A béke nem az indulatok hiánya, és nem is azok kényes egyensúlya, hanem a belátásból eredő be nem avatkozás állapota. A radikális, rezzenéstelen elfogadása az indulatoknak, az egyensúly örök hiányának, a zűrzavarnak vagy akár a rendnek. Nem a dolgoknak való kiegyensúlyozott ellenállás, de nem is a velük való együttlélegzés, hanem a dolgok létezésének elfogadása úgy, ahogyan azok vannak. Mindezt megvalósíthatjuk a tudatban, aztán működünk úgy testben és lélekben, hogy a béke, amennyire lehet, amennyire azt egy ember teheti, megnyilvánuljon rajtunk keresztül.

52. Nem szabad az elme békéjére törekednünk, ha fogalmunk sincs róla, mi az. A valódi gyakorlás (és ezen nem csak a meditációt értem) az elme békéjére törekszik, de passzív módon. Könnyű kimondani, de rendkívül nehéz megvalósítani: az elmét egyszerűen hagyni kell zavartalanul létezni. Semmiképpen nem szabad az érzelmeket és a gondolatokat elnyomni. Ennek következménye csak erőszak és szenvedés. Még ha a lény ismeri is a tökéletes állapotot, az abszolútumot, és sikerül tudatát elnyomással hasonlóvá formálnia, akkor is az addig elkövetett erőszak nyomot hagy művén. Mindez harcot és szenvedést szül, mert ha valamit támogatunk, akkor mást gyötörnünk kell. A gondolatokat, az érzelmeket, a tudat szenvedését, bajait, gyönyöreit és vágyait is hagyjuk békén, csak enyhítsük a hozzájuk való ragaszkodást! Ebből következik, hogy ez nem a szellemi üresség állapota, mert a tudat nem ürült ki, nem bántottuk, nem korlátoztuk.
53. A fogalmak ellen való harcot többször kárhoztattam, de ezek is csak szavak. Egy másik magyarázat szerint meg kell ölni magunkban a Buddhát, hogy így már nem ragaszkodva a róla alkotott fogalmainkhoz, végre megláthassuk őt. Ugyanígy mindennel kapcsolatban el kell pusztítanunk a hozzájuk kötődő fogalmakat, hogy feloldhassuk a tudatunkban és megismerhessük őket. Nehéz a döntés.
54. Annyira egyszerű: a helyes módszert akkor használod, amikor felhagysz mindennel, ami nem működik. Mikor elméd megbékél, mikor az érző lényekkel jól bánsz, mikor gyakorlásod a nirvánába juttat, akkor helyesen élsz, akkor az Ösvényen tartózkodsz. Amúgy nem. Annyira egyszerű: a bódhicsitta a saját megvilágosodásod és minden érző lény megvilágosodása iránti vágy, és egyben a megvilágosodott bódhiszattva állapot. Amikor mindent feláldozol ezért, levágod saját tagjaid, a poklokba mész, eldobsz mindent, ami a tiéd, vagy ami önazonosságodat meghatározza, akkor valóban felébredt benned a bódhicsitta. Amúgy nem.
55. Felmerülhet benned, hogy miért tiszteld és fogadd el a Buddha nyomán, és miért ne inkább kárhoztasd és utáld a szamszárát, a hazugság, a bűn káprázat-világát? Miért érdemli meg a kíméletet és kegyelmet az örvénylő szenvedélyek és gyűlölet hona? De gondolj bele: a káprázat világa a valóságból ered, abban gyökerezik, abból építkezik, és a valóság végtelen benne. A káprázatban, a köd mögött, alatt és felett a valóság lobog, és az érzékcsalódás megszűntével csodálatos tisztasága felragyog.
56. A megvilágosodottak a poklok kínjaiból a menny örömeibe vezetik a lényeket. A bódhiszattvák a pokol szédítő, haragos örvényei, és a menny szikrázóan szép, boldog örvényei között középen haladva vezetik a lényeket. A buddhák mellett a lények a helyükön vannak, és úgy látják a világot, ahogyan az van.
57. A Buddha nagyobb, mint Brahma. Brahma a világok teremtője, a legnagyobb isten, minden kegyelem és lehetőség forrása, mindenek ura. A legnagyobb hatalom, végtelen erő és potencialitás, az evilág és a túlvilág, élet és halál, a szeretet és a gondolat eredete és végső célja. A fogalmak és az érzések megalkotója, az egyetlen valós viszonyítási pont, az egyetlen mérték. A Legfőbb Ok, az első mozgató, aki világra hívta és elindította az Eszmét, megszülte magából az okokat, megtanította őket okozatokat létrehozni, az üres térbe lehelte a fényt, az energiát, és elindította a tovagyűrűző, végtelen bonyolult, egymásba kapaszkodó, és mindennel összefüggő folyamatokat, ezzel létrehozva a világot. A Buddha viszont a karmikus világ talajáról elrugaszkodva, az Ösvényre lépve túllátott az okokon, függéseit eloldotta, és szabaddá téve magát elhelyezkedett a Brahma világának otthont adó tág és üres térben.
58. A külső zűrzavarból a belső harmóniába léptél, a külső sokból a belső egybe. Szép, szép, sokat szerint elérted a célt, ami az ember számára lehetséges. De én azt mondom, csak most kezdődik a kaland, mert nyugalmad és összpontosításod megteremtette a lehetőségét és a kereteit a gyakorlásnak. Most már van remény.
59. A felismert tiszta tudatosságban tartózkodó lény megteremtette magában a mennyeket itt a szamszárában is. A nem tiszta tudatosságban tartózkodó lény a szamszára állapotában van a mennyekben is. Hely, idő, körülmények: oly mindegy. Hogyan korlátozhatná nemességed bármely körülmény a körülményektől való függetlenség megvalósítása közben?

Élt egyszer régen, valahol Ázsiában, egy buddhista szent ember a hegyekben. Nagyon rég, időtlen-idők óta egyedül meditált a barlangjában, többnapi járóföldre a legközelebbi lakott helytől. Csak ritkán szakította meg elmélyülését, és olyankor a barlang bejáratának környékén nőtt füvekkel, sóskával, csalánnal csillapította éhségét, majd visszahelyezkedett meditációjába. Egyszerű ember lévén nem tartotta magát sokra, de minden erejével igyekezett az általa felfogott, néhány régen hallott buddhista tanács szerint figyelmét befelé fordítani, elméjét elcsendesíteni, és megszerezni a belátást. Úgy érezte, hogy nem halad, nem sikerült előrébb jutnia a megértésben, ezért minden nap megerősítette fogadalmát, és összegyűjtötte erejét, hogy el ne lankadjon a gyakorlásban. Télen fázott, nyáron melege volt, ha a barlang előtt ült le, akkor verte az eső, betakarta a hó, és állandóan gyötörte az éhség, ám mit sem törődött ezekkel, mert a Magasztos néhány szava, ami elméjében megmaradt, a hercegből lett buddha története mindig biztatást adott neki. Meg volt győződve róla, hogy nem neki való az Ösvény, együgyű ő ahhoz és esendő, ezért is vonult el messze az emberektől, hogy minden erejével a számára elérhető megértésért munkálkodhasson, ha már a bölcsesség nem adatott meg neki.

