarc. A szamszára ideje végtelen, túlmutat az életidőnkön. Becsülettel gyakorolj.

Idővel majd együtt tudod művelni a Négy mérhetetlen mind a négy tagját, mert beléd ívódnak, de addig arra figyelj, annyit vállalj, amennyit elbírsz. Jó és rossz érzelmek fognak támadni benned, néha elkeseredsz, máskor bizakodsz, de ne tulajdoníts ezeknek jelentőséget: minden elmúlik, majd ezek is. Csak gyakorolj.

Most pedig vizsgáljuk meg az együtt érző öröm és az egykedvűség ösvényét.

Együtt érző öröm

Örülni más örömének. Ellentéte az irigység. Milyen egyszerűen hangzik! Mindenkivel előfordult már, hogy örült, ha másnak sikere volt, vagy másokat valami boldogsággal töltött el. Sajnos azonban megfigyelhető, hogy teljes szívvel azokkal tudunk együtt örülni, akiket közel érzünk magunkhoz. Idegenekkel kapcsolatban esetleg kellemes érzéseink támadnak, ám ellenségeink örömét látva, még ha el is tudjuk engedni önzésünket, rossz érzések is ébrednek bennünk. Ez még nem akkora baj, ez csak a személyiség általános működése, ezért viszonylag egyszerűen szabályozható. Ha biztonságban vagyunk, kialakítható egy önzetlenebb hozzáállás, működés, és felül tudunk emelkedni kicsinyességünkön, ahogyan ezt jó emberek esetében látjuk is. Viszont ha bizonytalan a helyzetünk, támadás alatt állunk, szűkösek a körülményeink, fenyegetnek minket, akkor a szocializáció vékony máza könnyen lemállik rólunk.

De a legnagyobb baj nem ez. A probléma és a félreértés most is a személyiségben keresendő. A mások sikere, boldogsága felett való öröm, vagy annak hiánya pszichénk gyökereiben keresendő; neveltetésünk, mentális állapotunk, a minket ért hatások alakítják ki, mint általában jellemünk többi tényezőjét. Spirituális, dharmikus értelemben nem sok következménye van aktuális állapotunknak, ha az nem a dharmikus rétegből, hanem csak a felszínes személyiségből ered. Az irigységet önneveléssel, jellemformálással le lehet győzni, de ez nem jelenti, hogy bármit is megértünk a nem-szennyezett, nem-múló buddhai boldogságból. Az csak a buddhák boldogsága, csak az képes arra, hogy mindennek, önmagunknak, a létezésnek, az örömnek, legyen az a miénk vagy másoké, és legfőképp a látásnak, a nirvánának örülni tudjunk.

Természetesen ez nem keseríthet el minket. Itt is haladjunk kis lépésekkel, és először gyakoroljuk az örömöt önmagunkkal szemben, aztán kiterjeszthetjük a szeretett, majd semleges személyeken keresztül ellenségeinkre. Járjuk be ezt az utat, és remélhetőleg menet közben kifejlődik bennünk a látás, ami az örömöt transzcendensé és végtelenné tágítja. A hétköznapi tapasztalat lehet forrása és alapja majdan a végtelen, belső örömnek, az örömön túli örök elégedettségnek, ami már magától értetődően, magából adódóan vonatkozik mindenre és mindenkire.

