A bódhiszattva fogadalom:

A szenvedő lények számtalanok,
fogadom, hogy mindnek segítségére leszek.

A szenvedélyek kötelékei sokfélék,
fogadom, hogy mindtől megszabadulok.

A tanítások sokrétűek,
fogadom, hogy mindet megismerem.

Az Út a teljesség elérése,
fogadom, hogy végigjárom.

35. A mahájána út (nagy szekér irányzat) és meditáció alapvető része a bódhiszattva fogadalom. Amennyiben nem akarod a világ összes lényét a nirvánába segíteni, akkor az Ösvényen való haladásod óhatatlanul büszkeséget, becsvágyat gerjeszt benned, és a többi létezőtől való eltávolodásod miatt letérsz az útról. A Négy Mérhetetlen szükségszerű feltétele a megvilágosodásnak. Ez az a tudatállapot, a bódhicsitta (buddha-természet), amiben a gyakorlás egyáltalán elkezdődik. Persze a vállalás lehetetlennek tűnik, de ez csak egy újabb paradoxon. Egyébként sem érdekes a véleményünk vállalásaink nehézségeiről, csak tenni kell.
36. A buddha-természet eredendően tiszta. Nincs megtanulni való tanítás, nincsenek felöltendő vagy elhagyandó tulajdonságok. Még a jó dolgokat is el kell engedni, hogy a szamszára elhagyható legyen.

A tiszta földekre, a nirvánába vagy a mennyekbe tartasz, mert tudod, hogy ezek a birodalmak szentek és nemesek. Ha oda akarsz jutni, tisztítsd meg a saját elmédet. Amint ezt megtetted, a túlpart, a nirvána és a menny máris tiszta.

A figyelem és az észlelés lehet tiszta, mint a nyári ég, vagy köddel borított, lehet felszínes vagy mélyreható. A ködös és szennyezett tudat ködös és szennyezett dolgokat tapasztal. Aki megtisztította saját tudatát, annak figyelme és észlelése is tiszta. A felszínes figyelem és észlelés egyszerű felismerésekre jut, a mélyreható viszont lelát a kút fenekéig. Az egyik a büntetését, a másik a jutalmát nyeri el? Nem. A ködös és felszínes tudat folytatja vándorlását a szamszárában, a tiszta és mélyreható tudat pedig közelebb kerül a szabaduláshoz.

Ahol nincs szennyeződés, ott tisztaság van. De a szamszára nem a szennyeződött nirvána, mert a szenny és a tisztaság csak fogalmak. Ahol nincs kötődés, ott a megszabadulás.  A szamszára a fel nem ismert nirvána: ahol megszűnt a kötődés, ott a nirvána megmutatkozik. Ahol a nirvána megmutatkozik, ott a tisztaság magától értetődően megjelenik.

Ahol van gondolat vagy érzelem, ott van kötődés, és emiatt ott mindig van ilyenség. Az ilyenség a dolgok és jelenségek látszólagos valamilyensége. Az ilyenség állandónak és énnel, saját ön-lényeggel bírónak tűnik a felületes szemlélő számára. A kötődés hiánya az üresség, ami felfedi az ilyenségek látszat-mivoltát, ürességét. De az üresség nem a semmit jelenti, hanem a valóságot, ami szavakkal megnevezhetetlen, mert a szavak, mivel maguk is kötöttek, csak az ilyenségek leírására alkalmasak. A teljes megvilágosodás és a teljes üresség ezért tapasztalható, de szavakkal le nem írható, tanítással át nem adható.

37. A templomok és a sztúpák – a szent ereklyéket őrző épületek – a Buddha szívének és tudatának visszatükröződései. A Buddha külső formáinak tisztelete saját belső bölcsességünket táplálja, mert a valódi buddha, a tudat felébredett lényege, valamennyiünkben benne él.
38. Egyetlen tanítással átkelhetsz a szamszára óceánján, hogy megszerezd az igaz késztetést. A lényeg nem a Buddha szavainak, tanításának megértése, hanem a Buddha késztetésének megragadása. Ha ez sikerült, eldobhatod a tanításokat.
39. A tudat valódi természete, a buddha-természet, minden élőlényben jelen van, mint a Nap a felhők mögött, de a lény formájának és fajtájának korlátai miatt különböző mértékben elhomályosul. Ne higgyük azt, hogy az emberben ez a természet már fényesen tündököl, mert ahogyan a giliszta tudatához képest a miénk fényes, úgy létezik a miénknél is világosabb tudat. A legfényesebb állapot a buddha-természet teljes megnyilvánulása, a tökéletes, tiszta ragyogás, ami minden lényben állandóan jelen van, csak nincs tudatában, nem fér hozzá. Ez több, mint a lélek, mert nem egyéni, nem „én”, nem kötött, nem saját. Nincs buddha a tudaton kívül, és ahhoz, hogy buddhák legyünk csupán annyi kell, hogy mindig tisztában legyünk a tudat valódi természetével; tehát nem elég felismerni azt, ennek a felismerésnek az állapotában kell tartózkodnunk. Ezért az elme és a test lenyugtatása, a szentség állapota, a megingathatatlan fegyelem, fokozhatatlan éberség, mindent értő belátás, az elme végtelen szabadsága, úgy általában a tökéletesség nem a cél, hanem az alapvető feltétel a buddhává váláshoz.

Menjünk erre, legyünk tökéletesek, hogy buddhák lehessünk? Lehetetlennek tűnő kihívás, de jobban megnézve remény és fellélegzés: ez a sok tökéletesség és erény mind felesleges, ha az ember elfogadja örökölt és elveszíthetetlen buddha-természetét. A buddha bent van, a tudaton kívül nincs buddha. Bent van, veled van: keresd meg!

40. Képzeld magad egy tágas helyre, egy hegy tetejére, és tudd, a tudatod már ott van. Képzeld magad egy falevélbe, és tudd, a tudatod már ott van. Majd az égbe, levegőbe, vízbe, gondolatba, és a tudatod már ott van. Képzeld magad a buddhák közé az Égi birodalomba, és tudd, a tudatod már ott van. Lásd magad buddhának, és tudd, a tudatod már ott van. De ne képzelődj, ne fantáziálj, hanem tudd! Tudd: nem te vagy ott, hanem a tudatod!

A tested buddha, a tudatod buddha, a lélegzeted buddha, a látásod buddha, az ülésed buddha, a mozdulatod buddha, a meditációd buddha. Amid nem buddha, az itt ragad, az nem fog tudni veled menni.

41. A belső érzetek és a külső tárgyak közti megkülönböztetés téves. Összefonódva szülik egymást folyamatosan. A buddha és a tudatod közti megkülönböztetés téves. Összefonódva szülik egymást folyamatosan.
42. Ha buddha-természet csak az emberben lenne, egy fal húzódna köztünk és a többi élő között. Miféle fal, ki építette volna és miből készült? Ha buddha-természet csak az élőkben lenne, egy fal húzódna az élők és az élettelen létezők között. Miféle fal, ki építette volna és miből készült? Ha buddha-természet csak a létezőkben lenne, egy fal húzódna a létezők és a nem-létezők között. Miféle fal, ki építette volna és miből készült? Ha buddha-természet csak a létezőkben és a nem-létezőkben lenne, egy fal húzódna a létezők és a nem-létezők, valamint a sem-nem létezők és a sem-nem-nemlétezők között. Miféle fal, ki építette volna és miből készült?

