Kedves Olvasóim!

Bő három éve írom a blogot, és tervezem, hogy még sokáig nem hagyom abba. Köszönöm nektek, akik kitartotok, és üdvözlöm az új olvasókat. A legnagyobb jóindulattal sem állíthatom, hogy tömegeket szólítottam volna meg, de ezzel nincs is semmi gond: a buddhizmus igazi arca kevésbé vonzó, mint a színes, mandalás, imazászlós, füstölős szertartásosság. Azzal sincs semmi baj, sőt, engem is vonz, de látszik, hogy a rögösebb utat, a keskeny ösvényt kevesebben keresik.

Nektek viszont még egyszer köszönöm, hogy itt vagytok!

Viszont hiányérzetem van. Bő három éve magamban beszélek a blogon, és eltekintve néhány kommenttől, nem kapok visszajelzést. Tudom, a blog stílusa inkább „megmondós”, de igényem lenne a reakciókra. Persze csak amennyiben egyetértenek velem (vicceltem…). Arra gondoltam, hogy ezt a blogot mindenképpen meghagyom a jelenlegi formájában, de indítok egy másikat, ahol végre gyakorlati dolgokról, a buddhista, vagy legalább részben buddhista szemléletű élet hétköznapi gyakorlatáról beszélgetnénk. Ki hogyan gondolja, mit lát megvalósíthatónak a mindennapokban, egyáltalán, mennyire lehetséges gyakorolni ezen a helyen, ezekben az időkben. Az általunk ismert világ összeomlani készül, végső megoldás nincs, és egyszer a mi földi utunk is véget ér: a legtöbb, amit tehetünk, hogy felkészülünk, szépen, bölcsen, nemesen élünk, hogy tudjuk fogadni, ami jön, és elengedni, ami távozik.

Ezt a másik blogot együtt szerkesztenénk. Azért egy moderátor, egy admin csak kell, ezt vinném továbbra is, de együtt gondolkodhatnánk, hogy a sok elmélet után mi az, ami ebből megvalósítható.

Aztán ha van rá igény, személyesen is találkozhatnánk időnként, mert csak úgy tudunk majd egyszer szektává alakulni, téríteni, és az aluljárókban hívekre vadászni (újra vicceltem). Az viszont komoly, hogy igény esetén jó lenne néha személyesen beszélgetni, ha van rá érdeklődés, mert nem hiszek az online kapcsolattartásban, és esetlen is vagyok benne.

Arra gondoltam, hogy egy-egy téma kapcsán írnátok ti is, erre reagálnának a többiek, új témákat dobnátok be, és valóban alkalmazható módon segíthetnénk egymást a gyakorlásban, vagy bármiben, ami segíthet ebben a felkavarodó világban. Nem kell buddhistának lenni hozzá, mindössze annyi lenne fontos, hogy a témák mégis csak a Tan körül mozogjanak, legalább érintőlegesen.

Ezek a témák lehetnének mélyek, de felszínesek is, bármi, ami segít, mert nem egyszerű manapság az élet, hát még akkor, ha valamilyen nemes szemléletet is meg akarunk benne teremteni. A „nemes” jelző a lényeg, ezért a „buddhista” címkét le is venném, hiszen minden, ami a helyes látást, a helyes gondolkodást, az erkölcsösebb cselekedeteket elősegíti, az valahol buddhista. Persze kerülnénk az ezotériát, a divatos tévtanokat, a konyhafilozófiát és az üres misztikumot, van abból már bőven elég a világhálón, és megmaradnánk a józan eszünknél.

Elindítottam a másik blogot, a neve: buddhistaelet.blog.hu (majd a külalakját is rendezem)

Kérem, hogy jelentkezettek rajta idővel kommentben, vagy még inkább küldjétek el a témákat vagy az írásaitokat e-mailben a következő címre: csittaviveka@gmail.com

Aztán meglátjuk.

Üdvözlettel: Csaba

A Buddha nem azt mondta, hogy követni kell őt, mert ő a megvilágosodott, és azt sem mondta, hogy ő lenne az élet vagy ő lenne az igazság. A Buddha az alapvető tényekről beszélt, melyek az embert a szenvedéshez és a tévedéshez kötik. A Négy Nemes Igazság a következő (lásd 17. bejegyzés):

1. Az élet természete a dukkha – van dukkha.
2. A dukkhának van oka – van a dukkhának eredete.
3. A dukkha megszüntethető – van a dukkhának megszűnése.
4. A megszüntetés útja a Nemes Nyolcrétű Ösvény – van a dukkhából kivezető út.

Van kivezető út. Van remény.

A dukkhával rengeteget foglalkoztunk már e hasábokon, ahogyan okával, a sóvárgással is, az Ösvényt pedig most tárgyaljuk, ezért ajánlom az összes eddigi bejegyzés elolvasását. A Négy Nemes Igazság ennyire alapvető, a buddhizmus központja, magja. Bármivel foglalkozunk, erre figyelünk, ezt akarjuk megérteni. Ebben a bejegyzésben nem ismételjük az eddigieket, hanem megpróbáljuk egy másik nézőpontból megvilágítani.

A satipatthána szútta mondja: „A {gyakorló} a valóságnak megfelelően tudja: ez a dukkha, a valóságnak megfelelően tudja: ez a dukkha keletkezése, a valóságnak megfelelően tudja: ez a dukkha megszűnése, a valóságnak megfelelően tudja: ez a dukkha megszűnéséhez vezető út.”

Más szavakkal (Dígha Nikája, XVI.): „Annak oka pedig, hogy én és ti ily hosszú utat kényszerültünk megtenni, abban keresendő, hogy nem fedeztük fel és nem ismertük meg a négy igazságot. Mi ez a négy? A következők: a szenvedés nemes igazsága, a szenvedés eredetének nemes igazsága, a szenvedés megszűnésének nemes igazsága és a szenvedés megszűnéséhez vezető út nemes igazsága.”

A dukkhával való foglalkozás, bár szenvedés, kizökkentség, rabság, karmikus, szamszárikus kárhozat, nem negatív tevékenység, sőt, a lehető legpozitívabb. Az egyetlen valóban reményt keltő és adó munka, az egyetlen, ami igazi és nemes eredményt hozhat el az életünkben és azon is túl. Minden más mulandó, roskatag próbálkozás, minden más tévút. Ez a szűk ösvény, a keskeny kapu, a kivezető út. Hinni nem kell benne, csak csinálni kell, próbálni, tenni és élvezni. Jó móka, tökéletes időtöltés, valódi érték, a nemes ember szórakozása, feladata és célja. A dharma adománya mellett eltörpül minden kincs.

Tehát a dukkha (szenvedés, kizökkentség) oka a sóvárgás, és az ebből fakadó ragaszkodás. A ragaszkodás akkor is vakká és rabbá tenne, ha múlhatatlan jelenség felé irányulna, de az emberek mulandó dolgokhoz ragaszkodnak, ezért azokkal együtt múlnak el, velük emelkednek és süllyednek, és ez esetben mindegy, hogy ez a mulandó nemes vagy nemtelen: a süllyedés és az emelkedés, a velük múlás, a bennük való hit a probléma, hiszen a dolgok nemessége vagy nemtelensége végül mindig illúzió. Tévedés, ahogyan a Buddha mondja, amikből aztán felépül a nemtudás-alapú világ.

