A bölcsesség (pannyá) a dolgok valóságának közvetlen megragadása: úgy látni mindent, ahogyan az valójában van. Nem ígér semmi mást, csak a valóságot. Nem hiteget a mennyekkel, nem félemlít a poklokkal, nem ígér jutalmat, nem vesz el tőlünk semmit. Az odavezető úton felkészít arra, hogy a valóságot képesek legyünk felismerni, és segít megerősödni, hogy a valóság látását elviseljük. A bölcsesség kiküszöböli a három szenv, a mohóság (lóbha), az ellenszenv (dósza) és a káprázat (móha) torzító hatását, és hőssé tesz, mert az igazság elhordozásához emberfeletti erő szükséges.

Az Ösvény a középső út (maddzshimá patipadá), ezért elkerüli a két szélsőséget, a két meddő próbálkozást a dukkha meghaladására. Melyik ez a két szélsőség?

Az egyik szélsőség a szerzés, a mohóság, a vágy, az élvezetek hajszolása, az érzékek jóllakatása. Nem csak a könnyen azonosítható testi jóérzés, anyagi haszon iránti késztetés és a hatalomvágy értendő ide, ugyanis a nyilvánvaló megjelenési formáján kívül létezik egy rejtett is.

Két arca van:

Durva megnyilvánulás: fizikai érzék-kielégítés, testi és az anyaggal kapcsolatos vágyak megélése, halmozás, szerzésvágy, uralom akarása. Ezen a módon elérhetetlen a valódi, mély megelégedettség, mert mindig hiányos lesz az eredménye. Csömört, unalmat és kielégületlenséget okoz, túlcsordulást, ami után egyre nagyobb vágytárgyakra lesz szükség. Be nem teljesülése kínzó éhséget, irigységet, féltékenységet, fájdalmat, önmarcangolást, kisebbségi érzést, sunyiságot, lelketlen versengést idéz elő. A vágytárgy örökre elérhetetlen marad, és csak rövid időre ad örömöt. A boldogság helyett szorongás és a veszteségek miatti kesergés a vége.

Finom megnyilvánulás: szellemi haladás, tudás megszerzése iránti szomj, a szeretet halmozása, jó kapcsolatok kiépítése emberekkel, természettel, fogalmakkal, önfejlesztés, jobbítás, megmentésre irányuló szándék, javítás, jobbá alakítás iránti vágy. Csalódás, hiányérzet az eredménye, és a soha be nem teljesedés érzése. Ha ez nem következik be, akkor megalkuvás, veszteség, legkésőbb a halál pillanatában, hiábavalóság miatti elkeseredés, állandó újrakezdés, ami mindig ugyanazzal az eredménnyel zárul. Az esetleg elért öröm rövid életű, ezért, mint egy függő, folyamatosan új megoldandó problémákat kell keresni, ilyen módon egy idő után a jó szándék torzul, hiszen érdekeltté válik a problémák létezésében, megtalálásában.

A másik szélsőség a lemondás, az egyszerűség, aszkézisre való hajlam. Nem csak a könnyen azonosítható önkorlátozás, elhagyás értendő ide, ennek az útnak is van rejtett megjelenése.

Két arca van:

Durva megnyilvánulás: önsanyargatás, önkínzás, önbántás. Ez a hozzáállás radikalizmushoz, lelketlenséghez vezet, önmagunkkal, majd másokkal szembeni kegyetlenséghez, mások bántásához. Túlzásokhoz vezet, szűklátókörűséghez, az korlátoltsághoz, ami pedig könyörtelenséghez. A korlátoltság a világot korlátozni akarja, a sikertelenség veszteség-érzetet okoz, ami irigységet, majd dühöt és haragot szít.

Finom megnyilvánulás: lemondás, a szerénység, szegénység vágya, egyszerűség, szűkkörűség iránti vonzalom. Ez a vágy konkrét veszteségekhez, hiányokhoz vezet. Az önkorlátozás vágya még e finom formában is kiterjed a környezet korlátozásának akarására. Az elért eredmények büszkeséget, önhittséget, kiválasztottság-tudatot ébresztenek. A sok hiány beszűkülést, depressziót okoz, a magány pedig szintén haragot és irigységet. A fájdalom, a szegénység a szellemet is sivataggá teszi, ami befelé fordulást, hanyatlást, megrekedést eredményez. Megjelenik az ellenszenv a mohók irányába, ami becsmérlést, dühöt gerjeszt. Sok esetben a lemondás iránti vágy oka nem a tisztaság keresése, hanem egyszerűen csak a gyávaság, a küzdelem elkerülésére irányuló vágy.

A középső út nem kompromisszumot keres a két szélsőség között, nem egyensúlyoz, nem ésszerű távolságot tart, hanem mindkét lehetőséget meghaladja. Nem dob el semmit, hanem a benne lévő erőket, amit vágyra és haragra fordítana, energiává alakítja, és a szellemi belátás elérésére használja. Ugyanis nincs bennük jó és rossz, hanem erőkkel rendelkezünk, amik energiát adhatnak.

„Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.” (Weöres Sándor)

A bölcsesség keresése a szenvedésből, a dukkhából születik. A bölcsességet megélni nem kötelező, nem elvárt, nem feltétele semminek. A bölcsesség nem vár ránk, és nem is menekül előlünk. Három úton érhető el, tehát az Ösvényen haladásnak három módja van, amit mindenki a maga alkata alapján választhat. A három út közül, bármennyire erőltetjük a többit, csak egy lesz, ami igazán illik hozzánk, amin a legtöbbet érhetjük el, mert megfelel az alkatunknak. Ezen kívül lesz, ami bár kevésbé, de még mindig közel áll hozzánk, és a harmadikban érjük el a legkevesebb sikert. De fontos tudni, hogy bár a hozzánk való úton haladunk a leggyorsabban, a többiben is óhatatlanul fejlődünk. A három megközelítés a következő:

1. A bölcsesség útja (vagy a szútták útja, az írások útja): Ezt követik, akik inkább az értelmükkel fogják fel a világot. Nekik fontos, hogy értsék, elemezhessék a Tanítást, az értelem világosságánál szemléljék, ezért szúttákat, dharma-írásokat olvasnak, beszédeket hallgatnak, és szövegeket tanulmányoznak. Fő szerve az ELME.
2. A meditáció útja (az elmélyedés útja, a belátás útja): Ezt követik, akik a meditáció csendjén, a nyugalmon és elengedésen keresztül fogják fel a világot. Nekik fontos, hogy átjárja őket a Tanítás, elmélyedésük spontán belátássá váljék, egész lényükkel átlényegülhessenek. Fő szerve a TUDAT.
3. Az erkölcs útja (a szertartások útja, a fegyelem {vinaja} útja, a szeretet {mettá} útja): Ezt követik, akik a szívükkel, a szeretet útján, a kapcsolatok segítségével fogják fel a világot. Nekik fontos, hogy érezzék a Tanítást, ezért kinyitják a lelküket, és befogadják a lényeket. Fő szerve a SZÍV.

A Buddha Dharmájának két alapja a Négy Nemes Igazság és a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Előbbi az elméleti, utóbbi a gyakorlati út. Előbbi a dharma, a tanítás, utóbbi a vinaja, a fegyelem, a gyakorlás. A kettő együtt a Dharmavinaja, röviden a Dharma. A buddhizmust is nevezik így gyakorta. A Négy Nemes Igazság utolsó tagja maga a Nemes Nyolcrétű Ösvény, annak első tagja pedig (a helyes szemlélet) a nemes igazságok megértését jelenti.

Az Ösvény nyolc tagja:
1. helyes szemlélet
2. helyes szándék
3. helyes beszéd
4. helyes cselekvés
5. helyes megélhetési mód
6. helyes erőfeszítés
7. helyes éberség
8. helyes elmélyedés

A következő bejegyzést az Ösvény általános megértésének szánjuk, aztán a fenti sorrendben végig vesszük a tagokat.

