Mielőtt a nemtudás (szankszrit: avidjá, ejtsd: aviddzsá) tárgyalásába belekezdünk, érdemes mindenképpen feleleveníteni a 25. és a rögtön utána következő, idevonatkozó bejegyzéseket.

A nemtudásról már megállapítottuk, és a buddhizmus egyik alaptételeként elfogadtuk, hogy alapja a három szenvnek, méregnek, tehát a jelenségek felé vonzó indulatnak (vágy, mohóság), a jelenségektől taszító indulatnak (harag, ellenszenv) és a káprázatnak (tompaság, korlátozott tapasztalási képesség). Ezt viszonylag könnyen beláthatjuk, mert logikus tétel, és a hétköznapjainkban is tapasztaljuk: valami vonz, más taszít, a legtöbb dolog pedig nem vált ki belőlünk érzelmeket, indulatokat vagy gondolatokat, és ennek okaként könnyű azonosítani tudásunk hiányosságait, tapasztalásunk feltételességét, evolúciónk be nem fejezettségét, értelmünk korlátozott terjedelmét, vagy vallásos emberek esetében a teremtés szándékát, a végső tudástól való szándékos elzártságot.

Könnyű elfogadni abban az értelemben is, hogy tudásunk és lehetőségeink, vagy fejlettebb gondolkodás esetén belátásunk korlátait szintén állandóan tapasztaljuk, ezért gondolhatjuk, hogy tudásunk a képességeink határáig terjed, és az ezután következő régiók számunkra a nemtudás birodalmai. Ebből következtethetünk arra, hogy tudásunk bővíthető, és így a nemtudás mértéke csökkenthető, amely művelethez ismereteink, információink, érzelmeink mennyiségét, minőségét kell növelnünk. A nemtudás így akadályként, legyőzendő kihívásként merül fel előttünk, valami olyan gátként, amely munkával, kitartással meghaladható. Ha elfogadjuk az ide vonatkozó buddhista alaptételt, akkor úgy tetszik, hogy az eredmény elérésének érdekében vágyainkat kell elölnünk, ellenszenvünket kioltanunk, tompaságunk fátylát tanulással, önmagunk fejlesztésével fellebbentenünk.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni magunkra, mint akik az élet gyakorlati, kézzelfogható és általunk irányítható részét ismerjük, és ezért csak az ezen túli világban találhatjuk meg nemtudásunkat. A nemtudás azonban nem csak passzív, mindenütt jelenlévő, mindent átitató valóság, hanem aktív, cselekvő erő is. Minden mozgás, keletkezés és lebomlás nemtudás-alapú, nem pontos, nem teljes, dukkhával szennyezett.

A nemtudás tevékenységgel való meghaladásába vetett hit a hétköznapi szemlélet. Nem hibás, sőt korrekt, a mindennapokban alkalmazható elmélet, és gyakorlati működésének eredményei is kézzelfoghatóak: aki tanul, dolgozik, tevékeny, az a dolgokat elrendezi, a tudást gyarapítja, és az addig sötétben lévő területekre fényt visz, okosodik, hatást ér el. A magasabb rendű szemlélet értelmében azonban a nemtudás nem ez. A nemtudás a létezés alapja. Alap, ezért a belőle sarjadó szenveken keresztül áthatja a létezést. Benne van a dolgok meghatározhatatlanságában, állandótlanságában, abban, hogy semminek nincs igazán kezdete és vége, hogy minden elmosódik és önállótlan. Tetten érhető, amikor a jelenségeket vizsgálva felismerjük azok magavalótlanságát, más jelenségektől való állandó függését, körvonalainak, határainak kijelölhetetlenségét. Látjuk, hogy a dolgoknak nincs neve és formája, nem rögzíthetőek az időben és a térben, nem önmaguk okaiként keletkezettek, de nem is létrehozottak. Felfedezzük a nemtudást az állásban és a körforgásban. Észleljük magunkban a bizonyosságra való törekvést, ami azért annyira erős, mert semmi sem bizonyos.

Nincs független, állandó és objektíven létező, kézzelfogható világ, ezért az nem is irányítható senki által. Nemtudást lélegzünk minden pillanatban, nemtudást eszünk, építünk, nemtudás minden gondolatunk, érzelmünk és a világról való ismeretünk. Nemtudás bennünk minden, ami rossz, és minden, ami jó, mert a nemtudás minőség nélküli, nem ellenség, nem barát, semmi más, csak az alapvető univerzális törvény, amire a létezés alapul, és amiből felépült.

A nemtudás nem az ember sajátja, mivel nem intellektuális korlát, tehát nem ismerethiány, hanem a belátás, a létezésben való valódi részvétel hiánya. A nemtudással nincs semmi baj, és nem csak azért, mert a létezés általunk ismert formája nélküle elképzelhetetlen, hanem azért sem, mert nem ér minket hátrány, ha benne ragadunk. Ráadásul reménytelen ellenállni neki.

A nemtudás nem a létezést tagadja, hiszen a nemtudás maga a létezés, hanem a létezés valódi ismeretét tagadja, a színről-színre látást. Minden mozgás, növekedés, összeállás és széthullás alapja a kezdetek óta. Ezért mozog az atom, ezért teremt az erő, ezért szeret az ember: mert téved. De ez a tévedés nem bűnös, nem gonosz, csak végzi a dolgát és működteti a világot. Mikor a Buddha a nemtudás eloszlatásáról és a tudás megszerzéséről, a szenvek meghaladásáról beszél, nem harcot hirdet, és nem köti következményekhez a harc feladását, csak kinyilvánítja, hogy ez a világ alapja, rámutat a látás megszerzésének útjára, és elmondja, hogy mi a következménye a nemtudásban maradásnak. A következmény a dukkha, a kibillentség, a nem helyén-lévőség, a „szenvedés”. A harc reménytelen, mert a nemtudás felszámolása a létezést számolja fel, az ismertet és megnyilvánultat öli meg, ezért a nemtudást látni és ismerni kell: ez a tudás.

A nemtudást nem kell meghaladni. Nincs felsőbb erő, ami ezt előírja, elvárja, vagy bünteti a tétlenséget. Az Ösvény követése, a belátás megszerzése lehetőség, nem vár a végén jutalom. A nemtudás felszámolására tett lépések egy döntés következményei, aminek meghozása a lény akaratától függ. A valóság meglátására csak valóságos lény képes. A nemtudás világa élhető, de függő, benne mindennek oka és következménye van, tehát karmikus. A tudást elért lénynek mást nem ígérhetett a Buddha, csak hogy létezése dharmikussá válik: hogy ez mit jelent, mindenkinek magának kell megértenie. A dukkha és a nemtudás nem fog becsapni, de az általuk felépített világban mi, mint a belőlük felépült lények becsaphatjuk magunkat. Ezért jött létre a tanítás, a Dharma, ami utat mutat, amíg szükségünk van rá.

A mettá a Négy Mérhetetlen egyik, a másik három alapján képező, és a meditációkban leginkább gyakorolt tagja. Mielőtt ezt a bejegyzést elolvassátok, javasolt feleleveníteni a 78-80.-ig terjedő részeket. Ebben az írásban gyakorlatiasabban tárgyalnánk a mérhetetleneket, figyelve arra, hogy a hétköznapi megvalósíthatóságot helyezzük előtérbe.

