Mielőtt az Ösvény 3-5. tagjait tárgyalnánk, ami a helyes beszéd, a helyes cselekvés és a helyes megélhetési mód, ejtsünk szót a tagok alapjairól. E három összetevő együtt az erkölcsi fegyelem (szíla) csoportját alkotja. Az erkölcsi fegyelem az Ösvény hármas felosztásában az első helyen áll, nem véletlenül. Ez alapozza meg az egész ösvényt, ezért a siker szempontjából döntő jelentőségű. A Buddha gyakran ösztönözte tanítványait, hogy tartsák be a fegyelmi szabályokat, „veszélyt látva a legkisebb hibában is”. Egy szerzetes kérdésére ezt válaszolta: „Először alapozd meg magadban az üdvös állapotok kiindulópontját, vagyis a megtisztított erkölcsi fegyelmet és a helyes szemléletet. Azután, ha az erkölcsi fegyelmed már tiszta és a szemléleted hiteles, gyakoroljad az éberség négy megalapozását.”

A három összetevő alapelveinek gyakorlása visszaszorítja az erkölcstelen cselekedeteket és elősegíti a helyes viselkedést, végső céljuk mégsem annyira etikai, mint inkább spirituális jellegű. Nem a cselekedetek megnemesítése a fő céljuk, hanem inkább a tudat megtisztításának eszközei. Az etikai hatásuk javítja a földi jóllétet, békét és biztonságot hoz, ami rendkívül fontos, ám a spirituális hatásuk megszabadítja a lényeket a dukkhától, a szenvedéstől, a szellemi zűrzavartól. A helyes szemlélet és a helyes szándék segítségével e három erkölcsi útmutatás önmagán túlmutatva vezeti el a lényeket az ösvény szellemi csúcspontjához, a helyes elmélyedéshez és a helyes bölcsességhez.

Az elvek betartása megtisztítja a tudatot, és ebből következően a magatartást is. A szíla a gyakorlás formai oldala, ami a helyes cselekvésen keresztül visszahat a tudatra. Már tárgyaltuk: a tudat fejlesztése, a tudatszerkezet megváltoztatása gigászi feladat, ezért legkönnyebben a gondolatok és a cselekedetek jobbá tételével, a rájuk való éber figyelem során a rossz kigyomlálásával és a jó elültetésével tudunk hatni rá. A szíla elsőre felszínesnek tűnhet, akár iskolásnak, dogmatikusnak, mert közvetlenül a testi és szóbeli cselekedetekkel foglalkozik, de számos szútra és az Abhidhamma (az írások magyarázata, kategorizálása) több helyen kifejti, hogy lényege szerint a külső és belső cselekvésen keresztül a tudatra hat. Az ősi théraváda irányzatot gyakran éri az a vád, hogy követői csak a saját megvilágosodásukkal törődtek, de látszik, hogy tudatuk és a világ között élő kapcsolatot feltételeztek és ápoltak, és vallották azok egymásra hatását. Látták, hogy a társadalmilag káros hatások kiszűrése az egyéni működésből közvetlenül nemesíti meg a tudatot, és viszont. A személyes, a társadalmi és a spirituális megtisztulás, a szenvek megfékezése, leigázása (a jóga szó is „igázást” jelent) és energiájuk jóra való fordítása személyes, társadalmi és spirituális hasznot is hoz.

A mi erkölcsösség fogalmunk, ami a keresztény hagyományokból és a földrészünk társadalmi-politikai fejlődéséből következik, javarészt a kényszerhez, a kötelességhez és a büntetéshez kötődik. A buddhista felfogás ettől idegenkedik. A buddhista erkölcs nem az engedelmességen, hanem az együttműködésen és a harmónián nyugszik. Az erkölcs itt nem parancsolat, mert a rettegésből fakadó „helyes” viselkedés nem vezethetne el a tudat ébredéséhez, hanem az összhangot ajánlja fel minden lénynek. Be nem tartása esetén nem következik be külső büntetés, hanem a lénnyel, és rajta keresztül a világgal megtörténik a karmikus következmény.

A folyamat lassú. A szíla művelése nem váltja meg, de jobb hellyé teszi a világot, apránként, lépésenként. Munkája igazán a tudaton belül zajlik. Közelebb visz a megvilágosodáshoz, de addig is segít a derűs nyugalom elérésében és fenntartásában, ami nélkül a zajos világban képtelenek lennénk az ösvényen haladni. Összhangot teremt a tudatot cibáló, őrlő erők között, és segít belenyugodni, belehelyezkedni a valóságba. Nem hajszol lehetetlen célok felé, a világ megváltoztatásának képzetébe, de nem is enged ellustulni és beletörődni az erkölcstelenbe, mint megváltoztathatatlanba. Segít középre kerülni, karmikus szinten nyugalmat teremt, dharmikus szinten pedig elősegíti a felébredést. „Tartózkodjunk a rossztól, műveljük a jót és tisztítsuk meg a tudatunkat – ez a buddhák tanítása.” A szíla tagadó értelemben (a káros kerülése) tartózkodik a rossztól, igenlő értelemben (a jó művelése) elköteleződik az üdvös iránt. A káros kerülése a „váritta”, azaz „elkerülés”, az üdvös művelése a „csáritta”, azaz „teljesítés”.

A következő bejegyzésekben vizsgáljuk a helyes beszéd, a helyes cselekvés és a helyes megélhetési mód hármasát.

Abból indult, amiből mi. Ugyanabból az ősi, forró, alaktalan és céltalan masszából, abból a mindenre alkalmas, tökéletes és szimmetrikus őslevesből. Minden élet, az értelem összes felmérhetetlen aspektusa, a kapcsolódások végtelen halmaza, mind ott izzott, alakult, kárhozott és üdvözült a másodperc töredéke alatt, újra és újra. Az egésznek a kezdetén, mikor az ész még csak ismerte, de nem értette önmagát. Velem, veletek együtt, lüktetve kereste helyét és szerepét. Az anyag még nem ismert önmagára, a szellem még nem nézett saját szemébe, a mindent egyben tartó, gyilkos szülő még nem választotta el vajúdását és vetélését, akkor ott együtt készültünk öntudatunk mélyén, eszmélésünk előtt, életünkre, kikerülhetetlen létezésünkre. Részecskék generációi váltották egymást a pillanat nem észlelhető töredékei alatt, isteni önzetlenséggel semmisülve meg a megismételhetetlen időben végleg és örökre, hogy helyet teremtsenek az új, stabilabb, az életet és lelket termő valóságnak.

Minden akkor kezdődött, és nem szánták soha az elmúlásnak, hanem örökbe és visszavonhatatlanul az időnek. A tér tágul, a kiszámítható és biztos, végleges kihűlés felé száguld, és ebben nincs kompromisszum, nem segít ima, könyörgés vagy jószándék, a szentek minden ereje és jótettei sem lassítják le a fény kihunyását, a mindenség végtelen sötétbe hanyatlását. Eljön az ideje mindennek. Életünk, tetteink, hitünk, a létező, teremtő és halhatatlan, mindent átható isteneink oly kicsiny, a sosem múló idő történetében olyan rövid fellángolások, hogy a mindent szabályozó, a teret megtöltő, a végtelen mesét halkan és örökké mormoló erők szinte észre sem veszik. Emlékeinket, lelkünket és tudatunkat, halványuló nyomainkat majd néhány háttérben mozgó, a maradék világra hatástalan részecske őrzi, csak nem lesz élő, ki felismerje és kutassa.

Az élet örök. A tudat örök. Csak mind a részecskék, az anyag és az anyagon túli, a gondolat és a gondolaton túli börtönébe záródnak, és az emléket, bár örökké megőrzi a szilárd vastörvény, nem lesz, aki hallja, mert a csillagok fűtőanyaga elfogy, az univerzum tágul, az idő nem éri át saját eszméletét, a tér beleroppan önmaga méreteibe, és a visszavonhatatlan bizonyossággá vált, már valóban örökkévaló sötétség nem tudja kinek elmesélni. Az élet megfagy, és nem lesz, aki elmondja a fény rövid történetét.