Társad a többi ember, mert egy a lényeged velük; társad állat, növény és minden parányi lény, mert egy a lényeged velük; társad a kő, az anyag, mert egy a lényeged velük; társad az érzés és a gondolat, mert egy a lényeged velük; társad minden szavakba-nem-foglalható, mert egy a lényeged velük. Társaid mind a Kerékben, a Keréken túl és a Kerék látszata után is, mert ha csak egy nem a társad, többé semmi nem illesztheti össze a Széttörtet. Ez a törvény, ez a titok.

43. Hogyan lenne lehetséges a halál, amikor körülötted minden, ebben a pillanatban is létezik?

Hogyne lenne még az élettelen tárgyaknak is buddha-természetük? A fadarab, a kő, a föld is képes meditációban ülni. Minden a saját tudatosságában van.

Ami képes meditációban ülni, az képes tanítani. Aki képes tanulni, az bármiből tanulhat.

Amit érzékelsz, az a tudatodon belül van, az élettelenek és a nem-létezők is, a tudatod pedig buddha-természetű. Mikor kijelented, hogy a valamely megnevezhetőnek vagy meg-nem-nevezhetőnek nincs buddha-természete, akkor a tudatod egy részéről jelented ki ezt.

A buddha-természet feladata, hogy megszabadítsa a világot a szenvedéstől. A tudatodnak buddha-természete van. A tudatodat a gondozásodra bízták, ezért bárhogyan szeretnéd elhárítani magadtól a felelősséget, kijelenthető: a világot a gondozásodra bízták.

Bódhiszattva vagy, tetszik vagy sem.

A külső társadalmi normarendszer keretek közé kényszerít, de valójában ezek a keretek játékszabályok. A játék szabályait születésünktől tanítják nekünk, majd szocializációnk során belénk nevelik, hogy kötelezettségként fogadjuk el, és az alapvető elvárásokat ne kritizáljuk, különben kiiratkozunk a társadalomból. A kialakításukban nem vettünk részt, csak megtanuljuk őket. Aki a játékból kilép, nem jól játszik, vagy veszít, arra vesztesként vagy kívülállóként tekintünk, pedig igazából a nyerés és vesztés, a bentlét és kintlét sem értelmezhető önmagában, csak a játék keretei között. A játékból merítünk identitást, személyiséget. Ám az a helyzet, és ezt a tudomány, lélektan és a vallások sem értik teljesen, hogy a létezőknek van egy önértéke a játék szabályain túl, a játékon kívül, a szabályokhoz való igazodás sikerétől függetlenül. Ez nem a romantikusan felfogott „lélek”, hanem az üresség értéke, valami függetlenség és magában megálló, dukkhától mentes önazonosság.

A külső normákhoz, a játék szabályaihoz való alkalmazkodáson túl, ám annak hatására kialakul egy belső normarendszer. Ez aztán az egyén elől is elfedi saját önértékét, és önmagát kizárólag a játéknak való megfelelés viszonyrendszerében látja és értelmezi. Ha a koronként változó, időnként mondvacsinált, közmegegyezéses szabályoknak megfelel, tiszteli, ha nem felel meg, elítéli magát. A depresszió, szorongás alapvető forrása ez a tévedés. Persze a normák nélkül nem működne a társadalom, de sajnos gyakran öncéllá válnak. Nem elég betartani őket, hogy a társadalom továbbélése és alapvető fennmaradása biztosítva legyen, hanem belül, a lélekben is fel kell építeni birodalmukat, és a nekik való megfeleléshez mérten kell értékelni magunkat. El kell hinnünk, hogy a játékon kívül nincs semmi, és értékünket csak alkalmazkodásunk minősége határozza meg.

Akinek a tudata világosodik, aki a felébredés felé halad, szembesül ezzel a problémával. Természetesen az igazi felébredésre gondolok. A különböző ezo-ostobaságokat és hajmeresztő ál-spirituális baromságokat most figyelmen kívül hagyhatjuk, mert egyszerű és együgyű menekülési kísérletek a valóság elől, és semmivel nem különbek, mint a szamszára egyéb, az életidőt kitöltő tevékenységei, amik az egót hivatottak erősíteni, és a kiválasztottság-tudatot megalapozni. Az úgynevezett negatív szemlélet kárhoztatása és az úgynevezett pozitív szemlélet erőltetése, a „negatívok” lenézése, kerülése és a „pozitivitás” hangsúlyozása különböző „életmód-tanácsadók” által pedig annyira primitív tanítás, hogy igazából szót sem érdemelne. Oka általában a hiányos műveltség, az eszmékről, az emberi kultúráról való ismeretek hiányossága, végül is az ember és a világ ismeretének hiánya. Követői gyakorta képtelenek számot adni a vallott értékekről, saját elveikről. Pozitivitásuk valójában a fennálló rendnek és korszaknak, az aktuális társadalmi berendezkedésnek való görcsös és elvtelen megfelelési vágy anyagi és társadalmi haszon reményében, negatívnak pedig azt tartják, ami akadályozza énjük mindenen és mindenkin túllépő „felemelkedését”, tehát az anyagi és erkölcsi profit megszerzését. Létezik az elme valódi nemesedése, amit okos embereken figyelhetünk meg, akik műveltek, értik a világot, átlátják kapcsolatait, fejleszteni tudják a szabályokat, de ez sem felébredés, csak a játékon belüli magasabb-rendűség, a többi játékos fölé emelkedés, de az ilyen személyek tévedéseikben közösek és társak maradnak a többi játékossal, és tehetségüket csak a szabályokon belül képesek érvényesíteni.

A valódi felébredés azonban természetének okán feloldja a normákat, átvilágítja és lebuktatja a játékszabályokat, ezért a játékba belemerült élők számára idegenül és ijesztően hat. A világosodó személynek vigyáznia kell, mert ha a Dharma szerint él, mármint igazán és teljesen, akkor őrültnek tűnhet a játszók szemében. Ezért nagyon fontos, hogy az ébredés felé haladva, azzal egyenes arányban fejlődjék a személyben a bölcsesség, a szeretet (mettá, 78. bejegyzés) és a tisztelet mind mások, mind önmaga felé. Nem azért szükséges ezen képességek fejlesztése, hogy az Ösvényen járó elkerülje a konfliktusokat, és jótékonyan elnézhesse a többiek botladozásait, hanem azért, mert valóban nem több, nem jobb és nem bölcsebb, mint a többi ember. És valóban nem: az Ösvényen járás egyik ismertetőjegye, hogy a gyakorló felismeri lénye esetlegességét, mulandóságát, ürességét, azt, hogy nincs minőségi különbség közte és a több lény között, sőt, maga a „minőség” és a „különbség” szavak is értelem nélküli fogalmak. Az Ösvényen járónak nem minősége van, hanem helyzete és állapota; nem az igazságban jár, hanem a Dharma útján, és célja nem az elkülönülés és emelkedés, hanem egy állapot elérése. A Dharma útja nem az igazság útja, mert igazság annyi van, ahány lény; a Dharma útján való haladás egy döntés következménye.

Az Ösvény gyakorlója hagyja a játékban maradtakat békén, fogadja el döntésüket, és ne akarja őket kimozdítani. Részben mert a „térítés” alapja gőg és butaság, mert senki nem kérte meg rá, nem hatalmazta fel, hogy igazságot hazudjon magának; másrészt a tévedés lehetősége is mindig ott lebeg felette; és végül a térítés egészen egyszerűen nem működik. Mindenkinek ott kell segíteni, ahol igényli, és akkor, amikor kéri. Aki nem tudja megfogalmazni bajba jutottságának okát, nem látja annak mértékét, fogalma sincs a kiútról, az a segítséggel sem fog tudni mit kezdeni, ezért kényszeríteni embertelenség.

