A tudat feletti szemlélődés során részben erkölcsi alapon különítjük el az elért vagy fennálló, valamint az elérendő állapotokat. Így nevezünk meg világias és nem-világias tudattartalmakat, figyelve a tudat etikai minőségeire, nevezetesen a három szenv, a sóvárgás, a harag és a zűrzavar jelenlétére vagy hiányára. A gyakorló egyre kevésbé tapasztalja közönséges módon a tudatot, és egyre halványabban éli meg saját „énjét”, hanem helyette a tudattárgyakat, tudati tartalmakat szemléli. Eleinte elemez, értékel, majd a gyakorlás előrehaladtával már csak tapasztal, lát. A szemlélődésből kikopik az akarat is, mint szándék és késztetés, ezért a tudattartalmakat egyre kevésbé hívja és idézi elő, hanem csak megtörténnek vele, mint környezetének egyéb eseményei. Ez persze nem jelenti, hogy a gyakorló erőtlen vagy tohonya lesz, sőt, a tudatában az addigi zűrzavar helyét felváltja a rend, a nyugalom, a béke, és működése nemtudás-alapúból egyre inkább tudásban megerősödötté lényegül.

A tudatállapotok keletkezésének és elmúlásának hosszan tartó szemlélése felfedi a tudati események természetét, pillanatnyiságukat, ürességüket, és azt, hogy a gyakorló addig mennyire ragaszkodott ahhoz a téveszméhez, hogy tudata örök és külső események által irányított. A felismerés továbblendíti az embert a szenvtelenség és a nem-azonosulás felé.

A gyakorló mindeközben nem tesz aktív lépéséket a kedvezőtlen tudatállapotok ellen. Ez a szemlélődés különösen befogadó jellegű, ezért nem feladata semmilyen értékelés és ítélkezés, hanem csak a működés mögött meghúzódó folyamatok felismerése, és az azokkal való megbékélés. A radikális elfogadás lehetővé teszi, hogy a jelenségek ne meneküljenek el taszító hozzáállásunk miatt, illetve ne idomuljanak „énünk” kicsinyes vágyaihoz, hanem fel merjék tárni magukat előttünk. Ezáltal olyan megfigyelésekre is szert tehetünk, amik a közönséges tudatállapotok előtt rejtve maradnak. A közönséges elme működése során figyelmen kívül hagyja, ami személyes integritását veszélyezteti, identitását sérti, amit fenyegetőnek talál, és magához édesgeti mindazt, ami összetákolt „énjét” kényezteti, hamis önazonosságát fenntartja.

A tudattartalmakat amúgy sem lehetséges az elmén kívülre tolni, csak a mélyére, az éber tudat által láthatatlan tartományokba, ami különösen veszélyes: az egyéni és a kollektív tudattalanba űzött, rejtegetni ítélt dolgok romboló hatása láthatatlan marad, és észrevétlenül meghatározzák az emberek és társadalmak sorsát.

Figyelmünket nem a tudat jelenségeire, hanem az őket létrehozó szándékokra kell irányítanunk, majd a felismert szándékot függetlenítenünk kell az azokat létrehozó egyéntől, személyiségtől, azaz önmagunktól. Ahogyan éberen felismerjük, mikor felemeljük egy kezünket, ezért lehetőségünk van azt letenni és felemelni a másikat, úgy lehetőségünk van máshogyan látni szándékainkat, gondolatainkat, érzelmeinket, magunkat, valamint máshogyan cselekedni, ha odafigyelünk.

A tudatállapotokat felsoroltuk az előző bejegyzésben, most nézzük őket részletesen.

A „közönséges” tudatállapotok
- vággyal teli
- haragos
- zűrzavaros
- szétszórt

Az első három a szenvek, vagy három gyökérok (lásd korábbi bejegyzések). Őket figyelve lehet legjobban észrevenni a kedvező és kedvezőtlen jelenségeket. E képesség fejlesztése a hétköznapi viselkedés során is megbízható útmutató, mert felébreszti az erkölcsi érzékenységet, mely az Ösvényen járáshoz elengedhetetlen. A szatipatthána szútta mindegyik tudatállapotot annak ellentétpárjával mutatja be, ám ez a tagadás tágabb jelentéssel is bír. A „vágytalanság” nem csak a vágy hiányát jelöli, hanem a bármi birtoklásának képzetétől való megszabadulást is. A „haragtól való mentesség” a Négy Mérhetetlen ismeretét is feltételezi, tehát legfőképpen a szerető kedvesség alapozta életvitelt. A „zűrzavar” ellentéte nem csak a zavarodottság hiányát, hanem éberséget, tiszta látásmódot, összeszedettséget és felülemelkedett egykedvűséget is jelent. A három gyökéroktól való mentesség tehát önmagában kevés, hogy az ember „szentté” (szanszkrit.: arhattá) váljon, meg kell valósítani az ellenkezőjüket is. Majd végül kevés, hogy mindezek csak egy-egy pillanatra merüljenek fel a tudatban, hanem elérendő, hogy a közönséges tudatállapotok pozitív pólusainak megfelelő életmód a tudat általában vett helyzetére, teljes egészére kiterjedjen.

A negyedik, a beszűkült és szétszórt tudatállapot negatív. A beszűkültség a tompaság és tunyaság, a szűklátókörűség, míg a szétszórtság az érzéki örömök hajszolásának, és az elemi, a teljes lényt átható nyugtalanságnak a következménye. Mindkettő gyengeség, végül is a spirituális ostobaság eredménye, tévedés, a nemtudás alapú élet velejárója. Ellentétük a világos érzékelés, belátás, szellemi erő.

A „magasabb” tudatállapotok
- tágas
- meghaladhatatlan
- összeszedett
- megszabadult

A magasabb tudatállapotok az előzőeknél általában kiterjedtebbek, nagyobb látószögűek, de a különbség inkább minőségi: a helyes megkülönböztetés szerint ezek állapotok azok, amelyek az elmélyedés mélyebb szintjein jelennek meg.

A tágasság azt jelenti, hogy a gyakorló széles területet képes átlátni, mind a meditációban, mind azon kívül, a hétköznapi működése során. Többet tud és lát, többet ért, mint a kevésbé gyakorlott lények. Természetesen itt sem az ismeretek mennyisége számít, és azok halmozása nem is jelent megoldást. A „több”, a „tágasabb” a lényeglátás mélységére, minőségére vonatkozik.

A meghaladható tudatállapotok közös jellemzője, hogy bármilyen magas értéket is jelentenek, mindig van egy náluk fejlettebb, szélesebb, összetettebb, világosabb tudat, ahonnan visszanézve látszik a korábbi állapot teljes terjedelmében, és az is jellemzi, hogy ez fordítva nem igaz, tehát a fejletlenebb tudatállapotból nem mérhető fel a magasabb, annak teljes mélységéig. Vigyázni kell ezzel a gondolattal, mert könnyen vihet minket valamilyen ezoterikus, bölcsességet méricskélős tévútra, ahol a beavatási és tudásszintekről hadováló tévtanítókat találjuk. Elég, ha annál maradunk, hogy a meghaladható tudat még tud fejlődni (és ehhez teljességében kell ismernie jelenlegi tudatállapotát), a meghaladhatatlannak pedig már nem kell: és nem azért, mert már mindent „tud”, hanem azért, mert magának a „fejlődés” fogalmának az ürességéről bizonyosságot szerzett. A meghaladhatatlan nem képességeit fejlesztette tökéletesre, hanem a felülmúlhatatlan tudati egykedvűség és éberség állapotába jutott. Valamiféle felébredettség, ami visszatekintő tudással bír korábbi kötött állapotaira.

Az összeszedettség a teljes elmélyedés. Nincs már szétszórva benne sem dolog, sem jelenség, ez a szamádhi, a tökéletes és teljes képesség. Az a fény, ami mindent bevilágít, ami elől nem marad rejtve semmi, bármilyen eldugott sarokban is lapul, ami nem szorított háttérbe semmit, de nem is emelt fel. Annyira mindent ért, hogy már nem ért semmit; minden a birtokában van, ezért végre nincs tulajdona; nem birtokol, így már nem veszít el soha semmit; nincsenek tulajdonságai, ezért minden név rámondható.

A megszabadult tudat a teljesen, tökéletesen, maradék nélkül felébredetteké. Itt már elfogynak a jelzők. Ez a maradéktalan szabadság a legtöbb, amit egy lény elérhet, és egyben a legtermészetesebb, az egyetlen valódi állapotunk. Amíg a tudatunk nem megszabadult, addig csak béklyózott, homályban tébláboló elveszettek vagyunk, semmi más.

A Buddha nem bonyolódott spekulációkba, hanem józan paraszti ésszel, emberi intellektussal, analitikus módszerekkel indult neki az Ösvény ezen tagjának is. Vagyunk mi, adott a tudatunk, és kaptunk eszközöket a tanulmányozására. Felfoghatatlan pazarlás nem használni ki ezt a csodás, egyszeri lehetőséget.

A tudattárgyak és tartalmak csak üres buborékok, puszta levegő. Mindegy a „mit”, a fontos a „hogyan”. A tudat szemlélése mentes minden misztikumtól. Ennél egyszerűbb és természetesebb feladatunk még nem volt, de ennél fontosabb sem lesz soha.

Folytatjuk a Nemes Nyolcrétű Ösvény elemzését. A 7. tagnál, az éberségnél tartunk, és már átbeszéltük a test és az érzések szemlélését. Most az éberség, a satipatthána négy részéből a harmadik, a tudatállapotok szemlélése következik.

A tudatot, és ezért általában az elmét, az én ismeretét, azaz az én-tudatot, maradandó, folyamatos létezési módnak, képességnek tartják, amely az élet-pillanatok egymásutánjában megőriz egy alapvető állandóságot. Azt is tartják, hogy akár bővül, akár esetleg csökken (betegség vagy öregség hatására) tartalmaz egy változatlan magot, lelket, önvalót, amit nem érintenek az elme módosulásai, képességeinek változásai. Sokan azt is tartják, hogy ez az önvaló a halál után is tovább él, és ha nem is marad meg a személyiség minden alkotórésze, a lény önmagáról való tudata nem vész el. Tehát általánosságban úgy tartják, mert hiszen úgy tapasztalják, hogy a tudat a változó élmények, és a külvilág vagy belső világ behatásai ellenére az önazonosságát a létezése során megtartja.