A létezés nem élet, barátaim. A létezés határtalan és végtelen, az élet pedig ebben csak villanásnyi, csodálatosan ritka, a rendszer mellékterméke, felesleges véletlen. Nem akarta isten, nem tervezte kozmikus intelligencia, nem része semmilyen örök tervnek, csak megtörtént velünk. Ahogyan nem akarat hozta létre, úgy nem is akarat törli el, csak az erő és a törvény, mely megvalósította a legnemesebb eszmét, és felülemelkedett mindenen, nem kötődik, nincs benne vágy, nem foglalkozik többé felesleges kérdésekkel, nem befolyásolja többé gondolat vagy érzelem, ahogyan nem is értette mindezeket soha. A kezdet ismerte a véget, a vég ismerte az örökkévalót. Energiáját és eszményi szimmetriáját egy rövid időre feláldozta az állandóságért és a sokszínűségért, gyönyörű tökéletességét egy villanásnyi időre felfüggesztette, hogy tapasztalja az élet fájdalmas csodáját, de egy ilyen pompás törvény nem tud sokáig tökéletlen maradni; visszazáródik önmaga lényegébe, mert ez sorsa és ez a mindenség. Mi, élők, nem élhetünk a puszta és hibátlan létezőben, barátaim, mi anomáliák vagyunk, hibák, a tökéletes megbomlásának, pillanatnyi megingásának terméke, kicsi láng, a születés egyetlen kiáltása a rideg, üres semmiben, kicsiny gyermek, egyszeri rácsodálkozás az élet lehetőségére, a változatosságra. A nagy titok, hogy nem a mulandóság örök, hanem a tökéletes, megfagyott változatlanság, és mi, a mulandóság voltunk benne az alig látszók, az alig jelenlévők, a könnyen elenyészők, az értelme ennek az egész, tökéletes, üres, rideg, megbonthatatlan szimmetriának, és ha mi nem lettünk volna, felesleges lett volna létrejönnie.

De ezt sosem tudjuk elmondani senkinek, nincs kivel megbeszélni, mert utolsó szavunk neutrínók energiájává lényegül, kvarkok és leptonok kavargásába bomlik, és a részecskék soha véget nem érő táncában marad meg, olvashatatlan nyom és emlék, örökké.

A jóakarat szándéka:

A helyes szándékok második csoportja a jóakarat szándékai. A rosszakarat szándékaival, a haraggal és ellenszenvvel szállnak szembe. Két rossz módon lehet a rosszakarat ellen védekezni. Az egyik, ha utat engedünk neki, megéljük, és vélt vagy valós sérelmeink, bosszúvágyunk, irigységünk, hatalomvágyunk, vagy puszta rosszindulatunk elé semmilyen gátat nem állítunk. A következményei rossz, mérgező karma, háborúskodás, fájdalom, rombolás. A másik rossz módszer, ha nem engedjük felszínre törni, és elnyomjuk, de ekkor a tudatalattiba kerül, az irányíthatatlan, kontrollálhatatlan elemek közé, összefonódik a többi ott talált érzéssel és indulattal, és időnként, tulajdonosát is meglepve, a felszínre törve árt. A helyes módszer ellene a Négy mérhetetlen közül már a korábbi bejegyzésekben tárgyalt „mettá”, azaz szerető kedvesség. A mettá a végletekig önzetlen, tehát nem a lényünkből áradó, az „én” korlátait figyelembe vevő, határos jóindulat, hanem az éntelenségből fakadó, a határokat feloldó, az egyneműség felismeréséből táplálkozó természetes és tökéletes elfogadás. A mettá nem érzés, nem a szeretetnek nevezett válogatás a szeretni való és az elutasított lények és jelenségek között, hanem a gondolatokon és érzelmeken túli általános egylényegűség bizonyosságának megélése és működtetése. Tetőpontján a mettá a „brahmavihára” csúcsán isteni állapottá válik. A szeretet válogat, mértéke állandóan változik, a mettá viszont egyetemes és korlátlan. A szeretet sóvárgás, szomj, a dukkha része, vággyal teli, ezért a lemondás szándékával kell megközelítenünk, míg a mettá irány-nélküli, mérték-nélküli, a szukkha tökéletes boldogsága.

Persze nem lehet ezzel kezdeni a gyakorlást. A tudatot nem lehetséges arra kényszeríteni, hogy korlátlanul szeressen, ezért edzeni kell. Eleinte örüljünk a tökéletes, tiszta, spontán jóindulat apró fellobbanásainak, és amíg tartanak, élvezzük és figyeljük. A jóakarat szándékának edzése a „mettá bhávaná”, a szerető kedvességen való meditálás, ami az egyik legfontosabb buddhista gyakorlat. Először önmagunkat kell teljesen és tökéletesen elfogadnunk, ami nehezebb, mint hinnénk. Főleg azért nehéz, mert az elején nem az önmagunkkal tévesen azonosított egónkat kell simogatni és dédelgetni, úgy, ahogyan találjuk, hanem valós önmagunkat, belső lényegünket, a buddha-természetünket. Aztán, ennek ismeretében tudunk foglalkozni a ránk ragadt elmével, testtel és lélekkel. Ha a magunk irányába már megvalósítottuk a mettát, akkor kiterjesztjük egy olyan személyre, akit kedvelünk, majd egy olyanra, aki közömbös, végül valakire, akit nem szeretünk, akár halálos ellenségünk. Ha feléje is a mettá teljes erejével tudunk fordulni, jó úton járunk.

Eleinte másokban ne a buddha-természetet keressük. Maradjunk a szubjektum felszínességének szintjén: csak nézzük az embert a maga hétköznapi közönségességében, vizsgáljuk a különböző helyzetekben való viselkedését, és ha így képesek vagyunk szándékainak és tetteinek megértésére, nézőpontjának elfogadására, akkor lesz esélyünk igaz lényegét is elfogadni. Ha rögtön a lelkét, a buddha-természetét keressük, könnyen eltévedhetünk, és idealizált álomképekre vetíthetjük szeretetünket, miközben a hús-vér emberről elfeledkezünk.

Minden lény jóllétet, boldogságot és biztonságot keres. Nem kell mást tennünk, csak osztozni velük saját hasonló vágyainkban. Válasszunk ki tehát embereket, csoportokat, majd akár az egész világot, és mindenkire sugározzuk jóakaratunkat. Észlelni fogjuk, hogy az egész világot könnyebb szeretni, mint a mellettünk lévő embert, aki éppen árt nekünk, ezért kezdjük konkrét személyekkel, kezdjük a környezetünkkel, és haladjunk egyre nagyobb közösségek felé.

A nem ártás szándéka:

A helyes szándékok harmadik csoportja a nem ártás szándékai. Ezt a szándékot az együttérzés (karuná) vezérli, amit szintén tárgyaltunk a Négy mérhetetlenről szóló korábbi bejegyzésekben. A karuná a kegyetlenség, agresszivitás, erőszakosság ellen használandó. A mettá mások jóllétét, boldogságát kívánja, az együttérzés a szenvedés-mentességet akarja mások számára. Ez az érzés sem fakadhat az egóból, mert amíg az „én” akarja mások szenvedését csillapítani, addig mindig beleütközik saját falaiba, és saját vágyait előtérbe fogja helyezni. A karuná persze nem azt kéri, hogy dobjuk oda magunkat mások önös vágyainak, igényeinek, hanem a mások szubjektumába való belehelyezkedést, majd a szubjektumok káprázatán átlátva a dukkha másokkal közösen való meghaladását tanítja. Annak a bódhiszattvai felismerését mutatja fel, hogy nem létezik, nem létezhet egyéni megváltás, személyre szabott nirvána. Nem csukhatjuk be magunk mögött a mennyek kapuját, kint hagyva a többieket, mert ha ők kint vannak, bizonyos, hogy mi sem vagyunk bent. Ez nagyon mély, nehezen átélhető tanítás.

