Rövidesen véget ér az első hosszabb sorozat a blogon, ez az utolsó előtti „Lépések” bejegyzés. Témájában talán ez a legfontosabb. A buddhizmus lényege az éntelenség megértése, elfogadása és megvalósítása. Már mi is sokat beszéltünk róla. A „minden élő és dolog éntelen” (szabbé dhammá anattá) nem az egyediség valóságának tagadása, hanem annak állítása, hogy minden egyedi csak pillanatokra létezik, mulandósága miatt folyamatosan átalakul, állandóan változik, megszűnik, így az önálló, lélekkel, maggal, önlényeggel bíró létezése csupán látszat, és a látszathoz való ragaszkodás szenvedést szül. A létezés három ismérve közül a mulandóság a világ alaptörvénye, a szenvedés a törvény meg nem értésének egyetemes következménye, az éntelenség pedig a világnak a létezés törvényéből fakadó állapota. Ezek a szamszára keretei, de ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a nirvána egyfajta túlvilág, ahol ezek a keretek felbomlanak, mert ez téves értelmezés lenne. A nirvána a szamszára kötöttségeitől való eloldozottság, mely kötöttségek biztosan lehetetlenné teszik a valóság felismerését. Az eloldozottság szabadulás, eltávozás a keretek közül, ellobbanás itt, mely nem biztosítja a megjelenést máshol, de lehetővé teszi a dolgok látását, a világos, tiszta megértést. Az pedig az előttünk élt bölcsek és megvilágosodottak tapasztalata, hogy ez a szabadulás boldoggá tesz, és elűzi a haláltól való félelmet.

163. A függő keletkezés megfordítható: a nemtudásból előáll a szenvedés, de létezik egy ezzel ellentétes irányú folyamat is, mikor a szenvedés a nemtudás megszűnésével többé nem jön létre. Ennek feltétele a „nem-én” állapota. A szenvedés azáltal jön létre, hogy megpróbálunk fenntartani egy látszat-ént, amihez aztán ragaszkodunk, mint egy bálványhoz. Az „én” egy téves identitás, és ezt az identitást építgetjük egy életen át. Ez az önazonosság működteti megnyilvánultan a felszínt, de működik a felszín alatt, az ösztönvilágunkban is. Mind aktívan, mind passzívan megteremti a karmát, ezért kell mindkét szinten tetten érni.
164. Ne magaddal nézz szembe. Az csak az első, primitív lépés. Az „én” fátyla mögé nézz. Aztán még tovább, olyan messzire, ahol végre nem korlátoz a „magad” képzete. Először azzal szembesülsz, amit magadról gondolsz. Aztán a gondolat természetével, majd végül oda jutsz, ahol végre nem gondolsz.
165. Érzékelsz, gondolsz, reagálsz. Pillanatnyi élmények, mulandó, kötött, kiszámítható reakciók. Ennyi vagy, egy tákolmány? Igen, ennyi vagy, az „én” ennyi. Nem ijedj meg ettől, mert semmire sem jutsz.
166. A lényt körülvevő dolgok összetettek, tehát mulandóak, szenvedésteliek és látszat-énnel rendelkeznek. Ilyenek az élők és az élettelenek, a parányok és a hatalmasok, a nem-létezők és a megnyilvánultak, az anyag és a szellem. Minden, ami tapasztalható, és minden, ami nem tapasztalható. Nincs minőségük, azzal csak a nemtudás által létrehozott hibás szemlélet ruházza fel őket. A lény ezt nem értve érzékeli, majd egymáshoz viszonyítva függésbe hozza őket. Aztán ezekhez rögzíti magát, és a nemtudás megmerevedik. A Hat kapun (az öt érzékszerv és a tudat) beérkező érzékelés tiszta éberséggel való megfigyelése, és a valóság szemlélése helyett az érzékek egy látszat-világot építenek fel: a tévedés szilárd formát ölt, mely nézeteket alkot, ezek szaporodnak, bonyolódnak, és személyiséggé válva végbemegy az elkülönülés. Az „én” megszületik, és a maga teremtette látszatból nem lát ki többé, hiszen a látszat ő maga, az „én” a látszat. Az „én” feloldása nélkül tehát ebből a világból nincs szabadulás. Az „én” önmagába örvénylik, ezért bár megdermedt, de mégis a mozgás és változás illúzióját kelti, mely magában forgó körből még a legnagyobb viszonyulás-halmazok, az élet és a halál sem képesek többé kiemelni a lényt.
167. Az élet elmúlik. A halál elmúlik. Az „én” folyamatosan új tárgyat keres, melyhez kötheti magát, hogy igazolja önazonosságát. Az élők és élettelenek identitása egymásba örvénylik, és folyamatosan egymásban keres fogódzót. Mintha az egyik szél a másikhoz képest akarná örökre meghatározni magát. Mintha az egyik vízcsepp a többihez mérten akarná rögzíteni magát a zúgó óceánban. De nem lehetséges a szélnek és a vízcseppnek örök testet öltenie, és nem nyerhetnek örök nevet sehonnan.
168. A nemtudás tehát azonosulás. Azonosulás az „énnel” és az „én” határaival. Mivel az „én” a határain túlit „nem-énként” fogja fel, ezért az „én” kénytelen megpróbálkozni a „nem-én” meghatározásával. Kénytelen a „nem-ént” rögzíteni, értékelni, elnevezni. Onnantól az „ént” korlátosnak látja, a „nem-ént” végtelennek. Fogalmakba bonyolódik, és eltéved.
169. Az „én” feltétele a tartósság, sőt, az öröklét hite. Ami elmúlik, hogyan bírhatna énnel? Ha a tiéd volna, hogyan veszíthetnéd folyton el? A megnyilvánult keletkezett, majd szétválik, és eloszlik, és a nem keletkezettbe hull, melyből új keletkezettek születnek. Egyetlen összetettben, sem élőben sem élettelenben nem találsz „ént”: honnan kerülne beléjük, és hová tűnnének el rövid tündöklésük után? Ha az „ént” elhagyod, a „nem-ént” találod; ha a „nem-ént” megtaláltad, csak újra az „ént” leled. Hagyd el a kutatást, a fogalmak békében vannak nélküled. De ha rámutatsz egyre, harcba hívod.
170. Bármire gondolsz, éntelen, nem a tiéd, az nem te vagy, az nem az éned. Gyötrelmed, szereteted, bánatod és örömöd mind éntelen, mind csak tudati körülmény. A tested él-hal, jön-megy, működik nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. A testben és az elmében érzések kelnek fel a külső hatások eredményeképpen, nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. A hatásokat a test és az elme észleli, raktározza, csoportosítja, megítéli és reagál rájuk, nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. Az észlelésekre a test és az elme válaszol az emlékei és tapasztalatai alapján, öntudatlanul, még ha tudatosnak tűnik is időnként, nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. A reakciók és azok lenyomatai létrehoznak egy folytonosnak tűnő, állandóságot mímelő tudatosságot, énképet, ami működik nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. Így lesz a testből „én”, az érzésből, észlelésből, a rájuk adott reakciókból „én”, mindezek tudatosságából „én”. Így lesznek saját magadról címkéid: férfi vagy nő, kicsi vagy nagy, szőke, udvarias, kicsinyes, művészlelkű, nagyétvágyú, mogorva, szétszórt, kedves, akármilyen. Így lesznek szép vagy rút emlékeid, jó vagy rossz kapcsolataid, sikereid, kudarcaid, jó vagy rossz napjaid, így lesz éntudatod, így alakul az életed, halálod.
171. Megérted, hogy a halmaz tagjai éntelenek. Felfedezed, hogy ha te ők lennél, akkor nem figyelhetnéd meg őket, mert folyton beléjük gabalyodnál és elmerülnél bennük, csak arra lennél képes, hogy azonos legyél velük. Tehát te nem vagy azonos az éntelen halmazokkal, akkor… van éned, csak még nem találtad meg, mert elfedték előled a tünékeny, változó világ fátylai, a por a szemeiden, így gondolod? Nincs más dolgod, csak megtalálni az igaz önmagad, ugye? Vigyázz és itt állj meg!!! Mikor ez a gondolat felmerül, tudd, hogy az „én” újra csapdába csalt. Az elme észlelte a félelem érzését, a késztetés megadta a választ, a tudatosság érthetővé tette számodra, és megszületett a remény, hogy az „én” tovább éljen. Még a körön belül vagy, a halmazok fogságában. Kezdd az elején elmélkedésedet, sok még a dolgod.
172. Amelyik világban megjelenik az „én” és az „enyém”, ott a dolgok részekre szakadnak, a jelenségek tombolni kezdenek, az élők és élettelenek rettegnek. Amelyik világban nem jelenik már meg az „én” és az „enyém”, ott a név és a forma látszata helyett a létezők egymás valóságát látják, és eluralkodik a béke. De az „én” és „enyém” elhagyásának két módja van: az egyik a megtagadás, ez sötétbe, félelembe és halálba vezet, veszteség és kín kíséri, és a létezők a semmibe hullanak. A másik út a belátásé, a bölcseké, mellyel meghaladható a függés, ez a szabadságba, a nirvánába vezet. Vigyázz, mert könnyű eltévedni.
173. Az „én” és „enyém” képzete a legerősebb kötés, és mindennél erősebb következményekkel jár. Ahol ez a képzet felmerül, ott megjelenik az elégedetlenség, bizonytalanság, kétely, félelem, aggodalom, ezek pedig viszonyítást, ítélkezést szülnek, amik pedig megteremtik a nézeteket, véleményeket, és emiatt a világ apró „énekre” törik. Széttöredezik az élő és az élettelen is, mind formát alkot, nevet szerez, melyek nem maradnak állandóak a folytonos, örvénylő változásban, ám a széttöredezettek ragaszkodnak hozzájuk, hát szenvednek. Néhányan felismerik, hogy az „én” nem valós, de rossz útra tévednek, gödrös, iszapos, tövises bokrokkal teli ösvényekre, ahol hiába menekülnek, elakadnak. Mások csataterekre lépnek, ahol harcba kezdenek, de ahányszor megvágják az „ént”, megsérülnek maguk is, és ha nem békélnek meg, elhullanak. Néhány bölcs viszont rálel az igaz Ösvényre: csatáit feladja, és nem menekül tovább. Én-tudata helyén felébred ösvénytudata: a bölcs halad az Ösvényen, és az Ösvény halad a bölcsben.
174. Minden belátásnak van egy alapfeltétele: az „én” illúziójának belátása. Az okos megérti: ha korlátaival, illúzióival azonosítja magát, akkor azok határozzák meg, ám ha megszerzi a helyes nézetet és a helyes megértést, akkor korláttalansága fogja meghatározni. Megérti, majd a madárral azonosítja magát, de mégsem képes repülni. Majd a vízzel azonosítja magát, de nem képes patakként csorogni. Majd a gondolattal azonosítja magát, de nem képes a világon átsuhanni. Csalódik, és elhagyja az Ösvényt. A bölcs közben megérti: ha korlátaival, illúzióival azonosítja magát, akkor azok határozzák meg, ám ha megszerzi a helyes nézetet és a helyes megértést, akkor a korláttalansága fogja meghatározni. Megérti, és leveti egyetlen igazi korlátját, az „én” illúzióját. Megérti, majd nem azonosítja magát többé semmivel, sem korlátaival, sem korláttalanságával.
175. Ha nem szabályozod érzékeid, szabályozatlan érzékeid lesznek. Ha szabályozod érzékeid, szabályozott érzékeid lesznek. Ha az érzékeiddel foglalkozol, érzékeid lesznek. És ilyenek az érzelmeid, a gondolataid, a vágyaid, az ellenszenveid, a nézeteid… és ilyen az „éned”.
176. Érzed a tested? A test érzi magát. Érzed a lelked? A lélek érzi magát. Érzed az érzést? Az érzés érzi magát.
177. Az „én” figyeli a testet. Az „én” figyeli a lelket. Az „én” figyeli az érzéseket. A Teher Nélküli figyeli az „ént”.
178. Ha felmerül az „én”, mellé szegődik az „enyém”. Ha felmerül az „enyém”, mellé szegődik az „én”.
179. Nem az örök élet a halhatatlanság, ezek csak szavak. Hanem a halálnélküliség, az élet és a halál káprázatának felismerése, a mozdulatlan jelen, ahol a Teher Nélküli tartózkodik.
180. Nem találod meg a feltételekhez kötöttben a feltételekhez nem kötöttet, a mulandóság világában az istent, az „énben” a lelket. A másvilágon és a túlvilágon sem, mert azok is világok. És a világon kívüliben sem, mert az is világ. A nem-világban sem, mert az is világ. Lásd a szavak, gondolatok, érzelmek, nézetek valódi természetét! Engedd el elképzeléseid, engedd el az „én” káprázatát!