Felülemelkedett egykedvűség

Az eddigi bejegyzések hangulatából talán kiviláglott, hogy a Buddha mit értett ez alatt, így nektek, kedves Olvasóim, már nem ismeretlen ez a fogalom, még ha így szó szerint nem is taglaltuk. A magyar fordítás félreérthető, mert ez az állapot a legmesszebb áll a hétköznapi értelemben vett egykedvűségtől, közönytől, nemtörődömségtől. A felülemelkedett egykedvűség a bölcs lény tudati hozzáállása és viselkedése az élet zűrzavarában. Az ilyen lény érti, és kedvesen, bölcsen, megértően elfogadja a szamszárát, a létezést olyannak, amilyen. Nem ítél, nem sebez, nem tesz különbséget nyereség és veszteség között, hanem mindent egyenrangúnak tekint, és ápolja a létet, enyhíti a szenvedést. A Buddha ezért jött közénk. Más, kevésbé fejlett állapotban, tehát a káosz zűrzavarába bármilyen módon belegabalyodva nem lehetséges csökkenteni a szenvedést, mert bárhová nyúlunk, bármit javítunk ki, csak újabb bajt okozunk. A felülemelkedett tudat teljesen tiszta és kizökkenthetetlenül nyugodt. Fontos, hogy kizökkenthetetlenül, mert életünk során hosszabb-rövidebb ideig mind kerülünk ilyen állapotba, de aztán külső vagy belső hatások, a szamszára ereje elmossa átmeneti tisztaságunk. Még a legelvetemültebb lény is meglátja életében legalább egy pillanatra a nirvánát (vagy istent, kinek-kinek hite szerint). De egy megvilágosodott lény helyzete stabil, és szemlélődése az örök jelenben felülemelkedett a hétköznapokon, a világ illúzióin, és tekintete előtt a jelenségek levetik álarcukat.

Az egykedvűségben időző szent tudata nem tartalmaz szennyeződést, vágyai, indulatai megszűntek, késztetései elnyugodtak, a szélsőségek nem vonzzák többé. Örökké középen tartózkodik, megszüntette a dukkhát, és hallatta a győzedelmes oroszlán üvöltését. Alkalmassá vált arra, hogy elinduljon a buddhaság felé. Megingathatatlan és semleges marad az élet nyolc megpróbáltatásával szemben: nyereség és veszteség, jó és rossz hírnév, dicsőítés és szidalom, szomorúság és boldogság. Megkoronázta és betetőzte gyakorlását, bár még nem érte el a célt. A felülemelkedett egykedvűség a hét megvilágosodási tényezőnek és a tíz tökéletességnek (páramitá) is az utolsó tagja, jelezve, hogy az ezt megvalósító lény egy fejlődési szakasznak a végére ért.

A buddhizmus egyik alapvető tanítása a Négy mérhetetlen tana. A Négy mérhetetlen, mint nevéből is adódik, négy határtalan, fokozhatatlan tulajdonság, melyek gyakorlójukat a négy legnemesebb erény megvalósítottjává tehetik. A megvalósítást elérő személy, miután felmutatta ezeket a tulajdonságokat, következményként kisugározza hatásukat a világba, és az érző lények, szándékuk szerint, élvezhetik gyümölcseiket. Erkölcsi tényezők, tehát a Nyolcrétű Nemes Ösvény erkölcsről szóló (síla) tagjával vannak kapcsolatban (a másik két csoport a bölcsesség és az elmélyedés).

Csak ezen a módon, ezt az utat követve is elérhető a megvilágosodás. A megvilágosodás elérésére ezt a módszert azok választják, akik a kapcsolatokban, a lelki tisztaságban, a szeretet gyakorlásában fejlettek. A buddhizmus a négy isteni lakóhelynek (brahma-vihára) is hívja őket, szimbolizálva azt, hogy megvalósításuk mennyei állapotba juttatja gyakorlóját. A tudat mérhetetlenné, a közönséges tudat számára felfoghatatlanná válik, és isteni lakhelyekre, azaz isteni állapotokba juttatja művelőjét. A Brahmá isten hazájában való újraszületés szimbóluma jelenti a brahma tudatállapot megjelenését, az immár korlátlan tisztaság állapotának elérését. A megvalósítottság egyfelől magát az eredményt, másrészt pedig a négy állapot ellentétének tudatból való kiirtását is jelenti: a négy tagból a kedvesség a sóvárgást, az együttérzés a haragot, az örvendezés a boldogtalanságot, az egykedvűség pedig a többi lény negatív tulajdonságait szünteti meg. A tulajdonságok teljes kifejlesztése esetén a kiirtott negatív tulajdonságok nem térhetnek vissza többé. A gyakorló további képességeket épít fel magában gyakorlás közben, pl. örökre boldog lesz, megszűnik benne a vágy és a harag, többé nem kötődik, nem zavarják többé a környezete közönséges indulatai, elnyugszik benne minden zavar, örökre éber és tudatos marad.

