A 101. bejegyzésben tárgyaltuk az ánápánaszati gyakorlatot, a légzés figyelésének művészetét, ami a figyelmet hivatott megerősíteni és fejleszteni. A figyelem erejének fokozása lehetővé teszi, hogy benézzünk a réseken, elhelyezkedjünk a nyugodt tudatosságban, ezáltal a Buddha által feltárt igazságokat ne csak elméletben, hanem gyakorlatban is beláthassuk. Figyelmünk fokozása a spirituális úton is elengedhetetlen, de a hétköznapok során is segít minőségi életet élni, megküzdeni, harmóniába kerülni önmagunkkal és környezetünkkel.

A légzés megfigyelése során egy belső folyamatnak a külvilághoz való kapcsolódására helyeztük a hangsúlyt. A most következő gyakorlatban tovább merészkedünk, új területeket vonunk be vizsgálódásainkba, fokozva jóérzésünket, megértésünket, és elősegítve a szellemi úton történő haladásunkat.

Az ülés felvétele a 101. bejegyzésben leírtakkal megegyezik, tehát helyezkedjünk el kedvenc tartásunkban, egyenesítsük ki a gerincet, vállainkat, kezeinket, fejünket igazítsuk el, és legyünk lazák. Kezdjük ezt a gyakorlatot is a légzés megfigyelésével, amíg teljesen meg nem nyugszunk, amíg meg nem „érkezünk” a meditációnkba. Fontos, hogy ne csak a test, hanem a tudat is legyen teljesen jelen. Érezzük az „itt és mostot”, a teret, amit kitöltünk, és az éppen megtörténő pillanatot. Lassan lélegzünk, és nyugodtan, minden görcsöt elengedve koncentrálunk a testünk helyzetére és a légzésre. A tudat mozgása megáll, a folyamatok elcsitulnak bennünk. Magunkra figyelünk, csak befelé. Légzésünk egyenletes ritmusában időzünk egy darabig, anélkül, hogy módosítanánk azt. Csak ki és be, ki és be, a maga üteme szerint. Nem ítéljük, nem értékeljük, hanem nézzük, és vele mozgunk. Közben a koncentrált, mégis lágy figyelem hatására a tudat és a test is ellazul, mert most végre egy kis időre nem kell pózolniuk és szerepelniük előttünk, végre kicsit békén hagyjuk őket.

Ebben a kellemes állapotban elidőzünk egy darabig, és csak utána lépünk tovább. Amíg csak a légzést figyeljük, még megmaradhat bennünk az a téves elképzelés, hogy a dolgok változatlanok, és ez a tökéletes állapot örökké tarthatna. Persze a testünk és a tudatunk egy idő után fellázad, felmerül az éhség, a nyugtalanság, sürgető tennivalóink kizökkentenek, de amíg ezek nem történnek meg, hihetjük, hogy helyzetünk változatlan lehetne. Ezért fontos, hogy ne csak a maradandónak tűnő állapotokban találjuk meg a nyugodt ellazultság békéjét, hanem a mozgásban lévő helyzetekben is, az általunk nem alakítható dolgokban is. Ha a változó, számunkra irányíthatatlan eseményekbe is bizalommal, örömmel bele tudunk helyezkedni, akkor lesz nyugalmunk törhetetlen, lágy, mint a víz, és stabil, mint egy hegy.

Ezért most a légzéssel megteremtett belső nyugalomból egy mozgékonyabb tárgy felé fordulunk, és a gondolataink felett fogunk szemlélődni. Előtte végig pásztázzuk a testet a lábujjaktól a fejtetőig, elidőzve a görcsösen maradt helyeken, amíg szelíd figyelmünk el nem lazítja őket is. Fontos, hogy a testben ne legyen feszült rész, mert ez gátként akadályozza, hogy a tudat a figyelem tárgyára koncentráljon. Ennek egyszerű élettani oka van: amíg a test kényelmetlenségeivel, fészkelődésével, kívánságaival kell foglalkoznunk, addig nem marad energiánk másra. Aztán, ha a test már laza, a tudatot pásztázzuk, és csak megfigyeljük a rohangáló gondolatokat.

Sok embernek okoz gondot a meditáció bármely szintjén, hogy nem tud szabadulni az ide-oda cikázó, a figyelmét állandóan elvonó gondolataitól. Ilyenkor minden eszünkbe jut a nagy tervektől a délutáni bevásárlásig, a gyerek leckéjétől a munkahelyi feladatainkig, és a legtöbb ember ösztönösen igyekszik ezt a nyüzsgést leállítani, a gondolatait elnyomni és kidobni, hogy végre a meditációs tárgyára összpontosíthasson. Azonban nem lehet, és nem is kell őket kitiltani a fejünkből! Reménytelen próbálkozás kitoloncolni őket az elménken kívülre, és egy félórára rájuk zárni az ajtót, amíg mi éppen meditálunk. Ettől csak vérszemet kapnak, és kettőzött erővel térnek vissza, követelve a jussukat, azaz az időnket és a figyelmünket. Ráadásul a hirtelen támadt csendben, a meditáció nyugalmában, mikor a test is végre nagyjából nyugalomban van, felerősödik a gondolatok hangja. Sokan észlelik, hogy ilyenkor több gondolat halad át elméjükön, mint egyébként, de ez csalóka. Nincsenek többen, csak a szokatlan csendben észrevesszük őket, azokat is, amik eddig rejtve működtek.

Fontos, hogy ne tegyük a gondolatokat ellenségeinkké. Ettől megijednek, és még határozottabban fognak zajongani. Nem a gondolatokkal van ugyanis a baj, hanem a ragaszkodó elmével, ami követi őket, bármerre mennek. Illetve csak követné, de mert annyifelé nem tud figyelni, ezért az elme figyelme szétszakad, és a zűrzavarban próbál úrrá lenni a helyzeten. Ez az ébrenlét állapota, így telik életünk általában, ezért ne így cselekedjünk a meditáció alatt. Foglaljuk el méltósággal a nemes figyelő helyzetét, és hagyjuk békén a fejünkben, a meditáció csendjében cikázó gondolatokat. Vegyük észre őket, de ne kövessük egyiket sem, csak állapítsuk meg: vannak gondolatok. Rövid ideig maradjunk ebben a helyzetben, és a felmerülő érzeteket, érzelmeket csak nézzük, nem tapadva egyikhez sem. Folyamatosan felmerülnek majd, és ha elménk nem követi őket, akkor nem avatkoznak életünkbe, hanem csendben eltűnnek, eloszlanak. Ám ha egyet érdekesebbnek találunk, tudatunk hozzátapad, és már rántja is magával a természetének megfelelően tovatűnő gondolat, és így figyelmünk szétesik, nyugalmunk elpárolog, az elme és a test megfeszül, és kizökkenünk ülésünkből. Ameddig bírjuk erővel, maradjunk a test és a tudat ellazultságában, és csak szemléljük a kavargó értelmi, érzéki és érzelmi működésünket. Csodálatos lehetőség felfedezni milyenek is voltunk mindig, hogyan működünk általában!

Aztán ha elfáradunk, térjünk vissza a csend szemlélésére, amit most konkrétan a lélegzetünk figyelésével valósítunk meg. Tudatunk figyelmét ismét a lélegzethez kössük, és ha újra elkalandozunk, és követni kezdünk egy fürge gondolatot az elme útvesztőjén keresztül, vegyük észre, és szelíden térjünk vissza a légzéshez.

Ha sokat gyakoroltunk, szereztünk már némi jártasságot, elengedhetjük rövid időre a légzést, és figyelmünket újra az elmére irányíthatjuk, szemlélhetjük a jövő-menő gondolatokat, nem kötődve hozzájuk, majd ha a figyelmünk újra kezd szétszakadni, akkor ismét visszatérhetünk a légzésre. A légzésre visszatalálva tapasszuk oda újra a figyelmet, és élvezzük a csendet, nyugalmat. Pihenjünk így egy keveset, és csak örüljünk a békének. Olyan ez, mint egy edzés, a pihenés és az erőfeszítés váltakozása. Aztán, mielőtt befejeznénk a meditációt, időzzünk hosszabban a légzés figyelésében, hogy nyugodtan és kipihenten fejezhessük be gyakorlásunkat.

A lélegzet olyan, mint egy horgony. Ha elfeledkezünk a tudatosságról, és figyelmünk elernyed, az többé már nem meditáció, ezért folyamatosan résen kell lennünk, de fontos, hogy lazán, nyugodtan, és nem görcsösen erőlködve. Egyik célunk éppen a görcsök feloldása, amit nem lehetséges erőlködve elérni. Amíg nem feledkezünk el a tudatosságról, addig megengedhetjük a gondolatoknak, hogy szabadon ki-bejárjanak, és tegyék a dolgukat. Ha elfeledkezünk róla, és lankad éberségünk, akkor magukkal rántanak. De ne feledjük: a gond sosem az észlelésekkel, az érzelmekkel, vagy ezeknek a tárgyaival, képviselőivel van, és nem is a tudatunkkal, mely helyet biztosít nekik, hanem mindig a tudat tapadásával, a gondolatok éberség nélküli követésével, a helyes szemlélet feladásával. Tiszteld meg gondolataid, tiszteld meg magadat, és nemes felülemelkedettséggel ülj, mint egy megingathatatlan hegy.

Kellemes ülést kívánok!

Nemrég szót ejtettünk a résekről, melyeken keresztül felragyog az örök béke, a mozdulatlan üresség, az időtlen nyugalom bölcsessége, és arról, hogy ennek elérését, tapasztalását hátráltatja a fogalmi gondolkodás, ami a szamszárában elengedhetetlen a túléléshez és a működéshez, de ami az igazság meglátását megakadályozza.