Nem a világ elégtelen és kizökkent! Bár az, egyben és részleteiben vizsgálva is annak tapasztaljuk, és természete szerint tökéletlen, de nem ez a gondok forrása, hanem a tapasztaló látásmódja. A világ elégtelen, de ebből még nem következne az egyén dukkhája, szenvedése, mert bár a világ elégtelen, de a szenvedés nem a világ jelenségeinek sajátossága, hanem az emberé, aki fel-nem-ébredett tudattal tapasztalja a jelenségeket.

A Harmadik Nemes Igazság beteljesítője az arhat („szent”) a ragaszkodás és a sóvárgás minden nyomát megszüntette, így megszűnik benne a dukkha is. A Negyedik Nemes Igazság tárgyalja a győzelem feltételeit, és írja le a gyakorlati utat. Nem véletlenül a jelenlegi ösvénytag, a helyes éberség tartalmazza a négy igazságot, mert a helyes éberség áll erőként a többi tényező, mint nézet, beszéd, cselekvés, elhatározás, szemlélet mellé.

A Négy Nemes Igazság a Buddha felébredésének lényege. Nemesek, mert valóságosak egy olyan világban, ahol semmi sem valóságos. A Buddha ezzel a Tanításával a világ orvosa lett, és úgy gyógyítja a húskerékben őrlődő lényeket, mint egy orvos a betegét:

1. Az élet alapja a dukkha: ez a betegség.
2. A dukkhának van oka: ez a vírus.
3. A dukkha megszüntethető: elérhető a teljes egészség.
4. A megszüntetés útja a Nemes Nyolcrétű Ösvény: ez a gyógymód.

Ahogyan az összes állat lábnyoma belefér egy elefánt lábnyomába, úgy a nemes igazságok is magukban foglalják az összes kedvező állapotot. Megértésük nélkül nem lehetséges az ellobbanás, ahogyan egy ház felsőbb szintjeit sem lehet megépíteni az alapok és az alsóbb szintek nélkül.

A Négy Nemes Igazságot 12 lépésben kell megvalósítani; az első lépés minden igazság esetében a tény kimondása, aztán a megértés szükségességének kimondása, majd a megvalósítás megtörténtével a megvalósítás kimondása. A kimondás zárja le a folyamatot. Más szavakkal: a nemes igazságokat be kell látni, aztán meg kell érteni, majd meg kell valósítani. A folyamat így lezárt, különben csak a nemes igazságok elismeréséig, távolságtartó elfogadásáig juthatunk. A 12 lépés:

1. Ez a szenvedés nemes igazsága. A dukkhát a szenvedés teljes megértése révén tökéletesen meg kell érteni. A dukkhát a szenvedés teljes megértése révén tökéletesen megértettem.
2. Ez a szenvedés eredetének nemes igazsága. Ezt az igazságot a szenvedés eredetének teljes elhagyása révén tökéletesen meg kell érteni. Ezt az igazságot a szenvedés eredetének teljes elhagyása révén tökéletesen megértettem.
3. Ez a szenvedés megszűnésének nemes igazsága. Ezt az igazságot a szenvedés megszűnésének felismerése révén tökéletesen meg kell érteni. Ezt az igazságot a szenvedés megszűnésének felismerése révén tökéletesen megértettem.
4. Ez a szenvedés megszűnéséhez vezető út nemes igazsága. Ezt az igazságot az ösvény gyakorlása révén tökéletesen meg kell érteni. Ezt az igazságot az ösvény gyakorlása révén tökéletesen megértettem.

A Négy Nemes Igazság felett is szemlélődnünk kell, ahogyan korábban az akadályok, a halmazok, az érzékterületek és a felébredési tényezők felett. A gyakorló szemlélődik az igazság tudatában való megléte vagy hiánya felett, aztán megkeresi magában a hozzájuk való viszonyát, és azt szemléli. Világi módon is végezhetjük ezt a munkát, tehát szemlélhetjük a léthez való kötődéseinket, életünk sémáit, csalódásainkat, örömeinket, viszonyainkat. Levonhatunk hétköznapi következtetéseket a szenvedésről, nem helyénvalóságról, a dolgok megváltoztatásának reménytelenségéről, kisebb-nagyobb boldogságainkról. Gondolkodhatunk hagyományos értelemben célokról, eredményekről, mulandóságról, öröknek hitt létezőkről. Keressük meg a sóvárgás mintáit, és vizsgáljuk meg, milyen helyzetekbe rángat bele minket. Figyeljük meg pártatlanul érzéseinket, az életről alkotott elképzeléseinket. Elemezzük reagálásainkat, és vizsgáljuk meg, mit akarunk valójában a nemes igazságoktól.

A Négy Nemes Igazság feletti szemlélődés a satipatthána utolsó gyakorlata, és kapcsolatba hozható az összes többi szemlélődéssel. Bármely satipatthána szemlélődés sikeres kiteljesedése a Nirvána megvalósítása, ami nem más, mint a Harmadik Nemes Igazság, a „valóságnak megfelelő észlelés”. Ennek átlátása mind a négy nemes igazság megértése és megvalósítása, mert minden igazság a legfőbb megvalósítás egy-egy aspektusa. A Négy Nemes Igazság tehát valóban a satipatthána – a Nirvána megvalósításához vezető egyenes ösvény – bármely sikeres alkalmazásának betetőződése.

Konklúzió

A Satipatthána szútta záró szakasza változó időtartamon belül „jelzi előre” a megvalósítást. Úgy tartották, hogy több élet, egy élet, több év, néhány hónap, három nap, de akár egy éjszaka is elég lehet, hogy a satipatthánában való elmélyüléssel, meditálással elérjük a teljes megvalósítást. Nem kiszámítható, kinek mennyi idő kell hozzá, még maga a gyakorló sem tudhatja. Egyetlen dolog fontos: mind a gyakorlás, mind a megvilágosodás elérésének megállapítása legyen őszinte, bölcs és önzetlen. Így szól a szöveg:

„Ha valaki ezt a négy satipatthánát ily módon gyakorolja hét éven {hat éven… öt éven… stb. egy éven… hét hónapon… stb. egy hónapon… fél hónapon… hét napon… egy napon} keresztül, két eredmény valamelyikére számíthat: a végső tudásra itt és most, vagy – amennyiben maradt nyoma a ragaszkodásnak – a vissza-nem-térésre. Erre vonatkozólag mondatott:

Szerzetesek, ez az egyenes ösvény, amely a lények megtisztulásához, a bánat és siránkozás meghaladásához, a dukkha és az elégedetlenség megszűnéséhez, a valódi módszer megszerzéséhez, a Nirvána megvalósításához vezet: nevezetesen a négy Satipatthána.”

Sok sikert kívánok nektek, mikor gyakoroljátok!