Egy napon egy kutya jelent meg a barlang bejárata előtt. Rettenetes állapotban volt szerencsétlen jószág, sántított, vinnyogott, a hátsó lábait maga után húzta a földön. Alig volt benne némi élet. A szent felugrott és odasietett. Sajnálkozva látta, hogy a kutya teljes hátsó felét fekélyek borítják, melyek egybefolyva egyetlen hatalmas gennyes, tályogos sebbé álltak össze. A kutya teljes hátsó fele egy összefüggő seb volt, messziről erősen bűzlött, és ebben a sebben, főleg a végbélnyílás és a has környékén, százával nyüzsögtek az állatot eleven felfaló, hatalmas húsevő férgek. A jógi szíve megtelt szánalommal. Tudta, hogy segítenie kell, és közben fel sem merült benne önmaga gondolata, fel sem ötlött benne épségének, életének vagy személyes céljainak elképzelése sem. Lefektette a kutyát, és a seb felé nyúlt, hogy kivegye belőle a férgeket, ám ekkor eszébe jutott, hogy a táplálékuktól megfosztott paraziták így el fognak pusztulni. Ezért egy éles követ ragadott, és saját combjából kivágott egy jókora darabot, hogy abba helyezze át őket, majd újra az élősködők felé nyúlt. De újfent megállt, mert felötlött benne, hogy durva kezeivel összenyomhatja, megölheti a férgeket, és szívében erős részvét ébredt irántuk. Új gondolata támadt, és amennyire a lábán lévő, még erősen vérző, óriási seb engedte, négykézlábra állt, és a rothadó, gennyes sebből egyesével, az ajkaival emelte ki a férgeket, és végtelen óvatossággal helyezte őket a lábából kivágott húsba. Lassan haladt, de mindegyik férget átrakta, és a hússal együtt árnyékba helyezte őket.

Most a kutya következett. Maradék rongyait letépte magáról, egy részükkel a sebet tisztította ki, nyálával fertőtlenítve a felszabadított részeket, más részükből pedig kötést készített, és bekötözte az állatot. Rájött, hogy a kutya éhes lehet, és felgyógyulásához erőre lesz szüksége, ezért az éles kővel a másik combjából is kivágott egy jókora darabot. Nehezen ment, mert a kő széle nem volt elég éles, az élő szövet nehezen adta magát. A húst a kutyának adta, aki jóízűen be is falta az egészet. A szent sebesült lábaival elsántikált a közeli forráshoz, vizet hozott, és megitatta az állatot. Sietett, mert a vérveszteség miatt kezdte elhagyni az ereje. Mikor látta, hogy a férgek és a kutya is jól vannak, visszavonult barlangjába, és mintha mi sem történt volna, szokott meditációs pózába helyezkedett, hogy folytassa gyakorlását.

A történet szerint a kutya ekkor Avalókitésvara bodhiszattvává változott, mert mindvégig ő volt az, aki próbára akarta tenni a jógit, ezért mikor az ily módon bizonyította, hogy már csak mások fájdalmát érzi, és önmaga létezésének gondolata fel sem merül benne, leborult előtte és birodalmába emelte. De azt hiszem, hogy ezt a befejezést a nép találta ki, mert az emberek szeretik, ha a jóság, főleg az ilyen végtelen mélységű, szent jóság, mely nem ismeri az én és az enyém fogalmát, nem marad jutalom nélkül. A történet végét mások úgy mesélték, hogy nem történt semmi különös: a szent ember folytatta életét, gyakorolt tovább, és mikor ideje betelt, eltávozott.

Régóta éltünk már a tenger partján. Nem voltunk sokan, pár tucatnyian menekültünk meg az eltűnő városból, hátrahagyva mindent, új helyet keresve, területet a majdan épülő új városnak. Megvolt mindenünk, ércünk, terményünk, békénk. Nem fenyegettek sehonnan, mert a hatalmas öböl körben hegyekkel volt védve. Sosem másztuk meg őket, de az égig értek és áthatolhatatlannak tűntek. Az öbölben állandóan naplemente volt, félárnyék, a fény és sötét határán. Senkit nem érdekelt ez az égi tünemény, mert pihenni akartunk.

Lassúak voltunk. Halászaink megfontolt mozdulatokkal húzták ki hálóikat, asszonyaink kedvesen, mosollyal ajkukon emelték gyerekeinket, a férfiak tekintete simogatta a sötétbe boruló látóhatárt. Az öböl hullámai sosem pihenve simították el a homokos partot, és napszakok híján életünk a munka, tánc és öröm folytonos keverékeként szintén hullámzott.

De bányásztuk az ércet, törtük a követ, kevertük a cementet ebben az időtlen, árnyékos, örök békében, mert az új várost építeni kellett. Mindenki, amikor csak tehette, mikor nem halászott, vetett, táncolt vagy szeretett, a falakat emelte. És azok magasodtak a hegy oldalában, a parthoz közel, mert a földtől az égig akartuk emelni, hogy legyen hol laknunk, hogy elhagyhassuk a part menti kalibáinkat. De nem siettünk, mert jó volt a parton, jó volt az örökké lemenő napban, jó volt az időn túl, az időn kívül. Szerettük, ha a hullámok a bokánkat körülölelték, ha leheveredtünk a fövenyre, szerettük a tenger szagát, a mögöttünk susogó erdőt.

És valamiért féltünk a vár alatt épülő kamráktól. Már nem emlékeztünk, hogy közülünk ki ragaszkodott hozzá, de a vár alatt, még mielőtt az alapokat befejeztük volna, pincét ástunk. Emlékeztünk a hősünkre, ki feláldozta magát, a torz lényre, kit etettünk, az eltűnőkre, az eseményre, ami örökre megváltoztatta életünket. Innen eredhetett a félelem, az elhatározás, ami talán kimondatlanul, de rávett minket a pincerendszer megásására. Míg a falakat együtt énekelve raktuk, és egymás vállára csaptunk a munka végeztével, addig a pince falazása mintha titokban folyt volna. Mindenki részt vett benne, de nem ünnepeltük meg, nem beszéltünk róla, sőt, furcsa mód, de nem is emlékeztünk rá.