A Buddha nem osztotta ezt a nézetet. Van egy nyilvánvaló tény, amit nem lehet tagadni: az úgynevezett önvalóból a számunkra is érzékelhető rész, amit személyiségnek hívunk, drámai, alapvető változásokon megy keresztül gyermekkortól időskorig, de ennél is szembetűnőbb, radikális változást láthatunk, ha egy baleset miatti kómát, egy műtét alatti mélyaltatást, az álomnélküli alvást, a csecsemőkor tudatállapotát vagy a halált szemügyre vesszük. Látjuk, hogy az életünk során a tudathoz való hozzáférési lehetőségeink változóak. Ha ennek ellenére létezik egy állandó tudat-mag, akkor viszont az is egyértelmű az előbbiekből következően, hogy annak nincs köze a személyiségünkhöz, azaz az „énhez”, tehát nem birtokoljuk, az nem mi vagyunk, nem a mi énünk. A másik tény, amit az elmetudomány is kutat, a tudat folyamatosságának látszata, az agy működésének mechanikája. Az agy is egy szerv, mint a többi. Teszi a dolgát, intézi a vegetatív működést, szervez, valamint az érzelmek, gondolatok generálásával fenntartja a személyiséget. Ehhez alapvetően az emlékeket használja, amik az életünk során tanult, tapasztalt ismeretek, benyomások összessége. De a memória torzít. Mára már egy könyvtárnyi irodalom bizonyítja emlékeink sérülékenységét, memóriánk megtéveszthetőségét. Az emlékezet nem kameraként működik, ami pontosan visszajátssza a rögzített eseményt, hanem meglévő érzelmeink, ismereteink, mémjeink, alapvető személyiségjegyeink, neveltetésünk, társadalmi helyzetünk stb. alapján már a rögzítéskor, majd a tároláskor, és később, az előhíváskor is módosít. Ráadásul az átélt élményeknek csak egy töredéke lesz emlékként tárolva, annak pedig egy töredéke lesz előhívva. Az elme így működik, és helyesen teszi, mert tudatunk nem bírná kezelni, elviselni az információk kontrollálatlan zuhatagát. Helyesen teszi, mert az agy feladata nem a személyiségünk fenntartása, az csak evolúciós melléktermék: a feladata a test életben tartása, az aktuális helyzetekre való reagálásra való felkészítés, az egyén és a faj túlélésének biztosítása. Az agy információtöredékeket tárol különböző részeiben, és ennek megfelelően a személyiségnek látszó, állandóan változó, élő én-tudat is ilyen töredékekből épül fel, és építi újra pillanatról-pillanatra önmagát.

Minden, amit a világról tudunk, az emlékeinkből épül fel. A megismerés, mely az öt halmazon keresztül történik, megbízhatatlan, és számtalan helyen torzul a rögzítés során. A memóriadobozokban tárolt, már eleve torzult emlékek pedig előhívásukkor, azaz értelmezésükkor, mikor más emlékekhez kapcsolódnak, szintén formálódnak. Ezt hívjuk retrospektív hamisításnak, és ez csak az, amit a pszichológia felismert. Mindenkinek van egy saját verziója minden szóról, érzésről, mindenről, amit jelként felfogott, és saját kódrendszerén keresztül tárolt, majd dekódolva újra a világ felé közölt. Mi pedig csak arra emlékszünk, ahogyan ez a narratív struktúra rögzül, ezek lesznek az emlékeink, a világról való tudomásunk … ezek leszünk mi, ez lesz a személyiségünk, ez lesz az „én”, ez lesz a lélek. Ebből következik, hogy a világ is olyan, mint a személyiségünk, és az objektivitás nem létezik, de erről már beszéltünk ezeken a hasábokon, és most túl messzire vezetne a kifejtése.

Ha a lélek, egy állandó mag létezik bennünk, annak nem lehet köze a személyiséghez. Ha köze lenne, nem lehetne állandó, hanem torz, személyes, szubjektív lenne, tehát nem hívhatnánk állandó és változatlan tudat-magnak. Ha viszont állandó, akkor nem lehet a személyiségünk, ami pillanatnyi, képlékeny, sérülékeny és múlandó.

A másik megállapítás, ami a tudatosság folytonosságát cáfolja, a Buddha felismerése, ennél rejtettebb. Ő azt tanította, hogy a tudat teljesen semleges, nem valamilyen, és nem is akar semmilyen sem lenni. Az „énről” szóló gondolkodás már ott megbicsaklik, amikor az „én” létezéséről, minőségéről, rejtett, esetleg isteni okairól, jövőbeni terveiről beszélünk. A tudat csak van, és látszólagos minőségeinek egészen más az oka. A Buddha tanítása elveti azt az eszmét, hogy létezne egy állandó szellemi szerv. A tudatot nem a gondolatok, érzések és szándékok maradandó szubjektumának tekinti, hanem pillanatnyi szellemi mozzanatok sorozatának, melyek mindegyike diszkrét és elkülönült, s egymással inkább oksági, semmint szubsztanciális kapcsolatban állnak.

A buddhizmus magát a tudatosságot, de ezen kívül a tudatműködés egyes mozzanatait is csittának nevezi. A csitta helyes fordítása a jelenleg tárgyalt értelemben a tudatállapot. Minden csitta számos tényezőből tevődik össze, melyek közül a legalapvetőbb a tudatosság, a tárgyra vonatkozó alapélmény. Tehát az egész tudat, és egy-egy tudatállapot neve is csitta. A tudatosság, mint összetevő mellett minden csitta tartalmaz sok kísérőjelenséget, melyeket csétaszikáknak nevezünk. Ilyenek pl. az érzések, észlelések, szándékok, érzelmek, és még sok minden más, tehát lényegében minden tudati működés, kivéve a tárgy elsődleges megismerését, ami maga a csitta vagy tudatosság.

A tudatosság önmagában véve nem más, csak egy tárgy puszta tapasztalása. Saját természete nincs, ezért ez nem alapján nem lehet megkülönböztetni, csak a hozzá tartozó tényezők, a csétaszikák alapján. A csittát a csétaszikák ruházzák föl jelleggel, tulajdonsággal. A csétaszikák 16 féle tudatállapotot hoznak létre (a következő bejegyzésben fogjuk részletezni, itt csak felsoroljuk), melyek valójában 8 tudatállapot két aspektusa:

- vággyal töltött tudat – vágy nélküli tudat
- gyűlölettel töltött tudat – gyűlölet nélküli tudat
- hamistudatban szenvedő tudat – hamistudattól mentes tudat
- beszűkült tudatállapot – szétszórt tudatállapot
- fejlett tudatállapot – fejletlen tudatállapot
- felülmúlható tudatállapot – felülmúlhatatlan tudatállapot
- összpontosított tudat – nem összepontosított tudat
- felszabadult tudat – fel nem szabadult tudat

Most térnénk rá ennek az Ösvényszakasznak a lényegére, a tudatállapotok szemlélésére. Amikor jelen van valamelyik (és mindig jelen van valamelyik) csétaszikáktól színezett csitta, akkor azt egyszerűen, mint csittát, mint tudatállapotot szemléljük. Nem azonosítjuk „énnel” vagy „enyémmel”, nem tekintjük önmagunknak vagy önmagunkhoz tartozónak. Nem utasítjuk el, de nem is rajongunk érte, nem érzünk ellenszenvet iránta, de nem is leszünk rá büszkék, hanem csak tisztán felismerjük. Tudomásul vesszük, és nem akarjuk előidézni, illetve hagyjuk, hogy múljon el, ha távozni akar.

A szemlélődés mélyülésével a tudattartalmak egyre finomabbá válnak, de ezt sem akarjuk, nem erőltetjük. Mindez mellékes következmény. Egy darabig látunk az egész figyelem mögött egy megfigyelőt, de majd ez is eltűnik. A korábban szilárdnak tűnő tudat csitták áramlásává bomlik fel, melyek a létezésben fel-felvillannak, szünet nélkül jönnek-mennek, és ha jól megfigyeljük, akkor látjuk, hogy sem súlyuk, sem valós következményük nincs.

A Dharma spirituális tudomány, ezért bárki foglalkozhat vele származásra, vallásra, nézeteire való tekintet nélkül. Nem igényli egy hit megvallását, nem ígér hit-titkokba való beavatást, nem vár elkötelezettséget, és semmilyen dogma feltétlen elfogadását sem teszi kötelezővé. A szabadságot kutatja, hát szabadságot ad már az Ösvény járása közben is. Megállapításai javaslatok, tanácsok: felmutatja az eredmény elérésének módjait, de a gyakorlóra bízza, hogy használja-e azokat. A kereső embert komolyan veszi. Tudja, hogy spirituális betegségben szenved, és árulást követ el, aki a beteget becsapja, gyermeknek nézi, és mesékkel fizeti ki. De mi az az ok, ami miatt válaszokat keresünk és vallásokat kezdünk tanulmányozni? Mi hajt minket: csak a megismerés vágya, puszta kíváncsiság, vagy van ennél mélyebb okunk is?

Van mélyebb okunk, a halálfélelem, pontosabban az elmúlástól való félelem, ami az öntudatra ébredt létezés elmaradhatatlan velejárója, tulajdonképpen az ára az önmagunkra ébredésnek. Ez pedig spirituális betegséget okoz, amit a buddhizmus rógának nevez.

A róga eredetileg testi, lelki és spirituális betegséget is jelöl. Szó szerint azt jelenti, hogy hasogat, szúr, keresztül döf, tehát valamiféle fájdalom, testi-lelki kínszenvedés. Buddhista értelemben a dukkha, a kibillentség következménye, ezért mi most nem a testi vagy a lelki, hanem a spirituális betegségről fogunk beszélni, csak spirituális értelemben fogjuk használni. A róga a buddhizmus szerint nem lelki betegség, aminek gyógyítására a Dharmát sokan használni akarják, mert a Dharma nem az önvaló megnyugtatására szolgál, nem olcsó vigasz, nem az „én” továbbélésének, „átmentésének” eszköze, nem igazság, ami megvált, hanem csak igazság: aztán ha felismertük, kezdünk vele, amit tudunk.

Magunkba kell néznünk, hogy megtaláljuk a saját rógánkat. Aki úgy érzi, hogy neki nincs ilyen problémája, nem találja a tudatában a rógát, az ne foglalkozzon a buddhizmussal, mert nincs rá szüksége, vagy tekintse kultúrtörténeti érdekességnek, szellemfejlődési megállónak, és élje gondtalanul az életét. Viszont ha felfedezzük magunkban a spirituális betegség tüneteit, akkor vegyük magunkhoz a dharmikus gyógyszert.

A rógának három csoportja van, és ez mindenkit utolér:

- a betegség, az öregség, a halál, mint elkerülhetetlen életjelenségek;
- a kapcsolatok (mindenféle kapcsolódás, emberi, transzcendens stb.) problémái: elszakadás attól, amit szeretünk; olyannal együtt lenni, amit nem szeretünk;
- olyan dolgokat tapasztalni, ami nem akarunk; nem elérni azt, amit szeretnénk; olyan kívánságokkal együtt élni, amik nem teljesülnek.

Láthatjuk, a(z igazi) Dharmában nincs semmi különleges, semmi misztikus, semmi ködös, túlvilági ígéret. Sehol egy hittétel, nem emelkedik fel a dogma kopott, göthös szelleme, hazug, szánalmas kísértete. A róga természetes, mindenki által már átélt, vagy mások életében már látott élmény, amit nem lehet tagadni, és idővel döntenünk kell, hogy mit kezdünk ezzel az igazsággal.