A négy tag:

• szerető kedvesség (mettá)
• együttérzés (karuná)
• együtt érző öröm (muditá)
• egykedvűség (upekkhá)

Számomra az együttérzés jelenti a mérhetetlen tulajdonságok esszenciáját, a legfontosabb és egyben legnehezebben elérhető állapotot. Most a szerető kedvességet vizsgáljuk meg, a következő bejegyzésekben az együtt érző örömöt és az egykedvűséget, és végül külön az együttérzést tárgyaljuk.

A gyakorlásnak nem szükséges feltétlenül a megvilágosodásra irányulnia. Hétköznapi értelemben is számtalan előnnyel jár, és ha a meditáló csak önmagára, saját művelésére, jobbítására törekszik, akkor is jelentős eredményeket érhet el: javíthat környezete, családja, munkahelye mentális állapotán, addig nyomasztó problémákat oldhat meg, és nyugalmat teremthet életében. A hatás azonban ennél felmérhetetlenül nagyobb, ha a gyakorló rááldozza tudatát és életét, és valóban félreteszi önös érdekeit a meditáció során. A gyakorlásnak ez a módja a világhoz kötődik, tehát nem lehet kifogás (mint a buddhizmus néhány más útja esetében) hogy a világi élet nem támogatja az Ösvényen járót.

Szerető kedvesség

Egy alapvető jóindulatot jelent, mely során mások boldogságát kívánjuk. Ellentéte a harag. A jóakarat gyakorlása (mettá bhávaná) alapvető módszer. Meditáció közben magunkba gyűjtjük a környező világ rosszindulatát, a felgyülemlett haragot, és az ebből következő bánatot. Magunkra vesszük az emberek és az érző lények szenvedését, és kiárasztjuk magunkból mindenki és mindenek felé a jóakaratot. Ez a szeretet nem vár viszonzást, és nem is kötődik. Ad, de nem kér, és nem ragaszkodik. A nem ragaszkodás által szabadon hagyja a szeretet tárgyát, és rábízza, hogy él a kapott ajándékkal vagy eldobja azt. Akkor sem ragaszkodik, ha ezzel megmenthetné a szeretett személyt, mert hosszú távon gondolkodik: ebben az életben felszínen tarthatná, de spirituálisan, a szamszárában kárt okozna, mert hátráltatná a felébredést.

Természetesen nem várhatjuk el magunktól, hogy azonnal és feltétel nélkül szeressünk mindenkit. Ezért fokozatosan épül fel a gyakorlat. Először önmagunkat kell minden szempontból és tökéletesen elfogadnunk, mert a szeretet előfeltétele a tökéletes elfogadás. A tiszta szeretet nem működhet más módon. Aztán egy szerettünket, majd egy kellemes ismerősünket, aztán egy semleges személyt, és végül egy ádáz ellenségünket kell gondolatban elfogadnunk, szeretnünk, és a legjobbakat kívánnunk neki. Aki felé a szeretetet küldjük, annak áldozatot is mutatunk be ezzel: jobbat akarunk neki, mint magunknak, és bármikor képesnek kell lennünk akár önmagunk feláldozására is.

Amíg a tökéletes szeretetet, azaz elfogadást nem tudjuk megvalósítani, addig is barátságosságot, türelmet, méltánylást és erőszakmentességet kell éreznünk. Jót kell akarnunk, de nem csak abban az esetben, ha viszonzásul mi is megkapjuk a jót, hanem azon túl, mindenen túl is.