Mintha magától épült volna. Gyarapodtak az árkok, összeértek a kazamaták, kiásódtak az üregek, és mintha az ég felé emelt falakkal egyező ütemben és mértékben mélyültek volna, a vár ellentéteként, a barlangszerű, sötét pincék. Ahogyan a várban egymásba nyíltak a szobák, úgy kapcsolódott össze a homályos mélyben a kamrák rendszere. A munka után lent maradt emberek nem szívesen beszéltek róluk, nehéz volt őket a parton táncra bírni. Néhányunknak szenvedélyévé vált a lenti építkezés, ők kerülni kezdtek minket, ezért szabályt kellett hoznunk az ott eltölthető idő hosszára, de belezavarodtunk, mert nem észleltük jól az időt. A gyerekeket nem engedtük a közelébe. Ők nem látták a múltbéli várost, csak ezt a csodálatos, félhomályos, lassan és halkan morajló tengerpartot ismerték, és nem akartuk, hogy lássák a lenti kamrarendszert.

Mintha élt volna. Néha, mikor senki sem volt lent, mikor mind fent ettünk és beszélgettünk a fövenyen, és lábunk simogatta a ritmikusan hullámzó tenger, fényt láttunk derengeni a vár tövéből. Mert nem volt sötét, sőt, világosabb volt néha, mint a fenti világ, hol áttetsző, hol izzó. Máskor aztán mégis koromsötét, akkor elkerültük, aztán máskor fénylő, hívogató, de mégis mindenki szívesebben maradt a naplemente előtti utolsó félórában szürkülő partokon, minthogy lemenjen oda. Aztán már nem is volt szükség felkeresni mélységeit, mert magától gyarapodott, bővült. Egyre bonyolultabb hálózatot alkotott, és még az építésével legtöbb időt töltők sem merészkedett járataiba, mivel félő volt, hogy eltévednek.

A felső vár is magasodott, kész szobáit belaktuk, a családok elfoglalták helyüket. Már nem csak a parti tüzek mellől hallatszott ének, hanem a vár szűk ablakú, kicsiny szobáiból is kiszűrődött a fény a parti fövenyre. Az egész vár világított, ablakai fénykockát rajzoltak a vízre, és a sötét hegyek megnyugtatóan magasodtak mögötte. Lassan megépülni látszott az új város, különb, mint a régi, immár nem külön házakkal, hanem közös otthont nyújtva a megmaradtaknak. De a boldogság nem lehetett maradéktalan. A pincékből, a kamrák végtelen útvesztőjéből dohos szag áradt, és be kellett vallanunk magunknak, hogy nem ismerjük járatait, és nem merünk lemenni oda. A várban lakók életét megkeserítette a mélyben lévő pincerendszer. Tenni kellett valamit.

Néhányan, lelkük békéjét veszítve, eltűntek időnként. Ugyanis a pincékben fény volt, olyan fény, amit idefent nem láttunk már rég. És magány volt, csend, egyedüllét, búvóhely a közösség elől. Mind éreztük a vonzást, de a legtöbben ellen tudtunk állni neki, ám sokan nem, és ők megváltoztak. Volt, aki nem mosolygott többé, volt, aki sokkal többet mosolygott lenti sétája után. Néhányan napokra tűntek el, és csak egy közös volt bennük; nem beszéltek róla. Álmodozva kóboroltak a szűrt fényű tájakon, felsőtestüket lábuk közé hajtva ültek a parton, és a homokot szűrték ujjaik között, vagy csukott szemmel, magasra emelt arccal élvezték, ahogyan a szél játszott a hajukkal. Szomorúbbak vagy vidámabbak lettek, de mind kerülték a közösséget, elhanyagolták családjukat, barátaikat, még egymás társaságát sem keresték. A fény pedig mintha egyre sürgetőbben, hívogatóbban lüktetett volna odalentről, ha nem is nyilvánult meg egész terjedelmében. Átsejlett az alapozás résein, feltört a pinceajtókon, mintha dübörgött volna a föld mélyében. Átitatta a talajt a lábunk alatt, a föveny és a víz éjszakai árnyaiban is láttuk. Mert lassan, lassan éjszaka lett az öbölben. A naplemente szürkés-sárga világossága már csak a távoli horizonton maradt meg, de az öbölben napról napra sötétebb lett. Barátságos, bújtató sötét, melybe elég fény jutott a tenger felől, de még több a kamrákból. Akár ha tűz égett volna odalent, alulról világította át otthonunkat, a várat, a szobákba fényt hozott, a folyosókon derengett, a tetőkön pedig lidércek vonaglottak éjjelente. Erősödött a kontraszt az öböl fövenye és a vár között, ezért aki látni, beszélgetni akart, az egyre inkább a falak között maradt. Többet sírtak a gyerekek, de többet nevettek is, több lett a veszekedés a csapat tagjai között, de több lett a sírós, ölelkezős estékből is. Több lett mindenből. Gyakoribb lett a szerelem, vadabbak lettek a táncok, erősebbek a szavak.

Megváltoztunk. Sosem beszéltünk róla, de a kamrákból feltörő lobogás a falainkat és bőrünket nyaldosó tűzzé változott, a fövenyt elhanyagoltuk, a sétáink a szobákra, termekre és folyosókra korlátozódtak. Tűzzel néztünk egymásra, tűzzel beszéltünk, tűzzel szerettünk, vad szemmel figyeltük a padlón átizzó fényességet. Az érintések hevesebbé, a csókok érzékibbé, a beszélgetések forróbbá váltak, az ölelés szorított, a szerelem kiáltott.

Akik elsőként jártak lent, azok közül eltűnt néhány. Először észre sem vettük, mert még vissza-visszatértek, de aztán némelyik végleg elmaradt. Nem is kerestük őket, még a családjuk sem, mert a megmenekültek maroknyi csapatát összekovácsolta valami mély, mindent átölelő megértés. Nem beszéltünk róluk, nem emlegettük őket, nem kérdeztük egymást felőlük, hanem mintha készültünk volna mi is a távozásra. Lassan, egyenként tűntek el barátaink, szeretteink, és ekkor már az egész vár, amiben annyi munkánk, hitünk és reményünk volt, tűzzel lobogott, lángolt. És lángoltunk mi is, a még maradtak.