Magunkba nézni, ahogyan a Buddha tanácsolta, tanulni abból az ölnyi testből, amit használunk, tapasztalni, megfigyelni azokkal az eszközökkel, amik rendelkezésünkre állnak, mert csak ezek a mieink. Belülről kell tanulnunk, mert minden, amit tapasztalhatunk, már a tudatunkban van, mert ami látszólag külső tapasztalat, az is belsővé válik, amint foglalkozunk vele. Vigyázat: ez nem azt jelenti, hogy ne léteznének külső kényszerek és adottságok, hogy a külső világ áthághatatlan törvényei ne vonatkoznának ránk, bármennyire is illúzió-alapúak. Nem arra biztatlak, mint sok ostoba ego-tréner, ezoterikus és vallási tébolyult, guru és lelki „edző”, hamis pap, hogy bármit megtehetsz, bármivé válhatsz, mert a külső csak káprázat, és énedet korlátlanul növelheted ennek felismerése után. Nem mondok ilyet, mert ez nem igaz, és minden ésszerű tapasztalat ellene szól. Csak azt mondom, hogy a külsőt megragadva azt óhatatlanul belsővé teszed, mert a tudatodba emeled, ezért a tapasztalatból adódó következtetések felett hatalmad van. A külső tapasztalatból megtanulhatod, hogyan dolgozz belül önmagaddal. Amit a külső világban felismersz, máris a tudatodba kerül, ezért óhatatlanul mindig a belsővel foglalkozol. Minden külső kényszer belsővé alakul, akár törvény az, akár illúzió.

A rógának tehát három csoportja van, de fontos, hogy a róga nem a betegség vagy a halál, és nem a szeretettől való elszakadás vagy a beteljesületlen vágyak ténye, hanem valójában az ezekre a tényekre adott válaszaink, a hozzáállásunk, a szemléletünk, és az azokból fakadó késztetéseink. Nézd meg a rógára, a spirituális betegségedre adott válaszaidat, a miatta érzett félelmeidet, a megoldási technikáidat, alkuidat, a magadnak tett füllentéseidet. Nézd meg milyen vagy, hogyan viselkedsz, amikor nem félsz, amikor jól érzed magad, és nem jut eszedbe a róga, mert elérted egy vágyadat, vagy azzal vagy, akivel szeretsz lenni. Nézd meg, milyen vagy semleges helyzetekben, hogyan bánsz az életeddel és másokkal. Vizsgáld meg hiteidet, nézeteidet, azaz szemléletedet és késztetéseidet, legyél magaddal teljesen őszinte, de ugyanakkor megértő és elfogadó; nem állsz a dukkha törvényén kívül, ezért a spirituális betegség téged is érint.

Bár a betegség spirituális, a tünetei általában lelkiek: fájdalom, szomorúság, félelem, és úgy néz ki, hogy a boldogság csak a dukkháról, mint tudomásról való elfeledkezés áldott pillanataiban jelenik meg. Általában el kell feledkeznünk a betegségünkről, hogy egészségesnek lássuk magunkat. Ez nem pesszimizmus, és nem ad okot szomorúságra, csak mutatja, hogy gyógyszer kell, és szerencsénk van, mert létezik a Dharma. Látjuk, hogy ezzel a betegséggel lehet élni, még boldogan is. Ez van, ebből kell kiindulni.

A róga következménye a dukkha lelki megélése: bánat, nyomorúság, elégedetlenség, fájdalom, félelem, gyötrelem. De mondjuk ki, hogy a róga következménye a három gyökérszenv is, mert vágyunk a számunkra kellemesre, ellenszenvet érzünk a számunkra kellemetlen felé, és tompaság nyilvánul meg a nekünk közömbös dolgok irányába, mindez azért, hogy egészségesnek lássuk magunkat és a világot. A dukkha, mint kizökkentség, világi és spirituális rendetlenség, születésünk pillanatától kíséri minden percünket, és a rógával együtt el akarjuk feledni. Keressük az egészséget, a fiatalságot, nem veszünk tudomást az elmúlásról, igyekszünk a vágyottal lenni, és elkerülni az ellenszenvest.

Ha a róga három csoportját tanulmányozzuk, látjuk, hogy az élet a róga elkerülésének, a dukkha elleni folyamatos harcnak a története, amit karmikus módon lehetetlen megnyerni. De nem törvényszerű ennek az elismerése, és nem is biztos, hogy mindenkire igaz, ezért újra mondom: aki úgy érzi, hogy benne nincs spirituális betegség, az feleslegesen venné be a gyógyszert, az csak az idejét pazarolja a Dharmával. A többiek viszont tanulmányozzák a Dharmát, hitre, meggyőződésre, egyéniségükre való tekintet nélkül, mert a róga gyémánttörvény, és akkor is ez határozza meg az életünket, ha nem akarjuk tudomásul venni. Nem hittétel, csak igazság. Szerencsére van mód a gyógyulásra: keressük, szemléljük, élvezzük a Dharmát.

Már sokszor láttam a megvilágosodást. Bármerre nézek, minden élő és élettelen ragyog, fénylenek a létezők és a tárgyak, áttetsző gyönyörűségük csodálatos. A megvilágosodás ünnepén ülök, és együtt örülök a jelenségekkel. Látom őket, látlak titeket. Nem vagyunk egyedül.

A bogár szalad zsákmánya után, és ízelt lábaival széttépi a hernyót. A csecsemő anyja mellén alszik el. A sorozatgyilkos kéjjel öli újabb áldozatát. A kenyér sül, a madár bekapja a szúnyogot. Mind, élő és szenvedő, boldog és halandó öl és öletik. A fa nő, a virág nyílik, a bárány tőből tépi ki a füvet, őrlőfogak között szakadnak szét a testek. A mag kőre hullva kiszárad, de a másik sarjat hajt, és mind tudja a dolgát. Minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Semmi, sem egy atom, sem egy gondolat, sem az ember, bármely, ki létre született, még sosem tett mást, csak amit megtehetett, amit meg kellett tennie. A világ tökéletes, felfoghatatlanul ép, és nem akar mást, csak lenni.

Egy ünnepen ülök, egy csodában keringek, és a puszta létezéstől boldog vagyok. Minden értelmetlen. Végre a születés élet, a halál sötétség. Végre annyit ér minden, mint amennyi az értéke, végre a helyükre kerültek a dolgok.

A megvilágosodottság ünnepén ülök. Vendég és házigazda minden, ami volt vagy van. Érzés, értelem és tervek nélkül áll a Van, emelkedik lentről a világba lépő, hull ki a távozó, végre mi vagyunk, magunk, barátaim.

Bár elmondhatnám nektek! Bár látnátok ezt a tökéletes harmóniát, az örök csodát, ahol a rend és a rendetlenség nászra lép, ahol minden elrendeződik. Ünnepen vagyok, végtelen lakodalomban, teljes harmóniában. Nem hiányzik semmi, mind itt vagyunk, az előzők, a most létezők, a következők, a teljes és a csonka, a héj és a tartalom, a név és a forma, és mind, mi egybe foglalta mindezt. Ami él, az él, ami meghalt, az meghalt. Drágáim, nem lehet meghaladni semmit, mert már a meghaladott is szent. Szent minden, mert minden már most, minden, ami nálatok van, ami bennetek van, amit tudtok, és amit nem tudtok, minden már most megvilágosodott. Kedveseim, túlcsordul a szív, hát azt mondom nektek, hogy a helyeteken vagytok, az egész, úgy, ahogyan körülvesz, a helyén van.

Minden úgy történik, ahogyan történnie kell. A bomba széttépi a testet, a gyilkos öl, a szerető simogat, az élő tevékeny, az Isten megvált, a Buddha tanít, a gyomor emészt, a levegő éltet, a tűz feléget, és minden úgy tökéletes, ahogyan van.

Minden úgy történik, ahogyan történnie kell, minden úgy történik, ahogyan történni tud.

A tökéletesség ünnepén ülök. Szerelem ébred bennem az élet iránt, és szerelem ébred bennem a halál iránt. Szerelem a mindenség. A gyönyör és a fény ölébe süppedek, és átadom magam az eljövendőnek. Mit számít, ha tudok Istenről, a Buddha bölcsességéről, létről vagy nemlétről, min változtat a tudásom? Mi lehet annál több, mint amit most élek át? Ha tévedés, hát tévedés, ha káprázat, akkor sem kevesebb, mint a valóság.

Az Ünnepen táncolok, barátaim. Körülöttem minden teszi a dolgát úgy, ahogyan tennie kell. Sosem történt máshogyan, mint ahogyan történni kellett, ahogyan történni tudott. Ez a végső igazság. Nincs út, nem tart semmi sehová, hanem minden teszi, amit tenni tud. Üdvözöllek, gyilkos és áldozat, köszöntelek születő és távozó, veletek vagyok kedves társaim.

A Van ünnepére hívlak, ahol isten, buddha, létre jött és elgondolt mind meghívott. Ahol mind ott volt végig, ha tudott róla, ha nem. A világ tökéletes, mindig pontosan úgy tökéletes, amilyen éppen akkor és ott. Ennél többet nem lehet tanítani. A megvilágosodott létezés ünnepén ülünk minden pillanatban, a tökéletes, szent világban. Nem kutatom az életet, sem a halált, nem érdekel, hogy örök a buddha vagy mulandó. A szavak, fogalmak szétomlanak, és végre, annyi élet és szenvedés után megállok. Teljes és végtelen elfogadás, a szív végtelenjében, az értelem legvégső mélyéig, az örök időkig. Ha menny, hát boldogság, ha pokol, hát szenvedés, mindegy, mert minden teszi a dolgát, és minden úgy történik, ahogyan történnie kell, ahogyan történni tud. A végére értem, egy ilyen lénytől ennyi várható: készen állok, hogy történjen, aminek történnie kell, ami történni tud.

Az Ünnepre hívlak titeket, hogy lássátok a tökéletes, szent, egyszerű és mocskos, semmilyen, közönséges, üres, boldog, érdektelen és csodálatos világot!

Sokat beszéltünk már arról, hogy énünk miként határoz meg minket, mennyiben vagyunk az ego foglyai. Magabiztosan állíthatjuk, hogy minden a tudat, a tudat formálja a teremtett világot, majd a tudat értelmezi, címkézi és ítéli meg saját teremtményét. Nem is tehet mást, mert minden lény, és a lények összessége is csak annyit ért a világból, amennyit tudatuk átfog. Paradoxon, de többet soha nem is érthetünk az önmagába és végül magunkba záródó létezésből, hiszen ha valamit megértünk, felismerünk, az azonnal a tudatunkon belülre kerül, és a megállapítás önmagát teszi igazzá: csak a tudaton belülit láthatjuk. Ez persze jó hír is: semmi nincs a tudaton kívül, mert ha valóban kívül lenne, sosem kerülhetne be, és lehetetlen lenne a megismerés.