A meditációs gyakorlatot olyan ember irányába célszerű elkezdeni, aki éppen nagyon szenved, majd folytassuk olyan személlyel, akinek kevésbé jó az élethelyzete, majd semleges körülmények között élővel folytassuk, és végül annak az állapota iránt érezzünk mély megértést, aki éppen boldog. Végig tudatosítsuk magunkban, hogy bármit is éreznek most, el fog múlni, a szomorúság és a boldogság is. Aztán igyekezzünk együtt érezni dolgokkal, jelenségekkel, élettelen létezőkkel, hatoljunk be valós természetükbe, és gondolatban érezzünk együtt velük. Mindegy, ki milyen állapot káprázatában tartózkodik éppen, mi ítélkezés és véleményezés nélkül csak érezzünk együtt vele, mert mi már tudjuk, hogy minden érzés és gondolat dukkha, a világ maga dukkha, ez itt körülöttünk a szamszára, és ez ellen a legjobb módszer az ismeret és az „együtt-érzés”. Együtt, tehát nem külön!

A meditációs gyakorlatokat aztán igyekezzünk átültetni a gyakorlatba. Nem kell mindenáron megmenteni másokat, nem is lehetséges. Mi csak legyünk mindig éberek, értsük a Négy mérhetetlent, éljünk és viselkedjünk ennek szellemében, amennyire lehetséges, és minél többen, minél helyesebb szándékokkal tevékenykedünk, annál nemesebb szándékok szerint működik majd a világ.

A lemondás szándéka az első a három helyes szándék közül.

A világ útja a vágy útja. A lények kielégülést és biztonságot keresnek tárgyakban, helyzetekben, mi emberek kapcsolatokban, eszmékben, ideákban és hitekben is. A Buddha az ellenkezőjét tanítja: a vágynak való ellenállást, annak felszámolását. Fontos, hogy nem a vágytárgyakkal, vagy az eszmékkel, hitekkel, kapcsolatokkal szembeni ellenállást, az azokkal való küzdelmet hirdette, hanem a vágyaink, tehát a rögzültségeinknek, kötöttségeinknek, merevségeinknek az értelem fényében való vizsgálatáról, és a spirituális betegséget okozó következményeik belátásáról beszélt.

A vágyat nem azért kell elhagyni, mert erkölcsileg rossz, hanem mert a dukkha gyökere. A lemondás elfordul a sóvárgástól, kiszabadít a hamis boldogság kényszeres kereséséből, a dukkha fogságából. Csak a sóvárgás teljes eltűnése számolja fel a dukkhát véglegesen, és teszi lehetővé a megszabadulást, ezért a cél legyen ez, de természetesen nem megy gyorsan és könnyedén. A tudatot a lemondásra kell irányítani, és jellemtől, akaraterőtől, helyzetünktől függően haladni az úton saját tempónkban. Őszintén, nincs is más választásunk, csak a saját tehetségünkhöz mérten tudunk haladni, ezért nagyon fontos gyakorlás közben a türelem és a humor.

A vágyat, a szerzett vágytárgyakat, és a veszteségek, el nem ért testi-lelki nyereségek miatti fájdalmat főleg nem azért nehéz elengedni, mert az irántuk való sóvárgás, a hozzájuk való kötődés valóban olyan erős és valóságos lenne. Igazán azért, mert a dukkha, és oka, a szomj a világ lényege, építőanyaga, és már olyan régen vagyunk ilyen gyakran méltatlan, függő viszonyban a létezéssel, hogy végletesen megszoktuk, identitásunkká, lelkünkké vált. A lények mind a szerzés, megragadás és megtartás bűvöletében élnek. Ez a folyton mozgó, helyezkedő világ, benne az egymásra morgó, acsarkodó lényekkel a bölcs szemében komédiának vagy tragédiának tűnik, a buddhák szívében pedig részvétet kelt a szamszárában a sóvárgástól vakon és süketen tévelygő résztvevők iránt.

Mikor a gyakorló elindul a lemondás útján, sokszor visszariad, de még inkább eltéved. Elkezdi kisebb-nagyobb vágyait nyirbálgatni, válogatni, pakolgatni és átnevezni, közben újakat szerez, melyek akár nemesebbek és magasabbra törőek, mint a korábbiak, de attól még vágyak. A végső ellobbanás értelmében a szerzés iránti vágy alig különbözik a megvilágosodás iránti vágytól: persze utóbbit kell megszerezni az Ösvényen haladás közben, de a cél előtt ugyanúgy el kell hagyni, mint a többit. A gyakorlók gyakran eltévesztik a végső célt: a bölcsesség megszerzését, a szomj és a dukkha valódi természetének teljes belátását, az összes kötődés végső elhagyását, a szabadság bátor felvállalását.

A vágy bilincseinek széttörése nem történhet erőszakosan, mert a másik szenv, a harag csapdájába kerülnénk: cseberből vederbe. A vágyak és vágytárgyak iránt érzett undor és a félelem sem segít, mert azok is csak az ellenszenvet erősítik, ami az Ösvényen akadályként lép fel. A vágy felszámolására az egyetlen módszer a megértés: azért vagyunk a vágy kötelékében, mert tőle reméljük a boldogságot, és mint minden lény, mi is boldogok akarunk lenni. Egyszerűen rossz módszert választottunk. Legyünk bölcsek, értsük meg, mi a valódi boldogság, és magunktól a lemondás felé fordulunk. Ha megjelenik a bölcs megfontolás (jóniszó manaszikára), akkor eltűnik az ostoba megfontolás (ajóniszó manaszikára), ami a dolgoknak csak a felszínét látja, és nem ás a jelenségek mélyére. Ha megvizsgáljuk a dukkha rejtett indítékait, feltárul hibás természete, és jó érzéssel fordulunk a nemes út felé.

Az igazi lemondás nem a vágytárgyak szívünkből és elménkből való kitépését jelenti, mert azok ettől nem tűnnek el, csak elbújnak a lelkünk mélyebb rétegeibe, és ott sebzetten, sértődötten csak még több kárt okoznak. A vágyainkat, kötődéseinket, rögzültségeinket a fényre kell emelnünk, magunk elé helyeznünk, hogy mindet lássuk, és megértéssel kell fordulnunk feléjük, ahogyan magunk felé is. A szomjunkkal való munkához tisztelettel kell állnunk, mert minden vágynak oka van, és nem várható el tőlük, hogy indok nélkül elenyésszenek. Meg kell változtatnunk szemléletünket, hogy megváltozzanak késztetéseink, nézeteink, és a vágyak erőszak nélkül változzanak át energiává.

Nem dobunk ki semmit, nem ölünk, nem fojtunk el. Minden ilyen tett csírájában sorvasztja el nemes törekvéseinket. Éber figyelemmel szemlélünk, belátunk, tiszteletet adunk, időt hagyunk és segítjük a nemes változásokat. A vágynak joga volt élni, szerepe volt, mert a szamszárában megtartotta az életünket. Most rajtunk a sor, hogy átsegítsük a dukkhával és szomjjal sújtott létezőket a nirvána szabad békéjébe.

Elmélkedjünk a dukkha okairól és szenvedést okozó következményeiről, majd elmélkedjünk a lemondás boldogságot és szabadságot termő következményeiről, míg a lemondás szándéka kiváltja a vágy szándékait. A szamszárán belüli szolgaságból az önuralom és a bölcsesség szabadságába lépünk át, melynek tetőpontja a nirvána, az elhagyás végső szintje, a „létezés összes alapjának elhagyása” (szabb’upadhipatinisszagga).

Így gyakoroljunk.

Az Ösvény 2. eleme a helyes szándék. A helyes szándék a helyes szemlélet és az erkölcsről szóló hármas (helyes beszéd, helyes cselekedet és helyes megélhetési mód, 3-5. tagok) között szerepel, mert a tudat akarati funkciója kapcsolja össze a megismerő perspektívánkat a világban való tevékeny részvételünk módjával. A nézetekből fakadnak a szemléletek, azokból a tettek, és azokból pedig felépül a világunk. A gondolat a cselekvés előfutára, a cselekedetek pedig visszahatnak a gondolatokra, ezért a szemlélet és a szándék világokat építő erő.