Tudtam, hogy el kell mennem. El az izzó otthonból, el a gyönyörű, lágy érintésű, selymes mosolyú, árnyékos fövenyű, védelmező öbölből, el innen, mert a régi város is porrá lett, a lakói eltűntek, mert vándor voltam és leszek mindig is. Lassan szakítom el szálaim, lassan búcsúzom barátaimtól, akik már nem figyelnek, mert a végtelen lobogásban, az ég felé emelt szemekkel, nevetve táncolnak az elporladó várban. Búcsúzom az égtől, a földtől, a fövenytől, a magát az ölelő éjbe álmodó parttól, füvektől, álmosan intő fáktól, mielőtt eltűnnek ők is, és velük csúszom lefelé, az élő, izzó, otthonos fénybe. Mindent hátrahagyva rohantam a parton, lábam alatt porzott a homok, víz permetezett rám a hullámokból, kevés, szakadozott ruhám úgy lobogott utánam, mint a tűz a várban. Futottam az öböl széle felé, a hegyek felé, amik védő karéjként veszik körül az emberek utolsó menedékét, mert azokon a hegyeken túl kellett kerülnöm, elérni és felépíteni az elveszíthetetlen otthont, a várat, ami már sosem omlik le, nem tűnik el, és nem emészti fel semmilyen csodálatos, békés, gyönyörű, ragyogó, szerelmes, tüzes ragyogás.

A tudomány, a vallások, számtalan szellemi irányzat igyekszik megérteni a különlegesség, a szentség, a tökéletesség egzisztenciáját. Egzisztenciáját filozófiai értelemben, tehát a teljesség, a csorbítatlan szentség valóságának, létezésének, létbe lépésének és ottani működésének módját, lényegét. A szentség megnyilvánulhat az érző lényekkel való bánásmódban, a világ és a folyamatok ismeretében, képességek uralásában, megjelenését kísérték csodák, egyházszakadások, jelenések, csendes vagy zajos forradalmak, gyógyulások, de hiányérzetünk maradhat az előbbiek felsorolása során: mintha mindegyik megnyilvánulás csak a világ egy szelete, a tudás egy eleme lenne. A teljes és tökéletes szentséget nem birtokolhatja ugyanis más, csak egy teljesen és tökéletesen megvilágosodott lény, az alsóbb fokozatok szentjei pedig annyit, és csak annyit láthatnak a világból, amennyire szentségük ereje azt megengedi.

Az előző bejegyzésekben tárgyaltuk, hogy a társadalom számára való kondicionálás, nevelés valójában számunkra ismeretlen és idegen törvényekhez igazít minket, és a lelkünk mélyén érezzük, hogy ezek nem igazi, végső törvények, de a nevelés során a külső normarendszer belsővé válik, identitássá alakul, amit aztán foggal-körömmel védelmezni fogunk, így válunk saját rabtartóinkká. A törvények ellen lázadók, azokat a sajátjaikra cserélők vonzanak minket, és a lázadni nem merő vagy nem tudó emberek szívesen követik őket. Azt is megállapítottuk, hogy a szentek ennél is jóval tovább mennek, ők az igazi lázadók, akik a szamszára törvényein túl a spirituális világ szabályait is megkérdőjelezik.

De ami spirituális lázadásnak tűnik, az is lehet valójában belső emigráció, menekülés és bujdokolás, lehet önmagunk felé gyakorolt hazugság, az „én” megnyilvánulása, vagy leggyakrabban tévedés. A teljes és tökéletes lény ugyanis az alábbi képességek birtokában van:

- Teljesen és tökéletesen ismeri a világot, annak kialakulását, működését és megszűnését;
- tudja, mi a tökéletes, ismeri a kérdéseket és a válaszokat, tudja, mi az, ami jó az elején, a közepén és a végén is;
- uralja a környezetét minden szempontból, részt tud venni a kialakításában;
- uralja önmagát minden szempontból, részt tud venni önmaga alakításában;
- ismer minden okot és következményt.

Melyik szentről jelenthetnénk ki, hogy a tökéletességnek erre a fokára jutott? El lehet-e várni bárkitől, akár a szentektől, a tökéletességet? Mi hát, amit egy szenttől, a fokozhatatlan lázadótól, a közülünk legmesszebbre jutott embertől elvárhatunk?

A Buddha tanácsa a következő: törekedj a belátásra és az elnyugodásra. Ne kifelé növekedj, és ne befelé menj, hanem a teljesbe, a középbe, a mozdulatlan nyugalomba helyezd magad. A Buddha ugyanúgy átlépte a törvényeket, de az ő forradalma nem a változtatásra és a tökéletesítésre irányult, még ha az Ösvény kezdetén ez is a feladatunk önmagunkkal, hanem az ellentétek, a fogalmak, és végül az „én” megértésére, a létezés elfogadására, kötöttségeink elhagyására tanított. A tökéletes szent a Középben nyugszik, a békében él, és harmóniája nem megvívott csatáinak és lázadásainak következménye, hanem a harc és az ellentétek elnyugtatásának gyümölcse. Dönteni, élni és látni csak az ilyen lény képes, mi többiek, a tökéletesség eléréséig nem vagyunk urai sorsunknak

A szentség, a tökéletesség a teljes és akadálymentes megismerés. Valami mély megértés, valami mindent átölelő belátás. A Buddha által ajánlott mozdulat, értelmi művelet a szíven keresztül. Mély, az alapokat elérő ismeret, azaz megvilágosodás. Csak a teljesen megvilágosodott szent számára elérhető a tudás és a szeretet. Csak a megvilágosodott lény látja a többiek vállán a terhüket, melyet sorsnak és karmának is hívhatunk, azt a terhet, ami nem engedi a bennünk létező Teher nélkülinek beteljesednie sorsát.

„Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk. 23:34). Aki nem szent, az nem ura szívének és nem ura cselekedeteinek, gondolatainak. A szentség társadalmi és spirituális haszna csak mellékterméke a tökéletes belátásnak, mert a szentség feltétele az „én” meghaladása, ami mellékesen, de természetesen teszi hordozóját tökéletessé. Amíg nem vagy szent, semmi sem vagy, de a fordítottja is igaz: addig nem vagy szent, amíg valaki vagy. Ami ennél kevesebb, az nem szent, több pedig nincs ennél.

A szélén állok. Lassan tör fel, lassan, még alig érzem. Nehezen fogalmazza meg magát, nyiladozik, mosolyog, az eget nézi. Belőlem szakad fel, sikít, vérzik, imádom. Mint egy gyönyörű, lágy, fényes tó a selymes hegyek között, mint a simítás a fűszálakon, mint… te, szépem, életem, csodám. Belőlem készül kitörni, a zsigereimből, végig iramlik az idegeimen, a kötőszöveten és izmokon át, a bőrt ingerli, és kiáltva robban ki, az égbe, a földet önti el, a szívemet fúrja át, oldódom, belezuhanok.

