Nagyon mély a végső igazság, nehéz megérteni és lehetetlen megtanítani!

Az elme békéjének négy szintje létezik:

• Hétköznapi békétlenség, nemtudás.
• Elfordulás a szamszárától, annak elutasítása, és a nyugalom megtalálása érdekében a Tanítás hallgatása.
• Leszámolás az anyaggal és a tárggyal, a névvel és a formával, ilyenkor már nem szennyez a jelenségvilág. A tudat teljes egészében a Dharma felé fordult. Ilyenek a bóddhiszattvák és a beérkezett gyakorlók.
• A Dharma és a tudat már egy: a tudat a Dharma és a Dharma a tudat. Már nem létezik külön a Dharma és a tudat. Mikor az egyik ragyog, a másik látszik, és mikor az egyik felmerül, a másik megjelenik. Ilyenek a buddhák.

Az érző lények válhatnak buddhává, de a buddhák nem válnak buddhává.

Az érző lények fejlődnek és törekednek, és a buddhává válók megmentik az érző lényeket. De a buddhák nem mentenek meg senkit.

Az érző lények látják a különbséget a buddhák és a nem buddhák között. A fejlett érző lények már nem látják a különbséget a buddhák és a nem buddhák között. A bódhiszattvák környezetében már nincsenek különbségek. A buddhák környezetében nincsenek sem különbségek, sem egylényegűségek.

Az érző lények nemes tevékenysége jobbá teszi az ég alatti és az ég feletti világot. A buddhák tevékenysége maga a világ.

Sokan gondolják, hogy meditálnak, tanulnak, gyakorolnak, és majd ők megvilágosodnak. Aki erre törekszik, abban felmerül az „én”, a „haladás” és a „megvilágosodás” fogalma. Mennyi felesleges út, mennyi kárba veszett energia!

Mások megértik a különbségek látszat-voltát, átlátnak a jelenségeket takaró fátylakon, és az ő megvilágosodásuk segíti célba érni a többi érző lényt. Felismerik, hogy nincs mit elérni, mert a szamszára és a nirvána nem különbözik. Aki erre törekszik, abban felmerül az „érző lény” és a „megvilágosodás” fogalma. Mennyi kudarcra ítélt törekvés, mennyi elpazarolt szent indulat!

Megint mások tudják, hogy nincsenek érző lények, ezért nem-tevékenyek, ismerik a világot, ezért nem küzdenek. Ők tiszta tudatú, megbékélt, szent lények lesznek és megvilágosodnak. Aki erre törekszik, abban felmerül a „megvilágosodás” fogalma. Mennyire nehéz szabadulni az „énnek” ebből az állapotából!

A buddhák nem törekszenek, mert nincs mit elérni. Mivel nincs, amit meg kellene érteni, nem fejlődnek. Mivel nincs kit megmenteni, nem szentek. Nincsenek kötöttségeik, nem fogja őket a karma, nem jutottak el sehova, mert nincs, aki eljuthatott volna.

Ez a Fejlesztés Nagy Útja, ez az Ösvény. A megvilágosodás után kezdődhet a Nagy Tevékenység. A gyakorlás folyamatosan megtörténik, nincs előtte, nincs utána, nincs alatta, nincs fölötte. Aki ezt megérti, annak közel az ellobbanás.

Nagyon mély a végső igazság, nehéz megérteni és lehetetlen megtanítani!

A legfényesebb elmék felismerik, hogy a kettősségek üresek. A dualitásban szereplő minőségek csak egymáshoz viszonyítva értelmezhetőek: a nagy a kicsihez, a szép a rúthoz, a jó a rosszhoz. Emiatt a fejlődés is üres fogalom, ködfoszlány, buborék egy tócsa felszínén: nem lehetséges egyik minőségből a másikba tartani. Nem jelent semmit a kicsiből a nagyba, a fejletlenből a fejlettbe való haladás, és ahogyan a két szélső pont, úgy a fejlődés közbülső állomásai sem jelölhetőek ki, mert nincs nevük és nincs formájuk. A fejlődés útjának nincs széle, nincs közepe, nincs felszíne, sem alja. Emiatt a bölcs nem akar megváltozni, nem küzd rossz tulajdonságai ellen, és nem keresi a javulás lehetőségeit, meghagyja azt a szamszára lakóinak.

Mit érne az igazság, ha el lehetne érni? Miféle isten az, akihez végigjárható út vezet? Miféle tökéletesség az, amihez a tökéletlen, önmaga megváltoztatásával, hasonlítani képes? Mit ér az a megvilágosodás, amit el lehet magyarázni?

A jó és a rossz, a magas és a mély ugyanaz a zuhanás, ugyanaz az álom. Az igazság van, az isten van, a tökéletesség van, a megvilágosodás van. A „vanás” van, és ez a fontos. A gyakorlás nem eredményezi bárminek az elérését, sőt, már a megszerzés vágya elrontja a gyakorlást. A Nap mindig süt a felhők felett, de ez a tény nem csak akkor válik valósággá, ha belebújunk a Napba vagy feloldódunk a fényben. A bölcs tudja, hogy aki a tökéletességet el akarja érni, annak éntelenné kell válnia, tehát nem érheti el.

Nincs, amit el kellene érni, és nincs, aki elérje.

Gyakorlásod legyen céltalan. Felejtsd el vágyaid, felejtsd el véleményeid, engedd el viszonyulásaid, dobd el tudásod, hagyd el fogalmaid. Ne válogass, ne ítélj. Ne akard szavakba foglalni a megnevezhetetlent, ne nevezd megnevezhetetlennek, amit nem értesz. Gyakorolj a gyakorlásért, eredmények nélkül, vágy nélkül. Gyakorolj kitartóan, hűen, időtlenül, mintha más dolgod nem is lenne, mintha nem létezne a világ, mintha nem kötne semmi.

A Van mindig lesz, ezért remélni és félni egyaránt értelmetlen. Múlt, jövő, jelen: a vizet akarod megmarkolni? A levegőt akarod magadhoz ölelni? Gyakorlásod nem emel fel, nem csendesít le, nem juttat el a nirvánába. Ha a nirvánába juttatna, az nem lehetne a nirvána. Legyél, mint a tér, legyél te magad a gyakorlás. Nincs kérdés, nincs válasz: a Van csendben időzik az ürességben.

Nem szólok a fejlődés és a törekvés ellen, miért is tenném. A fejlődés az élet mozgatója, a törekvés az értelem feltétele és következménye. A világot az ész és a tiszta szív okos és szeretet-alapú késztetései működtetik, és tisztelet minden jóakaratú és tevékeny embernek. Csak annyit állít a Tanítás, hogy ha nem szerzed meg lelked békéjét, az időtlen bölcsességet, ha nem látod át kötődéseid a szent figyelem segítségével, akkor, bár eltüntetheted szennyeződéseid, elölheted rossz szándékaid, kifejlesztheted hasznos képességeid, megszüntetheted elhomályosulásaid, elháríthatod a jót visszafogó akadályokat, de ezt nem hívhatod az elme békéjének, megértésnek, nem nevezheted a nirvána ürességének, csak „fejlődésnek”.

Ha megnemesíted szíved, gyakorlod a tökéletesség útját, hatalommal bírsz a változások felett, erővel uralod a folyamatokat, a legmagasabb felé irányítod a földi és égi akaratokat, azt még mindig nem hívhatod az elme békéjének, megértésnek, nem nevezheted a nirvána ürességének, csak „törekvésnek”, „jóságnak”, „szentségnek”, „isteni képességnek”.

Az előzőek csodálatos tevékenységek és képességek, de még nem hívhatod őket a „dharma gyakorlásának”. A zen szavaival: „Csak azokról mondható el, hogy dharma-gyakorlást végeznek, akik nem locsolják a karma talaját a kötődés vizével, elültetve a tudatosság magvait.”

Tisztázzuk a gyakorlás és a dukkha kapcsolatát! Már beszéltünk a „dukkha” szó lefordíthatatlanságáról. Szenvedésnek szokás nevezni, de ez nem fedi a jelentését. A „kizökkentség” még a legjobb megközelítés, de a dukkha jelentése sokkal nagyobb, szélesebb, nyugodtan hívhatjuk univerzálisabbnak is. Ez mindennek az alapja, a Buddha ezt jött megszüntetni. De mivel a megélt, primer szenvedés is beletartozik, ezért sokan azzal azonosítják, amivel kapcsolatban több probléma is adódik.