A buddhista tanítások közül az egyik legfontosabb a középút tana. Ez használható a hétköznapokban azok számára is, akik nem szeretnék a buddhista elvek szerint berendezni életüket, de azért érdeklődnek, és találnak használhatót a tanítások között. A középúton haladás a köznyelvben azt jelenti, hogy az egyén tartózkodik a szélsőségektől. Nem köteleződik el szélsőséges eszmék felé, szabályozza indulatait, altruista módon igyekszik működni, legalább abban az értelemben, hogy próbálja minden helyzetben megérteni a többi ember álláspontját, és ha nem is ad nekik igazat, elfogadja őket. Ez jó dolog, jó törekvés, és bár egyre többen e szerint működnének.

A Középút buddhista értelemben természetesen végtelenül többet jelent ennél. A leggyakoribb kérdés ezzel kapcsolatban: „Maradjak tehát egyenlő távolságban a szélektől?” Hétköznapi értelemben, egy nem buddhista követő számára erre a válasz „igen”, de az elkötelezettek számára nem ilyen egyszerű. Ugyanis egyenletes távolságban maradni a minket naponta érő számtalan eszme, helyzet, érzés és gondolat széleitől egyszerűen lehetetlen. Nincs arra sem idő, sem elegendő energia, hogy ennyire éberen éljük mindennapjainkat, és állandóan meghatározzuk az adott pillanatban minket elérő inger széleit, majd el is helyezkedjünk a két szél között, középen. Ráadásul más probléma is van ezzel, és aki követi ezt a felületet, már ki is találta, mire gondolok: nem lehetséges meghatározni a széleket még akkor sem, hogyha az idő nem korlátoz minket. A gondolatok, érzések, dolgok és jelenségek szélei ugyanis minden ember számára máshol találhatóak. Nem az a probléma, hogy a szélek helyzete meghatározhatatlan, hanem hogy valójában nincs helyzetük, nincs helyük, nincs meghatározottságuk, sőt, maguk a szélek is látszat-jelenségek, látszat-keretek. Illúziót határolnak, ködöt kerítenek körbe levegővel. Aki arra pazarolja életét, hogy a dolgok széleit keresi, azokat definiálja, azokról vitatkozik, érvel, aztán azokhoz képest helyezi el magát, az végül belesétál a legnagyobb csapdába, és a dolgok, jelenségek, érzések és érzelmek helyett az azok mögött álló mozgatóval, az „én”-nel foglalkozik majd egész életében.

Az igazodás így végül sosem a dolgokhoz képest történik, hanem az ego aktuális állapotához képest, aki a világ helyett csak önmagával törődik. A cél, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogyan azok vannak, de ha a széleket és a közepet keressük, ha figyelmünk nem a valóság, hanem a látszatvilág mind pontosabb értelmezése és meghatározása felé fordul, akkor az „én” zenéjére táncolunk, és nézetei, az ő világának szabályai alkotta hálóba ragadunk.

A tudatunk a túszunk, akit a fejünkbe, elménkbe, eszünkbe, személyiségünkbe zártunk, és most megkötözve kénytelen elviselni minket és erőszakosságunkat. A tudat felszabadítása alatt manapság azt értik, azt hirdetik csaló trénerek, pszichológusok és „személyiség-fejlesztők”, hogy énünk előtt kinyitjuk az ajtót, és megvalósítjuk azt, a béke és közép alatt pedig azt értik, hogy hétköznapi érdekeink megvalósítása céljából igazodjunk és alakoskodjunk, nem feledve a valódi célt, önmagunkat, és így biztosítsuk a nyugalmunkat és jólétünket. Ezzel szemben azt javaslom, hogy ne ezt a közepet, ne a homeosztázist akarjuk elérni spirituális utunkon, hanem az Ösvényt. Mire gondol a buddhizmus, mikor a Középről beszél?

A Közép tehát nem középen levés, hanem a középben levés. Az a közép, ahonnan látszanak a szélek, az csak egy a szélek mozgása miatt állandóan változó állapot, egy folyamatos helyezkedés, igazodás és megfelelés, ami lehetetlen és nyomorúságos. A Középben, az Ösvényen lévő lény viszont nem látja a széleket, és ha nincsenek szélek, nincs közép sem. A szélek és a közép meghatározhatatlansága nem lázadás, és a szélek erőszakos felszámolása, nem ostobaság, azaz a szélek fel nem ismerése, nem kivonulás, tehát a szélek közül való dacos kilépés, hanem az egyetlen lehetséges valódi hely elfoglalása, az igazi Középnek a bevétele.  Hogyan lehet ide kerülni? Erővel nem, ésszel nem, filozófiával, istenkövetéssel, bölcsességek olvasásával nem, hanem csak belátással. Annak a belátásával, hogy minden határ és minden középen levés illúzió, mulandó és éntelen, ezért dukkha van bennük, nem-igazság van bennük, nem-valóság a természetük. A középben a határokat és széleket nem legyőztük, nem eltüntettük, hanem látjuk valóságukat, látjuk ürességüket, és így a Középbe, mint ténylegesen létezőbe, magától értetődően belehelyezkedünk.