Mikor az örvény kialakult, már itt voltam. Mikor a sötét és a fény egymással hált, a meleg a hidegbe hatolt, az atom pályájára állt, itt voltam, és a bőrömön át szívtalak be. Megteremtettelek. Szerettelek, éltem veled a házban, kísértél a hegyek között, együtt üvöltöttünk a fény születésekor. Sosem voltál nélkülem, és én sosem voltam nélküled. Ha isten vagy, én is isten vagyok, ha féreg vagy, én féreg vagyok, ha adsz, adok, ha veszítesz, én is veszítek. Fejed felemelve szuszogsz bele az űrbe, a levegőbe, a hajamba, akkor én is ott vagyok, és veled együtt emelkedik a mellkasom. Hívtuk már életnek és halálnak, hívtuk szerelemnek és egyhangúságnak, de mindegy, mert veled történik, veled vagyok, veled alszom, veled ébredek, veled teremtek és veled halok… szentem, gyönyörűm, csodám… istenem.

Ahogyan a földi bűn roncsolja az emberi társadalom szövetét és a világi igazságba vetett hitet, úgy az égi bűn roncsolja a spirituális társadalom szövetét és a végső igazságba vetett hitet.

Mentális betegségnek tekintjük a normákból való kiiratkozást, a társadalmi kereteknek, megállapodásoknak való nehézkes megfelelést. A beteg nem tud megfelelően működni, és annak következménye lesz. Következménye a megvetés, kiközösítés, egzisztenciális romlás, ami roncsolja az embert mind testileg mind spirituálisan. A legfontosabb következmény, amitől a legjobbak, sok megvalósított személy is retteg, a hírnév és becsület elvesztése, a nevetségessé válás, a közösségből való, megvetés kísérte kihullás. De akit az anyagi és egzisztenciális következmények nem érdekelnek többé, mert bátran vállalja azokat, és önmaga törvényeinek engedelmeskedik, annak a depresszió, a szégyen, a félelem többé nem betegség. A betegeket mi, a társadalom tanítottuk meg arra, hogy mi a betegség, mi alakítottuk ki neveléssel és szocializációval a betegségtudatot, mi mondtuk el nekik, mi kondicionáltuk őket arra, hogy tudják, mikor betegek. A társadalomba való szocializálás érthető, mert az emberek közössége nem működhetne szabályok nélkül, de a spirituális betegségtudat gyermekeinkbe építése már nem védhető ezekkel az elvekkel. Ha felébred benned a dukkha, és érzed, mint a Magasztos, hogy a világ nem tökéletes, akkor el kell döntened, hogy ki a beteg: te, vagy a világ.

A buddhista úton való elindulás így tulajdonképpen a betegségtudat kialakulása, a szamszárikus betegség felismerése, tehát a valódi betegség felismerése magadban és a világban, a tanult betegségtudat meghaladása, mely után megérted, hogy a külső és a belső világ jelenlegi formájában miért képtelen együttműködni.

Betegnek tekintjük, ha valaki nem, vagy csak részben tud alkalmazkodni a fennálló és részéről változtathatatlan társadalmi játékszabályokhoz. A szociopátia alkalmazkodási problémát jelent, azaz olyan személyt, aki a rendhez, elvárásokhoz, társadalmi szabályokhoz nehezen alkalmazkodik, azokat megszegi, vagy nem érzi magára nézve kötelezőnek. És nem csak a társadalomra veszélyes, erőszakos emberek tartoznak ide, hanem a szabályokat kerülő, áthágó, azokat máshogyan értelmező emberek is, tehát valamilyen mértékben, de minden újító, zseni, forradalmár és vallásalapító is deviáns. Deviáns az is, aki az Ösvényre lép. A bölcs gyakorló vagy hívő a társadalmi béke érdekében persze megadja a császárnak, ami a császáré, a nyugalmat óhajtja közösségében, elfogadást és időnként talán behódolást tanít, de mindezt leginkább tettekben, viselkedésben, tehát testben várja el másoktól és önmagától, mert lelkét vagy a túlvilágba helyezi és istenre bízza, vagy a világ látszat-természetét elfogadva a tanult szabályokon túli valódi igazságokat keres. A szentségre törekvő (mert ha nem törekszik rá, ugyan miért követi vallását?) nem töri meg szűkebb-tágabb közössége nyugalmát, mert tudja, hogy a bölcsesség vagy hit magja csak békés körülmények között, tápláló környezetben sarjad vetéssé, de a lelkében megtöri, felülírja, akár meg is veti a fennálló rendet, és így deviánsabb a szociopatánál, őrültebb egy pszichotikusnál, és a tömegessé váló belső lázadás felszínre törésével nagyobb társadalmi változást hozhat el, mintha a felvilágban forradalmat szított volna.

A szent óhatatlanul deviáns, ha testben nem is, de lélekben, így szociopata, bár békés, de a rendhez alkalmazkodást kerüli, és hétköznapi szemmel nézve őrült, beilleszthetetlen, tehát az elvárások fényében mentálisan betegnek tekinthető.

A szent önző is. Jézustól politikai forradalmat vártak, a zsidóságot uraló rómaiak kiűzését, de hamar szembesülniük kellett népe vezetőinek azzal, hogy az új próféta az embereket, így a rómaiakat felebarátjának érzi, és nem őket tekinti ellenségnek, hanem a szív bűneit, és a politikai vezetőket jelöli meg a nép ellenségeként. Nem is várhatott mást, minthogy egy politikai perben elítélik. A próféták és vallásalapítók tehát önzők abban az értelemben, hogy egyáltalán nem törődnek a szabályokon keresztül feléjük megnyilvánuló elvárásokkal, a többség akaratával sem, hanem milliók véleményével szemben képviselik elképzeléseiket és érvényesítik akaratukat. A szentekkel nem lehet és nem szokás vitatkozni; ők kinyilatkoztatnak. Persze jól is teszik; mi most csak azért állapítjuk meg mindezt, hogy felrajzoljuk a szentség és a társadalmi betegség összefüggését.