Szerencsére a valódi ébredéssel együtt jár a türelem, a bölcsesség, a szerénység, a tapintat és a mettá. Ha nem, akkor nem igazi ébredés. A szentek minden időben a bölcsesség birtoklásán túl szeretetükkel vívták ki a tiszteletet, és segíteni is elfogadásukkal, türelmükkel tudtak. Az egyedüli kiút, a teljes és végleges megoldás a szentté válás. A végső célba érés szempontjából minden, ami ennél kevesebb, csak teher az egyén és a többi lény számára, alakoskodás, zavarkeltés, tévedés és kilátástalanság, melyet az idő és a világ végtelen türelme úgy mos el, mint a parti homokba rajzolt jelet.

A.)

A szamszára karmikus cselekvései biztosan nem űzik el a dukkhát, ezt már kipróbálta az emberiség, de a konkrét szenvedést képesek enyhíteni. De a nem-cselekvés sem ér semmit, ha az csak restség, lustaság, nemtörődömség. A nem-cselekvés a dukkha zavarának csökkentése békén-hagyással, a további zavar okozásának elkerülésével, bölcs beavatkozással.

A tudat a szenvedés forrása, de ugyanígy a megszabadulásé is. Amíg nem ismerjük fel, hogy a saját tudatunk belülről okozza magunknak a szenvedést, addig kívül keressük a megoldást, és karmikusan cselekszünk.

Ezért nem lehetséges kívül felépíteni a nirvánát. A nélkülözésben és a fejlett világ bőségében is utolér a szenvedés, mert független a javaktól és a körülményektől, ezért a pokolban és a mennyekben sem kerülheted el, mert a dukkha belül terem, és onnan áramlik szét. Akinek étele van, az nem éhes, akinek háza van, az nem fázik, akinek gyógyszere van, az nem beteg, de azt egyik jószág sem ígérte, hogy ha rendelkezel vele, boldoggá tesz.

A dukkha nem szenvedés, a szukkha nem boldogság. A dukkha a kizökkentség, a szukkha pedig a nem-kizökkentség. A dukkha több mint a szenvedés, a szukkha több mint a boldogság.

B.)

Nem csak az anyagi megjelenés a név és a forma; a lelki és szellemi képzetek, a nézetek, az érzelmek és gondolatok is név és forma. Ugyanígy az alapelemek, a források, elgondolások, anyagi és szellemi energiák, és a megnevezhető dharmák közül a megnevezettek, tehát az életre hívottak is név és forma. Név és forma még az ezeknek keretet adó tapasztalási és létsíkok, és a mindeneknek helyet adó nagy edény, a határtalan, felmérhetetlen és formátlan tér is. A térnek nem lehet neve és formája, de még az is név és forma. Ami nem név és forma, az nem ezeken túl található, mert a túlnani is az.

Minden név és forma valahogyan tapasztalható, ezért megteremti az érzékelésének szervét. Ahol nincs az érzékelésnek eszköze, ott nincs tapasztalható, ahol van tapasztalható, ott van eszköz. Összefonódásuk elkerülhetetlen. Ahol valami tapasztalható, ott ki lehet jelenteni, hogy a tapasztalt és a tapasztalható is kötött, függő, és nem fér hozzá üresség-természetű lényegéhez. Ugyanilyen a tapasztaló és az érzékelés szerve is, mert összefonódásuk elkerülhetetlen. A nem-tapasztalható nem igényli az érzékelés szervét, ezért üres, önmagában áll, nincs neve, nincs formája, ezért van és létezik.

Amilyen a tapasztaló, olyan a tapasztalat, de fordítva is működik: ha a tapasztalt kötött és függő, akkor a tapasztaló is. Miért? Mert ha a látvány hamis, akkor hamis a szem, hamis a látás érzete, hamis a látásérzékelés, hamis a látástudat, hamis a látó formája, és ezért nincs valódi neve. Aminek nincs neve, azt hogyan szólítanánk? Aminek nincs neve, azt hogyan szólítaná meg valami nála nagyobb, nemesebb, igazabb? Ha a látó dukkhával terhelt, akkor a látványt átitatja a dukkha; ha a látvány dukkhával terhelt, akkor a látót átitatja a dukkha.

Aki nevet szerzett magának, annak van formája, az jól érzékel, jól érez, jól tapasztal, ezért tapasztalata igaz és valóságos. A tudat tapasztal, a tudat teremt, nem pedig cselekszik.

C.)

Nincs öntermészete a keletkezettnek és összetettnek, mert mulandó, mert nincs állandó magja, mert alkotórészei állandóan szétszaladnak, és új létezőt képeznek untalan. De nincs öntermészete az egyszerűnek és nem-összetettnek sem. Nincs öntermészete a teremtettnek, de a nem-teremtettnek sem. A dharmáknak sem. Akkor sem fogod megtalálni a létezőben a tovább-nem-osztható, állandó lényeget, ha végtelen kicsinyre, alapjaira bontod szét, mert ez nem mennyiségi vagy minőségi kérdés. A tökéletes entrópiába jutott, a végtelen apróvá, semmivé hullott világ nem az öntermészet felébredésének diadala lenne, csak másmilyen káprázat.

A gond nem az összetettséggel van, ezért nem megoldása a rosszul felvetett problémának a gyémánt-csillogóvá tisztítás, az alapelemekre redukálás. Nem az egyszerű a megváltás, és nem a bonyolult a dukkha. Nyugodtabb állapot, de nem az állatok, a növények, a por vagy a kvarkok szintje rejti a választ, és sem az összeillesztés, sem a szétválasztás nem megoldás. A gond az „én” feltételezése és keresése, bármelyik szinten, a gond az „énnel” végzett cselekvés.

A ragaszkodás dukkhát szül, ami különböző mentális zavarokban mutatkozik meg: szenvedés, félelem, nyugtalanság, harag, sőt, maga a ragaszkodás. Ez akkor történik, mikor a valóságot a vágyainkkal helyettesítjük, az igazságot pedig az akaratunkkal. A világ megváltásának indulata innen ered. Ezáltal kijelenthetjük, hogy minden cselekedetünk, ami nem megvilágosodott késztetésből fakad, nem tiszta, téves és zavaros. De ebből ne azt szűrjük le, hogy minden belőlünk fakadó gondolat mocskos, hanem a lehetőséget lássuk, hogy most ezeket, mivel élünk, módunk van megfigyelni és rendezni. Az élet egy csodálatos lehetőség, nem büntetés, és nem is jutalom: nem vagyunk sem bűnösök, sem kiváltságosok.

A megszabadulást keressük, ami valamiféle eredeti, tiszta állapot. De ehhez a fogalomhoz sem szabad ragaszkodni. Végül is a ragaszkodáshoz nem szabad ragaszkodni. Mikor egy ragaszkodástól szabadulsz, tudd, hogy nem veszítesz semmit. Egy hamis azonosulás okozta hamis identitást, egy szerepet, egy torz értékítéletet, egy megszokást készülsz elhagyni, melyet nem is lehet meghatározni.