Fogalmi elmének nevezzük a „kis-tudatot”, mely nézetekhez ragaszkodik, ítél, vágyik és haragszik, az igazságokra tompa, tehát nem szabad, ezért a karma szele kedvére rángatja. A fogalmi elme megzabolázása után találhatunk rá a tiszta tudatra, mely mindvégig birtokunkban volt, tiszta, boldog, nem fecseg, és ami a majomszerű fogalmi elme helyén ragyogó ürességként tárul fel. Ez a káprázatban élő számára a megsemmisüléssel fenyeget, de valójában nem a semmibe, nem a halálba vezet, hanem az életbe, a szabadságba. Életünk során számtalan apró pillanatban feslik fel a fogalmi elme sűrű szövete, és ezt vajmi kevésszer érzékeljük. Ha mégis felismerünk egy ilyen boldog pillanatot, akkor is általában a tudatot megállító okra vagy jelenségre csodálkozunk rá a mélyben csillogó kincs helyett. Ha ilyenkor a „nagy-tudat” felé tudnánk fordulni, észrevehetnénk a bennünk rejlő lehetőséget, és ezek a csodálatos pillanatok alapjai lehetnének egy későbbi belátásnak.

Ezek kis halálok. A „nagy-tudat” ragyogása mindig velünk van, és ha ezeket a kis halálokat átélnénk, akkor ez a tudás velünk lenne a nagy halál folyamatában is, ugyanis akkor ezek a tapasztalatok lesznek csak azok, amik megmaradnak nekünk és segítenek.

Az ezeken a réseken való belátással arról is bizonyságot szerezhetünk, ami a halál után megmarad belőlünk, mert a létezésnek nem volt kezdete, ezért gyanítható, hogy nem is lesz vége. A bepillantás élményét ne angyali látomásoktól, mennyei hangoktól, isten hangjától vagy a megvilágosodás fényrobbanásától, hanem a légzés, evés, járás, ürítés megfigyelésétől, és az ezek mögött felderengő tapasztalatoktól várjuk.

Nézzük meg ezt „tudományosabban”, dharmikusan, azaz a Tanítás szavaival. El kell különítenünk egymástól a tudatot, és annak pillanatnyi állapotait, a tudatállapotokat. A tudatot folyamatosnak észleljük, és azt gondoljuk, hogy egy olyan maradandó képesség, amely a tapasztalatok egymásutánjában, azok egymásra rakódása során is azonos marad önmagával, azaz velünk, aki örök és változatlan entitás vagyunk, egy magában és függetlenül létező ontológiai egység. Bár a tapasztalatok változnak, az élmények befolyásoló hatása ellenére is változatlannak észleljük tudatunkat. Persze ez érthető: az észlelés ugyanis mindig pillanatnyi, és bármi is változik bennünk vagy észlelésünkben, bárhová „fejlődünk” vagy „hanyatlunk”, mindig az adott pillanatot érezzük magunknak, létezőnek, önnön változatlan lelkünknek. A Buddha nem osztotta azt az elképzelést, hogy létezne valami változatlan szellemi mag bennünk, ami létről-létre vándorol. A tudatot nem a gondolatok, érzések, szándékok maradandó egységének tekinti, hanem pillanatnyi szellemi mozzanatok sorának, melyek mindegyike elkülönült, és közöttük nem szubsztanciális, hanem oksági, karmikus kapcsolat áll fenn.

A tudatosságot magát, de a tudatműködés egyes mozzanatait is csittának nevezzük. Ezek a pillanatnyi tudatállapotok, melyeknek láncolata teremti meg a tudat folyamatosságának látszatát. A csitta tényezőkből áll. Alapvető alkotórésze maga a tudatosság, azaz a tudat tárgyára vonatkozó alapélmény, maga a valamire való figyelés, odafordulás. Tudatélmény ugyanis akkor keletkezik, amikor a tudat figyel, tehát valamivel kapcsolatban felismeri önmagát. Ezen odafigyelés és énélmény során ébred fel aztán a többi tényező, a figyelem kísérőjelenségei, amiket csétaszikáknak nevezünk. Csétaszika minden érzés, észlelés, szándék, gondolat, érzelem stb., amik a tudatnak a valódi működését, lényegét adják, és tevékenységükkel megteremtik a figyelőben az énélményt: figyelek, tehát vagyok, tapasztalok, tehát vagyok, tapasztalataimból következtetek, tehát vagyok. Persze ezek a tapasztalatok, és a tudat intellektuális, érzelmi lehetőségei erősen determinálják a tapasztalatok értelmezését és az azokból származó következtetéseket, amik pedig, ahogyan már többször tárgyaltuk, a tévedések és nézetek sűrű erdejébe vezetik a lényt, mivel intellektuális folyamatait objektívnek és univerzálisnak éli meg. Így áll elő a nemtudás, az avidja, ami a Buddha által megnevezett gyökérok, minden káprázat, és végül a szamszára forrása.

Mivel a tudatosság és az „én” semmi más, csak egy tudattárgy puszta megtapasztalása, ezért saját természete alapján nem lehet megkülönböztetni, csak a hozzá tartozó tényezőkön, a csétaszikákon keresztül. A csittát, az „ént”, a tudatot a csétaszikák színezik és ruházzák fel egyéniséggel, ezért ha a csittáról beszélünk, a csétaszikákat kell jelzőként használnunk. Így van pl. vággyal eltöltött tudat, vágynélküli tudat, beszűkült tudat, fejlett tudat, összpontosított tudat, szétszórt tudat, vagy úgy is nevezhetnénk ezeket, hogy vággyal eltöltött tudatállapot, vágynélküli tudatállapot stb. A megszabaduláshoz idővel ki kell tudnunk alakítani egy gyakorlatot, hogy amikor a tudattal foglalkozunk, csak az aktuális állapotát lássuk, azt szemléljük, és ne azonosítsuk „énnel” vagy „enyémmel”.

Egonk ingatag voltára rácsodálkozó ritka tiszta pillanataink után mindig fáradtságos munkával építjük újra énünket, mert nem engedjük meg magunknak az élmény megvizsgálását. Megrémülünk az „én” időszakos hiányától, ezért újra és újra átvesszük a leckét: ez az én testem, házam, családom, autóm, szekrényem, ruhám, gondolatom, érzelmem, nézeteim. Elménk hajtogatja ezt a megerősítő mantrát az összes ébren töltött pillanatunkban, a háttérben, öntudatlanul is, amit már jóval nehezebb észrevenni. Rengeteg energia, temérdek belső beszéd és erőszak önmagunkon és mások felett, egy életen át tartó gigászi erőfeszítés eredménye, hogy a látszat és a színjáték fennmaradjon. Érdemes, már csak az izgalmas, másféle tapasztalat miatt is, benézni néha a réseken.

A falak tövében meséimet óriások hallgatták, kicsinyek figyelték. A csillagok fényéből szálak eredtek, összefonódtak, és fényselyem szőttesüket paplanként borították a tájra. Mi a fényben elfeküdtünk, elpihentünk, míg a csodás, halálos ernyedtség átjárta bőrünk, izmaink, csontjaink. Kisarjadt belőlünk minden belénk temetett élet, és elsüllyedt bennünk minden rajtunk kívül létező. Csak ti voltatok és én. Volt, aki visszatért a házba, volt, aki a falak közé szaladt, mások a várost építették újjá. Végül mi ketten maradtunk a puha fűben, a végtelen réten, a tökéletes sötét, az el nem múló fényesség és az immár örök nyugalom ölében. Megjöttél, és amikor azt mondtam, hogy nem számít, itt vagy-e, nem fontos, várok-e még rád hétmilliárd évet, nem voltam teljesen őszinte.

Már nem emlékszem, hogyan kerültem ebbe a bimbóba. A jövendő virág szirmai körbezárnak, a bibe alattam zizeg, készül a kifejlődésre. Aztán víz érte, kinyílt, felszakadtak a fedőlevelek, és a növekvő virág kenyhe kitárult, és velem együtt a fényre nyílt. Egy állat ette meg, fogai közt őrlődtem, levelek és más virágok között, lecsúsztam torkán, áthaladtam a bélrendszerén, és távoztam a sárral. Beszívott a föld, gyökerek és rögök lettek az új hazám, míg a víz le nem mosott a mélység titkos üregeibe, majd a vízerek szövevényes hálózatán keresztül felbukkantam újra a felszínre. Zivatar mosott egy csermelybe, a sodrás egy folyóba lökött, majd a tengerbe, és a halak lettek a társaim. Elpárologtam az óceán cseppjeivel, és az égben páraként a felhőkbe burkolództam. Vad szelek sodortak át kontinensek felett, villám hasított át rajtam, majd szelíd szellő hintáztatott a kék égen. Egy nagy vihar az űrbe lökött, itt a jeges semmiben a bolygókhoz simultam. Csillagok fényével a háttérben nagy, izzó gázgömbök melegítettek, és az űr szele repített. Szupernóvák maradékából képződött ösvényeken lépdeltem, és fekete lyukak erős vonzása szédített. Évek milliárdjai teltek el, fajok és korszakok emléke rakódott le bennem, míg visszatértem ide, a helyemre, ahonnan a gyökereim származnak. Tudom, mi a szabadulás, de nem tudom, hogyan tegyem meg. Arany virágok, gyémánt rögök, ezüst egek marasztalnak, a meleg, a táplálék és minden, amit az életről és a halálról tudok. Még élni vágyom, születni, felszakadni, kiáradni, megérteni, megfogni és megízlelni akarok, és igen, még meghalni vágyom, beleömleni, kitárulni, feljajdulni, fájni, vágyni és csalódni szeretnék. Veletek lenni, egyedül maradni, istent szeretni és elhagyni, megvalósítani és a tökéletes bölcsességet csodálni vágyom. Még csak a mindenség keletkezése óta létezem, még fiatal vagyok a szabadulásra, még előttem a tágas tér és a végtelen idő, mit magamnak teremtek és magamnak rendezek be. A növények, állatok, élők és holtak, minden lények itt, most, a múltban és a jövőben, velem ebben a hatalmas és gyönyörűséges, örökké forgó kerékben, mind társaim vagytok, mind hozzám simulva lélegeztek a meghaladhatatlanul csodálatos, örök ritmusra, érezlek titeket, kiket mind öltem már, és ki mind öltetek már engem. Több ez, mint a szeretet: ez a szamszára, ez anyám, kedvesem, végzetem, kínom és szerelmesem, mind, akik ti vagytok, bocsássátok meg, hogy egyszer majd elmegyek. Mondhatnám, hogy emlékezni fogok rátok, de odaát talán nincs emlék, talán az a semmi, azt mondják, az a minden, de az nekem, barátaim, most a semmit jelenti, mert csak azt tudom, amit mind tudunk, együtt, és az az elmúlásról mesél. Magam odadobnám, magam mennék, de annyira jók, finomak vagytok, olyan otthonossá alakítottuk házunkat, hogy tudom, hiányoznátok. A lelkem oda húz, de végtelen vékony szál köt hozzátok. Ha ezeket kitépem magamból, kiszakadok én is. Rövidesen elkészülök. Mondanám, hogy emlékül itt hagyom magam, de amit magamból hagyni tudok, az ti vagytok. Nem mondhatom, kedveseim, hogy odaát találkozunk, mert nincs odaát. Mégis azt remélem, hogy a búcsúba valóságosan és teljesen belehalok, és úgy ölellek körbe titeket távozásom után, a körből kilépve, hogy nem veszítjük el egymást. A legcsodálatosabb cél talán nem lehet veszteség.