Újra a fókusz kérdése merül fel. A szamatha gyakorlója lehet zseni, sőt, megkockáztatom, hogy tökéletes is. Ha meditáció alatt értünk minden összpontosított cselekvést, és tárgynak nevezünk minden célt, akkor a cél lehet társadalmi, anyagi, lelki, testi. Tehát egy célra irányuló tökéletes meditációs összpontosítás az is, ha valaki olimpiai bajnok, egy gigacég vezetője, miniszterelnök, gazdag ember, testépítő sztár, tévés személyiség vagy akár csodálatos orvos, hitben gazdag, szegényeket segítő pap, háborús ápoló, zeneművész, megvilágosodott buddhista vagy szent akar lenni. A fókusz, azaz a cél elérése érdekében temérdek energiát, alázatot, hitet, időt áldoz, amihez kifinomítja, akár a tökéletességig csiszolja egyhegyűségét, aminek mesterévé is válhat. Lehet, hogy mindezekre nincs szüksége, mert született zseni. Ám ha az egyhegyűsége mesteri, de a fókusz nem a legnemesebb, akkor spirituálisan nem termi meg eredményét, a vipasszanát, tehát a belátást, a dolgok színről-színre látását. Ez most szemtelenségnek fog tűnni, de ide kell írnom: Jézus a mettát, a szeretetet tökéletesen hirdette, példát adott belőle, csodálatosan mutatta meg a földi élet hiábavalóságát, de sajnos választ adott a legfontosabb kérdésre, egy alátámaszthatatlan és bizonyíthatatlan, senki által nem tapasztalt ígéretet adott a földi szenvedést váltó, azt utólag értelmessé tévő túlvilágról. Így e kis zavar miatt követői a mai napig nem tudnak számot adni a kinyilatkoztatás valóságáról, és Jézus üzenetét megvalósítani sem igazán tudták, hiszen a kereszténységen alapuló világrész teljes múltja nem más, mint háborúk, igazságtalanságok, gyötrelmek, egyenlőtlenségek és szadista vezetők története.

A szent kívül áll a társadalmon, és szükségszerűen kívül áll a vallásán. Ha nem igazodik a társadalom rendjéhez, akkor nem igazodhat a vallása rendjéhez sem. Így paradox módon mi, betegek látjuk a szentet, a tökéletes egészség megtestesítőjét betegnek.

Mi mind betegek vagyunk, az „én” betegei: magunkból kiindulva érzünk és alkotunk véleményt, döntünk és ítélünk, és ez által keserítjük meg a magunk és a körülöttünk lévők életét. Így teremtjük a dukkhát. Az igazi szent olyan, mint a Buddha: egy orvos, aki a betegséget meggyógyítani jött, aki elhozta a gyógyszert, a Dharmát. Amíg betegek vagyunk, addig sem a szentek, de maga az Isten sem segíthet rajtunk, mert az spirituális képtelenség. A betegség az avidjá, a nemtudás, a dolgok nem ismerete. Aki tud, aki birtokolja a vidját, a tudást, az ismeri a dolgokat, az látja a világ és a többi lény működését, sorsát, és benne, csak benne képes kinyílni a mettá, a szeretet, a szentség. Gyógyuljunk, Barátaim, figyeljünk, szelídüljünk, hogy szívünkben kinyílhasson, mint a lótusz, a szentség, mert vagy szentek vagyunk, vagy betegek.

Itt állok ebben a világban, amiben egyszer csak megjelentem, ebben az időben és alakban, a múlt század második felének közepén, egy földi ország egy városában, én, aki nem voltam azelőtt, és nem leszek azután, mert csak itt és most vagyok. Senki sem gondolt rá előtte, hogy lennem kellene. Most, hogy vagyok, senki össze nem téveszti magát velem, sem én magamat másokkal, mert tökéletes az elkülönültség. Hiába az a sok hasonlatosság, még sincs meg az egyezés, még a közelség sem igazán. És ebben a teljes elkülönültségben nyilvánvaló mindenki számára, hogy semmi köze a másikhoz, de ha jól belegondolunk, hát bizony semmi közünk magunkhoz sem, mert ha nézünk magunkra a tükörben, vagy befelé, a lelkünkbe, egy olyan idegent látunk, akit nem ismerünk, akit nem hívtunk, akinek nem értjük sem az életét, sem a halálát. Ezt a csodálkozást az sem oldaná fel, ha megértenénk egyszer a világ, a létezés és önmagunk minden titkát, mert az önmagunktól és a mindenségtől való elkülönültségre az sem lenne magyarázat. Ebben az életben egyedül vagyunk örökre, a többiek és saját magunk nélkül. Az az ember fejti meg a világ működésének rejtélyét, aki majd egyszer végre nem lesz teljesen egyedül.

Itt a földön fennmarad minden erő, állandóan ismétlődik minden forma, nem változik végül igazán semmi, csak ez a dolog egyszeri, én magam, akihez bár vajmi kevés közöm van, de mégis csak elválaszthatatlanul hozzá vagyok láncolva ebben a néhány évtizednyi felvillanásban. Meg kell állapítanom, hogy életemben ez az egyetlen igazi intimitás, ez a közeli, de soha be nem teljesedő kapcsolat a rám teremtett személlyel, aki egyszer csak megjelent, végigcipel az életen, aztán majd elejt, ha eljött az órám. Akinek sorsa ismeretlen előttem, mert nem tudok semmi személyeset születésem előttről, és nem fogok tudni ugyanígy halálom után sem. Mintha elfelejtettem volna bemutatkozni rendesen még az elején, aztán ez a kínos zavar egy életen át kitartana. Ha figyelem érzéseim és gondolataim látnom kell, hogy annyira nincs közöm hozzá, mint a többiekhez, pedig az egyetlen személy mégis csak ő, akit valóban érzek. Hát próbálom elengedni most, hiszen egyszer úgyis elenged engem, és visszatér az örök erők és formák közé, de sajnos nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagyok, amikor hatalmamban áll elengedni bármit is: ahhoz előbb birtokolni kellett volna, és lennie kellene bennem valakinek, aki a döntéshez hatalmat kapott.

Nincs már véleményem semmiről, sem rólatok, sem a dolgainkról, sem magamról, mert csak csodálkozva, és egyre megértőbben szemlélem ezt a szubsztanciát. A vállán cipeli mindenki a történetét, és annak a terhét, hogy az egyetlen bensőséges kapcsolata, az egyetlen személy, akivel a végtelen időben igazán meghitt viszonya volt, mert a bőrébe bújt és hordozta, akitől a nevét kapta, amin szólították, és akinek a teste szolgálta őt, hát az is idegen maradt és hűtlennek bizonyult. Mit lehetne számon kérni rajtunk, minek a felelősségét viseltük, milyen ítélet sújthat egy lényt, aki az egésznek sem oka, sem okozója nem volt. Ahhoz, hogy legyünk, meg kéne végre születnünk, ahhoz, hogy egy felsőbb hatalom visszfénye tükröződhessen rajtunk, teljesen gazdái kéne legyünk sorsunknak, oka önmagunknak. Ezek csak egy megvilágosult teremtő lehetőségei. Mi addig foglyai, sodródó hordaléka vagyunk az örök erőknek, melyek személytől és létezéstől függetlenül uralkodnak a világban, melyben olyanok vagyunk, mint mások meghitt otthonában a kései vendég.