A szenvedést megélő nehezen tud elszakadni az énjétől, hiszen az éli át a szenvedést. A szentségnek nagyon magas és ritka állapota az, amikor valaki nem érez szenvedést, de a másokét oly mélyen éli át, hogy tapasztalja a dukkhát. A többiek, mi, emberek, a saját bőrünkön keresztül tapasztalunk, ezért a szenvedő, főleg ha az érzés erős, az énjébe ragad, csak azt érzékeli. Ugyanez a helyzet a dukkha ellentétével, a boldogsággal (szukkha), ami szintén az „én” élménye. Az előbbiek miatt terjedt el az a tévhit, mind a spirituális, mind a hétköznapi gondolkodásban, hogy aki többet szenvedett, az jobban érti a szenvedést, jobban érti a világot és jobban érti végső soron a dukkhát. Ebben van igazság, de alapvetően és minden esetben nem igaz. Mintha azt mondanánk, hogy aki hosszú ideje vezet autót, az jól ért az autószereléshez, vagy aki sok burgonyát evett, az kiválóan tudná termeszteni, vagy aki régóta tart kutyát, az ügyes állatorvos, és rábízhatjuk a kutyák orvosi ellátását. A dukkhát, akárcsak minden más jelenséget, egy életen át lehet tapasztalni és elszenvedni öntudatlanul is. Az élőlények reagálnak a külvilágra, az ember már a testi és lelki, azaz a külvilágból és a lelkéből érkező ingerekre is reakciót mutat, de ezt nem nevezhetjük értelmezésnek és válasznak (73. és 71. bejegyzés). A dukkha, tehát a világ alapjainak megértéséhez kevés, ha csak megtörténik velünk egy inger. Ami igazán fontos, hogy nemes figyelemmel, kitartással, jó módszerrel és elemző értelemmel vizsgáljuk meg, és közben képesek legyünk a megfelelő felülemelkedettséggel eltávolítani magunktól a szubjektum ragacsos kötöttségeit. A pszichológia szerint az „ént” lehetetlen teljesen kiiktatni, sőt, azt fejleszteni, valamint a kül- és belvilághoz adaptálni szükséges, de a buddhizmus szerint az „én” akadályát a végső felismerés elérése érdekében egy idő után kénytelen a megismerő átlépni. Nem eltakarítani, nem meghaladni, nem legyőzni, hanem megérteni és nem-kötődni.

Ha ezt nem teszi, akkor csak identitásának bábja lesz. Irtózatosan nehéz, rengeteg időt, fegyelmet és munkát igényel, hogy az ember hozzáférjen saját, nyilvánvalóan kívülről kapott, szedett-vedett, hulladékokkal teli, tehát tévedés-alapú identitásához, azt egyáltalán képes legyen megtalálni, felismerni, majd megközelíteni. És csak ezek után következik annak megismerése, változtatása, nemesítése, mindehhez az okos és szintén nemes eszközök megtalálása, fejlesztése, a jó módszerek elsajátítása és hasznos alkalmazása, a helyes út kitartó követése. Úgy értem, a Helyes Út követése. Annyi, de annyi működő, használható, többé-kevésbé helyes, vagy legalább csak részben helytelen út létezik, több mint ahány ember, és mind vezet valahová. De ezek közül a legtöbb mindössze egyéni jót, kis változásokat, anyagi vagy lelki gyarapodást, mérhető eredményeket okoz, és nem vezet el a mérhetetlenhez, a tökéleteshez, az ellobbanthoz, a nirvánához, vagy ahogyan nevezzük. Nem lehet objektíven meghatározni senki számára sem az ösvényt, sem a célt, de azt tudom, hogy minden, ami a tökéletesnél, az ellobbanásnál kisebb, annak a következménye a szamszára és a dukkha. Ez van.

A dukkhával való találkozások számából és erejéből önmagában nem következik semmi. Ezer évig lehetséges öntudatlanul élni, de egy év alatt lehetséges eljutni a megvilágosodásig, ha az egyén a helyes módszerrel a helyes ösvényen jár. A tapasztalatokból sem következik önmagukban semmi, csak azok értelmezéséből és megfigyeléséből, illetve a helyes értelmezésből és a helyes megfigyelésből. A Nyolcrétű Nemes Ösvény, a buddhizmus egyik legalapvetőbb tanításának minden tagja elé a Buddha odaillesztette a „samma”, azaz „helyes” jelzőt. A hétköznapi megfigyelés, a hétköznapi bölcsesség hasznos és fontos, de csak hétköznapi célok elérésére használható. Nem elvetendőek, sőt szükségesek az élet működtetéséhez és a jólléthez, de a végső cél megközelítésére alkalmatlanok.

Tehát ami végül meghatározza egy egyén dukkhát meghaladni bíró képességeit, az egy hétköznapokban is ismert fogalmat használva az integritása, az énereje. Ez nem az ego megnyilvánulása, sőt az ellen hat. Az integritás, eredeti jelentése szerint „a teljesség állapota, az épség, eredeti teljesség, csorbítatlanság. Becsület, erő, a célba vetett hit, amelynek alapja a saját erkölcsi-etikai szilárdság. Az ember megfigyelőképessége és tudatossága meghatározza az integritását. Ha egy személy feladja a célját, egyben feladja integritását is.” Az integritás ezen túl az igazi, magasabb rendű bölcsesség alapja, mely alkalmas a magasabb rendű igazságok megértéséhez. Mindez megszerezhető, ha az ember a helyes Ösvényt választja, és a helyes módszerrel, azaz nemes figyelemmel gyakorol. A dukkha nem természetes állapotunk, és sajnos általában szintén nem természetes módszerekkel igyekszünk legyőzni, ezért a kudarc eleve elrendelt. A boldogság és a megvilágosodás a természetes állapotunk, amit bölcs és természetes módon, gyakorlással el lehet érni. Erre tanított a Tathágata, a Buddha.

A gyakorlás sokkal több, mint egy tevékenység, aminek művelésével célokat lehet elérni, de a szamszárában mégis így fogjuk fel a gyakorlást, a nirvána elérését is sokan így képzelik el. Ám az igazi Gyakorlás nem az Ösvényen való haladás, hanem – az Ösvényen való tartózkodás. Nem magyarázható el, nem tanítható meg. Köznapi gyakorlásod nem válik szükségszerűen az Ösvénnyé, nem szorgalmad és kitartásod termi meg a gyümölcsöt. A megvalósulást egy keresztény kegyelemnek hívná, de a tudatszerkezet-változást jobb közelítésnek érzem.

Sokan gondolnak a gyakorlásra eszközként. Módszerre, amit a kitartó használat után, a célt elérve letehetünk. De mi történik a cél elérése után? Hogyan folytatódik a történet? Semmittevéssel, megszűnéssel, öntudatlansággal? Vége időnek, térnek, nincs folytatás?

Dehogy. Kedves Olvasóm, az egyik legnehezebben felfogható buddhista eszme az örök gyakorlás, időtől, tértől, nirvánától, megvilágosodástól függetlenül. Nincsenek kijelölt pontok, mérföldkövek, amik teljesítésével végre szabadulunk a munkától, a „vanság” nyűgétől. A bölcs megérti, hogy a gyakorláson kívül nincs semmi, és ha igazán megvalósítja a Tanítást és Dharma-lényegűvé válik, gyakorlása többé nem ér véget. De örvendezzünk ennek. Néha-néha, ha már láttad az Ösvényt, esetleg a lábadat is rátetted néhány pillanatra, és érezted, hogy milyen természetes és tökéletes az az állapot, mennyire egyértelmű, hogy csak a gyakorlás létezik, akkor többé nem akarsz majd semmi mást.