Saját tudatunkon kívül számunkra nincs semmi; ami mégis látható, az már nem kívül van. Ennyiben mindnyájan teremtők vagyunk, saját univerzumunk urai és rabjai egyszerre, mint az istenek. Mindez nem jelent uralmat világunk felett, sajnálatos módon még világunk megértését és belátását sem feltételezi, de azt igen, hogy másoktól tökéletesen elzártan létezünk. Sem tapasztalatot, sem gondolatot, sem érzést nem tudunk teljesen és tökéletesen megosztani egymással, mert minden információt, nyelvi, testi, lelki természetűt is kódolnunk és dekódolnunk kell érintkezéseink során, és ez vonatkozik a lélekkel bíró és az élettelen környezettel való összes interakciónkra. Ám ez a kisebbik akadály mások és a létező megismerése során, a nagyobbik gát ennél áthidalhatatlanabbnak tűnik: a saját, állandótlan, de mégiscsak egyedi, az időben és térben csak egyszer felbukkanó, majd végleg elenyésző, énünkhöz kötődő univerzum, mely magában, elzártan áll a többi saját univerzum között, ez testünk születésével képződött, és testünk halálával végleg eltűnik. Ha lenne is rá lehetőség, hogy a lények közötti falak leomoljanak, vagy legalább átjárhatóak legyenek, akkor sem lehetne megőrizni, és a halál után tartományokba továbbvinni őket, mert életük állandó, apró megszűnései és újraképződései egy nagy és végső megszűnésbe torkollnak. A lény, a lélek, a tudat tehát nem csak az érzékszervek és a lényt felépítő öt halmaz tökéletlenségéből adódó torz, karmikus természete, hanem végessége miatt is alkalmatlan általánosságban a végső igazságok megismerésére.

Soha nem az igazságot követjük, hiszen mint az előzőekből következik, objektív igazság nem is létezik. Két dolgot követhetünk: egy hitet (amit tudásnak hiszünk), amitől önigazolásunk és identitásunk függ, mely hit igazolásától azt reméljük, hogy végső értelmet hoz a világunkba, vagy egy karizmatikus vezetőt követhetünk, akihez az érzelmeink láncolnak, ami újra csak létünk értelmét igazolja vissza. Végül mindkét esetben azt reméljük, hogy a fellelt és örök igazság legyőzi a halált, és vele a halálfélelmünket.

Persze aztán a hitek irányította, érzelem-vezérelt küzdelmek valós, kézzelfogható eredményeket hoznak, hol ilyet, hol olyat, és értelmesnek bizonyulnak. Fontos tehát, hogy nem általánosan a tettek és a létezés értelmetlenségéről beszélünk most sem, hanem a fókuszt helyeztük a legmesszebb, a még belátható legtávolabbi pontra, és abból a távoli pontból nézve törékenyek, kicsinyek, elnagyoltak igazságaink és céljaink.

A tudás a hit egy formája. Pontosan annyira ingatag, közmegegyezésen alapuló, bizonytalan mind, mint spirituális elképzeléseink. Az akarat, a vélekedések, az ítéletek, az ember által megmért és leírt világ is szubjektív, mert eltér a többi szubjektív tudat valóságától, és természetesen nem tud megfelelni a nem létező objektív valóságnak sem. Eltér mindentől, de ez természetes, hiszen nincs semmilyen mérték, sem emberi, sem isteni, amihez képest az elmozdulás eltérésnek számít. Elsőre ezt tekinthetjük jó hírnek: ha nincs mérték, nincs etalon, akkor nincs tévedés sem, mert nincsen mihez viszonyítva eltérni. Ám a helyzet ennél bonyolultabb: tökéletes mérték nélkül nem a hibázás lehetősége tűnik el, hanem minden tévedés lesz, mert a nem létező mértéknek megfelelni sem lehetséges.

Az egyéni tudatok, és a közös, kollektív „én” is meghőköl a fenti felismerés előtt. Ezt rendkívüli kihívás elfogadni, nehéz életet irányító alapelvvé tenni, ezért az ember végül saját tudata alapján, a saját univerzumán belül teremti meg és építi fel a világot. Egy átlagos tudat számára nincs különbség az objektív és a szubjektív között, mert csak önmaga körein belül mozog. Köreit tágíthatja, vagy összeszűkülve korlátozhatja, de bármekkora méretűek is ezek a körök, nem lát túl rajtuk, mert amit kívül talál, az birodalmán belülre került. Ezért nem lehet csodálkozni, ha minden jelenséget saját törvényei szerint ítél meg, minden dolgot saját ítéletei alapján rangsorol és használ. Ebben a működésben, az állandósuló tévedés nyilvánvalóságán túl, folyamatos pazarlás zajlik. Az ember döntései és működése során lépten-nyomon kiönti a fürdővízzel együtt a gyereket is. Mágikusnak gondolunk valamit, ami reálisan magyarázható; különleges összeállásnak látunk valamit, ami mindig is ott volt, de eddig elkerülte a figyelmünket; megértünk valamit, ami eddig is érthető lett volna. Leginkább létezőre és nem-létezőre választjuk szét a világot csak azért, mert a nem-létező túl van a megismerési határainkon. Elmondjuk, hogyan működik az isten, és ennek megfelelően szabályozunk másokat az ő nevében, mert amennyit az istenből látunk, azt tekintjük az abszolútumnak. Legnagyobb félreértésünk, hogy mivel a világ számunkra értelmezhető komplexumát magunknak, saját szabályaink szerint állítjuk össze, azt a tudatunkban teljes, mindenre és mindenkire kiterjedő törvényszerűségnek látjuk, és ha felismerjük, hogy saját világunkat magunknak formáztuk, azt hisszük, hogy ontológiai értelemben is mi teremtettük azt.

Az értelmezési lehetőségek végtelen változatát hajítjuk ki a megismerési folyamat során, majd azt a néhányat, amit átlátunk, törvénnyé emeljük. Semmi baj nem lenne ezzel, ha a felfoghatót, a használhatót a saját világunk szabályozó erejévé tennénk, de mindent csak a saját énünk viszonylatában látunk, így a teljes világot és a többi tudatot is, ezért saját törvényeinknek folyton univerzális rangot adunk. Fajunk erkölcsi és értelmi fejlődését az istennel való szövetségkötésekhez kötjük, és így saját erkölcseink aktuális állapotát isten pillanatnyi erkölcsi állapotához rögzítjük. Fajunkat univerzális entitásnak, értelmünket világformálónak látjuk. Az etikát és az erkölcsöt mindig a fennálló társadalmi állapotból vezetjük le, ez alapján ítéljük meg embertársainkat, és főleg tesszük mindezt isten nevében, mert a korok ítészei mindig felmutatták tetteik égi igazolását. De most rólunk is beszélek, kedves Olvasóim: ha más lényeket talán nem is, de gondolatainkat, érzelmeinket, tapasztalatainkat tudatosan és tudattalanul folyamatosan saját köreinkhez, saját tudatunk általunk éppen felfogható állapotához igazítjuk, sőt törjük és kényszerítjük. Amit éppen a létezésről gondolunk, ahhoz szabjuk az univerzumot, majd vitákat, ellentéteket, vagy éppen szövetségeket kreálunk: mivel nem törekszünk valódi megismerésre, ezért kiöntjük a fürdővízzel a gyereket is, válogatás közben kidobjuk az igazságot is.

A szatipatthána, a helyes éberség csapdája is ez. Az éberség (melyből eddig a test és az érzelmek szemlélését vettük) a tudat éber megfigyelési képességét edzi. Ám ha nem jól végzem a gyakorlatot, akkor az odahelyezett tudat a tárgyhoz tapad, a tárgy pedig megragadja és magával viszi. A tudatnak ezért folyton mozgásban kell maradnia, és mégis mozdulatlannak, felülemelkedettnek és elengedettnek kell lennie. Ezt csak gyakorlással lehet megvalósítani, sőt, megérteni is.

Az elme a tárgyhoz tapadva annak uralma alá zuhan, és mivel alávetett és függő, rögtön a nemtudás állapotába kerül, aminek egyenes következményeként megjelenik a dukkha. Amire figyelsz, azzá leszel, ráadásul nem érted és nem is uralod a tárgyat, mivel a rabja vagy. A majomelme folyamatos ugrálásának hatására az elme tárgyai lesznek a rabtartóink; folyamatosan változnak, szerepet cserélnek, a figyelmünk szétszóródik, és elvész a lehetőségünk az összpontosításra, a szabadulásra. A tiszta szemlélő tudat helyét átveszi a tompa, hétköznapi tudatosság.

Már megállapítottuk, és most sem tehetünk mást: ha azért gyakorolsz, hogy buddha legyél, nem érsz célt. Először buddhának kell lenned, hogy egyáltalán gyakorolhass.

Az éberség második talapzata az érzések szemlélése. Az „érzés” szót itt nem az „érzelem” értelmében használjuk, mert az már reakció az érzésre: ítélkezés, fogalomalkotás, előző tapasztalatok által történő meghatározás és végül az identitásnak való megfeleltetés. Az érzelmek, tehát a válaszok a következő két talapzathoz tartoznak.

Az érzés háromféle lehet: kellemes, kellemetlen vagy semleges. Megfeleltethetőek a három szenvnek, a vágynak, haragnak és káprázatnak. Az érzés a tudatosság elválaszthatatlan velejárója, mivel minden megismerési mozzanatot megszínez valamilyen hangulati árnyalat. Az érzés már a tapasztalás pillanatában jelen van, mielőtt még reagálnánk. Egy olyan tudati esemény következtében jön létre, amit „érintkezésnek” (phassza) nevezünk. Az érintkezés a tudat összekapcsolódása a pillanatnyilag megfigyelt tárggyal valamely érzékszerven keresztül. Egyszerre, egy pillanatban, egy tárgyat figyelünk meg. A hat érzékszervnek megfelelően hatféle érintkezést különböztetünk meg: látási, hallási, szaglási, ízlelési, testi (tapintás) és tudati érintkezés. A tudati érintkezés az elme által történik, amit itt érzékszervként azonosítunk. Az érzések hozzák elő a lappangó szenveket, tehát minden szenvet a külső világ hív felszínre, de mégis mind belőlünk ered. Végül is ezek alapozzák meg a személyiséget, a tudatosságot, az öntudatot, tehát magát a megélt életet: a világ ingerei, amiket a hat kapu valamelyikén keresztül észlelünk, majd erre választ adunk. Ezek a válaszok teszik számunkra felismerhetővé az „ént”, ezek vagyunk, ezt hívjuk életnek. Ám közben ezek azok az észlelések és öntudati elemek, amikre, míg nem vagyunk buddhák, egyetlen egyszer sem adunk valós választ, mert hiányzik a tiszta és tökéletes felismerés, az öt halmaz torzításától mentes elemzés, és az „éntől” mentes válasz. Ez a rabság, ez a nemtudás, minden dukkha alapja.