Elhagytam az eltűnt, felszívódott várost. Változatosabb lett az életem, tájak, új városok, új emberek éltek körülöttem, és én egy napnál többet sehol sem töltöttem. Minden naplemente, minden alkony, minden harmatos, fényes reggel máshol ért. Ruhám elnyűttem, sarum elkopott, és élveztem szabadságomat. Hiányoztak a rég ismertek, de menekültem árnyaik elől, mert túl régóta éltem közöttük, és mindent tudtam már róluk. Mindent tudtam magunkról. Elhagytam régi szerelmeim, a lágyan domborodó, fövenyes hegyeket, a szép mosolyú, ragaszkodó lányokat, az öregek bölcsességét, az esti tűz melletti beszélgetéseket. Ez most az én időm volt, az én mindenségem, magam tapasztalta és építette világ. Nem voltam különleges, és soha nem voltam semmire kiválasztva, de mégis én voltam az, aki képes megküzdeni ezzel a végső, a legnagyobb démonnal. Azzal a démonnal, amivel az útja végén mindenki harcolni fog.

Nem tudtam elmondani, sem leírni, bármennyire is hittem korábban, hogy megérthetem és átadhatom a titkot. Ugyanis nincs titok. Vándorolhatok bármennyit, gyűjthetek tapasztalatokat, megismerhetem a világ összes, aranysárga fényben ragyogó városát, csodálhatom hőseit, üdvözölhetem a leghatalmasabbat, vagy elvonulhatok a végső megismerésre társaimmal az áttetszővé váló, mindent betöltő szobába, lenézhetek magára istenre az univerzum pereméről, de a végső harcot sem megúszni, sem csodává nemesíteni nem tudom. Ott ugyanis ropog a csont, a harcosok üvöltenek a kíntól, és nem a csata elvesztése fenyeget, hanem az örök, tökéletes és megfellebbezhetetlen ítélet, a soha fel nem oldódó sötétség, a végleges halál. És a harcosok bármit megtesznek, hogy ezt elkerüljék, véres körmeiket az út köveibe mélyesztik, csak nehogy elérjék a csatamezőt, jajgatva hívják az anyjukat és az isteneiket, mert az örök feledés kútját mind el akarja kerülni. Nincs szép halál, nincs csúf halál, mert ezek a fogalmak csak az életben, a még élő szemszögéből, még az élet oldalán jelentenek bármit is, odaát nincs értelem, nincs minőség, mert nincs semmi. A harcos, ha eleget vándorolt, tudja ezt, és az aranyvárosok, a rég látott isteni barátok, és a megvilágosodott értelem sem vigasztalják, csak a végső, elkerülhetetlen harc lebeg a szeme előtt. Ettől még az isten is retteg, még ő is csak ideát tud oltalmat nyújtani, csak itt hatalom, csak itt vigasz. Hát én belevágtam, nem vándorlok tovább.

Befejeztem a falakat, elhelyeztem az utolsó téglát. Az utolsó kő is a helyén, megerősítve minden, körülvéve a belső tér. A falak szinte az égig érnek, rés sehol, most már biztosan elnyugodhatok. Ebbe az erődítménybe nem hatol be semmi és senki. A kőbástyák őrzik az udvart, ahol a belső vár vastag falai oltalmazzák a legféltettebb kincsemet. Ide már nem juthat el élő, ide nem juthat be még a szél sem, sőt, a magas erőd a fényt sem engedi át, így nyugtató árnyék vetül az udvarra, ahol a tágas tér közepén a vár áll. A váron belül folyosók és rejtekajtók a végsőkig fokozzák a biztonságot. Az udvaron gyér gyep, a falig elér, melynek tövéből feltekintve mintha valóban az égig nyúlna az építményem. Kapu nincs, és a váron is csak lőrésszerű ablakok, melyekből fegyverek merednek körbe. Nincs esélye semmilyen támadónak. Egy élet műve ez. A Nap fénye azért elér a falak közepéig, és felnézve az eget is látom. A madarak elkerülik az erődöt, mert túl magas nekik is. Bármi leomolhat a Földön, de ez a fal olyan vastag, hogy még utánam, még az utolsó élő után is évezredekig fog állni.

Tudom, mit gondolsz: egyedül vagyok, és lassan majd megbánom, esetleg megrémülök a magánytól, és belátom, hogy a tökéletes védelem egyben végleges bezártság is. Nincs kapu, ezért nem jön be senki, de én sem megyek ki többé. Arra számítasz, hogy ez az ember örök magányának szimbóluma, és a mesém vége a félelem és az elszigeteltség miatti téboly lesz. De tévedsz. Tudom, miért készítettem ezt a helyet. Látom, mi vesz körül, tudom, mit tettem, és nem látom okát, hogy megbánjam. A falak nem a szent emberi közösség fel nem ismerésének szimbólumai. Valóban falak, és a vár valóban védelem. Tényleg kizár mindent és mindenkit, és ez nem baj, mert ha különbözünk, akkor köztetek is egyedül lennék, ha viszont egy vagyok veletek, akkor a falak között is velem vagytok. De a fő ok az, hogy van egy tervem.

Elég a bajom magammal. A falak tövében üldögélek, a folyosókon sétálok, az eget bámulom, és én már nyugton lennék, de hiába a falak, hiába a tömör kőbástya, a világ beömlik. A tudatom nem enged. Ráadásul mostanában mintha változnának. Mintha egy-egy kő nem a helyén lenne, mintha lazulnának, mintha az egész hatalmas, meredek fal átjárhatóvá akarna válni.

Nem fogom engedni. Az elkülönülés nem menekülés, hanem valóban az utolsó lehetőség a mindent eldöntő, végső tusa előtt. Nem magamat féltem, értünk aggódom. A belső udvaron, a várban, annak is legbelső szobájában valami készül. Mikor leülök, vagy aludnék, vagy eszem, érzem a mozgást, a vibrálást, inog a tető, rezegnek a székek, vibrál a padló. Tudom, ettől a falak sem óvnak meg senkit, sem engem itt bent, sem titeket odakint. Túl vagyunk ezen már mind.

A legnagyobb hatalom készül betörni. Hívják ezt halálnak, megsemmisülésnek, álomnak, elmúlásnak, de ezek mind csak nevei egy változásnak, ami nem kedélyes, nem kenyerezhető le szép nevekkel. Ez nem elaltat, nem felkészít, és nem is az átmenet része, ez csak kitöröl a könyvekből örökre. És én azért zárkóztam be ide, mert dolgom van vele. Nevethettek, de le fogom győzni. Persze, beszéltem a harc értelmetlenségéről, meg az egész felfogás viszonylagosságáról, de most csak mi vagyunk, barátaim, csak mi, hát most elmondom: ez bizony megsemmisít. Úgy töröl el, mintha sosem lettél volna, és ezt a szeretet és az értelem sem akadályozza meg. Szóval, dolgom van vele. A falak között várom, ott fogom elkapni, elkapom a nyakánál, barátaim, és átölelem úgy, hogy ne szabadulhasson innen. Ezért jöttem be ide. Persze átjön a falakon, képes rá, de én megfogom, és nem megy ki többé, és ti megszabadultok tőle. Ha látjátok a tusa által felkevert port a falak felett szállani, ha halljátok az üvöltést és a hörgést, hát fedjétek be a falak tetejét, hordjatok körénk hegyeket, mert én lefogom, megszabadítom tőle a világot.

Igen, félek tőle, kedveseim, a bezártságtól és az örök sötéttől is, de majd csak kimúlik ez a dög, ez a szörny, és akkor majd engedjetek ki. Hordjátok el a hegyeket, bontsátok ki a falakat, és engedjetek ki innen. Csak ti vagytok, barátaim, csak ti, akik ezt megérthetik, csak rátok számíthatok. Ne veszítsük el egymást.