Új év indul, új sorozatba kezdünk. Gyakorlatiasabb lesz, mint az előző kettő. A Buddha Dharmáját, a Tanítás egyik alappillérét vizsgáljuk meg, a Nemes Nyolcrétű Ösvényt, ami egyben a Négy Nemes Igazság negyedik tagja. Neve: arija atthangika magga. Arija, tehát nemes, és a magga az ösvény. Eleinte túl egyértelműnek tűnhet, látszatra triviális igazságokat fogalmaz meg, de nincs nála mélyebb tanítás, és olyan, mint minden tökéletes szellemi út: a százezredik gyakorlás után nyílik ki, és válik izgalmassá.

Az Ösvény nem moralizál és nem vár el semmit. Nem hirdeti, hogy létezik egy megfellebbezhetetlen, isteni, természeti vagy velünk született örök törvény, mérce, alap, amihez tartani kell magunkat. Az Ösvény megállapításai nem mások, mint önkéntesen vállalható gyakorlati útmutatók, melyeknek egyetlen célja, hogy elhárítsák a megvilágosodásunk, a tiszta tudatosságunk előtt álló akadályokat. Merev vallási előírások megszegése rossz karmát teremhet, betartásuk jó karmát okozhat, de a Buddha nem foglalkozott ezzel, mert azt tanította, hogy nekünk a karmával magával van dolgunk, a tudatosság pozitívnak vagy negatívnak tűnő jelenségeivel, amik útját állják a tökéletes belátásnak. A jóság, nyugalom, könyörület és tiszta lélek nem célok, hanem szükséges eszközök a világ megismeréséhez, a felébredéshez. Az éberség, a szamádhi nem a megvalósítás csúcsa, hanem a minimuma, az első lépés, mert nélküle nem lehetséges ítélkezés, helyezkedés és viszonyulás nélkül látni. A tiszta tudat olyan, mint a tükör: azt mutatja csak, ami éppen előtte van. A dolgok és a jelenségek jöhetnek, mehetnek, a tükör nem hívja, nem ragadja és nem is küldi el őket.

Akár megy, akár áll, ül vagy fekszik, tudja, amit éppen tesz, akármennyire is elfoglalja ezt a testét, és pontosan olyannak tudja, amilyen… Ha elindul, ha megérkezik, ha maga elé néz, vagy maga mögé, ha behajlítja vagy kinyújtja a karját… mindent tiszta tudatossággal tesz. (Maddzshima-nikája, i, 56.)

Amíg a tudat kettősségekben gondolkodik, addig nem juthat közel a valósághoz. Nem állítom, hogy semmire sem juthat, mert a jó gondolat több és többet ad, mint a rossz, a jó tett szebb és értékesebb, mint a rossz. A jó a szamszárát élhetőbbé teszi, ezért művelni és gyakorolni kell, de a kettősség olyan, mint az önmaga farkába harapó kígyó: idővel megkülönböztethetetlenné és szétválaszthatatlanná válik a kígyó feje és a farka, a jó és a rossz, és mint a kígyó, kört formázva kialakul a szamszára örökkön forgó kereke. A tiszta, éber szemlélet előtt viszont idővel feloldódik a tárgy és a megfigyelő látszata, kettőssége, és nem marad más, csak az örök gyakorlás, a gát nélküli időtlen, puszta tapasztalás.

„Ahol van tárgya, megjelenik a gondolat.” Akkor tehát egy dolog a gondolat, és másik dolog a tárgy? Nem, ami a tárgy, éppen az a gondolat. Ha a tárgy egy dolog lenne, a gondolat pedig egy másik, akkor a gondolkodás kettős állapotú lenne. Így tehát a tárgy maga a gondolat. Lehetséges-e tehát, hogy gondolat ítélje meg a gondolatot? Nem, gondolat nem ítélheti meg a gondolatot. Ahogy a kard éle sem hasíthat önmagába, ahogy az ujjhegy sem érhet önmagához, a gondolat sem láthatja önmagát. (Sziksaszamukkája, 234.)

Az eltűnő kettősségben aztán eltűnik a tudat hiábavaló késztetése, hogy megragadja a világot, és eltűnik hiábavaló késztetése, hogy megragadja önmagát. Ez nem passzivitás, hanem végtelen aktivitás, a tudat eredendő természete. A nyugalom, a nirvána a hétköznapi, csapongó majomelme számára maga a gyötrelem, a halál, a bölcs számára viszont a kitáruló végtelenség élménye. Az Ösvényen járva a tudat átalakul, és megjelenik az úgynevezett ösvény-tudat. Az ilyen bölcs az Ösvényen haladással nem akar semmit elérni, nincs célja, mert ha az Ösvénynek eleje és vége lenne, akkor határos, korlátolt és kettős lenne, semmi más, csak egy újabb tévút. A bölcs gyakorló számára a gyakorlás az örök haladás, az Ösvényen tartózkodás: ő halad az Ösvényen, és az Ösvény halad benne. Ahol megjelenik az elérendő eredmény képzete, ott megszűnik az igazi gyakorlás. Az Ösvényen nincs helye a rajongásnak, az extatikus élményeknek, a haladást nem jelzik mérföldkövek. Az Ösvényen haladó nem tesz mást, mint gyakorol. Az Ösvény mélysége végtelen, bölcsessége ésszel felfoghatatlan, értelme mérhetetlen, de a tiszta szívű egyszerűek mégis könnyen járnak rajta.

A Tathágata (a Buddha) látója a látni valónak, de nem fogja fel a látottat, nincs tudatában a látottnak, láthatatlannak, láthatónak vagy látónak. Amint a hallottnak, érzékeltnek és ismertnek sem: nem gondolkodik felőlük ezekben a kategóriákban. (Anguttara-nikája, ii, 25.)

Az új sorozat következő részeiben az Ösvény részleteivel ismerkedünk meg. Ennek alapja most kivételesen egy konkrét Dharma-könyv lesz, Bhikkhu Bodhi: A Nemes Nyolcrétű Ösvény című munkája. A könyvet természetesen nem szó szerint vesszük át, hanem értelmezzük, és igyekszünk lefordítani tudatunk számára abba a formába, amelyben jelenlegi állapotunk azt képes befogadni.

Elérkeztünk a „Teher nélkül” sorozat utolsó bejegyzéséhez.

80. A megvilágosodást nem lehet leírni, csak körülírni. Leginkább azért, mert a megvilágosodás pont a dharmák fogalmakba való dermesztésén túl található. Nem foglalkozik az önvalóval, a különbségekkel, nem ítél, nem nevez meg, és így tudata az üresség állapotában van, ami viszont éppen, hogy nem üres, sőt, mindent tartalmaz, és mindent működni enged.
81. Kerüld a rosszat, gyakorold a jót, tisztítsd meg az elmédet: ez a buddhák tanítása.
82. A gyakorlás és a felébredés nem két külön dolog.
83. A négy tárgyas és tárgyatlan dhjánához:

A gyakorlás, a meditáció végső stádiumában, túl a tárgyas és tárgyatlan szinteken, az ember számára már fokozhatatlan, legmagasabb állapotban csak a megfigyelés marad. De ez nem vizsgálódást vagy elemzést jelent, hanem benne-levést, csak levést. Csak hagyni, hogy minden legyen. És innentől már csak a szavakat szaporíthatnám. A meditáló felhagy bárminek a tudatosításával, bármire való figyeléssel, és az így támadt űrt nem tölti be elemzéssel, tapasztalattal, az elme vagy az elmetartalom fejlesztésével. Lényege talán így foglalható össze: megmaradunk éber állapotban anélkül, hogy elterelődne a figyelmünk, de nem próbáljuk irányítani az elménket. Megszakítás nélküli tudatos lét.

Az emberek különbözőek, többféleképpen érhetik el ezeket az állapotokat. Az út lehet a vizualizáció, mantrák ismételgetése, egy tárggyal való azonosulás, kóan elemzése vagy az intellektuális megértés. Azt kell választani, ami az alkathoz közelebb áll, és hasznos, ha ebben egy tanító segít. Ez sajnos manapság nem egyszerű.

Egy nagyszerű régi zen tanács így szól:

Amikor belefognak a meditációba, saját elméjüket kell figyelniük. Mivel ott nincs semmi, nem lesznek nézeteik, elképzeléseik. Ha fogalmi jellegű gondolatok keletkeznek, meg kell tapasztalniuk azokat. De hogyan tapasztalják meg azokat? Bármely gondolat merül fel, nem kell azt mozgásban lévőnek vagy nem mozgónak minősíteni. Sem létezőnek vagy nem létezőnek. Sem erkölcsösnek, sem erkölcstelennek. Sem károsnak, sem tisztának. Nem kell őket semmilyen jelenségnek sem tekinteni. Ha az elme működését így tapasztaljuk meg, akkor annak nincs természete.