Mivel szenvek idézik elő a válaszokat, azoknak megfelelőek is lesznek: vággyal teliek, ellenszenvtől teliek vagy káprázat-alapúak, öntudatlanok. Végül mindegyik illúzió-természetű, és céljuk az „én” hamis biztonságba ringatása, hogy el tudja végezni földi életének feladatait, és feledje magasabb célját. A tudat ezt nem gonoszságból teszi, hanem a túlélés érdekében, ezért nem feladatunk legyőzni őt, hanem megérteni, és nemes lehetőségeinek megfelelően használni.

Az érzésekkel való gyakorlás célja, hogy az érzések és a szenvek között a mostani automatikus és öntudatlan kapcsolat helyébe tiszta, megvilágosodott viszonyt alakítsunk ki. Az öröm érzésének nem kell feltétlenül vágyat, a bánat, félelem, fájdalom érzésének pedig nem kell szükségszerűen ellenszenvet kialakítania. A közöttük lévő kötelék valódi tudatosságba emelésének eszköze az éberség gyakorlása az érzések és a tudatunk felett. Az érzéseket, a szenveket, a reakcióinkat megfigyelés tárgyává kell tennünk éberen és meditációban is. Nem küzdünk a világ és az általa indukált érzések ellen, hanem látjuk és használjuk azokat, és nem engedjük, hogy tévedés-alapú, nemkívánatos válaszokat eredményezzenek bennünk. Ha a válasz nem automatikus, nem káprázat-alapú, akkor a nemtelen reakciókkal együtt eltűnnek az általuk előidézett és illúzióinkhoz láncoló kötődések, ragaszkodások is.

A gyakorlás elején ne akarjunk túl sokat, csak figyeljük meg a három nagy érzéscsoportot (kellemes, kellemetlen, semleges) ahogyan felbukkannak bennünk. Igyekezzünk függetlenedni tőlük, és mondjuk: ez nem az enyém, ez nem az énem. Ne azonosuljunk velük, és ne hívjuk, ne marasztaljuk őket. Hagyjuk őket jönni-menni, és maradjunk meg a türelmes megfigyelő szerepében. Csak tudatosítsuk magunkban az érzések színezetét. Az érzések minőségéről így majd átterelődik a figyelem az érzések és a reakciók folyamatára, mert az érzések és az ezekre adott válaszaink csak folyamatok. A szüntelen áramlás csodája lehet először ijesztő, de aztán megnyugtató. Először megrémülhetünk, mert elveszítjük az irányítást, és látjuk, hogy a saját tudatunk feletti hatalmunk eddig illúzió volt. De aztán egyre gyakorlottabbak leszünk, és egy másféle tudatosságban leszünk otthonosak, ami eloszlatja aggodalmainkat. Megértjük, hogy valójában érték-, súly- és valós következmény nélküli áramlások, és a lényeg, a dolgok igazi arca mögöttük rejtőzik.

A gyakorlás kézenfekvő: a gyakorló a tudatosságát az érzés keletkezésének legelső szakaszára irányítja, és világosan tudomásul veszi, hogy az érzés kellemes, kellemetlen vagy egyik sem. Egyszerűen csak tudja, mit érez, és tudatossága már akkor megjelenik, mielőtt az érzéssel kapcsolatos reakciók, kivetítések, önigazolások megjelennének. Észreveszi, hogy hozzáállásunk és személyiségünk mind ezeken az inputokon és az azokra adott válaszokon alapul, sőt azokból képződik.

„És hogyan szemléli, szerzetesek, a szerzetes az érzéseket tudatosítva az érzéseket?

Amikor kellemes érzést tapasztal, a szerzetes tudja: „Kellemes érzést tapasztalok“; amikor kellemetlen érzést tapasztal, tudja: „Kellemetlen érzést tapasztalok“; amikor semleges érzést tapasztal, tudja: „Semleges érzést tapasztalok“.

Amikor kellemes világias érzést tapasztal, a szerzetes tudja: „Kellemes világias érzést“ tapasztalok“; amikor kellemes nem-evilági érzést tapasztal, tudja: „Kellemes nem-evilági érzést tapasztalok“; amikor kellemetlen világias érzést tapasztal, a szerzetes tudja: „Kellemetlen világias érzést“ tapasztalok“; amikor kellemetlen nem-evilági érzést tapasztal, tudja: „Kellemetlen nem-evilági érzést tapasztalok“; amikor semleges világi érzést tapasztal, tudja: „Semleges világi érzést tapasztalok“; amikor semleges nem-evilági érzést tapasztal, tudja: „Semleges nem-evilági érzést tapasztalok.”

Magyarázat: Eszerint a világias érzések azok, amelyek „a világi élethez kapcsolódnak“; a nem-evilági érzések pedig azok, amelyek „a lemondáshoz kapcsolódnak“. Kellemes nem-evilági érzés például az a boldogság, amely meditációból vagy a létezés mulandóságának a belátásából születik. Kellemetlen nem-evilági érzés például a saját tökéletlenségünkre való fájdalmas rádöbbenés, vagy a szabadulás útján történő lassú előrehaladás miatti elkeseredés. Semleges nem-evilági érzés az a felülemelkedett egykedvűség, amelyre a belátás nyomán tehetünk szert. 

A Buddha nem utasította el (sok kortársával és később keletkezett világvallásokkal ellentétben) az érzéseket. Nem utasította el a kellemes érzéseket, és nem kereste, aszketikus megtisztulási céllal, a kellemetlen érzéseket. Nem vágyott és nem tagadott, hanem szelíden és bölcsen figyelt, hogy értsen. Az érzések tudati és etikai következményeit hangsúlyozta, miután megfigyelte nyilvánvaló következményeiket.

Az érzések megfigyelésével könnyen átélhető a létezés három ismérvének igazsága is: könnyen szembetűnő az érzések múlékony természete, nem nehéz belátni, hogy semmi köze az egész létezést behálózó érzéseknek az énünkhöz, és még könnyebben tapasztalható, hogy a hozzájuk való kötődés szenvedést okoz. Ezeket szemlélve kialakul idővel az érzésekkel kapcsolatos szenvtelenség, a tőlük való szabadság, ami ugyanakkor mégis a korábbinál jóval erősebb etikai attitűdöt és empátiát eredményez. A tudás nem csak szabadabbá, de jobbá is tesz.

„Így szemléli, az érzéseket tudatosítván az érzéseket belülről, vagy kívülről, vagy belülről és kívülről egyaránt. Tudatosítva az érzések keletkezési tényezőit szemléli azokat, vagy tudatosítva az érzések felbomlási tényezőit szemléli azokat; vagy az érzések keletkezési és felbomlási tényezőit egyaránt tudatosítva szemléli azokat. Vagy pedig a tudás és éberség létrehozásához szükséges mértékben tudatosítja magában, hogy ‘érzések vannak’. Szabadon szemlélődik, semmihez sem kötődve a világon.

Így szemléli a szerzetes valóban, szerzetesek, az érzéseket tudatosítva az érzéseket.”

Magyarázat: Az érzések keletkezési tényezői: szellemi vakság, vágy, karma, érzéki benyomás és a keletkezés általános jellegzetességei.

Az érzések felbomlási tényezői: az első négy keletkezési tényező megszűnése, valamint a felbomlás általános jellegzetességei. 

A Buddha a nézetek keletkezését a sóvárgásra, a vágyra vezette vissza, amely viszont az érzés hatására kel föl. Ez azt jelenti, hogy az érzések feletti befolyás megszerzésével hatással lehetünk nézeteink és véleményeink keletkezési folyamatára, és nem leszünk többé a rabjaik. A kitartó szemlélődés így felfedi, hogy az érzések befolyásolják és színezik a gondolatokat és a racionalitást. Ezt felfedezve kiviláglik, hogy a racionális gondolkodás érzésekkel és érzelmekkkel szembeni feltételezett elsőbbsége illúzió. Az érzések így építik fel intellektusunkat is, és a tudattalan folyamatok így alakítják ki későbbi értékítéleteinket, egyéniségünket, mindazt a csodálatos, felsőbbrendű „ént”, amire olyan büszkék tudunk lenni.

A gyors visszacsatolás, a környezetre való, annak megfelelő reagálás, az ahhoz való nagymértékű hasonulás szükséges volt a túléléshez, ahogyan szükséges most is. Így működik a világ. De mögötte rejtőzik valami, amit nem ismerünk eléggé. Szokás azt mondani, hogy az ember nem csak test, hanem szellem is. Azt is mondják, hogy nem csak szellem, hanem lélek is. Ám mindezek kötöttek ahhoz az anyaghoz, névhez és formához, melyből születtek. A Buddha hozzátette, hogy e három összetevőn kívül a létezők még Dharmák is, igazságok; van bennük még valami, ami viszont nem kötött, ezért szabadon képes létezni.

Az éberség négy talapzata közül az első a test éber szemlélése. A testünk közel áll hozzánk, minden ingerünk felőle érkezik a tudatba, és folyamatosan használjuk. A test viseli az érzékszerveket, amik érzékelik a környezetünket, és hordozza az elmét, ami értelmezi a tapasztalt ingereket, benyomásokat, gondolatokat, majd ez az elme reagál a testen keresztül a külső világ felé. Mivel a helyes éberség ösvénytagon belül vagyunk, ezért a legfontosabb, hogy az alább következő gyakorlatokat éberen, összpontosítva, tiszta tudatossággal igyekezzük végezni. A négy talapzat gyakorlatai nem öncélúak: céljuk az éberség kifejlesztése, mely képesség akár már önmagában elég lehet a megvilágosodáshoz, mivel a helyes éberség talán a legfontosabb eszköz a tökéletes látás és a foltmentes tudatosság eléréséhez.

A test a legalapvetőbb vizsgálati tárgy. A buddhizmus nem foglalkozik az elkülönült, önálló, életeken átívelően állandó lélek, mag vagy önvaló eszméjével, hanem azt tanulmányozza, amit a hétköznapokban magunk is tapasztalhatunk: akkor születtünk meg, amikor a testünk megszületett, és csak addig élünk, ameddig a testünk él. Ez alól a törvény alól élőlény még nem vonhatta ki magát. A buddhizmus nem foglalkozik felesleges kérdésekkel, a halál utáni létezéssel, hanem azzal, ami a szeme előtt van, ami tapasztalható és megérthető, ezért a test első talapzatnak, első éberen vizsgálandó tárgynak elég kézenfekvő.

A szemlélődés során a saját testünket figyeljük meg. Ennek oka kettős: mások testének vizsgálata lehet elidegenítő vagy vágykeltő, ezért nem érnénk el a kívánt eredményt, másfelől pedig igazán tapasztalatokat levonni abból tudunk, amivel valódi, állandó és élő kapcsolatunk van, ez pedig a saját testünk.