95. Nem attól vagy jó gyakorló, ha látod az istent. Nem attól vagy rossz gyakorló, ha törekvésed közben unatkozol vagy haragot érzel. Ha már a pokolba kívánsz mindent, vagy szíved a legszentebb jósággal telítődik, mindegy. Ha közben beteg, aljas gondolatod támad, azzal gyakorolj, ha szentté válsz és megvilágosodsz, akkor azzal. A dolgod a figyelem és a gyakorlás, ne zökkenj ki. Ne ítéld meg a felbukkanó érzést, és magadat sem. Sem az érzés, sem te nem vagy sem jó, sem rossz. Csak vagytok. Elmúlik. Ne akard megőrizni és megismételni a jól sikerült pillanatot. Az az volt, és nem érdekes, hogy jó volt vagy sem. Ha az örök fények és a menny leszállnak rád, te nem zökkensz ki, gyakorolsz. Ha megnyílik a pokol alattad, és örökre elmerülsz benne, te nem ijedsz meg, gyakorolsz. Mind mulandó és éntelen. Ha kötődsz, akkor szenvedni fogsz.
96. A három minőséggel összenőtt érzéseket, a vágyat, a haragot és a tompaságot ne gyomláld ki a tudatodból, ne vesd őket a szemétdombra. Ha ezek felébrednek benned, ülj le, és szelíden gyakorolj velük. Fogadd őket tisztelettel, mint legbecsesebb vendégeidet, és vizsgáld őket az érzéseket megillető bánásmód szerint. A jót és a rosszat is kergeti, öleli és fojtja a dukkha, ezért a létezés összes megjelenési formáját megilleti a könyörület. A kidobott, megalázott jelenség ellened fordul, mert a harag harcot szül, az elutasítás pedig bosszút. A lények és a jelenségek álarca mögött lásd meg a dukkha által kínzott szenvedőt, és ébredjen kegyelem a szívedben.
97. Ha bizonytalanság és kétely ébred benned a tanítóddal, a Tanítással, a létezéssel vagy bármilyen tapasztalatoddal kapcsolatosan, semmi baj. Ne zökkenj ki, ne hagyd abba a gyakorlást. Tarts ki, és figyeld a bizonytalanságot és a kételyt. Azzal van dolgod, ami felmerül, ami a tudatodban van. Ha gyilkolni támad kedved vagy hatalmaskodni, ha szeretni vagy segíteni, ez mind csak egy múló helyzet, mind csak érzés, észlelés vagy késztetés: figyeld felülemelkedett egykedvűséggel. Sem a cselekvésed, sem a gyakorlásod ne befolyásolja, mert, bár olybá tűnnek, mintha lennének, de valójában egyiknek sincs minősége.
98. A dolgok léteznek nélküled is. A létkerék forog nélküled is. Nem tudod megismerni az összes dolgot és jelenséget. De a tudatodban a hatásukra keletkező érzeteket és gondolatokat megismerheted és átláthatsz rajtuk. Azzal van dolgod, ami a tudatodban megjelenik. Ne gyárts elméleteket és elképzeléseket a világról, istenről, túlvilágról, lényegről, igazságról. Ezek csak szavak. Ha ezek jelennek meg a tudatodban, ha maga isten jelenik meg előtted, hogy felfedje előtted a titkait, te nem zökkensz ki: csak megfigyeled, nem kötődsz, és nem adod fel gyakorlásod.
99. A meditáció, az éber figyelem mindennel törődik, ami az élethez tartozik. Ne akarj megszabadulni a közben felmerülő fájdalomtól, és ne akard megtartani a kellemest élményeket. Ne akard megismételni azt a múltkori, jól sikerült ülést. Mindig az itt és a most létezik, csak ez. Bármi jön, az a figyelem tárgya. Ha válogatsz, nem figyelsz. Ha módosítod a tapasztalás élményét, mert úgy érzed, valami elvon a tényleges meditációtól, akkor inkább állj fel, és csinálj valamit a ház körül, mert hasznosabb, mint csendben üldögélve az időt pazarolnod. Ha túl akarsz lendülni valamiféle akadályon, hogy végre rendesen gyakorolhass, akkor csak akadályok leküzdésével és célok hajszolásával töltöd a drága, gyakorlásra szánt időt.
100. A meditáció során afölött szemlélődünk, ahogyan a dolgok vannak, így rálátásunk nyílik a valóságra. Ennyire egyszerű, és mégis nagyon nehéz. A tudat soha meg nem áll, mindig rángat, véleményalkotásra kényszerít, képeket és hangulatokat vetít eléd, így nézeteid alakulnak ki, amiktől az életed folyamatosan bonyolult lesz. Gondolatok repkednek benned megállás nélkül, és ha sikerül egy pillanatra megállítani az elmét, rögtön a gondolattalanságra gondol. A tudat folyamatosan mozogni akar, és még a megfigyelése is azonnal munkává válik, gondolattá, a tudat részévé. Ha a semleges kívülállásra vágysz, és a tudati mozgást kerülöd, gondolataid gyomlálod, korlátozod, máris a vágy-ellenszenv csapdájában találod magad. A figyelem még semleges sem lehet, a legjobb, ha a figyelem csak figyelem, a gyakorlás csak gyakorlás.
101. A Buddha az élet igazságairól, tehát paradoxonokról beszélt. Ilyen ez is: ha el akarod kerülni a vágyat, ha meg akarod haladni a megragadást, akkor erősen figyelsz, hogy ne ragadj meg semmit, és így – megragadod a megragadás elengedését. Vagy ez: el akarod kerülni a szenvedést, és megerősíted magadban a jót, mire – a jó elmúlása ránt a szenvedésbe. Vagy a másik: el akarod kerülni a szenvedést, ezért eltávolítasz magadtól minden függést és kötődést, de az üresség (súnjata) helyett az ürest találod – és elveszel. Vagy még egy: már szinte megvilágosodsz, mire elönti szíved az öröm – és ez az élmény visszaránt a lét körforgásába. Ne akard kifejezni, szavakba önteni, megfogalmazni a buddhizmust. Még érteni se akard. Érezni se. Nem lehet, mert a megértés, végül is, hiábavaló. Csak gyakorolj.
102. Mikor meditálsz, mikor megismerni indulsz, lelkesedni akarsz, és keresel valamit, ami segít ebben. Olvasol, okos beszédet hallgatsz, inspirálódsz. Pedig talán ezt a lelkesedést kellene először elfelejteni. Le-fel, le-fel: micsoda kiszolgáltatottság!
103. A nyugtalanság, tevékenység, élvezet izgalmas, a nyugodt meditáció viszont unalmasnak tűnik. Ha így látod, akkor gondolj bele, hogy a szenvedéssel nem lehet legyőzni a szenvedést, ezért először a nyugtalanságodat vizsgáld, azt akard megérteni. Legyél kedves és türelmes magadhoz is. A béke sosem cél, hanem következmény.
104. Nem azért gyakorolsz, hogy megváltozz vagy megváltoztass valamit. Hanem azért, hogy lásd a dolgok természetét, a jelenségek ürességét. Hogy kezdj valamit végre azzal, ami végig a szemed előtt volt.
105. A meditációnak nincs célja. A meditációnak értelme van, egy csodálatos lehetőség, hogy tudatosak és békések legyünk. Tanuljunk meg békében lenni azzal, amik éppen vagyunk, ahelyett, hogy célokat kergetnénk a halálig és azon is túl.
106. Ha gyakorlásod megzavarják és kizökkensz, az még nem volt igazi gyakorlás. De a rossz gyakorlás is végtelenül hasznosabb, mint a semmilyen.
107. Bármivé akarsz válni, az „éned” nyöszörögni, nyafogni kezd és ellenáll. De csak egy rémült teremtmény, aki fél a változástól, fél a haláltól, nem tehet arról, amit még nem ért. Ne hagyd magad. A nemlétezés alatt nem azt értjük, hogy megszűnünk létezni, hanem azt, hogy nem követjük a vágyat, hogy kívülállók, különállók legyünk. Nem összeolvadás másokkal, mert az a sok „én” egymásban feloldódását jelentené. A nemlétezés a puszta tudatosság, a végtelen érzékenység, a teljes nyitottság, a valódi figyelem, tökéletes tapasztalás, függések nélkül. Az „én” tévképzete nélkül.
108. Állandóan érzések és gondolatok kelnek fel benned. Figyeld meg őket, és afelett is szemlélődj, hogy te mit teszel hozzájuk, és mit veszel el belőlük. Ha a gondolatok elcsendesülnek benned, figyeld meg. Ha pörögnek, folyton áramlanak, és nem hagynak nyugodni, meditálni, figyeld meg azt. Ha végképp nem megy, gondolj szándékosan valamit, legalább a magad teremtette bálvánnyal lesz dolgod, nem egy máshonnan kapottal. Figyeld meg az űrt a gondolat előtt, és nézd meg, mi marad utána. Szemléld a gondolatot körbevevő teret, amiben a gondolat jön-megy, lásd a kapcsolódásait. Tedd ezt meg egy érzelemmel is, éberen, nem kötődve. Figyelj rá, hogy ne rendítsen meg. A cél nem a harc, hanem a bölcsesség. Szemléld a távozásuk után maradó ürességet, és azt, hogyan tölti be ezt az űrt a következő. Járd körbe őket. Olyan gondolattal és érzelemmel kezd, ami nem zavarja meg nyugalmadat, majd később áss mélyebbre, ha gyakorlottabb leszel. Tarts távolságot tőlük, ne ítéld, ne méricskéld őket. Maradj higgadt és felülemelkedett. Ha erős érzelmeid támadnak, vizsgáld meg azokat is, vedd észre, mikor merültek fel, hogyan csillapodnak. Ne tapadj. Így gyakorolj.
109. Amihez közel mész, azzá leszel. Amitől eltávolodsz, azzá leszel. Amit békén hagysz, az békén hagy téged is.
110. Nem tagadjuk, hogy a gondolatoknak, az érzelmeknek vannak minőségeik. Nem tagadjuk, hogy a világ változatos, értékekkel bír, és a jóság és a gonoszság, a szép és a rút is jelen van benne. Nem tagadjuk, hogy létezik a lent és fent, a dolgoknak eleje és vége van, az igaz nem egyezik meg a hamissal. De nem ezt vizsgáljuk, hanem csak észrevesszük, hogy vannak. Ami belép a tudatba, tisztelettel fogadjuk, és nem ragadjuk meg, ami kilép, nem taszítjuk el, hanem békén hagyjuk, és igyekszünk ennek a folyamatnak végig a tudatában lenni. Ezt tudd, így gyakorolj.

Beszéltünk már a figyelem fontosságáról, és arról, hogy nélkülözhetetlen a megvilágosodáshoz, és általában bármilyen megértéshez. Megállapítottuk már korábban többször, hogy a figyelem is lehet csapongó, szétszórt, lehet a célja nemtelen, ezért a legfontosabb feladatunk a nemes figyelem kifejlesztése. Legutóbb részleteztünk egy bevezető gyakorlatot. Most a nemes figyelem elméletét alapozzuk meg.

Bármire figyelsz, ha valahová el akarsz jutni, tudd, mi a célod. A kellemes, problémamentes élet, egy általános jóllét kialakítható számtalan tudományos és spirituális módszerrel, csak tudd, hogy ezekben az esetekben az álomból nem szabadulsz, csak lakhatóvá teszed a káprázat világát. Nincs ezzel semmi baj. A végső megszabadulás eléréséért csak akkor indulj el, ha ez az igény valóban és biztosan felébredt benned. Ha a problémád másmilyen, hétköznapibb jellegű (testi, lelki, vallási, spirituális, egzisztenciális, az egoból vagy tudatlanságból fakadó), akkor azokat oldd meg hagyományos módszerekkel. Problémáid között te állítsd fel a rangsort: a te életed a tiéd.