A gyakorló megvizsgálta akadályait, majd az öt halmazt, amik a személyiség téves képzetét sugallják, majd érzékterületeit, melyek megerősítik az állandó személy téves képzetét. Ezek után újra magába néz, és éberen feltérképezi azokat a tényezőket, melyek elősegítik a felébredést:

1. éberség
2. dharmák vizsgálata
3. tetterő
4. öröm
5. nyugalom
6. összeszedettség
7. felülemelkedett egykedvűség

A gyakorló megvizsgálja, hogy jelen vannak-e benne ezek a tényezők vagy hiányoznak; ha jelen vannak, megismeri a feltételeket, melyek további tökéletesedésüket eredményezik; ha nincsenek jelen, akkor megismeri a feltételeket, melyek keletkezésükhöz vezetnek. Nem feladat, sőt káros, ha közvetlenül egy tényezőt akarunk létrehozni azért, hogy átéljük és használjuk. Ez az igyekezet gátat épít a tényező elé. Ehelyett a puszta tudatosságot kell megteremteni éber figyelemmel, satival, mert a sati tiszta jelenléte elősegíti a kedvező folyamatok létrejöttét, és mint az akadályoknál is láttuk, a kedvezőtlen folyamatok megszűnését. A sati tulajdonképpen felébreszti a kedvező erőket, és helyet készít, teret alakít ki számunkra. A sati, az éberség ezért is az első a sorban, mert gyakorlásának természetes eredménye a felébredési tényezők kifejlődése. A sati, mint alap után következő hat tényező két csoportra osztható: a dharmák vizsgálata, a tetterő és az öröm a tudat tunyaságát szünteti meg, a nyugalom, az összeszedettség, az egykedvűség pedig lenyugtatja a tudat izgatottságait.

A jól megalapozott éberségből fejlődik ki a dharmák vizsgálata: megerősödik a tapasztalás ereje, fejlődik a belátás és az értelem, valamint mindez összhangba kerül a Buddha Tanításával. Egyszerre vizsgálat és megkülönböztetés, tehát a dharmák vizsgálatának segítségével egyre jobban értjük a világot, és látjuk, hogy mi kedvező és célravezető, és mi kedvezőtlen és nem célravezető. Így megszűnik a kétely akadálya, ami azért lépett fel, mert nem láttuk világosan a jelenségek közötti különbségeket.

Az értelmes vizsgálat felébreszti a tetterőt, mert a jó tapasztalatok, a fejlődő tudat eredményeképpen kialakul a világ megismerésére irányuló nemes késztetés. A tetterő következtében a gyakorló hajlandó az Ösvényen való haladás érdekében erőfeszítést tenni, rendületlenné és megingathatatlanná válik. A rest tudat bármit is látott már be, nem jut messzire, ha nem hajlandó sok energiát befektetve munkálkodni a haladásáért. A tetterő, a folyamatos igyekvés legyőzi a tunyaság akadályát.

A tetterő, a munka és erőfeszítés gyümölcse beérik, és a gyakorló örömöt él át. Természetesen nem érzéki örömöt, de a hagyományos értelemben nem is szellemit, hanem az elmélyedés örömét. Ám ebbe az örömbe nem ragadhat bele. Vannak vallások, gyakorlók, elméletek, melyek szerint ez a végcél, de ez veszélyes állítás, mert ha itt megállunk, óhatatlanul elvesznek eddigi eredményeink.

Az örömből nyugalom lesz, mert ekkor a gyakorló már tudja, hogy jó úton jár. Innen nehezebb visszazuhanni a hétköznapok zűrzavarába, itt már nehezen gyűrik maguk alá az illúzióvilág köd-képzetei. Bár még halad, de már körbetekinthet, és bátran összehasonlíthatja a helyzetét korábbi életével, mivel kevésbé fenyegeti a veszély, hogy visszazuhan. Nyugalma nem átmeneti, nem kizökkenthető, boldog.

Ez a nyugalom, ellazultság teremti meg a lehetőséget arra, hogy a gyakorló belső világa, és ezért az őt körülvevő világ is a tudatában összeszedett legyen. Ha csak a legkisebb részlet tekintetében is szétszórt, akkor a békétlenség később gondot fog okozni. Ha a tudat közepe, szélei, minden szem előtt lévő területe és elrejtett sarka is belátható, átvilágított, és egyik sem tartalmaz titkolt késztetést, káros érzelmet, gondolatot, ha minden részlete ismert, akkor összeszedettsége teljes. A gyakorló ezen a területen nem lankadhat, és bátran, őszintén kell vizsgálnia tudatát, hogy ne merüljön fel benne később sem egy árnyék, ami majd lassan terjedve akadállyá erősödhet.

Az összeszedettség kiegyensúlyozott állapota megalapozódik, és a középre kerülés középen tartózkodássá szilárdul. Ekkor felébred az egykedvűség, mely felülemelkedik az akadályokon, a korlátokon. A gyakorló itt „szabadon időzik, semmihez sem kötődve a világon”. Az egykedvűség természetesen nem tompaság, nemtörődömség, hanem annak ellentéte: a teljes látás, tökéletes ítélkezésmentes törődés, valódi, érdekmentes szeretet, végtelen nyitottság. Fontos: nem emberen túli vagy isteni állapot. Nagyon is emberi, hiszen a Buddha is ember volt, ezért jó hír, hogy bárki számára elérhető.

Az egykedvűség a teljes elengedés. Az egyetlen állapot, amikor a lény megengedheti magának az összes kapaszkodó elengedését, mert ezen állapot előtt a teljes elengedés tragédiához vezet. A megvilágosodás előtt kapaszkodók nélkül elveszünk, azok teljes eldobása esetén a halált éljük át. Szerencsére korábban nem tudjuk megtenni: még ha látszólag el is engedtünk mindent, valójában legalább egy előlünk is elrejtett remény, érzelem, akarat megmarad, és visszaránt a szamszárába. Fel sem ismerjük, mi köt és hogyan. Ráadásul nincs hová elengednünk béklyóinkat, mert a világ tele van, karmikus, minden ok okozatot szül. A legjobb esetben is béklyót béklyóra cserélünk: egyet eleresztünk, egy másikat megfogunk; rabságot rabságra váltunk: egyikből szabadulunk, a másikba belekerülünk. A kapaszkodók valódi és teljes elengedése csak a megvilágosodottság állapotában lehetséges, a felébredési tényezők megvalósítása után.

Az öt halmaz szemrevételezése során a szubjektív személyiség látszatát vizsgáltuk, most pedig a gyakorló a közte és a külvilág közötti viszonyt tanulmányozza. Hat érzékterülettel rendelkezünk:

1. szem – látás – formák
2. fül – hallás – hangok
3. orr – szaglás – szagok
4. nyelv – ízlelés – ízek
5. test – tapintás – tapintható formák
6. tudat – tapasztalás – dharmák

Mint látjuk a tudat most, ebben a megközelítésben nem több, mint egy érzékszerv, ami egy meghatározott érzékterület észleléséért felel.

A gyakorló feladata, hogy megvizsgálja és megismerje az összes érzékszervet, azok működését, tapasztalásainak torzulásait, az ebből következő tévedéseit; aztán megvizsgálja és megismerje az érzékszervvel tapasztalható érzékterületet működését, látszatát, és igyekezzen valós tapasztalatokat szerezni; végül ismerje fel a kettő függvényében keletkező béklyókat, és igyekezzen lerázni azokat. Ismerje fel a keletkező béklyót, tudja, hogy a még nem keletkezett béklyó hogyan képződik, a már keletkezett hogyan távolítható el, és hogyan akadályozható meg, hogy a béklyó a jövőben ismét keletkezzék.

A hat külső érzékterület az észlelés előtt a tudaton kívül van, majd az érzékszervek belső tapasztalattá teszik, a tudatba emelik, és onnantól azokat már a hat belső érzékterületnek hívjuk. Kívül éntelenek, belül sem valóságosak és szintén éntelenek, mégis „ént” építünk belőlük: ez a tévedés, ez a dukkha, ez a nemtudás.