Brahminok, remeték, közemberek, munkások és szántóvetők, dolgosak és dologtalanok, reménykedők és hitehagyottak, értők és értetlenek, a múltba ragadtak, a jövőre várók, valamint az itt-és-most követői mind itt nyüzsögnek, tesznek-vesznek, vágynak és haragszanak, és mind hiszik a létesülés és halál dolgaiban hitüket, hirdetik nézeteiket, vallják meggyőződésüket. Keringenek, hangoskodnak vagy hallgatnak, előállnak vagy elbújnak, harcolnak vagy furfangosan érvelnek, de mind részei a tengernek, és mind fennakadnak a nézetek sűrű szövéssel font hálójában, mikor azt a szamszárába merítik. Mert a Buddha mondta, hogy „mindezek csupán az érintkezés hat alapján át történő ismételt érintkezés révén tapasztalják ezeket az érzéseket. Az érzés, mint feltétel nyomán vágy keletkezik bennük; a vágy, mint feltétel nyomán kötődés alakul ki; a kötődéssel, mint előfeltétellel jár együtt a létesülés; a létesülést feltételezi a születés; s a születéssel, mint előfeltétellel jön létre az öregedés és a halál, a bánat, siránkozás, szenvedés, gyász és kétségbeesés.”

A létforgatag rabjai nem értik a hat kapu természetét, forognak, törnek, remélnek és félnek örökké. Gazdát cserélnek, hitet váltanak, testet és szellemet dobnak el és öltenek fel újra és újra, míg használják a hat kaput, és az használja őket. Kötődnek a testükhöz, tapadnak az érzéseikhez, vonszolják őket a hat alapon át beléjük ömlő látszatok. Testük a hanyatlás tanyája, lelkük a tévedés otthona, de aggódva kapaszkodnak féltve őrzött szétporló javaikba. De a Buddha mondta, hogy „aki megérti az érintkezés hat alapjának eredetét és elmúlását, a bennük rejlő kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, amint ezek valójában vannak, akkor érti meg azt, ami túl van mindezeken a nézeteken.”

A nézetek bábjai, a vélemények szolgái mind teret akarnak maguknak, legyenek innen a jón vagy túl a jón. Élni, hatni, vágyni, teremteni és változtatni akarnak, megjavítani a mit sem sejtő, bűntelen szamszárát és annak összes lakóját; vagy csak létezni, örülni, pazarolni és békében lenni vágynak, de mind időt, helyet és szerepet kérnek, nem merik elengedni nézeteik rendszerét, és ezért fennakadnak a nézetek sűrű szövésű hálójában. És a Buddha mondja, hogy „bárki spekuláljon a múltról és jövőről, bárkinek legyenek is megrögzött nézetei a múltat és jövőt illetően, bárki is állítson fel különféle tételeket a múlt és jövő vonatkozásában, mindezek fennakadnak e hálóban. Bármikor is merülnek fel, eleve úgy merülnek fel, hogy fogva vannak ebben a hálóban, fenn vannak akadva, bele vannak foglalva ebbe a hálóba.”

A hat kapu köteléke elvághatatlannak tűnik a Létkerék lakói számára, ezért nem keresik a kiutat, nem hagyják el kötődéseiket, nem szűnnek vágyaik és indulataik. Úgy hiszik, hogy a hat kapu érzetei maga a létezés, hogy azon túl semmi nincs, és a hat kapu az igazi, egyetlen és valóságos világra nyílik. De még aki tudja is, hogy a szamszára látszat, az sem meri elengedni a hozzá kötő láncokat, mert fél a sötéttől, fél az elmúlástól. Pörög, forog és törik mind, aki érti, és mind, aki nem tudja, kicsi és nagy, igyekvő és céltalan, boldog és szenvedő, és mind együtt álmodják a világot. Ám a Buddha mondta, hogy „a Tathágata teste elmetszett létesüléshez-kötő-pórázzal áll. Amíg teste áll, az istenek és az emberek még láthatják őt. Teste felbomlása és az életképesség kimerülése után azonban az istenek és az emberek nem fogják többé látni őt.”

A 61. bejegyzésben már írtunk a nézetekről. Most azt vizsgáljuk, hogy a nézetek hogyan kötnek és tartanak fogva érdemes, küzdő és kutató lelkeket is.

Az ember élete ajándék; kiváltságos és felfoghatatlanul értékes lehetőség embernek születni. Lények, jelenség, dharmák végtelen mennyiségben léteznek, és ezek közül kimutathatatlanul kevés azoknak a száma, akik önreflexióra, a világ megismerésére, öntudatra képesek. Ezt a kifejezhetetlen, szó szerint végtelen értékű létezést egyetlen módon tehetjük valóban értékessé és értelmessé, egyetlen módon tisztelhetjük és becsülhetjük meg: ha valami nálunk jóval nagyobb és nemesebb szolgálatába ajánljuk, és ha kell, ezért a nagyobbért feláldozzuk időnket, erőnket, életünket.

Az emberekben a nézetek és a vélemények pontos eredete általában kideríthetetlen, de általánosságban születésük helye és ideje határozza meg. Tűnhet úgy, hogy a véleményt annak kidolgozója és hordozója hívta életre, de alapvetően adott hely és idő határozza meg az ember világlátását, vagy ha lázad ellene, akkor lázadásának irányát és tartalmát is. Ez van, a nézetek végül is sablonosak és unalmasak, és azok ütköztetése, bár a hétköznapokban elengedhetetlen, spirituális értelemben felesleges és eredménytelen. Ráadásul a legtöbb esetben még a vélemény és a nézet luxusa sem adatik meg az egyénnek, mert csak reagál, az előre bekészített és begyakorolt sablonok közül választva egyet. Akit zavar, hogy személyisége látszat, és semmi más, mint egy identitáselemekből, vagy ahogyan a Buddha fogalmaz, az öt halmazból összerakott mulandó képződmény, az három módon szabadulhat e felismerés nyomása alól: felmagasztalja személyét, és különlegesnek, egyedinek tartja; vagy a halál utánra helyezi kinyílását és ragyogását, mikor majd a test súlyától megszabadult, tiszta lelke elfoglalja méltó helyét a túlvilágon; vagy megkeresi a látszat mögött a sejthető igazságot. Az első kettő szabadulási mód csak menekülőút, a banalitásuk egyértelmű, és végül semmi más egyik sem, csak újabb nézetek. Csak a harmadik lehetőség vezet ki a zűrzavarból.

A nézetek a hétköznapokban fontosak és elengedhetetlenek, erről már többször írtunk e hasábokon. A szamszárát működtetni kell, ehhez szükség van a dobozokba rendezett gondolatokra, a sablonokra, amik lehetővé teszik a világra való reagálást; a véleményekre, amik az alkalmazkodáshoz és a csoportokhoz tartozáshoz szükségesek; valamint a gondolkodás sematikusságára, ami katalizátorként gyorsítja fel az elme működését. De mit tegyen az, aki a Buddha tanítását megértve a szabadulásra vágyik az „én” kelepcéjéből, aki valóban és igazán látni vágyik az éntudat rabsága mögött felsejlő lehetőséget? Az ilyen, mikor a fentebb említett, nála sokkal nagyobb és nemesebb eszmével találkozik, véleményem szerint, a lehetőségeket csoportosítva, hatféleképpen viszonyulhat:

• Komolyan vágyik a szabadulásra és a tiszta szolgálatra, és megpróbálja vállalni azt, de a nála nagyobb eszme nyomása alatt énje összeroppan, és e törött én sebeket ejt rajta, így képtelenné válik elérni célját.
• Nem vágyik eléggé a szabadulásra és a tiszta szolgálatra, ezért a nagyobb eszme erejétől megijed, és énje védelmében egy közkedvelt tanhoz menekül, abban képezi magát, azt hirdeti, és elfojtja magában a felismerést.
• Felismeri a nagyobb eszmét, de nincs kedve vagy ereje azt követni, ezért elmenekül, és az emiatt lelkében hordozott frusztrációt hazugságokkal, pótlékokkal ápolgatja.
• Felismeri a nagyobb eszmét, de nincs kedve vagy ereje azt követni, ezért elmenekül, ám nem hordoz magában emiatt frusztrációt, és éli az életét.
• Nem ismeri fel a magasabb eszmét, ezért nem szolgálja.
• Komolyan vágyik a szabadulásra és a tiszta szolgálatra, felvállalja és szent alázattal követi a magasabb eszmét.

Természetesen az utolsó, a hatodik viszonyulás hoz valódi eredményt.

A Buddha azt tanította, hogy nézetei mindenkinek vannak, és ezzel semmi probléma nincs. A „A nézetek mindent felölelő hálója” szúttában (DN1 Brahmajála Sutta) kifejtette az összes lehetőséget, amik a végső nagy kérdésekkel kapcsolatosan egyáltalán felmerülhetnek a keresőkben. Egyes nézet-halmazok, vélemény-csoportok, hitrendszerek híveit és mestereit megtisztelte, törekvésükről elismerően és alázattal szólt, és a következő szavakkal vezette be tanításaik kifejtését: „bhikkhuk, a remete vagy brahmin lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével a világot … észlelve időzhet.” A különböző tanok kifejtése után azokról soha nem mondott véleményt, azokat nem minősítette, nem osztályozta, és főleg nem mérte saját tanításához. Fontos megérteni, hogy a Buddha nem a tanok ellenében jött, nem egy újabb elképzelést alkotott és próbált elterjeszteni, hanem általában a tanok kialakulásáról, minden tan, nézet, gondolat, vélemény, minden, ezekből szükségszerűen következő dogma, identitás, és az „énnek”, az előzőek törvényszerű következményének kialakulásáról beszélt. Felmutatta, hogy a tanok között nincs különbség, mert az alapjaik ködbe vesznek, a levegőbe gyökereznek, végső eredményük pedig szükségképpen nem lehet megváltás, csak megrögzöttség, tapadás, vágy, tehát az „én”! A végeredmény a majom-elme, ami ugrál, nyüzsög, bizonygat, bár bizonytalan, és egyetlen célja saját állandóságának és létezésének bizonyítása, bármi áron.