A szerető kedvesség a gyakorlatban megértő elfogadás, mások érdekeinek megértése, érzéseinek és gondolatainak figyelembevétele, lényének és szabadságának tisztelete képében jelentkezik. Már hétköznapi értelemben is ez az elfogadásnak egy olyan mély szintje, ami nem csak tűréssel, tolerálással, nagyvonalú félrenézéssel viszonyul embertársaihoz, hanem átérzi, magáévá teszi a másik világát, abba belehelyezkedik úgy, hogy közben nem adja fel önmagát, megőrzi énjét, identitását. Magasabb értelemben azonban ennél többről van szó.

A buddhista vipassaná meditáció négy segítő meditációs gyakorlatot szokott alkalmazni:

- mettá meditáció;
- meditáció a Buddha minőségein: A Buddha tulajdonságainak megértésével és gyakorlásával fejlődni a belátás útján;
- meditáció a test személytelen jellegén: test és lélek önvaló nélküli, üresség-természetű, mulandó és dukkhával átitatott valóságán való elmélkedéssel szabadulni meg az örök és személyes „én” képzetétől;
- meditáció a halálon: a biztos elmúlás elfogadása, az ettől való félelem elengedése, az „én” görcsös ragaszkodásainak feloldása.

A fentiek, a mettá meditáció is haladó, javarészt elmélkedő, koncentrációt fejlesztő és a gondolkodásmódot jobbító gyakorlatok, melyek a végső belátást segítik elő. Ám most, ahogyan az elején említettem, gyakorlati oldalról próbáljuk megközelíteni a kérdést: működhet-e a tökéletes elfogadás az emberi társadalmakban úgy, hogy közben megőrizzük önmagunkat?

A mettá művelése elősegíti a társadalmakban a jóakaratot és az erőszakmentességet azáltal, hogy támogatja a Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik összetevőjének, a helyes szemléletnek (gondolkodásnak) a kifejlesztését. Az együttérzés (karuná), örömben való osztozás, önzetlenség (muditá) és a felülemelkedettség (upekkhá) a mettá magasabb szintjei, és mind tartalmazzák a szerető kedvesség, tökéletes elfogadás már megvalósított, magától értetődő szemléletét, ezért a mettával kell kezdenünk a gyakorlást.

A szerető elfogadást, mint korábban tárgyaltuk, nem kezdhetjük a világgal, nem terjeszthetjük ki felebaráti szeretetként minden lényre, minden szenvedőre, beleértve a közömbösöket és az ellenségeinket is, mert értelemszerűen kudarcot vallunk. Hétköznapi valónkban nem vagyunk képesek az általános és feltétel nélküli szeretetre, és ha jobb pillanatainkban ilyet érzünk, biztosak lehetünk benne, hogy becsapjuk magunkat és pózolunk önmagunk előtt. A valóban feltétel nélküli szeretetet még a hozzánk közel állók és önmagunk felé sem tudjuk tartósan fenntartani, mert hangulataink, a külvilágból és szeretteinktől érkező ingerek bármikor kibillenthetnek, nem beszélve arról, hogy az általunk szeretetnek tapasztalt érzést, gondoskodást nem biztos, hogy mások is így értelmezik. Érdemes megfogalmazni magunknak, mit értünk szeretet alatt: jóakarat, figyelmesség, a boldogulás kívánása, cselekvő segítés, a jólét és nyugalom megteremtése, a testi-lelki egészség hirdetése, az ártás elkerülése? Kezdjük kicsiben, és először határozzuk meg, mi a saját szeretet-fogalmunk, majd mérjük fel, hogy mi telik erőnkből annak megvalósítására. Aztán nézzünk szembe magunkkal, és határozzuk meg a kört, akikre, magunkat is beleértve, őszintén és önzetlenül ki tudjuk terjeszteni a szerető kedvességet. Haladjunk lépésenként, és legyünk tudatában, hogy a mettá teljes és tökéletes megvalósítása az, ha az egész világot és minden érző lényt saját mettánk sugara alá tudtunk vonni, de ez nagyon nehéz, ezért meg kell elégednünk azzal, ami lelki képességeinkből kitelik. De ne keseredjünk el, mert sosem lehet több a feladatunk, mint a képességünk, és ha minden lehetőségünket megvalósítottuk, akkor elértük a célunkat.

Ha gyakorlásunk nem tudatos, akkor a mettá nem valósul meg, és könnyen becsaphatjuk magunkat. A szerető kedvességgel elérhető előnyök oly nagyok, és annyira csábító gondolat jónak és szeretetreméltónak érezni magunkat, hogy könnyen átcsaphatunk érzelmességbe, érzelgősségbe. Ez persze csak addig tart, amíg a szeretni vélt ember nem nyilvánul meg az elvárttól eltérően, és rögtön kiderül a csalásunk, aminek jele egy ösztönös hárító, elutasító érzés. A valódi szerető kedvesség azonban állandó, kizökkenthetetlen és megmásíthatatlan, mert nem a lény felszínét, jellemét, gondolkodását vagy cselekedeteit látja, hanem magát a lényt, a változásaiban is változatlan élő jelenséget. A mettá radikális és végtelen elfogadás. Nehéz ebben középen maradni, mert a teljes elfogadás is félreértelmezhető. A mettát gyakorló embertől nem várható el, hogy mindent tűrjön, bármit elviseljen a szeretett lénytől, hiszen saját maga felé is szerető kedvességgel fordul, saját magának is a legjobbat akarja, ezért meg kell védeni magát, tekintettel kell lennie önmagára is.

A mettá természete egyetemes, tehát önmagunk és a világ felé egyöntetűen megvalósul, mert ha bármely irányba kibillen az inga, a szeretet eltorzul, és megjelennek benne az állandóan résen lévő akadályozó tényezők: rossz természetünk, az önzés, ragaszkodás, féltékenység, uralomra irányuló vágy, a gyávaságból eredő önféltés, az irigység. Ezért mielőtt a szeretetre törekednénk, szembe kell néznünk magunkkal kegyetlenül őszintén. Tudatosan, éberen, a tökéletes önismeret talaján állva fel kell térképeznünk jó és rossz hajlamainkat, sosem feledve, hogy bármit is találunk, ne ébredjen bennük utálat önmagunk iránt, mert a mettá elfogadó természete önmagunkra is kiterjed. A mettá nem fejleszthető tudatos jelenlét nélkül, a tudás és bölcsesség nélkül. A tudatlan, egyszerű szent ember mítoszával le kell számolnunk: a bölcsesség, a belátással szerzett tudás nélkül nem létezik valódi szeretet. A szent egyszerűség működésében egyszerű, megnyilvánulásai könnyen értelmezhetőek, befogadása során megvalósul áttetsző nyíltsága, de tudásában, belátásában, bölcsességében, a valóság ismeretében magasrendű, kidolgozott és kifinomult.

A mettá valódi jellemzője, a szeretet végső lényege, hogy eltünteti a belső határokat önmagunk, és a külső határokat mások felé, tehát lebontja a végül is sosem létezett, illuzórikus falakat magunk és a világ irányába, megszüntetve sosem volt elkülönítettségünket, magányunkat. A határok feloldása, a falak leomlása magától értetődővé teszi a másik lény és a világ jelenségeinek, a sorsunknak, életünknek és halálunknak lényegét, a mindent meghamisító káprázatot, és engedi végre úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. A még földhöz ragadt, tökéletlen szeretet a lényre irányul, a másik felé vonz, a vele való közelséget keresi, elfogadja és jóakarattal irányul felé, a tökéletes szeretet ellenben látja, hogy nincs „én” és nincs „másik”, illetve az „én” és „másik” tapasztalható valósága átmeneti és tévedés-alapú. A szeretet tulajdonképpen nem érzés, nem vonzalom, még csak nem is a hétköznapian értelmezett önzetlenség és jóakarat, hanem annak a természetessége, hogy nincs elkülönültség, ezért nincs jó, nincs rossz, hanem a létező valójában végtelen, felülemelkedett és egységes. A tökéletes mettában a fogalmak a határokkal együtt megszűnnek, a világ nem különül el szeretettre és nem szeretettre, az illúzió szertefoszlik, ezért már nincs szükség a jó akarására. Így értendő az a hatalmas titok, az a csodálatos bölcsesség, hogy a szeretet maga a tudás, a nemtudás felszámolása, a világ titkainak megfejtése, a végső ismeret, Isten természete.