Ezek a gyakorlatok valami hétköznapi és elérhető folyamatot tesznek a meditáció tárgyává úgy, hogy egyszerűen a tudatosság körébe emelik. Megfigyelünk valamit, ami mindvégig az orrunk előtt volt, de eddig nem vizsgáltunk meg éber tudatossággal. A vizsgálódás nem öncélú: az ítélet-mentes, értékelés-mentes puszta figyelem lecsupaszítja tárgyát, és kifejti belőle lényegét, üres valóságát, majd ezzel a tapasztalattal segít megérteni a jelenségek általános természetét, és segít úgy látni a világ dolgait, ahogyan azok vannak.

A tiszta tudatosságnak négy összetevője van:

1. A cselekedet céljának átlátása, vagyis a cél felismerése, és annak meghatározása, hogy ez a cél összhangban van-e a Dharmával.
   2. A cél elérését biztosító leghatékonyabb eszköz megtalálása.
   3. A meditáció területének tiszta tudatossága, vagyis az, hogy a tudatot állandóan meditációs keretek között, meditációs szemléletben tartsuk mindenféle cselekedetet végrehajtása közben.
   4. A káprázattól mentes átvilágítottság, vagyis a cselekvés személytelen folyamatként történő észlelése, amely mentes bármiféle irányító én-entitástól.

A buddhizmus egyik alapvető szúttája, a Szatipatthána szútta írja le a négy talapzatot. A test szemlélése az alábbi részekből, módszerekből áll:

A.) Légzésre irányuló éberség

A légzés megfigyelése a legegyszerűbb, ráadásul szinte akárhol és akármikor végezhető gyakorlat. De nem csak ezért van kiemelt szerepe: az egyetlen testi működésünk, amelyik egyszerre folyamatos, megszakítatlan, szelíd a ritmusa, a felszínen tapasztalható és összeköti a külső és belső tartományokat. Folyamatos, mert egész életünkön át egyetlen pillanatra sem szakad meg, hiszen még a ki- és belégzés közötti légzésszünet, mikor a légzés iránya megfordul, is a része. Megszakítatlan, mert csak nagyon rövid ideig nélkülözhetjük. Szelíd a ritmusa, mert pl. a szívverés is folyamatos, de erős, ütésre emlékeztető a működése, míg a lélegzés halk, alig észrevehető. A szívveréssel, bélmozgással, egyéb zsigeri működéssel ellentétben a felszínen zajlik, a kifújt levegő észlelhető, ezért könnyű megfigyelni, de talán a legfontosabb tulajdonsága, hogy minden pillanatunkban összeköti testünk belső mélységeit a külső világgal, mert ki-be áramlik a két tartomány között állandó kapcsolatot és információcserét biztosítva.

A légzés tudatosítása rendszerint „meditációs gyökértárgyként” szolgál, és a szemlélődés egész folyamatát megalapozza. Kezdő gyakorlóknak is hasznos, de megvilágosodás előtt állóknak is, mert a légzés tudatossága önmagában elvezethet bennünket az Ösvény összes fokára, egészen annak betetőzéséig, a teljes felébredésig. A Buddha is ezt a meditációt használta megvilágosodása éjszakáján. Nézzük, mit mondott a légzésről:

„A szerzetes kimegy az erdőbe, egy fa tövébe vagy egy üres kunyhóba, és leül. Lábát keresztbe teszi, testét kiegyenesíti, éberségét megalapozza maga előtt, éberen lélegzik be, éberen lélegzik ki:

1. amikor hosszan lélegzik be, tudja: hosszan lélegzem be;
2. amikor hosszan lélegzik ki, tudja: hosszan lélegzem ki;
3. amikor röviden lélegzik be, tudja: röviden lélegzem be;
4. amikor röviden lélegzik ki, tudja: röviden lélegzem ki;
5. amikor az egész testet megtapasztalva lélegzik be, tudja: az egész testet megtapasztalva lélegzem be;
6. amikor az egész testet megtapasztalva lélegzik ki, tudja: az egész testet megtapasztalva lélegzem ki;
7. amikor a testi késztetést elnyugtatva lélegzik be, tudja: a testi késztetést elnyugtatva lélegzem be;
8. amikor a testi késztetést elnyugtatva lélegzik ki, tudja: a testi késztetést elnyugtatva lélegzem ki.”

B.) Testhelyzetek és tevékenységek

 „Amikor megy és jön, tiszta tudással teszi; amikor előre néz és oldalra néz, tiszta tudással teszi; amikor behajlítja és kinyújtja tagjait, tiszta tudással teszi; amikor ruházatát viseli, köntösét és szilkéjét viszi, tiszta tudással teszi; amikor eszik, iszik, ételt fogyaszt és ízlel, tiszta tudással teszi; amikor ürít és vizel, tiszta tudással teszi; amikor jár, áll, ül, elalszik, felkel, beszél és csendben marad, tiszta tudással teszi:

1. amikor jár, tudja: járok;
2. amikor áll, tudja, állok;
3. amikor ül, tudja, ülök;
4. amikor fekszik, tudja, fekszem.”

A négy testhelyzet egyben négy meditációs forma. A gyakorló észben tartja a tevékenységet, nem kapcsol hozzá semmit és senkit, leginkább önmagát nem, mert állandóan felteszi a kérdést magának: ki végzi ezt a tevékenységet? Így majd előrehaladottabb gyakorlóknál eltűnik az „én”, és a hamis meggyőződés, hogy „járok.” Annyi marad: „a test jár”. Fontos, hogy nem cél az elidegenedés semmitől, önmagunktól sem. Az elidegenedés elszakít a tárgytól és a tapasztalattól, és ezzel messzebb kerülhetünk az igazságtól, mint a gyakorlás előtt voltunk.

C.) Testrészek és elemek

A test anatómiai felépítése fölötti szemlélődés (a test nem vonzó természete fölötti szemlélődés):

„Szerzetesek, erre a bőrrel borított testre úgy tekintsetek a talpától a hajszálak végéig, mint ami sokféle tisztátalansággal van tele, a következőképpen: ebben a testben van haj, szőr, köröm, fog, bőr, hús, ín, csont, csontvelő, vese, szív, máj, rekeszizom, lép, tüdő, bél, bélfodor, gyomortartalom, ürülék, epe, nyálka, genny, vér, verejték, zsír, könny, háj, takony, ízületi folyadék, vizelet, és bármilyen más rész, ami csak előfordul.”

„Ahogy lent, úgy fent, ahogy fent, úgy lent: mert bár a fenti elvileg nemesebb, de a tárgyilagos vizsgálat elvezet ahhoz a megértéshez, hogy mindegyik azonos természetű.” Lényegét tekintve egyik testrész sem szép, a test kifordítva bűzös és undorító. Ebben a tapasztalatban nem az a lényeg, hogy a test nem szép; ezt a tényt csak az önmagunkhoz és a többi testhez való ragaszkodás megszüntetése miatt kell megértenünk. A lényeg, hogy a test semmilyen, egy eszköz, és bár nagyon hasznos eszköz, mert életben tart és összekapcsol a világgal, de semmi más, legfőképpen nem vágyunk vagy rajongásunk tárgya. Félteni is értelmetlen, mert a test megöregszik, megcsúnyul, beteg lesz és meghal, ez elkerülhetetlen.

A saját testet vizsgáljuk, mert az a miénk, arról vannak élményeink. Felismerjük, hogy a test nem szép, majd azt, hogy nincsenek minőségei, így megszűnik a vágy. Nem cél az undor és az ellenszenv, sőt, probléma, ha ezek fellépnek, mert akkor a vágy szenve helyett az ellenszenvvel kell megküzdenünk. A cél a belátás, a valóság ragaszkodás-mentes elfogadása. A középútra törekszünk az aszkézis és a vágytól való elragadtatottság között. Ahogyan a babbal teli zsák szemlélése sem vált ki érzelmi reakciót, úgy a saját test szemlélése se okozzon kötődést.

A test nem vonzó természete fölötti meditálás úgy fordítja vissza az érzékiség, a hamis észlelés áradatát, hogy ledönti annak észlelési támaszát. A vonzónak látott test felé vágy gerjed, az undorítónak látott test felé ellenszenv ébred. Mindkét szemlélet torzítja és hamisítja az észlelést. Célunk, hogy a testet annak lássuk, ami, így végre azt a maga valóságában tudjuk vizsgálni és elfogadni.

A test szemlélése a négy elem alapján:

„Szerzetesek, erre a testre, bárhol, bármilyen helyzetben legyen is, úgy tekintsetek, mint ami elemekből áll: ebben a testben van föld-elem, víz-elem, tűz-elem, levegő-elem.”

A négy elem nem konkrét létező, csak a négy alapvető minőséget jelöli, semmi mást: szilárdság, folyékonyság (kohézió), hő (energia) és a mozgás. A test működésében így a világ működése figyelhető meg. A saját test, mások teste, az élettelen tárgyak mind személytelenek. Minden, aminek neve van, nevezhető máshogyan is, és egy másik kombinációban elveszti meghatározottságait, leveti a nevet és a formát. A test nem „én” vagy „enyém”, hanem csak az összetevők kombinációja. Egy karmikus képződmény, egy használati eszköz, alázatos alapja és szolgálója az életnek, mely megérdemli a tiszteletet és a nemes figyelmet, de a hozzá való kötődés miatt a halálban vele együtt való elsüllyedést ne vállaljuk.

D.) Temetői szemlélődések és halál-meditáció

Temetői szemlélődések:

Kilenc szakaszban végezték a korabeli szerzetesek. Akkoriban gyakori volt, hogy a holttesteket a temető földjén szabadon hagyták, ahol a ragadozók dézsmálták, a napfény szárította őket, míg porrá nem omlottak. Nekünk erre már nincsen lehetőségünk, de el tudjuk képzelni, illetve számtalan bomló és pusztuló lényt vagy tárgyat tudunk megvizsgálni környezetünkben, hogy el tudjuk végezni ezeket a gyakorlatokat. A kilenc szakasz a következő:

„Mintha látnátok egy temetőbe kivetett holttestet, egynaposat, kétnaposat vagy háromnaposat, amely felpuffadt, kékes színű és nedvedzik … amelyet varjak, héják, keselyűk, kutyák, sakálok és különféle férgek falnak … vérfoltos, inaktól összetartott csontvázat, amelyen még van hús … inaktól összetartott, hús nélküli, vértől foltos csontvázat … inaktól összetartott csontvázat, amelyen már nincs hús és vér … minden irányban szétszóródott csontokat … fehérre fakult, kagylóhéj-színű csontokat … egy évesnél régebbi, kupacokba halmozódott csontokat … elrothadt, elporladt csontokat – ezt a testet így hasonlítsátok össze azzal: ennek a testnek is ilyen a természete, ilyenné lesz, ezt a sorsot nem kerülheti el.”

A test visszataszító természete közös minden élőben, és a halál minden élőlény elkerülhetetlen sorsa. A vágy ellenszere, és a mulandóság megértése könnyen gyakorolható ezt belátva. A bomlást felfedezhetjük a saját testben, és megláthatjuk mindenben. Ennek az észlelésnek sem szabad ellenérzést vagy szorongást kiváltania. Derűvel és megértéssel kell végeznünk az összes felsorolt gyakorlatot, és a bomlásban is a természetes és fájdalommentes körforgást kell meglátnunk, hogy el tudjunk szakadni a rögzítettség, állandóság nemlétező kapaszkodójától.