Álljanak itt erről a fent említett szútta vissza-visszatérő sorai, melyek a tanok kifejtését zárják:

„A Tathágata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ’Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathágata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dharmák, bhikkhuk, melyek nehezek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dharmák, melyeket a Tathágata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathágatát.”

A múlt már nincs, mert tovatűnt. Semmit nem tudsz kezdeni vele, nem formálhatod, nem változtathatod meg soha többé, ezért a rajta való rágódás, a múlthoz kötődés értelmetlen. Értelmetlen gyakorlati, de még értelmetlenebb spirituális szempontból. A jövő nincs itt, egyszerűen még nem történt meg. Ezzel sem tudsz mit kezdeni, mert nem létezik, ezért a miatta való aggódás vagy az örömteli tervezgetés szintén értelmetlen gyakorlati és spirituális szempontból is. Csak a jelen létezik. De az is ebben a pillanatban múlik el, mire rágondolnál. A jelen nem a múlt és a jövő közé beékelődött rendkívül rövid idő, hanem a múlt- és jövő-mentesség! Nincs teste, nincs időtartama, nincs eleje, közepe, vége. Ha nincs múlt és nincs jövő, akkor megszűnik az érzékelhető jelen, és a tapasztaló kiléphet végre az idő rabságából. Mikor a múlt és a jövő feloldódik, megszűnik, egyben megszűnik a közönséges jelen is, és felfénylik az örök és tökéletes Jelen! Ennél mélyebb bölcsesség aligha van, mégsem érti szinte senki, és még kevesebben vannak, akik képesek a Jelenben teljes tudatukkal jelen lenni és benne teljesen létezni. A Jelenben létező számára megáll az idő, és megéli a halhatatlanságot. Csak az itt és most az egyetlen létező. 

139. A Buddha a szenvedést jött megszüntetni. Nem megváltani, nem igazságokat megvilágítani, nem a végső értelmet felfedni, hanem a kizökkentet a helyére illeszteni, a dolgokat a fejükről a talpukra visszaállítani. Ha fennköltebbre, csodákra, a Létkerék meggyógyítására vártál, még ne kövesd a Tanítást, még nem elég erős benned a dukkha, még túlságosan kötődsz.
140. Amit valóságnak észlelsz, az van. Amihez ragaszkodsz, az valóságnak lenni kényszerül. Ami van, ami kényszerített, az elromlik, elkeseredik, megijed, abból vágy, harag és kétely születik, abból háború támad. Teremts békét azzal, hogy a valóságot megtiszteled igaz természetének megtalálásával és elfogadásával. Lásd, hogy a háború és a béke te vagy, csak te.
141. A bölcs békében él a megnyilvánultban, de már nem él benne tévképzet a dolgok és jelenségek iránt. Nem tagadja az életet, nem tagadja a halált. Nem él benne sem igenlés, sem tagadás. A létre lépőket helyesen látja, és így magától gördül a lába alá az út.
142. Az igazság nem tudás. A bölcsesség nem ismeret. A nirvána nem egy békés hely. A boldogság nem a gondok hiánya. Isten nem vált meg. Ami kötött, az mulandó, szenvedésteli és látszat-énje van. Ami összetett, az szét fog hullani.
143. A dolgokról és jelenségekről való bölcs tapasztalat nem a minőségüket, az egymásra hatásukat, a létezésüket látja, hanem a három ismérvüket: összetettek, tehát elmúlnak; törnek, nem illeszkednek, ezért a hozzájuk kötődés szenvedést okoz; nincsenek határaik, nincs formájuk, nincs végső lényegük, tehát valójában mind éntelen.
144. A megismerhetetlent nem szoríthatod korlátok közé – ezért megismerhetetlen. Az „itt és mostot” nem lehetséges elmagyarázni, mert a magyarázathoz fogalmak kellenek, azoknak pedig feltétele a múlt és a jövő hatalmának elismerése.
145. Mi a legnagyobb bölcsesség? Mikor éhes vagy, egyél. Mikor álmos vagy, aludj.
146. A buddhizmus a paradoxont tanítja, mert a világ paradox. Nem a buddhista igazságot tanítja, hanem a létezőről beszél. Szavakkal nem lehet leírni, érzések nem férnek hozzá, az értelem éle kicsorbul rajta; a keletkezett nem fejti meg a nem-keletkezettet, az összetett nem látja át a Függés Nélkülit.
147. A dolgok úgy vannak, ahogyan vannak. Nem többek, nem kevesebbek, nem jobbak, nem rosszabbak, mint amilyenek. Aki ezt belátja, már eligazodik a létezők között.
148. Az üresség (súnjata) megtalálásának két következménye lehetséges. Az egyik meglátja, és a függésnélküliben énjének széthullását ismeri fel, annak helyén pedig a semmit. Neki az üresség halál, rettenet, megsemmisülés, végső és reménytelen sötétség. A Teher Nélküli bölcs a függésnélküliben énjének széthullását látja, annak helyén pedig a szabadságot, a nyugalmas ellobbanást találja. Neki az üresség béke, felülemelkedettség, állandó jelen. Vigyázz, mert könnyű eltévedni.
149. A meghaladás és elengedés hallatán ne fenséges, hatalmas jelentőségű dolgokra gondolj. Mikor a felülmúlhatatlan megvalósításról hallasz, ne a nagy, végső igazságokra gondolj. A hétköznapi dolgaiddal kezd: az állás, ülés, székelés, evés, alvás, lélegzés a te dolgod. Rakj rendet saját jelenségeid között. A legvégső bölcsesség: mikor éhes vagy, egyél, mikor álmos vagy, aludj.
150. Az itt és most csodájából bomlik ki a meghaladhatatlan bölcsesség. A körülötted lévő kicsiny dharmák éppen ebben a pillanatban mesélik el neked a legnagyobb titkot. Figyelsz?
151. A dolgok lenézése ostobaság, az alárendelődő megalázkodás gyávaság. Nincs fent, nincs lent, csak a tudatod, és benne a dolgok: igyekezz jóban lenni velük.
152. Bármi van, úgy van az. Pillanatnyilag nem lehet másként. Az most olyan. Az van, abból tudsz akkor és ott kiindulni. Az erőlködés tévút és kárhozat. Az egyik dolog nehézkes és földhözragadt, a másik finom és szellemi: van különbség? Kinek tiszte ítélni, korholni vagy dicsérni? Ki mondta, hogy ami a tudatunkban van, afölött hatalmat kaptunk?
153. A vágyakat elhagyva a vágyak iránti vágy még megmarad. Elegendő türelem kell ahhoz, hogy meditáció közben, az „üresség” mozgásoktól mentes unalma mögött meglásd a csodát.
154. A legnagyobb igazság a jelen. Ami jön, fogadd, ami megy, engedd. Amihez nem tapadsz, az nem sodor el. Amihez nem tapadsz, azt nem rántod a mulandóság honába.
155. Akármilyen jól sikerült az előző pillanat összpontosítása, az előző gyakorlás elmélyedése, az előző lélegzet megfigyelése, a következő mindig új. Nem tudod, és ne is akard megismételni. A gyakorlás csak a jelen, az itt és most. A többi út járhatatlan.
156. A nyugalom nem a reakcióra való képtelenség, nem a tehetetlenség, nem a mindent elfogadó beletörődés, nem cinizmus, nem henyeség, nem tompaság, hanem a mindenre figyelő, teljesen nyitott, bölcs, éber tudatosság, amire az evilág, a túlvilág, és az ég alatti is építkezhet.
157. Az üresség nem üres. Az üresség van igazán tele.
158. A nemlétezés és az üresség együtt az ellobbanás, a világosság, a megvilágosodás, az olyanság.
159. Aminek személyisége van, szenved. Aminek nincs személyisége, békés.
160. Aminek személyisége van, nem létezik. Aminek nincs személyisége, létezik.
161. A személyiség elvetése nem azt jelenti, hogy senki leszel, mert a senki is valaki. Ha ki akarsz tűnni, ha fejlődni, létezni, hatni akarsz, valaki leszel. Ha mindezt nem szeretnéd, senki leszel. Árnyék így is, úgy is.
162. Valaki azon a napon születik az életre, mikor az „énjét” leveti, és szelleme az otthontalanságba távozik. Mindegy, hogy ekkor hány évesnek mondják, és mindegy, hogyan ismerik az izgő-mozgó, vágyó-harcoló, építkező, tevékeny és okos, szerető és szenvedő, jót és rosszat elkövető, igyekvő és reménykedő lények a holtak birodalmában.