Az elején feltettük a kérdést: működhet-e a tökéletes elfogadás az emberi társadalmakban úgy, hogy közben megőrizzük önmagunkat? A válasz: igen és nem, mert a tökéletes elfogadás feloldja az önmagam és a nem önmagam közötti különbséget, tehát a kérdés válik paradoxonná. Ám ha a kérdés értelmét tekintjük, akkor a válasz igen, mert a mettát gyakorlók tapasztalata alapján a módszer működik. A szerető kedvességet gyakorlók életében a hatás azonnali: kedvesebb, szerethetőbb emberekké válnak, akiknek jó a társaságában tartózkodni. Bizakodók, elfogadók, és környezetük problémáit a résztvevők nagyobb megelégedésével oldják meg, mint korábban. Környezetükben csökken az arrogancia, a bántás, mások lenézése, és növekszik az általános elégedettség, az élet minősége. A mettá gyakorlása az emberi társadalmakat jobbá, az életet kellemesebbé, élhetőbbé teszi.

Annyi mindent tanulhatsz máshol. A természet és a bölcselet csodáit körülötted mindenben megtalálod, az igazság szirmai az emberiség tanítóinak kezei nyomán bomlanak ki. Máshol fejlődsz gyermekből emberré. Tudósok, bölcsek, mesterek, művészek, holtak és még elevenek szava és szelleme vár könyvekben, szövegekben, mozgó, álló és élőképekben, de te most mégis a Dharmára figyelsz, mert az a lényegeddel beszél.

Könyvtárnyi irodalma van az emberi észnek. Tudósok zsenije teremtette a körülötted lévő világot, és kiváló mérnökök váltották gyakorlattá a legjobbak elméleteit. Gépek segítenek, hálózatok, vezetékek, fém és kreált anyag tart meg a létben, kényeztet, ápol, de te nem őket kutatod, hanem a Dharmára figyelsz, mert az a lényegeddel szembesít.

A rossz learatja az életek termését, igába tör, indulatokat szít és háborúkat gerjeszt, végzi a dolgát, mikor eltakarítja az épített és megművelt mindenség törmelékeit. Ellentétként lép fel, szembeszegül, harcol, fenntartja a mozgást, mikor kavarodást izzít, és felcsigázza az élők erőit, de te most nem lépsz fel ellene, mert a Dharmára figyelsz, mert az a lényeged oktatja.

Versek, regények, novellák, eposzok garmadája önt el, ezer élet nem elég elolvasni és befogadni a lélek szavakba tört gyönyörűségeit. Rímek, szép fogalmazások, a szív magjához szóló üzenetek kápráztatnak, a színház nevel, a költő nemesít, eszmék igazsága formálja jellemed, de te nem az ő szavaikon csüngsz, hanem a Dharmát olvasod, mert az a lényeged kutatja.

Az élet rezeg és nyüzsög körülötted, a haszon emel és termékenyít, a pénz kenyeret és bőséget ad, az anyag kielégíti szükségleteid. Pörög, forog, meg nem áll az üzlet, ami felépíti házad, ételt és biztonságot teremt neked és szeretteidnek, fényt, meleget és táplálékot kínál a testnek. De te most nem a világ alapjait tartod, hanem a Dharmára figyelsz, mert az a lényegeddel békít meg.

A természet csodája varázslatos, a bölcselet a legszebb eszme, az ész az üres, végtelen világban az egyetlen fény, a tudomány az ember legtisztább értelme, a megváltás lehetősége, a harc és a gyűlölet a tisztulás útja, a rombolás az építkezés kijavításának esélye, a művészet a lélek megnyilvánulása a kozmikus magányban, a munka és a gazdaság az élet legalázatosabb tisztelete, de amikor ki tudod vonni tudatod szálait, csápjait, érzékeid finom fonalait a létből, mikor már őszintén megadtad a tiszteletet minden téged szolgáló jelenségnek, mikor már megtetted a dolgodat, amivel tartozol az eszméletre ébredésednek, akkor a Dharmára figyelj, mert az teszi szentté lényeged.

Egy ablakot láttam. Súlyos függönyök a szélére húzva. Bent a szoba, túl rajta, odakint a feketébe burkolódzott széles mező, mögötte a szakadék, és a szakadék fekete mélye felett a csillagos égbolt. Írtam ezekről nektek. Lassan körbejárom, eltávolítom, közelebb hozom, így már csak egy kép. Nehéz objektíven szemlélnem, mert belőlem lépett elő, de a távolság növelésével egyre jobban megy. Rendben, vizsgáljuk meg jobban. A házban az ablak mögött a szoba, ahol a kezeim ismerték a falak kitüremkedéseit és repedéseit. Innen mosott ki az ár, a végtelen és utolsó kiáradás. Jó, ezt már láttuk. Itt vártalak a lyuk mellett, és megleltem, végre, ez az a hely, ahol hétmilliárd kalpán keresztül vártam visszaérkezésed. Megtaláltuk, menjünk tovább. Most hagyjuk a várost, sok szó esett róla, és a falakat is vizsgálhatjuk távolról, hiszen kívül vagyunk, mivel a bezártság végig csak illúzió volt. Ó, itt van a legnagyobb, akit üdvözöltünk, harcosként, fegyver a mellhez, kis meghajlás, ezen is túl vagyunk. Ha akar valamit, szól vagy támad, de most nem ajánlanám, mert fel vagyok húzva. Menjünk tovább. Az izzó új város, ez még most is fénylik, de már nem lakják. Nézzünk be, a szobák padlója, fala még vörösen lángol, illik a hangulatomhoz. Egy még itt van, támad, néhány gyors mozdulat, a földön van. Itt hagyhatjuk, nézzünk be mégis a városba, ahonnan eltűntek az emberek. Biztosan sajnálni kellene, de most nem megy, remélem, egy sem maradt. Azért a kardon a kezem. Egy maradt mégis, nem lehet igaz, fut, de utolérem, és levágom. Nincs több, eltehetem a kardot, csak a vért kell előtte lerázni. Jó, tovább. Az éhség mardos, de nem találom a szörnyet, most megússza. Forog, morog, űz, még, előre, tovább, hát megyek. Félelmetes, milyen könnyen és egyértelműen foszlik le rólam az erkölcs és a megbánás. Az Esemény szereplői már nincsenek sehol, széles, üres tereken és hegyeken járok, sehol sincs már a mediterrán és sárga fény. Érdekes, a belsőmben fokozódó feszültség nem tombol, nem válik akarattá, csak erővé és elszántsággá: hát megyek, és akkor ezt most így mondom el. A teher nélkülit, a bohócot, a világokban szédelgő imposztort keresem, bár most talán jobb, ha elkerül. Tudjátok, kerestem lágy szépségű tájban, kerestem szóban, igazságban, gondoltam, szót értek vele, de ha nem, hát jó, akkor most magára vessen. Mit tegyek hát, így alakult, és most képtelen vagyok felelősnek érezni magam miatta. Vártam, cselekedtem, tettem a dolgom lehetőségeimhez mérten, aki többet várt tőlem, az most lépjen elém, ha felkészültnek érzi magát. Kezem a kardon, és a penge legalább annyira veszélyes rá, mint rám. Az elrejtettet megigazítom ruhám alatt, még nem dobom el, még védem, de fogytán a késztetésem. Összeállítottam magamban a nem-cselekvés alaptételeit, kerestem buddha-természetem, de most ezt elengedem, mert észrevettem, hogy görcsösen szorítom őket, mint a kincseimet. Most cselekszem, és természetem nem a buddháé, hanem egy harcosé, egy túlélőé, aki ősei véréből és küzdelmeiből teremtetett. Mit tudom én, honnan jövök, mi lesz utánam, de most itt vagyok. Sebek borítanak, és mindnek története van, mind engem épített, mind segített énmagammá lennem. Majd leteszem az énem, majd elpazarolom, majd eldobom, majd megölöm, de még nem: ha most kell, akkor gyere, és vedd el, ha tudod.