A hat érzékszerv és terület feletti szemlélődés során a gyakorló felismeri, hogy a személyes hajlamok és késztetések befolyásolják az észlelését és az észleleteit, amiket az öt halmaz természete és az öt akadály miatt már eleve hibásan ismert meg. Ennek, tehát a nemtudásnak (avidjá, ejtsd: aviddzsá) egyenes következménye a béklyó, a rabság, amiből következik a dukkha és a szenvedés. Minden érzékszerv különböző béklyót teremt, de végső, közös eredményük ugyanaz az összetett káprázat, az a kibogozhatatlan kötelék, ami leláncolja a lényt. A béklyók tíz fő csoportját különböztetik meg: az állandó énbe vetett hitet, a kételyt, a szabályokhoz és előírásokhoz való dogmatikus ragaszkodást, az érzéki vágyat, az ellenszenvet, a finom anyagi létezés utáni sóvárgást, a nem anyagi létezésre való sóvárgást, az önhittséget, a nyugtalanságot és a tudatlanságot. Ezek az akadályoknak, a halmazokhoz való ragaszkodásnak és a hat érzékterületet hamisításának egyenes következményei. Az észlelt dolgot követik a gondolatok és megfontolások, ebből vágy lesz, abból pedig kötöttség.

Az észlelési folyamatot a nyilvánvalókon túl rejtett hajlamok is befolyásolják, ezért bárki mondja, ne higgyétek, hogy létezik általános módszer és recept a béklyók ellen: mindenkinek magának kell megvizsgálnia saját tudatát. De azért a tanítások megemlítik a három legalapvetőbb befolyást: az érzéki vágy, a létezés iránti vágy és a tudatlanság. A két vágy a Második Nemes Igazság, tehát a dukkha oka is egyben, a tudatlanság pedig a függő keletkezés tizenkét láncszeme közül az első, minden tévedésben fogant létezés alapja.

Fel kell ismerni és meg kell szüntetni ezeket a befolyásokat is, eltávolítani a hajlamokat és megszabadulni a béklyóktól. Ennek módja, hogy a hat érzékkapu felett éberen őrködünk. Ám ez egyáltalán nem az érzékelés, az érzéki benyomások megszüntetését vagy tagadását jelenti, mert nem a vakság és a süketség a megvilágosodás feltétele. Ha így lenne, a fogyatékosságaink vinnének előrébb. A cél, hogy az érzékelés káros befolyásait kiküszöböljük, azaz ne tapadjunk az érzéktárgyak jeléhez, sugallt minőségeihez és ismérveihez. Itt most a „jel” az a megkülönböztető sajátosság, ami alapján az ember felismerni vél valami nem múló és egyedi sajátosságot, és állandóság lát ott, ahol nincs, majd ebből azonnal következtet a saját egyediségére és állandóságára, hiszen ha az észlelt nem-múló, akkor az észlelő is az. De az ember is éntelen, és az észlelt jelenség is az, ezért a jelet le kell választani a jelenségről, és úgy kell látni a jelenségeket, ahogyan valójában vannak.

A tudattartalmak második csoportja, melyeket az Ösvényen éberen vizsgálnunk kell (A 36. bejegyzésben részleteztük a halmazokat):

1. anyagi forma
2. érzés
3. észlelés
4. késztetések
5. tudomás

Ismerni kell az öt halmaz mindegyikének keletkezési és megszűnési módját, amihez először is fel kell ismerni mulandó természetüket. Aki az öt halmaz képzetében él, azok foglya, az sosem szabadulhat a dukkhától, a kizökkentségtől és a káprázattól, mivel a szubjektív személyiség téves elképzelését ez az aspektus tartja fenn, ezért szükséges szenvtelenséget és szenvedélymentességet alakítani ki irányukba. A nevük is ez: a ragaszkodás öt halmaza, mely ragaszkodás leginkább az „én” felé nyilvánul meg. Az öt halmaz sorozata a durva fizikai testtől az egyre finomabb tudati aspektusok felé halad.

Az anyag a négy elem keveréke, az érzés a tapasztalatok érzelmi, az észlelés a tapasztalatok kognitív aspektusa. A késztetés a tudat akarati aspektusa, ami a jelenségek potencialitására reagál.  A tudomás a tudat azon része, aminek tudomása van valamiről, tehát az ötödik halmazba tartozik minden jelenség, amiről az embernek tudomása van, amit ismer, vagy amiben téved. A tudatlan elme ezt az öt halmazt azonosítja az „énnel” és az „enyémmel”, és ez illúzióban megnyugszik. Az öt halmaz létezésének képzetébe ragadt ember azt mondja: „én vagyok”, azonban az elemző elme belátja az „én vagyok” köd-bábjának öt arcát, és elveti azt a képzetet, mely szerint az emberi létezésben benne rejlik egy független és változatlan cselekvő, majd belátja, hogy a tapasztalás minden aspektusa végső soron éntelen.

A Buddha nem csupán cáfolja a változatlan „én” elméletét, de azt a pszichológiai tényt is előrevetíti, hogy az „énnek”, mint független és állandó entitásnak az elképzelése a hatalom és irányítás látomásához és vágyához kapcsolódik, gyökere pedig a mulandóság tudásából adódó rettegés. Az „énbe” ragadt ember is úgy tapasztal a halmazain keresztül, mint a megszabadult elméjű ember, de a tapasztalatait máshogyan értelmezi, emiatt helyzetén végül változtatni nem tud, bármennyire igyekszik; ezért törik és szenved az „énje” védelmében vívott harcok során nyilvánvalóan bekövetkező vereségei miatt.

Az öt halmaz feletti elmélkedés során tehát az „én” és „enyém” képzetét vizsgáljuk újra és újra.

Elérkeztünk a hetedik ösvénytag, a helyes éberség utolsó, negyedik részéhez. Más néven úgy is hívják ezt a módszert, hogy a tudatállapotok vagy tudattartalmak, azaz a dharmák szemlélése. Mivel öt részből áll, ezért nem egyben, hanem öt fejezetben teszem közzé, mostantól minden nap egyet.

Az előző részben magát a tudatot figyeltük meg, a csittát, most viszont önmagukban a csétaszikákra irányítjuk éberségünket, vagyis azokra a mentális tényezőkre, melyek a tudatot megszínezik. Ám jelen részben nem a tudatot színező, névvel felruházó szerepüket vizsgáljuk (pl. zavarodott tudat, elnyugodott tudat, vágyakozó tudat), hanem őket magukat. A dharmák ezen kívül még a valóság elemei, építőkockái, a tapasztalás, a ténylegesség végső egységei. (Sok szó esett róluk, de összefoglalóan a 64-70. bejegyzésben.) A dharma annyi minden egyszerre, hogy itt és most egyszerűen jelenségeknek fogjuk hívni őket, és e fogalom alatt értjük minden megnyilvánulásukat és értelmezésüket. De nagyon fontos: nem ontológiai értelemben tekintjük a dharmákat létezőknek, tehát semmiképpen nem állítjuk, hogy létezik tovább nem osztható, önálló, maradandó létező, melyből minden más felépül. Nincs szubsztancia a jelenségek mögött, nincs tovább nem osztható, névvel és formával rendelkező egység, mely alapja mindennek. A Buddha anattáról (éntelenségről) szóló tanítása nem csak az összetett létezőkre terjed ki, hanem az összetevőkre is, ezért végső lényegükben a dharmák is éntelenek. Semmi, így a ténylegesség összetevői, a dharmák, jelenségek sem noumenálisak (érzékek feletti, önmagukban létezők). A dharmákat tekintsük a ténylegességnek, a Vanságnak, és lépjünk túl a kifejezhetőség korlátjain.