A kis mediterrán város békésen feküdt a tenger partján a szelíden emelkedő, sziklás hegyek ölelésében. Napsütötte tereit és széles utcáit alacsony, sárga kőházak szegélyezték, melyekben évszázadok óta folyt csendesen az élet, és az egymást követő nemzedékek változatlan ritmusban pergették napjaikat. Gabonát és bort termesztettek a lankákon, halásztak a tágas, kék tengerben, esténként énekeltek a parton, a munkás hetek utolsó napjain pedig papjaikat hallgatták és isteneiket dicsőítették. Megtermett minden gyümölcs, eléjük került a hal, mindenkinek jutott elegendő kenyér, nem állta útját semmi a szerelemnek és a bőséges gyermekáldásnak. Egyetlen kis kínzó titkuk volt, csupán egy apró, feszélyező gondjuk akadt, aminek említését egymás előtt is kerülték, amit ha felemlegetett valaki egy esti beszélgetésen, rövidesen észbe kapott, és elterelte a szót, látva a többiek zavarát. A város egyik hegyén álló várhoz kapcsolódott ez az elfojtott kis titok, pontosabban annak egyik tornyához, ahol Azt őrizték. Illetve nem lehetett tudni, hogy ki őriz kicsodát, hogy ők őrzik, vagy Az őrzi őket, mindenesetre már a legöregebbek ükapja sem ismerte a történet eredetét, csak azt, hogy a város és a lény sorsa elválaszthatatlanul összefonódott, és már egyik sem tudna létezni a másik nélkül.

Nem ismerték, mert nem hasonlított rájuk, és semmi általuk ismertre sem, még egy istenre vagy erdei manóra, tündérre sem, de szellem sem volt, mert testtel és tulajdonságokkal rendelkezett, főleg egy határozott és nem vonzó tulajdonsággal, nevezetesen a csillapíthatatlan éhséggel. Mintha a kis lény gyomra feneketlen volna, bármit hordtak elé, az szinte azonnal eltűnt termetéhez képest széles, szabálytalan vonalú, és be kell vallani, gusztustalan, vastag ajkai között, ritkás fogazatú, csámcsogó szájában.

A toronyban lakott. A város népe szeretett úgy gondolni erre a kapcsolatra, mintha ők őriznék a várban Azt, mintha a foglyuk lenne és hatalmukban tartanák, de a lelkük mélyén érezték, hogy nincs választásuk, nem engedhetik ki, mert azzal tragédiát zúdítanának magukra. Érezték, hogy Az alapvetően szabad, és az ő döntése ez a fogság, és etetniük kell, ha nem akarják a rabságát bármikor megtörni képes kis lény haragját magukra vonni. Szolgálták hát, ki tudja, hány nemzedék óta. A város kevés törvénye közül az egyik az őrzés és etetés rendjét szabályozta, melyben minden családnak részt kellett vennie, napi beosztásban váltva egymást. Hordták az ételt szakadatlanul a vártorony kis szobájába, a lény cellájába, takarították a szobácskában a mocskát, amit úgy hagyott maga után, mint egy erdei állat, mosták a bűzlő gönceit és elviselték követelőző, otromba természetét. Undorodtak tőle, de lesték kívánságait, amit a kis lény nem volt rest naponta, morogva elsorolni, nagyokat böffentve, nyivákoló, alig kivehető, kattogó hangján.

Néha született a városlakók között egy-egy ifjú, aki meg akarta törni az idilli, békés város átkát, és elhatározta, hogy végez a lénnyel, de végül a felszabadító akciók mind rendre kudarccal végződtek. Nem mintha védte volna valaki a torony lakóját, vagy képes lett volna önvédelemre, ám hol a város polgárai beszélték le a felajzott hőst, hol maga állt el küldetésétől valamilyen indokot találva rá. Bár leggyakrabban más történt. Furcsa, de a felháborodott szabadítók, miután környezetüket felajzották és megszerezték támogatásukat, mintha elvesztették volna erejüket és tettvágyukat. Megváltoztak, szórakozottak lettek. Az egyik a fegyverét nem találta, pedig a szoba falának volt támasztva, a másik halogatta, és egyre erőtlenebbnek mutatkozott, még olyan is akadt, aki szinte elsorvadt a tett megtervezése során, elhanyagolta mesterségét és szeretteit, pedig korábban erős, fiatal férfi volt. Néhányan eljutottak a várig, de összezavarodtak. Volt, akit a falak tövében találtak meg napok múlva bambán mosolyogva, a másik az erdőben kószált lerongyolódva. Pár hős az idők folyamán eljutott a toronyig, egy-kettő még a lény szobácskájába is bejutott, a legendák szerint egy volt, századokkal előbb, ki meg is ragadta, hogy kihajítsa az ablakon, de végül egy sem tette meg. A nemes próbálkozók aztán hazamentek, és idővel vagy visszatért életerejük, vagy elkallódtak, de mintha mind elvesztette volna emlékezetét, és alig tudták felidézni azt a napot, amikor a lényt nem etetni, hanem elpusztítani indultak.

Mert aki etetni indult, az könnyen feljutott, és könnyedén tudta élni az életét. Az pedig odafent csak evett, sőt, zabált, uralkodott és parancsolt felettük, egy király vagy vezető minden méltósága nélkül, aprón, sántán, röfögve, vékony, erőtlen hangján kattogva nyivákolta maga elé az utasításait, diktálta a következő napra vágyott ételeket. Fiatal lányokat kért, hogy vakarásszák göcsörtös hátát és bibircsókos nyakát, még arra is ügyelt, hogy ablakából a tengeröböl látványának kifogástalanságát biztosítsa a város.

Ám egyszer minden megváltozik. Egy vad, zivataros éjszakán, mikor a halászok hálóikat mentették az üvöltő szélben, és vitorláikat húzták le bárkáikról, a polgárok gyümölcsfáikért és a roskadozó szőlőtőkékért aggódtak, született egy gyermek, aki felcseperedve szilaj, de igazságos, értelmes, kedves ifjúvá érett. Megvédte a gyengéket, élen járt a munkában, és már fiatalon kikérték tanácsait a földművesek, de még a város elöljárói is. Barátai tisztelték, a lányok szépen mosolyogtak rá, az öregek a város új reménységét látták benne. A halászok, kertészek, az asszonyok, aggok és fiatalok szívében felébredt egy, az előző nemzedékek lelkében elfojtott remény. Az ifjú hősre tekintettek és a torony lakójára gondoltak. Megjegyzéseket tettek neki, célozgattak, mígnem megértette, mit várnak tőle.

Az anyja és az apja készítette fel a harcra, az idős, köztiszteletben álló elöljárók adták át az erre az alkalomra félretett fegyvereket, lányok öltöztették lovaghoz illő ruházatba remélt megmentőjüket, a többi ifjú férfi készítette fel és gyakorolták vele a harcot. Mikor eljött a kitűzött nap, alkony után, mikor a fák és a sziklák árnyéka már megnyúlt, és a Nap már csak tenyérnyire volt a látóhatár felett, a felkészített, elbúcsúztatott ifjú hős nemes öltözetben csatába indult. A városiak a domb tövében álltak, a gyerekek integettek, a lányok könnyeztek, és végignézték, ahogyan sudár alakja halad felfelé, majd eltűnik a várba vezető úton.

Senki nem tudja, mi történt azon az éjszakán odafent, a legöregebbek is csak a másnapi eseményekre emlékeznek. A következő reggel, mikor az álmos, még gyenge első napsugarak elérték a főteret, és a földekre igyekvők kiléptek házaikból, ott találták az ifjút. A főtér egyik kőpadján ült, mosolyogva, nyugodtan. Körbevették, örvendeztek visszatérésén, megölelték, simogatták, a férfiak és a nők egyszerre faggatták, vele nevettek, és örültek, hogy épségben megkerült. Mikor végre hagyták szóhoz jutni, lágy beszéddel, szép szavakkal megnyugtatta őket, biztosított mindenkit, hogy szenvedésük véget ért, nem kell többé a lényt etetni, nem kell többé elviselni akaratosságát, otrombaságát, a vár újra az övék, és élhetnek tovább békében. Nem mondott mást, bárhogyan faggatták, nem mesélt a csatáról, a lény sorsáról, nem adott tanácsokat az élet folytatásának módjaira. Majd, mint akit kimerített az éjszaka, házába vonult. A város népe hagyta pihenni, ám mikor másnap keresték, nem találták sehol. Nem volt sem a házában, sem a földeken, nem látták a halászok, a kereskedők, a piacozók sem, nem találkoztak vele sem a házuk előtt ülő öregek, sem a határban játszó gyermekek. Sokáig siratták barátai és a város lányai, de nem került elő.

Évek teltek el, de a várba nem merészkedtek fel a város lakói. Talán nem is a bátorság hiányzott, csak valahogyan nem akaródzott senkinek, talán hiányzott mégis valami, amit megszoktak már, talán nehéz volt szembenézni azzal, hogy néha nem tudnak mit kezdeni a bennük támadt ürességgel. Mikor a várakozás feszültsége már szinte tapintható volt az utcákon és a házakban, és félő volt, hogy megrontja a békés hétköznapokat, az ifjú hős egy barátja, egy szintén nemes fiatalember vállalta, hogy felmegy, körülnéz a toronyban, és beszámol a városiaknak. Üdvözölték vállalását, megköszönték neki, és őt is elkísérték a domb lábához többen, ha nem is annyian, mint a hős harcost. A fiatalember felért a vár kapujához, és akadálytalanul bejutott oda, ahol nemzedékek alatt annyian megtorpantak, visszakoztak, és ahonnan próbálkozók sora fordult vissza dolgavégezetlenül, ahová csak azoknak vezetett könnyű út, akik a lényt etetni és szolgálni jártak. Könnyedén feljutott a toronyba, és kinyitotta a szobácska nyikorgó, az évek alatt berozsdásodott ajtaját, és meg sem döbbent az elé táruló látványon. Tudta ő is, ahogyan tudták a városlakók is, mit fog itt találni. Talán ez a bizonyosság, ez az egyértelmű válasz volt az alapja a lentiek lelkiismeret-furdalásának, szégyenének, önmagukkal és egymással szembeni hazugságainak, ezért magyarázkodtak, és ezért küldtek oda maguk helyett valaki mást. Az ifjú intett a szobában ülő hősnek, az eltűntnek, kibe a város egykor a reményét helyezte, meghajolva üdvözölte az évekkel ezelőtt ezen a helyen győztes csatát vívott nemes barátját, ki csendben és sugárzóan ült itt fent, a szoba közepén, a helyén.