Érezzük, hogy ez több, mint jót akarni. Kedvesnek, elfogadónak lenni nem nehéz, ha magunk is biztonságban vagyunk, és a meditációban kijelölt lény nem ellenszenves számunkra. A gyakorlat nehézsége ezeken a tényezőkön túl kezdődik.

A szent, mindenkire kiterjedő szeretet szép gondolat, de szinte senki nem érti, és alig valaki képes gyakorolni. Akinek sikerül, nincs messze a buddha-állapottól. De más probléma is adódik. A szent, tiszta, dukkha által nem érintett lény középen van, és a közép nem ismeri az indulatot, szélsőséget, kilengéseket. Márpedig a szeretet szélsőséges és kirekesztő: annyira tudsz szeretni valakit, amennyivel kevésbé szeretsz másokat. Akit szeretsz, azt megvéded a többiektől, akár az életük árán is. Amennyire felmagasztalod a szeretett személyt, annyira alacsonyítod le hozzá képest a többieket. A ragaszkodásod valakihez eltávolít a többi embertől. Egyáltalán: minden választás egyben a nem választottak kizárását is jelenti. Ez szabály, minden emberi érzelem, indulat és kötődés alapja. Így működünk. Viszonyítunk, mert a világban nincs független mérték. A lények és a dolgok értéke csak függésben, a többihez mérve állapítható meg, és úgy is csak saját magunk számára, ezért is a mérték alapvetően saját személyünk és ítéleteink. A közös álmon belül megannyi külön látomás.

A Négy mérhetetlen gyakorlása tehát eleve feltételezi, hogy a megvalósítás a duális világban történik, ahol a fény harcol a sötétséggel, a szeretet a haraggal, és a győzelem az egyik oldal pusztulásával és örökre szóló eltűnésével, míg a másik oldal felemelkedésével és megdicsőülésével jár. Bár meg lehet világosodni ezen az úton is, az ígéret alapvetően mégsem ez, hanem egy termékeny, hosszú és boldog újraszületés a brahma-vihárában. A megvilágosodás ígérete nehezen tartható, hiszen a Négy mérhetetlen gyakorlója harcban áll a gonosszal. Mi pedig már tudjuk, hiszen sokat beszéltünk róla, hogy a világ jóra és rosszra, két oldalra való felosztása, a dualitás a káprázat bűvölete. A megvilágosodásra tehát majd Brahmá országában lesz lehetősége a megvalósítónak, mert az oda jutott lény felmérhetetlen mennyiségű időt kap a tényleges gyakorlásra egy gondtalan, harctól és veszélyektől mentes, békés helyen. Ebből következően, bár erről a hagyomány nem beszél, a Négy mérhetetlen mégis csak a gyakorlónak előny, egyfajta belépő a nyugalom és nemes gyakorlás helyére, mely ugyan még a szamszárán belül, a megvilágosodáson innen található, de adottságaiból következően segít közel kerülni a célhoz.

A nem-bántás még nem jóság, hiszen alapja lehet önzés és félelem is. A jóság valójában a tudás és a belátás, annak a felismerése, hogy a másik olyan, mint én, sőt, ugyanaz, mint én. A szeretet nem érzelem, hanem belátás, tudás, ezért tiszta és rendíthetetlen, nem szubjektív. Mégsem rideg. A hétköznapi szeretet elmúlik, ezért rideg, ám a tudás felszabadít, és a megvilágosodásba segít, ezért szent és nemes. A valódi szeretet egy tudatállapot.

