A szentiratok másik nagy csoportját alkotják az upanisadok, melyeket Védántának, azaz a Véda végének is neveznek. Évszázadokon keresztül a hindu vallásfilozófia legfőbb forrását jelentették, és kiindulópontjául szolgáltak a hinduizmus minden filozófiai irányzatának. Puránák, tantrák, imák és himnuszok sarjadtak belőlük, és bölcsességük a hétköznapi életbe is átszivárgott. Tanításaikat, szövegüket a mester a tanítvány fülébe súgta, amit tilos volt illetékteleneknek továbbadni, csak beavatottaknak. Srutinak, tehát kinyilatkoztatásnak tartják az upanisadokat is, melyek nem csak emberi bölcsességeket tartalmaznak, hanem megszabadító igazságokat is.

Nem modern értelemben vett filozófiák, mert rendszertelenek, példákkal, metaforákkal élnek, nem egységesek, eredetük szempontjából is heterogének. Ugyanígy vegyesek tanításaik is, pl. a végső megszabadulás elérésére harminckét vidját (tudás ösvénye) kínálnak fel, és a valóságot is sokféleképp ábrázolják. Négy közös réteg azonban megfigyelhető bennük:

1. A tudás négy szintje

Az upanisadok nem titkolják, hogy a bennük foglalt tudás megszerzése, elsajátítása embert próbáló és hosszadalmas folyamat, és egy élet nem is elég hozzá, hanem számtalan újjászületés során kell a bölcsességben tartózkodni, míg eredmény érhető el. Az egyik történetben Pradzsápati, a Teremtés ura elé járul Indra, az istenek ura, és Virócsana, a démonkirály, hogy megismerjék a valódi lelket, így minden vágyuk beteljesedjék, és megszabaduljanak a haláltól és a szenvedéstől. Felajánlják, hogy tanítványokká szegődnek. Pradzsápati felfogadja, és harminckét évig dolgoztatja őket anélkül, hogy tanítást adna, vagy akár csak egy szót szólna hozzájuk, majd az évek leteltével megkérdezte őket, akarják-e még a tudást. Ők megerősítik elhatározásukat, mire a Teremtés ura kéri, hogy öltsék fel legszebb ruhájukat, nézzenek a tükörbe, és amit látnak, az a lélek. Virócsana megelégszik ezzel a válasszal, hazatér, és elújságolja, hogy a lélek a testi örömökben és a szépségben keresendő. De Indra kételkedni kezd, mert a tükörben látott test megbetegedhet, szenvedhet és végül elpusztul. Ezért visszamegy, hogy tovább tanuljon.

Pradzsápati további harminckét évig dolgoztatja, majd újra tanítja: azt mondja, hogy a valódi, halhatatlan lélek nem más, mint ami álmainkban vándorol, korlátoktól mentesen. Indra először örül, de aztán újra gyanakszik, hiszen az álmok sem mindig kellemesek, ott is van szenvedés, nem korlátlan a boldogság. Ezért visszatér, Pradzsápati megdicséri, és újabb harminckét évig dolgoztatja. A következő tanításban azt mondja, hogy a lélek az, ami az álomtalan mély alvásban lakozik, de Indra újra gyanakszik, mert ekkor lehetünk boldogok, de nem tudunk róla, és nem emlékszünk rá. Pradzsápati ekkor még öt évet kér, majd átadja a legvégső titkot: minden, ami a testhez kötődik múlékony, elégtelen és szenvedésteli. Csak a testtől való függetlenedés adja meg a boldogságot, győzi le a szenvedést, a halált, csak így érhető el a halhatatlanság és a boldogság.

Még az istenek urának is egy évszázadra, teljes lemondásra és megalázkodásra volt szüksége, hogy megértse a titkot, mi pedig csak emberek vagyunk, üzeni a szöveg. A másik üzenet az upanisadok alapvető tanítási módszere, ami négy egymásra épülő szintet különböztet meg, melyek az önérzékelés formáiban térnek el (éberség, álom, álomtalan mély alvás, testetlenség):

• Az éber állapot a legalacsonyabb szintű, ekkor az érzékek működnek és érzékelnek, a valóság pedig racionálisnak tűnik. A lélek milliárd darabra szakad, és ezekkel a darabokkal azonosítja magát, melyeknek mind alávetettje lesz.
• Az álom magasabb szintű érzékelés, mert már feloldódnak a logika, a tér és az idő szabályai.
• Az álomtalan mély alvás állapotában a lélek és a szellem elválik a valóságtól és annak érzékelésétől, ezért az eredeti célnak leginkább megfelel, csak nem tudatos.
• A legmagasabb szint azonban az utolsó, mely már nem írható le a tapasztalati valóság fogalmaival. Ez a tiszta éberség, a teljes tudatosság és kötetlenség, a lélek valós természete.

Látjuk, és ez nem kritika az upanisadok bölcsességével szemben, hogy a testi kötöttség feloldódásával egybekötötték a teljes szabadságot, és nem számoltak a lelki és szellemi kötöttségekkel. Innen ered a hindu társadalom hite az aszkézis, a végső lemondás erejében. Ezt az egyensúlyt, a középutat majd a Buddha hivatott megteremteni.

2. Az önvaló és az abszolút: átman és brahman

Az upanisadok fő célja önmagunk megismerése, mert csak így válhatunk azonossá magunkkal és az igazsággal. Szerintük, aki megismerte öntermészetét, az önvalóját, az mindent megismert, hiszen a „lélek” azonos az Abszolúttal. Az átman, az egyéni lélek, az „én” azonos a brahmannal, a mindenséggel, a világszellemmel. Ez az upanisadok végső üzenete. A megismerés természetesen érzékeken túli módszereket igényel, és olyan hitet, ami egy idő után nem kutat tovább. Egy upanisad-részletben Jádnyavalkját, a híres bölcset felesége kérdezi a teremtett világ felépítéséről, ő pedig végigvezeti a kérdezőt az akkor ismert világ minden részletén, és elmagyarázza, hogy mind hogyan következik egy másikból, mígnem el nem érnek a brahmanig. Itt megállítja és megfeddi a feleségét, hogy ne kérdezzen tovább, mert egy olyan határhoz értek, amin túl nincs további út és okozatiság. Nincs semmi a brahmanon túl, ez minden kutatás végeredménye.

Ezt persze csak a legmagasabb szintre elért tanítványok érthetik meg, és nem az eszükkel, hanem a tapasztaláson túli értelmükkel, az önvalójukkal. Nem az ismeretek és a tudás, hanem éppen azok meghaladása szükséges a szabaduláshoz. A kapcsolat az átman és a brahman között örök és nyilvánvaló, de csak kevesek élhetik meg ezt teljes lényükkel: ők a boldogok és a bölcsek.

Egy másik szövegben egy fiú tizenkét év tanulás után hazatér apjához, Uddálakához, mert már a hagyományos védikus tudások mindegyikét elsajátította. Apja megkérdezi: „Vajon megtanultad-e azt a tanítást is, mely által a nem hallott hallhatóvá, a nem gondolt gondolhatóvá, a nem megismert pedig megismerhetővé lesz?” A fiú bevallja, hogy erről nem is hallott. Apja példákon keresztül magyarázza el neki az ismeretlen tudást. Egy fügét nyittat fel vele, melyben magokat lát, majd egy apró magot is ketté vágat vele, amiben a fia már nem lát semmit. Ezt mondja erre Uddálaka: „Abból az apró dologból lett ez a nagy fa, az apró, semmi és üres dolog a magban a mindenség lelke, az átman. Az a valódi lélek, az vagy te, fiam!” Aztán vizet hozat vele, amiben sót oldat fel. A só feloldódott, elválaszthatatlan lett a víztől, és közben megváltoztatta annak ízét, bár láthatatlan: „Az az apró, láthatatlan dolog a mindenség, az átman, az vagy te!”

Az upanisadok végső és legmélyebb tanítása szerint a létezésnek van egy láthatatlan alapja, mely mindent áthat és formál, és míg a jelenségvilág átmeneti, az közben örök. Ez az egység a negyedik szinten tapasztalható, és csak az ember számára, ha elérte a bölcsességet. Ha valaki az első szinten, az ébrenlétben brahmannal azonosítja magát, az egyszerűen csak őrült; a negyedik szinten ugyanez az élmény a legvégső bölcsesség. Addig azonban gyötrelmes fizikai és szellemi gyakorlatokra van szükség.

A Buddha majd megkérdőjelezi ezt a végső, énteli és bonthatatlan létezőt, és azt tanítja, hogy az ezzel való azonosulás ugyanúgy nem engedi el a lényt a szamszára kötöttségeiből.

3. Megszabadulás az újjászületések forgatagából: móksa

Az újjászületés kikerülhetetlensége egy hindu számára nem volt kérdés. Míg egy európai a halál örök sötétségétől rettegett, addig egy hindu az újra és újra átélt szenvedéstől és meghalástól, valamint a rossz inkarnációktól, melyekben alantas kasztba, vagy akár állatként, növényként születik újjá. Alapvetően a kedvező újjászületésekért végezte egy átlagember a vallási gyakorlatait, de a spirituálisabb emberek a körforgás rabságából való kikerülést tűzték ki céljukká. Az upanisadok hirdették, hogy csak az ő módszerükkel lehetséges megtörni a láncolatot.

A másik alapvető tanítás a karma tana, melyet már a puszta testi létezés, az élőlények testi, szellemi, tudati minőségbeli változatossága is bizonyított számukra. A sok formát és tudati minőséget a lények magukkal cipelt karmái alakítják ki, melyet aztán módosítanak az adott élet kapcsán szerzettek és a meghaladottak. Ez a hit nem bonyolult: a jó cselekedetek jó, a rosszak rossz karmát okoznak, előző szerencsét, utóbbi gondot és szenvedést eredményez, és a meg nem oldottak a maga minőségükben meghatározzák a következő életet. Egy hétköznapi hindu a rossz karmáit akarta levezekelni, hogy a következő inkarnációja kedvező legyen, a Védák követői ellenben a jó és a rossz karma szamszárához láncoló hatásától is meg akartak szabadulni.