Ha a helyes szemlélet átalakította a gondolkodásunkat, hozzáállásunkat, és érteni kezdjük, hogy mindez miért az alapja az Ösvényen való tartózkodásunknak, akkor kihatással lesz szándékainkra, késztetéseinkre. Késztetéseink és szándékaink termik meg vágyainkat, akaratunkat, érzelmi és intellektuális elkötelezettségeinket, azt az irányt, amerre fordulunk az életünk során. Az oktalan ember tettei következményeiben kizárólag a nyereséget vagy a veszteséget azonosítja, és elkövetkező tettei ezeken a tapasztalatokon alapulnak; a nyereséget keresi, a veszteséget kerüli. Így gondolkodik egy állat is, a különbség mindössze annyi, hogy a zsigeri késztetéseinken kívül mi már az érzelmeinkben és a legfinomabb intellektuális tevékenységeink során is képesek vagyunk nyereség-orientált működésre.

Késztetéseink, majd az abból származó akaratunk és cselekedeteink meghatározzák hajlamainkat, ezért, mivel a világot a benne élők hajlamai és tettei építik fel, meghatározzák a körülöttünk lévő viszonyokat, és szenvedést vagy örömöt hoznak a létkerékbe. Ha megnézzük a környezetünkben uralkodó viszonyokat, elég jó következtetéseket vonhatunk le elődeink és a magunk múltbéli és jelenlegi késztetéseiről, szándékairól. Késztetéseink, ösztöneink, de akár érzelmeink és jóságnak hitt indulataink szabadjára engedésével, az érdekeinknek, a testi, lelki vágyainknak megfelelő cselekvéssel, a szinte öntudatlan, az adott helyzetnek megfelelő sablonos reagálással sajnos egyéb károkat is okozunk. Nem csak aktuálisan, adott helyzetben az éppen körülöttünk lévő környezetet befolyásoljuk átgondolatlanul, álom-állapotban, hanem magunkat is, mert a környezet visszahat ránk, és ha nem vagyunk lehetőségeinkhez mérten a legmagasabb mértékben tudatosak, akkor belső késztetéseink, és az ezekre a külvilágból érkező válaszok egy egyre nehezebben megváltoztatható, automatikus, mechanikus, emberhez nem méltó, csak reagáló ösztönlényt teremtenek. Ezt aztán hívjuk személyiségnek, identitásnak, majd erre büszkék leszünk, vagy éppen rejtegetjük, de mindegy is, mert vajmi kevés közünk van hozzá, majd magasztosabb, tisztább pillanatainkban döbbenten szembesülünk a bennünk lakó idegennel.

Szeretjük hinni, hogy véleményünk és saját akaratunk van, de sajnos általában nincs ilyenünk. Neveltetésünk, körülményeink, intellektuális és érzelmi képességeink, az életünk során minket ért hatások programként irányítanak bennünket, és ez a felhalmozódott, asszociatív módon a tapasztalataiból épített, a világra javarészt tudattalanul reagáló halmaz, melyet önmagunkként ismerünk fel, lesz az a lény, mely védelmez, életben tart, de rabságba is taszít (43. bejegyzés).

Akaratunk már hétköznapi értelemben is irányulhat jóra és rosszra, tehát minden percünkben érvényes az igazság, hogy szándékaink megtisztításával már a szamszára is egy sokkal élhetőbb hellyé válik. Ezért ne becsüljük le ezt a szegény, öntudatlan lényt, aki vagyunk, aki lettünk, mert az ő erőfeszítése, törekvése, hogy jobbá váljon, többet értsen és megnemesítse szándékait szükséges ahhoz, hogy egyszer majd gyakorolhassunk a magasabb rendű késztetésekkel.

Természetesen ennek az ösvénytagnak is létezik egy világfeletti aspektusa. Világi értelemben a szándék vágyat és irányultságot ad, és az ehhez kapcsolódó erővel és kitartással nemes döntésekre és cselekedetekre sarkall, ám az Ösvény elemeinek helyes elsajátítása automatikusan nem szabadít meg minket a létforgatagból. De nem is szükséges feltétele az Ösvényen való járásnak, a gyakorlásnak, hogy az ellobbanás felé törekedjünk. A Magasztos tanítása ezért is csodálatos: hétköznapi, világi célok elérésére is tökéletesen alkalmazható, mert „jó az elején, jó közben, és jó a végén”, mert meggyógyíthatja a világ bajait, de meggyógyíthatja a spirituális betegséget is. Jobbá teheti a világot, és ráadásul megszabadíthat a dukkha láncaitól is. A magasabb rendű szándék végül is nem különbözik olyan sokban a világi helyes szándéktól.

A jó ember, akinek nemesek a késztetései és megtisztította nézeteit, jót akar és kerüli a rosszat; a magasabb rendű szándék már látja, hogy nincs jó vagy rossz, és maga lesz a tökéletes akarat. A jó ember megtisztítja vágyait, és elvágja az énjéhez kötő szálakat; a magasabb rendű szándék eléri a tökéletes ürességet, a minden-séget, és maga lesz a tökéletes teljesség. A jó ember lemond kötelékeiről és megtisztul; a magasabb rendű szándék nem mond le semmiről, és nem nélkülöz többé semmit. Sokszor megállapítottuk már: nincs minőségi különbség. Hozzánk hasonlóan az összes lény boldog akar lenni, és ennek felismerése alapjaiban változtatja meg szándékainkat.

A Buddha a gondolatok kettős felosztását, a jó és a rossz következményeket már a megvilágosodása előtt felismerte, és módszeresen figyelte magát. Vággyal teli, rosszakaratú vagy ártó gondolatait megnevezte, tudatosította, és gyakorlása során kerülni igyekezett azokat, míg a lemondást, a jóakarat és a nem ártás gondolatait erősítette magában. E hétköznapi gyakorlatot mi is bármikor végezhetjük, akár napi tevékenységeink során is.

A Buddha szerint a nemes szándékok háromfélék: a lemondás szándékai, a jóakarat szándékai, a nem ártás szándékai. Velük szemben találjuk a három hibás szándékot: a vágyvezérelt szándékot, a rosszakarat által irányított szándékot, az ártó szándékot.

A helyes szemlélet és a helyes szándék együtt szegül szembe a három ártalmas gyökérrel (20-22. bejegyzés). A káprázat ellen a helyes szemlélet, a bölcsesség veszi fel a küzdelmet, a másik két gyökér elleni harc, mivel érzelmi szenvekről van szó (vágy és ellenszenv) a szándékok megváltoztatását kívánja meg. Az érzelmi szenvek rendkívül erősek, mélyen gyökereznek a lelkünkben, emiatt a velük való közvetlen szembefordulás kevés reménnyel kecsegtetne. Ezért a Buddha által feltárt Ösvény azokat a gondolatokat veszi célba, amelyek ezekből a szenvekből születnek, és azt tanítja, hogy gyakorlással, odafigyeléssel, tudatosítással, éberséggel cseréljük ki egyesével, fáradhatatlanul az ártó gondolatokat helyesekre. Egyszerre egy gondolat képes csak irányítani minket, ezért a helyes gondolatok szem előtt tartása kiszorítja az ártókat, és változásokat idéznek elő szándékainkban, tetteinkben. A lemondás a mohóságot, a jóakarat és a nem ártás az ellenszenvet szorítja ki, a bölcsesség pedig a káprázatot számolja fel.

Legközelebb a nemes szándékok három formáját tanulmányozzuk.

Egy gondolat erejéig megszakítanám az Ösvény megismerésének folyamatát, mielőtt a 2. tag, a helyes szándék részletezésébe kezdenénk. A helyes szemlélet és a helyes szándék az eleje az útnak, hát álljunk meg egy kicsit, üljünk le és nézzünk körül, mielőtt továbbmennénk. Tisztázzuk, hová tartunk.