Hát jól van, akkor így mondjuk el.

Itt vagyunk ma este, tagadhatatlanul itt és most, és megváltoztathatatlan, hogy vagyunk. Ez már így van, így marad örökre, mert az itt velünk született, és a most belőlünk sarjadt. Ha mi nem vagyunk, akkor nincs világ, és ha mindez megszűnik, attól mi még nem veszünk el. Hátam mögött, mellettem, előttem parányok, óriások, születettek, magukról nem tudók, fénylő szellemek, és én közöttük vagyok, és ezen nem változtathat már semmi. Te sem. Ha nem leszek, hát voltam, ha nem voltam, hát vagyok, és ha többé nem születik semmi, és a világok az örök tűzbe, vagy a mindent feloldó feledésbe merülnek, az időben akkor is kitörölhetetlen vagyok. Nyomom van, szerepelek a könyvben.

A létrejöttek és a nem létrejöttek üdvözölnek. Néhány veled van, néhány ismer téged, sok nem is hallott rólad, és van, akihez eljutott híred, de nem ismer. De néhányan tudjuk, hogy ez mindegy. Nem az alapján döntesz, ki ismer, ki szeret, ki véli magát hozzád tartozónak. Önkényes vagy, mert magányos, üres űrben ismertél magadra, és egyedülléted végtelen borzalmában hangzott el kiáltásod, mely megteremtette a világokat és minket, és már nem tudod elrejteni művedet. Kezdened kellett velünk valamit, és te testet és lelket adtál, érzékszerveket és hozzájuk kapcsolódó érzéseket, tudatot, teremtő erőt, észt és akaratot, hát most már nem szabadulhatsz tőlünk. Viseled fájdalmad és magányod következményeit.

Mi most nyugovóra térünk, álmokat látunk, majd felébredünk, és rendezzük világodat, melyből fájdalmasan hiányzol. Veled vagy nélküled, már mindegy, mert magunkra hagytál minket tudatunkkal és sorsunkkal. Forog a kerék nélküled is. Mondanám, hogy jeges, törött űr bennünk a hiányod, de az az igazság, hogy megszoktuk, és már élünk és halunk magunk is, működünk és szeretünk önállóan, és a teremtett világ már azzá válik, amivé a mi erőnk alakítja.

A parányok kinőnek a földből, az óriások az égbe törnek, az emberek teszik a dolgukat ég és föld között. Rezeg, zizeg, izzik az egész, üvölt, harap, csendben morog, szelíden simul, védőn ölel, mind betölti terét természete szerint. Van, aki lemondott rólad, van, aki vakon ténfereg, van, aki környezetébe olvad, mind várnak valamit, de csak néhány hiszi, hogy visszatérsz, okot és célt adva múltnak, jelennek, jövőnek. Nem tudom, merre jársz, de láttam fényedet, és hiszem, hogy talán te értelmet tudsz adni a keréknek, a forgásnak, és igen, a létezésnek. Most nem bízom benned, most nem tudok hinni visszatérésedben, de mégis gyakran, mikor nem tevékenykedek, mikor nem vagyok ember, mikor nem élek, akkor figyelem a távolt, és várom felbukkanásodat.

Ha jönnél, fogadnálak, ha keresnél, eléd mennék, ha hiányoznék, ott lennék melletted. Csak szólj, itt vagyok, és társaimmal forgatom a világ kerekét, amíg nem találsz vissza, amíg nem találsz haza.

Hát jól van, baszdmeg, akkor így mondjuk el. Itt vagyunk előtted, és most hiába a metafizika, feldughatod a spiritualitást, eljöttünk, és megtudod. Ne, most nem érdekel a szöveg, persze, értem, a teremtés és a létezés csodája, és még mi köszönjük meg az egyetlen és megismételhetetlen életet, meg téged, hát hogyne. De most velünk beszélsz, nem a hiteinkkel, nem a papjainkkal, hanem velünk, akikkel ez megtörtént. Most akkor elmondanánk, és mivel kérdezted, hát el is fogjuk mondani, te pedig figyelsz végre, mert felajánlottad, egyszer és soha többé, hogy tárjuk eléd úgy, ahogyan mi láttuk, ahogyan megéltük.

Lépjetek elő szenvedők és halottak, álljatok elő prédák. Mutassa meg kicsi és nagy, kétlábú, négylábú, úszó, futó, repülő lény, az összes elejtett és felzabált, mezőn vagy ágyban kimúlt, mutassa meg a sebeit. Leszarom az „ént” és annak meghaladását, a belátást, ezeknek magyarázd, hogy függetlenítsék magukat félelemtől és fájdalomtól, tudod, ezek oktalanok, értelmetlenek. Csak éltek, szaporodtak, nem volt szerződésük veled a távoli, nagy és szent célok véghezvitelében való együttműködésre, nem a szövetségeseid, csak idejutottak, és még énjük sincs, na, ezekkel hitesd el, hogy volt értelme ennek. Gyertek ti is, akiknek a harapások nyomán kilógnak a zsigereik, akiknek a lábukat tépte le egy másik idevetett szerencsétlen, akiket fegyver vagy gonoszság pusztított el, mutassátok a vérző sebeiteket. Gyere előre, fordítsd oda az oldalad, azt, amelyikből öklömnyi hús hiányzik, és próbáld elhinni, amit mondani fog neked az univerzális csodákról, a szent törvényekről, meg a szenvedés egyetemességéről. És most gyertek ti mind, halottak, jajgatva, hörögve elhullottak, mutassátok a haláltól való rettegésben eltorzult arcotokat, és hallgassátok a szép meséket a tiszta földekről, ahol elcsitul a gyötrelem. Közben szeressétek. Szeressétek, szeressetek mindenkit, basszátok meg, mert ez lenne a bölcsesség, ő mondta, hát már csak úgy van.