Korábban már beszéltünk a tudat lyukacsos, erősen hiányos természetéről még az ébernek észlelt állapotunkban is. Ha bárkit megkérünk arra, hogy pontosan számoljon be az elmúlt fél órájáról, alig-alig fog emlékezni valamire, pedig rengeteg kép, hang, illat érte érzékszerveit, rendkívül részletgazdag volt a körülötte lévő világ, nem beszélve a temérdek kisebb-nagyobb, zömében félbeszakadt gondolatról a fejében, és az érzelmi hatásokról, amik végképp nem tudatosultak, csak hangulatból hangulatba rángatták őt. A tudat csak felvillanásokban jut tudomásunkra, és ezen éles, a mély homályból egy-egy pillanatra felvilágló fényes észleléseket érzékeljük folyamatosságnak, ezt látjuk életnek. Pedig életünk nagyobb részét öntudatlan állapotban töltjük, most is, miközben én írok, és te is, míg ezt olvasod. Pedig most koncentrálunk: képzeld el azt, amikor csak sétálsz, nézelődsz, főzöl, vagy más rutinszerű tevékenységeidet végzed. Az érzékszerveink ilyenkor is rengeteg információt közölnek az elménkkel, az érzelmi és gondolati életünk ilyenkor sem áll le, de ebből vajmi keveset tapasztalunk. Természetesen a tudat éber rétege alatt maradó, ott zajló tevékenységekről nem lehet tudomásunk, ezért azt sem érzékeljük, ha éberségünk kihagy, és csak az ezt a réteget átütő, fényes pillanatokat éljük meg, a köztük lévő űrt nem. Ezeknek az átélt pillanatoknak a fényes sora az, amit életnek érzékelünk, ez az életünk, és mivel a köztük lévő szünetekben tulajdonképpen nem vagyunk, halottak vagyunk, nem éljük meg magunkat, ezért fel sem tűnik nekünk, hogy az élet nem más, mint az élet és a halál sűrű váltakozása. Az elme nem enged fel mindent a tudat éber rétegébe akkor sem, amikor nem alszunk, és jól is teszi, mert ha az összes gondolatunk, érzelmünk és érzékelésünk egyszerre zuhanna ránk értelmezendő és megélendő feladatként, hamar összeomlanánk.

Tehát tudatunk rengeteg mikro, közepes és nagyobb rést tartalmaz, sőt, alapvetően ezekből áll, és a tisztán észlelő pillanatok a ritkák. A rések tehát elsőre halott állapotoknak tűnnek, hiszen ilyenkor olyanok vagyunk, mint egy öntudat nélküli állat vagy növény: létezik, reagál, minden életjelenséget produkál, de tudata oly ködös, hogy nincs önreflekciója, így nincs benne olyan lény, aki értesülne létezéséről. Ám ezek a rések csodálatos lehetőségek a dharmikus üresség, valódi lényegünk felismerésére. Ezekben a pillanatokban ugyanis nincs „én”, ezért a szabadulás kapui, olyan rések, amin a lény átfér, és a tiszta létezésbe léphet.

Ezek a rések mentesek a múlt emlékeitől és a jövőre vonatkozó elképzelésektől. Felfedezésükkel beleláthatunk a dolgok alapvető ürességtermészetébe. Ezek a köztes terek, az előítéletektől, bedobozolt, előre csomagolt gondolatoktól és válaszoktól mentes földek, rések az intellektusunkban, tudatunkban, lelkünkben, pszichénkben, érzelmeinkben. A réseken keresztül beléphetünk abba a világba, ahol végre nem állandóan magunkkal találkozunk és magunkból indulunk ki, ahol a szabadság nem a merevség és kötöttség enyhébb formája, hanem valóban megélhető függés-mentesség.

A réseket persze nehéz megtalálni, hiszen alapvetően öntudatlanok, ezért kell hozzá némi gyakorlás. Minden ember tapasztalta már őket életében legalább néhányszor éber állapotában is. Olyankor mintha megállna az idő, mintha nem lenne rajtunk az énünk terhe, ezért néha ijesztő, de általában szépséges, nyugodt állapotok. Főleg gyermekkorban, vagy felnőve egy békés, kellemes pillanatban kapott el minket, és boldog, természetes állapot volt, de sajnos könnyen kizökkentünk, mert a majomelme folytatta ugrándozását, és visszarántott minket a szokott keretek közé.

Gyakorolni kell ahhoz, hogy a réseket megtaláljuk, és minél többet időzhessünk bennük. Egy egyszerű gyakorlat a következő: rés van a ki- és belélegzés végén, minden lélegzési ciklusban kétszer is. Mikor a kilégzés vagy a belégzés véget ér, egy pillanatra megáll a folyamat, mielőtt tovább lendülne a következő szakaszba. Időt szánva ennek a megfigyelésére, lehetőleg meditációban, tapasztaljuk, hogy minden lélegzetben jelen van a halál, a születés és a kettő közötti átmenet, köztük egy-egy pillanatnyi ébrenléttel. Mind megfigyelhető és átélhető lélegzetenként kétszer.

Ha a réseket észre tudjuk venni, életünk végtelenül hosszabb és tartalmasabb lesz. Minden pillanat folyamatossá létesül, és nem csak az éberségre igényt tartó felvillanásokban élünk majd, amik ritka, statikus állapotok, nem csak a születés és a halál rövid állapotait érzékeljük, hanem átélhetővé válik az átmenet, és a létezés körének megszakítatlansága. Minden folyamatosan változik, azaz születik, létezik, meghal, és ha elég éber figyelemmel keressük ezeket a réseket, akkor számuk ritkul, idejük rövidül, és egyre több minden tudatosul hétköznapi körülményeink között.

Rohanó, gondokkal és feladatokkal teli napjainkban alig-alig tudatosul valami. Mindenki szeretné az életét, főleg a tartalmas, igazi életét meghosszabbítani, ezért szabadidőre, szabadságra vágyunk, majd ha néha adódik, akkor azzal sem tudunk élni. Egészen más perspektívát nyújt a rések felfedezése: a hétköznapok megélését és valódi életté való nemesítését teszi lehetővé, ami mind az életet végtelenre nyújthatja, mind a szabadságot elhozhatja. A világ sosem fog megváltozni, de a tudat változhat.

De a fő haszon, bármennyire hihetetlen, nem az életidő radikális meghosszabbítása és a boldogság elérése. Felfedezve ezeket a réseket észrevehetjük tudatunk valódi természetét, amit eddig a tudat folyamatosnak tűnő, ám valójában pillanatnyi felvillanásai elfedtek, mint egy tó nyugalmát és mélyét a szél által korbácsolt viharos hullámok. Ezután kezdődhet a tudattal a valódi munka.

A majomelme a gondolatok végtelen zuhatagát produkálja, ám a réseken keresztül látszik a zavartalan tudat, amire a majomelmének nincs befolyása. Ott életünk folyamatos mormogása elcsitul, és látszik a mozdulatlan, kötődésmentes csend. Ez mindig ott rejtőzik a rángatott, meggyötört tudat zaja alatt. Mindig tiszta és mozgás-nélküli, akkor is, ha figyeljük, és akkor is, ha nem. A réseken keresztül látszik a megszakítatlan tudat, ami mentes nyereségtől, veszteségtől, előítélettől, vágytól, haragtól, fenséges és ragyogó, elnyugodott és boldog. Nem rángatják érzelmek, gondolatok, indulatok. Első megismerése után nehéz komolyan venni a világot, majd igazi, mély megismerése után lehet csak igazán komolyan venni bármit is.

A szamszára bizonyosnak tűnik, eleve elrendeltnek, a világ alapvető és meghaladhatatlan törvényének, de a körforgás és az abban való részvétel nem az egyetlen lehetőség, nem vagyunk állandó ismétlődésekre ítélve, megszabadulhatunk.

Elértünk ennek a sorozatnak az utolsó részéhez (rövidesen egy másik, rövid sorozatba kezdünk). Ez a fejezet a szabadulást taglalja, ami a buddhizmus végső célja. A szabadulás a megvilágosodás, illetve az abból következő ellobbanás. A Magasztos megmutatta, hogy ez lehetséges, ezt egy ember elérheti, és ez a példa reményt adhat minden élőnek. Azonban arról is beszélt, hogy mindenki csak maga érheti el, mert sem a földön, sem az égben nincs, aki megváltana minket. De nem kell félni: az élet nem keletkezett, ezért nem is szűnik meg, csak folyik, áramlik, átalakul minduntalan, és amíg nem jövünk rá a szabadulás módjára, úgysem ereszt. Addig a legjobb, amit tehetünk, ha követjük a Buddha Tanítását.