84. Mi a tökéletesség? A legtöbb ember szerint: fejlett, kifinomult, teljességét elért, tovább nem fokozható, valamiben végletesen jó, maximális, egész, kerek, már nem fejleszthető, csúcson lévő, egyedi, világelső, minden szempontból kész, hibátlan. Mondanom sem kell, ez valójában mind viszonyítás, esetlegesség, ítélet-alapú, mulandó, tökéletlen, egyszeri, meghaladható. Mi a tökéletesség valójában? Teljes éberség és állandó jelenlét minden pillanatban. A teljes és megingathatatlan figyelem, ami mindent megfigyel ítélkezés, minősítés és értékelés nélkül. Annyira mély, mégis egyértelmű ez az igazság! Csak a tökéletes figyelem lehet valóban tökéletes, dolog és jelenség soha.
85. A felébredésnek, mint már sokszor tárgyaltuk, vannak akadályai, tévutjai, és ezek közül az egyik, nem nyilvánvaló tévút a túl sok tudás felhalmozása. A könyvek, elméletek, ismeretek megkötnek, nézeteket alakítanak ki. Olyan, mint kövekkel teli zsákkal a válladon szaladni. A buddhizmus az elménket célozza meg, és arra inspirál, hogy a szavakon és írásokon túl meglássuk saját természetünket, és lehetőségünk legyen buddhává válni. A felébredés nem tanulás, hanem a valósággal való közvetlen szembenézés útján következik be.
86. A felébredés, sőt, még az ellobbanás sem jelenti, hogy vége az életünknek. Továbbra is megmaradunk egyszerű életvitelünk mellett, azaz: mikor éhesek vagyunk, eszünk, mikor álmosak vagyunk, alszunk. Nem élünk át rendkívüli élményt, nem jelennek meg a menny angyalai, hanem felfedezzük a legtermészetesebb állapotunkat. Nyugalom, középre kerülés. Ahogyan a zen mondja: „Megvilágosodás előtt vágj fát, hozz vizet, megvilágosodás után vágj fát, hozz vizet.” Nem sóvárgunk többé semmire, és nem keressük a különleges élményeket. Pang, a laikus zen mester írja:

„A mindennapi teendőim nem állnak másból,
Mint ami az utamba sodródik.
Semmit nem kell megszereznem, sem felhagynom semmivel.
Semmit nem kell követelnem, semmit megtagadnom.
Mi jelzi a magas rangot?
A dombok és hegyek szintúgy porrá omlanak.
Lelkemből áradó rejtelmes erőmmel
Hordom a vizet, és gyűjtöm a tűzifát.”

87. Nagyon fontos: a megvilágosodás már itt van. Az egyik legnagyobb paradoxon: a gyakorlás felesleges, mégis gyakorolni kell. A cél nem létezik, de törekedni kell felé. A Buddha tutaj hasonlatát már említettük, és ez a parabola vonatkozik minden feleslegessé vált eszközre. A lényeg hordozóját, célját kidobjuk, otthagyjuk a hétköznapokban is, de ugyanígy a tanításokat, igazságokat, tapasztalatokat, majd a leghatékonyabb buddhista módszereket, a meditációt és magát a megvilágosodást is elengedjük, mikor már nem kellenek, mikor már akadályok. Magát a Buddhát is. Ez nem elutasítást jelent, mert az is kötődés, hanem egy szorgalmas, kötődés-mentes, könnyed, de folyamatos gyakorlást.
88. A megvilágosodottak látják a valóság természetét. A buddhák maguk a valóság természete, ezért a buddhák nem látják a valóság természetét. Ha látnák, akkor az egyik birodalomban ülnének a buddhák, a másik birodalomban lobogna a valóság természete.
89. A buddha ugyanaz, mint az elme. Az elmén kívül nincs buddha.
90. Az ember a spirituális fejlődése során, mikor elér valamit, általában érzi, hogy most már közel a megvilágosodás. Valószínűleg sosincs messzebb, mint ezekben a pillanatokban.

A második nemes igazság (17. bejegyzés) a vágy vagy szomj létezésének, és világot irányító hatalmának egyszerű megállapítása. A vágy, a ragaszkodás, a tapadás az oka a dukkhának, a kizökkentségnek, amiben tisztán megmutatkozik a nemtudás, mint a szamszára oka.

Egyrészt azért, mert a szomj a mulandót akarja megragadni, a széthullót, az állandótlant akarja örökké tenni, amennyiben az számára kellemes, vagy végleg megszüntetni, amennyiben az számára kellemetlen, ezért törvényszerűen kudarc és frusztráció a bére. Másrészt azért, és ez nehezebben belátható, mert mint nemrégen tárgyaltuk, az „én” és a szamszára a világ két arca, az érme két oldala, és így a vágyódó tudat a saját elméje által kreált ködképekre, az önmaga által álmodott délibábra szomjazik, és méltatlan tudatállapotokba kerülve akarja megszerezni azokat. Ilyen állapotaiban nem érti a létezés egyik nagy ismérvét, az éntelenséget, és képeit, saját személyének mintájára, állandó, elkülönült létezőnek tekinti, végül levegőt markol és szenved.

Ezért a lény szomja önnön-magára irányul. A világ felé húzó vonzás végeredménye az önmegragadás, mert a csodálatos világ felfedezése közben végig saját körein belül mozgott. A köreiből kiszakadni kívánó kutató elme aztán az általa belátható részeken túl minden feltérképezett, felismert, megértett tartományra újra csak saját birodalmát terjeszti ki, és az új területek széleire tolja határait, de terebélyesedő világában is csak önmagával találkozik.

A tudat bármire gondol, ami addig határain kívül volt, a felismerés pillanatában már tudatán belülre hívja azt, így folyamatosan csak a birtokában lévővel foglalkozik, és abból is csak annyit fog fel, amennyit elméje eszközeinek fejlettsége megenged, amennyire az hasonlít már megszerzett eszközeihez, birtokolt ismeretei mintázatához. Nem tudhat meg többet és mást a hagyományos megismerés útján, mint amit már eleve tud. Amíg a tudat egyenlő az „énnel”, amíg hullámzik, fodrozódik, vonz és taszít, addig köreiből a szabadulás lehetetlen.

A nirvána egyik lehetséges fordítása a „kilégzés”. Az elengedés, mindennek az elengedése, ami „én”, ami lélek, ami köt. Ehhez akarat, erő és nem kevés bátorság kell, és egyéni döntés előzi meg, mert semmi nem kényszerít rá. Az elengedés megszabadulás, amit az egyén, a lélek általában katasztrófának él meg, hiszen veszteségként vagy halálként ismeri, de ha sikerül, hatalmas megkönnyebbülés tapasztalható, hiszen hatalmas öröm és energia ébred, mikor nem kell többé a roskatag „én” roncsainak állandó támogatásával és foltozásával tölteni az életet. Az élet elvesztése az élet megtalálását jelenti, a cselekvés szabadságát, melyet nem korlátoz többé az „én” megmentésének és kézben tartásának vágyából fakadó frusztráció és szorongás.

Megszűnik a világ megismerésének vágyából fakadó kényszeres viselkedés, mellyel a lény az észlelt és magába épített tudás-roncsokat, tehát végül is az örökké hizlalt egot járja körbe újra és újra, és ragadja meg görcsös ujjakkal. A határokon történő valódi túllépés képessége a nirvána, a cselekvés, a lélegzés, a létezés valódi szabadsága. Nem boldogság, nem mennyország, nem egy tiszta föld vagy hely, ahol megmentett lelkünk békében élhet, hanem csak a valóság, semmi több. Ehhez szembesülni kell önmagunkkal, gondolatainkkal, érzelmeinkkel, hogy az őszinte felismerés fényében az „én” meglássa önmaga és eszközei ürességét, és ráébredjen eredendő, nyugodt méltóságára. Az életbe kapaszkodó méltatlanul pusztul el, bárhogyan szorítja kincseit, az életet elengedő viszont elnyeri azt, és felsugárzik benne örökölt nemessége. A nirvána a tudat önmagát meg nem ragadó természetes állapota. Az énjéből kilépő lény nem a megsemmisülésbe jut, hanem egy ismeretlen, kötetlen, meg-nem-fogható, szavakkal le nem írható, határtalan állapotba, ahol nem kap semmit, mert hiányzik az adó, a kapó és a kapható.