27. Csak hagyd, hogy légy. Ne akarj szabadulni, és ne marasztalj. Ez nem apátia, nem semlegesség, nem hanyagság, hanem béke. A hétköznapi szabadulni akar és kapaszkodik, így rab lesz, a karma rángatja, a szamszára tépi. A bölcs nem szabadul tőle, nem marasztalja, így szabad lesz, a dharma táplálja, a nirvána élteti. Az egyiket eltemeti, a másikat felemeli, az egyiket elsodorja, a másikat a helyére teszi.
28. A tudatod legyen olyan, mint egy tükör. A tükör válogatás nélküli tükrözi vissza az elé kerülő jelenségeket, de maga közben semmit sem változik. Az elé kerülő dolgok nem módosítják, nem alakítják, és a tükör sem avatkozik be semmibe. Nincs véleménye, nem ítélkezik, nem reagál, hanem mindig pontosan látják magukat benne a dolgok. Ami elé kerül, azt híven tükrözi, ami odébb megy, annak nem marad nyoma benne. Nem tart igényt rangra, nem várja el, hogy tiszteljék képességei miatt, hiszen semmi más, csak egy üveglap és némi festék.
29. A karmikus világban az okból okozat lesz, ami majd újra valaminek az okává válik, és ez a láncolat a bűvkörében tart. Balga hívők, kik felismerik ezt a rabságot, törekszenek a láncolat megszakítására, a karma szövedékének elvágására, mert azt remélik, hogy ha az ok végre magában áll majd, és nem hívja létre lénye másik oldalát, az okozatot, béke és belátás ébred bennük. De jaj, ha ez felkészületlenül ér! Késznek, bölcsnek, tökéletesnek, gyengeségtől és hibától mentesnek kell lenned, mire ez az állapot beköszönt, mert különben mást fogsz tapasztalni, máshogyan hívják majd számodra ezt a helyzetet. A karmikus lánc meggondolatlan eltépése a valóságnak azt az arcát fordítja feléd, amit halálnak, sötétségnek és megsemmisülésnek hívnak a felkészületlenek.
30. Soha nem kell elérned semmit, mert bármit elérned lehetetlen. Még a leghétköznapibb dolgokat sem érheted el, hát még az igazán szent célokat. Nem lehetséges a dolgokat vagy magadat az egyik pontból a másikba áthelyezni, mert már vagy eleve ott tartózkodsz, vagy sosem lehetsz ott. De a fő ok, amiért az elérésre, változásra, célba érésre való törekvés lehetetlen az, hogy üres a törekvő, üres a törekvés, üres a cél és üres az eredmény. Mi tegyél hát, ha a különb felé igyekszel? Változtasd meg azt, amit elérsz, ami létezik, ami felett befolyásod van. Nemesítsed meg az elméd, tisztítsd meg az érzékeid, tedd tökéletessé a tudatod, és máris ott leszel, ahová igyekeztél.
31. A gondolatodat figyeld meg, ne a gondolat tárgyát. Az érzelmeidet figyeld meg, ne az érzelmeid tárgyát. Végül a tudatodat figyeled, nem a tudatod tárgyait. A jeleket, a mintákat figyeld, ne a zűrzavart. Ne engedd belerántani magad, mert elveszel. Az Ösvényt nézd, ne a tájat.
32. „A dolgoknak ilyennek kell lenniük.” – így keletkeznek a dolgok. Aki így gondolkodik, azt is mondja: „A dharmáknak ilyennek kell lenniük.” – így keletkeznek a dharmák. De a dharma nem teremthető, ezért a keletkeztetett dharma nem-dharma, csak a nem-teremtett dharma a dharma.
33. Sose kötődj a kettősségekhez. Az igazság nem ilyen és nem olyan, hanem a kettő között van – mondják az okosak. De a bölcsek tudják, hogy sem az egyik végén, sem a másik végén, sem a kettő között, sem a kettőn belül és sem a kettőn kívül nincsen az igazság.
34. A Buddha sosem mondott semmit. A Buddha nem tanította a Dharmát. A Buddha a Dharma. A dolgok folyamatosan beszélnek. A dolgok folyamatosan tanítanak. A dolgok a Dharma. A tudatod mindent tud. A tudatodnak nincs szüksége tanulásra. Csak nem látod magadban a Dharmát.

Mint már többször tárgyaltuk, az érzetek tapasztalása, az érzékeken keresztüli világmegismerés időhöz és térhez kötött, és e pillanatnyi tapasztalások hiányos, lyukacsos, de mégiscsak egymás után következő felvillanásainak sorozata tűnik életnek, folytonosságnak és énnek. Az érzékeken kívüli (szándékosan nem „túlit” írtam), tehát a tiszta tudattal elért tapasztalatokról pedig hétköznapi körülmények között nem beszélhetünk. A tapasztalatainkból építjük fel valóságunkat, és a kutató elme itt, nyugaton, de általában mindenhol, ahol az ész vagy a lélek megismerésre tört, választ keresett a „Mi?” kérdésére. Az „én”, e csalóka kohézió és hiányos folytonosság azt érzékeli, és azt kutatja, hogy mi létezik, mi az, ami működik, mit lát, az érzékelt létezők miből lesznek, mivé válnak, azaz mi az empirikus valóság.

De ez megismerhetetlen. Ezen oldalakon sokat foglalkoztunk már az illúzióvilág természetével, a látszatokkal, az üresség-természetű jelenségekkel, és az öt halmazon keresztüli megismerés lehetetlenségével. A szamszárában bármeddig eljuthatunk, bármekkorára növelhetjük intelligenciánk buborékát, bárhová tolhatjuk ki határainkat, sosem végzünk, és még a feltérképezett részek valódi természetének ismeretében sem lehetünk bizonyosak. A Buddha nem is foglalkozott ezzel. Ezt a hozzáállást nem a lenézés, vagy a reménnyel nem kecsegtető vállalkozás előtti visszakozás eredményezte a Magasztosnál, hanem a fókusz áthelyezése a megismerhetetlenről a megismerhetőre. Azt látta, hogy a tapasztalati folyamatok és a tapasztalatok közötti kapcsolatok kutatása kevéssé visz közelebb a létezés lényegének feltárásához, ellenben azt, és elsődlegesen azt mutatja meg, hogyan történik a tapasztalás.

Tehát, kedves Olvasóm, értelmed, érzelmeid, tapasztalataid, öröklött és szerzett ismereteid, minden, ami vagy, és amit elérhetsz, alig-alig beszél neked arról, hogy milyen a létezés, mi is a világ e tágas instrumentuma, miből áll e csodálatos, világot felépítő matéria, hol lakik a jóisten, hol van az alapköve, és mik az összetartó szegecsei e bámulatos konstrukciónak. Hanem arról beszél, hogyan történik a tapasztalás, hogyan folyik a létezés.

A buddhizmus nem a „mi” hanem a „hogyan” kérdésére válaszol, ugyanis a létezés formáját, minőségét és valóságát nem a teremtett világ, hanem a tudat határozza meg, a tudat működése. A tapasztalás módja a létezés formája.

Ebből a nézőpontból a szubjektum és objektum különbsége vagy azonossága, a határok, a bentlét vagy kintlét, az innen és az onnan helyzete, a dualitás és a multipolaritás mind értelmét veszti. Az érzékelés menetét leíró fogalmak nem csak a szubjektum hozzáállásáról szólnak, hanem az érzékelés módja, a „hogyan”, a valóság egészéről és lényegéről beszél. Másképpen: ahogyan az öt halmazon keresztül tapasztalunk, az nem a valóság érzékelésének egy módja, egy alternatíva vagy lehetőség, amivel az objektív valóság valamelyest, a korlátainkon belül megismerhető, hanem a tapasztalásnak ez a módja, a tudat e funkciója, az objektivitás és a valóság hiánya miatt, maga a valóság.

A tapasztalás módja így válik magává a létezés módjává, a tapasztalt formák, a „mi” így lesz a „hogyan” függvénye, és a tapasztalt valóságban így olvad össze a „mi” és a „hogyan”. A módszer, a megismerés módja így teremti meg a valóságot, az érzékelés menete az érzékeltet, a tudat a világot.