Ne menj el, most válaszolhatsz. Ja, indulatosak, hát tudod, eddig csak úgy elhullottak, meg fáztak, féltek, kérdezni még nem tudtak tőled, mert te olyan messze, olyan nagy, szent fényességben voltál, és nem igazán ereszkedtél le ide közénk. Küldted a fiadat, küldtél jeleket, rendben, de most komolyan: valóban elvártad, hogy ezek után megváltoztassuk a teljes, időtlen, végtelen, teremtett világokat? Talán segítségre volt szükséged, mert neked sincsenek lehetőségeid, vagy magányosnak érezted magad, most komolyan, és kérlek, hagyd a szent dumát! Tudod, hogy szeretlek, végre lehetnél őszinte. Ezek itt holnap is menekülni, rettegni, szenvedni fognak, és kínok között pusztulnak el, félnek a haláltól, de még annál is jobban a hatalmadtól, már válaszolhatnál nekik. Nézd, most ketten vagyunk. Értelek, nincs válasz, vagy nem értjük meg, az most kibaszott mindegy, de elfogadom: nem mondhatod el, vagy nem tudod te sem, vagy mi vagyunk hülyék hozzá, rendben, de akkor hazudj! Valami jobbat, valami hihetőt, mert ezek itt holnap is félnek, reménykednek és halnak.

Ha hatalmadban áll, segíts. Fogd fel úgy, hogy imádkoztam. Nézz le erre a kérésre, és mondd meg, mit kérsz cserében.

A paradoxonok egyfajta határt jelölnek. Önellentmondásnak tűnő állítások, amik nem oldhatóak fel a vonatkozó terület szabályainak segítségével, mert egymásnak feszülő állításokat tartalmaznak egy rendszeren belül. Szerepük szerint felhívják a figyelmet egy állítás, tudományos tény hiányosságaira, mert világossá teszik, hogy vagy az állításokkal, vagy a szabályokkal valami gond van. A matematikában, a fizikában számtalan paradoxon létezik, és sok vár még cáfolatra vagy bizonyításra, ám megfigyelhető, hogy két kimenetelük lehet: paradoxonok maradnak, egy sejtéssel, hogy feloldhatóak, csak még senki nem jött rá a megoldásra, vagy megfejtik őket, a rendszeren belül rend lesz, és kiderül, miért tűntek ellentmondásnak. A spiritualitásban azonban létezik egy harmadik lehetőség is: paradoxonok maradnak, megfejthetetlenek, mégis működőképesek, és emberfeletti, csodás titokként késztetnek minket örök kutakodásra.

60. Mikor arra buzdítunk, hogy ne cselekedj, mert amit teszel, arról fogalmat alkotsz, és a fogalmi hálóba majd beleragadsz, azt nem kell mindig szó szerint venni. Sose feledd, hogy a buddhizmus lényege a paradoxon. A cselekvés, a meditáció és a gyakorlás elengedhetetlen, csak a módja nem mindegy. A kényszeresen, cél érdekében végzett gyakorlás egy idő után akadály lesz, a céltalan gyakorlás pedig felesleges, ezért ügyesen, éberen, neked kell megtalálnod ebben is a középutat.
61. A nirvána nem különbözik a szamszárától, ez nagyon mély igazság. Ha ezek két hely, két terület, két külön birodalom lennének, semmi sem mentené meg a világot a dualitástól, a felosztottságtól és az örök harctól. A nirvána itt van a szamszárában, és a tudatod állapota különbözteti meg, melyiket észleled éppen.
62. Ha valaki nem ismeri az Ösvényt, és képtelen gyakorolni, annak oka, hogy ragaszkodik a fogalmakhoz és az ilyenséghez. Ezek elhagyásával a gyakorlás lesz a természetes állapota. A fogalmak és az ilyenség elhagyása után a lény látja, hogy addigi élete torz volt, emiatt átitatta a dukkha. Gondolkodása és érzelmei természetellenesek voltak, kötődései nemtudásból fakadtak, mert a szamszára milyensége, létezése, és a szamszára nemlétezése, azaz a létezés, és ellentéte a semmi, egyformán látomások voltak, buborékok, délibábok, jelenések. A létezés nem természeténél fogva létező, ezért előzménye, amit a lények semminek érzékelnek, és következménye, amit szintén semminek látnak, szintén nem lehet valós, mert a létezés és a semmi sem nyilvánulhat meg körülményeinek fennállása előtt, nem önmagukból erednek, nem eleve megváltoztathatatlan ősokok, mert ilyenségük van.

A létezés nem természeténél fogva létező, a nemlétező nem természeténél fogva nemlétező; a létező akkor létezik, ha körülményei összeállnak, a nemlétező akkor nemlétezik, ha a létező körülményei szertefoszlanak. Ha a létezés önmaga, tehát a létezés forrása lenne, akkor mindig létezne, de a dolgok csak akkor léteznek, ha a többitől függő körülményeik összeállnak, és ilyenségük a maga ilyenségében egy pillanatra megmutatkozik. Ha a nemlétezés önmaga, tehát a nemlétezés forrása lenne, akkor mindig nemlétezne, és nem lenne alapja egy megszűnő létezés. A függőségben felmerült létezés ilyensége nem természetes létezés, ugyanígy a függőségek széthullásával keletkező nemlétezés nem természetes nemlétezés. A létezés és nemlétezés csak fogalmak, ezért nem találhatóak az Ösvényen, mely fogalmak nélküli; nem fogalmakon túli, mert az feltételezné a meghaladott, de természetes fogalmakat.

A Sugárzó fény szútra írja:

Valóban létezés útján érjük el a felébredést?
A Buddha válasza az, hogy „nem”.
El lehet jutni ahhoz nemlétezés útján?
A válasz megint az, hogy „nem”.
El lehet azt érni létezés és nemlétezés útján?
A Buddha válasza az, hogy „nem”.
El lehet azt érni azzal, ha leválunk a létezésről és a nemlétezésről?
Megint azt válaszolta, „nem”.
Mit jelent az, hogy „elérni”?
A Buddha így válaszolt: „Nincs semmi, amit el kellene érni!
Az elérés nélküli elérés útján lehet a felébredést elérni.”

63. Az emberek várják, hogy a buddhák felszabadítják őket. De a buddhák nem szabadítanak fel senkit, mert ha megtehetnék, már mind felszabadultunk volna. Erre mindenki csak saját maga képes. Nem tudsz életet adni, lelket teremteni, nem te építetted és nem te irányítod sem a tested, sem az elméd. Rengeteget kell munkálkodnod, hogy tested és lelked felett nagyobb befolyásod legyen, hogyan szabadíthatnál fel hát másokat, akár buddhaként? Egy buddha vagy egy isten inspirálhat, segíthet utat találni, beszélhet az Ösvényről, de ne várd, hogy helyetted valaki elvégzi a dolgodat.

A teljes és tökéletes megvilágosodás nem kötelesség, nem kényszer, még csak nem is elvárás, mindig csak lehetőség. Mint a tűz lehetősége a fában, az élet lehetősége a magban, a ház lehetősége a kőben. A világban segíthetik egymást a lények, gátolhatják egymást a lények, nyerhetnek érdemtelenül, veszíthetnek érdemeik ellenére, de az Ösvény törvénye egyértelmű: amely lehetőséggel élsz, az feljebb emel, amelyiket elmulasztod, az nem emel feljebb.

A többi lény nem emel fel, de ugyanígy a tudásod sem emel fel, a lelked sem emel fel, a szíved sem emel fel, az erőd sem emel fel. Ezek az eszközök a világhoz tartoznak: vagy eldobod, vagy elveszíted őket. A belátásod emel fel, a felismerésed emel fel, az elfogadásod emel fel, a megnyugvásod emel fel.

A fátylak, a halmazok mögött a buddha-természeted független és üres, köze van a nirvánához, dolga van a nirvánával, ezért megtalálhatja az Ösvényt.