A cél eléréséhez, bárhová is indultál, valamiféle békét kell találnod. Ez lehet a test, a lélek, az elme, vagy a legmagasztosabb cél esetén a nirvána békéje. Bármelyik felé indulsz, ne szégyelld és ne is magasztosítsd fel vállalásod. Van, akinek a család, vagy egy nyugodt, gazdag élet, vagy a szeretet a célja, van, akinek az egyéni megvilágosodás, és van, akinek bódhiszattvaként minden érző lény felszabadítása, és van, akinek a végső ellobbanás. Arra kérlek, hogy előbb határozd el, mit szeretnél, ismerd fel lehetőségeidet, és aztán kezdd el a nemes munkálkodást. Mi a következőkben a figyelemnek a fókuszát az ellobbanás elérése irányítjuk. Kérjük, ezt vedd figyelembe, ha tovább olvasol.

Az „én” megragadja alapvető tudatosságunkat, amit buddha-természetnek nevezhetünk, és önmagát ismeri fel benne, önmagával azonosítja, majd e tévedését minden erejével igyekszik elhitetni a világgal is. Ez a félreértés alapvető természetünknek a beszennyezése, és ez minden szenvedésünk okozója. Ez az azonosulás végzetes, mert a test és szellem hanyatlásával, az öregség, betegség, halál eljövetelével az „én” romjai, mint egy összeomló házban, magukkal rántják, maguk alá temetik a lényt. Az azonosulás persze adja magát, hiszen a buddha-természet, mint fogalom olybá tűnik, mintha csak a Buddha által tanítottak alapján felismert állandótlan önazonosságunkat próbálnánk más szavakkal átmenteni, kimenekíteni egy vélt öröklétbe. De a buddha-természet az egyénin és a közösön túl, a fogalmak után következik, ezért fontos, hogy ne keverjük össze az „énnel”, sem az általában léleknek hívott minőséggel. Az „én” ragaszkodásai, bármerre is néz és bármeddig is jut el, mindig határt szabnak éberségének, és így lehetőségeinek. A ragaszkodások ezekkel a béklyózó, a valóság megismerését ellehetetlenítő tulajdonságaikkal okozzák és teremtik a tudat szennyeződéseit. A buddha-természet alapvető ébersége nem hasonlítható a lélek álomszerű, az életbe állandóan öntudatlanul belehulló, még életében is folytonosan zuhanó jellegéhez.

A megoldás ezek alapján az „énnel” való szembenézés lehetne, a figyelem ráirányítása, de hatékonyabb, ha a megismerés folyamatának megelőző szakaszát, az öt halmazt figyeljük meg. Az „én” már egy rendkívül bonyolult képződmény, tudattal, szellemmel, lélekkel felvértezve is reménytelen a megvilágítása. De az öt halmaz, ami magát az „ént” is felépítette, minőségében egyszerűbb, primerebb, és rajtuk keresztül hozzáférünk az „én” végtelen építményéhez. Van, aki az öt halmaz, tehát végül is a gondolatok, érzékek, érzelmek megszüntetését, legyőzését, a velük való szakítást ajánlja, de szerintem ez nem járható út. A végső háború harc és küzdelem nélküli. Amire rárontasz, az ellened fordul, ezért az öt halmaz megfigyelését, megértését és elfogadását javaslom. A létezőkkel való békés együtt élés nem zárja ki, hogy kötöttségeinktől megszabadulva elérjük az ellobbanást.

Az öt halmaz megismerésével a forrásánál ragadjuk meg a problémát. A forráson keresztül felismerhető az „én”, és feloldható ragaszkodása a tudatossághoz. Ez az éntelenség útja. A hit, remény, ima segíthet, de a módszer és a munka hozza el az eredményt; isten annak segítheti a haladását, aki már megy.

Egyszerű, alapvető gyakorlatokkal közelíthető meg az igazság. Sosem keveredik ki tévedéseinek béklyójából, nézeteinek erdejéből az, aki a megismerhetetlenül összetett világot bonyolult elméletekkel próbálja megfejteni, és sosem szabadul tőle, aki meg akarja változtatni. Ugyanez igaz a belső világra is. A külső és belső világ összefonódik, és nászukból végtelen érzet, gondolat, fogalom, vélemény születik, a káprázat megannyi tévedése: ha ezekkel kezdesz, sosem szabadulsz. Érdekesek, kimeríthetetlenül gazdagok, szórakoztatóak és gyakran elkerülhetetlenül foglalkoznod kell velük, de, ahogyan az elején is írtuk, el kell döntened, mi a célod. Az ellobbanás eléréséhez az alapjaikat kell megértened.

Az előző bejegyzésben megállapítottuk, hogy figyelmünk a legértékesebb kincsünk. Mindig velünk van, használata nem kerül semmibe, nem igényel előzetes ismereteket, és ha megfelelően, azaz lehetőleg ítélkezés-mentesen szemlélődünk, csak javunkra válhat. Az ítélkezés, viszonyítás elengedése azonban rendkívül nehéz, és bármennyire is haladtunk előre gyakorlásában, bármilyen messzire is jutottunk e buddhai minőség megvalósításában, állandóan résen kell lennünk, mert könnyű visszaesni. Lehet, hogy egy meditáció során már szinte egy buddha tiszta földjén érezzük magunkat, de aztán a villamoson a lábunkra lépnek, egy eladó kedvetlenül szól hozzánk, és elveszettnek tűnik az eredmény. Vagy fordítva: egy sikeres üresség-meditáció után felkelve látjuk, hogy kisütött a Nap, és a bensőnkben szétáradó örömhöz való tapadás elmossa tudatunk nehezen megszerzett függetlenségét.

Természetesen most sem a bánat és a boldogság megélése ellen beszélek. Érzelmeink létezése és átélése jó és hasznos, ráadásul elkerülhetetlen, felesleges és romboló harcolni ellenük, meg sem érdemelnék. Arra utaltam, hogy az ezekhez való tapadás az, amivel dolgunk van, ami fog, köt, és a szabadulás ellen hat.

A figyelem szerencsére fejleszthető. Ha gyakorlás közben lankad, vagy a hétköznapok során tevékenységeinkre, kötelességeinkre, kedvteléseikre irányul, nincs semmi baj. Ez a dolga, és vannak határai. Viszont, amikor tehetjük és késztetést is érzünk rá, végezhetünk gyakorlatokat a fejlesztésére. Ennek két előnye is van: egyfelől a célzott meditációs gyakorlatokkal közelebb kerülhetünk a Belátáshoz, ami a megvilágosodás feltétele, másfelől a meditáción túl, életünk tevékenységeiben is egyre inkább a teljes valónkkal részt vehetünk, bennük lehetünk, egyre közelebb kerülhetünk az éber tudatossághoz, az életben való igazi jelenléthez, az „itt és mosthoz”.

Az első ilyen gyakorlat az ánápánaszati, amit az azonos nevű, a légzés tudatosságáról szóló szútta tárgyal. A szútta összetettebb, utalásokat és egyezőségeket tartalmaz a szatipatthána szúttával, ami az egyik legfontosabb ősi (théraváda) szentirat. Az ánápánaszati megalapozza az éberséggyakorlatokat (szatipatthána), és így a Buddha gyakorlati tanításának kezdete és alapja. Most azt emelném ki belőle, amit kezdőként és haladó tanítványként is hasznos gyakorolni. A Buddha is gyakran alkalmazta, és a hagyomány szerint megvilágosodása pillanatában is a légzésére figyelve érte el a célt.

A gyakorlat maga a következő:

Keressünk egy nyugodt helyet a lakásban, amikor csend van körülöttünk. Üljetek le nyugalmat sugárzó, kényelmes testtartásban. Legmegfelelőbb a lótuszülés, de egyáltalán nem feltétel, ne is várjuk el magunktól, mert a gyakorlat sikere nem ezen múlik! Megfelelő a burmai ülés, ahol egyik lábszár a másik előtt helyezkedik el a talajon, vagy a japán térdelő ülés, de ha nem megy máshogyan, akkor széken is ülhetünk, padlóra helyezett talpakkal. A földön tegyünk a fenekünk alá ülőpárná(ka)t, ha az nincs, összehajtott takarókat, hogy a csípő megemelkedjen, és a gerincet egyenesen tarthassuk. A földön három ponton támaszkodunk, a farcsonton és a két térden. Nyakunkat tartsuk a gerinc vonalában, egyenesen. Fejtetőnk mintha a boltozatot tartaná. Állunkat enyhénk húzzuk be, tekintetünket kb. 45 fokban helyezzük magunk elé a padlóra. Szemhéjunkat lazítsuk el. Szemünket elernyedt, szemhéjunk által hagyott résen át tartsuk nyitva, de be is csukhatjuk, mert eleinte zavaró lehet, ha a látvány ingerli a tudatot. Az ülés legyen kényelmes, és az egész test lazuljon el, az izmok ne feszüljenek. Süppedjünk bele az ülésbe, és vizsgáljuk meg, van-e testünkben feszülés. Szánjunk időt ezekre a területekre, és odafigyelve lazítsuk el őket. Kezeinket ejtsük az ölünkbe, egyik tenyerünket helyezzük a másikba, vagy ha úgy kényelmesebb, finoman kulcsoljuk össze ujjainkat. Vállainkat kicsit húzzuk hátra, a mellkas legyen nyitott, szabad. Az egyenes tartás, hátrahúzott váll és nyitott mellkas könnyíti a légzést, és nyitottságot sugároz. Nyelvünket illesszük a felső fogsor és az íny találkozásához. Ha az ülés kész, nyugtassuk le a három kaput: testet, lelket, szellemet, vagy inkább, ahogyan a Buddha tanította, a testet, a beszédet és a tudatot. Lassan, és a meditáció alatt fokozatosan állítsuk meg a test mozgását, a beszéd (belső beszéd) mozgását és a tudat mozgását.

