Hihetetlen, hogy elment, hihetetlen, hogy elhagyott. Az erdő szélén ébredek, egy fa odvában, testemre levelek ragadtak és fakéreg borít, meztelen vagyok és fázom. Kimásztam, leereszkedtem a fa törzsén, és nem találtam őt az avarban, sem a gombák, sem a lehullott gallyak között. Elment, pedig ma mentünk volna együtt tovább. Elment, pedig hatalmas, nyitott szárnyai vezettek eddig, mikor az égre néztem, mikor futottam, árnyékot vetettek a földre, és elhomályosították az ég szürke fényeit. Lassan, fázósan magamra húzom megmaradt rongyaim.

Velem volt. Nem volt vezetőm, csak együtt voltunk, mint az ég és a föld, mint két barát. Én sem vezettem őt, csak az alig vánszorgó idő font körénk halk fátyolt, vont be finom sűrűjébe, és átölelt a nyugalom. Apró neszes, reggeli harmatos, zöld és barna szőttes borított minket, és ha beszéltem, értette szavam, ha ő beszélt, akkor én figyeltem. Most ez a ruhám sincs meg, elvitte, vagy magától kopott el, nem tudom. De az is lehet, hogy sosem volt.

Tovább kell állnom. Itt már láttam minden odút, barlangot, tisztást és rétet. A reggel már számtalanszor öntött el fényével, a délelőtt már végtelenszer melegített fel, a délutánok már megszámlálhatatlan sokszor nyugtattak, az esték pedig mindannyiszor alám terítették köntösük. Ha egyedül, akkor egyedül, és tudom, minek is tagadnám, sosem vártam mást sem tőle, sem a bíbor egektől, sem a hűs reggelektől, sem az embertől, sem magamtól. Ez a természetünk, és hát ő sem más, mint mi.

Zápor közeleg, és az erdő sóhajtva, zúgva készül a viharra. Az odúba nem térhetek vissza, az erdő fái nem adnak menedéket. A lehullott levelek tengerében térdelek, arcomhoz emelek egy marékkal, és beszívom a föld és a rothadás illatát. Ha elment, hát elment.

Kitárt szárnyak most is átszelik az eget, óriás ívben vonulnak fenséges lények az égen, magam sem vagyok sem elveszett, sem gyenge. De ő hozzám tartozott, velem volt, és értette, amit beszélek. Nincs ennél nagyobb elköteleződés, nem volt ennél nagyobb szövetség.

Ő elment, én pedig már lehet, hogy nem megyek sehová. Kereshetnék új várost, új szövetséget, de közben megváltoztam. Aki hozzám tartozik, megismerem, már öreg, súlyos és barázdált vagyok, ráncos és lassú léptű, és már magam teremtem meg kuckómat a víztől áztatott fák között. Az erdő sem fogad be, de nem fogadott be a part sem, a város sem, ahogyan titeket sem, de mindez már nem fontos. A házamat magam építem. Elment, az ő dolga, és én visszahúzódok a fák közé, a mohás, nedves törzsek sűrűjébe, be az avarba, a rothadó, újraéledő, sötét fénybe burkolt, élettől nyüzsgő, esőcseppektől nedves mozdulatlanságba, ahol mindegy, ki hagyott el, és ki maradt velem, mert én itt vagyok. Maradok, amíg a kivezető ösvény nem tárul fel ragyogva önmagától, amíg a szenvedés nem válik szárnyakká, amik majd beterítik az eget.

Folytassuk tovább az utunkat, haladjunk tovább az ösvényen, és közeledjünk a nyugalom birodalmához, a teljes békéhez, a tökéletes egyhegyűség ésszel és érzékekkel felfoghatatlan ellazultságához. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy „mámorához”, „boldogságához”, vagy „csodájához”. Az elragadtatás, az öröm, a boldogság, de még a nyugalom iránti vágy, az elért eredmények miatti megelégedettség is veszélyes ezen az úton. Még nagyobb baj, ha a meditáció és annak eredményei, ami jelen esetben az egyhegyűség, vagy a samatha állapotával kapcsolatban bármilyen, akár derűs, pozitív elvárásaink vannak. Az elvárás köt, szétszakítja a dolgokat eredményre és eredménytelenségre, fontosra és érdektelenre, ezért az elért cél csak siker lesz, de nem gyümölcs. Az pedig még nagyobb probléma, hogyha a samatha vagy vipassaná állapotára „transz”-ként, „révület”-ként gondolunk, ha égi vagy szellemi hatalmakkal akarunk egyesülni, titkokba belelátni, vagy még rosszabb, szellemi képességeket akarunk szerezni. Ezek mind csak az „én” céljai, csapdái és érdekei, ezért kerülendők. Fontos, hogy az elért állapotokat, gyümölcsöket annak lássuk, amik, tehát állapotoknak, melyek az Ösvény részei, és a velük járó érzelmek, érzetek, képességek, megértések csak mellékes következmények, és a célunk szempontjából érdektelenek.