Az objektívbe vagy a szubjektívbe – legyen az bár emberi vagy isteni – helyezett remény megteremti az objektívet, az itteni és az ottani világokat, és a tudat a maga teremtett képzetbe kapaszkodva csodálhatja önmaga alkotását, végül csak önmagát. A világ a végső entrópia felé halad, a teremtett nem éli túl teremtőjét, és amíg csak a legkisebb reményt kihelyeztük bármibe, addig abból nem szabadulunk. A „hogyanra” helyezett fókusz visszavonja reményeit a képzetekből, és a tiszta megismerésre tör.

A hitek itt meginognak. Az ember keze teremt itt a Földön, a hite teremt a túli, szellemi világokban, tudata pedig megteremti az innenit és az onnanit, a mindenek kereteit. Vajon van-e értelme hittel fordulni önmagunk alkotta világunkhoz? És ha a tudatunkon túliban bízunk, lehet-e fogalmunk róla, és ajánlhatjuk-e jó szívvel bárkinek ködös elképzeléseinket? Nem tudom, melyik a bátrabb cselekedet: eltolni magunktól a reményt, hogy valami, túl a túlin, a tudaton, a mindenen majd megoldja ezt a kérdést helyettünk, és követni a Buddha útját, vagy a reményt görcsösen markolva bízni valamiben, amiről élőnek sem most, sem soha fogalma nem lehet. Ezt mindenki döntse el maga. Ha komolyan törekszel, akkor egyik út sem lesz könnyű, de boldog még lehet. Csak lazán, bölcsen és jókedvűen, ezt kívánom magunknak.

Azt még viszonylag könnyű felismerni és elfogadni, hogy társadalmi szerepeink és identitásunk csak egy álca, egy máz, mely alatt rejtezik valami ismeretlen természet. Könnyű megérteni, hogy az önmagát keresőnek e felszín alá kell hatolnia, és le kell fejtenie a hamis önazonosságot, mulandó ismérveit, miszerint ő egy férfi, egy szakma képviselője, apa, magyar stb., mert identitása nem az övé, nem a valóság. Senkit nem a címe vagy a rangja, nem a neve vagy a társadalmi szerepe, sőt, már többször tárgyaltuk, hogy nem az öntudata és nem az énképe határoz meg. De a neheze ez után jön, miszerint akkor ki is ő, mit találhat a felszín alatt? Csak remélni lehet, hogy a hétköznapi valóságon túl létezik egy hatalmasabb valóság, egy igazabb válasz. A rejtély megfejtésére irányuló kínzó és sürgető késztetésre adják aztán a vallások, a filozófiai rendszerek, a hedonista fogyasztói kultúra, az ezotéria, a tudományba és technológiába vetett hit, a testkultusz stb. a rossz, gyakran ostoba, de vigasztaló válaszokat. Azért merem kijelenteni, hogy rosszak, mert minden válasz ezekre a kérdésekre szükségszerűen pontatlan, nem teljes, és aki választ ad, az legalábbis téved. Ha ezt meggyőződéssel, hittel, erőszakosan teszi, akkor a tévedésen túl még rosszindulatú is. A buddhizmus, legalábbis a tiszta formája, igyekszik ezt elkerülni. A keresőt kézen fogja, és válasz helyett segít megtalálni az ösvényt, és megérteti a válasz és a kérdés természetét, képessé tesz a válasz hiányába való belenyugvásba, és úgy vezet a megoldás felé, hogy a vezetés hiábavalóságát elfogadtatja. Paradox, mint a világ maga.

A rossz válaszokból sajnos torz hit épül fel, azokból berögzült vélemények, megszállottság és ellenségeskedés fakad. Aki túl akar lépni a viszonylagos énjén, általában még a probléma megoldásának megkezdése előtt szembesül azzal a gyötrő kérdéssel, hogy vajon mit tartogat a felszín alatti világ, mi a törekvés célja? Az ember nem képes valamiféle előkészített, másoktól hallott válasz, konzerv-hit nélkül belevágni a kalandba, mert anélkül túlságosan értelmetlennek és veszélyesnek találja a vállalkozást. A megszokott énjét, hitét, szerepét csak akkor meri eldobni, ha rögtön talál egy másik kapaszkodót, és csak akkor látja értelmét a cserének, ha az új „én” szebb, jobb és megfelelőbb. Ezért aztán elfogad bármi csillogó, talmi hitet, ami a csere sikerességét vetíti előre. A legtöbb hit és spirituális törekvés egészen egyszerűen ostobaság, és méltatlan az emberhez. A keresők zöme úgy viselkedik, mint egy gyerek, akinek figyelmét, jogos igényeinek sírással történő kifejezése során, szülei a csörgő rázásával terelik el. És most nem beszélünk a tömegekről, akik útkeresőknek tekintik magukat, pedig csak félnek a haláltól, és ezért elfogadják az első vigasztaló hazugságot, ami kellemes halál utáni életet és egy isten támogatását ígéri.

A kapaszkodót kereső lények aztán hirdetik, hogy van hitük. Amit hirdetnek, azt hallották valahol, esetleg beleolvastak egy szentnek tartott könyvbe, látták a templomban, vagy mesélték a szüleik, hozták otthonról vagy egy gyülekezetből; rosszabb esetben életmódkalauzokat vásároltak, tréningen vettek részt, színes magazinban vagy az interneten találták; még rosszabb esetben politikustól hallották, vagy a megfelelési kényszerük és egzisztenciális félelmeik az alapjai nézeteiknek. Általában nem ismerik a hitüket, fogalmuk sincs saját véleményükről, nem képzettek benne, alig értik, nem követik teljes elméjükkel, teljes szívükkel. Hitük parancsolatait, a nézeteikből következő szabályokat folyamatosan megszegik, ha egyáltalán értik azokat, nem gondolkodnak rajta, nem vált lényegükké, ellenben másokat hajlamosak megítélni és kényszeríteni e mentális tákolmány, vélt hitük nevében. A szentség helyett aztán marad az okoskodás, néhány lebutított gondolat és az elveszettség.

Nem célom senkit kárhoztatni ezért, mert többé-kevésbé szinte minden ember érintett e tragédiában. A jelenségre próbálom felhívni a figyelmet, mely igyekezet nem sokat érne, ha nem tudnék felmutatni mellé egy megoldási lehetőséget is. Szerencsére abban biztosak lehetünk, hogy az abszolút tudatosság létezik, túl hiten, meggyőződésen, véleményen, túl az „énen”. Nem a felszín alatt, nem felette, hanem függetlenül a megismerő tudat intellektusától, függetlenül a szív képességeitől, túl az isteni teremtettségen, életen, halálon, jelenségeken és fogalmakon. Nem kicsi, nem nagy, megnevezhetetlen, ezért elmagyarázhatatlan, de éppen ez adja szabadságát és lényegét. Nem veszíthetjük el, mert nem szerezhetjük meg, nem érhetjük el, mert nem követhetjük, nem pusztul velünk, mert nem a miénk. Mindig ott van, ahol mi, bármikor fordulhatunk hozzá, és bár nem kapaszkodhatunk belé, mert meg nem fogható, de az egyetlen, örök menedékünk. A tiszta tudatosság létezik, és olyan természetes, mint az élet. Dobjuk el hitbéli koloncainkat, rozoga nézeteinket, és a méltóban vegyünk menedéket. Tiszteljük meg magunkat ezzel.