64. Ha buddhává váltál, többé nem kell a buddhát a tudatodban tartanod, többé nem kell megvilágosodott lénynek lenned, többé nem kell a nirvánában tartózkodnod.
65. A tökéletes figyelemben nincs megfigyelt tárgy, és nincs tudat, ami megfigyel.
66. Aki valóban tanul, az nem tanul semmit, ezért mondják rá a buddhák: „Ez a tanítvány bölcs, és semmit nem tanulva mindent megismer!” Ha tanulsz, hogy megismerj, mintha a levegőt kerítenéd körbe, hogy helyhez kösd.
67. Ha azt állítod, hogy csak egy dharma létezik, akkor számtalan dharmát tanítok neked. Ha azt állítod, hogy számtalan dharma létezik, akkor az egyetlen dharmát tanítom neked. Ha már minden dharmáról hallottál, és már egyetlen dharmát sem értesz, akkor készen állsz, hogy megértsd, amiről a buddhák beszélnek.
68. A bódhiszattvaság felé tartó lény először bele akar avatkozni a szamszárába, és meg akarja szabadítani a megszámlálhatatlan érző lény mindegyikét, majd rájön, hogy nincsenek olyan érző lények, akik elérik a megszabadulást. Útja kezdetén felismeri, hogy minden üres, majd felismeri, hogy semmi sem üres. Az egyre bölcsebb bódhiszattva felismeri, hogy minden forma üresség, mert az a természete, és minden üresség forma, mert az a természete, ezért minden tartalmaz mindent.
69. Ha meg akarod ismerni magad és a világot, akkor ismerd fel a soha-nem-születőt és a soha-meg-nem-halót a születő és meghaló önmagadban, és soha, de soha ne keverd össze azzal a tévedéssel, hogy van valami benned, ami nem hal meg, amibe kapaszkodva átmentheted magad a halálon.
70. Ahhoz, hogy a világkorszakok alatt mindig újraszületve élhess, vagy az istened mellett az idő végtelen terében tartózkodhass, kellenének világkorszakok, kellene idő, kellenének örök dolgok, és kellenél te, mint személy. De a létezéshez és a valósághoz szerencsére ezek mind nem kellenek.

Sokszor említettük már a tudatot e hasábokon, mint az egyetlen valóságos létezőt. Többször állítottuk már, hogy mindent a tudat teremt, és sokat beszéltünk az érzékelés, tapasztalás működéséről, az érzékelt világ természetéről, az öt halmazon átszűrt ismeretek, érzések problematikájáról, amiből aztán a téves identitás és én-képzet felépül. A tudat azonban nem csak érzékelő és értelmező szerv vagy eszköz. Benne kap helyet a léleknek nevezett ön-felismerés, a reflektáló képesség, a gondolkodási képesség, az intelligencia, és az a spirituális képesség, a szellem, ami kapcsolatot képes teremteni a létezőkkel és a nem-létezőkkel. A tudat ez alapján három részre osztható, de fontos megjegyezni, hogy ez nem három különálló egységet takar, hanem három különböző működési módját ugyanannak az entitásnak. A Buddha szerint ezek a funkciók, „amiket tudatnak, elmének és tudatosságnak neveznek”. A három rész a következő:

A) Elme (mano v. manas, ejtsd: manasz): A legáltalánosabb és legelemibb működés. Az elme a hatodik kapu, a hatodik érzékelési terület a látás, hallás, szaglás, ízérzékelés, tapintás mellett. Ebből a szempontból közönséges érzékszerv, ami nem a képeket vagy a hangokat érzékeli, mint a szem és a fül, hanem a tudat mentális tárgyait, amik ebben a felosztásban nem kiemelt jelentőségűek, de legalábbis nem különbek, mint a világ többi érzékelhető tárgya. A nyelv az ízeket érzékeli, az elme a világot, nincs érdemi különbség, nincs kiemelkedő, magasztos megkülönböztetés a mentális tárgyak javára. Ezen kívül az elme egy szerv, ami szabályozza a test vegetatív működését, és egy általános vezérlő funkciót lát el. Elme-alapként (manáyatana) a tudatállapotok összessége, amiként össztudati feladatokat lát el, az érzékelés pszichikai folyamatában pedig elme-tartományként (manodhátu) a figyelem és az érzékszervi észlelések koordinációját végzi. A mano méréseket végez, mikor is az elé kerülő tárgyakat állandóan mérlegeli, osztályozza.

B) Tudatosság (vinnána, ejtsd: vinnyána): Részben passzív működésű, amennyiben az érzékszervek által beengedett benyomásokra egyszerűen reflektál. A jelen életben szerzett benyomásokon túl itt halmozódnak fel a karmikus nyomok is, tehát időtől függetlenül a most és korábban felhalmozódott érzékletek és tapasztalatok alapján reagál, visszajelez a külvilág felé. Természetéből adódóan reakciói nem önállók, hanem meghatározzák szerzett lenyomatai, így ezt a tudatrészt azonosíthatjuk az ötödik halmazként (36. bejegyzés), tehát a lény egy kötött alkotórészeként. A hat érzékelési tudatosság (dhátu) edényeként is funkcionál, tehát a látás eredményeként itt születik meg a lény által is érzékelt látástudatosság, a hallás eredményeként a hallástudatosság stb., és mivel az elme (manas) is érzékszerv, ezért itt találjuk az elme-tudatosságot is. E tudatrészben keletkezik a gondolat, a szándék, a hajlam, itt fészkelnek a vágyak, ellenszenvek, létvágy, önteltség, nemtudás, ezért a tudatosság hozza létre a nevet és a formát, és végső soron a karma minőségét, így alakítja a lény sorsát. Ebből következően ez a rész a kapocs az életek között, de vigyázat, nem keverendő össze a lélek fogalmával, mert bár a benne létrejött csomag, az információ átadódik, de attól még mulandó, állandóan változó, és nem biztosít folytonosságot az életekben felvilágló éntudatok között. Mivel a mulandóság, a tapasztalatok, érzékelések miatti állandó, tehetetlen, sodródó változékonyság jellemző rá, ezért természetesen a szenvedés, a dukkha is itt gyökerezik (28-30. bejegyzés).

A kötött, automatikus reagálás rabságából az egyetlen kivezető út a nemtudás felszámolása. A tudatlan lény érdemteli, érdemtelen vagy semleges késztetéseket hoz létre, aminek következménye érdemteli, érdemtelen vagy semleges tudatosság, és az ezeknek megfelelő élet. A tudásban élő lény nem a késztetések minőségén javít, hanem nem hoz létre késztetéseket, ezért megszünteti az újraszületést és a dukkhát.

Más felosztásban és szerepben a tudatosságot a Buddha a négy „testi”, anyagi (rúpa), mint föld, víz, tűz, levegő, és a mindent magába fogadó tér (ákása) után is említi hatodik elem-tartományként, tehát világalkotó tényezőként. A négy alapelem és a tér önmagátlanságának belátása után csak a tiszta tudatosság marad, ami önmagában üres, szabad és kötetlen, így nem érzékel kellemeset, kellemetlent és semlegest sem. Az érzékelés eltűntével a sugárzó egykedvűség marad, és elérhetővé válnak a formanélküli tartományok, majd a végtelen tér, aztán a sem-észlelés, sem-nem-észlelés, és végül a nirvána.