A dharmák végtelenek, de a buddhista logika igyekezett rendszerbe foglalni őket. Több felosztás létezik, de a Nemes Nyolcrétű Ösvényen a megvilágosodás érdekében megfigyelni szükséges dharmákat sorolták fel. A cél most is a tudattartalmak éber szemlélése, beavatkozás nélküli tiszta és nemes vizsgálata mind meditációban, mind a hétköznapi élet során. A helyes éberség negyedik, utolsó módszere a test, az érzések és a tudat megfigyelése után öt jelenségcsoport szemlélését ajánlja nekünk. Nem fogom őket részletesen kibontani, mert mint látjátok majd kedves Olvasóim, már mindegyiket tárgyaltuk az előző években, némelyeket egészen alaposan. Az öt jelenségcsoport között észlelhető sorrendiség, talán némi hierarchia is, tehát az elsőtől az ötödikig kellene haladnunk a megvalósításban, de nyugodtan lehet egyszerre és bármilyen sorrendben is tanulmányozni őket. A gyakorlóknak általában vannak szívesebben használt kedvenceik közöttük, de olyanok is, amik nagyobb kihívást tartogatnak.

Az akadályok

1. vágy
2. ellenszenv
3. tompaság és tunyaság
4. nyugtalanság és aggodalom
5. kétely

(A 24. bejegyzésben foglalkoztunk velük részletesen.) Ezek a jelenségek, tudattartalmak akadályozzák a tudat helyes működését. Az öt akadály tulajdonképpen tehát hét, de kettő-kettő (a 3. és 4. pontban) hatásában hasonlóságot mutat. Ez a hét gát megfeleltethető a nemsokára tárgyalandó hét megvilágosodási tényezőnek, mert ami itt elhárítandó, az ott fejlesztendő. Természetesen nem csak negatív értelemben lehetséges használni őket, hanem pozitív módon is: ilyenkor az akadályok hiányát, és az úgy fellépő akadálymentességet emeljük ki:

1. Aki mentes a vágytól, az olyan, mintha elengedték volna az adósságát.
2. Aki mentes az ellenszenvtől, az olyan, mintha súlyos betegségből gyógyult volna fel.
3. Akit nem hátráltat tompaság és tunyaság, az olyan, mintha börtönből szabadulna.
4. Akit nem köt nyugtalanság és aggodalom kiváltotta izgatottság, az olyan, mintha rabszolgaságból szabadult volna.
5. Aki legyőzi a kételyt, az olyan, mintha biztonságosan átjutott volna egy nagyon veszélyes vidéken.

Az akadályok megléte esetén a meditáció nem lesz tökéletes, ezért a gyakorlónak alapvető érdeke, hogy felismerje önmagában az akadályokat és őszintén, bátran szembenézzen velük. Önmagunk becsapása rendkívül veszélyes, és tönkreteheti a gyakorlást. Egy történet szerint egy szerzetesnek barátja segített felismerni akadályait (Anguttara nikáya), aki így volt képes megvilágosodni. A szerzetes panaszkodott, hogy az összeszedettség során elért rendíthetetlen tetterő és jól megalapozott éberség ellenére sem képes elérni a teljes megvalósítást. Barátja azonban rámutatott, hogy a szerzetes valójában az összeszedettséggel elért eredményeivel kérkedik éppen, és ez nem más, mint önhittség; a rendíthetetlen tettereje valójában nyugtalanság, szorongás és kapkodás; a fel nem ébredettség miatti panasza pedig puszta aggodalom. Látjuk milyen fontos, hogy tudattartalmaink vizsgálata éber, tiszta és őszinte legyen.

Először megállapítjuk, hogy az akadály jelen van-e; ha igen, akkor ismernünk kell a feltételeket, melyek a megjelenéséhez vezettek; aztán ismernünk kell a feltételeket, melyek az eltávolításához vezetnek; végül ismernünk kell a feltételeket, melyek meggátolják újbóli megjelenését.

A vallások, felületesen megfigyelve, mintha ugyanazt keresnék és találnák, különbségük látszólagosnak tűnik. Ez csak részben igaz. Minden vallásnak két rétege van: egy misztikus és egy dogmatikus. A misztikusok, bármely vallást képviselik, valóban hasonlóak, mert az emberi lélek legmélyéig hatolnak, feloldják énüket, és ezzel együtt újjászületnek valami emberen túli, vagy legalábbis annak látszó birodalomban. Valamilyen végső megértésre tesznek szert a közönséges ismereten túli tartományokról, és az inneni világban otthontalanokként ténferegnek. Bármely vallás misztikusait nézzük, azt látjuk, hogy alig van különbség közöttük, pedig az eltérő vallásuk, kultúrájuk, koruk indokolttá tenné. Ezzel ellenben a dogma vallásonként erősen eltérő. Nem lehet egy nevezőre hozni a buddhizmus nirvána-tanát a jézusi megváltó művelettel, az egyszeri életet az örökké körben forgó létezéssel, a muszlim paradicsomot a krisnás mennyországgal, és az erre irányuló szinkretista törekvések nem is vezettek különösebb eredményekre. Ha teológiai értelemben sikerült is néha összekovácsolni eltérő hitrendszerek hasonlónak tűnő részleteit, kulturálisan megbuktak ezek az eszmék, mert a hívők gyomra nem vette be őket.

Tehát látjuk, hogy a vallások, kultúrák, hitek kohézióját, valódi és mély megértést csak ott sikerül megvalósítani, ahol a hit egy követője a belátás már-már szent állapotába, a misztikus látás helyzetébe érkezik, küzdelemmel éri el, vagy erre kondicionált lelkiállapottal rendelkezik, esetleg eleve a szentség betöltésére születik. Mikor bármely vallás a szentjeit sorolja fel, akkor ezekről a misztikusokról beszél, és rajtuk keresztül tudja megélni a többi vallással, azaz a többi kultúrával és emberrel való igaz közösségét, míg a dogmáin, hiedelmein, szokásain keresztül nem képes rá. Látjuk, hogy a mély megértés, a misztikum az egyéni tudatba, az emberi lényegbe való olyan mély és őszinte behatolás, ami áttöri a mindennapi világ-élmény korlátait, és új távlatokat nyit a közös tudat és a szintén közös tudattalan felé.

A misztikus és dogmatikus réteg megfigyelhető az emberen belül is. A misztikus részünk a vágyott, kutatandó terület, a közös, mély, különleges állapot, a megvilágosodottság, a lélek, a nirvána birodalma, az anyagon túli hona, ki hogyan nevezi. A dogmatikus részünk pedig az „én” megnyilvánulása: ez a személyiség, melyet genetikai, környezeti tényezők és események alakítanak, szocializáció és nevelés eredménye, a központi idegrendszerhez kötött, és amely ideiglenes, a testtel együtt pusztul el. A személyiség végül is nem érdekes. (Megjegyzés: mikor egy társaságban nem találnak érdemes témát, akkor megbeszélik a hétköznapi dolgaikat. Ha ezen felül akarnak emelkedni, akkor a személyiségre terelődik a szó, és megbeszélik önmagukat, a másikat, a jellemükről, szokásaikról, érzéseikről, gondolataikról értekeznek, de ezt még mindig az érdektelen témákhoz sorolom. Aztán talán időnként beszélnek a misztikus lényegről, hátrahagyva az „én” dogmáit, vagy tudományról, bármiről, ami nem „én”, ami nem dogmatikus, és onnantól érdemes egyáltalán kinyitni a szájukat.)