A Bhagavad-gíta az Istenre irányuló, hozzá láncolt életet, a vágy nélküli, Isten által irányított cselekvést ajánlotta, az upanisadok azonban a dnyánát, a bölcsességet, a felismerést. Az előbb tárgyalt negyedik szinten a megvalósítás már testen kívüli, fokozhatatlan, így az ott történő cselekvés már nem hoz létre karmát, hiszen az a testhez kötött. Ezzel feloldották azt a kérdésként fellépő ellentmondást is, hogy a bölcsességet elért, és így az újjászületések láncolatából kilépett személy további cselekvései befolyásolják-e megvalósítását, hiszen egy ilyen bölcs még évtizedekig, a fizikai haláláig élte tovább életét: beszélt, evett, érzett és kapcsolatban maradt a világgal. Az upanisadok szerint, amikor minden tudatosságot visszavonunk az érzékeinkből, a testből, akkor azok működése már következmény-nélküli, tehát nem karmikus. Megszűnik számára az „én” és az „enyém”, ezért tudata kivonódott a létből, cselekedetei az okok és a következmények láncolatán kívül találhatóak. A test karmikus marad, a test átmeneti lakója már nem. Az élet szenvedéseitől és a haláltól nem a test szabadul meg, mert az lehetetlen, hanem a testben időleges lakó átman, mivel már nem kötődik a karmikus léthez, és annak megnyilvánulásához, a testhez. A szamszárából szabadult átmannak pedig így tisztán és tökéletes tudatosságban lehetősége van felismerni, hogy ő mindig is a brahman volt, sosem volt külön.

A bölcsesség, tudás megszerzése (vidjá, melynek ellentéte a nemtudás, az avidjá) azért fontos, hogy a lélek képes legyen megkülönböztetni az átmant mindattól, ami nem átman. Bármi, ami keletkezett, ami elpusztul, ami az ellentétpárok világának része, az nem-átman. Az átman kezdet és vég nélküli, eredendően tiszta és bűntelen. A megszabadulás tehát nem a világ elhagyása, hanem pontosan az eddig fel nem ismert valóságnak, a világnak a felfedezése, a valóságba való belehelyezkedés. A vidjá tehát nem tudás, hanem a valódi én, az átman, és így a brahman ismerete. A karma nem szűnik meg a felismeréssel, csak lepereg a brahman ismerőjéről, mint a vízcsepp a levélről.

Ez a megkülönböztetés persze szétválasztást jelent, ami némiképp ellentmond az egység felismerésének, a kettősségek meghaladásának. Az upanisadok szerint a testet három rész alkotja, a durva anyagi test, a finom vagy karmikus test és az átman. Az upanisadok az olyan, nálunk a lélekhez sorolt tulajdonságokat, mint az emlékezés, érzések, nem az átmanhoz sorolja, hanem a finomtesthez, ami ugyanúgy mulandó, mint az anyagi test. Ezért az átman nem egyezik a keresztény lélek fogalmával, így sem üdvözülni, sem elkárhozni nem tud, hiszen bűntelen, ezért a karma végül is nem érinti. Szavak nincsenek rá, lényege a tiszta tudatosság. A megszabadulással (móksa) a durva és a finomtest is leválik az átmanról, ami végig és már eleve független volt a karmától.

A különböző iskolákban volt eltérés a tekintetben, hogy van-e lehetőség még az életben megszabadulni, és a karmától elválni. Egy részük azt vallotta, hogy ez csak halál után lehetséges, de a többség a fentiek értelmében már az életben elérhetőnek tartotta.

4. A nagy mondások

Az upanisadok szövegeiből négy kivételesen fontos mondatot (mahávákja) emeltek ki. Ezeket esszenciális bölcsességnek és varázserejű mantrának tartották:

• „tat vam aszi”, azaz „az vagy te”: Ez a már említett Uddálaka és a fia történetéből a fő tanulság, mikor a fiúnak a füge magján és a feloldott só történetén keresztül szemlélteti, hogy mi az átman, és rámutat, hogy mindezek ő maga, az átman, az igaz önvalója.
• „aham brahmászmi” azaz „én vagyok a brahman”: Arra utal, amikor a negyedik szinten az ember belátja az átman és a brahman azonosságát, mely kijelentés az alantasabb szinteken a tévedés jele lenne.
• „ajam átma brahma” azaz „ez az önvaló a brahman”: Újra csak az azonosság felfedezése. Nem azt mondja, hogy „az önvalóm”, hanem azt, hogy „ez az önvaló”. Elkerüli az azonosítást bármivel, ami a karmikus énhez kötné, és így eltávolítaná a felismeréstől.
• „pradnyánam brahma” azaz „a brahman a bölcsesség”: A végső bölcsesség csak egy igazság lehet, miszerint minden a brahman, és ez sosem volt, és sosem lesz másképpen.

Gyakran előforduló mondás még a „néti, néti”, azaz „nem ilyen és nem olyan”: arra utal, hogy a brahman és a valódi igazság nem nevezhető meg, nem elgondolható, nem azonosítható semmivel, és a legtöbb, amit állítani lehet róla, hogy sem az egyik, sem a másik kijelentés nem igaz rá.

Ezeken a nagy mondásokon kellett a tanítványnak meditálnia, forgatnia őket az elméjében mindaddig, amíg a kívülről kapott bölcsességekből belső, megértett igazságokká nem váltak számára.

Az upanisadoknak számtalan olvasata született. Egyesek azt tartották, hogy csak egy létező van, az a brahman, a többi létező csak látszat. Mások azt, a brahman/átman azonos a legbelső tudattal. Megint mások szerint a brahman és az egyes emberek átmanja nem azonos, és a megszabadulás után is megőrzik különállásukat. De végül az upanisadok igazságait valamilyen formában minden hindu iskola elfogadta és beépítette a tanításaiba.

A buddhizmussal foglalkozunk ezeken a hasábokon már három és fél éve, de még nem tekintettünk rá a korra és a helyre, ahol megszületett és kifejlődött. Egy öt részes minisorozatban, melynek ez az első része, áttekintjük röviden a buddhizmus előtti India vallásait, filozófiáit. Ezek az ősi vallási bölcseletek alkották azt a gazdag termőtalajt, amiből a Buddha tanítása kisarjadt. Egy blog lehetőségei korlátozottak, ezért csak nagyon vázlatosan ismertetjük őket. Nem térünk ki a felmérhetetlenül gazdag hindu hagyomány isteneire, tehát pl. Visnu vagy Síva kultuszára, említés szintjén foglalkozunk a Védákkal, az upanisadokkal, és a hat ortodox védikus bölcselettel, a darsanákkal.

A Védák és a védikus korszak

A Védák a hindu vallás szankszrit nyelvű ősi szakrális iratai. Maga a véda szó eredetileg látást, meglátást, belátást jelent. Arra utal, hogy a védák igazsága, kinyilatkoztatása megfelelő bölcsesség birtokában intellektuálisan is belátható, tehát objektív és abszolút igazságok. Kezdetben szóban adták tovább egymásnak a nemzedékek, ugyanis az egész terjedelmes írást szó szerint megtanulták, és megtanították utódaiknak is, és csak a Kr. előtti I. évezredben kezdték leírni.

Legkorábban lejegyzett alapszövegei szúktákat, mantrákat és bráhmanákat tartalmaznak. A szúkta az istenek dicsőítésére szolgáló himnusz. A mantra rövid mondás, amely a tudatra közvetlen hatást kifejtő néhány alaphangból áll, azokat ismételgeti. Gyakran szuggesztív, és fő szerepe a koncentrálás elősegítése, és az igazság befogadására alkalmas nyitott elme előkészítése. A mantra szó eredeti jelentése az elme (manasz) megszabadítása. A brahmana verses formájú papi szöveg, mely szavalható vagy énekelhető. Kr. e. VIII. században megjelentek az első áranjakák, az erdei remeték számára szolgáló elmélkedések, valamint az upanisadok, mely utóbbi szó szerint „mellé ülést”, a tanító mellé ülő tanítványt jelenti. Ezek összessége alkotja a Védák azon részét, melynek összefoglaló neve sabda vagy sruti, azaz hallott kinyilatkoztatás. A Védákat ezek mellett kiegészíti egy elismerten ember alkotta rész, a szmriti, azaz emlékezet vagy hagyomány, ami a kinyilatkoztatás értelmezése. A szmriti részei a szútrák, kárikák, és a kapcsolódó kommentárirodalom. A szútra jelentése vezérfonal, és tömören, alaposan írják le egy tanítás lényegét; egy részük a nyilvános áldozatokat, mások az otthoni szertartásokat, megint mások a védikus vallás előírásait taglalják. A káriká célja hasonló, de oldottabb, és többnyire verses formájú. Tágabb értelemben ide tartozik a két nagy eposz, a Rámajána és a Mahábharáta is (benne a Bhagavad-gítával), és a tizennyolc purána, amik mítoszokon és legendákon kívül erkölcsi előírásokat is tartalmaznak.

A Véda a hinduizmus legfontosabb forrása, elfogadása az ortodoxia kritériuma, a végső tekintély. A Védát elutasító vallásokat (pl. a buddhizmust) „tagadóknak” nevezték, mert a számtalan ind filozófiai iskola, ha vitatkoztak is egymással, a Védát alapvető igazságnak fogadták el. A legenda szerint szent emberek, látók, azaz risik kapták isteni kinyilatkoztatásként. A Véda személytelen, nem isten szava, mint a Biblia, hanem az öröktől fogva létező, egyetemes törvény megtestesülése. Különbséget tettek két része között. Első a karmakánda (tett-rész), mely leírja a védikus áldozatok bemutatásának helyes módját, csillagászati, nyelvtani, etimológiai ismereteket tartalmaz, ám mindez csak a tökéletes áldozat szempontjából érdekes, melyet csak képzett bráhmanák, papok végezhettek el, és egy életen át tanultak. Úgy tartották, hogy egyetlen hiba a kiejtésben, egy kézmozdulatban, bármilyen apró részletben semmissé teszi a költséges áldozatot, hatalmas szégyent jelent a bemutatójának, és súlyos büntetést vont maga után. A Véda másik fele a dnyánakánda (tudás-rész), mely a meditációval és a belső felismerésekkel foglalkozik. A két fél követői gyakran bírálták egymást. A karmakánda követői a másikat csak a metaforák rabjainak, a dnyánakánda hívei az áldozat-hívőket viszont haszontalannak nevezték, akik nem segíthetnek elérni a megszabadulást a szamszárából, az újjászületések körforgásából.