Minden, amit tudtál a világról, ezen az úton hasznavehetetlen. Intelligenciánk, gondolkodásunk struktúrája, tapasztalataink mind hasznosak voltak a bolygó elfoglalására, magunk alá gyűrésére, a hétköznapok építésére és a túlélésre, de semmit nem érnek, amikor az anyagi univerzum mérhetetlenségét, az isteneket, a létezés valóságát szemléljük, velük szembesülünk. Ezen a vékony kérgen, egy hihetetlen véletlenek okán lakható kőbolygó pár kilométeres héján tudunk létezni kizárólag, és ebből a helyből, ezekből a vonatkozásokból vontuk le az összes tapasztalatunkat a létezésről, a kapcsolatokról, a körforgásról, ebből a földből nőtt ki az értelmünk. Ám ahogyan jobban felfedezzük környezetünket, látjuk, hogy ismereteink csak az emberi léptékkel befoghatóra vonatkoznak, mert ahogyan nem otthonos a bolygón kívüli végtelen, hideg űr és beláthatatlanul tág idő, az egész táguló, rideg határtalanság, úgy nem értjük a kvantumok mikrovilágát sem. És ha egyszer megértjük, akkor sem lesz soha otthonunk. Mindig idegenül fogjuk szemlélni a kvarkok és neutronok felfoghatatlanul gyorsan változó táncát, és nekünk, akiknek olyan fontos a biztonság, ami csak ezen a kicsi helyen, és csak most, rövid ideig adatott meg, elrettenünk az elemi részecskék szuperpozíciójától, attól a rendkívüli változékonyságtól, ami még a helyüket és idejüket, a parányok létezését általában is örökké bizonytalanná, esendővé teszi.

Aki a buddhizmussal foglalkozik, vagy bármilyen úton és formában kutatja a létezést, rendszerint nyugalomra tör, és biztos tudást akar, de neked meg kell értened, hogy az igazi kutató a bizonytalannak örül, a cáfolatot értékeli, és akkor érzi sikeresnek gyakorlását, ha állandóan elveszíti szerzeményeit. Az eredmény biztosan hibás és téves lesz, ezért a kíváncsiság, a függés-mentesség és az örök nemes késztetés az Ösvény járásának egyetlen módja. Tudom, hogy nehéz, tudom, hogy félelmetes, de el kell fogadnod, hogy az Ösvénynek nincs sem vége, sem célja, a gyakorlást pedig sosem lehet befejezni.

Az idő és a tér szent, végtelen türelemmel teremti meg helyed, hogy gyakorolhass, tehát létezhess, de nem ígéri, és nem adja meg neked a pihenés és a beérkezés lehetőségét. Ez nem az a hely, ahol kérdezel, és a válasz előbbre visz; ez az a hely, ahol a szemléleted és a késztetésed megnemesítése lehetővé teszi, hogy az úton maradj. El kell feledned mindennapi életed vezérlő fogalmait, életet, halált, és főleg az állandóságba vetett hitedet és reményeid, valamint azt a melengető érzést, hogy a világban van rend és harmónia, és az egésznek célja lenne. A világban oly annyira egyedül vagyunk.

A kutatás nem irányulhat célra, egészen egyszerűen azért, mert nincs cél, és nem azért, mert bonyolult és változékony, hanem mert nem létezik. A kíváncsiság hiába irányul bármilyen elérendőnek tűnő objektumra vagy eszmére, mert mind a cél, mind az odavezető út káprázat-alapú. Rajtunk kívül minden létező és nemlétező nyugalomban tud élni ezzel az ismerettel, csak minket riaszt a befejezhetetlenség, az örök és a valóság hiányának ténye.

Az igazi kutatás, a nemes késztetés nem irányulhat elérendő célra, csak magának a kutatásnak, a gyakorlásnak az izgalma vezetheti. A felkészült bölcs nem nyugszik, halad, gyakorol, küzd és törekszik, de lelkéből már eltűnt az eredmény képzete. Nekivág az ismeretlennek, beköltözik a belakhatatlanba, otthont vesz az otthontalanban, pusztán mert ez az egyetlen, aminek értelme van.

Fel kell tenni azokat a kérdéseket, amiket a Buddha feleslegesnek ítélt, mert ő is feltette magának, csak egyet nem ajánlott: ne azért tedd fel magadnak, a világnak, vagy a tanítódnak kérdéseid, mert választ remélsz, mert a kifürkészhetetlent vizsgálva elvárod a megfejtést, hanem azért, mert ezek a kérdések léteznek. Elhihetnéd-e, bármilyen feleletet hallanál? Meddig maradnál nyugodt a kapott válasszal? A kutatás nem a végtelen univerzum nagysága és bonyolultsága miatt befejezhetetlen, ezt értsd meg, hanem a kérdés megfogalmazhatatlansága, és a felelet hiánya miatt.

Aki célba akar érni, azon sem a létezés, sem az istenek nem segíthetnek.

Aki segítségre szorul, azon semmi nem segíthet.

Középen állunk: egyik irányban a végtelenné aprózódó, a másik irányban a végtelenné táguló világ tárul fel előttünk, és bármelyik irányba bármennyit haladunk, mindig középen maradunk, mert nem tettünk egy lépést sem. Amennyit mi lépünk, annyit lép velünk a világ, és alkalmazkodik, kiszolgál, kifizet minket válaszaival, ha ezt akarjuk. Ha kérdezel, majd válaszol, ha nyugton maradsz, veled pihen, ha izgága leszel, veled rohan és ügyködik, de érzéketlen, szenvedélymentes, oktalan működését nem változtatja meg. A világ nem rezdül meg sem intésre, sem akaratra, az anyag és a szellem folyik, örvénylik és magába omlik szüntelen. Kicsiny és óriás összefonódik, és törvényeinek engedelmeskedve egyszerűen csak van. Az idő folyik, a tér magában tart, és nem veszi észre, ha öl vagy teremt. Nem érdekli, hogy alkalmazkodunk-e hozzá, mert szemléletünk, döntéseink, hozzáállásunk és tetteink csak a mi sorsunkat határozzák meg, és a létezésben még csak nyomot sem hagynak. Neked kell majd eldöntened, hogyan állsz hozzá a vanhoz, és csak rád vonatkoznak a következmények.

A világ összes kérdését megértve, a mindenség összes válaszát megkapva állhatsz majd elégedetten, végig járva az összes utat, de az Ösvény változatlan marad, és észre sem veszi büszke beérkezésed. A sosemvoltnak nincs eleje, nincs vége és nincs közepe. Nincs válasz, ha a kérdező nem is létezik.

A kozmosz rendje a káoszon alapul. Apró és nagyobb születések, megsemmisülések, a felmérhetetlen káosz teszi lehetővé folytonos állandótlanságával a viszonylagos és pillanatokra fellépő rendet, és ha a végtelenné aprózódó vagy a végtelenné táguló világok felé tekintesz, ha eléggé megismered az ember arányain túli világokat, beleláthatsz a folyton és felfoghatatlanul gyorsan változó, megszámolhatatlan és megérthetetlen, számodra örökké idegennek maradó tartományokba.

Az igazi kutató sosem nyugodt, sosem talál válaszokat, nem békés, buddhai mosollyal az arcán ülve álmodik a nirvánáról. Sokakat láttam, akik a buddhizmusban a nyugalmat és a békét keresték. Én csak munkát és gyakorlást ígérhetek.

A magasabb rendű helyes szemlélet

A világi helyes szemlélet elnevezésének mintájára ezt a hozzáállást hívhatjuk világfeletti helyes szemléletnek is, amennyiben azt jól értjük. A „világfeletti” kifejezés tapasztalatlanabb gyakorlók számára félreérthető lehet. E nézetek világ felettisége nem különállást, magasabb rendűséget, kiválasztottságot jelent, és semmiképpen nem dualisztikus értelmezéssel a világ megosztását alantasabb és emelkedettebb részekre. Nem adhat okot gőgre, vagy tiszta szívű gyakorlók esetében áhítatra, mert nem valamiféle világtól elkülönült, azt meghaladó állapotot jelöl. Ha valaki azt tanítja, hogy a világi és a világfeletti szemlélet és annak követői egymástól minőségükben különböznek, akkor tudhatod, hogy hamis tanítóval állsz szemben.