Tehát elértük a teljes elmélyedés kapuját. A hasonmás jel figyelmünk előtt áll, az akadályok, legalábbis egyelőre, elhárultak, a bizonytalankodás eltűnt, az összpontosítás tökéletes. Csend, nyugalom, teljes ellazultság vesz körül, a dolgok és jelenségek nem állnak utunkba. Figyelmünk töretlen: haladhatunk tovább.

A teljes elmélyülést nyolc szakaszra lehet bontani, amelyek mindegyikét egyre nagyobb mélység, tisztaság és kifinomultság jellemez. Az első négy külön csoport, őket hívjuk „dzshánáknak”. A dzshána tulajdonképpen meditációt jelent, de lefordíthatatlan, mint a dukkha. A második négyes csoport az „anyagtalan állapotok”. A megvalósításuk egymásra következik, nem lehetséges átugrani egyiket sem. A Buddha a helyes elmélyedést a dzshánákkal azonosította. Lássuk őket:

1. Első dzshána: „Mi a helyes elmélyedés, szerzetesek? Ím a szerzetes elkülönülve az érzéki élvezetektől, elkülönülve a káros állapotoktól belép az első dzshánába és ott időzik, amely állapotot a tudat kezdeti odafordulása és tartós ráirányulása kísér, és tele van az elkülönülésből fakadó elragadtatással és boldogsággal.”

Az első dzshánában az öt elmélyedési tényező eredeti csoportja van jelen: a kezdeti odafordulás, a tartós ráirányulás, az elragadtatás, a boldogság és az egyhegyűség. Ezt az állapotot, mint elért eredményt célszerű birtokba venni, használni és élvezni. Ezáltal alaposan átlátjuk, így nem tulajdonítjuk saját teljesítményünknek, továbbá alaposan megismerjük, így megalapozzuk a következő szinteket. Addig kell újra és újra belépni az első dzshánába a szokásos meditációs ülések során, amíg nehézség nélkül, könnyedén el tudjuk érni, és vissza tudjuk idézni. A gyakorló aztán felismeri, hogy az első dzshána a hétköznapi tudatállapotnál jóval magasabb szintű, üdvözültebb állapot, de mégis tele van érzéki élményekkel, és közel áll az érzéki tudatossághoz, és nem áll elég távol az akadályoktól. Két tényező, a kezdeti és a tartós odafordulás pedig kifejezetten erőt és akaratot igénylő, olykor durvának tűnő tevékenység, nem olyan kifinomult, mint a többi, ezért a gyakorló nekiáll kiküszöbölni ezeket. Mikor ez sikerül, és már könnyen belép az első dzshánába nélkülük is, akkor mehet tovább a következő szintre.

2. Második dzshána: „Majd a tudat kezdeti odafordulásának és tartós ráirányulásának csillapodásával, a belső bizalom és szellemi egyesítettség kialakulásával belép a második dzshánába és ott időzik, amely állapot mentes a kezdeti odafordulástól és tartós ráirányulástól, ám telve van az elmélyedésből születő elragadtatással és boldogsággal.”

Itt már csak három elmélyedési tényező maradt: az elragadtatás, a boldogság és az egyhegyűség. A tényezők mellett, a gyakorlás eredményeképpen megjelenik a tudatot elöntő bizalom, egy bizonyosság, hogy a tudat még egységesebb, még átfogóbb. A belső rendezettség mellett a tudat környezete, és a többi tudattal, a létezéssel való viszony is rendeződik, sok gond és bonyodalom elsimul, az észlelés elnyugszik. Az egyhegyűség fokozódása, és az abból eredő boldogság mellett azonban még marad némi izgatottság, egy öröm és elragadtatottság, egy élvezet, ami, mint minden énhez köthető érzelem, még a kizökkenés lehetőségével jár. Az elragadtatottság könnyen izgatottságba, elvárásokba, ezért csalódásba fordulhat át, ezért a gyakorló, egy idő után, miután a második dzshánát is belakta, ezt az állapotot is durvának találja. Tovább gyakorol, és amikor elragadtatottsága elhalványul, tovább lép.