Erős a kísértés, hogy a fellelt közös, misztikus tudatot isteni, emberen túli tudatnak tekintsük, és elhiggyük, hogy az isteni és az emberen túli univerzális szférákba látunk bele. Csábító késztetés, hogy a nirvánát, a megvilágosodás felismeréseit az emberen túli, isteni szférába helyezzük, és így legyőzzük korlátainkat és a halált, hiszen minden kutatás célja e kettős késztetés, amely végül egy: le akarjuk győzni emberi korlátainkat, hogy felülkerekedjünk a mulandóságon, a kiszolgáltatottságon.

Ám végig az emberi tudatot tanulmányozzuk, a saját tudatunkat, tehát amit találunk, az nem a tudatról és nem a világról beszél nekünk, hanem önmagunkról. Megállapítható továbbá, hogy végül tudattan a többi vallás is, hiába beszél istenről, örök életről, kozmikus egységről, halál utáni létezésről. Az embernek annyira erős a félelme az elmúlástól, hogy nem tudja függetleníteni a tudat kutatása közben szerzett tapasztalatait rettegése tárgyától, ezért ha valamit megért, abból önmagán túli következtetéseket von le: ha megvilágosodik, akkor a nirvána halál utáni létezéssé válik, az újjászületés a személyiség újra létezésévé, Krisztus megváltása örök mennyei életté, isten szolgálata a halál elkerülésének ígéretévé.

Tehát a vallások, a világ tanulmányozása „csak” az ember tanulmányozása, sőt még az sem, mert abból is csak a saját tudatunknak az általunk befogható részét látjuk. A tudat kutatása során nem lépünk túl önmagunkon, nem haladjuk meg az embert, hanem jó esetben elhagyjuk annak dogmatikus részét, a személyiséget, még jobb esetben felülemelkedünk a misztikus részen is, a lelken, a nirvánán, a megvilágosodáson, és így egyben meghaladjuk az „ént”. A tudat további tartományai ismeretlenek maradnak számunkra, hiszen mi sem tudjuk kirángatni magunkat a sárból saját hajunknál fogva.

A saját tudatunk a „nagy” tudatra adott reagálások, viszonyulások összessége. A „nagy” tudatot nem láthatjuk, sőt a létezését sem bizonyíthatjuk. A tudat kutatása során tett, gyakran hallott, bátor kijelentések pedig (pl. minden egy, létezik egy nagy tudat, isten, aminek része vagyunk) becsülettel nem vállalhatók. A kutatás során szerzett tapasztalatok rólunk beszélnek, félelmeinket, vágyainkat jellemzik és mutatják. Ezek a vakmerő kijelentések, hittételek rontják le még a szintén korlátolt, de legalább személyiségen túli, misztikus részünket is dogmatikus állapotba.

Akkor van értelme kutatni a tudatunk határain túli területet? Van, két okból. Egyfelől azért, mert pl. a szegénység és a szenvedés is felszámolhatatlan, de rongy ember, aki nem törekszik a lények szenvedésének enyhítésére, így a nagy, a határainkon túli tudat is megismerhetetlen, de elpazarolt élet, amit nem fordítunk a felfedezésére. Másfelől, és ez a döntő érv, hogy bár nem lehetséges túllépni önmagunkon, de ha megteszünk mindent, amit eszközeink és lehetőségeink megengednek, elmegyünk az ember határáig, akkor felkészülhetünk arra, ami egy másik létezésben, más, talán szélesebb lehetőségek között vár ránk. Erre persze nem kaptunk ígéretet, de hallottunk szentekről, megvilágosodottakról, és ők boldogok, kiegyensúlyozottak, megbékéltek, azaz felkészültek voltak arra a bizonytalanra, ami a halál után következik.

Énünk dogmatikus részében, a személyiségünkben tartózkodni szorongató fogság, ráadásul ez a részünk egyértelműen leromlásra és pusztulásra ítéltetett, ezért az emberek igyekeznek kitörni belőle, és törekednek a romolhatatlannak és öröknek tartott misztikus, „lelki” én-részükkel kapcsolatot teremteni, bár sajnos ezt a kapcsolatot érzések, gondolatok és vallási rítusok gyakorlásával tervezik kiépíteni. Nekik a fentebb kifejtett tétel ijesztő lehet, hiszen azt állítom, hogy a misztikus részünk nem menedék, nem egy mentőhajó, ami átevez velünk az örökkévalóságba, mert van rajta túl még sok további tartomány, és az nem az isten, mert az ember istenfogalma még a lelkének része, és nem terjed túl az ember tudatán. Magam viszont megnyugtatónak találom, hogy sem a dogmatikus, sem a misztikus én-részem nem zár be végleg: sem a személyiségem, sem a személyiségen túli világom, sem a lényem, sem isten-képzetem nem határol, és talán van lehetőségem az „én” levedlése után tágasabb világban létezni.

Aranyat mostam a folyó partján. Soká jutottam ide széles völgyeken és keskeny hágókon át. A folyó nem volt széles, kavicsos partját délutáni lágy meleg borította, hűs vize lassan csordogált. Partján ritkás, nagy fák álltak, melyeken átszűrődött a napfény. Nem kellett sietnem. Az időm örök volt, az örökkévalóságig kitartott, a tér is végtelen, de ezt választottam, ezt a partot. Halott voltam, annyira halott, hogy már választhattam terek és idők között. Még univerzumot is, pusztulót vagy maradót, rám bízták. Nekem ez a völgy tetszett meg, a lassú patakkal, itt vertem tábort, és kerestem az aranyat.

Angyal, angyal, tudom, gondolkoznom és dolgoznom kellene, ha már a pokol képzetét legyőzve elkerültem a szenvedést. Mivégre szabadultam, és jutottam ide, az örök változatlanba, ha nem élek vele, nem igaz? Kavicsok közt ülni, kövön melegíteni a vacsorát a lebukó nap utolsó sugaraiban, árnyékos reggelen kelni a fénnyel, a csobogásba feledkezni nem visz előrébb, nem oldja meg a rejtélyt, tudom, de most pihenek. Magam sem hittem, hogy ennyire élvezni fogom a változatlanságot. És hát te is itt vagy.

Angyal, angyal, legyél őszinte, te sem értél még a végére, feladatod lett engem őrizni. Ha már társak lettünk, akár segíthetnél is, itt, ebben a végtelen térben és időben, a beszűkített emlékek és boldogságok között, a szándékosan lekicsinyített világban, ebben a kis folyókanyarulatban, tarthatnád a szitát, amibe a kavicsot átmerem. Keressünk aranyat, együtt vidámabb, persze állhatsz őrt tudatom életté csomósodott maradványa felett, de ha feladod szigorúságod, még jól is szórakozhatunk.