A nirvánát nem lehet elérni, mert nem a határokon belül van, és nem is kívül, nem értelmezhető vonatkozásaiban a van vagy a nincs, mert nincsenek vonatkozásai. Kívánni, akarni, elérni, törekedni nem lehet rá, mert a nirvána nem cél és nem eszköz. A nirvána egyszerűen csak előlép, amikor megértettük az önmegragadás lehetetlenségét. A nirvánát elért lény nem felsőbbrendű, mert ami fent van, az a körforgás törvényének értelmében egyszer alá is száll. A nirvána ezért nincs sehol, a buddháknak ezért nincsenek rangjai és eredményei, a nirvánát elért lény ezért nem szellemi és nem tökéletes. A nirvána csak nirvána, a buddha csak buddha.

Beálltam hát a teremtés közepére. Körbefolyt, bekerített, rám tekeredett, keresztülfont a téridő hálója. Fogta lábaim, mert a bokáimra csavarodott, a kezeim nehezem emeltem, mert körbefogott csuklóimon, mint egy inda. A gravitáció húzta tagjaim, tapasztotta lelkem, vonzotta érzékeim, a földre, az életbe rántott vissza. Hát pörögni kezdtem, magamra tekertem még jobban a tér szövedékét, az idő pókfonalait, és gyűjtöttem magamra, magam köré a teremtés szálait. Összehúztam a téridőt. Közelebb csúsztak, zuhantak a fényévmilliárdokból a már rég kihunyt, halott galaxisok, záporoztak rám a végtelen ideje elporladt bolygórendszerek, testembe hullottak a felmérhetetlen távolból az örök ideje elmúlt világok. Pörögtem és fekete lyukakat nyeltem el. Az anyag süvítve, őrjöngve hullott a húsomba, az antianyag belém ömlött, és duzzadva, gomolyogva nőtt testem és tudatom. Szupernóvák, kvazárok, űrbéli köd-városok, csillag-halmazok váltak részemmé, tudatom visszanyelte, mi belőle nőtt. Az űr szele végigsikított a végtelen univerzumon, és felém terelte a beláthatatlan tér minden alkotóelemét. Pörgésem sebessége a fényét is felülmúlta, fotonok és kvarkok anyagon túlivá olvadva repültek hozzám. A téridő hálója leolvadt rólam, és vékony fénybevonattá vált testemen. A protonok energiává robbantak, az elektronok plazmává finomodtak, az univerzum gyűrődött, zsugorodott, és szélei közeledtek hozzám. Határai elképzelhetetlen sebességgel áramlottak körvonalaim felé. A téridő robajjal, majd halk, elhaló sóhajjal belém hullott. Magam lettem az univerzum.

Sosem volt másképp. A határok az én határaim voltak, az univerzum széle a tudatom által befogható ismeretek végső tartománya volt, a felfogható az én szívem által még érthető birodalom utolsó zugáig terjedt. Mondanám, hogy hazaértem, de végig otthon voltam. Az univerzum tért meg, a mindenség talált haza, az ismeret vált érthetővé, a szeretet vált kifejezhetővé, mikor bennem összesűrűsödött. Ameddig a tudatom terjedt, addig ért el a világ ereje, szépsége és értelme. És mikor meghalok, az egész, mit a tudatom befogott, látott, érzett, ismert és szeretett, velem pusztul, velem hull atomjaira, kvarkjaira, majd tovább, mind tudatommá, szívem pedig energiává válik, szél suttogásává, és így terjed szét az addigra kietlen, rám szabott, nekem adott, de már üres világ örökében. Ámen.

Az „én” és a szamszára olyan, mint az alany és a tárgy, mely viszonyban bármelyik fél felveheti az alany vagy a tárgy szerepét. A világ két arca, amik összenőttek, összetartoznak, mint az érem két oldala. Egylényegűek, és csak a nemtudás látja őket különbözőnek. Ha az egyik erősödik, a másik gyengül, ha az egyik előlép, a másik visszahúzódik. Mikor a szamszára erősödik, az „én” tudata elhomályosul, állati vagy vegetatív állapotba süllyed, és öntudatlanul álmodja a káprázat-világot. Mikor az „én” erősödik, a világ visszavonul, az ego terebélyesedik, betölti a megürült teret, és uralni kezdi a szamszárát. Vizsgálja, értelmezi, de csak annyira értheti meg, amennyire azt fejlettsége éppen megengedi. Mivel a szamszára és az „én” is a világ része, egylényegűek: nem egymás részei, hanem egymás aspektusai. Mindkettő egyben a másik is, ezért az „én”, ereje teljében, a szamszárát uralva önmagát vizsgálja, de ezt nem ismeri fel. A világ minél nagyobb területét vonja be önnön hatalma alá, annál közelebb kerül ahhoz a kínzó felismeréshez, hogy elkerülhetetlenül önmagát kellene értenie, mert önmagába ütközött.

A szamszárát az ego által szült teremtményként is megnevezhetjük. Az „én” a nemtudás miatt rendre elfelejti saját gyermekét, idegenként csodálkozik saját köd-teremtményére, kutatja, elemzi, és csak ha elég bölcs, és elég élesen lát, akkor ismerheti fel magát benne. A vizsgálódó elme így körbeér. Okosan figyelve a szamszárát rájövünk, hogy magunkat figyeljük, és csak magunkról tudhatunk meg bármit is. Így értendő önmagunk ismerete.

Az „én” nem ismerhet meg mást, nem találkozhat mással, csak önmagával. Egyrészt azért, mert saját tudatába zárva nincs másra lehetősége, mert bár tudatába a szamszára bármely részét beemelheti, mint sajátját, de más tudatoktól reménytelenül el van zárva. Másrészt azért, mert a külső világ különléte illúzió, hiszen a szamszára a saját tudatából épült, ezért ha a szamszárát figyeli, önmagára néz.

Aki a világról tesz megállapításokat, az önmagáról beszél, aki magát kutatja, az a világot és a létezést kutatja.

A figyelő „én” minél erősebben kontrollál, minél aprólékosabban elemez, minél több részre bont, annál közelebb kerül a szamszára, tehát önmaga lemerevítéséhez, akár megbénításához, és a brutális bonyolultságú rendszer járatai, falai, fogaskerekei, gépei és paragrafusai mögött egyre inkább eltűnik a lehetősége az önmagával való találkozásra.

Az uralás, a világ aprózásának, merevítésének vágya félelemből és nemtudásból ered. A bölcs egyre lazább, gondtalanabb és megbocsátóbb, mert egyre jobban látja és érzi a túlbonyolított felépítmény mögött a tudat folyton folyó áramát, önmagunkat. Az uralás vágya bizalmatlanságon és félelmen alapszik, és óhatatlanul frusztrációhoz vezet, egyfelől mert a tökéletes uralom által megvalósított rend és nyugalom lehetetlen, másfelől mert a teljes kontroll az előzőekből következően nem más, mint a ködvilág fátylai mögött rejtve nyugvó tudaton végrehajtott erőszak. Az uralom, ami az élet megragadására és irányítására tör, nem érti, hogy nincs mit uralni, mert minden csillagban, lényben és jelenségben csak önmagát találhatja, csak önmagát törheti meg.

Ez a szamszára, ezért ilyen a szamszára, és ezért nem az ellentéte a nirvána. A nirvána a nemtudástól megszabadított szamszára, ahol a tudat az „én” és a világ hamis képzetét letéve felismeri önmagát.