A buddhizmuson belül a különböző irányzatok gyakran eltérően fogalmazzák meg a tudat lényegét és szerepét: vannak, akik fejleszteni, mások meghaladni vagy mások javára használni, megváltani, kiüríteni szeretnék, megint mások egyesülni vágynak, és vannak, akik szerint nem létezik más, csak a tudat, és az egész világ az ő illúziója. Könnyen lehet, hogy sosem lesz erre a kérdésre válasz, de nem is érdekes, mert minden válasz csak szó. Nekünk a tudattal van dolgunk, nem a szavakkal.

123. A tudat folyamatosan vibrál, új élményeket vár, izgalmat keres, és lényegében nem érdekli, hogy az élmény kellemes vagy kellemetlen, mert a változás élteti, és a kellemest sem viseli el sokáig. Minden érzethez, állapothoz hozzátapad, melyek rángatják, és közben egyáltalán nem ura érzékeinek. De az uralmat meg lehet megszerezni felette, hogy a szabad figyelem kialakulhasson. A vággyal ez a fő probléma, hogy mindig más felé hajt, sosem engedi az elmét nyugodni, és a valóságot megfigyelni. Önmagában a vágy természetes, nem üldözendő, de nem szabad az uralma alá kerülni, hiába ígér öröklétet. Az örök boldogság és az örök fájdalom lehetetlen. Maga az örök a lehetetlen.
124. A halmazok csak halmazok, a tudati körülmények pedig csak tudati körülmények. Ennyi, semmi különleges, sehol egy meghaladandó rabság, sehol egy elérendő misztikus cél. Nem hibáztál, ha a szamszárába merülsz, és nem vagy nagy, megvalósított szent, ha kiszabadulsz onnan. A szentségedhez ragaszkodni ugyanolyan, mint bármi máshoz. Ne vedd semmibe az életed és észleléseid, mert szerepük van, sem használni, sem ártani nem akarnak. Te csak láss helyesen, és kezeld a helyükön a dolgokat. Tartsd tisztán a tudatod.
125. Amit értesz, érzel vagy tapasztalsz, az mind a tudatodon belül van. Nem benned, hanem a tudatodban. Nagy különbség, ugyanis te is a tudatodon belül vagy! És a tudatod is a tudatodon belül van! Ezért amikor élőről vagy élettelenről véleményt formálsz, csak a saját meződön talált kövekből mintázol bálványokat magadnak, magadról.
126. A magabiztos én-tudat büszke és gőgös: én vagyok dühös, vágyódó, okos, érdekes, különleges, hozzáértő, művelt, furcsa, kivételes. A szerény én-tudat büszke és gőgös: én vagyok alázatos, kicsi, esetlen, butuska, kevés, műveletlen, csúnya. A kiegyensúlyozott én-tudat büszke és gőgös: én vagyok normális, jó emberismerő, kedves, kontrollált, egészséges, korrekt, kiszámítható, megbízható, segítőkész. A szent én-tudat büszke és gőgös: én vagyok beérkezett, megvilágosodott, középen lévő, ellobbant, buddha, mindentudó, mindent szolgáló, bölcs. Az én-tudat büszke és gőgös.
127. Mikor az én-tudat lobog bennem, élek és érzékelek. Eszek, vágyok, beszélek, kapcsolódok, gondolkodok, mozgok, tervezek, emlékezek. Mikor az én-tudat kikapcsol, alszok, eltompulok, nem érzékelek, ezért megijedek, hogy nem vagyok: és gyorsan eszek, vágyok, beszélek, kapcsolódok, gondolkodok, mozgok, tervezek, emlékezek, hogy legyek. Pedig tudom, hogy kikapcsolt én-tudattal is vagyok. Csak egy lépés lenne, mégis mekkora távolság!
128. Bármit teszel, személyiséged mindig magán fogja hordozni születési helyed, neveltetésed, nyelved, környezeted ismérveit. A személyiséged semmi más, csak érzékelés, viszonyulás-halmaz, nincs én-magod. Semmi más nem vagy, csak az öt halmazon átszűrődött érzékelésre adott válasz. Lelki és értelmi kifejlődésed helye formálta azt az alakzatot, amivé lettél. Állandóan változó forma, melynek közepén összesűrűsödött valami, ami „énnek” tűnik, mint egy spirál-galaxis közepén az anyag, de mulandó az is. Az észleléseid és ezek értelmezése, valamint az ezekre adott reakciód: ez vagy. Ahogyan a hagyma héjait lebontva nem találsz semmit, úgy a személyiséged rétege alatt sincs mag. De akkor mi az, ami viszonyul, hol kezdődött „éned” története? Sosem fogod megtudni. Ezért javaslom, hogy azzal foglalkozz, amit megismerhetsz, és az összes többi megfejthetetlen titkot vidáman dobd ki hátizsákodból, és figyelj a megismerhetőre. Leginkább arra, amivel még alig foglalkoztál: ami az orrod előtt van.
129. Az egyetlen bölcs hozzáállás az „így van ez” felismerése. Beletörődő, lemondó és cinikus tanácsnak tűnik, de ez nem fatalizmus vagy kegyetlenség. Ez annak a megértése, hogy a dolgok nem az akaratunktól függően léteznek, és nem miattunk és értünk válnak valamilyenné. Hanem vannak, csak vannak. Az, hogy a tudatunk minőséget erőltetne rájuk, vajmi kevéssé érdekli őket.
130. A harc hol könnyíti, hol megnehezíti az életed. Az alkalmazkodás hol könnyíti, hol megnehezíti az életed. A harc és az alkalmazkodás elhagyása után végre éled az életed.
131. A létezés valósága, hogy semmilyen otthonra nem lelhetünk benne. A világi élet illúziója a birtoklás és az otthonkeresés. A szerzetesekre mondják, hogy „az otthontalanságba távoznak.” Mi, többiek, az otthontalanságban maradunk.
132. A tudatodat nem tudod akarattal tágassá tenni. A figyelemnek nem előfeltétele, hanem következménye a tágasság. Ha beengedsz mindent, ha teljesen nyitott maradsz, ha megszűnsz ítélkezni, akkor kialakul benne a reflektív képesség, és többé nem leszel kicsinyes. A szűk tudat kitágul, a sok dolog megtölti, majd feloldja határait, és Nagy Tudattá válik, ami végre alkalmas a tökéletes figyelemre.
133. „Melegem van”: ez egy észlelés. „Éhes vagyok”: ez egy észlelés. „Ez tetszik”: ez egy észlelés. „Milyen érdekes”: ez egy észlelés. „Én vagyok”: ez egy észlelés.
134. Minden a tudatban keletkezik, tehát ott is szűnik meg. Minden gondolat egyforma, mert jellegzetessége, hogy keletkezik és megszűnik. Tehát mindegy, hogy milyenek? Nem, mert más szempontból különböznek. A jó gondolat jó, a rossz gondolat rossz. Nem mindegy, mit gondolsz, mert mind hat rád és hat a világra. Azt mondom, hogy a jó és a rossz is a tudatban keletkezik és ott is szűnik meg, tehát amíg azonosítod magad velük, amíg ezek határozzák meg, hogyan bánsz a világgal és magaddal, amíg rángatni tudnak, addig nem mindegy, mi merül fel benned.
135. Nem kell a tudatodból kidobnod a szép és rút tárgyakat, hogy végre vizsgálhasd az ürességet. Reménytelen és balga dolog lenne már a próbálkozás is, és sok sérülést okoznál vele, ami karmát szül. Ismerd meg a tárgyakat, a teret, a tudatot, és az üresség kitárul előtted, mint egy lótusz. A térben mozognak az élők és az élettelenek, de nem árthatnak a térnek. A tudatodban mozognak a gondolatok és az érzelmek, de nem árthatnak a tudatnak, a tudat lényegének.
136. Hol vagy? A testedben? A lelkedben? Nem a tudat van a testben vagy a lélekben, hanem a tudatban van a test és a lélek. A test és a lélek a tudat érzékszervei. Ha nem az öt halmaz foglya vagy, ha nem azokban vagy, akkor az öt halmaz van benned – ez a halhatatlanság, vagy pontosabban – a halálnélküliség.
137. A csiga érzése a csigáé, a fa érzése a fáé, a tigris érzése a tigrisé, a te érzésed a tiéd, a többi emberé pedig az övék. Nincs átjárás köztük a szamszára világában. Ha az „én-ek” összeolvadnak, és értik, érzik egymást, az a nirvána, az az isten országa? Nem! Az még a szamszára, amiben a sok „én” összeolvadt, és érti, érzi egymást. A nirvána nem a szamszára nagyon fejlett változata.
138. Érzelmünk káprázat, értelmünk korlátozott, tapasztalatunk az öt halmazon átszűrve torzul; de csak ezek vannak nekünk, és a legnemesebb képességünk, hogy ezek használatával mégis eljuthatunk az igazságokig, a tudat megismeréséig.