A középen lévő Beérkezett tehát érzéketlen lenne? Dehogy! Sőt, csak a Buddhák éreznek és látnak, csak az Ő szemük tiszta, mert csak Ők értik a világot. Írtam: ne szeress, hanem tudni akarj! Aki tud, az szeret, az érti és ismeri a lényeket, annak szíve ragyog, lát, mert nem fedi por a szemét. Az Ő együttérzése a lény szent lényegéhez beszél, a kristályként csillogó ürességű tudathoz, és nem a szedett-vedett személyiséghez. Az Ő együttérzése nemes, nem-válogató szeretet, amire a nem megvilágosodott nem képes. Olyan, mint a tűz fénye: nem válogat, mindenkire egyformán sugároz, de nem köt fénye mellé, nem kényszeríti rád melegét. Mivel személytelen, ezért a személyébe rögzült, azon túl látni képtelen ember számára ijesztőnek és ridegnek tűnhet, mivel valóban nem személyeddel, hanem lényegeddel kommunikál. Ez a lényeg pedig nem a lelked, nem a szellemed, hanem az eredendően benned rejlő buddha-természeted.

Figyelve a világ történelmét, a mai kort, az ember által létrehozott és működtetett politikai, társadalmi létesítményeket a kezdetektől napjainkig, felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy az emberek ilyen mértékben képesek kötődni politikai áramlatok, eszmék, csoportok, klubok, vagy egy szakma, család, település, szellemi irányzat, vagy bármilyen közösség eszméjéhez, gondolataihoz? Miért ölik egymást szó szerint vagy szavakkal ideológiákért, amik az elemző tekintet előtt füstté válnak, üresek és súlytalanok? Miért viselkednek szellem nélküli lényként emberhez nem méltó gondolatok vagy akár nemes törekvések védelme során? Honnan ered a ragaszkodás olyan eszmékhez, melyek nem sajátjaik, melyeket tanultak, kaptak, és igazán sosem kutattak, melyek csak megtörténtek velük? Miért áldozzák életüket olyan dolgokért, melyeket valójában nem is értenek?

A válasz az emberi faj két alapvető tulajdonságában rejlik:

• a tudatot irányító mítoszok elfogadásában, és
• a mítoszok identitássá szilárdulásában.

Az embereknek szükségük van mítoszokra. Ez a sommás megállapítás súlyosabb következményeket hordoz, mint azt képzelnénk. Az emberek nem ostobák, nem azért festenek álmokat, és avatnak meséket életelvvé, mert képtelenek lennének meglátni a valóságot, hanem mert a léleknek a mítosz ugyanolyan táplálék, mint a testnek az étel: az életben maradáshoz szükséges, a lélek továbbéléséhez, egysége fenntartásához, a normális psziché fennmaradásához. A világ ugyanis egy rideg és értelmetlen hely, nem az emberre szabott, nem adja könnyen titkait, és főleg nem ad választ a két legfontosabb kérdésre:

• Ki vagyok én?
• Van-e értelme az életnek?

Az összes többi kérdés ebből a kettőből fakad. A kérdések hajtóereje a halálfélelem, és az embert körülvevő világ nyilvánvaló értelmetlensége, a létezés szembetűnő céltalansága. A lélek nem azért nem élhet e legfontosabb kérdésekre kapott válaszok nélkül, mert gyenge, hanem mert e válaszok a táplálékai, sőt, a lélek e válaszok megismerése céljából jött létre. Ezeknek a válaszoknak a kutatása hívta életre és emelte ki az állati lét ősködéből az ember lelkét. Az elmúlástól való félelem, és a körülötte lélektelenül, szenvtelenül, könyörület nélkül forgó világra való ráeszmélés kényszerítette a lét értelmét kereső útra, a válaszok hiánya pedig a mai napig szellemének mozgatója, fejlesztője.