181. A nemtudás a szenvedés gyökere, az emberi működés alapja: a dolgok valóságának nem ismerete, és az eszerint működtetett élet. Ez egy nem szabad állapot, javarészt sodródás, és mert a benne ragadt személy számára saját helyzete javarészt ismeretlen, ezért az ember a lehetőségét veszíti el, hogy szabaduljon. A nemtudás kötött állapotokba ragaszt, amiknek a dukkha az egyenes következménye. A benne tartózkodó fel sem ismeri, hogy mit jelent a szabadság. Nem ismeri fel, hogy döntéseinek szükségszerűen következményei vannak sorsára, ha pedig mégis felismeri, akkor döntéseit bűnnek vagy erénynek látja, amivel élhetetlenné és merevvé teszi még az egyébként barátságos szamszárát is, mely szamszára nem más, csak kötött állapotának neve és formája.
182. A szabadulás, a világfölötti bölcsesség elérése (lókuttara pannya) nem a halálban történik. Akár az élet folytatódik a halál után, akár valamiféle álom, a halál csak a helyzet és a képességek változása, nem a szemléleté. A körből nem léphet ki az, akiben a belátás és a függések káprázatából való felébredés nem született meg, és erre az életben nagyobb a lehetőség, mint a képesség-vesztett halálban. Nem várható, hogy a halál után végre megértjük a létezést vagy a helyünkre kerülünk, mert a válaszok megtalálására, a megvilágosodásra csak élve van lehetőségünk. Ne pazarold az idődet!
183. A transzcendens nem e világon túlit és kívülit jelent a teljes és végleges felébredés tükrében. Mindegy, hogy ennek a világnak vagy az ellentettjének a bűvöletében raboskodsz; mindegy, hogy ebben vagy bármelyik világban tart fogva a nemtudás. Téves felfogás, hogy e világ határain túl az ellobbanás magától megtörténik. Még istent sem lehet elfogadni és megtalálni a nemtudás állapotában, ezért a kegyelmet sem érti és élvezheti, aki nem szerzi meg a tiszta bölcsességet. A rabnak hiába tárod ki zárkája ajtaját, ha nem tud a rabságáról, és nem képes megkülönböztetni azt a szabadságtól.
184. A tudást nem érheted el. Nem lehetsz buddhává. De lehetsz tudás, és lehetsz buddha. Ha a tudást gyarapítani akarod, a nézetek erdejébe tévedsz, és a sűrűből egyre nehezebb lesz kitalálnod. Ha közted és a Buddha között út vezetne, az útnak minősége lenne; ha minősége lenne, tévedés lenne. Ha a Buddhát a jó oldalon találnád, akkor a Buddha romlékony lenne. Ha a Buddhát meg lehetne találni, elveszíthetnénk.
185. A lenti világokban a létezők megölik és megeszik egymást. A középső világokban a létezők már felismerik és megtűrik egymást. A felső világokban megbecsülik és szeretik egymást. Ám minden világ a körön belül lüktet, és egymásba átfolyva, összegabalyodva, a létezőkben folyton eltűnve és megjelenve feltételezik és kiegészítik egymást. A bölcs vígan szemléli játékukat.
186. A megvilágosodás: úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. A nem megvilágosodott lény kiúttalan világban él. Lehet akár boldog, akár szomorú, sikeres vagy elveszett, mindegy, mert ami körülveszi, szenvedésteli. Minden, még a boldogság is. Mindennek a természete szenvedés-alapú. Miért? Mert mulandó, mert látszat-énje van, mert csak függésben van neve és formája, mert neve közmegegyezésen alapul, és nem jelent semmit. Mert állandóan kitett a változásnak és az elmúlásnak, mely fölött nincs hatalma. Mert hatalmat szeretne a változás és az elmúlás felett, nem értve, hogy a nem-változás és a nem-elmúlás mozdulatlansága az igazi halál. Mert összetett, ezért én-tudata csak tákolmány. Mert nem szabad.
187. A legnagyobb igazságok nem célok. A tanítás nem cél, a buddha-állapot nem cél. A szentség nem cél. Ezek mind eszközök, használható, nemes eszközök.
188. A Buddha maga mondta: Tutaj vagyok, mi átvisz a folyón. Ha átértél, dobj el, ne vigyél tutajt tovább teherként, az erdőbe, a mezőre, a hegyekbe. Majd arról is beszélt, hogy a túlsó part is látszat, mert az innenső és a túlsó part egy és ugyanaz. Nem érted? Ne is akard megérteni. Érezni se. Fogadd el, mint a létezés összes paradoxonát, és bízd rá az ellentmondó dolgokra, hogy kioltsák egymást.
189. Embernek születtél, egy igen érzékeny testben, egy különösen érzékeny lélekkel. Ezt cserélnéd el a hétköznapokra? Ezt cserélnéd el mennyre vagy pokolra? Ezt cserélnéd el félelemre vagy reményre? Ezt cserélnéd el istenbe vetett hitre?
190. Az élet ilyen. Ebből tudsz kiindulni. Ha tetszik: ebben tudsz élni. Ha nem tetszik: ezt tudod meghaladni. Ha félsz, ettől félsz, ha szereted, ezt szereted. Ez elől futsz, vagy ehhez menekülsz. A szamszárában vagy, a szamszárához képest vagy, a szamszárához hasonlítasz és tőle különbözöl. A szamszára vagy. Tehát a szabadság az, ami… (a hiányzó részt neked kell kitöltened).
191. Ha megvilágosodásod attól függ, hogy meditációddal elérted-e a megfelelő eredményeket, akkor jó hírem van: kitartó munkával az „éned” fantasztikus megvilágosodás-élményeket élhet át. Evéssel és szeretkezéssel pedig ugyanez az „én” fantasztikus érzéki örömöket élhet át. Egy szent azt mondaná: inkább a megvilágosodás. Én azt mondom: ha így fogod fel, akkor mindegy.
192. Ha a megvilágosodás-élményhez, vagy az oda vezető úton elért eredményeidhez ragaszkodni kezdenél, akkor már inkább javaslom a hedonizmust, és a vad, érzéki örömöket. Mindkettő szimpla érzék-kielégítés, de az utóbbival kevesebb a gond.
193. Éppen rajongsz, a többi embernek és a Tanításnak akarod szentelni az életed, elvonulásban akarsz élni, a megvilágosodásra törekedni – most éppen így vagy. Aztán kiábrándulsz, úgy érzed, nem fejlődsz, csalódsz, mert nem haladsz, vagy neked nem tetszőt találsz a Tanban, a többi emberben – most éppen így vagy. Majd közönyt érzel, rendben vagy, de nem hajt semmi, elkönyveled, hogy az élet ennyi, a buddhizmus pedig csak egy filozófia – most éppen így vagy. Nem érdekes. A hangulatok változnak, te változol, minden változik. Nincs itt semmi látnivaló. Na jó, de a Tan örök? Dehogy, semmi sem örök. Az is változik, majd elmúlik, ne aggasszon. Csak nyitottan figyelj.
194. Az elmélyülés, az üresség megtapasztalása, a dhjána-meditáció nem transz, nem különleges lelkiállapot. Sőt! A legtermészetesebb, legegyszerűbb, legmindennapibb állapotunk, az igazi természetünk. És mind közül a megvilágosodott állapot a legtermészetesebb és a legkevésbé izgalmas. A megvilágosodás nem fénylobbanás, nem harsonák és hallelujázó angyalok kórusa, hanem minden izgalom, mozgás és káprázat elcsendesedése.
195. A megvilágosodás eléréséhez alázat kell. Nem megalázkodás, hanem alázat, ami a teljes és tökéletes nyitottság.
196. Ha spirituális céljaid úgy akarod elérni, mint világi céljaid, veszíteni fogsz. De ez fájóbb lesz, mert istentől való elhagyatottságként éled meg, az elengedésüket pedig halálként. A nemes Ösvény a világi utaktól nem a burkolatában különbözik.
197. Fent vagy? Megvilágosodtál? Ügyes vagy, a te érdemed! Lent vagy? A pokolra kerültél? Ügyes vagy, a te érdemed! Mindegy már neked, hol vagy? Végre megértetted!
198. Belegabalyodtál a világi élet kényszereibe. Szabadulj! Belegabalyodtál a megvilágosodás kényszerébe. Szabadulj!
199. A megvilágosodás nem csoda, nem fényrobbanás, még csak nem is valami. Az Ösvény nem szikrázó, fényes út az ég felé. A buddhává válás nem valamivé válás, nem valamitől való megszabadulás. Nem „levés” és nem „nem-levés”. Ahogyan a Gyémánt-szútrában szerepel: „Nincs semmi, amire a Tathágata ráébredhetne a teljes és végleges, felülmúlhatatlan megvilágosodásban. … Egyáltalán semmi sincs ott, amit meg lehetne ismerni. Ezért hívják teljes és végleges, felülmúlhatatlan megvilágosodásnak. … Aki szerint a Tathágata a Dharmát tanítja, az félreért engem. … Mert nincs semmi, amire a Tathágata a teljes és végleges, felülmúlhatatlan megvilágosodásban ráébredhet. Amit a Tathágata felismert és tanított, sem nem igaz, sem nem hamis. Mert a Tathágata szerint minden semmi, ezért mindent buddhadharmának, buddhaságnak nevez. … A Tathágata nem tudott meg semmit a felülmúlhatatlan megvilágosodásról. Nincs semmi, amit a teljesen megszabadult és megvilágosult Buddha megtudhat a felülmúlhatatlan és végső megvilágosodásról. S hogy miért? Mert a Buddha nem más, mint a valóság alapvető természete.”
200. Amíg az Egyben, a Buddhában, az Istenben, a Dharmában bízol, addig léteznek számodra ezeknek az ellenkezői is. Ez duális gondolkodást eredményez, ami nem vezet sehová. Minél inkább ragaszkodsz valami egyetlen, szent célhoz, szellemhez, annál jobban távolodsz az igazságtól, és erősíted meg magadban az „énség” téves képzetét. Ezek mind csak kapaszkodók, de sokszor még annak is kevesek, mert csak szavak. Mind csak egy észlelés, az öt halmaz részei. Elnevezheted őket bárhogyan, vitatkozhatsz róluk, végül mind csak név és forma. Minél jobban kergeted a nem-kettősség képzetét, annál több darabra szakítod a világot. Paradoxon, de így működik. A szeretet észlelés, Isten észlelés, a Buddha észlelés. Mint Krisztus a kereszten, mikor felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Az egyetlen észlelés, amire az „én” számított, hirtelen szertefoszlott a tudatában.

Kívánom neked, hogy amikor az elkerülhetetlen, végső elmúlás közelít feléd, neked ne kelljen így rettegned. Kívánom, hogy addigra legyél felkészült. Barátom, ezt lehet, hogy még nem tudod elfogadni, de egyszer a legnemesebb hitedet is el kell engedned, majd végül az egyetlen, igazi kapaszkodódat, magadat is. Ennek a megértésétől függhet, hogy az elmúlás pillanatában az életnek tűnő halálba zuhansz, vagy a halálnak tűnő létezésbe lépsz.