3. Harmadik dzshána: „Az elragadtatás elhalványulásával felülemelkedett egykedvűségben időzik éberen és tiszta tudatossággal, és megtapasztalja magában az üdvözült boldogságot, amelyről a nemesek így beszélnek: „Boldog az, aki felülemelkedett egykedvűségben és éberségben él” – így lép be a harmadik dzshánába és időzik ott.”

Ezen a helyen már csak két tényező, a boldogság és az egyhegyűség van jelen. A tényezők mellett, a gyakorlás eredményeképpen megjelenik az éberség, a tiszta tudatosság és a felülemelkedett egykedvűség. A gyakorló időzik itt, újra és újra belép meditációs ülései alkalmával, és mesterévé válik a harmadik dzshánának. Mikor ez megtörténik, észreveszi, hogy a boldogság még mindig nem semleges érzés, mert könnyen átcsaphat kellemes vagy fájdalmas minőségbe, ezért durva állapot, ráadásul könnyen céllá vagy késztetéssé válhat, és az „én” csapdájába csalhatja vissza. Törekedni kezd, hogy a harmadik dzshána magasztos boldogságát is meghaladja, ezért gyakorol, és tovább halad az ösvényen.

4. Negyedik dzshána: „Az élvezet és a fájdalom elhagyásával, s az öröm és bánat ezt megelőző eltűnésével belép a negyedik dzshánába és ott időzik, amely állapotot a felülemelkedett egykedvűségnek köszönhetően a tiszta éberség, valamint az öröm- és fájdalommentesség jellemez. Ez a helyes elmélyedés, szerzetesek.”

A végső dzshána állapotot már csak az egyhegyűség jellemzi. A felmerülő érzések és gondolatok már semlegesek, bármilyen késztetésből, vágyódást keltő vagy taszítást okozó forrásból is erednek. A gyakorlót nem zökkenti ki semmi, minden érzés és gondolat, mely tudatában felmerül, ítélettől és önértéktől mentes, puszta, csupasz, és önmaga valóságát mutatja. Semmi nem zökkentheti ki, egyhegyűsége tökéletes.

A négy dzshánán túl található a négy anyagtalan állapot. Ezeken a további elmélyedési szinteken a meditáló a dzshánákban olykor még fennmaradó vizualizált képeket, észleléseket is meghaladja. Már nem a mentális tényezőket finomítja tovább, mint a dzshánák, hanem a tárgyakat, úgy, hogy a durvább tárgyakat egyre finomabbakkal váltja fel. A négy megvalósítást a hozzájuk tartozó tárgyakról nevezték el. Más források ezeket is dzshánáknak nevezik: a négy előzőt „forma dzshánának”, a négy ezután következőt „forma nélküli dzshánának”. A négy forma nélküli szint olyan finom és távoli elmélyedési szinteket képvisel, hogy szavakkal nem lehet kifejezni őket. Ám még ezekből a magasztos állapotokból, még az utolsó, meghaladhatatlan elmélyedésből is hiányzik a belátás bölcsessége, a vipassaná, így nem elégségesek a szabadulás eléréséhez.

A négy anyagtalan állapot így következik egymás után:

1. A végtelen tér érzékelési alapja: A tér itt végtelen, bár létezik, de már üres. Nincsenek dolgok, nincsenek jelenségek, ezért nincsen „én”, mivel már nincs semmi, amivel szemben létezne, amitől elkülönülhetne. Még nem az „én” szűnt meg, még messze az ellobbanás, de a gyakorló már nem érzékeli az „ént”, mert megszüntette az alapjait, a dolgokat és azok végességét, mindent, amihez viszonyítani lehetne. A tér, így minden dolog végtelen, mert határtalan.
2. A végtelen tudat érzékelési alapja: A tér és az idő is megszűnik a végtelenség és végesség illúziójával együtt. A gyakorlónak nem marad kapcsolata a dolgokkal, és bár megmarad a tudatossága, de többé semmi nem tudatosul benne, mert már nincs jelen, akiben ez megtörténhetne. A tudat végtelen, mert nem véges.
3. Az üresség érzékelési alapja: Eltűnik, a tér és az idő után, a tudat képzete is. Megszűnik mindennek a különállósága. Mivel nincs tudat, nincs tudatosság sem. A beálló állapot mégsem a semmivel azonos, és az üresség nem űr, hanem a tökéletesség.
4. A sem-észlelés, sem-nem-észlelés érzékelési alapja: Ez a szellemi elmélyedés tetőpontja, ez a tudat egységesítésnek abszolút, legmagasabb lehetséges foka. Nincs többé észlelés, mert nincs észlelő, és nincs észlelet. Eltűnik még az üresség fogalma is, és vele együtt feloldódik a semmi és a tökéletesség észlelése is. Az észlelés megszűnik, majd megszűnik a létezés és a megszűnés fogalma is.

Ez az út nem könnyű, de aki a vipassaná állapotát, a tiszta belátást el akarja érni, annak végig kell mennie előtte az elmélyedés útján. Legközelebb nagyon röviden ismertetünk egy másik lehetséges elmélyülési módszert, ami nem kevésbé nehéz és időigényes, de talán jobban alkalmazható a ma embere számára.

A buddhizmus théraváda ösvényén nem a hirtelen megvilágosodást tanították, és jól tették. A megvilágosodás nem érkezhet villámcsapásszerűen, előzmények nélkül. Még ha így is látszik, azt bizonyosan rengeteg munka és előkészület előzte meg. Az elmélyedés elérése is ilyen, tehát fokozatos, és nem lehetséges vipassaná állapotba kerülni a megelőző fokozatok végigjárása nélkül. Ebből is látszik, hogy az elmélyedés az egyhegyűség technikáihoz tartozik, és a tökéletes samatha állapotának elérése a célja. Nem túlzás azt állítani, hogy aki az elmélyedés legtisztább szintjeit szeretné elérni, az csatába indul, és harcossá kell válnia. Egy zen hasonlat szerint ilyenkor a szerzetes egy tigrisen lovagol. A tigris a szerzetes tudatát jelképezi: amíg a fenevadat uralja, az szállítja őt célja felé, de elég egyetlen megingás, a gyengeség legkisebb jele, és a tigris szétszaggatja.

Tehát, mint korábban tárgyaltuk, a gyakorló kiválasztja, vagy tanítójától megkapja meditációs tárgyát, és a megfelelő testhelyzetben, lélegzetét elnyugtatva, a tárgy típusától függően azt szó szerint vagy képzeletben maga elé helyezi, és meditációba kezd. Figyelmét a tárgyra összpontosítja, és igyekszik éberen rajta tartani. Ha tudata elkalandozik, ezt észreveszi, szelíden visszatereli, majd csüggedés nélkül, ellazultan folytatja a gyakorlást. Teszi ezt kitartóan, szilárdan, a hét megvilágosodási tényezőt szem előtt tartva. Ezt a kezdeti szakaszt előkészítő elmélyedésnek, a tárgyat pedig előkészítő jelnek nevezik.

Ha az izgatottság lecsillapodott, a tudat már nem erőlködve meditál, akkor a gyakorló új kihívás elé kerül: megjelenik az öt akadály. Felmerülnek az elmében, de birtokba akarják venni a testet is, mindkettőt ki akarják zökkenteni az összpontosításból. Enyhe vagy erős vágyak ébrednek étel, tevékenység, bármilyen hétköznapi, megszokott vágytárgy irányába, vagy harag merül fel a gyakorlás iránt, a külvilág zajai felé, szorongás, aggodalom vagy kétely jelentkezik. Lehet bármi, de a kis-tudat igyekszik a meditációs tárgyról eltéríteni a gyakorlót. Néha ezek fegyelemmel legyőzhetők, de időnként meditációs tárgyat kell váltani, és egy olyannal foglalkozni, ami a felmerült akadály ellen hat.