A völgyben heverő város alacsony, sárga kőházainak lapos tetőire, kis belső udvaraira melegen tűzött a Nap. Az utcákra nyíló ajtók, ablakok mindenütt nyitva voltak, és az enyhe, lágy szellővel együtt boldog izgatottság járta át a meszelt falú, apró otthonok belsejét. Az emberek kijöttek házaikból, és a napsütötte utcákon igyekeztek a hegy irányába, a vakító, fehér fényű tereken gyűltek össze, és lelkesen beszélgettek a közelgő Eseményről, a végső Eljövetelről. Családok siettek a hegy irányába, ami kopárságával, sárga szikláival uralta a város látképét. Fölé magasodott, és helyet adott a városlakók szakrális eseményeinek, profán ünnepeinek. Ösvényeihez minden városinak számtalan emléke fűződött. A város széles útjai megteltek, a tömeg a hegy felé hömpölygött, az ablakokból mosolygó arccal integettek egymásnak a még öltözködő, szépítkező ismerősök. A készülődés már napok óta tartott, és most az izgalom a tetőfokára hágott. Mindenki a legjobb ruhájában akart részt venni az Eseményen. A lányok bizsergető izgalmukban ölelkeztek és kacagtak, a többi lány ruháját igazgatták, a fiúk egymást ugratták, és sürgették a még öltözködőket vagy az utcán haladókat. Mindenki ott akart már lenni, nem akartak lemaradni az Esemény egyetlen pillanatáról sem. A gyerekek anyjuk kezét fogva haladtak a tömeggel, az öregek botorkáltak, a fiatalok nevetve kurjongattak, és a tekintetek egyre a hegy teteje felé szálltak. Már fent a hegyen is sűrű volt a tömeg, az emberek a sziklákon ültek, vagy tolakodtak, hogy jobban lássák a beígért csodákat. Papjaik, kik előbújtak templomaikból, emelvényeken állva hirdették ígéreteik bekövetkezését, a világ végét vagy éppen kezdetét, kinek-kinek hite szerint, de szavaikból most hiányoztak a dörgedelmek és intelmek, szelíden szóltak és biztatóan. Ám híveik most nem őket nézték, hanem a hegy tetején a kis teret, ahol nem sokára meg kell történnie a legfontosabbnak, az Eseménynek, ami értelmet ad nekik, a létezésnek, az univerzumnak, ami kérdéseikre választ, kétségeikre vigaszt nyújt. Nem volt kétsége senkinek, hogy ez most az utolsó, legszentebb eljövetel lesz, amiben minden kizökkent a helyére kerül, és ami után többé nem marad sem kérdés, sem baj, akár folytatódik a világ, akár véget ér. Senki nem félt, de nem is remélt, mert a tömeg közös élménye már túl volt a reményen, ez már bizonyosság volt a többé sosem változó, tökéletes rendbe vetett bizalom. A fény egyre vakítóbban áradt, fehérsége kioltotta a színeket, és a szívekben megmagyarázhatatlan boldogság áradt el. Meleg volt, a termő évszak közepe. Ekkor dördülés hangzott, és a hegy túloldalán megnyílt a talaj. A tömeg eksztázisban, egyszerre üvöltött fel, mikor a hirtelen támadt résből föld ömlött felfelé, és hullámokban elborította az eget, lassan beterítve azt. Az emberek sírtak, nevettek, egymás kezét fogták, vagy az ég felé emelték karjaikat boldogságukban. Az eget beterítette a föld, szürkévé változtatta, de alatta a fény semmit sem vesztett erejéből, és fehéren-sárgán megvilágított mindent. Halk, szférikus zene támadt mindenfelől, és hatására elült az emberek zaja, lassan elcsitítva az öröm kiáltásait. A tekintetek visszaereszkedtek az égből, és már mindenki a középen szabadon hagyott, a hegy legmagasabb, sziklás pontján lévő kis teret nézte. Már ott állt Ő. Ő, az értelmet nyert kilátástalanság, a reménytelennek tűnő, kietlen létezés értelme, a kezdet és a vég, aki fényt és választ hoz a ki nem mondott kérdésekre is, a Legszentebb Lény. Bekövetkezett az Esemény, az Eljövetel, elérkezett hát a pillanat, amiért megszületett a mindenség. Igen, ott állt. Kicsiny volt, de tagadhatatlanul Ő volt az, ezt még a képzetlen, laikus elmék is látták, ezt még a hitetlenek is érezték. A papok átszellemülten bámultak, az öregek a szívükre tették kezüket, a betegek halkan imádkoztak, a nők sírtak. Ő ott állt kicsinységében, és nem tett semmit. Furcsa volt pedig, mintha nem állt volna egyenesen, és az arca sem tükrözött különösebb értelmet. Egyre többen vették észre, hogy az apró kis lény lábai nem egyforma hosszúak, ez az oka rossz tartásának, a válla csapott, arca inkább csúf, mint szabályos, tekintete üres. Leült egy kis kőre, zsebéből magokat vett elő, rágcsálni kezdett, és érdeklődés nélkül tekintett végig az őt bámuló tömegen. Sokáig tartott ez a csend, és a várakozásba végül egy fiatal legény belefáradt, felnevetett, majd párját, egy helyi földműves lányát derékon kapva leszaladtak a hegyről, át a már fészkelődő tömegen. Többen feltápászkodtak és követték példájukat. A fiatalok beszélgetni kezdtek, a kereskedők között előkerültek a másnapi üzleti megállapodások témái, az asszonyok a gyerekükkel pöröltek, a gyerekek pedig a lábak között kacagva kergetőztek. A tömeg apránként oszolni kezdett, és poroszkálva, nevetgélve, beszélgetve levonultak a hegyről a házaikba. Az alkony már bejelentkezett, szürkület szállt a tájra, és a vakító fényesség helyét a nyugodt, esti fények vették át. Lassan kiürült a hegy, a sziklák árnyat vetettek lábuk elé, a hegy tetején finom szél söpörte maga előtt a port. A Nagy Eseményt még egy darabig kevesen emlegették, de csak néhány idős maradt, aki elmesélte a később született, figyelő szemű, hitetlenkedő gyermekeknek.

Az öt halmaz egyik tagja, az érzetek, a hat kapu (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás, elme) érzetei az egyik összekötő kapocs a világ tárgyai és a tudat között. Ezeket megfigyelve lehet törekedni arra, hogy ne a kellemetlen érzetek kellemessé alakításával való próbálkozással teljen el az élet, felőrlődve és elpazarlódva egy reménytelen küzdelemben, hanem minden érzet lényegi természetének elfogadása megtörténhessen, és elérhető legyen a nyugalom. Ez a szabadulás, ez a megvilágosodás. Az érzetek helyén fellépő ürességtől való félelem természetes, de alaptalan, mert az nem üresség, hanem függetlenség, tehát szabadság. Ez nem halál, hanem egy új, szabad állapot, amiről természetesen nem lehet bizonyossága annak, aki nincs ebben az állapotban, hogyan is érthetné! Ezt mindenkinek magának kell tapasztalnia. Ha ebben az életben nem éred el ezt az állapotot, óhatatlanul az ismeretlenbe zuhansz, amit halálnak érzékelsz, mert nem tanultad meg, hogyan kell benne viselkedned. Érdemes felkészülni erre az élményre is, hogy ne érjen váratlanul.

Az állatok birodalmában, illetve az annak megfelelő emberi minőségben az öntudatlanság, a harag érzése köt, az istenek birodalmában, illetve az annak megfelelő hétköznapi helyzetben, azaz kényelemben és jóllakottan pedig a büszkeség és a kényelem iránti vágy köt. A kellemetlen kellemesre cserélése ideig-óráig jóllakatja az érzékszerveket, de a mulandóság miatt a világok közötti átzuhanás elkerülhetetlen. De nem ez a fő baj, hanem az, hogy mindkét világ köt, ezért a Buddha nem a jóga vagy a kereszténység szellemében beszél, nem a jó életre inspirál, ami majd jutalmat terem számodra, hanem a kötés oldására, ami elold a minőségek hazugságától. Nem csak a pokol szorítása elől való futás, hanem az istenhez való menekülés is csak menekülés. A pokolban a fájdalom, a mennyekben az élvezet akadályozza meg szabadulásod (40. és 41. bejegyzések).