C) Tudat vagy tudatállapot (citta, ejtsd: csitta, lásd részletesen: 125. bejegyzés): A citta aktív tudatműködés. Ez a tudati aktivitás, az „én” központja, a világgal való kapcsolatból megszülető, önmagát felismerő tudatosság, amit a lény önmagának nevez. Tulajdonképpen ez a gondolkodás, az érzelem, a csak a személyre jellemző jegyek és egyéni karakter központja, a lenyomatok és reakciók csomagja, az ego megnyilvánulása. Mint a 125. bejegyzésben már megállapítottuk, fényes, tudatos, illetve nem tudatosuló, sötét foltokból, szakaszokból áll. Csapongó, nehezen kontrollálható un. majomtudat, amit a külvilág rángat, mikor a lény figyelmét az érzékelés kapuin keresztül (szem, fül stb.), azokat elkápráztatva magára vonja. A csak pillanatokra fókuszált, természete szerint üres és semleges citta aztán az érzéktárgyakra reagálva átszíneződik a tudattartalmakkal (csétaszika), amik a vinnána raktáraiból, a lenyomatok tárhelyeiből lépnek elő, és kerülnek az „én” által is érzékelt, megvilágított területre. A citta tehát szennyezett, de kitartó munkával megtisztítható, ellenőrzés alá vonható, lecsendesíthető: elérhető az összpontosítás (szamádhi), majd az egyhegyűség (ekaggatá), és megvalósítható a bölcsesség (panná, ejtsd: pannyá), a kialvás.

A citta maga az „én”, a név és forma, ami a karma következményeként adott helyen és időben, a korábbi lenyomatoknak megfelelően létrejön, változik, majd elmúlik, és továbbadja a karmáját. A folyamat magától működik, lényegét tekintve öntudatlan és értéksemleges: nem jó, nem rossz, csak viszonyulásaiban értelmezhető, ezért a létrejövő lény sem írható le máshogyan, csak észleléseihez mérve, tevékenységéhez hasonlítva.

Az elme, a tudatosság és a tudat ilyetén elkülönítése persze mesterséges. A lény élete során ezek a működések összemosódnak, és együtt alkotják az éntudatot, és együtt termik meg a reakciókat, amik a lényt átmenetileg önállóként azonosítják. De a felosztás mégis mesteri, mert leírja az ember lényegét: a személyiségtípusokat, a lélek működését, a döntések okait, az éntudatot, amiből aztán gyakorlással öntudatot, belátást, a karma szelétől való elszakadást, és végül ellobbanást teremthetünk.

„Lángban áll a test, szerzetesek. Lángban állnak a tárgyak, lángban áll az érintés, lángban állnak az érintkezések, lángban állnak az érintkezések okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, akár sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.” (A Tűzbeszéd, Mahávagga I.21)

A Buddha tanította: láng gyúl, mikor a test a testhez ér. Fellobban és emészt, mikor a vágy érint és ölel, mikor az atom, a vízből származó, az anyaméhben nevelt, a tojásból előbújó először körbenéz, harap vagy menekül, mikor az ember szeret és megragad, megfog, magához von. Mikor csókol, behatol vagy magába fogad, mikor a kéz simogat, szorít, és a vágy felizzik. Lángban áll minden élő, mikor él, szeret, eszik, vagy önmagára néz. Fellobban körülötte minden élettelen, a tárgyak cinkosok lesznek, a víz, a kő, a fa mind vele lobog, míg elhamvad a külső és a belső világ. Az érintkezés kiterjed a tudat belseje felé, önmaga iránt gerjed szerelemre, majd kiterjed a tudat széle felé, és az ismert és ismeretlen felé is szerelemre gerjed. Láng nyaldossa a kezet, ami érint, a szájat, ami csókol, a testet, ami összeforr, a szellemet, ami az érzésen keresztül ismerni és érteni akar, és így örökké akar élni. Az érintés felmagasztosul, szellemmé válik, a fénybe lép, sötétbe hull, és elvész a béke. Láng lobog a békében, tűz fénylik a békétlenségben, lángban áll a szellem, az érzelem, az értelem, a tudat, és így a világok mindegyike, a teljes befogadható, és a teljes befogadhatatlan. A megvalósult, a létre születő lángban lép elő, a távozó pedig lángban állva hull ki a létezésből.

Lángban áll az érintés, mondom néktek, érintkezése az élőnek az élővel, az élettelennek az élővel, az embernek az emberrel. A szépség meghátrál, a bölcsesség lehajtja fejét, a dharma elhallgat, mert a láng felemészti és megvilágítja a végtelen világok mindegyikét.

A vágy önmagát táplálja, a szenvedély tárgyat keres, a hiány betöltekezik, és a szenvedés kielégül. A széles és magas világokban nem marad más, csak a láng lobogása, az emésztő, fényt adó, az életet teremtő tűz csendes állandósága. Minden érintés lángot teremt, örök lángot, amit oltani nem lehet, csak csodálni. És a lángokban szétoszlik a béke.

A tűz fellobban félelemből, fájdalomból, szomorúságból, szenvedésből, és örömmé válik, mert az öröm beteljesedett félelem, fájdalom, szomorúság, szenvedés. A tűz maga a boldogság, az érintkezés lángja a gyönyör, a tomboló, emésztő láng a megnyugvás. A békében nincs láng, ezért megértem kedveseim, ha a tüzet akarjátok, mert, mondom néktek, a tűz tesz emberré, az érintkezés élővé, a születés létezővé, az érintkezés tesz halottá, és minden lény élő vagy halott, azaz létező kíván lenni, mert ugyanaz a láng lobog az élőben és a halottban is. A lángokból kilépő, a békét kereső nem a létezésből lép ki, hanem mindenből, mi szavakba foglalható, életből és halálból is, ezért barátaim, születve és halva a lángok felé tartunk, mert a végtelen sötét semmiben csak ennek a tűznek a fénye a menedék.

Lángban áll a test, barátaim. Minden pillanat, minden érintkezés, látás, hallás, érzés és gondolat újabb tüzet lobbant fel a tudatban, a testben, a szívben. Végtelen tűznek kell a Középben, a szívben égnie, az embernek el kell hamvadnia, hogy a szív képessé váljon majd egyszer megpihenni a békében. Égni, születni, halni, minden pillanatban, életeken át, érintve élők és élettelenek számolatlan miriádjait, míg a szív a békét végre érteni tudja, míg az ösvényt megleli. És égni még életek végtelen során át, hogy az ösvény járható legyen, a béke érthető legyen, hogy az érintés itt, közöttünk, élők és élettelenek között ne lobbantson fel végre lángot. Hatalmas, gyönyörű, a teljes mindeneket bevilágító lobogásnak kell gyúlnia a szívben, és minden érinthetőnek el kell égnie benne, és a hamvaknak gyémánt-csillogású, fénylő szépséggé kell válniuk, hogy egyszer majd akarhassuk a békét. A szerelmet a szerelem érti meg, a csodát a csodák magyarázzák, az érintést majd a legigazabb érintés teszi szentté, és a békét a lángok emésztő, gyötrelmes lobogása teremti meg. Mondom nektek, ne féljetek égni, ne restelljetek magatokon túl szeretni, mert az születik újjá, aki egészen elégett.