Ha ezen sikeresen túllendül, és tovább halad az elmélyedés útján, akkor erőfeszítése mozgásba hoz öt mentális tényezőt, amik a továbbiakban segítségére lesznek. Az öt tényező a hétköznapokban is jelen van, de ott szétszórva, erős, nemes cél és akarat hiányában nemtelen célokra irányulva, a nyugtalanságot fokozva működnek. Mindegyik egy akadályt semlegesít. Az öt elmélyedési tényező a következő:

1. A tudat kezdeti odafordulása: A tárgy felé fordítja a figyelmet, belekényszeríti a tárgyba. Ilyenkor ez még gyakorta erőlködéssel jár, a tudat megfeszítésével, mivel a gyakorló még nem tart ott, hogy tudata valóban kizökkenthetetlenül összpontosítható legyen. A harcos itt még erőt és megedzett akaratot használ. A tompaság és kábaság akadályát oszlatja el, mert a tudatot felemeli a tárgyhoz.
2. A tudat tartós odafordulása: A nemes akarat már a tárgyra tapasztotta a figyelmet, kizárta a zavaró tényezőket, szembefordult az akadályokkal. Most már a figyelem nem kalandozik el annyira, hogy zavarja a gyakorlást. A kétely akadályát oszlatja el, mert a gyakorló már nem bizonytalan a tárgyában.
3. Elragadtatás: Gyönyörűség és öröm, mert kialakult a tárgy iránti élvezetteli érdeklődés. Ez még karmikus folyamat, de sokan összekeverik valamiféle megvilágosodás-élménnyel, pedig távol áll tőle. Ez az állapot még az érzékek öröme, a megfeszített akarat eredményének mentális jutalma. Fontos, hogy ne ragadjunk le itt, bár csábító, mert kellemes és nyugodt érzés. A rosszakarat akadályát oszlatja el minden létezővel szemben.
4. Boldogság: Hasonlít az elragadtatáshoz, de nem ugyanaz. Az elragadtatás állapotában megérezzük az összpontosítás sikerét, és ízelítőt kapunk az ezzel járó jó érzésből, a boldogság állapotában pedig megérkezünk, és gátlás nélkül élvezzük az elmélyedés kezdeti gyümölcseit, a nyugalmat és átmeneti gondtalanságot. A nyugtalanság és aggodalmaskodás akadályát oszlatja el természete szerint. Nagyon könnyű ebbe a tényezőbe beleragadni, felhagyni a harccal, ezért különös éberséget igényel, hogy tovább lépjünk az utolsó, ötödik tényezőre, ami az
5. Egyhegyűség: A tárgyra összpontosítja és egységesíti a tudatot, tökéletesen, ki nem zökkenthetően. A vágy akadályát oszlatja el, mert megszünteti a vonzódást a tárgy, és a tárgyon kívüli jelenségek felé.

Az akadályokat még nem győztük le, de semlegesítettük, és kiküszöböltük zavaró hatásukat.

A tudatunkkal elértünk egy szintet, amiről tovább haladhatunk a még mélyebb elmélyülések felé. A tudatunk átalakult, ezért a tárgy oldalán is változások következnek be. Az elmélyedés eredeti tárgya, amit eddig használt, az „előkészítő jel”, de durva, érzéki, mármint érzékkel felfogható. Az elmélyülés fokozódásával az eredeti tárgy felidéz egy másikat, amit „tanuló jelnek” neveznek, és ez az eredeti tárgy szellemi jele, melyet a tudatnak képesnek kell ugyanolyan tisztán maga elé idézni, mint az eredetit. A tanuló jel megjelenésével a gyakorló elhagyja az előkészítő jelet. Egy idő után a tanuló jel is elmarad, és felbukkan a „hasonmás jel”, ami egy ragyogó, minden részletében felismert, letisztult mentális kép. Mikor a hasonmás jel megjelenik, az öt elmélyedési tényező végleg elnyomja az öt akadályt, és a tudat belép a „közeledési elmélyedésbe”, ami már a teljes elmélyedés előtti utolsó állapot. A gyakorló tökéletes elmélyülésre irányuló erőfeszítései még nem értek véget.

További gyakorlással az elmélyedési tényezők megerősödnek, és a tudatot eljuttatják a teljes elmélyedésbe. A hasonmás jel itt is felbukkan, mint tiszta mentális kép. A különbség a közeledési és teljes elmélyülés között az úgynevezett „dzshána” tényezőkben van. Ezek már a közeledési elmélyedésben is jelen vannak, de még nem elég erősek, mert a teljes elmélyedésben bontakoznak ki. A közeledési elmélyedésben még akadoznak, vissza-vissza zuhannak, de a teljes elmélyedésben megszilárdulnak.