A karma az ördögi kör, amely mindig uralomra és eredményre tör, ezért mindig újabb okozatokat, és így újabb okokat teremt, és így tovább a végtelenségig. Annak az igazságnak a nemtudása, hogy az „én” és a világ ugyanaz, újabb és újabb problémákat hív elő, melyek megoldása továbbiakat szül, ezért a káprázatban élő tudat már nem szabadul, kénytelen folyton munkálkodni, hogy a recsegve düledező ködvilág összeomlását megakadályozza. Így válik a karma, ami csak egy törvény, sorssá és rabsággá. Nincs, amit nem a tudat teremt.

Ha életünk egy történet, amit a karma mesél el nekünk, akkor egyszerre vagyunk szereplők és hallgatóság. Szép gondolat, és a karmát hívhatjuk sorsnak vagy isteni rendelésnek is, de a cél az lenne, hogy életünk megfigyelésével és megértésével eljussunk annak alakításáig, azaz a tudás megszerzéséig, a karma fogságából való kilépésig.

Ha az „én” és a világ ürességét felismerjük, a tudat szeme kitisztul, és a világ fátylait fellebbentve önmagára talál, a dukkha megszűnik, a nyugalom megvalósul, a dolgok a helyükre kerülnek.

Az üresség két módon képződhet, állhat elő. Létezik az eredeti vagy eredendő üresség, ami az „univerzum”, a világ természete. Rejtve működik és működtet. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a világ teremtett vagy csak pusztán létező, teremtetlen, időtlen vagy egyszeri, véges vagy végtelen, a lényeg, hogy üresség-természetű, tehát birtokol egy olyan erényt, ami nem minőség, nem cél számunkra, hanem csak egy működési mód, egy mindenben jelenlévő, öntudatlan fenntartó és teremtő hatás. A világ (vagy univerzum, mindegy) nincs tudatában erényének és működésének, pusztán cselekszik természete, üres lényege szerint.

A másik üresség a szerzett. Ez az egyéni tudaté, aki felismerte, majd megszüntette függéseit és ragaszkodásait, így üressé vált. Az ilyen lény tudatában maradt állapotának, ezért üressége másodlagos, másodrangú, cselekvése célzott, eredménye tökéletlen. A lény, aki törekszik a konvencionális szabályok meghaladására, hogy a nirvánába jusson, nem érheti el maradéktalanul a célját. Megvilágosodhat, de megvilágosodása nem lehet tökéletes és felülmúlhatatlan, mert az útja célok és szabályok mentén haladt. Az „én” kiküszöbölésére tett erőfeszítései során az „én” megmutatkozik, a cél elérése során az „én” diadalmaskodik, ezért bár megvilágosodik, de az tökéletlen lesz.

Az eredendő üresség nem igyekszik megváltoztatni, meghaladni a szabályokat, a világ törvényeit, a létező valóságot. A lét konvencionális szabályainak, az univerzum törvényeinek körében az ürességet csak úgy lehet megvalósítani, ha ezeket a törvényeket és szabályokat elfogadjuk és élünk, ahogyan az égitestek, a madarak, a fák, működünk, ahogyan a szél, a víz és a természet. Minden harc az „én” harca. Ha életünk a természetessel együtt mozog, azt cselekedjük, amit és amikor kell, és nem-cselekszünk, amikor arra van szükség, akkor az ég befogad, és ürességünk megnyílik a szabályok tartotta világban. Ha a konvenciókat elfogadjuk, a kötöttségeket felismerjük, de nem bántjuk, akkor azok nem béklyóznak, akkor az üresség feltárulhat.

A tapasztalattal szemben nem lehet elvárásunk, azt valós tartalma alapján kell megítélnünk. Ha az öt halmaz érzékelését megzavarjuk azzal, hogy számon tartjuk a tapasztalatok típusait, és elvárásaink vannak az érzékelt valósággal szemben, mert ismerni véljük a látható színek, a hallható hangok számát, akkor rabok maradunk. Ugyanígy rabok maradunk akkor is, ha végtelen lehetőséget fogadunk el, mert bármilyen elvárásunk van, az köt. A mindenség szabályai, a lények alkotta konvenciók, a tudatok teremtette káprázat semmiben sem korlátoz, ha békén hagyjuk, és nincsenek elvárásaink. Ez a tökéletes tapasztalás, ez az üresség megélésének lehetősége, ugyanis a szabadság is köt; nem csak a rá irányuló vágy, hanem a szabadság, a választás szabad lehetősége is béklyó.

Az üresség nem cél és nem eredmény, hanem tapasztalat és élmény. Tudásunk és érzelmeink szerepek, melyeket letéve felmerül a kérdés, hogy mi marad belőlünk nélkülük. Megijedünk a világ és az „én” ürességétől, megrémülünk az ismert tévedés-alapú létezés elhagyásától, mert az utána következő szférát semminek, halálnak ismerjük. Úgy kondicionáltak konvencióink, hogy az „énen” túli birodalom a feledésé és a megsemmisülésé. Amíg így gondolkodunk, addig sem az isteni, sem az isten nélküli világot nem érthetjük, mert nem látunk túl azon a döntésen, amit még nem hoztunk meg.

Az üresség a tökéletes illeszkedés, így a dukkhának, a kizökkentségnek az ellentéte. Az ember a konvenciókat meghaladni, elhagyni, összetörni vagy megváltoztatni szeretné, de ez maga a dualitás, maga az „én”, ez a működés még a szamszárához köreihez tartozik. A megszabadulás (móksa) útja nem a szabályok felrúgása, nem a velük való leszámolás, mert az óhatatlanul új, saját szabályok létrehozását jelenti, valamint harcot, erőszakot, ami a dukkha egyik arca. Természetesen nem jelenti a szabályokhoz való kötődést, a tapadást sem. Valamiféle azonosulást jelent, látást és felismerést, az ürességbe való belehelyezkedést.

A dolgok konvencionális valóságai és azok leírása közé nem szabad egyenlőségjelet tenni, és nem csak azért, mert a név tökéletlen, a változás elkerülhetetlen, a szó és az értelem korlátos, hanem azért is, mert a forma megragadhatatlan. Nem csak azért megragadhatatlan, mert állandó változásban van, hanem mert sem állandósága, sem változása nem a lényege, ugyanis egyáltalán nincs lényege. A valóság nem azért leírhatatlan, mert a név nem fedi tökéletesen a lényegét, hanem mert nincs is mit lefedni; a konvenciók felszámolása után sem marad semmi a kezünkben, és a valóság helyett csak levegőt markolunk. Fel kell adni a valóság tökéletes megismerésének még a képzetét is. Az üresség, a teremtő erő, a mindent átszövő, éltető mozgatás nem uralkodik az univerzumon a hagyományos értelemben, hiszen nem konvencionális tények alapján ismeri és cselekszik, nincs benne szándék és erő, hanem spontán módon részt vesz benne, termő spontaneitással jelen van benne. A létezést átható erő önismerete nem információkból áll, nem ismeri önmagát, de mindent tud önmagáról.

A pohár lényege az üressége, mert italt tölthetünk bele, a ház lényege az üressége, mert lakhatunk benne, a tér lényege az üressége, mert elhelyezkedhetünk benne. Az üresség értékét az általa lehetővé tett működés adja. A függés-mentesség, mint üresség így tehát annyiban szabadság, hogy lehetőséget ad az üresség megvalósítójának a működésre, ami nem keverendő össze a megvalósító énjének „szabad” cselekvésével, hiszen az „én” jelenlétében nem beszélhetünk szabadságról.

Az ürességet csak tagadással lehet kifejezni, ki lehet mondani, hogy mi nem az, amely módszer végül megszabadít a létezés valódi működésével szembeni elvárásoktól, az igazság keresésétől, a haladásba vetett tévhittől, a létezés örök valóságának konvenciókká silányításától, a jelenségek nevekké és formákká való merevítésétől. Az „én” és a „világ” így kihull az azonosítások hálójából, és a sok tagadással egyre inkább lefoszlik róla minden jelző és fogalom. Kiderül, hogy semmivel sem azonos, amiben eddig meglátta önmagát, és így az üresség, a felfogás-nélküliség állapotába juthat, és eredendő tudatossága állapotába kerülhet. Természetesen mindennek akadálya, ha a lény ebbe az állapotba akart eljutni, és elfelejtette a természetes spontaneitást.