Az emberiség fejlődésének hajnalán a hiedelmek, vallások kielégítették ezt a kíváncsiságot. A papság, sámánság a választ az égi szférákba utalta, és a dilemmát, szorongást elűzte, mert egy égi hatalom kezébe utalta az emberek sorsát. Az ember nem kapott választ, de hitte, hogy az létezik, csak nála nagyobb hatalmak megőrzik a titkot, és megnyugodhatott, hogy az állandóan keletkező, és folyton önmagába zuhanó világ nem értelmetlen, mert van olyan lény, olyan felsőbb hatalom, amelynek akarata és ereje, vagy akár szeszélye maga az ősi, mozgató ok. Az ok hátterének kutatása pedig nem az ember dolga, az ő feladata a mennyek megkérdőjelezhetetlen hatalmának szolgálata hittel, alázattal, türelemmel és áldozattal. Az égnek való adózás eredménye, hogy az ember megszabadult a válaszkeresés kínjától, és megfelelő viselkedés esetén elnyerhette a kegyelmet, az égiek védelmét.

De a felvilágosodás, az új kor tudománya elvetette a felelősség elhárításának ezt a módját. Kijelentettük, hogy Isten halott, a vallás szemfényvesztés. Félreértés ne essék, javarészt valóban az. A tudomány és az ész a maga módján megpróbált válaszokat adni az elveszett, megzavarodott emberiségnek, de hiába voltak világosak, mérhetőek és kritikusak önmagukkal szemben, hiába állták ki a racionalitás próbáját, adódott velük három probléma:

• Nyilvánvalóan korlátozottak. Határaik egyértelműek, alapjaik, axiómáik ingatagok, ezt nem is tagadják, sőt kijelentik, hogy a szellem mely kizárólagos területeit kutatják, és mely részeire nem terjednek ki. A vallásokkal ezen a téren nem vehetik fel a versenyt, mert azok lényege és fő üzenete pont a korlátlanság, az univerzalitás, a kijelentett bizonyosság, a megkérdőjelezhetetlenség. A vállalt és tapasztalt korlátosságuk bizalmatlanságot szült a tudományokkal szemben, és az emberben művelésük során eluralkodott a spirituális kielégületlenség érzése.
• A mítoszok biztonságot adnak. Ráadásul olyan elemi, ősi, zsigeri védettséget, ami legősibb rettegésünket, a halálfélelmet űzi el. Az ember hinni akar, biztonságot és végleges válaszokat szeretne, amit a tudomány nem ígér és nem vállal, vagy ha mégis, hát csúfosan elbukik, és hívei visszamenekülnek, akár a tudomány keretein belül is, a mítoszokhoz. Egy mítosz a hideg, üres, ellenséges űrt egy meleg, védelmező és befogadó otthonnak mutatja, ami a lelkünket, a létezésünket öleli át, és helyezi az időtlenbe, az örökbe, ahol nincs halál. Az észnek, a szellem fényének nem tudtuk megbocsátani, hogy bár világít, de közben fénye hideg, és a két legfontosabb kérdésre oly megnyugtató válaszokat adó mítoszokat akaratlanul is le kívánja rombolni. Egy ilyen fénynek egy rettegő lény nem fogja odaadni a mennyek kulcsát, a mítoszait.
• Az elitizmus, a szellem művelői közé való bekerülés nehézsége sem tett jót megítélésüknek. Senki nem képes elfogadni egy olyan választ, amit nem ért.

Az elitizmus volt a legkisebb probléma, mert a papság hatalma is vitán felül állt, magától értetődőnek tekintették az emberek. A tudomány esetében mégis gondot okoz, hogy egy nem mitikus, hanem teljesen racionális hatalom az emberek között képességeik alapján különbséget tesz. A kiszámíthatatlan sorsot vagy az isteni akaratot képes volt az emberi lélek megváltoztathatatlannak elfogadni, és jámbor beletörődéssel alávetnie magát, de a feje fölött, nélküle, és mégis róla szóló döntést elutasította, ha az embertársaitól eredt.

A szellemet leginkább korlátozottsága rombolta igazán, ez apasztotta legfőképp a belé vetett bizalmat, hiszen a korábbi menedékeket, Istent és a halál utáni birodalmakat korlátlannak hitték, és egy velünk együtt fejlődő, a határait kereső, azokkal küzdő hatalom nem adott elegendő biztonságérzetet.