Elértünk a teljes elmélyüléshez. Azt hinnénk, hogy a szamádhi felé tett lépéseink itt befejeződnek, és végeztünk, már csak élveznünk kell munkánk gyümölcseit, de ez koránt sincs így. A teljes elmélyülés az alapja, a lehetősége annak, hogy alámerüljünk azokba a tartományokba, melyeket már nehéz szavakkal leírni, még annak is, aki tapasztalta. Ne feledjük, hogy célunk végig nem az elmélyedés elérése, hanem a pillanatban, a jelenben, a középben való tartózkodás lehetőségének megteremtése. A dzshána, és az azt követő állapotok elérésének célja, hogy a gyakorló betekintést nyerjen az állandótlanság, a szenvedés és az éntelenség természetébe, és lehetősége legyen a vipassaná, a teljes belátás állapotának előidézésére és állandósítására.

A következő bejegyzésben tovább szállunk lefelé, vagy éppen tovább emelkedünk felfelé az elmélyedésben, és megvizsgáljuk, meddig juthatunk.

Már hetek óta ácsolták a színpadot. Az eljövetel híre gyorsan terjedt, kíváncsi volt rá mindenféle népség, szegények, számkivetettek, sikeresek, átkozottak, a jómódú polgárság tagjai, munkás, tudós, felnőtt és gyerek. Mind a maga mulatságát várta, nagy fényt, sok érdekességet, a hívők az ígéretek teljesülését, a reménykedők a jobblétet. A színpadot ácsoló munkások éjjel-nappal dolgoztak, repkedtek a forgácsok, izmos karok verték be a fémkapcsokat a deszkákba. A hatalmas, lábakon álló, fából készült színpad a friss fa illatát árasztotta szét a völgyben. A megfeszítetten dolgozó munkásokat sürgő-forgó asszonyok etették, vizet hordtak, gyerekek szaladgáltak közöttük, és az óriási, sosem látott méretű előadótér lassan elkészült. Messze földről eljöttek az egyszerű emberek, holdkórosok, szántóvetők, iparosok, megszállottak, mind, ki már hallott az élet és halál uráról, és annak megjelenéséről.

Lágy szél fújt azon a napon, kellemes meleg uralta a völgyet, csendes, finom, fényes bágyadtság lepte el a tájat. A nézők előtte megebédeltek, a közel lakók otthon, a távolról érkezők családjaikkal a magukkal hozott takarókon, a csomagjaikból. A tér megtelt, az emberek beszélgetésbe elegyedtek, élelmes árusok vizet, édességeket és kenyeret kínáltak a kendőkre, szőnyegekre, takarókra telepedett családok között járkálva, ügyelve, hogy ne lépjenek rá senki rongyára.

Talán ők érezték először, hogy könnyebb a léptük. Ők sürögtek a lassan lecsillapodó, a takarókon elhelyezkedő tömeg között, sietős léptekkel haladva, portékájukat kínálva, és nekik tűnt fel elsőként, hogy a lábuk magától emelkedik, haladásuk gyorsabb, kedvük vidámabb, szellemük frissebb. A beszélgető családok később érezték a változást, eleinte csak türelmesebbek voltak a gyerekekkel, könnyebben elegyedtek szóba a szomszéd takarón ülő idegenekkel, többet néztek az ég felé. A vonások kisimultak, a mozdulatok lelassultak, a mosolyok az arcokon maradtak.

A szavak szelíden érték a többieket, a várakozás türelmetlensége eltűnt, míg összegyűlt a völgyben a hatalmas tömeg. Elállt a szél, a meleg mérséklődött, az idő áttetszővé vált. A völgyet körülölelő hegyek mögött leomlott a világ, mintha sosem lett volna. Mintha csak ez a völgy lett volna a teremtés egyetlen helyszíne, az élet forrása, kezdet és vég, ez a körülfogott, fényes, enyhe, áttetsző fényben fürdő jelenés.

A gyerekek a családok körül szaladgáltak, a felnőttek megosztották ételüket a körülöttük lévőkkel, egyre többen felálltak, és távolabbra mentek beszélgetni, és az emberek összekeveredtek. A színpadon táncosok szórakoztatták őket, amíg nem jelenik meg a vendég.