Angyal, angyal, hát mit vigyázol, ha velem végeztél? Feladatod ez, vagy végzeted, lazulj kicsit, lásd, ketten maradtunk. Nem figyelik, jól végzed-e a munkád, én őrizlek téged, te pedig engem. Ülj mellém, itt ez az örökké árnyékos kő, készítünk vacsorát, együtt elfogyasztjuk, aztán végre beszélgethetnék is. A víz álmosan csordogál, az este kellemes, és bármi, bárki is hozott ide, tartott meg, ügyeli sorsomat most, halálom után is, az figyel rád is, és nem várja el, hogy csodát tégy. Minden örök. Ami megtörtént, magammal cipelem, ami ezután történik, az is csomagomban rejtezik. Te is a csoda része vagy, a nagy történet szereplője, és minden, akár a legkisebb pillanatod is életet teremt.

Angyal, angyal, most ne vedd magad komolyan. Nem is folyó ez, inkább széles patak, mi a kanyarulatában, a nagy fák árnyékában ülünk a kövön, és a létezés legfontosabb dolga most a vacsoránk. Lassan eszünk, emésztjük az ételt, a világ emészt minket, és az anyag, a fény, az értelem, a mindenség, szó, szellem, lélek, isten átömlik egymásba. Most egy pillanatra figyelned kell, karolj belém angyal, újra átlépünk.

Angyal, angyal, tedd le a tálat, nemsokára visszatérünk, folytatjuk a vacsorát. Most menjünk, át kell lépnünk, itt az idő. Ne félj, nem lesz baj. Utána megbeszéljük.

Most gyere velem.

Az emberek gyakran hirdetik, hogy hisznek valamiben. Erre kényesek, büszkék, nem bocsájtják vitára, és elvárják, hogy meggyőződésüket mások tiszteletben tartsák. Lehet az a hit ezotéria, horoszkóp, isten, tudomány, természetgyógyászat, vallás, babona, bármi, a hívő kijelentést tesz, melynek feltétlen elfogadását várja. De én azt állítom, hogy az emberek nem hisznek, illetve alig néhányan, valamint azt is, hogy a hitvalló szavak csak szavak, és a legtöbben azt sem tudják, mit beszélnek.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy ebben a bejegyzésben is az ember megismerési módszereiről, tudatáról beszélünk, tehát nem az oly sokféle hiteket minősítjük, és nem is az embert, hanem bemutatjuk, hogy a Földön, az adott feltételek között, évmilliók evolúciója során létrejött emberi faj megismerési eszközei mire alkalmasak, hogyan tudunk élni velük. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy éber tudatossággal megvizsgálva az elme eszközeit láthatjuk, mennyire óvatosnak kell lennünk kijelentéseinkkel, biztosnak érzékelt tudásunkkal, érezni vélt hiteinkkel. A Buddha tanítása kevésbé konkrét ismereteket, inkább hatékony módszereket ad, hogy magunk tehessünk szert végre valódi, az elme és a lélek által meg nem hamisított tapasztalatokra.

Arról már sokat értekeztünk ezeken az oldalakon, hogy tudásunk, melyet az érzékszerveinkkel, elménkkel, az öt halmazon átszűrve szerzünk, illúzió-alapú, káprázat-lényegű, a mi emberi megismerési lehetőségeink formátuma szerint kódolt, és még egymással sem tudjuk maradéktalanul megosztani a kódolás és dekódolás során fellépő torzulások, a tudatok közötti teljes és végleges átjárhatatlanság miatt. Ezt a tényt sokan felismerik, sokan nem, de szándékosan vagy öntudatlanul próbálják kijátszani, és lelkük végtelenné tágítását, a más lényekkel való kapcsolatépítést, összeolvadást, a tiszta és tökéletes megismerést nem tudásuk bővítésével, hanem a lelkükön keresztül, hit által szeretnék megvalósítani. A hiteket hirdetik vallások és tévtanítók, és szinte semmit sem kérnek érte cserébe, mert vagy isteni kegyelem, vagy emberi döntés által könnyen elérhetőnek állítják be. Míg a tudás megszerzése fáradtságos, nehézkes és bizonytalan útnak tűnik, addig a hit általi megismerés, urambocsá’ üdvözülés viszont egyszerűnek. Elég fát ölelni, szépen viselkedni, gyülekezetbe járni, jógázni, reikizni, napba mosolyogni, felebaráti szeretetet hirdetni, önmagunkat megtalálni, meditálni stb., ami azt sugallja, mintha a tisztességes polgári élet, az érzelgősség, a magunktól való elérzékenyülés maga lenne az üdvösség. A hit azonban ilyen formában gyanúsan olcsónak tűnik, túl könnyűnek, olyan, mintha… járna nekünk, mintha elég lenne kijelentést tennünk róla, mintha nem a világ legnehezebben elérhető, legdrágább kincse lenne.

Azonban a hit egy képesség, valamilyen tudás. Ha a hit csak egy döntés lenne vagy kegyelem, és megkerülné az intellektust, ha működne az értelem segítsége nélkül, és kizárólag lelki vagy isteni eredetű, akár transzcendens vagy velünk született képesség lenne, akkor lehetne hite az újszülöttnek is. De könnyű belátni, hogy a hit gyakorlásához sok mindenre szükségünk van. Először is meg kell tanulni egy anyanyelvet, meg kell fejteni annak a jeleit, fonémáit, és képesnek kell lenni azon a nyelven értelmesen kommunikálni. Nem árt, ha képesek vagyunk felfogni az írott szöveget, azaz hallottunk már elbeszélést, megértjük a történeteket, amik adott hitről beszélnek. Aztán fontos némi asszociációs képesség, szükséges emberi intellektus, összetett gondolkodás. Fontos a megfelelő környezet, tanítók, támogatók, fontos még, hogy ne legyünk agyalágyultak, imbecillisek stb., tehát egy sereg olyan értelmi erőforrással és környezeti tényezővel kell rendelkeznünk, ami jelen ismereteink szerint a széles univerzumban nem gyakori, és közel-távol csak a mi fajunkra jellemző, ebben a naprendszerben biztosan. Látjuk, hogy a hit gyakorlásához komoly tudásra van szükségünk, és sok-sok munkára.

Ugyanez igaz fordítva is. A tudás, mint sokszor megállapítottuk, alapjaiban ingatag, hamis illúzió. Nem létezik objektivitás, és mint már korábbi bejegyzésekben megállapítottuk, a megismerés lehetetlensége, az „én” körülhatárolhatatlansága miatt szubjektivitás sem, ezért a tudással szerzett ismeretek elfogadásához, törvénnyé, szabállyá, egyáltalán ténnyé szilárdításához jelentős mennyiségű hitre van szükség. A tudást folyamatos változékonysága ellenére állandónak, látszólagos szubjektivitása ellenére univerzálisnak, az éber vizsgálat előtt feltáruló megalapozatlansága ellenére szilárdnak látjuk, amihez hit szükséges, mely okból aztán a tények felett legalább annyi indulatos hitvita zajlik, mint a hittételek felett.

Természetesen most sem állítom, hogy a tudás és a hit csak azért, mert számunkra tökéletesen meg nem ismerhető, azért nem is létezik, a Buddha sem így értette. Csak azt állítom, hogy amit mi annak hívunk, bátran és könnyedén, az homokra épült kastély, buborék és csupa illékonyság.

Tehát a hit nem olcsó, nem magától értetődő, nem szerezhető meg könnyen, és vonatkozik rá ugyanaz, mint a tudásra: egyéni, mással teljesen és tökéletesen meg nem osztható, közös átélése csak a szavak szintjén lehetséges, még magunk számára sem teljesen megfogalmazható. Számtalan intellektuális és környezeti feltétele van, megszerezni pedig még nehezebb, mint a tudást, hiszen abból következik.