A buddhizmus egyik legfontosabb tanítása, az éntelenség tana nem tagadja létezésedet. Nem mondja rád, hogy nem vagy, és semmire sem mondja ki ezt, sőt állítja, hogy a létezés végtelen potencialitása valóság, a létezés összes formája egyszerre, egy időben jelen lehet. Annyit mond, hogy létezésed egyetlen pillanata sem nevezhető ki önmagadnak, mert nincs olyan pillanat, helyzet vagy állapot, amikor éppen tökéletesen és maradéktalanul lennél elkülönült, magában meghatározható, és így a mulandóságot felülíró lény. Ami egyetlen pillanatra állandó és önmaga tud lenni, az az öröklétre is képes, márpedig semmi sem örök, és semmi sem önmaga a karmikus világban.

Az éntelenség tana azt állítja, hogy minden pillanatunk mulandó, összetett és függő, ezért pillanataink és mi is önállótlanok, időben és térben is körülhatárolhatatlanok vagyunk: nincs önlényegünk, mert karmikus önmagunk üresség-természetű. Pillanatainknak nincs önlényege, ezért lényünknek sincs önlényege. Változásaink az időben zajlanak, ezért az időben forgó Kerék, a szamszára tagjai vagyunk, és az ebből kiszabadult lényt, az örök jelenbe eljutottat hívhatjuk beérkezettnek. A végső kialvást elértek számára az idő nem létezik, illetve ők azok, akik ezt felismerték, és az örök jelenben tartózkodni képesek.

A kialvást elértek nem hoznak létre új minőségeket, hanem felismerik a meglévő igaz állapotokat és beléjük helyezkednek. A kezdetnélküliség, jövőnélküliség, tehát az időtől való függetlenség mindnyájunkra igaz, csak a kialvást elértek, velünk ellentétben, képesek az örök jelenben létezni, az örök jelen tudatosságát megélni. Ahol nincs idő és nincs változás, ott nincs karma; az már a dharma világa. De hogyan kell elképzelni ezt a Jelent?

Mi kallódók és gyakorlók még a három idő (múlt, jelen, jövő) változásait sem vagyunk képesek átérezni, és nem tudunk rángatásuknak ellenállni. Azt sem látjuk, hogyan fonódnak össze és áramlanak egymásba az idők, ezért úgy érzékeljük, hogy van kezdet, működés és vég; ezért keressük az idők eredetét, az élet értelmét, és kutatjuk az eltűntek további sorsát, és ezért teszünk fel rossz kérdéseket ezekkel kapcsolatban.

Csakhogy a jelent megragadni lehetetlen, hiszen mire észleljük, már a múltba csúszott, mert csak az elmúltat lehetséges érzékelnünk, felfognunk és értelmeznünk. A jelen maga is három fázisból áll:

• Pillanatnyi jelen (khana-paccuppanna), mely három részre tagozódik: keletkezés (uppáda), fennállás (thiti) és az elenyészés (bhanga): ez a szó szoros értelmében vett jelen, ideje azonos egy tudatpillanatéval (vagy tudatállapot, csitta), ezért érzékszervekkel nem fogható fel. Bármi felmerül a világban és a tudatban, az nem áll meg a jelenben, hanem valamelyik átmeneti fázisban van éppen a három közül. A pillanatnyi jelen egy tudati esemény, és a hozzá kapcsolódó, azt színező tudattényezők (csétaszika, 125. bejegyzés) átmeneti együttállása, amiknek egymásutánisága
• a pillanatáramlások folytonosságának jelene (santati-paccuppanna). Ezek sorozata adja az állandóság és az „én” illúzióját,
• az élettartam jelenét (addhá-paccuppanna).

Tehát a jelen sem fogható meg, racionalitással, ésszel nem lehet megvizsgálni, megkötni, körüljárni és elemezni, ahogyan semmi mást sem.

A jelenbe való belehelyezkedés nem azt jelenti, amit hétköznapi ésszel gondolnánk, azaz nem a múlt és a jövő közötti pillanat rögzítését és elfoglalását. Nem egy olyan állapot, ahol végre megbicsaklik a három gyémánttörvény, a mulandóság, a dukkha és az éntelenség törvénye (28-30. bejegyzés), ahol kicselezhető e három alapvető szabály. Ha az időben, a szamszárában létezhetne olyan jelen pillanat, ami nem mulandó, nem kizökkent és megtelik önlényegű énnel, akkor ez érvényes lehetne az idő minden pillanatára, az egész világra, a teljes szamszárára. De a szamszára nem ilyen, benne forogva nem kerülhetőek meg önmaga alapvető törvényei.

A függő keletkezés tanítása, a buddhizmus másik alapvető tana (38. bejegyzés) is csak az időben kötötten működik. A nemtudás miatt újra és újra fellépő karmikus késztetések, majd az érzékek és érzékelés miatt kialakuló szomj, a tapadás, az újralétesülés, és az ebből következő szenvedés, betegség, öregség, halál, mint következmény csak a szamszárában, tehát az időben képzelhető el. Természetesen a kialvásra vágyó lény ne az idő meghaladását célozza gyakorlásával, hanem a nemtudásnak, mindezek alapjának felszámolására törekedjen, mert az idő illúziójának feloldása már az ellobbanás következménye lesz.

Mi következik mindebből? Az, hogy nincs múlt és jövő, csak a jelen értelmezhető. A múlt és a jövő illúzió: az egyik már nincs, a másik még nincs. De még az általunk megélt jelen is illúzió, mert maga is egy folyamat, aminek múltja, jövője és jelene van, és így a végtelenségig, bármilyen apró részekre bontjuk. A jelen, amiről a tanítás beszél, nem az időhöz kötött, az időben értelmezhető fogalom. A kialvást elérni kívánónak ki kell lépnie ebből a viszonyrendszerből, meg kell haladnia az időt, mert bármilyen paradox, de az időben nincs jelen. Az idő karmikus, ezért, mint mindennek, úgy a jelennek is csak az illúzióját kínálja fel. Itt az elkötelezett gyakorlók közül is sokan eltévednek, és a dharmikus jelen helyett az Örök Kereket forgató időben szeretnék megtalálni az időtlen, megvilágosult állapotot, elfeledkezve arról, hogy a Kerékben minden ismeret, eredmény tökéletlen, kizökkent, dukkhával átitatott és a látszat része.

A szamszára hatalmas, ereje óriási, és annyira összetett, hogy képtelenség változtatni rajta, bár néha lehet olyan illúziónk, hogy sikerült. De megfelelő hozzáállással időnként, ideig-óráig, tudunk egy kicsit igazítani rajta. Ilyen jó hozzáállással magunkon még többet tudunk változtatni, bár ez leginkább csak kötelező igazodást és megfelelést jelent. Ám nemes, dharmikus hozzáállással bele tudunk helyezkedni a valóságba, hogy a karma szele ne rángasson tovább.