Tehát a szerzett üresség akadály, a tökéletesség csak az eredeti üresség állapotában érhető el. Májá fátylának fellebbenése során vigyáznunk kell, mert ha szembe állítjuk Májá világát a nirvánával, már létrehoztuk a figyelmet és értelmet eltompító kettősséget. Májá ugyanis maga az elhatárolás: elválasztja a teret a benne foglaltaktól, a külsőt a belsőtől, a jót a rossztól, ami a fogalmak és az ítéletek elburjánzásához vezet.

Mindent át- és átszelnek az elhatárolások, elválasztások, elkülönítések, mintha a levegőben leheletvékony falak milliói vennének körül tetteket, gondolatokat, jelenségeket időben és térben. Pillanatonként és nanométerenként át- és átvágnak, körbeölelnek, begöngyölnek, áthasítanak mindent, és a dolgok apró, majd még apróbb részekre darabolódnak. Erre telepszik rá az osztályozó elme, így és csak ebben ismeri fel magát a földi létre születő emberi tudat, ez zökkenti ki a világot. A világ így lesz a tudat illúziója, a szétdaraboltság egyszerű következménye, a magunknak teremtett látszatvalóság, a szamszára, puszta konvenció-gyűjtemény minden valós alap nélkül. A legmakacsabb illúzió, amit a létezők közössége együtt tart fent.

A káprázatba születő lény nem látja, hogy minden határ, ami szétválaszt két jelenséget, egyben egy felület, ami össze is kapcsolja őket. Értelmetlen a kérdés, hogy a dolgok akkor most „sokak” vagy ez csak látszat, és „egyek”, mert nincsenek dolgok a szó konvencionális értelmében, ezért nincs „sok” és nincs „egy”, és a viták istenről, létezésről, szamszáráról, nirvánáról csak szavak meddő játékai. Nem beszélhetünk arról, hogy a valóság „egy”, csak arról, hogy „nem-kettős”. Májá nem osztja a világot igazra és hamisra, csak szétdarabolja a ki-nem-fejezhetőt, és a tudattal bíró lények pedig elnevezik a darabokat. Ez a fátyol, ami ránk borul. A határok folyamatosan mozognak, a lét darabkái nem állandóak, hamisak, éntelenek, változékonyságuk, helyezkedésük mulandóságot, és ezért dukkhát teremt.

A konvenció csak megállapodás, de ezt elfelejtjük, és valóságnak kezdjük tekinteni már születésünktől, majd ezt az álvalóságot fejlesztjük, ezért harcolunk, ezért rajongunk, ez elől menekülünk. A nirvánát nem lehet elérni akkor sem, ha a káprázatba ragadunk, de akkor sem, ha a káprázat elől menekülünk, mert mindkét cselekvéssel állandónak ismerjük el. Istenhez nem lehet elérni, ha az evilágba ragadunk, de akkor sem, ha menekülünk előle, mert természete nem-kettős, ezért az út nem az egyik végéből a másikba vezet.

Az állandó változás nem ijesztő, ha együtt haladunk áramával, de ezt csak teher nélkül tehetjük meg. A megragadásra törő vagy az elől menekülő tudat nem szabadul, mert nincs, aki megragadjon, és nincs mit megragadni. Ahogyan a Gyémánt szútra írja:

„Pontosan úgy van, Szúbhuti, a legkisebb dolgot sem nyertem a felülmúlhatatlan, tökéletes megvilágosodásból, éppen ezért mondjuk felülmúlhatatlan, tökéletes megvilágosodásnak.”

Ennek mind öröknek kéne lennie.

Az éttermek illatának az utcán. A friss étel csábítása, az élők zsibongása az esti lágy melegben, parázs fényben úszó ablakú házak alatt. Bent ülök, a menüt nézem, körülöttem emberek, lassan csukom be a szemem, és érzem, a földön vagyok, életben vagyok. Ilyenkor a világ valóban otthon, a szék megtámaszt, az este megölel, a társaim jelen vannak, én pedig időtlen vagyok. Az utcai lámpa fénye az étterembe kúszik, a lábam köré folyik, tekeredik, csillag-tudata lesz és finoman árad az agyamba, a zsigereimbe. A fény felékesít, szemem csókolja, arcom simítja, nyakamon bizsereg. Az asztal lapja sóhajtva lágyul el, és kezem belesüpped.

Az öregek sétálnak, és benéznek az estéből a kacagó fénybe, az asztalainkhoz, az időtlen szerelembe. Nincs koruk, nincsenek terheik, bár eleget éltek, de tudod, barátom, az életet nem lehet megunni. Az étlapot nézik, mert majd jönnek ők is, rendelnek, nevetnek, és nem halnak meg. Finom, lágy érzés, amibe hanyatt beledőlhetsz, megtart, mint egy álomban, bent a fényes terem, csukott szemmel is látható, kint az éjjeli lámpák fényében fürdő sétaút, ami felett a halhatatlanságba átlebegsz. Ennek mind öröknek kéne lennie.

Barátaiddal kirándulsz a hegyekbe, a fű és a virágzó bokor, a fák élő kérge, a Nap felé fordított kéz, a szellő által rezegtetett levelek, a fényarannyal bevont kő, mikor kicsit elmaradtál a többiektől, az ösvény meredek lejtése, a távoli tó tükrének csillogása. Mintha most születnél és halnál, mintha mindig itt lettél volna, mintha sosem mentél volna el. Múlik, de folyamatosan múlik, és ami mindig elmúlik, de mégis látható, az örök.

Kicsi vagy, gyerek vagy, az asztal szélébe kapaszkodsz, és alig ismert emberek vesznek körbe. Mosolyognak, nem tudsz róluk semmit, de ők a családod, jót akarnak és jót tesznek. Isteneid ők, és a rettentő, néha kedves, de néha fenyegető, hatalmas mindenható nem árthat neked, mert ezek az emberek szeretnek. Jönnek-mennek, néha meghalnak, de benned múlhatatlanok. Az ember örökléte, az ember istene, az ember családja.

Egy tó partján állsz, a víz selymes, meleg, törékeny sugár zúzódik apró szilánkokká hullámain. Belesimulsz, belezuhansz, belefolysz, az ég is beleoldódik, és felrobban benned a boldogság. Lassú a mozdulat, elmerülsz, felbukkansz, és megérted az öröklétet. Minden más értelmetlen, minden elmúlóval baj van, mind hazug. Az öröknek van csak értelme.

Eszel, öleled a szeretőd a nyüzsgő étteremben, finom, szorító öleléssel. Kint az éjjel és a nappal fénye egyszerre van jelen, a bogarak zümmögése halk, a tér tágas, a fűszálak, az érintés, az emberek hangja körbevesz, és a földbe zuhansz. Ez csak idő. Ez csak halál. Csak az öröknek van értelme. Látom életem minden mozzanatát, pillanataim mind itt vannak velem, szemlélhetem és átélhetem valamennyit, és igen, látom halálom is. Már megtörtént, ahogyan megtörtént velem a születés, és most itt, valahol, ahol veletek létezem, már gondtalanul nézhetem újra történetem. Minden pillanat az enyém, és minél többet szemlélem őket, annál érdekesebbek, annál érthetőbbek. Csoda a szépség, csoda a fájdalom, csoda a végtelenné lassult idő.

Mindig is otthon voltam, és most, hogy kikeveredtem a zűrzavarból, elhagytam harcot és boldogságot, szerelmet és gondokat, varázzsá lényegült át az élet. Ami voltam, az vagyok, ami leszek, az voltam, ami vagyok, az van. A menny és pokol végig szeretett, mindvégig velem voltak, minden vonzásom, választásom és taszításom a történetemet fonta az örökbe.

Ennek mind öröknek kéne lennie. Ennek csak akkor van értelme, ha örök.

Nagyon sokat írtunk már ezeken az oldalakon az „én” viszonylagosságáról, tapasztalható, tehát létező, de lényegét tekintve látszat-valóságáról. Most egy másik szempontból szeretném megvilágítani ugyanezt, a tapasztalatok feldolgozásának oldaláról.