Az áranjakákat és az upanisadokat is a védikus irodalomhoz sorolják, de későbbiek, érettebbek, ezért jellegükben mások, mint a Védák törzsét adó ősi szanhiták. Olyan személyektől származnak, akik a társadalomból kivonulva egész életüket a spirituális szemlélődésnek szentelték. Ezért az upanisadokat védántának, a Véda végének nevezik, mint azok végcélja és betetőződése.

Az idők múlásával a Védák egyre archeikusabbá, nehezebben érthetővé váltak a fiatal bráhmanák számára, ezért megjelentek az értelmező művek, a védángák, azaz a Véda tagjai, afféle segédkönyvek, tankönyvek. Ezek versformákat, a helyes kiejtést, nyelvtant magyarázták, az időzítést, a csillagászati számításokat tanították, melyek elengedhetetlenek voltak a szertartás idejének meghatározásához. Számtalan upavéda jött létre, segédtudományok, mint pl. az ajurvéda (orvoslás), de a zene, a tánc, az íjászat, az építészet stb. mesterségeit is a védák szemléletéhez igazodva jegyezték le.

A szektás hinduizmus is a Védákhoz nyúlt igazolni önmaga hitelességét és igazát. Visnu, Síva vagy Dévi követői is kiemeltek egy-egy szent iratot, amihez hozzáláncolták hitüket, és tantételeik, szertartásaik alapja lett. Ezeket az iratokat aztán elnevezték a maguk módján, és magyarázó szövegeket fűztek hozzájuk.

A Védák homályos utalásait, nehezebben érthető hasonlatait, tételeit magyarázandó létrejöttek a pramánák, melyek logikai úton igyekeztek alátámasztani a szövegek igazságát. Mivel a hinduk hite szerint minden tudás a Védákból ered, ezért a hindu vallás és filozófia minden tudását e szónak, a Védának tulajdonítottak. A legjelentősebb ind művek mindegyike valamely szent irathoz fűzött kommentár. A filozófia alapjaként az évszázadok alatt három mű vagy csoport bizonyult tartósnak: a fő upanisadok, a Bhagavad-gítá és a brahmaszútrák. Aki mesternek vagy tanítónak tartotta magát, annak e három mértékadó műhöz kellett megírnia a maga kommentárját, sokszor igencsak terjedelmes formában, mely kommentárok aztán az alkotó iskolájának eszmei alapjai is lettek. Az eredeti Védákat, főleg az ősi Rigvédát már a korai időkben is nehezen interpretálták bonyolultsága és archaikussága miatt.

A Véda szövegeit tilos volt idegennek, értsd nem hindunak továbbadni, vagy akár csak elmondani, egészen az újkori időkig. A brahmant (papot), mint legfelsőbb hatalmat, a Védával azonosították, és szavának nem csak igazsága, hanem teremtő ereje volt. A szent szót a legkonkrétabb értelemben tartották igének, a tanítást pedig emiatt titoknak, a világ feletti hatalom kulcsának. Befolyásolni lehetett vele az isteneket, a természetet. Ereje a szó kimondásában nyilvánult meg, amit persze nem tehetett meg akárki, és még leírva is varázserővel bírt (lásd óm szótag). Még az értelmetlen szent szöveg is mantra, és alkalmas a világ erőinek közvetlen befolyásolására.

A hindu szövegekben a vallás és a filozófia máshol ismeretlen, mély bölcsességet és a végső alapelv keresését magában foglaló fúziójával találjuk szemben magunkat. Indiában a filozófia és a teológia sosem vált el egymástól, és ez átszőtte egy művelt indiai teljes világképét. A filozófia ezen a tájon nem volt önmagában értelmezhető, ezért amikor az általunk ismert módon filozófiára adták a fejüket, az jellemzően túl aprólékos, jórészt technikai jellegű, nagyon terjedelmes és bonyolult lett. Hat jelentősebb filozófiai iskola képződött, ezek a darsanák vagy ásztikák. A hinduizmus filozófiai iskolái két részre oszthatók: a darsanák az ortodox, tehát a Védát elfogadó iskolák, a násztikák (ásztikák tagadása) pedig a heterodox, a Védát nem elismerő, eretnek iskolák, ilyenek a csárvákák, a dzsainák és a buddhizmus.

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a Védák irányította hindu társadalom minden pórusát és szegletét átszőtte a kinyilatkoztatott Írás. Megnevezte a társadalom rétegeit, a kasztokat, szabályozta a kasztok közötti és azokon belüli kapcsolatokat, a törvényeket, a viselkedést, a családi kapcsolatokat, de a gyakorlati területen a földművelést, az építkezést stb., egyszóval egy hindu ember minden pillanatát a születéstől a halálig. Ettől eltérni semmilyen módon nem lehetett, és a társadalom merevsége miatt az igény sem merült fel. Nem azt állítom, hogy egy ilyen igénynek meg kellett volna jelennie, hiszen egy így megalapozott társadalmi rendszer biztonságot és kiszámíthatóságot is ad. Az élet minden mozzanata előre szabott volt, és ez ellen senki nem lázadt, hanem elfogadta saját karmája következményét, és életében igyekezett úgy alkalmazkodni a szent törvényekhez, hogy majd a következő újjászületése kedvezőbb legyen. A szamszára körforgásából való kiszállás, egyáltalán ennek vágya csak a műveltebbekben jelent meg, de nem volt központi témája a vallásnak, mert ahogyan az élet rendjét, úgy a szamszára törvényeit is öröknek vélték. Ebben az öröknek tekintett végtelen egyformaságban jelenik meg majd aztán a Buddha a Tanításával, ami annyira forradalmi, hogy a világ bármely más táján szétfeszítette volna a társadalmat. Itt azonban a Tan is békében elfoglalta a helyét a többi szent szó között, mígnem kikerült Ázsia más részeibe, aztán az egész világra, és az új keretek között újraformálta azt.

A következő bejegyzésben az upanisadokkal foglalkozunk, aztán a darsanákkal.

Mi nem lázadni jöttünk. Mi látni jöttünk. Elfoglalni a helyünket, felállni a magaslatokra, elmerülni a völgyekben. Mi tapasztalni jöttünk, és szeretem bennetek, hogy tudtok viselkedni. Szeretem, hogy a helyeteken álltok, nem akartok többet, nem szereztek többet, nem szerettek többet, mint ami a tiétek, mint ami jár nektek. Mi nem felforgatni jöttünk, hanem rendet hozunk, nem eltörölni és megváltoztatni jöttünk, hanem jelen lenni.

Mi a bőr alá kúszunk, a véráramban sodródunk, mi az élőket megnevezzük, a halottakat siratjuk, a városokban építünk, a falvakban műveljük a földet. Mi eszmét hoztunk, erőt és együttérzést, magunkat adjuk, és nem kérünk semmit. Mint a szentek, csak megmentenénk az építettet és a teremtettet. A seregem mögöttem nem hadsereg, hanem dolgos, felszabadító angyalok sora, alázatos szolgái a tervnek. Katonák, de nem harcolni jöttek, hanem dolgozni.

A felszabadítókat nem üdvözli senki, de számítottunk erre, mert nem vezérel minket önös érdek. Csak a célt követjük, az ősi, mindent átszövő, fel nem ismert tervet, a múltba vesző, káoszból kitüremkedő szent akaratot, mely ide küldött. Bár jöttünk mi magunktól, hisszük és reméljük, hogy nem a terv részei, hanem önként csatlakozott katonái vagyunk, a szabadító hírhozók.

Mi nem lázadni jöttünk, mert nincs mi ellen megfeszülni, nem létezik, ami ellen fordulhatna a lélek, mert nincs semmi konkrét, semmi körvonalazódott, semmi elhatárolt és megjelent.  Csak mi és az akarat, az eleve elrendelt, a határok között megjelent vagyunk, mely ellen lázadni olyan, mint önmagunk ellen csatába vonulni. A dolgok kétarcúak, önmaguk színe és fonákja, ezért ha az egyik túlnő, a másik visszavonul, és a két oldal önmagát kergeti, önmaga ellenében terebélyesedik, maga elöl vonul háttérbe. Mivel a létező nem ismerte fel magát, a seregem eljött, hogy elmondja, megtanítsa a nagy igazságot, miszerint magunk vagyunk, magunk félünk és magunk szeretünk, önmagunkba záródva, magunkban elveszve és magunkból kibontakozva, mert az örökké forgó lét egyik oldala csak olyan, mint a másik.

Mi nem lázadni jöttünk, hanem megváltódni, megvilágosodni, a rendbe simulni, elfogadni a fennálló örök teremtést. De hát, néha, tényleg csak ritkán, előfordul, hogy valaki megkérdőjelezi, csak jelzi, hogy a rend talán esetleges, talán csak az anyag törvényei szabták útját és irányát, talán csak a véletlen és a mindent megengedő üresség alakították, és ilyenkor zajongás támad a seregemben. De mi nem lázadni jöttünk. Hanem segíteni. Akarni. Itt lenni. Mert ez a törvény. Akkor is, ha az atomok, a gluonok, a leptonok, a kvarkok és a szent Lélek csak a semmiből, az esetlegesből származik, ha a tudás mind ezek következménye, és a bizonyosság a káosz következménye, ha az isten maga sem tudja, honnan való, ha a pokol csak azért történik meg velünk, mert éppen úgy alakult, és ha az egész világ még csak nem is teremtetett, hanem csak úgy lett, és azért nincs szabadulás, mert nincs kihez imádkozni.