Az egyhegyűségre, koncentrációra törekszünk, a légzésünket fogjuk figyelni. Ne várjunk először nagy eredményeket, és a legfontosabb, hogy soha ne veszítsük el a türelmünket és a humorunkat! A három kapu lázadni fog a semmittevésnek értékelt ülés ellen. Egyszerűen nem ezt szokták meg, hanem az állandó tevékenykedést, ezért ha kényszeríteni akarjuk őket, lázadni fognak, és ellehetetlenítik a gyakorlást. Lassan haladunk, de kitartóan. Ha a test megmozdul, viszketni kezd, köhögni kell, figyeljünk az ingerre, szelíden egy rövid időre irányítsuk rá figyelmünket, hátha elmúlik. Ha nem, akkor vakarjuk meg, köhögjünk, majd lassú mozdulatokkal vegyük fel újra a pozíciót, és folytassuk az ülést. Ha a gondolkodás elkalandozik (állandóan el fog kalandozni), akkor ezt vegyük észre (az elején ez sem egyszerű), és figyelmünket szelíden tereljük vissza a légzésünkre.

Miért a légzést figyeljük? Mert egész életünkben elkísér minket, mindig kéznél van. Mert ez a legfontosabb és állandó kapcsolatunk a külvilággal. A szívverés, a zsigeri működés sokkal inkább belső, a saját világban zajló folyamat, kevésbé szabályozható, rejtett, hozzáférhetetlen. A légzés viszont átélhető, látványos, valamint a belvilág és a külvilág között állandó, éltető kapcsolat áll fenn. A belégzés a külvilágot a testünkbe juttatja, a kilégzés a belső világot a külvilágban oldja fel. A ritmus folyamatos, megszakítatlan, egyik mindig követi a másikat, és a két világ hat egymásra. Ráadásul a légzés teljesen egyértelmű. Ha valóban csak a légzést figyeljük, nem fogunk gondolkodni, mert a légzésen nincs mit gondolkodni. A légzés figyelése nem igényel véleményt, nézeteket, nem lehet minősíteni. Nem mondhatjuk, hogy „milyen fantasztikus volt ez a belégzés! Ezt most megtartom, nem fújom ki”, mert biztosan kifújjuk. A légzéshez nem lehet ragaszkodni, mert jön és megy, egyik követi a másikat. A légzés csak légzés, semmi több, és ez csodálatos. A légzést figyelve gyönyörű békét és nyugalmat lehet átélni, amilyet már rég nem tapasztaltunk.

Ennyi most a dolgunk, semmi több. Ülj le, barátom, és figyeld a légzésed. Ha kilélegeztél, megállapíthatod: kilélegeztem. Ha belélegeztél, akkor megállapíthatod: belélegeztem. Így gyakorolj. Próbáld nem módosítani a lélegzésedet, ami eleinte nehéz, ha figyeled, hanem hagyd, és csak szemléld, ahogyan magától működik. Ki és be, ki és be. Ha elkalandozol, finoman tereld vissza figyelmedet, és nézd újra: ki és be, ki és be. Figyelheted az orrszárnyak mozgásán, az orrlyukon ki-beáramlás közben, ahogyan szeretnéd. Ki és be, gondolattalanul. Ha unalmas, akkor figyeld, ha élvezed az ülést, akkor is figyeld a légzést, most még ne törődj a felmerülő érzésekkel és gondolatokkal. Ha maga az isten jön le megdicsérni gyakorlásodat, akkor se őt figyeld, hanem a légzésed. Ha megnyílik a menny gyönyöre, vagy felrobbanni készülsz türelmetlenségedben, akkor is a dolgoddal törődj, amíg ülsz: figyeld a légzésed, ahogyan ki- és beáramlik a levegő.

Előre döntsd el, mennyi ideig ülsz, beállíthatsz egy készüléket is, hogy jelezzen. Eleinte elég néhány perc, a három kapu mozdulatlanságát nehéz fenntartani. Nem versenyzel, nem sietsz sehová. Szabott időben és meghatározott ideig ülj, és annyit vállalj, amennyit bírsz.

És alapvetően érezd közben jól magad. Jó ülést kívánok!

Mindenki a maga eszközeivel figyel. Egy macska is a saját tudatát és érzékeit használja a megismerésre, és így egy bogár, egy mesterséges intelligencia, egy ember, egy amőba, egy fa és egy isten is. Sokat beszéltünk róla, így már te is tudod, kedves Olvasóm, hogy az érzékek az öt halmaz szűrőjén át érzékelik a világot és önnön tudatukat is, majd azt saját intelligenciájuknak megfelelően dolgozzák fel. A tudatokat különböző mértékben fedi a nemtudás köde, és a figyelem ezen a ködön a lény tudatának állapota szerint tud áttörni. És ez minden lehetőségünk. Mindenki a maga eszközeivel figyel, és a maga eszközeivel értelmez.

Az intelligencia és az érzékek korlátozottak, azok is maradnak. Fejlesztésük, a határok kitolása, tágítása a belátható teret növeli, bár a végső célt ezen a módon nem lehetséges elérni. Határainkon belül legértékesebb, legnemesebb eszközünk a figyelmünk, ez az aranyfáklya, ez a gyémántkard. Korlátos érzékeinket és intelligenciánkat ez kelti életre és tölti meg értelemmel. Ez legnagyobb kincsünk és értelme földi életünknek: megfigyelni mindent csendes kitartással, mentesen az ítélettől, mentesen a nézetektől, gyermeki rácsodálkozással, nem szűnő buzgalommal.

Minden nemes gondolkodás az egyre univerzálisabb általánosítás felé halad, és ez helyénvaló. Aki helyesen általánosít, a jelenségek egyre nagyobb körén lehet úrrá. Figyelmed irányítsd a kicsire, és lásd meg benne a teljesre vonatkozót, ez a bölcsesség útja.