Az ember az élete során számtalan szerepet kap, vesz fel vagy alakít ki. A vele született, egy életen át változtathatatlan szerepei, mint a neme, származása, anyanyelve stb. mellé számos más szerepet is felvesz: szerez egy szakmát, végzettséget, családot alapít, hobbit választ, így lesz pl. egy európai, magyar nő, aki közgazdász végzettségű, de most cukrászként dolgozik, három gyerek anyja, férjezett, reggelenként fut. Tehát fehér, magyar, nő, közgazdász, cukrász, anya és futó. A szerepek egy része cserélhető, eldobható, mert változtathat munkahelyet, hobbit, változhat a családi állapota. Ezeken kívül pillanatonként új szerepbe kerül a hétköznapokban, mert a boltban vásárló, a buszon utas, a járdán gyalogos, a TV előtt néző, máshol ügyfél, beteg, zöldkabátos, rövid hajú. Ezek a makroszerepek, amik nagy vonalakban, általánosságban meghatároznak minket.

De tovább figyelve, és egészen apró részletekre, rezdülésekre bontva a létezést minden mozdulat, észlelés, gondolat is egy szerep. Mi vagyunk, aki egy adott pillanatban felemeli a bal kezét, melyen a kisujj vége egy centiméterre távolodik a gyűrűsujjtól, a szívünk bal kamrája húzódik össze éppen, a tüdő kétharmada telített levegővel, ami kifelé áramlik, a szem derékszögben tekint előre, a testtartás laza, a csigolyák helyzete egymáshoz képest meghatározható, az agysejtek bizonyos százaléka aktív, kellemes meleget érzünk, és éhesek vagyunk, ezért az ebédre gondolunk, míg kedélyünk közömbösnek írható le. A következő pillanatban aztán ezen mutatók, ismérvek, azaz szerepek megváltoznak, és más kombinációban határozzák meg, kik vagyunk, és hol a helyünk a világban.

Tehát a világba helyezett ember látszólag leírható helyzetének, viszonyulásainak, állapotainak, tehát szerepeinek összességével. Annak megállapítása most nem tárgya az írásnak, hogy az Ember, mint entitás, mint lélekkel rendelkező lény több-e ennél a szerepgyűjteménynél, és hogy lehetséges-e egyáltalán az ennyire apróra bontott, és így szinte végtelenné darabolt egzisztenciájú személy szerepeit felsorolni, de az érzékelhető, hogy felületesen nézve az „én” időben, térben és létezésben elfoglalt helye leírható szerepeinek összességével.

De állítom, hogy alaposan megfigyelve nem írható le. És nem azért, amire általában hivatkozni szoktak, azaz nem valamiféle romantikus, az ember kiválasztottságát hangoztató, eszményesítő okokból, melyek szerint az ember valamiféle magasztos, különleges, misztikus, univerzálisan fontos faj, a teremtés célja és csúcsa, hanem azért, mert szerepei külön-külön is üresek, ködösek, viszonylagosak és meghatározhatatlanok, ezért összességük, az „én” is üresség-természetű. Nem létezése üres, hiszen az kötött, függő, kizárólag viszonyulásaiban értelmezhető, és ezért tapasztalható, hanem végső természete, egzisztenciája, lényege alapján a természete üres.

A szerepek tehát üresek, ködösek, viszonylagosak és meghatározhatatlanok. Mind egy-egy konvenció. Konvenció, tehát közösen meghatározott, de tudattalanul betartott, velünk együtt fejlődő egyezmények gyűjteménye, javarészt meg nem beszélt, hanem velünk született megállapodások, melyekből olyan szabályokat alkottunk, amiket betartunk, elvárunk, és nem firtatjuk okukat és eredetüket. Konvenciók az emberi tudatokban, de tökéletes és soha meg nem ingó szabályok univerzális értelemben is. Nincsenek csodák, minden kiszámítható. Ám a konvenciók értelmezése már egyénileg különböző. Egy más kultúrájú ember esetében nyilvánvaló, de hasonló hátterű és kultúrájú emberek esetében is könnyen felfedezhető, hogy nincs két ember, aki ugyanúgy értelmezné a tapasztalatait. A tudatok közötti szakadék áthidalhatatlan, mert a kommunikáció minden formája tökéletlen, csak tökéletlen fogalmakat tud tökéletlen nyelven és jelekkel átadni, ráadásul a megértés módja is egyedi minden lény esetében. Igaz ez más tudatok és a körülöttünk lévő világ megismerése során, de pontosan ugyanúgy igaz önmagunk megismerése során is, mert a saját tudatunk legalább annyira idegen és rejtett előttünk, mint másoké.

Önmagunk definiálása is válogatott és konvencionális élményeink, emlékeink alapján történik, ez alapján azonosítjuk magunkat szerepeinkben. Az idő múlásával emlékeinkből egyre kevesebb marad élénk, java része eltűnik, kisebb része pedig csak a jelen pillanat körülményeinek véletlen együtt állása esetén dereng fel. Ráadásul, ahogyan a jelen tapasztalatait is az öt halmazon átszűrve hamisítjuk, úgy írjuk át tudatunk aktuális állapota alapján a múltunkat is. Végül aztán ebből a kevés megmaradt és megmásított emlékből építjük fel az „ént”.

De mondhatjuk, hogy a tapasztalat és az emlék torzulását elfogadjuk, de legalább az „én” felépítésének módszere, bár elferdített módon, de mégis csak konvencionális alapokon nyugszik: ha nem is pontos az alap és a következtetés, de legalább a módszer szabályszerű. Megnyugtathatjuk magunkat, hogy a gondolkodással, érzelmekkel végzett tapasztalás nem absztrahál, nem vonatkoztat el az érzékelhető valóságtól, hanem a születéssel belénk égetett konvenciók mentén, tehát függve, kötötten, de legalább szabályok mentén építkezik. Ám ez sem mondható el az „én” felismerésének és megfigyelésének folyamatáról.

Ugyanis a konvencionális tapasztalás is absztrahál, ha nem is tud róla; konvencionálisan a világot leírni lehetetlen, mert végtelen darabra szakad, amiket mind definiálni kellene, mely definíciók ráadásul egymástól függnek, egymásra épülnek, lépésenként, lineárisan haladnak. Az eleve ködből képződött szirtre épült konvenciók hibás, de legalább következetes tapasztalatai, amikből „ént” és identitást építünk, még ráadásul valójában következetlenek is. A világra és az „én”-re fókuszáló tapasztalás folyamatosan absztrahál, tehát az érzékelésre vagy a már meglévő fogalmakra építve elméleti, gondolati, érzelmi konstrukciókat hoz létre. Ennek eredményeként még a ködvalósághoz sem ragaszkodik, hanem szimbólumokat képez, azokat tévesen az amúgy is bizonytalan „valósággal” azonosítja, és rendre általánosít. Közben gátlástalanul elkülöníti a lényegtelennek gondoltat, és kiemeli a számára fontosat, azonosítja a szerinte szabályszerűt, és így a roskatag közös konvenciók helyett saját, bár általában fel sem fogott „szabályokat” készít.

A világról (hívd univerzumnak, teremtésnek, térnek, mindegy) szerzett ismereteink, bár konvencióknak tűnnek, de mind absztrakciók. Az élet nem okoskodik, nem definiál, csak öntudatlanul betartja törvényeit, melyeket nem is ismer. Ám ez a működés nem ködös, laza meghatározhatatlanságot jelent, és nem rejlik mögötte valami fenséges titok, csak működik, míg mi titkokat és csodákat keresünk benne, mintha nem lenne elég, hogy eleve káprázatban élünk. A titoktalanítás nem fosztja meg a létet csodálatosságától, de az érzelgős, pátoszos káprázattól igen; amit nem ismerünk, annak megértésére sem a tagadás, sem a misztifikálás nem jó megoldás.

A világ és az „én”, minden tudat üresség-természetű, de koherens, mert egységes, összefüggő, és minden mindennel összetartozik. Nincs benne semmi inkoherens, azaz összefüggéstelen. Minden mindennel inherens, mert a dolgok egymáshoz tartoznak, egymásban rejlenek, semmi sem nem-inherens, nem leválasztható, nem állhat külön. Még egy buddha sem. De végső soron mégis üres a tapasztalat és üres az „én”.