Mi nem lázadni jöttünk. Üzenetet hoztunk, egy hírhozó szavait, akit még sosem láttunk, akivel sosem találkoztunk, akire haragudni sem lehet, akit szeretni sem lehet, mert létezése túl van a bizonytalanon, és megváltását észre sem vennénk. Mi látni jöttünk. Elfoglalni a helyünket, betölteni a szerepünket, melyet a rendező elv sem ismer, és nézzük az élet táncát, míg el nem fáradunk belé. Hozzád igyekeztünk, drága egyetlenem, mi nem lázadni jöttünk. Csak nyújtsd a kezed, és mondd, hogy nem volt hiábavaló, vagy ha igen, hát altass el karjaidban, és hazudd, hogy hazaértünk.

Cseppről cseppre, átfolyva, átbillenve. Egy nagy fa magasában, egy zöld levelének fő erén végigcsúszva, a levél szélei által képzett vályúban, ki a levél hegyére, ott a széllel mozgatott levéllel együtt himbálózva, míg le nem zuhan a csepp, bele a feláztatott talajba. Belefolyok a föld réseibe, apró férgek bőrén tapadok meg pillanatokra, kicsiny lényeket nedvesítek, bogarak lárváinak adok inni. Kiszakadok a cseppből, és a rögök között török át a falakon, és a réseken át egy pillanatra látom a megállított időt. Semmi nem változik, a repedéseken át feltáruló élők mind lüktetnek. A felszínre érek, ez még nem a menny és nem a pokol, itt, a kettő között, félúton, az élet szent törvényei és kötöttségei között még van lehetőség a szabadulásra.

Felszív a fény, felszárít a meleg, és meglátom alattam a darabokra tört világot. Rög hever rögön, élők tépik a valaha élt és az élettelenek maradékát, nyüzsög az egész csodálatos létezés. Mindent határok választanak el a többiektől, ezért mindent határok választanak el önmaguktól. A létezés mégsem a pokol, mert a határ elválaszt, de lehetőség is az egyesülésre. Emelkedem, és magasból a határok összefolynak, a folytonos mozgás elcsendesül. Aztán majd befejezem. Halál lesz, persze, ez a rendje, ez a megjelenése, ennek tűnik idelentről, mert a körforgás az új erejét a régi feloldódásából szerzi, mert a kalpák végén még az isten is átoszlik a semmibe, hogy aztán az üresség újjászülje. Ez a rendje, ez a módja, mert a megnyilatkozott így teszi a dolgát, így működik, és ebben nincs sem jóindulat, sem rosszindulat, csak folyamat, mert ez a természete. Nem lehet másképp. A víz a talajba mos, a szél elpárologtat, a felhő visszaejt, a Holdban pihenek, a Napban nyugalmat találok, de létezni csak itt tudok, középen. Mikor majd eszmélek, akkor nem a világot tagadom meg, nem az igazságot látom, hanem ugyanezt, az örök törvényt, a létezés mindennapiságát, úgy, ahogyan van, csak elfogadom végre, nem küzdök, nem kapaszkodok, és érzést, eszmét, magamat hátrahagyva az leszek, ami mindig is voltam. A dolgok rendje, önmagam eredete és oka, lényege és következménye, és helyére kerül minden a tudatban és az istenekben. A rög, a víz, a szél, a világ az lesz, ami, az öröm csak öröm, a fájdalom csak fájdalom, én pedig lényege és része mindezeknek. Ott találkozunk.

Barátaim, jó hírt, evangéliumot hirdetek nektek. Örömhírt hoztam, az öröm híre vesz körül bennünket, mert a jelek, melyek a világ felől vagy önmagunk mélységeiből hozzánk beszélnek, melyeket megértünk, és azok is, melyek elkerülik értelmünket, mind hírhozók. A hírhozók pedig minőség-nélküliek, éntelenek, szenvedés-mentesek, nem kíséri őket sem ígéret, sem fenyegetés, ezért nem érinti őket a dukkha, a kizökkentség. A hír csak hír, barátaim, az üzenet csak megnyilvánulása a létezőknek és a nem-létezőknek, és mivel nem hordoznak magukban tulajdonságot, ezért sem nem rosszak, sem nem jók. Ezért jó hír bizony mind, testvéreim, mert forrásukban hibátlanok, üzenetükben makulátlanok, szavaikban teljesek, csak sajnos nem látjuk, halljuk és értjük a legtöbbet, mert szemünket por fedi, fülünkben viasz van, értelmünkön pedig köd ül, a nemtudás köde. A hírben, amit hoztam, semmi új nincs, még csak nem is különleges, de mégis alig tudja valaki. Halljátok hát!

Ez a szavak evangéliuma, melyek csak jelek, fonémák láncából épülnek fel, kreáltak, esetlegesek. Alig alkalmasak kifejezni a szent gondolatot, még a hétköznapit is csak úgy-ahogy, botladoznak az igazságok és eszmék között, és torzítva, szűrve közlik csak lényegüket, de mégis, a teremtés világosságot adott nekik, hogy hidat képezzenek az emberek között, továbbá az emberek és emberen kívüli között. A szavak utat találnak a tudat tartományaiba, felfedezik területeit a szellem fényével, és megnevezik részeit. Bár a világot darabokra törik, ezért velük nem érhető el a teljes tudás, de az anyagot, az értelmet, a megfoghatót és a megfoghatatlant is elénk helyezik, és felmutatják nekünk. A szó nélkül csak bambán támolygó bábok lennénk, és a törött ismerete nélkül alkalmatlanok a törhetetlen felismerésére. Jó hír ez bizony, mert a szó egyben ige, ami nem csak megnevez, hanem a formának nevet adva teremt is.

Ez a tettek evangéliuma, mert a létezést nem gyenge kísértetként, üres levegőként éljük, hanem testben. A testben csontok, zsigerek, izmok nőttek, a test erős, szívós, önzetlen és önfeláldozó, mozogni, tenni és alkotni tud. A szó által megnevezett és megértett dolgok képmását a test az anyagból felépíti, rombolja, javítja és rontja folytonosan. E tevékenység haszna és értelme mindegy is, mert a lényege a működése. A test működik, és a szellemben felébredt akarat nem sorvad el meddő erőfeszítésben, mert ereje a tettben megnyilvánulhat. Az anyag pedig az akaratnak alárendeli magát, és békésen tűri a szellem munkálkodását. Milliárd sejt áldozza magát a testben, a víz, a föld, az érc, a levegő mind felkínálja magát, hogy a tett végrehajtsa rajta szándékát. Testvéreim, mindegy, mi a következmény, mert a tett mindig szülni és ölni fog, a lényege, hogy működik, hogy működhet. Jó hír ez bizony, mert a tett egyben szentség, a cselekedet az élet jele, a szellem lehetősége a megismerésre, a nemtudás legyőzésére.

Ez az érzések evangéliuma, a lélek megismerhetőségének örömhíre. A nem-én minden lény lényege, de ezt az énmentességet az én, a lélek éli meg, mely magja és alapja a sorsunk folyása közben ránk égő személyiségnek. Az érzés, az élmény, a szenvedély, és ezek mozgatói, a vágy és a harag táplálják bennünk az élet tüzét. Az érzések mind léteznek nélkülünk, a dolgok egymáshoz szomjjal közelednek, vagy egymástól taszítva menekülnek szüntelen, és mi csak edényei vagyunk a világot körbefonó, átitató érzéseknek, de ismerjük őket a lélek által, ezért elmerülhetünk a tudásban. Mert a tudás érzés, nem értelem, viszonyítás, vonzás vagy ellenszenv, és amíg nem értjük meg az igazságot, addig szükségünk van megélni a tapasztalhatót. Jó hír ez bizony, mert az érzések sebeznek, a mennyekbe emelnek vagy a poklokba löknek, így megismerhetjük a világot fent, és a világot alant.

Ez a gondolatok evangéliuma, az értelemé, a fény birodalma. Az egész mindenség sötét, alig pislákol benne fényesség, ugyanígy a tudat is sötét és mély, alig találni benne megvilágított területet, de a gondolat, az érzések bálványozott kistestvére a szó segítségével rendszerezi, amire ráakad. A gondolat nem vált meg, nem teremt, nem magyaráz meg semmit, de segít meghaladni önmagát, mikor miatta végképp eltévedünk. A gondolat a nézetek sűrű erdejébe vezet, ott elveszejt, de nélküle sosem látnánk az erdőt, és nem találhatnánk kiutat. Jó hír ez bizony, mert a gondolat megokosít, ostobává tesz, megerősíti az én látszatát, háborúba taszít és elkülönít, ezért végre elegünk lehet saját illúzióinkból, az én káprázatából.

Ez a szamszára evangéliuma, melyet meghaladni akarunk, de közben nem gondolunk elég hálával arra, hogy anyánk ő, aki végig táplált és gondozott. Nem lehetne meghaladni, ha nem ezt akarta volna mindvégig, nem lehetne elhagyni, hogyha nem ő kívánná ezt számunkra gyengéd szeretettel. Nem lehetne küzdeni, tiltakozni ellene, ha végtelen türelme nem minket szolgálna, nem lehetne túlnőni rajta, ha nem ez lett volna mindvégig értelme és szerepe. Befogadott, a világába helyezett, megszült és nevelt minket, hontalan kallódókat. Elénk terítette, alánk simította, felénk borította az anyagot és a lelket, a mindenséget, hogy otthonunk legyen, és nem zavarja, ha ételt nyújtó kezébe harapunk. Formált szavakkal, testet adott, értelmet és öntudatot, hogy legyen erőnk majd túlnőni rajta. Jó hír ez bizony, mert megadatott nekünk a menedék benne, és rajta keresztül önmagunkban.