Az ész fő bűnének az emberek szemében azonban a mítoszrombolás bizonyult. A mítoszok elragadása, kinevetése, sárba rántása elvette a lelkektől az alapvető táplálékukat, mely nélkül az ember elsorvad, és éppen embernek lenni szűnik meg.

Ugyanis, és itt lép be az emberi faj második alapvető tulajdonsága, mítoszainkat nem áll módunkban lecserélni, intellektuálisan átlátni, az értelem fényében megvizsgálni, nem vagyunk képesek ezt az éltető táplálékot másra cserélni. Ugyanis mítoszaink nem belőlünk erednek, nem a gondolataink, nem az érzéseink, hanem mi magunk vagyunk, egész lényünk, az identitásunk. Nem mi építettünk mítoszokat, hanem a káprázat, a mítosz épített és teremtett minket. A teremtő változtathat teremtményén, de fordítva nem lehetséges.

Az embernek ugyanis, mint arról már többször írtam, valójában nincs véleménye, csak a tudatában megfogalmazódott észlelésekre reagál, csak a saját tudatával, saját torzított tapasztalataival kommunikál. Ezért ezek a gondolatok, érzések, vélemények nem szüntethetők meg, nem változtathatók meg racionális módszerekkel, mert nem gondolatok, hanem maga az ember, az identitása, a lelke, saját húsa, veleje, önmaga. Nemcsak kívülről nincs hozzáférés az ész vagy a spiritualitás eszközeivel, nem csak a tapasztalat nem módosíthatja ezeket könnyedén, de maga az egyén is csak az éber tudatosság nemes eszközeivel képes hozzáférni saját identitásához, önmaga előtt is zárva van a viszonyulásoknak az a halmaza, amit önmagaként nevez meg. A tudatok egymással csak látszólag folytatnak értelmes kommunikációt, valójában az egyén által sem ismert saját, zárt identitása áll szemben egy másikkal. Sem valódi párbeszéd, sem valódi kapcsolat nem lehetséges így. A mítoszok az identitás felépítői, majd megtartói és támaszai, nem a tapasztalatok. A tapasztalatok megértéséhez azok nemes és tiszta megfigyelésére lenne szükség, de erre a szamszárában forgó ember általában nem alkalmas. A csoport, amelyhez az egyén tartozik, csak egy eszköz arra, hogy az ember vigaszt találjon a halálfélelem ellen, igazolja létét, és értelmet lásson a káoszban. Sajnos ez a legszentebb törekvéseinkre, érzéseinkre és gondolatainkra is igaz.

Hát, ez nem jó hír. Ha ennyi lenne az ember, eddig terjednének lehetőségei, azt mondanám, inkább merüljön el egy mítoszban, és hazudjon magának, mert az is jobb, mint a vigasztalan ég alatt szorongani. De szerencsére a Buddha felismerte a megoldást. Az ember problémája 2500 éve sem volt más, mint most, és amíg a faj ilyen formában létezik, addig ez nem lesz másképpen. A Buddha azt tanácsolta, hogy ülj le, és vizsgáld meg identitásod. Bontsd szét, figyeld meg a darabkákat is ítélkezés nélkül, éberen. Találd meg az önmagad darabkáit felépítő mítoszokat, és azok megfigyelésére is szánj időt. Ha eléggé érted már őket, maguktól szétfoszlanak.

És mit érsz el így? Választ kapsz, végső megnyugvást? Nem biztos, hiszen a buddhizmus is beleragadt az idők folyamán a szertartásosságba, hitbe, imákba, ezért dogmatikus válaszai nem biztos, hogy segítenek. De egy dolgot elérhetsz: a szabadságodat! És ezzel a szabadsággal felvértezve aztán lesz esélyed válaszokat találni, mert jelen állapotodban biztosan nem.