80. Alapnak tekintjük a „vagyok - nem vagyok”, „enyém - nem enyém” fogalmakat, ezért képtelenek vagyunk a figyelemre. A világ pedig nem segít, hanem a szélsőségek felé tol, és ott szétszórja a figyelmünket. Egyre nehezebb visszatalálni a középbe. A hétköznapi figyelem, ami nem éber és nem bölcs, az nem segít, mert ha fel is fedezünk mást vagy másokat, csak saját tévedéseinket látjuk meg bennük.
81. A közönséges dolgokat szemléld, hogy leszokj a spekulációról. Csak szemlélj. És újra: csak szemlélj. Tűnjön el az „enyém - nem enyém”, a „szeretem - nem szeretem”. Csak szemlélj. Nincs szépség. Nincs fájdalom. Ne hívj semmit, ne nyomj el semmit. Minden érzésednek joga van a létezésre. Ne harcolj, mert sosem keveredsz ki a viszonyítások, függőségek csapdájából; csak figyeld őket.
82. Bármi merül fel benned szemlélődés közben, az nem te vagy. Legyen akármilyen mocskos, vagy akármilyen fenséges egy gondolat a tudatodban, tudd: „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az énem” (Ráhula sutta). Az öt halmaz bármely eleme, test, érzés, észlelés, késztetés vagy tudati cselekmény, mikor felmerül benned, tudd, hogy az nem a tiéd, az nem te vagy, az nem az éned. Nem kell megítélned, ne szégyelld, és ne legyél rá büszke. Egyikre sincs okod. Csak vizsgáld, türelmesen, figyelmesen. Ne kötődj, és ne utasítsd el, nincs rá okod. A halmaz egyik részéhez sincs közöd, az nem te vagy. Végig a közöst, az univerzumot, a kötődésmentes ürességet szemléld, ne magadat. Mindegy, mások mit tapasztalnak, és az is mindegy, hogy te mit, ne viszonyíts. Lehet csillogóan fényes vagy szennyezett, a tapasztalat nem a te tapasztalatod, ezért tapasztalásod legyen nem-függő, nem-tapadó.
83. Ha hit ébred benned, vizsgáld meg. Ha kétely ébred benned egy hit iránt, vizsgáld meg. A hit és a nem-hit nem létezik, de a tudatodban velük kapcsolatosan felébredő érzés igen. Azzal van dolgod, nem az általuk jelölt meghatározhatatlan illúzió-tárggyal. A te vizsgálódásod tárgya a benned felébredő érzés vagy gondolat. Csak az van nálad, arra van befolyásod, ahhoz férsz hozzá. Ne a viszonyulás tárgyát akard megvizsgálni, mert nem találod meg, nem foghatod meg, mert ködből van. Figyeld a tudatod, ami a tudatodban felmerül. Azzal van dolgod.
84. Ha a lelkedet, a lényegedet, a benned lévő örök magot keresed, figyeld meg tagjaidat. A lelked a kezedben van? A hasadban van? A szívedben? Vagy a fejedben? Elöl vagy hátul? Felül vagy alul? Nem találod, de ez nem baj, mert végre lehetőséged van éberen megfigyelni, hogy ez milyen érzést kelt benned. Időzz ebben a figyelemben, így gyakorolj.
85. Meg kell vizsgálnod mindent, amit valóságnak tartasz. Meg kell vizsgálnod mindent, amit szilárdnak, létezőnek, igaznak tartasz. Magad elé kell helyezned mindent, akár tetszik, akár undorodsz tőle. Magad elé kell tenned mindent, amiben hiszel, amit valóságnak érzékelsz. És meg kell vizsgálnod, hogyan hatnak rád. Ne vonatkoztasd magadra, de ne is úgy vedd, mintha egy idegen látná: a figyelmed irányuljon rájuk, de tudd róluk, hogy „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az énem”. A figyelmedről tudd, hogy „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az énem”. Ezt értsd meg, mert nagyon fontos.
86. A bölcsesség a megfigyelésből származik, már a Buddha sem tett mást. A megfigyeléstől azonban sok ember a megfigyelt megértését várja. Mily merész önelégültség ez! Ha a megértésre törekszel, megkapod, és tudatod kifizet olcsó ismeretekkel. Csak figyeld a tudati körülményeid, és ne akard uralni ismereteid. Semmi nem köt, semmi nem sürget. Az idő illúzió, a létezés látszat, az érzelem és a gondolat csak köd. Kötődhetsz ezekhez, de kötődhetsz buddhaságodhoz is – ugyanaz az ingovány. Minden elmúlik, a körülmények mindig jönnek és mennek, így figyeld őket. Ne befolyásoljon, ha tudatlan, vagy ha buddha vagy, mindegy, mivel találkozol; sem pokol, sem a legfényesebb, végső igazság nem zökkenthet ki. Még a cél elérése sem.
87. Csak tedd meg. Ha nem sikerül, figyeld meg a sikertelenséget. Ha sikerül, figyeld meg a sikert. Ha nem sikerül, figyeld a kudarc érzését. Ha sikerül, figyeld az örömöd. Abból tanulj, amid van. Semmit nem kell megszerezned, amid nincs, és semmitől nem kell megszabadulnod!
88. Szemlélődj a tested működése felett; szemlélődj a működés keltette érzéseid felett; szemlélődj az érzések hatására bekövetkező észleléseid felett; szemlélődj az észleléseid okozta tudati képeid és indíttatásaid felett; szemlélődj az indíttatásaid által összeállt tudatosságod és énképed felett. Az öt halmaz bármelyike fölött elmélkedhetsz, nincs közöttük minőségi különbség. Így gyakorolj.
89. A halmazok feletti elmélkedés során bármit találsz, ne utasítsd el. Legyen az a test vonzó vagy undorító tulajdonsága, legyen az az elme nemes vagy ocsmány késztetése, mindegy. Ne ítélj, ne minősítsd, ne öleld, ne lökd el. Meditációd legyen tiszta, éber és felülemelkedett. A jelenségek jönnek-mennek, egyik sem marad meg, egyik sem marad veled.
90. Az ítéletmentesség célja nem az, hogy vonzónak találd az undorítót, és rondának lásd a szépet. Ugyanabban a csapdában maradnál, csak az észleléseid irányultságát változtatnád meg. Nem kell erőszakot tenned magadon. A szép maradjon neked szép, az utálatos maradjon utálatos. Ez a test és ez az elme dolga, hadd végezzék hát feladatukat. A te dolgod, hogy lásd, hogyan működnek, hogyan állnak össze, és hogyan hullanak szét minduntalan. Te az igazságot látni indultál, és nem az illúzió világát megváltoztatni.
91. Belekiáltani azt az egy hangot a világban őrjöngő hatalmas zajba, vagy megtartani azt a hangot, és leülve megfigyelni.
92. Ha a meditációd célja a gondolattalanság megfigyelése, akkor csak a gondolattalanság vágyát fogod megfigyelni. Hagyd békén a felmerülőket, és engedd el az alábukókat. Az ő dolguk, az ő körforgásuk. A te dolgod a saját forgásod.
93. Az éberen fenntartott figyelem legnagyobb nehézsége a türelmen, kitartáson kívül a fókusz beállítása. A gyakorló megfigyeli a testet, aztán az érzéseket, a dharmákat, a tudatát, az ént, aztán a figyelőt magát, és végső törekvése a figyelmét a tudatán kívülre vezetni, úgy, hogy ő maga reménytelenül a tudatán belül rekedt. Mi a megoldás? A tudatot felszámolni, vagy meghaladni, ürességét belátni, esetleg a tudaton kívülre kerülni? A legvalószínűbb, hogy ezek csak szavak. Amíg ezeken tépelődünk, ezeket járjuk körül, ezekbe bonyolódunk, gabalyodunk, addig nem jutunk előrébb. A szavak csak szavak, és így van ez gondolatunk minden tárgyával. Inkább gyakoroljunk.
94. Az ember csodálatos képessége, hogy képes a világot és a tudatát megfigyelni. De ki a megfigyelő? Az éhséget, a vágyat, a félelmet, az örömöt átélő „én”? Képesek lennének az észlelések megfigyelni önmagukat? Képes lenne a megfigyelő szemlélődni, ha azonos lenne az észlelésekkel? Nem, a megfigyelő, aki megismer, nem éhes, nem vágyódik, nem fél, nem örül. A megfigyelő maga a tudás, ami eredendően bennünk van. Ami éntelen, személytelen, és csak látszatra azonosul.

A buddhizmus alaptétele a függő keletkezés tana (pratitja-szamutpáda). Már többször említettük ezt a tanítást, jelentősége és végtelen mélysége miatt a későbbiekben részletesen kifejtésre kerül. Lényege, hogy minden dolog és jelenség okok és következmények láncolata, egymást feltételezik, és az összefüggés megszűnésével a dolgok léte is véget ér. Az egymásba-fonódottság, mint a létezés feltétele azt is megmutatja, hogy semminek nincs önléte, magánvalója, minősége, tehát alapvetően üresség-természetű. A hosszú a rövidhez, a kicsi a nagyhoz, az élő a nem élőhöz képest birtokol minőséget, önmagában tulajdonságok nélküli. De ez nem nihilizmus, mert ami rögzített tulajdonságok nélküli, az egyben a végtelen potencialitást is magában hordozza. A Buddha ezen is túlmutat, és a teljes üresség és a teljes telítettség, a folyamatos mozgás és a végső mozdulatlanság végletein túl felmutatja, hogy a valóság a szavakon túl, a fogalmaink lebontása után található. Ez a tanítás nem tagad semmit, elismeri a létezést, még az önálló, elkülönített létezést is, és a létélményt sem tekinti hamisnak. Elfogadja a tapasztalatot, mint elsőrendű lehetőségét a tanulásnak és a megvilágosodásnak, de felhívja a figyelmet, hogy viszonyulásaink valójában függések, és ezek megragadása szenvedést, dukkhát okoz.

A függések rendszerének teljes, mindent átfogó hálóját, egy hindu képet használva, Indra szövedékét csak a megvilágosult látás ismeri fel, a hétköznapi, megtévesztett tudatosság erre képtelen. Ez a szövedék a jelenségek világa, ahol a kategóriáknak nincs saját valóságuk, de mégis a valóságon alapulnak. Másképpen: a kategóriáknak nincs önlényegük, de a létük minden pillanatával a lényegről tudósítanak.

Rövid és hosszú, nagy és kicsi, élő és élettelen egymással összeolvadva léteznek, bár különállóak, hatnak egymásra, és mind magában birtokolja az összeset. A függő keletkezés nem homályosítja el az igazságot, hanem maga az igazság. A dolgok és jelenségek valóságának megértése megalapozza az ürességük felismerését. Aki ezt nem érti, bármennyit is tud, nem ismerheti fel az igazságot. 