Ez a nirvána evangéliuma, a másik anyánké, aki befogad, ha a szamszárát kinőttük, vár minket, és nem engedi, hogy onnan kihullva az üres űrbe zuhanjunk. A zaj után a csend, a kizökkentség után a nyugalom, a görcsös kapaszkodás után az ellazult elengedés. Válasz a kérdésekre, biztonság és tökéletes béke azoknak, akik keresték és megtalálták őt. A menedékek elhagyása utáni menedék, az örökkévaló képtelenségének belátása utáni örök, a végtelen mulandóság megértése utáni múlhatatlan, a hazátlan otthon. Nem kérdez, nem válogat, nem utasít el; ha őt akarjuk, az otthonunk lesz, ha a teljesre vágyunk, azzá válik számunkra, ha az ürességre vágyunk, hát azzá lesz. Megérthetjük őt, mert ő végig értett minket. Jó hír ez bizony, mert nélküle szamszára anyánknak nem lenne hová elengednie minket.

Ez a létezés, a minden, a semmi és a tudat evangéliuma, melyek megint csak a szavak, a késztetések, az akarat, az érzések és a gondolatok örömhírei, mert a legnagyobb eszméket is csak saját eszközeinkkel tudjuk látni és megérteni. Senki nem akart létezni, és ha most nem-létező lenne, úgy az is csak megtörténne vele, mint ahogyan az élete is. Az életet kaptuk, az otthont és a menedéket ajándékba adták, az isteni tudatot is úgy nyertük el, mintha járna nekünk. De mindez nem következik valamiből, hanem mindez csoda és örömhír, evangélium. Az ént a nem-éntől, a mennyet a pokoltól az a képesség választja el, ami látni engedi őket. Jó hír ez bizony, mert a létezést a nemlétezéstől ez különbözteti meg, a semmitől a mindent ez különíti el: az ige, az érzés, a gondolat, tehát az élet, amivel rendelkezünk, és csak a miénk, elidegeníthetetlenül.

Ez a Van evangéliuma, mert nem magától értetődő, nem egyértelmű, hogy bármi vagy mindezek létezzenek, és bennük mi magunk megjelenjünk a saját életünkbe helyezve. A Vannál nem létezhet nagyobb örömhír.

A Buddha mondta, hogy ez így jó, és ez így szép, a Krisztus mondta, hogy elvégeztetett, és ez jó hír nekünk, és jó hír a mindeneknek. Ennél nincs sem több, sem kevesebb, ez a legtöbb, amit itt és most találhatunk, több mindegyikőnknél. Ez az Evangélium, ami testet öltött, ami a szellemben magára ismert, ami a végesben határok nélkül felviláglott, ami a végtelenben határolt teret és helyet talált. Ez az itt és a most evangéliuma.

Ezzel a bejegyzéssel befejezzük a Nemes Nyolcrétű Ösvény tárgyalását.

A meditáció tárgyai a feltételektől függő képződmények, az úgynevezett szankhárák, az öt halmaz elemei, melyeken keresztül feltárható a létezés három összetevője, és mivel ez még a feltételektől függő események világával foglalkozik, ezért ezt az utat „világi ösvénynek” nevezik. De a belátás ösvénye nem világi célokat tűzött maga elé, hanem a megszabadulást, ezért az eddigiek megvalósítása után a függőkről a feltételekhez nem kötött elemekre irányítja a figyelmét. Amikor a belátás meditáció eléri a tetőpontját, és tökéletesen megérti a létezés három fő összetevőjét, a tudat áttör a kötöttségeken, és megvalósítja a feltételektől nem függőt, a nirvánát. Közvetlen felismeréssel látja a nirvánát, a közvetlen megvalósítás tárgyává teszi azt.

Tovább lép, és mindezt a „világfeletti ösvényen” éri el. Ennek négy fokozata van. A világfeletti ösvényekben közös a Négy Nemes Igazság (17. bejegyzés) átlátása, de már nem fogalmi, hanem intuitív módon, teljes tudattal, tökéletes felismeréssel. A nemes igazságok nem egyenként tárulnak fel, hanem egyetlen igazság teljes átlátása az összes átlátását jelenti.

Amint az ösvény behatol a négy igazságba, a tudat egyszerre gyakorol négy funkciót, egyet-egyet minden igazságnak megfelelően. Teljesen megérti az elsőt, a dukkhát, a szenvedés igazságát, látván, hogy minden jelenség nem-kielégítő természetű. Egyidejűleg elhagyja a vágyakozást és az önzést az élet és önmaga felé is, így nem kelti fel többé a szenvedést; ez a második igazság. Ebben a pillanatban a tudat megvalósítja a teljes megszüntetést, a nirvána örök fényét, mely most a belső látás előtt közvetlenül tárul fel. Negyedszerre pedig a tudat kifejleszti, és magában újraalkotva megteremti a belső, tökéletes és független Nemes Nyolcrétű Ösvényt. A tagok felragyognak együtt és külön, és a gyakorlás formai módja megszűnik. Az Ösvény nyolc tényezője világfeletti mértéket öltve tör fel:

• a helyes szemlélet közvetlenül látja a nirvánát;
• a helyes szándék a tudatot a nirvánára irányítja;
• a három erkölcsi tényező a tudat kihágásra irányuló szándékait örökre feloldja;
• a helyes erőfeszítés az ösvény-tudat energiáját adja;
• a helyes éberség a tudatosság alapjává válik;
• a helyes koncentráció lesz a tudat nirvánára irányuló egyfókuszú figyelme.

A világi ösvény megbénította és ellenőrzése alá vonta a szenveket, ezzel valóságot adva nekik, de a világfeletti ösvény végleg megszünteti őket. Bár kívülről ez a szenvek végleges elpusztításának tűnhet, de nem kell kiirtania őket, mert a belátás fénye előtt feltárul valós természetük, és önmaguktól szűnnek meg látszataik (22. és 23. bejegyzés). Abból a szempontból, hogy milyen formában zárnak minket a létesülés béklyójába, a szenveket (szennyeződéseket, béklyókat) tíz csoportra szokás osztani: személyiség-elképzelés, kétely, szabályokhoz és szertartásokhoz való ragaszkodás, érzéki vágy, ellenszenv, finomanyagi létezésre irányuló vágy, anyagtalan létezésre irányuló vágy, önhittség, nyugtalanság és szellemi vakság. Látszik, hogy a durva, testi, és az egészen finom, szellemi szennyeződés is ugyanúgy akadály a megvilágosodáshoz vezető úton. A négy világfeletti ösvény mindegyike a szennyeződések bizonyos rétegét tünteti el, és a rajtuk való haladás egyben a megvalósítás, megvalósítottság négy foka is az arhattá, „szentté” válás felé a korabeli buddhista tanítás szerint. A négy ösvény a következő:

• Az első a „folyamba lépés ösvénye” (sótápatti magga): Aki ezt eléri, már többé nem fordul vissza, a Tanítás folyama magával sodorja, és úton van a cél felé. Ez az ösvény az első három béklyót tépi szét, melyek mind közül a legdurvábbak. A személyiség-elképzelést, az énbe vetett hitet azáltal oszlatjuk el, hogy megértjük minden jelenség én-nélküli természetét. A kétely eltűnik, mikor felismerjük a Buddha által kinyilatkoztatott igazságot, és megtapasztaljuk azt a világban. A szertartásokhoz többé nem ragaszkodunk, mikor látjuk, hogy a merev teológiai, filozófiai, hétköznapi igazságok és az azokhoz való kötődés sosem menthetnek meg minket, bármennyire is működőképesek a hétköznapokban, mert más a működés, és a más a végső szabadulás. Az ösvényt egy világfeletti tudatállapot követi, a „gyümölcs” (phala), mely egy pillanatra engedi megízlelni a nirvána állapotát, mielőtt visszaszállnánk a világi tudatosság szintjére. Itt ez a gyümölcs a folyamba lépés gyümölcse, és aki ezt tapasztalta, az a folyamba, a Dharma áramlatába lépetté válik. Az ilyen személynek az ősi tanítás szerint még hét életet le kell élnie, még el kell égetnie a maradék kötelékeit, mielőtt szabadul.
• Folytatva a belátó elmélkedés gyakorlatát, tovább munkálkodva a szerzetes belép a második ösvényre, az „egyszer visszatérő ösvényére” (sakadágámi magga): Ez nem törli el, de meggyengíti a következő három szenvet, a mohóságot (érzéki vágy), az ellenszenvet és a hamistudatot (finomanyagi létezésre irányuló vágy). Az érzéki vágynak nem csak az a rabja, akit testi vágyak hajtanak, hanem aki bármilyen élethez kötődő, érzékekkel, tudattal felfogható jelenséghez ragaszkodik. Az ellenszenv nem csak a harag, hanem bármilyen jelenségnek az elutasítása, és ebből következően én-természettel való felruházása: aki vágyik vagy ellenszenvet érez, az kettétöri a világot énre és nem-énre. A hamistudat annak a vágya, hogy ha énnel nem is, de lélekkel rendelkezzünk. Aki ezt hiszi, az ént elutasítva egy másik bálványt kelt életre, és a lélekben ugyanúgy saját egyéni túlélésének zálogát látja. A finomanyagi létezésre vágyó lény a világban talán már nem, de valamely isteni világban még újra kíván születni, ezért ez a szennyeződés veszélyes és alattomos. Ennek az ösvénynek a gyümölcsét megízlelve a gyakorló egyszer visszatérővé válik, és már csak egyszer születik vissza ebbe a világba.
• A harmadik ösvény a „vissza nem térő ösvénye” (anágámi magga): Itt törlődnek el végleg az érzéki vágy és a rosszakarat, ellenszenv béklyói, melyek többé nem merülnek fel, és a gyakorló előtt már csak az utolsó öt, finomabb, szellemibb szenv leküzdése marad feladatként. Többé nem tér vissza ebbe a világba, az utolsó életét éli ebben a formában. Ha nem éri el ebben az életében a negyedik szintet, akkor egy „magasabb”, „isteni” világba születik újra, és onnan éri el a célt.
• A gyakorló elérkezik a belátó megértés csúcspontjára, és belép a negyedik ösvényre, az „arhatság ösvényére” (arahatta magga): Ezzel elszakítja az öt, még megmaradt béklyót. Már nem vágyik finomanyagi létezésre, és nem akarja a lelkét megőrizve átmenteni. Nem vágyik anyagtalan létezésre sem, tehát nem akar anyagtalanul, szellemi vagy szellemfeletti, akár isteni síkon sem létezni. Eltűnik belőle az önhittség legnemesebb formája is, és nem látja sem eddigi erőfeszítéseit, sem eredményeit, még ezekre sem tekint sajátjaként. Többé nem nyugtalan, bármi történik is, kerüljön akár illúziók közé, mennyekbe vagy a poklokba, szép vagy kietlen vidékekre. Végezetül örökre eltűnik belőle a szellemi vakság kialakulásának még a lehetősége is, látása tiszta, teres és nem ütközik akadályba.