Az üresség olyan, mint a végtelen tér. Sehol sem vetheted meg benne a lábad, sehol sem maradhatsz benne a helyeden, cserében sehol sem akadsz el. Ám az életben nem hivatkozhatsz sem az ürességre, sem a mulandóságra, ha a világgal nem törődsz, mert a megnyilvánult, hiába káprázat, attól még létezik és van, és neked dolgod van vele. Ne az életet akard kiüresíteni, majd erre hivatkozva felmenteni magad, hanem a szemléletmódodat és a hozzáállásodat tedd szabaddá, ez az üresség bölcsessége. Az élethez legyél könyörületes, és műveld dolgaid a legerkölcsösebben, a legjobb tudásod szerint, az élők javára. Megszerzett függetlenséged nem mentesít a jó gyakorlása alól, mert az élők abból értenek, nekik az a nyelvük. Attól, hogy valami tévedés-alapú, még létezik és szenved. A megszabadult lény nemessége azon keresztül mérhető, hogyan bánik a meg nem szabadultakkal.

Az üresség nem végcél és nem hivatkozási alap a nemtörődömségre. A mulandóság nem hivatkozási alap a hanyagságra és tétlenségre. Aki megalázza és eldobja a mulandót az örökért, az nem érti a létezés természetét. Aki a mulandót sorsára hagyja, az nem érheti el a nirvánát. A megvetett és levágott tagok elhalnak, és a maradó, sebzett részek megrothadnak. Az üres a legkevésbé üres: az üresség a valóban egész, melyben nincs többé pazarlás és megkülönböztetés.

Ami megszületett, az meg is hal, és te megszülettél, ezért dolgod van a haláloddal. Egy tibeti mondás szerint, ha nem gondolsz rendszeresen az állandótlanságra és a halálra, mit sem ér az életed. Ha rettegsz az elmúlástól, rettegésben telik az életed, ha az öröklétre vágysz, akkor vágyban égve pazarolod el az életed. Egyik sem cél, de a mulandóságot meg kell értened, hogy elkerüld az ismeretlenbe zuhanást, ami nem csak halálod pillanatában, hanem életed minden pillanatában megtörténik veled, mert ne feledd, a pokolban a zuhanás örök, és a szamszárában ragadva minden pillanatod zuhanás.

A mulandóságról már sokat beszéltünk. A buddhizmus egyik alapvető tanítása, hogy minden, ami megszületett, meg fog halni. Minden, az élő és az élettelen is, a létezés, a csillagok, az univerzum, a parányok és az óriások, energiák és gondolatok, a megfogható valóság és a megfoghatatlan szellem, még az istenek is, még a világteremtő Bráhman, a mindenség ősoka, a nem-született önteremtő, a téren és időn túli lény is az elmúlásba tér a világkorszak végén. A buddhizmus szerint ez az elmúlás nem a semmibe való hullást jelenti, hanem körforgást, az eredetbe való visszatérést, de az „énjéhez” ragaszkodónak ez nem vigasz, mert az „én” megszűnik, mert az egyéni élet nem folytatódik, ezért az „újraszületés” helyett „újjászületés” történik, bár ez sem tökéletes kifejezés. A mulandóság mindenre és mindenkire igaz, de csak az „én” szenvedi el. A mulandóságot könnyű ésszel megérteni, de szívvel elfogadni szinte lehetetlen, mert az „én” legalapvetőbb élménye a halálfélelem. Ez a dukkha, ezzel van dolgunk a Buddha szerint.

111. Az átmenetiség és mulandóság fogalmát a szellemünk megérti, de nem tudja elfogadni. Ezért, valamint a tévedés-alapú létértelmezésünk és a halál tényének felismerése miatt döbbenetes élethazugságokba menekülünk. Ezek, mivel univerzális méretű hazugságok, ráadásul zömmel a tudatunk alatti, észlelhetetlen tartományokból erednek, olyan meghasonlásokba kényszerítenek minket, amiket csak a valósághoz való szürreális, pusztító hozzáállással tudunk ellensúlyozni, ha meg akarjuk őrizni ép elménket és önazonosságunkat, valamint a világban való működési képességünket. Többé lehetetlenné válik bármit felfogni, elfogadni és megbeszélni magunkkal vagy egymással. A lélek kénytelen sötét éjszakába rejtőzni, mert a fény és a tükör elviselhetetlen számára. A Buddha viszont felismerte a megoldást.
112. Nem csak a dolgok mulandók, hanem a dolgokról alkotott elképzeléseink és szavaink is folyamatosan átalakulnak. Az állandó igazodást megszoktuk, így az éberség, a nyugalom szinte lehetetlen. A jelenségek mélyére nézés után ráadásul a „mély” és a „jelenség” fogalmak feloldása következne, amitől a haláltól félő elme visszaretten.
113. Minden folyton változó összetevőkből áll, igen, te is. Ez az öt szkandha, vagy halmaz: a test, az érzés, az észlelés, a késztetések vagy tudati képződmények, és az érzékszervi tudatosság. Nincs más, csak ez az öt halmaz, de ezt se vedd szó szerint. Ügyes módszer arra, hogy lásd összetettséged, ezért ezek mentén vizsgáld magad. Bármelyiket figyeled, lásd, hogy egyik sem te vagy: „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az énem”. Ne tapadj az egészhez, de ne tapadj a részekhez sem, és ne tapadj a részek felbontása után támadt ürességhez sem.
114. Minden test mulandó. Minden érzés mulandó. Minden észlelés mulandó. Minden késztetés mulandó. Minden tudatosság mulandó. A test keletkezik, majd elmúlik, nem találsz benne én-magot. Az érzés keletkezik, majd elmúlik, nem találsz benne én-magot. Az észlelés keletkezik, majd elmúlik, nem találsz benne én-magot. A késztetés keletkezik, majd elmúlik, nem találsz benne én-magot. A tudatosság keletkezik, majd elmúlik, nem találsz benne én-magot. Az „én” keletkezik, majd elmúlik, nem találsz benne én-magot.
115. A karmát nem lehet létrehozni. Az ember nem okoz magának szándékosan jó vagy rossz karmát, csak nem akadályozza meg, hogy a karma megtörténjen. Az ugyanis magától képződik, ilyen a világ természete. A dolgok szövedéket alkotnak, minden hat a vele kapcsolatban állókra. A dolgok egymásra épülnek, és ha szándékosan nem lépsz közbe, akkor minden tettednek következménye lesz a világban. Így megy ez. A célt kell tisztáznod. Ha emberibb világot akarsz, vagy jobban, békésebben szeretnél élni, akkor a reagálásaid megváltoztatásával cseréld a rossz következményeket jókra. De vigyázz, ne erőszakosan, mert akkor megsérted a létezés szövedékét, és szándékod nem kívánt gyümölcsöt terem. Ám ha a nirvánába tartasz, akkor a nemes belátás megszerzésével lásd át a következmények ürességét, és hagyd a világot működni a maga törvényei szerint.
116. Nem a dolgok egymástól függésük miatti egymásra következésük a karma. Az csak az anyag működése, az csak a szellem mozgása. A karma a te kötődésed a feltételekhez kötötthöz. Fordulj a feltételekhez kötött jelenségektől a feltételekhez nem kötött felé, és nem hozol létre többé karmát, és késztetéseid távoznak belőled anélkül, hogy újrateremtenék magukat.
117. A karma akkor érik be, amikor megvannak az ehhez szükséges feltételek. Ez a karmikus következménye (vipáka) annak, hogy valamit korábban tettünk vágytól vagy ellenszenvtől hajtva. Mikor a karma megjelenik, az újabb tettre ösztönöz, ami újra karmát termel, annak következménye lesz, és így tovább, szó szerint a végtelenségig. Kétféle módon hozhatunk létre karmát: ha engedelmeskedünk neki, vagy ha megpróbálunk megszabadulni tőle. Mindkettő tett, mindkettőhöz tapadunk, tehát következményük lesz. Ezzel a két hozzáállással kell felhagynunk, hogy a kör megszakadjon, így a következménynek végre lehetősége lesz kilépnie a körből, és békével a megszűnésbe távoznia.
118. A nyertes mindenképpen kudarcot vall, mert a mulandóság törvénye miatt a zsákmányt egyszer el fogja veszíteni. Hát akkor ne nyerjek soha semmit? Nem, a szerzés ellentéte nem a lustaság vagy erélytelenség. Hagyd el az „én” káprázatát, és a szerzett többé nem válik „enyémmé”. Ha nem ragadod meg, nem veszítheted el, és a dolgok majd kedvüket lelik társaságodban.
119. A legocsmányabb gondolat is dharmákból áll. A legnemesebb gondolat is dharmákból áll. Jönnek, léteznek, megszűnnek. Ha mindenkit meg akarsz ölni, a gonoszságod dharma. Ha minden érző lényt a nirvánába akarsz juttatni, mint egy bódhiszattva, a lelkesedésed dharma. A jelenségek mind felhő, délibáb, buborék. Ha feladod a káprázatot, megmarad a tudat tisztasága.
120. Ne építsd homokra a házad, mondja az Írás. Építsd sziklára, hogy erős legyen, és vihar ne sodorja el. Miért, a sziklák nem omlanak le egyszer? A ház és a szikla tán örök?
121. Ha megszabadultál minden rossztól magadban, és buddha lettél, csodálatos, csak tudd, hogy a helyzet mulandó. Ha hallottad Isten hangját, és összeforrtál vele, csodálatos, csak tudd, hogy a helyzet mulandó. Talán most már eleget tudsz ahhoz, hogy végre ne akarj valamivé válni.
122. Azt mondják a bölcsek, hogy amit gondolsz és kimondasz, azt megteremted. De én nem találom sem a gondoltat, sem a kimondottat, sem a teremtettet.