Tekintsünk el a hit és a tudás ingatag, látszólagos voltától, és szorítkozzunk a hétköznapokban használt értelmezésükre. Kijelenthető, hogy a tudás legalább tanulható: iskolákban oktatják, gyakorlott emberektől elleshető, könyvekben leírják, tapasztalati, kísérleti módszerekkel mérhető. Ismérvei szerint a tudás bizonyítható, megismételhető, adott körülmények között kiszámítható, működőképes, független a megfigyelőtől stb. A hitről mindezt nem mondhatjuk el. A hitről is megállapítottuk előbb, hogy voltaképpen tudás, de azzal ellentétben nem bizonyítható, nem mutatja kísérlet, lényege nem, csak szertartásai leshetőek el, kiszámíthatatlan, és semmi nem támasztja alá. Ez természetesen nem jelent minőségi különbséget a tudás és a hit között, mert állítjuk, hogy a kettő ugyanaz: a tudás is hit, és a hit is tudás, szétválasztásuk mesterséges. Minden hitben van ismeret, még a szentekében is, és minden tudásban van misztikum, még az ateistákéban is. De a hit nagyobb kihívás elé állítja gyakorlóját, mert a tudás hívője rámutathat könyvekre, laboratóriumokra, tudományos eljárásokra, a hétköznapok összes tapasztalatára, számtalan bizonyítékra, míg a hit megvallója csak a ködre mutathat: szent könyvekre, csodákra, horoszkópra, chi-re, kézrátételre, és főleg a legingatagabb bizonyítékra, saját véleményére. Arra most nem is térünk ki, hogy a tudást valló legalább kénytelen több-kevesebb ismeretet szerezni, hogy érvelni tudjon, míg a hit megvallói gyakran nem veszik a fáradtságot, hogy tanuljanak hitükről, csak kijelentik, mintha a világ legbecsesebb, legritkább kincse, az igaz hit, csak egy olcsó, talmi üveggyöngy lenne, ami az utcán bárhol fellelhető.

Állítom, hogy a hithez nagyobb erő és több tudás kell, mint a tudáshoz, mert olyan dolgot hisz, azaz tudni vél, aminek nincs bizonyított, vagy a mindennapokban állandóan tapasztalt alapja. Aki mindezek ellenére nem a tudás útján, hanem hit által képes tapasztalni, megismerni, megérteni, világosodni, üdvözülni (persze valóban, nem csak szavakban), az olyan hatalmas tettet visz véghez, ami csak kevesek, csak a legkiválóbbak számára lehetséges.

Aki banális, együgyű dolgokra mondja rá, hogy hiszi, legyen az horoszkóp, ezotéria, vagy négy hetes tanfolyam alatt elsajátítható természetgyógyászat, az csak felelőtlen, és fogalma sincs, mit beszél, milyen erőkre, milyen végtelen bölcsességre hivatkozik, milyen képességeket tulajdonít magának. Aki istenre, üdvösségre, örök életre, a világ legrejtettebb és legfontosabb titkaira mutat rá, mint hitére, miközben az egészről fogalma sincs, az fel sem fogja, mennyire pimasz és merész.

Eme tévedések következménye nem valamiféle bűnbeesés, csak egyszerűen a tévedés. A világ a Buddha szerint a nemtudás állapotában van, és ez alól természetesen az ember sem kivétel. Tudásunkat időnként megkérdőjelezzük, arra még talán hajlandóak vagyunk, de én biztatom kedves Olvasóimat, hogy időnként vizsgáljuk meg a hiteinket is, mert mindkettő esetében a megszerzésükre irányuló késztetésünk ugyanaz az evolúciósan kódolt törekvés a bizonyosságra és a biztonságra, továbbá lényegükben, végső megállapításaikban szintén egyformák: nemtudás-alapúak. Tudásunk és hitünk nem a vizsgált, ismerni vélt tárgyról beszél nekünk, hanem végig önmagunkról, saját természetünkről és működésünkről.

Kicsiny és hazug. Egészen apró, formálódó, de kedves, szőrös, nagy szemeivel bánatosan, megnyerően tekint fel rád, a lábad mellől. Alaktalan, körbeölel, édesget, hát felemeled, és az ablakhoz viszed. Mutatod neki a világot, hálásan néz rád, de fogai élesek, karma készül elhagyni mancsait. Mutatod neki a fényes nappalt, a titkos éjt, az ég nagy távlatait, a föld rejtett csodáit. Néz, a szemei nagyok, és magadhoz öleled. Nő, szerető, gyermek, kedves, élő és lelke van, vagy élettelen, és magadból tépted elő a létre, meghatározhatatlan. Valahol, valamikor te voltál, és ha őszinte vagy magadhoz, akkor most is te vagy az élő szerető, te vagy, aki viszontszereti önmagát.

Apró kezek simulnak az ablakra, kibújik karjaidból, kisiklik a kintibe, ahová mindvégig szántad. Neked már nem sok van hátra. Meg kellett teremtened, mert úgy néz ki, úgy alakult, hát ide jutottál, úgy tűnik, ezt nem lehet máshogyan magyarázni, úgy látszik, hogy nem volt meg a bátorság, létre kellett hoznod, igen, a létre, a létezésre, a fényre, hogy valami maradjon belőled, mert hát csak az derült ki, hogy féltél elveszni.

Közeleg benned, érkezik belőled a visszaolvadás, mikor abba az egy, végtelenné sűrített pontba visszatérsz, ahonnan a világ is származik. Egy pontból indult, abból, amiből te, és abba a pontba tér vissza veled saját világod. Oda nem követnek ők sem, és te sem követed önmagad. Nincs sok hátra, megöregedtél, elporlott az időd, amit nem éltél meg. Mert az időt nem lehetséges megélni, az csak folyik, pazarlódik, pereg, apró, finom lebegő semmivé változik, és összeolvad a többivel, a többiekével. Vissza a pontba, ahogyan kiáramlott, úgy visszazuhanva. Nem halál, mert ahhoz életnek kellene megelőznie, nem történés, mert csak megtörtént, akarat és erő nélkül, a folyamat következményeként. Úgy pörög, alakul, áramlik, ahogyan az okokból szőtt sorsa vezeti, és az történik, ami amúgy is elkerülhetetlen volt.

Leáll majd, aminek meg kell állnia, és elindul, aminek az a feladata. A változtatás lehetősége hazugság volt, az ígéretet mi találtuk ki magunknak, és ez a kicsi, hazug, apró, formálódó, a nagy szemeivel, ez bájosan tekint utánad. Ott egyedül leszel, kapaszkodók nélkül, de ne sirasd magad, mert sosem volt ez másképp. Majd megoldódik ez is a dolgok törvényei szerint, majd megtörténik veled, majd alakul, hiszen folyamatosan keletkezik és elmúlik mindig minden, hogy gondolhattad, hogy ez alól kivétel leszel? Kicsi és hazug, mint mi, és talán az mentene meg minket, ha egyszer, végre, őszintén, csak úgy, szembefordulva, megvizsgálva és megszemlélve, jól, alaposan megfigyelve látnánk végre az egészet a maga igazában, úgy, ahogyan jött, ahogyan megy, és ahogyan itt van és itt volt velünk mindvégig, ahogyan voltunk itt mindvégig.