Arhatként kerül ki a csapdából, győzedelmes harcosként: elvégezte, ezért elvégeztetett. Megízleli az arhatság gyümölcsét, teljesen megszabadult. Többé már nem az Ösvény gyakorlója, hanem annak élő megtestesülése. Ő halad az Ösvényen, és az Ösvény halad őbenne. Élvezi gyümölcseit, és megvilágosodottan, végső megszabadultságban él tovább.

Barátaim: befejeztük az Ösvény megbeszélését, majdnem egy évbe telt. Legmagasabb csúcsai, beláthatatlan távlatai elkedvetleníthetnek minket, és úgy gondolhatjuk, hogy számunkra mindezt reménytelen elérni. De ne feledjük, hogy a következő lépés lehetősége mindig adott számunkra, és minden rendelkezésünkre áll gyakorolni. Az Ösvény végigjárása mindenki számára létező lehetőség, és nem kötött időhöz: néha meglepően sokat lehet haladni egy ihletett pillanatunkban is. Ráadásul könnyen lehet, hogy úgysem ússzuk meg, mert vagy itt, vagy valahol máshol el kell végeznünk ezt a feladatot. Akkor már inkább itt és most, miért halogatnánk. Csak két dolgot kell tennünk: elkezdeni, aztán folytatni. Aki következetesen gyakorol, nem feszülve, de kitartóan, az eléri a célt. Ez a Dharma, az örök törvény.

Ma ismét áttörtem egy másik üregbe. Egyre gyorsabban megy. Eleinte, valamikor mértéktelen régen, már magam sem tudom, mikor, még sokkal tovább tartott. Egy darabig számoltam, de lehetetlen volt észben tartani az összes helyiséget. Amúgy is eléggé egyformák az üregek, kerekdedek, poros, köhögésre ingerlő a levegőjük, ahogyan felszáll a kőpor az ütéseim nyomán. A méretük változatos. Vannak egészen kicsik, amikben felállni sem lehetséges, és vannak tágasabbak, szoba méretűek is, melyekben egy kicsit el lehet időzni, pihenni. Egy tervet követtem az elején, gondoltam, ha egy irányba haladok, kiérek a szélére. De aztán persze elvesztettem minden irányérzékem, mert itt nincs más viszonyítási pont, csak a saját helyzetem, az pedig az üregektől függ.

Az biztos, hogy felmérhetetlen idő telt el, és üregek millión vágtam át magam. Eleinte pokoli volt a nyomasztó, szűk érzés, a szűk üregekbe zártság, de azzal vigasztaltam magam, hogy ez mégiscsak a mennyország. Jutalmul kaptam, elkerültem a poklokat, elkerültem a halált, és a mennyekbe kerültem, ahol persze munka vár, fejlődés, önmagam meghaladása, és szerencsés vagyok, mert az ég kinyújtotta felém a kezét, és kiemelt a megsemmisülésből. Láttam annyi lelket a pokolba hanyatlani, önmaguk szobrai és emlékhalmai közé záródni szűk, levegőtlen terekbe, hogy meg tudtam becsülni a szerencsém.

Az első üreget sosem felejtem el. Bár csak néhány lépés széles volt minden irányban, de a fejem nem súrolta a tetejét, kövek nem kerültek a lában elé, nem botoltam saját törmelékemben. Kezemben volt a csákány, a sosem kopó szerszám, és előttem a feladat, hogy növekedjek, váltsam meg magam, és törjek át. Törjek át falakon, köveken, üregeken, önmagamon, a cél felé.

Hát meglendítettem a csákányt, belevágtam a falba, aminek nem ismertem sem a vastagságát, sem azt, mit rejt a túloldal. Bontottam a követ, és imádtam az istent, a hely és a megváltás, a lehetőségek urát, aki megmentett a pokloktól és a kárhozattól, és ide hozott, ahol csak én vagyok és a munkám, ahol saját erőmből kitörhetem magam bűneimből, és még a tisztítótűztől sem kell tartanom.

Aztán egy következő üregbe nyíló rést tártam fel. Először csak kevés fényt láttam, de hát itt mindenhol olyan kevés a fény! Egy üregben, egy barlangban, valahol az idők és a tér elfeledett tartományaiban mire is számíthatnánk. Ez nem egy létezés, ez a mennyország, az itteni szabályok nem érvényesek odaát. Letérdeltem a kifejtett kövekre, fuldokoltam a portól, és a sebes kezeimmel bővítettem a lyukat. Felálltam, még néhány ütés a csákánnyal, és átomlott a rés. Átpréseltem magam, és egy újabb üregben álltam, ami ráadásul szűkebb volt az előzőnél. Elkeseredtem, de bíztam a hely urában, mennyek és poklok teremtőjében, ezért rövid pihenő után folytattam a munkát. Izmaimat megfeszítve a fejem fölé emeltem a csákányt, és ütöttem a következő falat.

Eleinte jeleket helyeztem el, hogy visszataláljak a kezdetei üregbe, de aztán elvesztettem őket, és egyébként is, fogalmam sem volt róla, hogy a közepén kezdtem-e. Értelmetlen volt jeleket lerakni, értelmetlen volt irányt meghatározni, mert az üregek egyformák, és csak a méretük különbözik. Egyik sem nagy, de némelyikben lehet pihenni egy kicsit, egy keveset aludni, álmodni is, mások viszont olyan szűkek, hogy a szerszámot is nehéz meglendíteni bennük. Hát csak bontottam tovább.

Bevallom, néhányszor elegem lett. A szűk helyek, a reménytelenség, az idő múlása, és leginkább, igen furcsa, de leginkább a kapcsolódás reménytelensége csüggesztett el. Sokszor hívtam az urat, mikor az idő már nagyon hosszúra nyúlt, bár teljesen elvesztettem az időérzékem; mikor már nagyon sűrű volt a por, kevés a levegő, és nyomasztó a tér szűkössége, de nem kaptam sem jelet, sem feleletet. Sok idő után, elcsigázva, reménytelenül, megpróbáltam befejezni, és önmagam ellen fordultam. De rájöttem arra, amit mindig is sejtettem, hogy itt nincs halál. Ezek a mennyek. Ez a halál után van már. Ez örök.

Ma szerencsém volt megint, egy szűk üregben dolgoztam régóta fuldokolva, lendítettem a csákányt, vájtam a falat kézzel, dobtam magam mögé a kifejtett követ és törmeléket, és egy nagyobb üregbe zuhantam át a fal résén. Letöröltem a port magamról, lerogytam a talajra, és fújtatva pihentem. Ilyenkor, mikor átérek egy új üregbe, néha belegondolok, mi vár rám, ha a szélére érek. Van-e egyáltalán vége ennek a munkának, az üregből üregbe jutásnak, elég bátor vagyok-e meglátni a végét. Nem tudom.

Az igazság az, amit még nem mondtam el, hogy a mennyek örökké tartanak. Bár csak milliárd és milliárd éve bontanám a falakat, esnék át egyik szűk üregből a másikba, de a helyzet nem ez. Végtelen ideje haladok egyikből a másikba. Már az idők kezdete előtt, az idő megalkotása előtt, mielőtt az idő az isten eszébe jutott, én már itt voltam, egy üregbe zárva, valami végtelenbe zárba, a kőbe zárva, mert nem akartam a poklot, mert nem akartam megsemmisülni, és most már akkor sem tudok, ha akarok, ha könyörgök, ha minden vágyam eltűnni, letenni a szerszámot, kiszabadulni a nyomasztó, szűk cellákból, a kőporos, fojtogató levegőjű üregekből. Végtelen ideje ütöm a kőfalakat, izzadok, és haladok a szintén végtelen üregű térben, előre vagy körbe-körbe, mindegy, mert a végtelennek sem iránya, sem kegyelme nincsen. Ha leteszem a szerszámot, maradok, ha tovább dolgozom, akkor sem jutok sehová.

Nem panaszkodom, megmenekültem a pokoltól, ahol ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után, és egyik hely, mint a másik. Ahol a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam volna, ahol saját igéim vennének körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. De ez a menny, ahol szabad vagyok, dolgozhatok, haladhatok, csak rajtam múlik a megváltásom. Van egy szerszám a kezemben, az időm végtelen, rettenetes, de végtelen, és üreg nyílik üreg után a kezem munkája nyomán. Megyek előre, bár a levegő fojtogat, és végtelen ideje vagyok itt bezárva, és vagyok egyedül, ember és isten által elfelejtve. Megyek, mert szerencsére ez nem a pokol.

Örökre a saját igéimbe ragadva. Ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után. Egyik hely, mint a másik, és én a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam. Saját igéim vesznek körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. Ez a pokol.

Lángokra vártam, elemésztő tűzre, az izzó tárgyak, a megolvadt talaj fájdalmára, a húsomba égő anyagra számítottam. De el tudtam volna fogadni a jeges poklokat is, ahol a hideg oly mély, hogy a lelket apróra őrli, és a tűznél égetőbben fagyasztja belém. Értettem, hogy a pokloknak nem a fájdalma, nem a kínja a rettenetes, hanem a végtelensége; a pokolnak nincs alja, nincs teteje, onnan nincs kiút soha és semmikor. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, most és mindörökké, ámen.