Meditációs módszereket több vallásban és világi irányzatban is használnak. A buddhista meditáció céljában és módszerében hasonlít, de különbözik is ezektől. Az eredeti buddhista szövegekben inkább a bhávana és a dzshána szavakkal illették. A bhávana általában előtagként használatos, és művelést jelent, a tudat (csitta-bhávaná), a bölcsesség (pannyá-bhávaná) vagy a koncentráció (szamádhi-bhávaná) művelését, fejlesztését. A két legismertebb módszer

- a szamatha-bhávaná, ami a nyugalom, összeszedettség, összpontosítás fejlesztése, és eredménye a tökéletes egyhegyűség,
- és a tulajdonképpen erre épülő, vagy az előbbit meglétét feltételező vipasszaná-bhávaná, ami a teljes és tökéletes belátást, tehát a végső bölcsesség elérését célozza.

A dzshána (dhjána) a korai buddhizmus legfontosabb gyakorlata. Nyolc szintjén (négy formával rendelkező és négy forma nélküli) keresztül lehet eljutni, a kötődések és a viszonyulások különböző megnyilvánulásait hátrahagyva, az észlelések és az érzések megszűnéséig, és így a tökéletes észlelés állapotáig, melyben az arhatok (szentek) időznek. Mindezzel majd külön bejegyzésben foglalkozunk.

A jóga meditációs gyakorlatának csúcsa a szamádhi, a tökéletes elnyugodottság és egyhegyűség, többé-kevésbé megfeleltethető a szamathának, tehát látszik, hogy a buddhista meditációs gyakorlat továbbfejlesztette ezt a tudományt. Nem véletlenül hívom tudománynak: a meditáció a tudat művelésének tudománya ésszel, figyelemmel, bölcsességgel és persze szívvel, tehát véletlenül sem csak kellemes lazítás, nem csak egészségügyi gyakorlat, nem csak az énerő fejlesztése vagy az életben való helytállást segítő eszköz, bár tagadhatatlanul ezekre a célokra is kiválóan alkalmas. Újra csak a fókusz kérdése merül fel: mindenki arra tudja használni ezt a csodálatos lehetőséget, amire szeretné, de csak addig fog ellátni, ahová a saját belátásának határait helyezte.

44. Létezik olyan buddhista meditációs gyakorlat, melyben a szerzetes kiválaszt egy tárgyat, gondolatot, fogalmat (kaszina), és annak elemzése nélkül, azt tökéletesen megfigyelve igyekszik elérni a megvilágosodást. A kaszina lehet a tűz, egy szín, egy kő, a Négy Nemes Igazság, rothadó holttest, a semmi fogalma stb. Negyven kaszina ajánlott, de bővíthető a lista, és a gyakorló választ alkatának megfelelően. Sokáig tart, akár évtizedekig, mire eredményt lehet ezzel a módszerrel elérni. A módszer mögött álló gondolat szerint, ha egyetlen meditációs objektum nem elég a cél eléréséhez, akkor a gyakorló dilemmák sorával találja magát szemben: az összes tárggyal, gondolattal foglalkoznom kell; ha nem, akkor mennyi elegendő; melyek legyenek azok, vagy egyetlen tárgy sem kell, de akkor mit tegyek? Ezért úgy találták, ha egyetlen tárgy nem elég, akkor mindegy, akkor a meditációs módszer nem működik, vagy a gyakorlóval van a baj. A cél a kaszina és a gyakorló kapcsolatán keresztül eljutni a belátásig és a megvilágosodásig. Olyan fegyelmet és odaadást igényel, ami a ma emberében már nincs meg.
45. A jó és a rossz, a zavarodottság és a megvilágosodottság relatív fogalmak, és a hozzájuk való kötődés értelmetlen, ezt beszéltük már, ezt tudjuk. De ha a tudatnak nem szabunk irányt, ha a nyugtalan majomtudatnak nem húzunk határokat, akkor, mint a medréből kilépő folyó, csak rombolni fog. Az emberi elme, a kis-tudat nincs abban az állapotban, hogy szabadjára engedjük, és rábízzuk saját megvilágosodását. A gyakorlás, a meditáció, a módszer legyen szabott, de nemes, amíg a tudat nem éri el azt a helyzetet, ahonnan már nem tud visszazuhanni a nemtudás állapotába. Szeng-can zen mester írta:

„Amint a láncra kötött majom is felhagy az ugrálással,
Vagy a bambuszcsőbe került kígyó sem tekeredik,
Szeld át a széles tengert az előírások hajóján,
Világítsd be a sötétséget a bepillantás lángjával.”