A két szemlélet két hozzáállást jelent, azaz újra a fókusz beállításáról beszélünk. A világi helyes szemlélet az erkölcsre, a létezés köreinek jobbítására, a világ feletti pedig közvetlenül az ellobbanásra, a nirvánára koncentrál. Végső céljában mindkettő ugyanaz, tehát az illúziók ködének eloszlatása után a valóság megragadására törekednek. Egymás nélkül nem is értelmezhetőek: erkölcsi nemesedés nélkül nem valószínű a valódi megértés, a végső és teljes megismerés vágya nélkül pedig reménytelen az erkölcsi nemesedés. A világi szemlélet kitisztítása az első lépés, és ahogyan az Ösvény körbeér, és a gyakorlóban felfénylik az út mind a nyolc tagja, úgy végül felragyog a világfeletti megértés.

Az ősi buddhisták ezt konkrétabban értelmezték. A karma megértésétől, és a hétköznapokban is alkalmazott helyes szemléletből fakadó nemes tettektől üdvös karmát reméltek, mely jó gyümölcsöket, azaz kedvező újjászületéseket terem. A jó újjászületésben aztán, ahol mind az anyagi, mind a lelki körülmények optimálisak, még könnyebb üdvös karmákat felhalmozni, és így az új életek láncolatán belül egyre magasabbra jutva könnyebbé válik a bölcsesség megszerzése is. Az ősi követők számára nem volt kérdés, hogy életük és egzisztenciájuk aktuális állapota kizárólag a korábbi életeikben felhalmozott tetteik következménye, intellektuális, valamint lelki képességeik, anyagi és szellemi lehetőségeik is, ezért a jelenben felhalmozott üdvös karmák szükségesek a későbbi beteljesedéshez. Az üdvös állapotok aztán okozhatnak a földön jólétet, bölcsességet, de igazán kedvező esetben egy békés mennybéli világban is újra létesülhetnek, ahol több kalpányi idő is rendelkezésükre állhat magasabbra jutni. Ezekben a világokban a lények végtelen boldogságban léteznek, és egyetlen feladatuk a meditáció, éberségük és megértésük fejlesztése, a nemes igazságokon való elmélkedés. Ezeket a világokat sem gondolták öröknek, ezért különleges eredménynek tekintették az égi tartományokba való születést. Úgy tartották, innen tovább lehet lépni, de vissza is lehet zuhanni alacsonyabb szintű újjászületésekbe, ezért meg kell becsülni minden üdvös állapotot, főleg az emberi testet és szellemet.

A karmikus ok-okozat törvényszerűség, a kauzalitás azonban nem akarja meghaladni önmagát, nincs rá semmilyen belső késztetése. Letisztult, legnemesebb formájában is csak a lehető legjobb újjászületés érdekében a legtöbb üdvös karmát igyekszik megszerezni, illetve a károsakat elkerülni. A legtöbb gyakorló eddig jut, ennyit ért meg: ez nem ítélet, csak tény, és a fókusz helyét mutatja, mert a fókusz általában a szamszárában, a létezés legtöbbünk számára ismert és vágyott formájában marad. A lét körén kívüli terület ismeretlen, félelmetesnek és sötétnek tűnik, amitől a létezés zsigerileg irtózik, mert éberségének és bölcsességének gyakorlatlansága miatt megsemmisülésnek tapasztalja. Hiányzik az ösztönzés a világból való kilépésre, sőt szenvei, vágya, ellenszenve, káprázatba ragadt értelme kimondottan a karma elengedése ellen dolgozik.

A magasabb rendű helyes szemlélet megszerzése lehetetlen eme ösztönzés felébredése nélkül. De miért éledne vágy valakiben az ismeretlenbe való távozásra, a meleg, ismerős, még a pokolban is otthonos karmikus létből való szabadulásra? Miért éledne vágy valakiben egy olyan létezés, egy olyan „embertől idegen” tapasztalási forma iránt, ami a legtöbbek szemében egyszerűen csak halálnak tűnik? Igazából egy oka van egy ennyire az ember számára idegennek tűnő késztetésre: a dukkha megjelenése a szívben, a dukkha elviselhetetlenné fokozódása, majd a dukkha megértése.

A magasabb rendű helyes szemlélet ugyanis a Négy Nemes Igazság megértését jelenti. A nemes igazságok utolsó tagja és az ösvény első tagja összefonódik, és így áll elénk a „nemes helyes szemlélet”. A Buddha mondta: „Nos, mi a helyes szemlélet? A szenvedés (dukkha) megértése, a szenvedés eredetének megértése, a szenvedés megszüntetésének megértése, a szenvedés megszüntetéséhez vezető út megértése”. Az Ösvény első lépése a Négy Nemes Igazság fogalmi megértése, majd a körbeérő út végén, és egyben így újra az út elején állva a gyakorló megérti a nemes igazságok magasabb rendű értelmét.

Az első nemes igazság maga a dukkha. Nem a dukkha fajtái, nem a formái, nem a magunk, vagy a világ szenvedése, magasabb belátás esetén a kizökkentsége a fontos, hanem a tény, a puszta tény, hogy a világ törvénye, a karma lényege, minden ismert és ismeretlen összetevő természete, az egész létezés egyetlen igazsága, hogy a dukkha van. Nincs minősége, nincs keletkezése és elmúlása, nincs értelme vagy oka, nem lehet harcolni ellene, mert nincs mit legyőzni, mert az egész világ a dukkha, és a dukkha maga a világ. A Buddha rámutatott és megnevezte: a világ törvénye, sőt, maga a világ a dukkha. A dukkha a maga primer mivoltában szenvedés, de ez csak a leggyakoribb karmikus megélése: „Ez a szenvedés nemes igazsága. A születés szenvedés; az öregség szenvedés; a betegség szenvedés; a halál szenvedés; a bánat, sajnálkozás, fájdalom, szomorúság és kétségbeesés szenvedés; a kellemetlennel való együttlét szenvedés; a kellemestől való elválás szenvedés; a kívánt el nem érése szenvedés; röviden, a tapadás öt halmazata szenvedés.” (Az öt halmazról bővebben: 36. bejegyzés.) A dukkha a rossz, de a jó is; a halál és a szerelem is; a csodák, a mennyek, a tragédiák és a poklok is. A dukkha a kibillentség, a nem-helyénlévőség. Minden, amit látunk, és minden, amit láthatunk, akármilyen karmikus fejlettséget is érünk el.

A karmikus világban tehát nincs késztetés elérni a magasabb rendű helyes szemléletet, az üdvös és a káros karma is a körforgásban tart. Ám ha a dukkha elég erős a szívben, ha a gyakorló késztetése megingathatatlan és akarata szilárd, ha ébersége gyémánterejű, akkor megértheti a második nemes igazságot, a szenvedés eredetét, a sóvárgást (tanhá). A sóvárgás köt a kerékhez, az élethez, tehát a dukkhához, az öt halmaz hamis tapasztalataihoz, a jónak és rossznak érzékelt semmihez. Sóvárgás az élet és a halál iránt, saját tudatunk álomvilága iránt. Aztán a gyakorló megértheti a harmadik nemes igazságot, hogy a dukkha, így a karma megszüntethető, ha a sóvárgás minden iránt örökre elpárolog, és a lényt a szétaprózott létezés megszámlálhatatlan darabkáihoz kötő milliószor millió szál mindegyike elszakad, de mind, hogy egy se maradjon. Aztán a gyakorló megértheti a negyedik nemes igazságot, a megszüntetés módját, a Nemes Nyolcrétű Ösvényt.

Így lehet a karmikus megértésből dharmikus megértés, és így léphetünk ki az örök karmikus körforgásból a dharmikus állapotba.