Sem az idő, sem a tér, de még az isten sem képes innen kiragadni, mert magadat temetted el a mindenek alá.

Barátaim: aki nem járt a poklokban, az bizony, mondom néktek, nem járt még sehol. Minden innen ered, minden ide jut, mert amit az emberi képzelet képes volt megalkotni és a világra szabadítani, az bizony van, az pedig, bizonyságot adok néktek, hogy él. Él a pokol, él a feneketlen mély, miként a korlátlan magas, és süllyedünk, vagyis én bizonyosan süllyedek, mert nem találtam kapaszkodót. Ó, bár mondhatnám, hogy olyan bátor voltam, hogy elengedtem a világhoz kötő, az emberi, az égi szféra által nyújtott kapaszkodókat, de ez nem lenne igaz, mert bizony csak nem találtam őket.

Nem az a baj, hogy megjárom a tüzes poklokat, megélem a jeges poklokat, hanem az, hogy mindörökre bennük maradok. Mert bizony a pokol rettenete, barátaim, nem a szenvedés. A szenvedést ki lehet bírni, meg lehet szokni, hozzá lehet igazodni, mindennapokká lehet simítani, még szeretni is lehet, nem, nem ez a baj. A pokol iszonyata az, hogy örök. Ajtó nyílik ajtó után, szűk üreg bomlik ki, egyik a másik után, és nem segít szerető ember, nem segít az isten sem, mert oda nem ér el kéz, és nem ér el ima. A pokol elhagyott tartomány, ahol még a pokol ura is szenved, mert lehetetlen a kapcsolódás, mert nincs remény. És hát a remény, a vak, minden tapasztalatot és értelmet felülíró remény mentett meg eddig a végső űr elöl, de ott az idő megáll, a tér szűk, a kapcsolatok elszakadnak.

Aki nem járt a poklokban, nem járt még sehol. A mennyeket könnyű megismerni és megszeretni. A mennyek nem tanítanak semmire. A menny és pokol között, itt félúton, a földön, nem találod meg az igazságot. Az igazság a poklokban van. A szeretet egyetemessége, az isten ölelése megmutatja az utat a fény felé, de a szenvedés egyetemessége megmutatja az igazság útját. A szeretet, amit magadba húzol, gazdagabbá tesz, de a szenvedés, amit a húsodba vájsz, bölccsé formál. De a legvégső tudás nem embernek való.

A poklok igazsága a végtelenségük, a kérlelhetetlenségük. Amíg van kihez imádkoznod, amíg reményed van a feloldozásra, addig kapaszkodóid határoznak meg, és a világ zárt, sötét titok. Ha minden remény elveszett, ha a remény fogalma is értelmetlen, ha a pokolban vagy, végre tanulni kezdesz.

Bátran, remény nélkül, ige nélkül, isten és ember nélkül a sötétbe dőlni. Mit tettem! Hogyan jutottam idáig, miért nem hallgattam a jó szóra! Miért léptem át a tiltott vonalat, és most miért vágyom vissza?

Örökre a saját igéimbe ragadva. Ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után. Egyik hely, mint a másik, és én a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam. Saját igéim vesznek körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. Ez a pokol.

Az apró járatokban kezdődött. Át- és átszelték a talajt, lassan behálózták a város környéki földeket, de senki nem vette észre, mert mélyen, lent, a talajban gyarapodtak. A finom járatok vastagodtak, felszívták a vizet, a tápanyagokat, felőrölték a talajt. A város környéki erdők gyökerei már úgy vonták magukba belőlük az erjedést, mint előtte az esőkből és a bomló avarból. A fák törzsei megvastagodtak, és velük erősödtek a járatokban lakó erők. A levelek zöldből és aranyból nem sárgára, hanem barnára váltották színüket.

Az apró járatok a rögök között, lent, mélyen a talajban nőttek, elágaztak, rögről rögre terjedtek tovább, és az élet, a földet lakó kicsinyek, paraziták, giliszták, lárvák menekültek előle. A kis járatok magukhoz vonzották a föld, a morzsalékok rothadó, szétfoszló, széthulló, másba enyésző dolgait és élőit, és azzal fenyegettek, hogy elemésztik őket. A járatok éltek. A változás feltartóztathatatlannak ígérkezett, mert átszőtték a talajt, a házakat, a valóságot. Vastagodtak, erősödtek, és felkúsztak a házfalakon, a csöveken, a szobákba.

A város közben élt, a munkások reggel az építkezésekre mentek, a földművesek a vetést nevelték, az asszonyok szőttek, nevettek, pletykáltak, a gyerekekkel pereltek. A város nőtt, épült, kapui végtelen termő mezőkre nyíltak, a gabonát raktárban tárolták a kereskedők, tele volt a has és a kamra. Ez a város nem szorult papra, képzeletre, tudta, mit ér és miből él. De a járatok alatta, lent, egymásba nyíltak, felismerték egymást, és lüktetve hívták a hozzájuk hasonlót.

Az apró járatokban kezdődött, de aztán a rögöket áttörve, lent, a talajban kiteljesedett. A vizekben csírák szaporodtak, a járatok gyermekei, termékei a lakók italában, ételében leltek otthonra. Nem fertőzés volt, csak jelenség, de lassan átszőtt minden anyagot, érzelmet és gondolatot.

A város lakói, kik addig gondjaikat és örömeiket minden hétköznap megélték, kik gyermekeiket nevelték, asszonyaikat, férjeiket szerették, hordták a vizet, termelték az ételt, megbeszélték a mindennapokat, mostantól lebegő gyönyörben ébredtek. A férfi asszonyára szerelemmel nézett, a nő vágyat lehelt, a gyermekek vadul játszottak. A munka, a beszélgetések, az érintések, a mondatok és az eszmék erővel teltek meg, és éjjel, mikor már aludt szélesen, sötéten a táj, valami lüktetett a mezők és a házak felett. A járatok lent, a föld alatt vastagodtak, a fák gyökereire csavarodtak, fénnyel telítődtek, és gyönyör ébredt bennük.

Nem tudom, mi volt ez, isten vagy a gonosz, de nem is érdekel a válasz. A város lakóinak megnyíltak a pórusai, kitágult orrlyukakkal, felnyíló szívükkel, felrobbanó tudatukkal érezték és tapasztalták az életet. Nem érdekelt senkit, hogy a mennyekbe vagy a kárhozatba vezeti őket az új érzés, csak szerették. Papjaik olyan sokat beszéltek már nekik a szeretetről, a szülők olyan sokat intették őket az erkölcsre, szakításaik, veszteségeik olyan sokat nevelték már őket a boldogtalanságra, hogy most elvesztettek minden irányt, minden szerzett ismeretet, és beleolvadtak az érzésbe. A járatok kibukkantak a föld alól, fákká nőttek, sziklává merevedtek, házakká formálódtak, és a város lakói hátravetett fejjel, lassú léptekkel, nevető önfeledtséggel léptek be új otthonaikba. Kéz a kézben, a szemek egymásra nézve, ölelésben egyesült minden. Az ég lassan vált először áttetszővé, aztán fényes-szürkévé, az alant a fentibe zuhant, és a lent lakók egymás karjaiba. A szeretet elvesztette ragaszkodását, és a vallás beszéde az istenek szavává vált.

Oly régóta vártak erre. Minden lebegett, könnyűvé változott, a léptek, a figyelem, az étel és a vágy. Az erdőkben ösvények eredtek, és tele szívvel sétáló párok töltötték meg őket. A járatok kinyíltak, és ami addig a föld alatt élt, a felszínre került. Ott térdeltem az egyik megnyílt járat előtt, ami feltépte a földfelszínt, és látni engedte nyirkos, lüktető falát. Felemeltem karjaim a szürkés fényű ég felé, aztán lassan, félelem nélkül előredőltem, bele a felszakadt járat mélységeibe. A többiek párban jártak, nemzettek és gyarapodtak, de én a mélység ölelésére vágytam. Csodálatos, hogy már mind boldogok. A dolgok a helyükre kerültek, hétmilliárd kalpán át vártam erre, hétmilliárd éven át vártam ezt, hétmilliárd pillanaton keresztül tartottam a reményt.

Beledőltem a járatba. Ott lent a lehulló emelkedik, az ég felé törő zuhan, a szerető megigazul. A zuhanás örök, de csodálatos a boldogság, a soha meg nem érkezés. Ott lent nincs szükség vigaszra, mert az a világ nem hagy el, az az érzés nem múlik el, és ott talán a megváltásra és a megértésre sincs szükség. Magad vagy, de örökre védett és megőrzött, szeretett és megtartott. Mindegy, van-e lélek, nem érdekes, meddig tart, a tudást és a tapasztalataim elengedhetem, csak vagyok, és ott van az, ami mindig is szeretett. Együtt élek a város lakóival, az elmúlttal és a jelennel, kitárt karokkal hanyatt zuhanok a biztonságos, ölelő, kitárt térbe. Enyémek harcaim, az életem, és ti is mind, akikhez valaha is közöm volt. Valami, ami nem múlik el. Mit érdekel engem ott, hogy van-e idő, van-e ösvény, elértem-e bármit. Csak lettem, csak voltam, csak léteztem, itt, a gyönyörűben, a csodában, a megismételhetetlen sajátban, ezt többé nem engedem el.

Befejezéséhez érkezett a Nemes Nyolcrétű Ösvényt tárgyaló, január 3.-án indított sorozatunk. Már csak két rész van hátra. Bizonyára sokszor lesz még szó az Ösvényről a jövőben, de a tematikus tárgyalást a következő bejegyzéssel lezárom. Utolsó témánk, e nemes út zárásaként, a bölcsesség kifejlesztése lesz.