Halál-meditáció:

Nem biztos, hogy a következő lélegzetvétel megtörténik, vagy a következő falatot a szánkba vehetjük. Ha el tudunk helyezkedni a jelenben, megéljük a halál elkerülhetetlenségét, megtalálhatjuk a nem-halált. De nagyon fontos, hogy mindez ne eredményezzen hamis reményt, kapaszkodást, menekülést és illúziót, és ne akarjuk rögzíteni a jelent.

Látjuk tehát, hogy az összes gyakorlatnak az éberség ad értelmet. A testet, a testhelyzeteket, a légzést, a test felbomlását és a testrészeket is azért szemléljük, hogy a tökéletes látás fényénél levonhassuk a legalapvetőbb következtetéseket az életről. Azt a dolgot vizsgáljuk, amihez a legtöbb közünk van, ami életünk minden pillanatában velünk van, sőt, ami életben tart, és amin keresztül szerezzük összes tapasztalatunkat, és ez a testünk. A legalapvetőbb következtetések pedig a buddhizmus alapigazságai, melyekről már sokszor szóltunk: ami születik, az meghal, mert az elmúlás élő és élettelen számára is elkerülhetetlen; az élők és a dharmák is mind éntelenek; valamint mindennek a nemtudása dukkhát és szenvedést okoz.

Az ablak redőnye mögött állt. Idős volt, ráncos, aszott és elkeseredett. A redőny résein keresztül figyelte a langyos éjben elhaladó vidám, fiatal embereket, párokat, az újakat, a reménytelieket, a vidámakat. Mögötte a kis lakás konyhája, némi maradék a tűzhelyen, a serpenyőben, a konyhapulton, a lelkében. Szeme élesen vizsgálta a többit, a kintieket, akik nevettek vagy csak sétáltak, szerettek és fogták egymás kezét, beszélgettek és terveik voltak. Itt, a redőny mögött sötét volt, kicsi volt a konyha, a falak közel álltak egymáshoz, hozzá és a végtelen beláthatatlan tereihez. Odabent és kint is tűz lángolt, de szemei szűkre élesedtek, szűkre, mint a redőny rései, szűkre és élesre, vijjogóra. A redőnyön belül homály volt, odakint, az éjjeli lámpák alatt fény, fénykörök, benne a sétálókkal, a beszélgetőkkel, a vidámakkal, akik előtte voltak annak, aminek ő a végén.

De bent is tűz gyúlt. A tűz nem huny ki az öregséggel, csak átalakul, izzássá, a veszteség, a vereség tűzévé, és a sétálók, az utat járók felé nyúl, és egyesül velük. Nem látja egymást a két tűz, de az elmenő szívben és a születőben ugyanaz lángol.

A konyha kövei kezdték. Az első lassan elengedte ragasztásait, feloldotta a többiekhez fűző kötéseit. Áthalványult, finoman megremegett, meghajolt, beleborzongott születésébe, és az öreg mögött, akinek résnyi szemei a sétálókat őrizték, ívben meghajolva felemelkedett. Kékes, színes, bársonyos hullámok csorogtak belőle a többi kőre, amik mind ébredni kezdtek. A többi kő is duzzadt, egymásra nézett, szeretett, akart, és a konyha padlója egy áttetsző, átizzott, átlényegült érzéssé vált. Kint a szeretők sétáltak, öleltek, csókoltak, nemzettek, az éjjeli lámpák fénye sárga burokba vonta testüket, a csillagok, a végtelen éj felé tárták magukat. Táncolt a kívül és a belül. Bent, az öreg nő konyhájában már felemelkedtek, remegtek a kövek, alászálltak, és megcsókolták az asztalt. A régi, mocskos falábak hullámzó kéjjel kiáltottak az asztal lapja felé, aki viszonozta szerelmüket. A vén, leselkedő asszony mögött párzott a kő a fával, és berobbant a konyhapult, millió szikrát szórt szét, magokat repített a konyha levegőjébe, az új világteremtésbe. Az edények szenvedéllyel keresték a kanalak ölét, a kések a lábosokkal elegyedtek izzó táncba, a konyharuha egy tál vágyába olvadt, és az öreg csak nézett tovább a résen, nézte a kint táncolókat.

Nem volt megállás, a világot alkotó elemek a világon túlit akarták, a konyha minden alkotórésze a megváltást kereste. A teremtő párzás az öregasszony bokájához ért. Felkúszott szegényes ruháján, papucsa felsóhajtott, és szikrázva oszlott a levegőbe, az ablak párkánya a redőny köré csavarodott, és a teremtés akkor és ott, abban a konyhában felmorajlott, ahogyan egykor a magányára ébredő isten. A folyamat megállíthatatlan volt. A kint táncolók szörnyekké és angyalokká nemesedtek, egyik a másik után tűnt el az ölelésben.  Bent, a magányos, régen megállt idejű félhomályban, az öreg nő konyhájában megkezdődött a világ teremtése, egy új világé, tele reménnyel, igazsággal, küzdéssel és tanítókkal. A kinti táncosok új nemzedéke emelkedett fel a konyhai eszközök egyesülése nyomán, az anyag a fénnyel, a gondolat az isten érzelmeivel olvadt össze, de az öreg még a résen át nézte irigyen a kintieket. Bent a falakról remény csurgott alá, az új, a megnevezhetetlen, a rendkívüli, a megváltást ígérő, és egy villa meg egy lábos nászából megszületett a megváltó. Az anyag őrült kavargásából csillagrendszerek léptek elő, és idő teremtetett, és buddhák sora emelkedett fel, akik tanították a végtelen körben kavargó létezőket, a rabságban sínylődők tömegét.

A konyha lett a világ, az öregasszony lett a világ, amíg nézte a táncolókat, a beszélgetőket, a fiatalokat. Nem volt semmi többé rajta kívül. Papucsa, göcsörtös ízületei, ráncai, fonnyadt izmai, elhasznált teste, torz indulatai, betegessé nyomorodott vágyai fülsiketítő robbanással szórták szét az új világ magvait, kicsiny konyhája, elnyűtt élete, meg nem értett tapasztalatai az új világokat megváltó bölcsesség alapjaivá váltak. A redőny levált kereteiről, az öreg szemei lecsukódtak, hogy ne lássák a kint sétálókat, átölelte élete, előbújt minden elgondolt gondolata, mindent átélt érzelme, és felhalmozott valóságából milliószám gurultak szét az új világokba apró, utat kereső, izzó, tápláló kis lények, akik keresték helyüket az örökben. A kint táncolók nem vettek észre semmit, még köreik tartották őket kijelölt helyükön, még ideje volt megtalálni, felszabadítani, átlényegíteni, megfejteni saját teremtményeiket. Az öreg elengedte a redőnyt, ujjai leváltak az ablakpárkányról, hiszen azok már úgyis saját táncukat járták a konyha többi élővé ébredtjével, ráncos arca elsimult, fejét hátravetette, karjait széttárta, és a mögötte dúló harcos, szétsugárzó, csendes, csodálatos mély szépségbe vetette magát, és süllyedt, emelkedett, halt, kibújt, elmerült és felbukkant, míg csak világai, teremtményei nem engedték végleg elpihenni itt és odaát egyaránt.

A tűzzel telt mező szélén álltam. Szelíd este volt, susogó fákkal, halk, éjjeli zajokkal, tücsök ciripelésével, kedves, lágy meleggel és tomboló lángtengerrel. Kicsit beljebb, a fák és füvek között született az élet és ébredt a világ, itt pedig a lángban enyészett el mind. Az én dolgom lett volna nemzeni és égetni, de nem értettem a feladatom, hacsak nem én vagyok Siva, Brahman, vagy valamelyik a kereket forgatók közül, ám ha nem, akkor hogyan bízhatták rám ezt a feladatot? Persze álom is lehet, káprázat is lehet, tévedés is lehet.

Kerestem egy helyet, ahonnan átláthatom az egészet. Ahol nem tör fel az ismerős érzés, a gyermekkori, mikor hason fekve a füvek között a hangyák és porszemnyi rögök életét figyeltem. Kicsiben egy teljes világ. Az emésztő tűz azonban valóság volt, bekebelezett kicsinyt és nagyot, ezért eleget kellett teremtenem, hogy ellensúlyozzam a pusztítást. Ez most más volt, mint az izzó város. Ez a tűz feldúlta a selymes partokat, elolvasztotta a bársonyos domboldalakat, és hamvakká porlasztotta az élőket.

A világ a fejemben van. Addig terjed, ameddig én terjedek, annyira bonyolult, amennyire el tudom képzelni. Nincs más közel és távol, nincs senki, csak én, itt bent és ott kívül. Csak a tökéletes, a végtelenben tovább nem finomítható magány termi meg a tökéletes, a létezők milliárdjaival benépesített világegyetemet. Csak a végtelenné sűrített, már tovább nem osztható pont lehet a határtalan és örök tágasság. Csak a tovább nem egyszerűsíthető tartalmazza az összes létezőt és az összes érzést, gondolatot és eszmét.

Lépteim nyomán tűzfoltok támadtak, értem, a hely ezek szerint inkább következmény, mint ok. Mindegy. Be kell lépnem azon a nagy, sötét kapun, amin túl semmi nem vár, mert ami várhat, az szükségszerűen még ideát van. Levetem hát ismert és ismeretlen alkotórészeim, okaim és következményeim, lágyan, csukott szemmel elengedem magam, hanyatt, széttárt karokkal, lassan belesüppedve az érthetőn és érthetetlenen túliba. A tűz feléget, a szél szétfújja porom, mert azon a kapun nem lehet belépni, már maga a vágy is illúzió. Itt, még ideát kell teljesen megsemmisülni, mert itt van a kapun túli, még ideát van az átillanás lehetősége. Itt, ahol állok, itt van a hely és a nem-hely, itt teszem meg az első lépést és az utolsót is, itt nemzek és itt oszlok el, és ez a hely a kapu másik oldala, mert a kapunak nincs valóban másik oldala. Minden és mindig csak itt volt, ezen a parton.

Nem akkor szabadulok, amikor bárhol és bármin átlépek, hanem amikor itt, ahol ismernek és ahol én is ismerek, születtem és meghalok, amikor itt oldok és illanok, ahol létezhettem, ahol engedek és elválok, felfénylek és elsötétülök.

Mindig láttam ezt a partot, mindig ismertem ezt a kaput. Most nem történt más, csak ideértem.