Egy beérkezett lény természete a spontaneitás, olyan, mint a mindenség. A spontaneitás nem a reakcióidő rendkívüli lerövidítését jelenti, hanem az azonnali hatást, választ, a szűrők és halmazok torzítása nélküli jelenlétet, életet. A valódi spontaneitás megvilágosodásból történik; ez az „énnel” közösen nem megy, a gondolat és az érzelem, a függés, a halmazok torzító hatása megakadályozza a tiszta látást. Az üresség felismerése az első lépés, mert aztán bátran bele kell helyezkedni és használni is kell az ürességet, azaz a teljes, támaszok, élet és isten nélküli szabadságot. Így értendő, hogy az „én” üres, természetét tekintve üres, és a világ is üres, természetét tekintve üres.

Az üresség (szankszrit: súnjata) a buddhizmus legelterjedtebb, mahájána irányzatának alapfogalma. Nagyon nehéz felfogni, és szinte mindig félreértik. Az ürességet könnyű azonosítani a hiánnyal, a semmivel, pedig a legkevésbé felel meg ezeknek. Az üresség egy tapasztalat, mindenkinek más, szavakkal – a nirvánához hasonlóan – nem leírható. Sokat kell vele foglalkozni, figyelni, átélni, megszenvedni és boldognak lenni általa, míg sejteni kezdjük. Valamiféle szabadság, de nem valamitől való, vagy valamihez képest megvalósuló szabadság, hanem a végtelen függetlenséggel együtt járó korlátlan lehetőség, és egy képesség, ami segít ebbe tökéletesen belehelyezkedni, belenyugodni. Az üresség meglátása valahol a lét egyetemes természetének megélése, és az ehhez való tökéletes illeszkedés.

71. Az üresség nem a kitöltetlen, nem a semmi, sőt, mindennek megengedi a létét. Csak annyit mond, hogy minden dolog összetett, tovább bontható, magában nem létező, és folyamatosan átalakulásban van. Egyetlen dolog sem értelmezhető az összefüggések rendszerén kívül. Semminek nem tagadja a létezését, de semminek a létezését nem ismeri fel önmagában. Ebből következően minden név, fogalom, nézet ugyanígy mulandó, mozgó. Ez nem azt jelenti, hogy értelmetlen, csak természete szerint nem áll meg önmagában. Nem nihilizmus, csak annyit állít, hogy semmi sem létezik megváltoztathatatlan lényegként. Az forma üressége nem a forma létezését tagadja, hanem kijelenti, hogy a formának nincs olyan lényegi természete, ami azzá teszi, ami. Az üresség állapotában elengedjük a világról alkotott kategorikus elképzeléseinket, melyeket hajlamosak vagyunk a világ természetének tulajdonítani. A világ ennyiben álom vagy illúzió. Az üresség ugyanakkor nem jelent valamilyen mélyebb, rejtett igazságot az illúzió mögött, mert az megint csak egy újabb kényszeres fogalomalkotási tevékenység lenne, egy újabb ragaszkodás. Az üresség végül természetesen vonatkozik az „énre” is. A ragaszkodó tudatában a világ megdermed, és végül is ez a dermedtség az „én”, ami a tudatot kitépi a dharmák természetes áramlásából.
72. Az üresség vonatkozik az adásra, a leginkább bódhiszattvai cselekedetre is. Az adás pillanatában üres az ajándékozó, az ajándékozott és az ajándék fogalma is. Az ajándék nincs, sosem volt az egyiké és sosem lesz a másiké, még a szintén üres adás pillanatában sem, hát még utána. Ez is csak áramlás, mint a többi dharmáé, ezért az ehhez való ragaszkodás is megfagyasztja, megdermeszti a világot az ahhoz ragaszkodó tudatban.
73. Ahol van gondolat, ott van ilyenség. Ahol van érzelem, ott van ilyenség. Ahol valami van, ott van valamilyenség. Ha látni akarjuk a világ valódi természetét, és el akarjuk érni a felülemelkedett üresség állapotát, akkor szüntessünk meg minden gondolatot, érzelmet, minden valamit, és még az ezek helyett színre lépő semmit is? Ne, mert kőszerű öntudatlanságba dermedni nem megszabadulás, a dermedtség nem buddha-állapot. Az üresség minden gondolat, minden érzelem, minden valami és minden semmi, amikhez a buddha-természet nem ragaszkodik. Az üresség felülmúlja a létezés és nemlétezés fogalmait. Meghaladja a független létezés fogalmát, de helyette nem a nemlétezést ajánlja fel, hanem meghaladja azt is. Az „én” ellentéte nem a halál, hanem a valóságos létezés. Az életébe kapaszkodó lény a halálba tart, az életét elengedő végre létezni kezd. A lények általában akkor ismerik fel magukat létezőként, mikor másoktól függve különállóságukra ismernek. De miféle önálló létezés ez? Miféle létezés ez? Az ürességet felismerő bölcs nem kérdőjelezi meg a létezést, hanem érti a létezést. A kötöttségeket felismerő bölcs nem minősíti, hanem látja a kötöttségeket. A függéseket felismerő bölcs nem rúgkapál függései ellen, hanem a középső útra lel, és nyugalmat talál.
74. Amikor csak teheted, mutass rá a jelenségekre körülötted, és kérdezgesd magad: mi ez?, és bármilyen válasz jut eszedbe, vizsgáld meg őszintén valóságtartalmát.
75. A szamszára nem más, mint a ragaszkodás ismétlődő aktusai, a dharmák folyamatos egymáshoz tapadása, majd szétválása, és más dharmákhoz való újbóli tapadása. Ez hozza létre a lét szövedékét, a függő keletkezést, mely az egymásba fonódó teremtés és pusztulás örökké forgó kereke, állandó képződés és bomlás kicsiny és nagy méretekben egyaránt. Mivel időbe és térbe vetett folyamat, ezért ebben az értelemben örök. Az üresség belátásával ez a kerék nem állítható meg, nem rombolható le; már maga a szamszára szétverésére vagy legyőzésére irányuló vágy is ördögi gondolat, ami nem számol az erőszak tudatot szennyező következményeivel. Az üresség belátásával ez a folyamat megfigyelhető, átlátható, és a figyelő megszabadulhat a függésben való lét következményeitől. Ennek hasznos eszköze a meditáció. A változás a tudatban zajlik, nem a külvilágban. Az ürességben időző lény a tudatában, tehát saját magában idéz elő változást, és bár tudata szabadul, de lénye a létkerékben marad. Nem a létkerék, hanem a hozzáállása, tudatának állapota változik. Az üresség megértésével az elme saját természetét érti meg, ezt pedig saját maga megfigyelésével éri el.
76. Ha mentes leszel minden tulajdonságtól, ha megtisztulsz minden képességedtől, akkor a fogalmak, minőségek, értékek nem tudnak többé hozzád tapadni, és ürességedben felragyog a Valódi Természeted. Ekkor megvilágosodsz, de buddha csak akkor leszel, ha Valódi Természeted már nem látod, nem érzékeled, és azt is visszaadod az elmúlásnak, hogy éntelenséged kioltsa azt a nagy, heves, felesleges ragyogást.
77. Az ész által felismert üresség csak egy megrabolt, megcsonkított valamiség, amit erőszakkal fosztottak meg tartalmától és lényegétől. A bölcsesség által felismert üresség a dolgok legszentebb állapota, a teljes potencialitás, a „minden–ség”.
78. Akik azt hiszik, hogy a tudat üressége a semmi, nem létezett, és létezése most sem valós, azok nihilisták, és nem értik a dharmát. Akik azt hiszik, hogy a tudat üressége a minden, mindig létezett és örökké létezni is fog, ők a hívők, és nem értik a dharmát. Akik értik a dharmát, azok nem hiszik, hogy a tudat üressége létezik, vagy nem létezik.
79. Az „egy” cáfolata a „nem-egynek”. A szép cáfolata a rútnak. A belső cáfolata a külsőnek. Az „egy” igazolása a „nem-egynek”. A szép igazolása a rútnak. A belső igazolása a külsőnek. Minden mindennek a cáfolata és az igazolása. De az üresség tisztasága nem cáfolata semminek, hanem igazolása mindennek. Üresek kezdetektől fogva, nem jöttek sehonnan, és nem tűnnek el sehová. Jobban megnézve mind a kezdetektől mozdulatlan.