A világi helyes szemlélet

A világi helyes szemlélet a karma erkölcsi oldalának, szándékos tetteink erkölcsi következményeinek megértését jelenti. Szó szerint a „tettek birtokoltságának helyes szemlélete” (kammasszakkatá szammáditthi), és a következő szövegfordulat magyarázza: „A lények saját tetteik tulajdonosai, saját tetteik örökösei; a tetteikből származnak, a tetteikhez kötődnek, a tetteik tartják fenn őket. Bármit is tesznek, akár jót, akár rosszat, annak örökösei lesznek.” A tettek jellegüknek megfelelő gyümölcsöt hoznak, és az életen belül, valamint az után is meghatározzák sorsunkat. Az ősi szövegek részletes meghatározásokat is tartalmaznak arról, hogy az erényes cselekedetek, az adakozás, az alamizsna adása erkölcsi jelentőséggel bírnak; mindenkinek kötelessége szolgálni apját és anyját; van túlvilág, és van újjászületés, és a karma oda is hat; léteznek olyan magas szintű tanítók, akik képesek elmagyarázni a világról az igazságot. Látjuk, hogy az erkölcsöt, a helyes szemlélet világon inneni és túli jelentőségét alapvetőnek tekintették, és mindenféle misztifikációtól mentesen képzelték el a helyes szemlélet sorsformáló hatását. A Buddha mondja: „Szerzetesek, tettnek (karma) a szándékosságot nevezem. Akarván cselekszik az ember a testén, beszédén vagy tudatán keresztül.” A tettek tehát e három kapun (szellem, lélek, tudat) keresztül képesek megnyilvánulni és hatni, majd a tett okozójára visszahatni (vipáka, azaz beérés, vagy phala, azaz gyümölcs a visszahatás, mint következmény). A szándékosság hangsúlyozásával a Magasztos egyértelművé tette, hogy a tett a tudatból ered, a tudat késztetéseit, hajlamait, a szemléletét váltja valóra.

A helyes szemlélet többet jelent, mint a karma működésének ismeretét, hiszen „amikor a nemes tanítvány megérti, hogy mi a karmikusan káros és mi a káros karma gyökere, továbbá mi a karmikusan üdvös, és mi az üdvös karma gyökere, akkor tesz szert a helyes szemléletre.” Fontos, hogy megértsük

a káros és üdvös karma közti különbséget;
a karma típusait;
és azokat a gyökereket, amelyekből a cselekedetek fakadnak.

Részletezve a fentieket:

A káros és üdvös karma közti különbség

Megkülönböztetjük a káros (akuszala) karmát és az üdvös (kuszala) karmát. Káros az a cselekedet, amely erkölcsileg elítélendő, a szellemi fejlődésre rombolóan hat, önmagunk valamint mások szenvedését segíti elő. Üdvös az a cselekedet, ami morálisan helyeselhető, segíti a szellemi fejlődést, saját magunk és mások számára hasznos és áldásos.

A karma típusai

A Tathágata tíz csoportba rendezte a jó és a rossz tetteket. Kezdjük a tíz káros tettel, melyek három alcsoportba sorolhatók:

Testi tett (kájakamma)
1. élet elpusztítása
2. elvenni, ami nem a miénk
3. helytelen viselkedés az érzéki örömök tekintetében
Szóbeli tett (vacsikamma)
4. hazug beszéd
5. rágalmazás
6. durva beszéd
7. haszontalan fecsegés
Tudati tett (manókamma)
8. mohóság
9. rosszakarat
10. hibás nézetek

Az üdvös tettek ezek ellenkezői: tartózkodás a káros tettek első hét fajtájától, mentesnek lenni a mohóságtól és a rosszakarattól, és helyes szemlélettel rendelkezni.

A gyökerek, amelyekből a cselekedetek fakadnak

A tetteket a mögöttük meghúzódó indítékok alapján osztjuk fel károsakra vagy üdvösekre. Ezek az indítékok a gyökerek (múla), melyek erkölcsi minősége a köréjük szövődő szándékokra is áttevődik, így a karma minőségét is meghatározzák. A káros gyökerek háromfélék, és a már ismert három szenvvel azonosak (mohóság, ellenszenv, káprázat). A három üdvös szenv ezek ellenkezője: a mohóság hiánya (alóbha), az ellenszenv hiánya (adósza) és a káprázatmentesség (amóha). Ezek nem csak a káros szenvek hiányát jelentik, hanem a megfelelő erényeket is. A mohóság hiánya a lemondás, nem ragaszkodás és nagylelkűség; az ellenszenv hiánya a szeretetteli kedvesség, rokonszenv és szelídség; a káprázatmentesség pedig a bölcsesség.

A karma kifejtheti a hatását azonnal, vagy egy élet múlva, de szunnyadhat életeken vagy egy világkorszakon át is, de biztosan beérik egyszer, ha a lény a szamszára foglya marad. Boldogságot, sikert, vagy szomorúságot és kudarcot okoz kicsiny vagy nagy mértékben, meghatározva a hétköznapokat és az egész életet. Dukkhát (szenvedést) vagy szukkhát (boldogságot) teremt magunknak és a világnak, ezért a szamszára minősége a tetteinktől, és annak gyökerétől, a szemléletünktől függ. Ez alól egy módon lehet szabadulni: a megvilágosodással, az ellobbanással, de ez már a magasabb rendű szemlélet birodalmába tartozik.

A világi jellegű helyes szemlélet a fentiek felismerése és gyakorlása. Alapvetően erkölcsi kérdés. Jelentős terhet rak a lény nyakára, hiszen tettei nem csak ezt az egy életet és egy világot határozzák meg, hanem az eddigieket és az ezutániakat is. Nyilvánvalóvá teszi, hogy az ember nem szubjektum, az erkölcse nem áll meg önállóan a létezésben, felelőssége van a világgal, és ez alól a felelősség alól nem szabadul. Fontos tudni azonban, hogy a Buddha nem volt híve a merev vallási szabályoknak, nem hirdetett erkölcsi determinizmust. A jó és a rossz, a káros és az üdvös nem a hétköznapi, kispolgári erkölcsi értelemben létező kategóriák. Nincs égi bíró sem, aki ezt meghatározná és elvárná. A morál még a világi szemlélet alkalmazása során is világfeletti, kifürkészhetetlen, és nem törvénykönyvekből, aktuális társadalmi közmegegyezésekből, hanem a szívből, az Örökből ered. Óvnék azonban mindenkit ez alapján valamiféle erkölcsi relativizmustól: a jó és a rossz fogalma, mint sokszor tárgyaltuk, a világfelettiben feloldódik, de a világban sem köthető meg, nem írható könyvekbe, nem lehet fegyver és ítélet magunk vagy mások felett. Már a világi helyes szemlélet kialakításához és működtetéséhez is világon túl-látó bölcsesség szükséges, a Dharma valamelyes ismerete és értése. Amíg ezt nem szerezzük meg, addig is műveljük a jót, kerüljük a rosszat, és tisztítsuk meg a tudatunkat: ez a buddhák bölcsessége.

Objektivitás ontológiai értelemben nincs.

Az eddigi bejegyzések egyik alapvető megállapítása, hogy céljaink, gondolataink, késztetéseink és nézeteink nem szilárd alapkövei személyiségünknek, hanem eredetünk, neveltetésünk, mémjeink, örökölt és szerzett tapasztalataink, valamint aktuális állapotunk függésében, viszonylatában éppen fennálló halmazok. Tehát személyiségünk a pillanatnyi dharmáink következménye, ezért viselkedésünk, ami aztán ennek a személyiségnek a következménye, szintén ezeken az állandóan változó alapokon áll. Ezek a halmazok adják szemléletünket, amivel a világot figyeljük és értékeljük, ezért a világ minden lény számára szubjektív, a szemlélete által meghatározott. A világ visszajelzéseit, annak értékelését, és a rá adott válaszainkat az határozza meg, ahogyan a világot szemléljük. Ez akkor is igaz, ha nézeteink nem fogalmazódnak meg számunkra, hanem jórészt a tudatalattiból, az egyéni és közös tudattalan tartományból irányítanak.