18. A dharmák folyamatos áramlása a kapcsolatok állandó felbomlását és létesülését jelenti. Az ember, és úgy általában az élők célja viszont a jó állapotok konzerválása, hogy tartóssá, leginkább örökké tegyék. Ez persze reménytelen, ezért a kapcsolatok nem válnak szét természetük szerint, hogy újakat létesíthessenek, hanem szakadnak, és így sérülnek a résztvevő dharmák. Ez igaz minden anyagi és szellemi dologra, az emberi kapcsolatokra is. Nem működik a metta (78. bejegyzés), a szeretet, ha ragaszkodás szennyezi. A természetes áramlást nem lehet szamszárikus tudattal élvezni. Egy darabig talán, de aztán minden élő vágyna egy kis állandóságra, ezért próbálja befagyasztani a kellemes kapcsolatait. A megvilágosodott személy legfőbb jellemzője, hogy nem sérti a folytonos áramlást, és bár interakcióba lép vele, mégsem vesz részt benne.
19. A nirvána nem hely, oda nem lehet eljutni. Még az is értelmetlen, hogy a szamszára és a nirvána ugyanaz, mert egyik sem létezik megfogható dolog formájában, mindkettő pusztán a lény hozzáállása, állapota. A szamszárikus hozzáállás az áramló dharmákat meg szeretné kötni, a dharmikus lény pedig nem, ezért az egyik szenved, a másik nem. A szamszára így nem álom, hanem egy fenntartott valóság, a lények által fenntartott állapot. Ha arra számítasz, hogy a nirvána egy különleges világ, ami mentesült a lét törvényei alól, mert azok fölé emelkedett, csalódni fogsz. A létezésen kívül ugyanis nincs létezés, a tudaton kívül nincs semmi.
20. Azzal nincs baj, ha megvezetnek, becsapnak, vagy átvered magad, leggyakrabban egyszerűen csak tévedsz. Az a gond, ha ennek felismerése után ragaszkodsz tévedéseidhez, hogy ne sérüljön a büszkeséged és az identitásod. Bármikor feladhatod, amit csinálsz, a legszentebb beteljesült vágyaidat is, és változtass, ha tévedésben élsz.
21. A boldogság fogalma egyszerű: az elégedettség. A boldogság egyféleképpen érhető el, ha külső és belső körülményeiddel teljes mértékben elégedett vagy, azaz mindet elfogadod olyannak, amilyen. A másik út, a dolgok számodra tökéletessé alakítása lehetetlen, ilyen hibátlan összeállás elképzelhetetlen, ezért nem lehetséges ily módon boldognak lenni.

Tehát az éppen meglévő körülményeiddel való elégedettség, az azok módosítása iránti igény teljes hiánya a boldogság. De erre közbe lehetne vetni két problémát:

Egyfelől ez az út nem járható, ha a körülmények annyira embertelenek, hogy nem várható el egy lénytől az azokkal való elégedettség. Másfelől ha mégis bármivel kapcsolatban képes egy lény kialakítani az elégedettségét, az olyan fokú behódolási, önmegtagadó alázatot, olyan beteges, torz, mazochista pszichét feltételez, ami egészségtelensége, önbüntető vágya miatt nem tekinthető elégedettnek és boldognak.

De ez a következtetés azt a szokásos hibát követi el, amit a logikában és a spirituális bölcsesség gyakorlása során el szokás követni, nevezetesen azt, hogy az ember képességeiből, lehetőségeiből és adottságaiból indul ki, és azt vetíti ki kozmikus méretekre. Az embernek valóban vannak határai, ezért bizonyos szintek alatt és felett nem képes az elégedettségre és az önmérsékletre. A túl nagy szenvedés vagy boldogság elragadja, mert érzékeinek és tudatosságának mindkét irányban vannak korlátai. Az ember valóban nem képes egy bizonyos kín alatt és örömérzet felett középen, egyensúlyban maradni, ezért e határokon kívül nem várható el tőle a boldog elégedettség és kiegyensúlyozottság, sőt, ezt elvárni tőle embertelenség. De ettől függetlenül a törvény igaz, általánosságban: minden helyzetben egy létező elvileg dönthet úgy, hogy azzal, ami körülveszi, legyen az bármilyen minőségű, megelégszik, és nem kíván változtatni, és ha ez valódi, belső elégedettség, akkor boldog lesz.

Mit lehet tenni? Az érzékeink határainak tágítása nem megoldás, mert egy határon túl nem vagyunk rá képesek, ezért a hedonizmus és az aszkétizmus is zsákutca, ahogyan a Buddha a középút tanában megfogalmazta. Az önfeladás hagyományos módjai, pl. szerénység, szegénység, alázat szintén nem működnek egy határon túl, mert egy szint alá képtelenek vagyunk lemenni, mert enni kell, lélegezni kell. Mivel a test és a lélek is korlát, melyeket a szubjektum látszata örökre meghatároz, csak egy dolgot tehetünk: a szubjektum önlétét, az „én” illúzióját kell átlátnunk, feloldanunk, mert az „ént” rögzítő határok az éntelenre nem vonatkoznak.

22. Egy megvilágosodott lény már nem törődik a zavaró tényezőkkel, környezetében kialszanak a nyugtalanságok, elcsitulnak a gondok. Egy buddha már nem törődik a zavaró és az építő tényezőkkel sem, a nyugtalansággal és a nyugalommal sem, a gondokkal és az áldásokkal sem. Az ő környezetükben a dolgok csak a helyükre kerülnek, nem történik semmi más.
23. Ha először nemes figyelemmel felismered, majd tanulmányozva megérted a látszatot, akkor lesz lehetőséged felismerni és megérteni a mögötte rejlő valóságot. De ha csak egy hajszálnyit is tévedsz, és félreismered a látszatot, akkor a valóság megismerésétől ezer világnyira kerülsz.
24. A múlt csak egy történet, amit magunknak mesélünk az elmúlt időkről; a jövő csak egy történet, amit magunknak mesélünk a vágyainkból szőtt álmainkról. Az idő nem lineáris, hanem kerek: múlt és jövő egyaránt emlék, álmok és káprázat emléke. Az már egy kis megvilágosodás, amikor valóban, teljes elménkkel megértjük, hogy csak a jelen pillanat valóság, és ebbe bele is tudunk helyezkedni. Értsd: nem azért kizárólag a jelen pillanat a valóság, mert a múlt már tovatűnt, és a jövő még nem jött el, hanem azért, mert a múlt sosem létezett úgy, ahogyan emlékezünk rá, és a jövő sosem jön el úgy, ahogyan emlékezünk rá.
25. A szútrák írják: A gyakorlás olyan, mint amikor egy család elveszíti a kívánságteljesítő ékszerét, és örökké sóvárogva fognak emlékezni arra, amikor még az övék volt. A gyakorlás olyan, mint amikor valakit nyíllal lőttek meg, amit kihúztak belőle, de a nyílhegy bent marad a húsában, és a fájdalom örökké emlékeztetni fogja a nyílra.
26. Ha nem érted a Dharmát, nem baj. Ha nem érdekel a Dharma, nem baj. A Dharma azoknak adódik át, akiknek szükségük van rá, és lehetőségük van megérteni. Mindegy, hogy szidják vagy követik a Dharmát, semmit nem befolyásol.

Nem tudom, mikor kezdődött. Talán, mikor a felrobbanó csillagok moraja egybeömlött a kitáguló galaxisok parázsló porával. Talán akkor, mikor a világtengerek belezúdultak a felfénylő ég kékjébe. Talán akkor, amikor az éj sötétje összefolyt a hatalmas vulkánok szikrázó lávájával. Akkortájt lehetett, hogy rájöttem, mit akar tőlem az élet, milyen az élet. Akkor hasított belém, mart húsomba, harapott lelkembe, járt át és hevített fel a gyönyör. Akkortól és onnantól élvezem minden pillanatát az életemnek, mintha folyamatos szerelmi kéjben izzanék. Akkor és ott lassult a végtelenig, majd állt meg az idő körülöttem, és kinyújtott kezem megérinthette a mozgót a mozdulatlanban, és a mozdulatlant simogatta a mozgóban. Rohanó csillagok, olvadó anyag, megfagyó idő, az alaktalan és örök tér mind rámsimult, érintett, és túlfeszítette, eltömte érzékeim. Gyönyör járt át, és élvezni kezdtem halálaim, életeim.