58. Önazonosnak hiszed magad, pedig még az időjárás, az étel, a többiek véleménye, a neveltetésed, képzeteid, körülményeid is állandóan megszabják hangulatod és késztetéseid. Viszonyulásaid és függéseid ne csak a nagy dolgokban vedd észre, lásd meg a hétköznapokban is, aztán apró lépésekkel haladva csodálkozz rá a létezés természetére.
59. A végső valóságról és a dolgok igaz természetéről nem jelenthető ki semmi, nem állítható semmi. Ha meg akarsz ragadni valamit ezekkel kapcsolatban, hibát követsz el. A megragadás az, ami a megvilágosodástól elválaszt minket. Minden kijelentés, minden állítás fog, tapad. Éber tudatossággal nézd a világot, nézd magadat, és ha már elég bölcs vagy, akkor már csak azt nézd, amit a világ kelt fel benned.
60. A test-halmaz megragadása elhiteti, hogy a tested te vagy, vele születtél és vele halsz. Az érzés-halmaz megragadása elhiteti, hogy a dualitás létezik, a dolgok saját, állandó minőséggel rendelkeznek, amihez alkalmazkodnod kell. Az észlelés-halmaz megragadása elhiteti, hogy a dolgok megjelenési módja állandó, és neked tudomásul kell venned őket, mert meghatároznak téged. A késztetés-halmaz megragadása elhiteti, hogy reagálásod eleve szabott, a következmények az eleve létezők miatt törvényszerűek. A tudatosság-halmaz megragadása elhiteti, hogy észleléseid és az azokra válaszul született késztetéseid összessége egy „ént” alkot, mely, bár a halmaz folyamatos mozgásban van, mégiscsak stabil és örök. Az „én” megragadása elhiteti, hogy ennyi vagy.
61. A balga aztán eltéved, és a saját csodálatos, kivételes „énje” helyett a rendkívüli, kivételes halmazaival foglalkozik. Régen illúzióiba, most felülemelkedettségébe szerelmes. Korábban énjét, most éntelenségét isteníti.
62. Semmit nem kell igazolnod, semmit nem kell felmutatnod. Nem kell világot másik világra váltanod. És főleg nem kell ragaszkodásaid helyett a nem-ragaszkodáshoz ragaszkodnod.
63. Folyamatosan viszonyulunk, magunkat, eredményeinket másokhoz és más jelenségekhez mérjük. Ilyen szempontból a meditáció nem lehetne munka, miközben mégiscsak erőfeszítés. Nagyon nehéz megtalálni a középutat, az egyensúlyt, végig fenntartott éberség szükséges a gyakorlás során.
64. Az a gondolat, érzés, dolog vagy jelenség, amit nem éberen figyelsz, amihez hozzátapadsz, legyen bármilyen apróság, megragad és magával ránt, mint a zúgó folyó.
65. Ha a tökéleteshez ragasztod magad, tökéletes leszel. Majd abba kapaszkodsz rémülten, ám hiába, mikor eljön a halál. Teljesen mindegy, hogy tökéletes vagy tökéletlen leszel. Csak szavak és viszonyulás, semmi több.
66. A hétköznapi bölcsesség: amihez ragaszkodsz, az vagy, ha a szenvedéshez ragaszkodsz, akkor az, ha a megoldáshoz, akkor az. A felülemelkedett bölcsesség: bármihez ragaszkodsz, az „éned” elkülönültsége megnyilvánul, és végül is csak a ragaszkodáshoz ragaszkodsz.
67. A hétköznapi bölcsesség: a vágy szenvedés, a kötődés szenvedés, a ragaszkodás szenvedés, ezért el kell engedni őket. A felülemelkedett bölcsesség: a vágyat, a kötődést, a ragaszkodást békén kell hagyni, mert az ellenük folytatott küzdelem vágy, kötődés és ragaszkodás.
68. Amit kívánsz, veled marad. Amit elutasítasz, veled marad. Ha kívánsz és elutasítasz, magaddal maradsz.
69. Amit elengedsz, megszűnik. Már csak az elengedést kéne elengedni. Már csak az elengedőt kéne elengedni.
70. Az ideális gyakorlás iránti vágy is válhat rabsággá. A buddhaság is válhat kényszerré. A szent is unhatja állapotát. A szamszárában is lehetünk boldogok. Ne várd, hogy eredményeid majd megőriznek.
71. Még a törekvés is feltételekhez kötött körülmény. Törekedjünk, de ismerjük fel, hogy az is korlátozott.
72. Az „üresség” sem „én”, az „üresség” elképzeléséhez való ragaszkodás is ragaszkodás.
73. Az utad elején bátran törekedj és ragaszkodj. Ha egyszerre akarsz minden kötöttségedtől megszabadulni, ott fogsz állni az Ösvény elején pőrén, fegyvertelenül, eszközök nélkül.
74. A tapasztalat megragadása, a szentség megragadása, a Nemes megragadása, a Buddha megragadása, a megvilágosodás megragadása, az Isten megragadása – csak megragadás.
75. A szépség tapasztalása, a szentség tapasztalása, a Nemes tapasztalása, a Buddha tapasztalása, a megvilágosodás tapasztalása, a nirvána tapasztalása, az Isten tapasztalása – csak tapasztalás.
76. Az emberek ragaszkodnak a különleges dolgokhoz. Fontosak nekik a nagy ívű, mély benyomások, sorsfordító tapasztalások. Szeretnek szert tenni időnként nagy belátásokra. De a legjobb, ha csak úgy csendesen, hétköznapian szemlélődünk a világ felett, nézegetjük a dharmákat, és belátással éljük egyhangú napjainkat.
77. Ha már beláttad, hogy sehová nem vezet a bölcsesség megszerzése, és kitartóan gyakorlod az elengedést, vigyázz, mert abból is lehet kényszer. A belátás, ha megkötöd, emlékké válik, majd tapasztalattá, az pedig véleménnyé, nézetté, és kész a baj. A belátásodat tanítsd meg, hogy felismerje: a dolgok csak e pillanatban vannak.
78. Bármit akarsz elérni, szelídíteni, nevelni, figyelve, csendben, türelemmel tedd. Amit erővel ragadsz meg, az elkeseredik, megijed, torzul, és elrejti magát. Ez vonatkozik saját magadra is.
79. Egészen addig kell elengedned mindent újra és újra, amíg már többé nem várod el semmitől, hogy legyen másmilyen.

Csodálatos dolgokat találunk az életben, ezeket kutatjuk, értelmezzük, és reméljük, hogy a biológián, élettanon, matematikán keresztül megérthetjük a világ transzcendens csodáit. Pedig csak olyan messzire látunk, amennyire determináltságunk engedi. Igazán az ellentétekben, a szélsőségekben vagyunk képesek mélyen tapasztalni. Az ivar- és kiválasztó szervek összeolvadásában meglátjuk az alantas ösztönösségnek és az élet újrateremtésének csodás ellentétét. Az élőlények kétneműségében meglátjuk a világ örök dualitásának egymásba olvadását, és észrevenni véljük a nagy Egyet. A jóban és rosszban, illetve amit mi annak címkézünk, felfedezzük a fény és a sötétség kozmikus, örök harcát. A sötétben a sátánt, a fényben az istent látjuk megjelenni, ahogyan a taszításban a gyűlöletet, a vonzásban a mindent megváltó szeretetet, és ezeket egyedül lehetséges teremtő erőknek, az univerzum legfontosabb attribútumainak fogjuk fel. A dualitásban általában a világ rendező elvét látjuk, a két ellentétes, örök pólust, és nem a számunkra felfogható és megnyilvánuló korlátozott, zömében fizikai lehetőségeket.

Bármi spirituálisat érzékelünk, nagy, jelentős csodaként tapasztaljuk, és megnevezzük a látható világban neki megfelelő jelképeket, és hisszük, hogy mindez az ember, a teremtés, az isten, általában a jelenlegi világ kiválasztottságát bizonyítja. Dögunalom. Rajongunk a kettősségekért, imádjuk a láthatót a meg-nem-nyilvánulttal kapcsolatba hozni, de elfelejtünk körülnézni közvetlen környezetünkben, ezért olyanok vagyunk, mint az állandóan eget bámuló vándor, aki a kövekben rendszeresen hasra esik. Valljuk, lelkük mélyén még a racionalista ateisták is, hogy fizikai tapasztalataink szimbólumai egy égi, szellemi, igazából létező és valós jelenségnek, és ezzel bekorlátozzuk a szimbólumok lehetőségeit tapasztalataink területére, mert így a kézzel fogható fizikai jelenségek száma egyenes arányban határozza meg a nekik megfelelő, transzcendens csodák számát.

Pedig könnyen belátható, hogy jóval több, akár végtelen számú fizikai jelenség létezik. Ugyanígy megszámlálhatatlan a transzcendens jelenségek száma, ha egyáltalán a szám, mint objektivitás értelmezhető ebben a vonatkozásban. A kizárólag kettősségekben, dualitásban gondolkodni bíró értelmünk az, ami a saját dimenzióinkban és a transzcendensben, vagy másként az égben és a földön csak olyankor képes meglátni bármit is a végtelen lehetőségek közül, ha mellé teszi annak párját a másik szférából. Következményei vagyunk valaminek, istennek, véletlennek, karmának, vagy az űr végtelen csöndjének, mindegy, de úgy néz ki, hogy magunkat csak saját teremtményeinken keresztül tudjuk vizsgálni, végletekben, ellentétekben, két szélsőség között ténferegve.

Az „én” a testhez kötődik, vele születik és hal meg. A lélek fogalma és tapasztalata, a lelki és kulturális felépítmény a fizikai alapok meghatározottságából, sőt a fizikai adottságok ökonomikus, ultrahatékony felhasználásából képződik, annak egyenes következménye. Azt tudjuk észrevenni, ami korlátainkon belül található, amit a test előállít, és csak azt állítja elő, ami hatékony, az életben maradáshoz szükséges, de még abból is csak annyit értünk meg, ami az öt halmazon átszűrődve hamis észlelésként a kezünkben marad. Persze lehetne mondani, hogy a csodák általunk érzékelt szűk köre és az eddigiek bizonyítják igazán, hogy milyen nagyszámú csoda létezhet, és ez milyen jó hír, de sajnos ebből két másik következtetést is le lehet vonni: a csodák, ideértve a transzcendenseket is, önmagukban nem léteznek, hiszen a fizika és a biológia keretei alkották azokat a jelenségeket, amiket mi, kreálmányok csodának hívunk determináltságunk miatt, valamint ugyanezek a keretek szabták ki azokat az alapokat is, melyekből mi, a csodák tapasztalói kifejlődtünk, tehát: ember lát embert, ember lát csodát… csoda lát csodát. A kör bezárul, a látó újra csak önmagát látja, kettősségei önmagában találhatóak, és a szélsőségek, a két véglet csak önmaga határai, amiket nem ő szabott, és amiken nem lát túl a hagyományos módszereivel.

A felfedező a megismerés érdekében a kettősségek alkalmazásával csak játszadozni képes, maradandót alkotni nem. Bármeddig ér el, ideértve a két elképzelhető legtávolabbi szélsőséget, Istent és a Sátánt, semmi egyébre nem juthat, mint létrehozhatja az összes lehetőséget, amit a determinizmusa megenged, majd ezek közül választhat. Még a lehetséges fizikai és szellemi lehetőségek, azaz kettősségek közül sem láthatja azokat, amik körein kívül találhatóak, hát még az összeset, és hát még és leginkább az ezeken túl található, az ezeket meghaladó egyebeket. A kettősségek tetszetős játékszerek, megmozgatják az elmét, de nem hozhatják el a megszabadulást.