46. Leülsz. Az egyik percben téves gondolataid vannak, és egy hétköznapi, megvilágosulatlan ember vagy. A másik percben, amikor tudatában vagy a Buddhának, akkor te magad vagy a Buddha. És végig te ültél ott, egy helyben, mozdulatlanul.
47. Az „egyfókuszú összpontosítás” a buddhizmus egyik legfontosabb és legnemesebb gyakorlata. A gyakorló ekkor a valóság természetét figyeli kizökkenthetetlenül, teljes nyugalomban, azzal egyesül, ébersége és tudata rendíthetetlen, így bepillantást nyer a tökéletességbe. Figyelme egyetlen pontra rögzül, és erre a tiszta gyémánt-pontra irányított figyelme eloszlatja káprázatait, túllép a fogalomalkotáson, akadályokon, kategóriákon, zavarodottságon. Mindehhez szükséges a tökéletes fókusztárgy kiválasztása, hogy a valóság eredendő üresség-természete megnyilvánulhasson. Van, aki felismeri az egyfókuszú összpontosítás jelentőségét, de tárgynak nem a legnemesebbet, vagy tévedésből, nemtudásból nemtelent választ. Az ilyen gyakorló az összpontosítás mesterévé válhat, tudományát hibátlanra csiszolhatja, létrehozhat számtalan jót, lehet a szamszára hasznos tagja, ami mind nagyon fontos és hasznos eredmény, de sosem válhat ösvénytudatúvá, sosem láthatja meg a kút legalján csillogó kristálytiszta vizet, sosem tárul fel előtte a Dharma teljes valójában. Egy eredmény sosem terjed túl a kijelölt fókuszon, ezért jól kell a célt és a segítő eszközöket megválasztani.
48. Ha tudatosságod egy tárgyban az egyfókuszú összpontosítás segítségével tökéletesre formálod, a Tanítás mestere leszel, tökéletes leszel. Ha tudatosságod tárgy nélküli, tökéletes buddha-tudatosság, buddha leszel. A tudatosságnak nincs alakja, a buddháknak nincsenek tulajdonságaik. Ennek megértése jelenti az elme békéjét. Az elme békéjét nem lehet szavakkal kifejezni, igaz megértése a saját szívből fakad.
49. A meditáció két fő formája a vipassaná (belátás) és a szamatha (nyugalom) gyakorlása. Tökéletes eredményre vezethetnek: megvizsgálva őket felismerheted, hogy minden csupa mozdulatlanság, kezdetek óta tiszta és szabad. Ez a mai világban a tévtanítók és gyatra ezo-hitek által körülírt legnagyobb közhely, de ennek ellenére, rajtuk túl, a két módszer alkalmazásával valóban találkozhatsz a csodával. De minden nem tanítható, ezért aki eleve nem érzi, az ebben az életben nem merítheti ki teljesen.
50. Mesterek úgy tartják, hogy a nemes felismerés a bűnbánat igazi formája, melyben nem a bűneidet, hanem a tévedéseidet és rossz cselekedeteidet látod színről-színre. Nemes felismerésre meditációban lehet jutni, ezért hihetjük, hogy a meditáció, a gyónás, a vezeklés, a jó cselekedetekkel való kompenzálás a bűnbánat, a rossz karmák kioltásának művelete. De nem: az igazi bűnbánat a felismerés, maga a felismerés művelete, a látás, a megértés, és nem a cselekvés. A cselekvés a karma újabb forrása. A karma minősége a szamszárában fontos, a dharmában a karma csak karma, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz.
51. Számos meditációs forma, vizualizációs technika létezik, ahány tanító és út, annyi kipróbált és működő módszer. Ha sokat keresgélsz köztük, vagy kapkodva jópárat kipróbálsz, és összehasonlítgatod őket, akkor nem jutsz messzire. Egyet válassz, és ha alkalmas vagy elindulni a megvilágosodás felé, akkor az lesz a te módszered. De legyen módszered, ne hidd azt, hogy majd te megalkotod magadnak a neked valót. Senki sem tudja kirángatni magát az ingoványból a saját hajánál fogva.

Látod, meddig elmennék érted? Becsaptam őket, túlmentem mindenen az elismerésedért. Követtek pedig, de nekem semmi nem volt elég, és mikor érteni véltek, hátrébb léptem. Ide már nem jöhettek! Ismeretlen, ingoványos, sötét tartományokba hátráltam, és elmaradtak mind. Egyedül voltam, és ha valaki jött volna, léptem hátra még egyet. Elhátráltam hozzád. Itt vagyok, ahol ember nem járt, és ahol ember nem járhatna. Túl az utolsó érthető tartományon, túl a lélek földjein, hátam mögött a semmi, a mély, sötét szakadék. Neked ez még talán sajátod, nekünk ez már csak a téboly és az űr. Nem szerettek eléggé. Ki tudja, honnan nyerem késztetéseim, talán a megvilágosodást csak az énem hiánya akarja.

Mindig erősebb volt nálam. Mindig több volt, okosabb, jobban látta tetteim valódi indítékát. Talán a lélek, talán az ego, talán én, talán az isten akart bennem tapasztalni, halmozni, szeretni és szeretetet kapni. Feldúlta kapcsolataim, széttépte akaratom, mert mint egy színész, egy ripacs, csodálatot akart. Veszélyes küldetésekbe rángatott, megalázó helyzetekbe kényszerített, végül a világ elé vetett. A hiányos lelkem, a törött énem szuszog, nyöszörög előtted, és ajánlja fel neked üdvösségét.

Ki más érthetné annyira az éntelenség hívását, mint az, akinek az énje túlnőtt mindenen, és csillag-óriássá nőtt?

Addig hátráltam, míg a lélek által járhatatlan területre tévedtem, ahová magam sem tudom önmagam követni. Itt állok magam által kifosztva, magam által megalázva, és még mindig csak a közönségre figyelek. Halálom és bukásom a színpadon zajlik, szívem szétmarcangolva előttetek hever, és feloszlásom alatt csak arra figyelek, hogy hörgésem és haláltusám szép ívű, stílusos legyen. Tapsotok várom, és a díszes társulat, én, és annak minden függelékei kecses meghajlással fogadom elismerésetek. Egyedül vagyok, mindig és mindenkor nélkületek.

Megértést várok azoktól, akik szerettek, akik jöttek volna, akik társaim lettek volna. Töredelmesen bevallom, hogy ez a ripacs semmit sem tudott tenni értetek, mert önmagába gabalyodva süllyedt világokon át a világok mélyére. És mégis ez a csak önmagára figyelő süllyedés engedte meg nekem, hogy lássalak titeket. Nem fogok többé hazudni. Nincs szeretet. Nincs isten. Nincs megváltás. Mi vagyunk, és ha megtartjuk egymást, bölcsen, figyelmesen, akkor kialszanak a pokol késztetései, eloldalognak a mélység indulatai, eloldódik az én és a közös álma, és bódulatunkból felébredünk. Rémült vagyok, mert az ingoványig hátráltam, hogy szeressetek, és ember nem járta tartományokba kerültem. De legalább tudom, milyen a valódi egyedüllét, a valódi félelem, és már láttam a lelkemnek hitt démont. Addig mentem, ameddig nem szabad, de legalább szembenézhettem vele. Láttam saját szörnyeim, láttam a ripacsot, a bohócot, a gyilkost, az áruló mocskot, a szűkölő nyomorultat. Mély kútból és sötét rengetegből törtek elő, de mondom nektek, nem félelmetesek. Ha valamitől rettegnem kell, hát az én, önmagam vagyok. A sátán, akitől a pokol és a legnagyobb is iszonyodik világomban, az én magam vagyok. Én, aki a buddhát is megfogja, a magasztost is megköti, a megvilágosodottat is becsapja. Én, csak én.

Amíg vagyok, addig semmi sincs.

Az interjú linkje a Spotifyn:

https://open.spotify.com/playlist/55P8vQvTAfJZeJdSNo5lbP?utm_source=embed_v2&go=1&play=1&nd=1

A rádió műsorajánlója:

https://www.buddhafm.hu/musorajanlo/