Egy buddhista szentirat, a Milinda-panyha írja le a Nágaszéna nevű buddhista bölcs és I. Menandrosz indo-görög király dharmáról folytatott beszélgetését. Az eszmecsere az i.e. 2. században zajlott, és néhány évszázaddal később állt össze a végleges leirata, vélhetőleg sok későbbi kiegészítéssel és betoldással gyarapítva. A szöveg egy része később elveszett, így a páli kánon (Tripitaka, az ősi buddhista szöveggyűjtemény) egyetlen töredékes darabja. Nágaszéna egy nagy arhat, tehát megvilágosodott buddhista szent, ami az ősi théraváda (öregek tanítása) irányzat szerint a legmagasabb elérhető állapot a buddhák után. A legenda szerint a Tripitaka (hármas kosár) szövegeit Dharmaraksitával, a görög buddhista szerzetessel együtt tanulmányozva érte el a megvilágosodást. A Milinda-panyhában a király 236 kérdést tesz fel a bölcsnek, sok témában: érdeklődik pl. az újraszületés, a bölcsesség, az öt szkandha, a rossz cselekedetek felől, de az írás leghíresebb része a „nem-én” lényegének megvilágítása a harci szekér hasonlaton keresztül.

A király megkérdezte a szerzetes nevét. Vélhetően már ismerték egymást, vagy legalábbis, mivel a király is hívő buddhista volt, bizonyosan hallott már a szentről, ezért a kérdést inkább az a kíváncsiság inspirálhatta, hogy mit válaszol egy arhat, amikor a személyéről kell nyilatkoznia. Nágaszéna válaszul egyszerűen csak bemutatkozott: „Nágaszéna vagyok.”, majd hozzátette: „A Nágaszéna csak egy közmegegyezésen alapuló szóhasználat. Nincs különálló személy, ez csak egy név, egy elnevezése ennek, amit magad előtt látsz, nagy király.” Nem a nevünk vagyunk, nem a ruhánk, nem a házunk, nem a javaink, nem a szeretteink családtagja, nem barátaink barátja, nem szüleink gyermeke és nem gyermekeink szülője. Ezek címek, pózok, állapotok, helyzetek, ahogyan a bölcs ezt nyilvánvalóvá tette már a bemutatkozásában.

Menandrosz király tovább érdeklődött:

„- Akkor válaszolj, bölcs tanító, ki viseli a szerzetesi ruhát, ki viseli a neved, ki gyakorol, ki meditál, ki kel, ki fekszik, ki lélegzik, mint Nágaszéna?
- A Nágaszéna elnevezés – válaszolt a bölcs.”

Ki olvassa most e sorokat, barátaim? Ki ül a számítógépe előtt, ki eszik, ki gondol, ki érez benned most? Ki az, aki a nevedet viseli, akit körülvesznek az emberek és egy élet alatt gyűjtött tárgyak, aki született, majd meghal, de most itt ül, mert érdekli ezekre a kérdésekre a válasz? A király tovább kérdezett:

„- Lehetséges, hogy a fejeden lévő haj lenne Nágaszéna?
- Nem az, király – válaszolta a bölcs.
- Akkor a körmeidben, fogaidban, húsodban, inaidban, csontjaidban, csontvelejedben, veséidben, szívedben, májadban, hashártyádban, lépedben, tüdődben, beleidben, gyomrodban, ürülékedben, epédben, köpetedben, gennyedben, véredben, verejtékedben, zsírodban, könnyeidben, nyáladban, nyálkáidban vagy vizeletedben van Nágaszéna?
- Nem, király, kétségtelen hogy mindezek nem én vagyok.
- Akkor, te szerzetes, az örömöd, a fájdalmad, az érzésed, érzeted, késztetésed, gondolatod vagy tudatállapotod Nágaszéna? Avagy a sikereid, a kudarcaid, szorongásaid, büszkeségeid, vágyaid, ellenszenveid alkotják a szerzetest, aki itt áll előttem?
- Nem, nem az vagyok.
- Akkor életed vagy halálod a Nágaszéna nevű bölcs?
- Nem, király, Nágaszéna csak egy elnevezés.”

Hol keresed magad, mikor szenvedésedet le akarod gyűrni, mikor megéled örömeidet, mikor keresed születésed okát vagy rettegsz halálodtól? Hol találod a megmentendő, megvédendő, a halál után tovább vihető részt, amit magaddal azonosítasz?

A beszélgetés folytatásában a király megvádolta az arhatot, hogy hazudott neki, mert Nágaszénának adta ki magát, pedig nincs is ilyen személy. Ám itt a bölcs vált kérdezővé, és így fordult a királyhoz:

„- Király, hogyan érkeztél találkozónk helyszínére?
- Harci szekéren, bölcs szerzetes.
- A szekér, mely ide hozott, a tengely, a kerekek, a járom vagy a gyeplőszár?
- Egyik sem, a szekér e részek egyike sem.
- A szekér különbözik a részeitől, nagy király?
- Nem különbözik.
- Akkor, király, te is hazudsz. Azt állítod, harci szekéren érkeztél, de nem tudod megmondani, mi az a szekér.
- Nem hazudok, szerzetes. A szekér a részei miatt létezik névként, elnevezésként, közmegegyezésen alapuló szóhasználatként.
- Pontosan, nagy király, miként a Nágaszéna elnevezés is testem, érzékeim, érzéseim és gondolataim miatt létezik névként, elnevezésként, közmegegyezésen alapuló szóhasználatként. De végül is nincs személy, akit meg kellene találni, akit meg kellene menteni, akinek meg kellene világosodnia.”

Az anatta, az éntelenség megértése során is nagyon fontos elkerülni a szélsőségességet, és szem előtt kell tartani a buddhizmus egyik legfontosabb tanítását, a középút tanát. Aki a végletekig fokozza az éntelenség megélését, eljuthat a nyilvánvaló tapasztalat tagadásához, miszerint létezik, észlel, és ehhez a létező és észlelő lényhez köze van. Tagadhatatlan, hogy vagy, hogy te vagy az, aki ebben a térben és időben, most, itt, ebbe a testbe zárva megjelentél. A Buddha úgy van ezzel, mint Istennel: sosem tagadta létét, de óva intett az istenfogalom megmerevítésétől és az ahhoz való ragaszkodástól.

Ilyen az éntelenség tana is. Nem mondja a Buddha, hogy nincs én. Amit mond, hogy az én egyetlen pillanatnyi állapotához se ragaszkodj, hiszen állandóan változik, és egyetlen pillanatban sem mondható késznek, állandónak, nincs magva, sem önlényege. A hozzá való ragaszkodás a káprázatba ránt, és nem engedi meglátni a létezés valódi lényegét, a változást, a mulandóságot.

A határok elmosódnak. A létezésben egyetlen határ sem húzható meg teljes biztonsággal, sőt minden szél, választóvonal, határ maga is egy többdimenziós test, melynek szintén alakja, határai, szélei, kiterjedése van. A határ, mint elválasztó, kettéosztó, mint széleket, szélsőségeket teremtő valóság értelmezhetetlen. Nem arról van szó, hogy a létezők összeolvadnak, hanem arról, hogy sosem voltak sem külön, sem egyben. A nem-létező jelenségek és a holtnak tűnő anyag szerkezetében, viselkedésében az élőt imitálja, az élő pedig élettelenből épül fel. Az élő és élettelen között alig fedezhető fel különbség. A formájuk, a belső lényegük, a megjelenésük, a világban való részvételük, a tapasztalhatóságuk, a belső törvényeik ugyanazok, és működésükben is alig térnek el. A dukkha és a mulandóság vonatkozik a szaporodó és táplálkozó élő, valamint a holtnak tűnő anyagra is. Otthonod kiterjed az élőkön kívül a tárgyakra is, és ha valaha érezted, hogy jó neked a teremtett világ élettelen tárgyai között, azt ezért tudtad megélni. A világban olyannyira otthon vagy, hogy mindegy, élsz vagy halsz, a világban helyed van. Ez az igazi istentisztelet. Ha meghaladod viszonyításaid és mindig otthon vagy mindenhol, akkor érted meg, amit a Buddha mondott. Otthon a fagyban, a halálban, a virágos mezőn, egy sziklán naplementében, gyötrelemben és boldogságban, viszonyítások nélkül, a három jellegzetesség rabsága nélkül. Az „én” minden megnyilvánult sajátja, nem csak a mi fajunké, aki elég eszessé vált ahhoz, hogy önmagára csodálkozva éntudatot ismerjen fel magában. Az „én” minden élőben és élettelenben mulandó, de csak mi tudunk ragaszkodni hozzá, ezért a szenvedést, a dukkhát csak mi tudjuk érezni. Ez tesz emberré, ez tragédiánk és gyönyörűségünk is.

Kicsi és nagy, élő és élettelen, sötét és világos csak egymáshoz képest rendelkezik tulajdonsággal. Az egyetlen létező a tudat, mely teremt és értelmez, és még az sem állandó. Gyönyörű vibrálásban, és közben mégis elnyugodva folyik egymásba minden dharma. Az énhatárok felállítása a szamszárikus kétségbeesés jele, ahol a rettegő elme darabol, szétszed és kategorizál, mert fél, mert érteni akar. A bátor tudat elengedi a rettegést és a kapaszkodókat, és engedi egymásba folyni a világ részeit, amit úgysem tudna megakadályozni, és így meghaladja az „ént”, és vele a dukkhát.