A 8. tag a helyes elmélyedés, de nem ez jelenti az ösvény tetőpontját, mert a nyugodt és szilárd, összeszedett tudat önmagában nem elegendő a legmagasabb megvalósítás eléréséhez, a dukkha meghaladásához. Az elmélyedés ugyanis nem hatol le a szenvek gyökeréig. A dukkha megszüntetéséhez, az avidjá (nemtudás) felszámolásához, a megszabadulás eléréséhez, és majd a tökéletes ellobbanáshoz az ösvényen szerzett összes tudást használni kell. Az ösvénynek eszközzé kell válnia, hogy a végső igazság belátását megszerezhessük. Ehhez fel kell ismernünk, hogy az ösvény körbeér, és a végére érve újra az elején találjuk magunkat: megtanultuk használni a nyolc tényezőt együtt, és most újra a helyes szemléletet és a helyes szándékot kell mozgósítanunk. Eddig ezek előkészítő szerepet játszottak, de most, már magasabb szinten, újra elő kell vennünk őket. A helyes szemléletnek a jelenségek valódi természetébe történő bepillantássá kell válnia, amit korábban csak fogalmi úton ragadtunk meg, a helyes szándéknak pedig a szenvekről való teljes lemondássá kell válnia, ami már nem akarati cselekvésből, hanem mély megértésből születik.

A szenveknek három rétege van a Buddha szerint:

• a lappangó hajlamok szintje, ahol a szenvek szunnyadnak, de nem fejtenek ki tevékenységet;
• a megnyilvánult réteg, ahol a szenvek ingerek hatására káros tevékenységet fejtenek ki, majd érzelmek és gondolatok formájában a tudat felszínére kerülnek;
• a vétkezés szintje, ahol a szenvek túllépik a tudati megnyilvánultságot, és káros szóbeli vagy testi tetteket váltanak ki.

A Nemes Nyolcrétű Ösvény három szintje (lásd 173. bejegyzés) a szenvek e három rétegét vonja ellenőrzése alá:

• az erkölcsi fegyelem gyakorlása a vétkezés szintjén akadályozza meg, hogy a szenvek tettekké váljanak;
• az elmélyedés gyakorlása a megnyilvánulás szintjén eltávolítja a már megnyilvánultakat, és megakadályozza a még meg nem nyilvánult szenvek felbukkanását, ám többre nem képes, mert az elmélyedés szellemi nyugalma nem tudja kitépni a szenvek gyökerét;
• a bölcsesség gyakorlása képes rá, hogy eltüntesse a lappangó hajlamokat, és megakadályozza, hogy szenvekké váljanak.

Végül csak a bölcsesség képes feltárni és megszüntetni az avidját, a nemtudást. A nemtudás a gyökérok, ami minden szenvet táplál, és bárhányat is vágunk le, a nemtudás miatt a bennmaradt gyökérből mind állandóan újra sarjad. A nemtudás nem a tudás hiánya, főleg nem képességek hiánya, hanem nem-jó-tudás, nem a helyes, nem az igaz tudása. Más, nem a végső megértésre irányuló célok eléréséhez a nemtudásból fakadó értelem természetesen elegendő, de e végső fókuszra tekintve már haszontalan. Nemtudással rendelkezik minden még meg nem világosodott lény, a világ legokosabb embere is, mind, aki nem szerezte meg a Négy Nemes Igazság teljes belátását. Ezért a végső cél, az ellobbanás, az éntelenség megvalósítása fényében minden tudás nemtudás, amiből végső értelemben csak káros érzelem és gondolat származhat.

A nemtudás által okozott három káprázat a következő:

• maradandónak látjuk a mulandót;
• kielégülést találunk a nem-kielégítőben;
• önmagában létezőnek látjuk azt, aminek nincs önléte.

A nemtudást használva lényünket olyan erőknek adjuk át, amik a jelen élet kereteit öröknek, jónak és valódinak mutatják. Mint sokszor leírtuk, ezt nem gonosz erők érik el, a Gonoszról szóló tanítások gyermekmesék: ezek az erők önmaguk természete szerint működnek, nem kényszerítenek semmire, és öntudatlanul használjuk őket, amíg a teljes belátás meg nem mutatja számunkra rabságunkat. Ha van rá igényünk: ha nincs, akkor is jó, ha tudjuk, hogy ezen erők öntudatlan működésére bíztuk magunkat, és kiszolgáltatottak maradunk.

A bölcsesség fellebbenti a fátylat, és megmutatja a valóságot, de ami a legfontosabb, megadja a módszert is, hogy kiszabaduljunk a káprázat fogságából. A bölcsesség gyakorlása a belátás (vipassaná) kifejlesztésére irányul. A létezés természetének átfogó megértéséhez saját tapasztalásaink éber és tiszta megfigyelése vezet. Tapasztalataink nemtudással szemlélve is adnak ismereteket, de így végül csak éljük, és nem értjük a létezést, és e vakságnak köszönhetően állandóan a három káprázatba ragadunk. Ez aztán szenvedést okoz: a maradandóság káprázata miatt fájdalmat élünk át a jelenségek elmúlásával, a kielégülés káprázata miatt folytonosan az el nem érhető beteljesülést és a vágyainkat hajszoljuk, az „én” káprázata miatt a világot énre és enyémre, illetve nem énre és nem enyémre daraboljuk, majd elveszünk a széttört világ darabjai között.

Az „én” illúziójának felfedéséhez használt módszereket már mind tárgyaltuk. Első az öt halmaz vizsgálata. Mit vizsgálhatunk bennük (most egy kicsit tudományosabban):

1. A test, az anyag: az érzékelés és a tárgykapcsolatok automatizmusai és sémái, azaz az érzékelés és a tárgyak észlelésének, megértésének torzításai a nemtudás miatt, a jelekhez, születéstől tanult, és kizárólagosnak elfogadott megismerési lehetőségekhez való ragaszkodás.
2. Az érzés, az affektusok orientációs sémái: a szenvedélyek, mint életvezetési és életértelmezési irányok.
3. Az észlelés, a kognitív konstruktivitás folyamatai: a torz tapasztalás és az intellektuális megrögzöttség miatti alkalmatlanság a valóság megértésére, sőt, egyáltalán felismerésére.
4. A késztetés, a motivációk és viselkedések szabályozott organizáló mintázatai: az előzőekből következően a gondolkodás és az érzelmek megélése, a lelki és szellemi minták megmerevedése, így a tudat beszűkülése.
5. A tudatosság, a tudat reflektivitása: a világra való reagálás, visszahatás, a világ és a tudati, szellemi, érzelmi jelenségek egysíkú, megrögzött ismerete, az újra való képtelenség, a rabság, a dukkha, a nemtudás.

Tehát vizsgálhatjuk a halmazokat a bölcsesség gyakorlása során, de szemlélhetjük a már szintén többször tárgyalt érzékszervi tapasztalás hat belső és hat külső szféráját (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás, tudattartalmak). A külső szféra az érzékelés, a belső az érzékelés okozta tapasztalat, észlelet, melyeket megfigyelve felismerhetjük azokat a béklyókat, szenveket, melyek az érzékszervi érintkezések, tehát a tapasztalások során felbukkannak.

Vizsgálhatjuk még a létezés összetevőit nem a részeikre bontva, hanem kapcsolataik szerkezete szempontjából. Felismerhetjük, hogy semmi nem létezik önmagában, tehát nincs önvalója, énje: minden csak függésben, máshoz képest értelmezhető. Nincs olyan tulajdonsága, ami magában magyarázható, mert a nagy a kicsihez, a hosszú a rövidhez, az élő az élettelenhez, a tudás a nemtudáshoz képest értelmezhető kizárólag. Megállapíthatjuk, hogy aminek nincs önálló tulajdonsága, annak nem lehet önálló léte sem. Tudatunk előtt világosodik meg, hogy a létezők üresek, mert tulajdonságaik hiánya nem csak jellemzőiktől, hanem önlétüktől fosztja meg őket. Ehhez segítségünkre lehet a már szintén tárgyalt függő keletkezés tana, és az ott található 12 tagú láncolat (38. bejegyzés).

A tényezők elemzése és az összefüggések felfejtése segít elmetszeni az énhez kötő intellektuális ragaszkodást, azonban nem elég a mélyen gyökerező énképzet megszüntetéséhez: ahhoz be kell pillantanunk a jelenségek üres, lényeg nélküli természetébe. Ehhez közvetlenül kell elmélkednünk a létezés összetevőinek már többször tárgyalt három egyetemes összetevőjén, az állandóság hiányán, a nem kielégítő jellegén és az önmagában vett létezés hiányán (28-30. bejegyzés), de már mélyebben, mint korábban tettük. Ha az állandóságba vetett hitünk már nem csak az eszünk, hanem a tudatunk előtt is felbomlik, magától felismerjük, hogy semmi sem jelent kielégülést, és már csak a legnehezebb belátás, a minden jelenség önvaló nélküliségének teljes megértése marad hátra. Ebben segít, ha felismerjük a dolgok függésben létezését, a dolgokra való befolyásunk teljes reménytelenségét, a kiszolgáltatottságunkat, és az ebből fakadó békétlenségünk örök kárhozatát. El kell engednünk az „én” megszűnése miatti félelmeinket, és szembe kell néznünk a legnagyobb démonnal, önmagunk állandótlanságával, a saját énünk megszűnésével. Mindezt félelem nélkül, már a bölcsesség birtokában.

Mikor a belátás gyakorlása megerősödött bennünk, az ösvénytagok összefonódnak, és egybeforrva adnak erőt egyetlen összetartó ösvénnyé válva, és így törnek velünk a cél felé. Az erkölcsi fegyelem hatékonyan tartja ellenőrzés alatt a káros hajlamokat, az elmélyedési csoport a tudatot a jelenségek áramlásán rögzíti, a bölcsesség csoportja megszilárdul, és a cél irányában, az ellazult elengedésben tart minket.

A következő bejegyzésben befejezzük az ösvény tárgyalását, mikor az utolsó szakaszra lépünk.