Talán nincs is kinevezhető pillanata az univerzális, határtalan élménynek. Talán mindig is ilyen mértéktelenül és szabadon élveztem a létezést. Barátaim, a gyönyör mértéktelen. A szabadság határtalan. Ne higgyétek el, ha mást állítanak. Nincs függvénye, nincs mértéke, nincs gátlása. Az élet felsugárzón csodálatos, szemérmetlen, zabolátlan és szívet facsaróan érzéki. Hívd nirvánának, hívd mennynek, találkozz igazsággal vagy istennel, most tudom és hiszem, hogy mindegy: mikor éberséged és fegyelmed könnyű csodává olvad, mikor pillanatod örök és nyugalmas boldogsággá ölel, mikor lényed mindent elnyerve szűnik bele a végtelenbe, mikor nem veszíthetsz el többé semmit, mikor már nincs mit elnyerned, mert a szerelem időtlenné hevül, akkor leválik a szóról az értelem, és a lenti világ egyesül a fentivel, középen, a szívben, akkor hazaértél, és többé nem számít, merre jártál és mit láttál korábban. Mikor el merted engedni a Buddha kezét, engedted útjára menni az Istent, leváltál az emberről, szavaid és tetteid nem kötöttek többé, világ és túlvilág mind lényeddé szelídült, és végtelenre nyitva magadba fogadtad a világ minden megnyilvánultját, az idők elveszettjeit, a jelen örvénylő létezőit, onnantól soha többé nem leszel egyedül, nem leszel külön és nem leszel, és soha, de soha többé nem leszel boldogtalan.

Az érzékszervek mindig semleges információkat közvetítenek. A szemnek a kép csak kép, a fülnek a hang csak hang, minőségek nélkül. Mi alakítjuk ki értelmezésünkkel, viszonyulásunkkal a minőségnek látszó ítéletet. Az érzékszervek adottak, az elme alapjaiban örökölt, ráadásul a viszonyulások módja, így a kapott minőség is nagyjából szabott. Ne legyenek illúzióink: ha ezektől szabadulni szeretnénk, ha a szabadság annyi lenne, hogy a kötöttségeinket ledobjuk és szabadságot szerzünk, akkor az sem lenne egyéb, csak egy másik rabság. Ezért a „szabadulás” sem tökéletes fogalom.

Az érzés és az érzékelés látszólag egy pillanatban történik, ezért egy életen át hisszük, hogy az érzékelt jelenségek minőségei, az értelmezett valóságok nem a mi tudatunkban találhatóak, hanem magukban a tárgyakban. Nehéz elhinni, hogy ezek csak a mi fejünkben öltik fel ismert valójukat, annyira igaznak tűnik a tudatunk által kreált világ. Szerencsére van lehetőségünk a valódi megismerésre, mert az érzés felbukkanása és az észlelés minősítése, megítélése között van egy pillanat, egy rés, amikor az érzet még a maga pőreségében áll előttünk. Ekkor van lehetőségünk tiszta rácsodálkozással szemügyre venni a már oly sokszor látni vélt jelenséget, mielőtt a tudat előítéletei ellepnék értelmünket. Ennek a pillanatnak a megtalálása, felismerése és megfigyelése a kulcsa hétköznapi szabadságunknak, és tovább nemesítve, ez az első lépés a megvilágosodás felé. Ez a lehetőségünk, hogy ne reagáljunk, hanem válaszoljunk az életre, hogy ne tévedéseinket, hanem a dolgokat lássuk, ahogyan azok vannak.

A „test a ragaszkodó elme otthona”, ahogyan a buddhizmus tanítja, és a szenvedés oka a vágy, ahogyan a Második Nemes Igazság mondja. Az ok a vágy, azaz más néven a szomj (tanhá), az általános ragaszkodás vagy inkább tapadás. A vágyat a kellemes dolgok iránti vonzódással azonosíthatjuk, de a szomj több ennél, mert a kellemetlenhez és a semlegeshez is tapad, mindenhez, ami az „én” továbbélését, látszólagos önazonosságát lehetővé teszi (20. bejegyzés).

Az igazság tehát az, hogy a szeretett és nem szeretett dolgok csak a mi fejünkben olyanok, amilyenek. Ebből persze nem következik az, hogy mindig magunkban keressük a hibát, és letegyük a fegyvert az élet megpróbáltatásai előtt. A megalázottság, a fizikai fájdalom, lelki gyötrelem elviselése nem feladatunk, és aki másokat bánt, az rosszat tesz, mert bár a világ tévedés-alapú, de tagadhatatlanul létezik, ezért szenvedni képes. Tudatunk legyen szabad, mint a végtelen tér, de testünk és szellemünk legyen jó és tiszta, mint egy szerető szülőé.

Tehát:
- a világ mulandó, de megérdemli a tiszteletet, mert az alapjain állva érhető el a szabadság;
- a világ kötöttségekből áll, de csak káprázatából születhetünk a valóságra;
- a jóság és a gonoszság mind köd-fogalmak, de csak a jóságot gyakorolva nyúlhatunk az érző lényekhez, mert az a nyelvük, az csillapítja a szenvedésüket;
- a szenvedést enyhíteni kell, hogy a dukkha rabjai hozzáférhessenek szabadságukhoz;
- minden mulandó, de minden mulandó élet ér annyit, mint a tökéletes nirvána.

A halál folyamatos. Éntudatunk, mentális állapotaink, hangulatunk, és hosszabb-rövidebb időszakok alatt személyiségünk is folyamatosan meghal, majd újjászületik, tehát változik. Mivel ezt összetévesztjük fizikai halálunkkal, egyformán rettegünk tőlük, és a megsemmisüléssel azonosítjuk. Ezért ragaszkodunk emlékeinkhez, szeretteinkhez, fiatalságunkhoz, az összes kis jelentéktelen szokásunkhoz és elképzeléseinkhez, vitázunk és érvelünk alig átlátott nézeteinkről, és rendkívüli jelentőséget tulajdonítunk személyünknek. Roppant érdekes, hogy rengeteg ember él a világon, de valamiért mindenki a saját személyének tulajdonít igazán jelentőséget, mintha valami véletlen folytán mindenki pont azt a személyiséget nyerte volna el születésekor, melyet a legtöbbre tart. Vajon mennyit ér az a figyelem, ami a mulandóságot és a világot csak a saját személyén keresztül képes tanulmányozni, és amelyik elzárkózik a mulandóság kétségbevonhatatlan tényének elismerése elől, és játszadozással, hazugságokkal tölti az életét? Az élet így görcsös kapaszkodássá korcsosul, ragaszkodássá az ismerthez és a megszokotthoz, és meneküléssé a múltba és a jövőbe a jelen valósága elöl.

Csak a jelen létezik, a mulandóság egyetlen olyan pillanata, amikor feltárul az a kicsiny rés, a lehetőség a tiszta, ítélkezéssel még össze nem koszolt érzéssel való szembenézésre, mielőtt a kategorizáló elme a többi ismeret közé rántaná. Nehéz megfigyelni, de megéri, mert itt és csak itt figyelhetjük meg a dolgokat mulandóságuk közben, mielőtt a jövőből a múltba süllyednének.

Veszteségeink, elválásaink, szeretteink halála, a munka vagy a fiatalság elvesztése mind a kis én halála, saját kis halálaink. Mind elmúlás, azaz halál, mely során meghalunk, újjászületünk, és valaki más folytatja az életet, melyben a felnőtt már nem hasonlítható ahhoz a csecsemőhöz, aki ő volt egykoron. A mulandóság elfogadása és tudatfeletti szinten való megértése a kulcs a félelemmentes élethez, a dukkha meghaladásához, és ezzel a művelettel nyílik előttünk lehetőség a megvilágosodáshoz.