A középen levés nem a két szélsőség között való elhelyezkedés (19. és 27. bejegyzés). A végletekhez való igazodás helyzetéből a szemlélő számára végig látszanak a szélsőségek, és meghatározzák, korlátozzák a törekvőt, aki kénytelen folyamatosan alkalmazkodni a határok mozgásához, és mivel látja azokat, maga teremti meg saját szélsőségeit, korlátait. Az igazi közép nem a határok között félúton található, hanem a kettősségeken, a dualitáson túl, azaz pontosabban, azokon belül, de azok ellen nem harcolva, illúzió-természetüket belátva, abban elnyugodva. Ez a kettősségekből való kilépés lehetősége.

A buddhizmus egyik legfontosabb tanítása a középút. A történet szerint a Buddha, még megvilágosodása előtt, tekintélyre és követőkre tett szert végletes, határtalan aszketizmusával. Annyira elfogyott a teste, hogy a bőrén keresztül minden csontja látszott, és ha megfogta a hasát, a hátát is érintette. Tápláléka napi egy rizsszem volt, ha jutott, ereje elfogyott, de kitartóan gyakorolt. Egyszer, ahogyan a folyó partján meditált, egy csónakban egy korabeli húros hangszert használó zenész és gyermek tanítványa csorgott lefelé a lassú áramlattal. A zenész így oktatta a gyermeket: „Ha túlfeszíted a húrt, elpattan, ha lazán hagyod, nem szólal meg. Ha zenélni akarsz, megfelelően állítsd be a hangszered.” A Buddha felnevetett, és megértette, hogy a szélsőségek nem működnek, a nagy kérdésekre a válaszok középen találhatóak. Felhagyott az önsanyargatással, elfogadta az ételt, fogadalmat tett, és igazából ekkor indult el a megvilágosodás felé.

A felfedezés, a Középút tana nem csak egy általános életvezetési tanács, sokkal nagyobb jelentőségű annál, beláthatatlanul nagyobb. A spirituális út végéig egy pillanatra sem szabad elfeledkezni arról, hogy a végletek tévutak, démonikus csábítások. A középúton haladó minden cselekedetével és gondolatával a nem-véglegességet gyakorolja; feladja rangsoroló, minősítő természetét, ami a dolgokat mindig valamely skála két végpontja közé helyezi; feladja élet és halál, a létező és a semmi végleteinek elképzelését.

A világ, és így az egyén is mindig a szélsőségekben téved el, mindig ott durvul el, és ott lesz ostoba. De a tanítás igazi mélysége akkor tárul fel, amikor a középen lévő elkezdi belátni, hogy a szélsőségek, és így az ő helye középen nem is létezik, a szélek és a dualitás látomása puszta tévedés. A dolgok és a tudat mindig is középen voltak, azaz mindig is a helyükön voltak, és csak a káprázat hitette el vele, hogy elmozdult, hogy kizökkent, hogy a dukkha gyötörte. A belátás igazi szépsége az, hogy nem kell hazatalálnod, mert végig otthon voltál. Ez a nagy feladat, ezt az állapotot elérni, ebben ellobbanni. 

44. A kellemes és kellemetlen nincs. Csak a tudatban jelennek meg. Minden a tudatban van, és csak ott mutatja meg magát. A tudaton kívül nincs semmi. Ha kötődsz hozzá, a ködöt markolod. Ha megfigyeled, megértheted. A „vagyok” mulandó. A „nem vagyok” mulandó. A dolgok minősége mulandó.
45. Előítéleteid természetesek. Ha nincs előítéleted, azaz kész véleményed, az életben maradáshoz szükséges tapasztalatod, akkor elpusztulsz. Tedd előítéleteidet is vizsgálódásod tárgyává. Senki nem kéri tőled, hogy ostoba vagy önkárosító legyél. Lehetőleg legyél boldog, teremts meg egy alapvető anyagi biztonságot, és ne fordulj el semmilyen közmegegyezéses értéktől. Az életet éld meg örömmel, legyél békében embertársaiddal. Ám közben végig lásd és tudd a dolgok valódi természetét, lásd a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Nem szükséges rabnak lenned, és nem szükséges lebontanod börtönöd falait: az egyik felesleges áldozat, és csak a hazug kis-éned érdeke, a másik lehetetlen. Lásd meg helyette, hogy nincs rabság, nincs börtön. Az öt halmaz üres.
46. A valóság két rétege a hétköznapi és a végső. Először fogadd el ezt. Tiszteld és használd a hétköznapit, mert a megnyilvánult élet ennek keretei között képes működni. Ez az élet harmóniáját biztosító közeg. Közben keresd a végső valóságot, hogy bölcs legyél, és értsd a Tanítást. Aztán ha elkészültél ezzel a feladattal, és célba értél, alkalmas leszel Középre érkezni: ahol a valóságnak nincsenek rétegei, ahol a valóságot nem kell elnevezni, ahol nem köt többé a Név és a Forma (námarúpa), ahol nem kell törekedni többé, mert nincs cél, amit el lehetne érni.
47. A hétköznapi világ elutasítása azért, mert illúzió, csak egy újabb illúzió lenne. Semmit nem utasítunk el. Ami van, az van, és nem keresünk mögötte titkot. Törekedünk a tiszta és világos látásra, ezért nem gyártunk újabb ködvilágokat és saját elképzeléseket. Nézeteinket elengedjük, és nem szaporítjuk. A hétköznapi világ, a túlnani világ, a felsőbb és alsóbb világ, a teremtés, a halál, az igaz és hamis képzetét elengedjük, és szabadulunk. De nem ragaszkodunk a szabadság elképzeléséhez sem. Nem vonunk semmit magunkhoz, és nem lökünk el. Ami van, megérdemli a létet. Ami nincs, megérdemli a létet. Mi megérdemeljük a létet. Nem bántjuk, engedjük, nem kell félnie tőlünk, ezért lábunkhoz kuporodik, ölünkbe bújik, jó lesz hozzánk. Békében vagyunk létezővel és meg-nem-nyilvánulttal, békében az ég alatt és az ég fölött.
48. A nirvánát nem tudod elképzelni. A nirvánába nem tudsz eljutni.
49. Az elérés, a szerzés csak növeli gondjaid, még ha szellemi megvalósítás, akkor is. Az elengedés tesz hozzád, nem az eredményeid. Aki bármit át akar csempészni – itt ragad. Hogyan vihetnénk „ént” a nem-énbe?
50. Ha valami tetszik, vonz: nyisd meg felé a tudatod. Ha valami taszít, undorít: nyisd meg felé a tudatod. A dolgok a békés tudatban megenyhülnek – az ürességbe békülnek.
51. Ha vággyal ülsz le, elérni az elmélyedést, vágyni fogsz. Ha hagyod megtörténni az elmélyedést, elmélyedni fogsz.
52. Ha a világot meg akarod változtatni, mert nem felel meg neked – megsebzed a világot. Ha elnyomod magadat, hogy el tudd fogadni a megváltoztathatatlan világot – megsebzed magadat. Ha békében élsz a megváltoztathatóval és a változtathatatlannal – együtt lélegzel a világgal.
53. Gondolkodónak tartod magad, és ez akadályoz a meditációban? Gondolkodó leszel. Érzelmesnek tartod magad, és ez akadályoz a meditációban? Érzelmes leszel. Nem mindegy? A szent és a gonosz tudat is saját tünékeny dharmái és tévedés-alapú illúziói felett szemlélődik, és ha jól gyakorol, bármelyik elérheti a célt. Ha meg akarsz javulni, felbukkanhat belőled a legszentebb éned, de ha inkább meg akarsz világosodni, felbukkanhat belőled buddha-természeted.
54. Gyémánt-szútra: „Aki a tökélyharcosok kocsijára felszáll, a következő gondolatot ébressze fel magában: Juttassam a maradéktalan nirvána tartományába az összes élőlényt! Ám miután a lényeket nirvánába juttattam, egyetlen lény sem lesz, aki a nirvánába tért. S hogy miért? Azért, mert ha a tökélyharcosban felmerül az élőlény képzete, nem érdemli meg a tökélyharcos nevet, s nem nevezhető tökélyharcosnak az, akiben akár az élet, akár a személyiség képzete felmerül. S hogy miért nem? Mert senki sincs, aki felszálljon a tökélyharcosok kocsijára.”
55. Valaki tévedés által félrevezetve válhat démonná, megvilágosodva pedig buddhává. Látod? Ugyanaz a mozdulat, ugyanannak az életnek a gondolata, szava, tette. Nincs két út, nincs két gondolat, nincs két szó, nincs két tett. Nincs egy útnak két oldala, nincs egy gondolatnak két oldala, nincs egy szónak két oldala, nincs egy tettnek két oldala, csak egy van mindegyikből neked, és az az egy vagy tévedés által félrevezetve démonná, vagy megvilágosodva buddhává tesz.
56. Csak tedd, még magadat se ítéld meg. Még nem világosodtál meg, még nem tudsz különbséget tenni démon és buddha között, még csak a szavaidat aggatod mindenre, és könnyen a magad teremtette szélekre sodródsz. Csak tedd.
57. Egy élet, egy szamszára-nirvána, egy döntés, és annak egy következménye. Egy lótusz nem hajt ki két tóból, egy madár előtt nem nyílik két ég, egy döntés előtt nem nyílik két lehetőség, egy lépés előtt nem nyílik két út. Ahonnan merítesz, az van. Amit teszel, az van. Amit okoz, az van.