A Dharma, a végső tapasztalat nem misztikus, nem titokzatos, nem csodálatos. Semmi más, csak a valóság, a bennünk már eleve meglévő igazság felismerése saját tapasztalataink által. Lényeges, hogy saját tapasztalataink által, mert átadhatatlan, megtanulhatatlan, másoktól nem elleshető. Gyakorlással, éberséggel kell edzenünk tudatunkat, hogy felismerje és megértse a tapasztalatok által állandóan közvetített valóságot. A Dharma minden pillanatban elérhető, és mindig önmagunkon belül található. Közvetlenül látható, és türelmesen vár, hogy felfedezzük. Közvetlenül, nekünk kell megismernünk. Az úton haladva segít a tanítókba vetett bizalom, a dharmikus irodalom, a bölcs tanácsok, de végül a belátó és közvetlen, áttételek nélküli megértést nekünk kell megszereznünk.

Páliul szatinak nevezik ezt a tudati képességet, és többértelmű:

1. Emlékezés: Az egyik tudattényező (csétaszika). Az emlékezettel idézzük fel a múltat, nem a tudattal, hiszen a felejtéssel az emlékezet vész el, nem a tudat. Az emlékezet számtalan módon felidéződhet, külső vagy belső késztetés hatására, de sokszor nem tőlünk függ felbukkanása. Kiszolgáltatottak vagyunk neki, javarészt rejtve munkálkodik, és így alakítja életünket, mi pedig bábként engedelmeskedünk.

2. Az öt képesség és a hét megvilágosodási tényező egyike.

3. A valóságelemek (dharmák) osztályozása során az üdvös tudattényezők egyike.

4. Éberség: Az éppen jelenlévő dolgok felismerése, emlékezetben tartása, magas fokú figyelemmel kísérése. A legalapvetőbb buddhista meditációs gyakorlat. Mi most ebben az értelemben fogjuk használni, mert erre a tulajdonságára épít a helyes éberség, mint ösvénytag.

Az éberség három dolgot jelent: figyelést, jelenlétet és tudatosságot:

1. Figyelés: A figyelem adott tárgyra való irányításának képessége, egyáltalán az az intellektuális lehetőség, hogy egy dolgot észrevegyünk és el tudjuk különíteni a környezetétől.

2. Jelenlét: A felismert tárggyal való azonosulás képessége, az az értelmi és érzelmi fejlettség, aminek segítségével a dologgal egy időben és térben, azt elfogadva és megértve tudunk tartózkodni.

3. Tudatosság: Az éber figyelem során szerzett tapasztalat tudatba való integrálásának képessége, a tapasztalat magasabb szintű, általános értelmezésére való készség és hajlandóság.

A tudatosság a hétköznapok során is minden érzékelésünkben és tapasztalatunkban jelen van. A környezet tárgyaival és jelenségeivel való minden érintkezésünkkor megjelenik az érzék-tudatosság, majd a tárgy-tudatosság a tudatban, és az öt halmazon átszűrődve ezek mind egy újabb motívumot tesznek hozzá nézeteink, véleményeink, ítéleteink, tehát személyiségünk és identitásunk végtelenül komplex rendszeréhez. Ez a rendszer a kis-tudatunk, és mint már többször írtuk, alapvetően nemtudás-alapú (avidjá), hiányos, töredékes és mi, az Ösvényen haladva, ezt a felfoghatatlanul bonyolult káprázat-monstrumot akarjuk rábírni a tökéletes tapasztalásra, érzékelésre, látásra. Tehát tudatossággal most is rendelkezünk, de a szati tudatossága más: a helyes éberségben a tudatot folyamatosan a puszta figyelmen tartjuk. Mint már megállapítottuk, egy ilyen univerzum méretű objektumot, mint a saját elménk, nem lehet közvetlenül megváltoztatni, ráadásul nem is szabad, mert az átalakításra irányuló törekvésünk csak újabb hibás nézetekkel gazdagítaná a már meglévő rendszert, és a legjobb esetben is a munka végére máshogyan lenne hibás. Ezért csak figyelünk, elkerülve az újabb nézetek, vélemények és ítéletek kialakulását. Megfigyeljük reakcióit, működését, és bármit tapasztalunk, azt ellazultan, szelíden és megértően tudomásul vesszük.

A tudatot arra képezzük, hogy a pillanatban maradva nyitottan, nyugodtan, kizökkenthetetlenül, figyelő készenlétben szemlélje a világot, azaz saját magát. A világ nem azért saját magunk, mert olyan csodálatos személyiségek vagyunk, vagy mert bármivel is egyek lennénk; el kell felejtenünk ezeket a romantikus és zagyva, önhitt és ezoterikus ostobaságokat. A tudatunk szeretné ezt hinni magáról, de mi tudjuk, hogy mivel semmi mást nem láthatunk magunkon, azaz saját tudatunkon kívül, ezért amit látunk, az a világ.

Tehát a tudatot arra tanítjuk, hogy minden értelmezést és ítélkezést függesszen fel, vagy ha mégis elkalandozik, és valamit megragad, azt vegye észre, majd ezt követően engedje el. Mindig, újra és újra, amíg semmilyen kapaszkodója nem marad. Bármi merül fel, tudja: „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az énem”. Minden pillanat állandóan térjen vissza a jelenbe, minden gondolat szabadon jöjjön-menjen a tudatban. Lényeges, hogy ne akarjuk elvágni a gondolatok folyamát. Az elme ilyen, mindig gondolkodni fog, így működik. Ne alkalmazzunk erőszakot rajta vagy magunkon, hadd mozogjanak a gondolatok kedvükre, tegyék a dolgukat, mi csak figyeljük őket, és törekedjünk rá, hogy egyiket se fogjuk meg, ne marasztaljuk, és ne hívjuk, ne örüljünk neki, vagy ne bánkódjunk miattuk, bármilyenek is. Ha ebben kitartóak vagyunk, egy idő után nem is fogjuk látni képzelt minőségüket.

Általában azt hisszük, hogy éberek vagyunk, és tudatában vagyunk az életünknek, de ez is káprázat. Alig-alig vagyunk egy-egy pillanatra valóban éberek, és azok közül a pillanatok közül is alig emlékszünk néhányra. Ráadásul ezek az emlékek is később átszíneződnek, módosulnak a rájuk rakódó időben. Senki nem tudja akár csak az elmúlt öt percének az összes érzékszervi, gondolati és elméjét érintő pillanatát maradéktalanul felidézni. Érzékszerveink javarészt felületesen működnek, a fejünkön átvillanó milliónyi gondolat csak kicsiny töredéke tudatosul, a zsigeri, alacsonyabb rendű funkcióinkról pedig szinte fogalmunk sincs. Az életünkön úgy haladunk át, hogy szinte semmit nem veszünk észre a közvetlen környezetünkből, vagy amit igen, azt is felületesen, mintha végig álmodnánk. De jól van ez így, mert ha minden érzékszervünket és elménket érő külső és belső inger tudatosodna, nagyon hamar megbolondulnánk. A szati ezért nem képességet fejleszt a szó hagyományos értelmében, nem szupererő, aminek segítségével majd egyre több ingert tudunk feldolgozni és megfigyelni, mert ezzel csak felesleges ismereteinket szaporítanánk. A szati megtanít éberen és kötődésmentesen, tisztán figyelni arra, ami a szemünk elé kerül, hogy majd úgy láthassuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.

A megismerési folyamat értelmező. A tudat csak igen rövid ideig észleli a tárgyat mindenfajta fogalomalkotástól mentesen. A kezdeti benyomás megragadása után azonnal gondolkodási műveletekbe kezd, és lefordítja a jelenséget saját tudatszerkezete számára, beleerőlteti saját kategóriáiba, és így azonnal a maga képére alakítja. A jelenségről fogalmat alkot, azt a saját gondolatai megerősítésére használja, mindig, mert még a cáfolatokat is csak saját nyelvén és gondolati konstrukcióján belül képes értelmezni. A Buddha ezt „papancsa”-nak, fogalomburjánzásnak nevezte. Ez a burjánzás, feldíszítés kizárja, hogy a fogalom a maga igaz módján megmutatkozzék. És már ez a megállapítás is sántít, ugyanis nem létezik a fogalmaknak „igaz” formája, hiszen már ez is minősítés, értékelés, és az igazság mindig csak egy sajátos gondolati környezetben értelmezhető.

A tudatunk tehát egy tákolmány, önmagát maga magával erősítő és igazoló képződmény. Vele születtek lehetőségei, alapvető fejlődési irányai. De szerencsére létezik az az előbb említett pillanat, ami az észlelés és a fogalomalkotás között a légüres térben lebeg, amikor az elme még nem módosította az észleletet. Ez a pillanat a miénk, ezt kell az éberségnek megtalálnia és a jelenben maradva megfigyelnie. Ekkor még nem találta meg a tárgyat az intellektus, nem vetették rá magukat a szenvek, nem alakult ki hozzá viszonyulásunk, vágyunk vagy ellenszenvünk, nem ítéltük meg felületesen és tévesen, és nem dobtuk egyik elmebéli dobozunkba sem. Itt lehet a szatit a legjobban alkalmazni, gyakorlással, meditációval.

A helyes éberség feladata a megismerési mező kitisztítása, a gondolatok és a tudat önhittségének megszüntetése, a mulandóságra és az éntelenségre való rádöbbenés. Az a tiszta tapasztalás, ami az okos emberből bölcset farag. Az éberség gyakorlása nem fokozott cselekvés, inkább nem-cselekvés: nem gondolkozás, nem ítélkezés, nem asszociálás, nem reagálás, nem önmagunk hamis mítoszának további építése. Mindezek ugyanis hamis beavatkozások, amikkel a tudat manipulálja számunkra a valóságot. Nem kell attól félnünk, hogy a megvilágosodás után életképtelenek leszünk, és többé nem tudunk a bevált fogalmi keretek között, társadalomban létezni, mert a helyes éberség gyakorlásával a tudat működését nem írjuk át, nem állítjuk le, csak felismerjük módszereit, és nem hagyjuk többé becsapni magunkat. A világ kinyílik és érthetővé válik, a tapasztalatok, gondolatok tovább áramlanak bennünk végezve dolgukat, de mi már nem ragaszkodunk hozzájuk, felszabadulunk.

Az éberség feloldja a lélek csomóit, gubancait, és közvetlen rálátást biztosít a létezésre, mielőtt a tudat újra összekenné azokat saját értelmezéseivel. Stabilan lehorgonyozza elménket a jelenben, a valóságban, az időtlenben. Megszünteti a szorongást, feloldja bennünk a dukkhát, és végül mégis csak legyőzhetetlenné tesz: nincsen a szenvedésnek fogása azon, aki nem fog semmit. Bölccsé és nyugodttá alakít. A belső nyugalom hat a világra, és kívül is nyugalmat teremt. A helyes éberség a meditáció során nem engedi elkóborolni a tudatot, hanem a tárgyon tartja, ezért az Ösvény végigjárásához, a bölcsesség végső megszerzéséhez elengedhetetlen. Ereje annyira nagy, hogy a Buddha szerint csak a szati helyes gyakorlásával lehetséges megvilágosodni.

A következő bejegyzésekben megvizsgáljuk az éberség négy talapzatát a buddhizmus egyik alapvető szúttája, a Szatipatthána szútta segítségével.