Ebből a szempontból az első két ismérv fontosabbnak tűnik, mint a harmadik. A mulandóság miatt van éntelenség, emiatt nem található meg az „én” egyetlen pillanatban sem, ezért csak folyamatában, változásában értelmezhető. A Buddha a ragaszkodás elhagyására szólít fel, ez talán legfontosabb üzenete. A ragaszkodás vágyat szül, a vágy éntudatot teremt, az dukkhát, mert a ragaszkodás a mulandóság miatt reménytelen.

A Buddha nem tagadta Istent, de nem beszélt róla, mert Istent képtelenség megismerni. Korlátozottabb lény nem ismerheti meg a nálánál korlátlanabbat. A tapasztalat mutatja, hogy létezik nálunk magasabb hatalom, a bölcsesség pedig mondatja, hogy az ő megismerése helyett a saját tudatunkat kell kutatni, mert az a mi feladatunk, ezek a mi korlátaink. Szerénység és alázat, bölcs belátás szükséges, hogy az ember felismerje lehetőségeit.

A buddhista semmit nem tagad. A teremtett világot tapasztalja, elismeri és megtiszteli. Nem válogat a jelenségek között, hanem ami jön, fogadja, ami elmegy, engedi. A világot egyben igyekszik látni. A káprázat felismerése után sem tagadja a dolgok és jelenségek létezését, mert káprázat-mivoltukban is léteznek, valósak, mert tapasztalhatóak. Káprázat-jellegük a függésükre utal, nem a valóságukra. Arra utal, hogy ami káprázat, az valami helyett van, amit még nem látunk, ami helyett egy erős függés-hálót hoztunk létre saját rendelkezésre álló erőnkből és lehetőségeinkből. Az igazi istentisztelet megengedi Istennek, hogy olyan legyen, amilyen, és nem szeretné ráerőltetni fogalmait, nem szól bele döntéseibe, és nem próbálja imával manipulálni. Istent is azzal a bölcs figyelemmel tapasztalja, mint minden mást, és kutatja valóságát, ahelyett, hogy bálványt teremtene.

A Buddha azt mondta, hogy a dukkha van, és azt meg kell ismerni. Nagyon bölcsen nem azt mondta a Magasztos, hogy az élet szenvedés, hiszen látjuk, hogy sokszor nem az. Csak annyit mondott, hogy az életben létezik szenvedés, ami állandóan vissza-visszatér életünk során elkerülhetetlenül. És azt is mondta, hogy ennek oka a vágy, a ragaszkodás, kötődés, ami végül függés, karmikus kapcsolat, tehát következménnyel jár, ami megint csak a szenvedés. Nem beszélt az élet ellen, ami felfoghatatlanul bölcs gondolat. A Buddha útja csak annak való, aki az életben található dukkhát már felismerte és megunta. Nekik a Nemes Nyolcrétű Ösvény a megoldás. A többieknek pedig szabad a választása, ha akarnak, nem követnek tanítást, ha akarnak igen, és választhatják bármelyiket. Nincs rangsor, nem értékesebb egyik a másiknál, de ha valakinek elege lett a folytonos szenvedésből, a szamszára ismétlődő köreiből, akkor a buddhizmus lehetőség ennek a problémának a megoldására, mert segít meglátni a dolgokat úgy, ahogyan vannak, ha az „én” nem emelhet többé korlátokat.

Az énhez való kötődés oka, hogy mivel dolgainkat, környezetünket, és legfőképpen gondolatainkat, érzelmeinket sajátunkként ismerjük fel, ezért kialakul irányukba a ragaszkodás és a vágy, és ez a háló, ez a viszonyulás-halmaz lesz az otthonunk, ebben ismerjük fel magunkat. Elnyomjuk annak a tudását, hogy ez az "én" folyamatosan változik, és ebben segít, hogy a változás általában lassú, legalábbis a mi idő-érzetünk számára lassú, és így önazonosságunk legfontosabb bizonyítékai, a személyiségünk és az emlékeink állandónak tűnnek. Ha a változás hirtelen, pl. trauma, baleset, nagy veszteség esetén, akkor meginoghat ez a biztonságunk, de általában találunk más tapadási felületet: ilyenkor szokás a spirituális kapaszkodókat meglelni. Persze legtöbbször ehhez is csak annyi közünk van, mint az elvesztett körülményeinkhez, és nem történik más, mint egyszerű énmentés. A kapaszkodók elvesztését semminek, halálnak, megsemmisülésnek érezzük, és abból a szempontból igazunk van, hogy a látszatvilág szempontjából valóban veszteségek.

Többször hívtam már a szamszárát látszatvilágnak, de félreértés ne essék, ez a látszat nagyon is erős és valóságos. Amit tapasztalsz, az akkor is létezik, ha valójában nem létező, mert neked, akkor és ott igaz. Ilyen a fizikai tapasztalat és a spirituális is: a világ az világ, az isten az isten. Nincs értelme arról beszélgetni, hogy mennyire valódiak a tapasztalatok, mert bölcs ember nem elemzi a ködvilágot. Nálunk nagyobb hatalom segítségét kérni nem szégyen, de a kézzel fogható tapasztalás elől álmokba és hitekbe menekülni méltatlan és felesleges; ennyi erővel bálványt is faraghatnánk a házi oltárunkra.

Aki elveszíti emlékei, ön-azonossága biztonságát, az megrémül, és igyekszik visszakerülni megszokott keretei közé, vagy ha az már nem járható, akkor hasonló, új keretek közé, egy ismerős identitásba, amiben újra megjelenhet énjének átmentett maradékaival. Ám néha elérkezik az a pillanat, amikor az egyén, karmájának, bölcsességének vagy helyzetének következményeképpen szabadulni kíván az ego kötelékeiből. Ilyenkor, szinte az összes vallás és bölcselet tanácsára, harcba száll énjével, és azt igyekszik:

- legyőzni;
- megsemmisíteni;
- elnyomni;
- megváltoztatni;
- átformálni;
- megjavítani;
- rossz részeit elhagyni;
- jó részeit erősíteni;
- felülemelkedni rajta;
- elengedni;
- meghaladni;
- figyelmen kívül hagyni;
- istenhez emelni;
- a közösben feloldani;
- az isteni énhez csatolni;
- elfogadni, és így megnevelni;
- térdre kényszeríteni, és behódoltatni valamely felsőbb hatalom előtt;
- megszeretni;
- vezetni;
- uralni;
- a démonokat kiűzni belőle;
- angyalok által felemelni;
- megtörni;
- meggyőzni;
- belátásra kényszeríteni;
- művelni;
- nemesíteni;
- felébreszteni;
- megvilágosítani;
- ellobbanásba juttatni;
- buddhává tenni;
- krisztusivá tenni;
- ragyogóvá formálni...

Bármeddig lehetne sorolni, hogy milyen szívesen, milyen heves szerelemmel tudunk fordulni magunk és énünk felé ebben az állítólagos harcban. Semmivel és senkivel nem foglalkozunk ennyit, mint magunkkal, ezzel a megismételhetetlen csodával. Hatalmas erőket mozgatunk meg ilyenkor, hogy ésszel, szívvel, erővel, kultúrával, vallással, hittel, hagyománnyal felvértezve az „ént” jobb belátásra bírjuk, és így megmentsük a… mit is? Az „ént”? A lelkünket? Magunkat?

Hát nem most indultunk harcba ellene? Nem az volt a terv, hogy szabadulunk rabságából? Sajnos az „én” állandótlanságának és valótlanságának felismerése után az ember, a szabadulás reményében, kiemelten kezd el foglalkozni vele. Ez természetesen csak megerősíti, de a másik probléma, hogy általában csak az ego külső, felületes rétege kerül felismerésre, és az ellene harcba induló, szenvedő ember még azzal is adós, hogy legalább ismerje ellenfelét. A buddhizmusban akad egy elsőre furcsának tűnő gyakorlat, ami azt javasolja, hogy mielőtt az „én” lebontásával foglalkoznánk, először térképezzük fel, mélyedjünk el benne, és erősítsük meg. Éljük meg és használjuk az „ént”, vessük bele magunkat, mert nem lehetséges szembe fordulni vele, amíg nem látjuk teljes valójában. Ez persze veszélyes út, mert a világ legvonzóbb csábítójával készülünk flörtölni, és ebből a nászból még a szentek sem tudnának könnyedén szabadulni.

Mást javasolnék. Az ember hajlamos az egoját egy formával, kiterjedéssel bíró egységnek, egy kifejlődött, kész identitásnak látni, tehát statikusnak, vagy legalábbis változatlan maggal bírónak tekinti. Ezt aztán hite szerint léleknek, személyiségnek vagy pszichének nevezi, eredetét teremtettnek, genetikailag meghatározottnak vagy szociálisan determináltnak gondolja. Az „én” azonban nem ilyen, nem egy körüljárható tárgy, hanem folyamat, állandóan vibráló és alkalmazkodó változás. Ezt persze már felismerte a tudomány is, de ennél mélyebb ismeretre gondolok: alapjaiban és lényegében idegen tőle az önazonosság és bármiféle állandóság, mert a lényege ürességtermészetű, viszonyulásai meghatározhatatlanok, és alkalmazkodásának tárgyai káprázat-lényegűek. Hogyan lehetne harcolni köd-mivoltával? Az „én” egy formátlan, állandóan változó észlelés, amit sem elfogadni, sem meghaladni, és sem megmenteni, sem elpusztítani nem lehetséges. Nem lehetséges, mert hiányzik ön-lényege, hiányzik harcunkhoz az ellenfél. Aki az énnel foglalkozik, ingoványba téved, és csapdába kerül. Mikor küzdünk vele, őt erősítjük, így ellentétes hatást érünk el.