Szemléletünk irányítja cselekedeteinket, meghatározza választásainkat és céljainkat. (E sorozat az eredeti, théraváda elveken fog alapulni, ezért eltekintünk az ezen a blogon is többször tárgyalt megállapításoktól, miszerint a választások, ítéletek és célok mind a káprázatvilág részei, legyenek bár jók vagy rosszak, és értéksemlegesek, természetük csak függésben nyilvánul meg. Eltekintünk ettől, és a Théraváda („öregek útja”) tanítása alapján most majd bátran elkülönítjük az értékest a talmitól, az erényest az alantastól. Ebben a sorozatban közelebb leszünk a földhöz, és megengedőbbek önmagunkhoz.) Ha nézeteinket javítjuk, nemesebbé válnak céljaink, ha szemléletünket közelebb emeljük az éghez, tisztábbá válnak szándékaink és erőfeszítéseink. Beszéltük, hogy csak a szándékos tettek okoznak karmát, de a nézetek okozzák a tetteket, tehát közvetlenül is befolyásolják sorsunkat. De ezen a nyilvánvaló összefüggésen túl további rejtett hatása is van a szemléletünk minőségének. A „rossz” gondolatok, az aljas elképzelések bemocskolják az indítékokat, beszennyezik a lelket, és ontológiai elköteleződésünket rongálják meg, térítik el az alsóbb tartományok felé. Viszont ha a szemlélet helyes, az elköteleződés is azzá válik, így a tettek is, és a karma is jóvá nemesül. (Sokat beszéltünk a karmáról, és megállapítottuk, hogy a jó karma is köt, ezért az ellobbanás szempontjából nincs lényege a minőségének, de a jelen sorozatban ettől is eltekintünk: a théraváda mesterei a rossz elhagyásával igyekeztek elérni az „arhat” állapotot, a szentséget. Mi tisztelettel követjük őket most ezen az úton, mintha nem történt volna meg a későbbi mahájána fordulat, és az Ösvényen most merészen megnevezzük a rosszat, illetve kiemeljük a jót.)

A szemlélet határozza meg az Ösvényen való fejlődésünk későbbi lehetőségeit: a helyes szemlélet állítja elő az üdvös, a helytelen pedig a káros tudatállapotokat. A szenvedés, sőt a dukkha legmeghatározóbb okai a helytelen nézetek. A helyes szemlélet fejlődése során a lény egyre jobban megérti a Dharmát, mely során először a világi, majd a világ fölötti helyes szemléletet sajátítja el. Előbbi a létesülés körén belüli fejlődés eszköze, utóbbi a megszabaduláshoz, az élet és halál örök köréből való kilépéshez szükséges hozzáállás elsajátítása.

A következő bejegyzésben megnézzük, mit takar a világi helyes szemlélet. Terveim szerint a bejegyzések gyakoribbak, de rövidebbek lesznek a jobb feldolgozhatóság érdekében.

Bár az Ösvény nyolc tagból áll, és azokat sorszámozták, nem egymás után kell foglalkozni velük, mindig letudva az előzőt. Semmiképpen nem sorban kell végrehajtani, kiismerni és megvalósítani az ösvénytagokat, és egyesével kipipálva őket kezdeni a következővel. Az egész munka nehézkes, a végeredmény pedig kérdéses, ha nem egyszerre gyakoroljuk mindet. Ha egyik tag gyakorlása során fejlődünk, úgy járunk, mint a bölcsesség három útjának gyakorlása során: a többi tagban is kétségtelenül fejlődünk, ha eltérő mértékben is. Természetesen ennek ellenére nem baj, ha egyik-másik tag kedvesebb számunkra, és többet foglalkozunk vele, hiszen ez újra csak alkati kérdés, hajlam diktálta emberi működés, de ne feledkezzünk el a többi tagról sem. Az is fontos, hogy bár az Ösvény mind a nyolc része egyszerre gyakorlandó, de ez, főleg kezdőként, elég nyomasztó tud lenni. Ezért azt javaslom, hogy először ismerjük meg mind a nyolc tagot, mélyedjünk el bennük, és magunk felé megengedően, türelmesen gyakoroljunk.

Mind a nyolc tag egy jelzővel együtt értendő, ami a sammá, azaz „nemes”. Erről már beszéltünk, ezért javaslom újra elolvasni a 46. bejegyzést.

Az ösvény három részre osztható, ami többé-kevésbé megfeleltethető az előző bejegyzésben tárgyalt három útnak, megközelítésnek. A részek a következők:

1. A bölcsesség csoportja (pannyákkhandha): a helyes szemlélet és a helyes szándék tartozik ide – valódi megértés és belátás.
2. Az erkölcsi fegyelem csoportja (szilakkhandha): a helyes beszéd, a helyes cselekvés és a helyes megélhetési mód tartozik ide – nyugalom és összeszedettség.
3. Az elmélyedés csoportja (szamádhikkhandha): a helyes erőfeszítés, a helyes éberség és a helyes elmélyedés tartoznak ide – valódi tudatosság.

Az első csoport az előző bejegyzésben tárgyalt bölcsesség útjának, a második az erkölcs útjának, a harmadik a meditáció útjának felel meg. Bár három megközelítés, de mint múltkor beszéltük, egyetlen ösvény.

Az Ösvény a dukkhától való megszabadulás és a szellemi vakság megszüntetése felé vezet. Ez a célja. Ahogyan a 46. bejegyzésben is tárgyaltuk, az Ösvény nem a kiválasztottak, nem valamiféle elit, a „nemesek” tere, ami elkülöníti őket a gyarló emberektől. Aki így gondol rá, biztosan nem érti, és csak a saját egoját imádja. Az Ösvénynek célja van: a fókuszt a megvilágosodásba, a nemtudás felszámolásába, az ellobbanásba helyezte, e cél elérése szolgál, semmi másra. Ezért nemes, mert a cél eléréséhez a helyes módszert ajánlja fel.

A sorrendet szokás meghatározni másféleképpen is. Ez esetben az erkölcsi fegyelem csoportja az első. Oka, hogy először az erkölcsben, empátiában, általában a hétköznapjaink minőségi alakításában kell megerősödnünk, jobb emberekké kell válnunk, hogy a többi ösvénytaggal foglalkozhassunk. A káros hajlamainkat le kell vetkőznünk, a jó hajlamainkat erősítenünk kell, hogy azok ne váljanak a szenvek játékszereivé. Az elmélyedés csoportja a második, mert az erkölcsileg megalapozott életvitel megteremtése után a következő feladatunk a megfelelő késztetések, akarat felébresztése, és így vághatunk bele a gyümölcsöző elmélyedés gyakorlásába. Végül a bölcsesség csoportja a harmadik, mert az erkölcsös és elmélyedésben jártasságot szerzett gyakorló kialakíthatja a helyes szemléletet, azaz megértheti a Négy Nemes Igazságot, és tisztákká, célra irányulókká válnak a szándékai. Ez a felosztás gyakorlatiasabb, de az eredeti nyolcas sorrendnek, amit az előző bejegyzésben ismertettünk, mélyebb jelentése van.

A helyes szemlélet magasabb szintű megértése a Négy Nemes Igazság megértését jelenti. Mivel az Ösvény lényege a bölcsesség fejlesztése, ezért a bölcsesség csoportjával kell kezdődnie, valamint a nemes igazságok kapcsolódása is így valósulhat meg. Mielőtt az első lépést megtennénk, hozzáállásunknak, gondolkodásunknak bölcsebbé kell válnia, mint addig volt. Ha kevés is, és részben téves, de akkor is valamilyen belátásra kell szert tennünk, hogy ne vesszünk el már az elején. A helyes szemlélet és a helyes szándék jelöli ki a célt, állítja be a fókuszt, hogy tudjuk, egyáltalán hová tartunk; ezt hívjuk a világi helyes szemléletnek. A következő lépés az erkölcsi fegyelem megvalósítása: a beszéd, tehát a gondolkodás, a szellem; a cselekvés, tehát a tudat; és a megélhetés, tehát a szív megnemesítése, a hajlamok kezelése, tisztítása. Végül lehetővé válik a helyes elmélyedés, a Tanba való belehelyezkedés, a bátor önátadás, amit már kellő éberséggel és erővel tudunk gyakorolni. És a Dharma köre itt körbeér, mert az út végén újra a bölcsesség csoportja emelkedik fel: ezt hívjuk a magasabb rendű helyes szemléletnek, amiben feltárul a Négy Nemes Igazság legrejtettebb értelme, és lehetővé válik az ellobbanás.