A széles, selymes patak lesodort a völgybe, a napsütötte rétre, a kék ég alá, a langyos, tág mezőre, de a kis dobozt szorítottam, nem ejtettem el. Tudom, mit bíztatok rám. Átvágtam a puha fűben, át a túloldalon magasló fényes hegyek árnyékáig, a kinccsel a kezemben. Elrejtettem a ruhám alá, vigyáztam rá. Felmásztam az ösvényeken, mintha a hegy az égig érne, a csúcsa mintha az űrt karcolná, de nem csüggedtem. Megtaláltam a házat, ott elrejthettem volna, de nem engedtem ki a kezemből, mert magamnál nagyobb biztonságban tudhatom. A kicsiny dobozban lapult, én sem néztem még bele, de annyira féltettétek, olyan sokat törődtetek vele, annyi év és munka, öröm és siralom sűrűsödött benne, hogy elhittem nektek, hogy ennél még nem volt nálam értékesebb. Hát vigyázok rá, csak így állandóan úton kell lennem, szaladnom kell, rejtőznöm, néha bujkálnom. Nem kergetnek, nem keresnek, nem akarják elvenni tőlem, de ha megállok, elárul a viselkedésem, kiderül, hogy nagy értéket rejtegetek, hát megyek. Most a hegyre, előtte a patakba, holnap ki tudja, hová, talán bányákba, az égbe, vagy csak egy erdei kis házba. Nem beszélek senkivel, csak intek, mosolygok, vagy a fejemmel jelzek, akkor nem árulom el a titkunkat.

Sokszor fel akartam már nyitni a dobozt, megnézni kedves, de mégis nehéz terhemet, ám mindannyiszor visszatartott ígéretem. Ígéretem, és talán a félelmem. A dobozban vagy a legszebb lapul, vagy a legrettenetesebb, és egyikhez sincs még sem erőm, sem közöm, nem bírom el sem súlyát, sem szépségét. Nekem mindegy, mennyire értékes, csak a feladatot vállaltam, hát cipelem és hagyom magam irányítani általa. Hagyom, hogy felemeljen, vigye lépteim, szelíden nógasson, ingemben lapuljon, árnyas estéken fülembe duruzsolja dalait, mint szépséges lány, és énekével andalítson. Csábít, irányít, de ennyi vágyat még engedek, inkább ez a szerelem, mint a sötét harag a szeretet nélküli, rideg éjben úszó földeken. Néha csak nézem, és már nem is érdekel, mi van a dobozban. Velem van, hát futok, menekítem, nekem adtátok, hát vigyázok rá az életemnél is jobban.

Most a hegyen ülök vele, és lenézek a kivilágított, mit sem sejtő városra, ami nappal arany fényben fürdik, öl, szül, dolgozik, örül és szenved, de most alszik, és nem is sejti, hogy a kincs felette lebeg a hegyen. Olykor súlyosnak érzem, máskor könnyűnek, néha lehúz, és nyögve, araszolva megyek, négykézláb kúszom a sárban, máskor, meleg, szelíd hajnalokon megemel és repíti lábaim, mintha szállnék. Nekem adtátok, aztán összenőtt velem, bajban lennék, ha visszakérnétek, mert a szívem, a húsom kellene kitépnem, hogy visszaadjam.

Egyszer eldobtam, de visszamentem érte, és remegve kerestem a fűben, mintha az istenem keresném, máskor magam elé helyeztem egy kőre, és imádtam, míg fel nem eszméltem. A rabja vagyok, mintha nem lett volna elég bajom, most még messzebb került a szabadulás. A város odalent alszik, én pedig táncolok a hegy tetején, kitárt karokkal, a kincset szorítva markomban. Újra vad lesz az éjszakám. Átkozódom, fogadkozom, táncolok majd a tűz körül, szerelmes őrjöngéssel hívva a szabadulást és téged, aki a kincset talán le tudod venni rólam, aki felold terheim és önmagam alól. Ha a sötét nem hoz el, majd elhoz a nappal, ha a csillagok és a Hold nem teremti meg, majd a Nap és a fény tép darabokra, mert ettől a gyönyörű tehertől már máshogyan nem válhatok meg.

Reggel tovább megyek, lassan, mert ezentúl már mindig ráérek. A sietség, a munka, az élet és a halál néha még eszembe jut, és könnyesre tudom nevetni magam régi életemen. Nem tagadom meg, mert többé semmit nem tagadok meg és nem magasztalok fel. Mind hiszem, és mind szeretem már, de ez mind nem fontos, mert a kincs rám lett bízva, és ez a feladat kitölti az életem. Testvéreim a városban, testvéreim a menekülők között, és testvéreim a halálban, nem hagytalak el titeket, csak más lett a dolgom; vigyáznom kell arra, amit adtatok. Elviszem hát utaimra, rejtegetem a ruhám alatt, és nem beszélek róla sem a tömött utcákon, sem a piacokon, sem az üres ösvényeken, sem a folyók sodrásában, sem az égben, sem a pokolban. Ez a kincs több, mint az isten, több mint az ég és a létezés, és hozzá képest semmi az életem. Nem belőle származunk, és nem mi teremtettük, nem is kellene vigyáznom rá, akár el is dobhatnám. Ő vigyáz énrám. Óvom, mert kaptam, mert nélküle az egésznek végül semmi értelme; ha elhagyom, akkor is velem marad, és ha vigyázok rá, akkor sem az enyém. Nincs szükségünk egymásra, nem következik belőlünk semmi, nem ment meg, és nem válaszol a kérdéseimre, nem szeret, nem utál, mindegy neki a létezésem, ahogyan nekem is az övé. Nincs kitől óvnom, nincs ki elől rejtegetnem, hasztalan az egész vándorlásom. Néha benézek az ingem alá, és mintha nem is lenne nálam semmi, de mégis, sosem volt még több értelme élnem, mint most, mikor erdőkben, mezőkön, patakokban és hegyeken ezt a kincset cipelem és vigyázom. Életem fogyó napjaiban, széthulló lelkem roncsainak és maradékainak utolsó erejével is még tartani és hirdetni fogom.

Tudom, mi van a dobozban. Semmi értéke nincs. Egyszerű, alig munkálták meg, talán unták is készítői a vele való foglalkozást. Kicsi és közönséges, bárhol, árkok mentén, folyók partján, bármelyik utcasarkon találni ilyet, még különbet is. Még a doboz is színtelen, tucattermék. Nekem sem tetszik, néha már legszívesebben eldobnám. Felesleges a futásom, értéktelen a terhem. De világokon át, univerzumok süllyedésénél és emelkedésénél, az állandóan újrakezdődő időben, a folyvást széthulló és újra összeálló térben, istenek halálakor és születésekor mindig ott volt velem. Ha őszinte vagyok magamhoz, akkor látom, hogy annyit értek és látok, amennyi kicsiny üregébe, durván kidolgozott fedele alá zárva van, ezért vigyázok rá, és ő vigyáz rám. Most felkelek, hajnal lett, ébred a hegy tövében a város, az utakat lassan ellepik az utazók, és nekem dolgom van. Tovább kell vinnem az elrejtettet.

Még sosem szerettem ennyire. Lobogva izzok, szárnyaim nőnek, és ezzel az új erővel tartok a hegyek felé. Örök árnyékba borult oldalain mászom, csalitjaiban bolyongok, ösvényein tévelygek, a csúcsa felé tartok. Apró árnyak, ágak szövevénye, könnyű sár, fellazult ég vesz körül, míg felfelé kapaszkodom. A kövekből, a rögökből, a sötét éj holdvilágította felhőiből ölel az elmúlás csendes döbbenete. A bokrok levelei lobognak, az árnyak teste megvastagszik, a föld az égbe csusszan, és sejtjeimben lassan felizzik az utolsó láz. Beleborzongok az éj fényébe. Túléltem, még átitat a létezés, de énem lyukacsossá vált falai leomlanak, széthullom, szorításom enged, és az elrejtett velem együtt csúszik át a mindent befogadó feledésbe. Ideértem.