Az „én” lényege és természete a folyamatos, minden pillanatban újralétesülő és feloldódó tapadás-halmaz a körülötte lévő érzéktárgyakhoz, identitása pedig ezeknek a pillanatoknak a végeláthatatlan sora, kiegészítve a múlt álom-emlékeivel és a jövőről szőtt vágyakkal. Megfoghatatlan. Az ezzel való harc csak további kötődést és haragot szül, ráadásul egy olyan identitás ellen, ami még csak nem is létezik.

Az „én” folyamatos áramlását látjuk szilárd és határokkal rendelkező valóságnak. Nem kell tőle megszabadulnunk, mert soha nem is létezett, és ezért ragaszkodnunk hozzá is értelmetlen. Nincs ego, amit meg kellene ölnünk vagy haladnunk. Akkor mi a teendőnk? A tartós és változatlan énbe vetett hitünket kell elengednünk, különben a halál nagy illúziója valósággá válik számunkra. Nagyon fontos: nem történhet meg veled más, csak amiben hiszel, mert ha más történik veled, azt nem leszel képes látni hited korlátai miatt, ezért minél több illúziót engedsz el, annál szabadabb és tisztább leszel. A legnagyobb illúzió pedig az „én”. De talán még ne ezzel kezd. Legyen ez most egy gyakorlat: keress egy illúziót magadban, és amíg nem találkozunk újra, vizsgáld azt távolságtartó figyelemmel.

Ideértem, mert késztetett a vágy, hogy tovább menjek, és figyeljek, éberen, mert alig maradtak emlékeim, amikből felismerem magam. Az alkot engem, amire emlékezem, azt ismerem a világból, amit máshonnan kaptam. Üres kézzel érkeztem meg a városba.

Fényes, kietlen táj. Szabadulás az út porától, eloldódás a kietlenségtől, a magány fogságából. Idefelé jövet még csak a gondjaim zavartak, még csak megoldást kerestem a hétköznapok zűrzavara ellen, de többet találtam itt. A napfényes város lustán fürdik a fényben, alacsony, sárga házait áztatja a Nap heve. A benne élők békéjét vigyázza a vár tornya, a hitük, a családjaik. Hallottam hősükről, elmesélték az Eseményt is, és láttam, hogy ez végül is mit sem változtatott rajtuk. Dolgoznak, esznek, szülnek, azt teszik, amihez értenek. Esznek, amikor éhesek, alszanak, amikor álmosak. Szeretem bölcsességüket, szívesen vagyok közöttük.

Nem  kérdik hitemet, de enni adnak, és egy szobát, ahol pihenhetek. Tudom, hogy nem maradok közöttük, és próbálom elfojtani a vágyat, hogy ne menjek el innen. A hősük különösen érdekel, szeretnek mesélni róla. Állítólag a toronyban él, évszázadok óta, amit nehezen hiszek, de nem akarom megbántani őket kétkedésemmel.

Most egy ideig nem megyek sehová, úgy döntöttem, feltöltődöm itt. Elfoglaltam egy házat, lepakoltam, berendezkedtem. Reggelente kimegyek a tengerpartra, és a harmatos fűben, kicsit borzongva a hajnali nyirkosságtól, a szikla szélén ülve köszöntöm a felkelő Napot. Aztán a városban járok, ismerkedem, és segítek a munkában. Hosszú idő telt el így.

Tudom, hány ház van a városban, ismerem az utcákat, a sárga sziklás hegyet, a várat a dombon. Ismerem az életüket és a lakókat, a vidám ifjakat, a mosolygó lányokat, a meglassúdott öregeket. Ezért is volt furcsa, amikor az egyik reggel, igen, nem olyan régen, egy szokásos, álmos reggelen, visszafelé a tengerpartról, az egyik szélső házat, amiben az a kedves pár lakott, nem találtam. Bármilyen furcsa ezt kimondani, hiszen házak nem szoktak eltűnni, de nem volt ott, a nagy olajfa mellett, ahol az a földút kanyarodik, amin az a nagy, vízvájta gödör nehezíti a szekerek mozgását. Nem hittem a szememnek, körbejártam a helyet, és a helyzet komikumát érezve megkérdeztem az ismerős szomszédokat, hogy mi történt. Csodálkozva néztek rám. Nem volt ott ház soha, és nem ismerték a családot. Sosem laktak ott azok, akiket kerestem. A város változatlan volt, de én egész délelőtt szédelegve sétáltam benne. Talán a Nap sütött túlságosan erősen, talán az élmény volt megrázó, de kételkednem kellett emlékeimben. Ismerőseimnek nem mertem beszélni az eltűnt házról.

A következő reggel vidám akartam maradni, és elnyomtam magamban az előző nap élményét. Ám amikor visszafelé baktattam a partról, az utca közepén legyökerezett a lábam. Egy ház, ami korábban részben a többire támaszkodva áll a fényben, aminek kertjében előző napon még gyermekek szaladgáltak, eltűnt. Eltűnt lakóival, kertjével, környezetével együtt, és eltűnt a város lakóinak emlékeiből is. Feldúlva kerestem őket, érdeklődtem, de csak zavart nevetést és furcsa pillantásokat kaptam. A város lakói szerettek, és nem értették, mi történt velem, pihenni küldtek. Reszketve tértem haza, és aznap már nem mertem kimenni. Elaludtam.

Másnap reggel a szobámban talált a reggel, nem a parton ülve. Tudtam, mi vár odakint. Dél volt, mire előmerészkedtem, és az utcákat járva rövidesen megtaláltam, amit kerestem. Illetve nem találtam, hiszen eltűnt, elpárolgott, egy újabb ház, a város széle felé, ahol korábban sokat vendégeskedtem, és ami most nem volt a helyén. Nem csak egyszerűen hiányzott, hanem hűlt helye volt kertje fáinak, a ház alapjának, mindennek, ami azt mutatta volna, hogy itt valaha emberek éltek, szerettek, dolgoztak. És hűlt helye volt a családnak a többiek emlékeiben. Rokonaik, barátaik, szüleik nevettek ki, amikor kérdezősködtem felőlük, és éreztem, hogy már híre terjedt furcsa viselkedésemnek. Kirohantam a tengerhez. Éreztem, lázas vagyok, a hideg és a meleg felváltva kínzott. Mi történik velem? Mi történik itt?

Napokig nem mozdultam ki a házamból. Kedves emberek jöttek, ápoltak, ételt hoztak, és megnyugodtak, hogy előző, nyugtalanító viselkedésem csak egy betegség következménye volt. Nem tudom, hány nap telt el lábadozásommal, de végül magam is megnyugodtam, hogy lázálmom volt. Mikor derűsen, felépülve végül kiléptem a házamból, felkiáltottam, és megtántorodva az ajtófélfába kapaszkodtam: körbenézve mintha a pokol nyílt volna meg szemeim előtt. Az utca foghíjassá vált, házak hiányoztak, minden rendszer, minden magyarázat nélkül. Rohantam, őrjöngve sírtam, és a hiányos utcákon a szembejövőket faggattam beléjük kapaszkodva. Kérdeztem, emberek neveit soroltam, akik örökre eltűntek, nyomtalanul kitörlődtek a múltból, az emlékekből és az élet könyvéből. A város fele állt már csak, közöttük üres, csupasz telkek, az emberi élet nyomai nélkül, és a maradék lakók úgy éltek, mintha semmi nem történt volna. Nem értették kérdéseim, nem ismerték az eltűnteket, és most már nyíltan úgy tekintettek rám, mint egy bolondra. Az utcákon többször végigrohantam, és ahogyan esteledett, kétségbeesetten láttam, hogy már ott sem áll ház, ahol még reggel emberek készülődtek munkára a kapuban, ahol anyák intettek a gyerekeiknek és nekem. Gyűlt az éj, és a fogyatkozás nem állt meg, sőt, gyorsult. Jajgattam, a ruhámat téptem, könyörögtem a körém gyűlt embereknek, hogy hagyják el a várost, mert el fognak párologni, nyomtalanul, végleg. A város maradék lakói a kiürült utcákon, a még megmaradt néhány házból kiszaladtak, és nem értették szavaim. Odavezettem őket a letarolt, széljárta telkekhez, de csak meredtek rájuk, és csodálkoztak rettegésemen. A város szélére szaladtam, lerogytam egy fa alá, és kimerülten álomba zuhantam.

Az erős, forró napsütés ébresztett. Rongyos, megszaggatott ruháimban, botladozva sétáltam be a város maradékába. Egy utca utolsó, még meglévő házából egy ismerősöm intett, nyugodtan, mint régen. Az üres utcákon a szembejövők, az utolsó lakók kedvesen érdeklődtek hogylétem felől, remélve, hogy már jobban vagyok. A piacon az utolsó két árus derűsen várta a vevőket, akik már sosem jöttek el, eladásra szánt portékájukból még semmi sem hiányzott. A partig vánszorogtam, ahol ruhámat a mellemen összefogva sokáig bámultam a vizet. Tudtam, most már vége lesz, nemsokára befejeződik.

Alkonyodott, amikor feltápászkodtam. Mikor ráléptem a városba vezető útra, ott, ahol korábban az első ház állt, már nem féltem. Az üres, csupasz pusztaság felett kellemes, langyos esti szél fújt. Sziklák, szikár bokrok és szívós füvek borítottak mindent. Ház, út, oszlop, ember formálta kő, semmi sem maradt. A lágy esti fényben magam álltam ott, egy megejtő szépségű mediterrán táj közepén, ahová odahallatszik a tenger moraja. Üres volt a domb, ahol a vár állt, magányos és érintetlen volt minden, ameddig a szem ellátott.

Tovább kell mennem, és figyelnem kell, éberen, mert az emlékük már csak bennem él, és csak az emlékük az, amitől az vagyok, aki, amitől felismerem magam. Az alkot engem, ami belőlük megmaradt, annyit ismerek a világból, amit nekem adtak. Úgy távoztam, ahogyan jöttem: megyek tovább.