A tömeg sűrűsödött, és csak a legtisztább elmék kezdték gyanítani, hogy mindenki itt van. Először csak százmilliók, aztán milliárdok, minden most élő, minden korábban született, minden halott, minden lény, aki csak megfordult az anyag és a szellem színjátékában valaha is, mind összegyűlt, és áramlott be a kapukon, a hágókon, és a völgy felé tartott. Mind, aki született méhből, tojásból, vízből vagy átalakulás útján, mind, aki kúszott, futott, úszott, repült vagy vonaglott most, vagy valaha, bármikor, ide tartott, és lassan az összes megérkezett. Az utolsó után pedig bezárultak a völgy kapui.

Együtt voltunk. A színpadról levonultak a táncosok, a friss gerendákból ácsolt, hatalmas, masszív építmény a tüneményre várt, aki mindenkit idehívott, aki lélek, tudat, eszmélet, élmény, érzés vagy észlelés útján valaha is részt vett a színjátékban. Megérkeztünk. A szívem szinte megszakadt, ahogyan az élők és holtak mérhetetlen tömegében elvegyültem. Sohasem voltam még ennyire egyedül, sosem vártam még ennyire az előadásra.

Valahonnan a felhőkön ülve, a felhők mögül, az űr végtelen sötét mélyéből érkezik majd a vendég. Az előadó várat magára, és én tudom, rettenetes kín, de tudom, hogy nem hoz megváltást, mert nem az a szerepe. Élő és holt, minden teremtett és magára eszmélt megjelent, de üres kézzel távozunk, ki a létbe, ki a nemlétbe, ki tiszta földekre, ki a poklokra. Lesz, aki hazatér, lesz, aki az örök sötétbe hull, és az előadás, az eljövetel csak egy epizódja lesz a soha véget nem érő történetnek. Mennyi erő, mennyi energia, micsoda mérhetetlen, óriási, univerzumokat megtöltő fényesség pazarlódik el, hull a semmibe az előadás végén, mennyi kapcsolat, akarat, teremtés oszlik szét a végtelenbe, ha az örökké lakatlan, mindig is üres színpadon véget ér az előadás.

Még a színpadot nézem, bár tudom, hogy nem lép fel senki, nincs kire várni. Ez a rendje, ez a természete. Minden család, minden nép, élők és holtak látják rajta saját előadásukat, mind azt látja, amit akart, az ácsolt pallókat a lágy, sárga fény borítja, takarítja, simítja, és az eljövetel megtörténik újra és újra, ahányszor csak az akarat megteremti. Még a rettenet ül a szememben, amíg a kietlen színpadot figyelem, még fájdalom szorítja a szívem, amíg beszélek és nevetek a családokkal, amíg együtt étkezünk, beszélgetünk, de remélem, hogy ha eleget vándoroltam, eleget éltem és haltam, láttam már elég eljövetelt, akkor nyugodtan figyelem majd mindezt, és talán, majd egyszer nem kell eljönnöm a völgybe, sem mint élő, sem mint holt.

A vipassana jelentése „kiterjedt látás”, „magasabb látás”, általában „belátásnak”, „tisztánlátásnak” fordítják. Többször hangsúlyoztuk, de fontos gyakran elmondani, hogy nem intellektuális belátást jelent, nem ismeretek halmazát és azok mesteri használatát, nem valaminek a megértését. Ugyanakkor azt is fontos elismételni, hogy a szellemi megértés mégiscsak előfeltétele a magasabb látásnak: olyan, mint egy katalizátor, ami beindítja a megértés folyamatát, de magában a vegyi reakcióban már nem vesz részt.

Ahogyan a samatha esetében az egyhegyűség a gyakorlat, aminek eredménye a nyugodt időzés, a samatha, úgy a vipassana esetében is a kiterjedt látás már egy eredmény. De mi a gyakorlat? Nincs olyan, ugyanis a vipassanát nem lehet gyakorolni. Ha lehetne, akkor még ez is a kettősség birodalmába tartozna, mert egy kiindulási pont, egy út és egy cél határozná meg.

De megállapítottuk, hogy a karma világa épül a kettősségekre, ahol az én viszonyban áll a nem-énnel az öt alapérzelem valamelyike szerint, és az egyhegyűség ezt a viszonyt oldja fel úgy, hogy a kettősség megmarad, de az érzelmi viszonyulás eltűnik. Az egyhegyűség tárgyát nem lehet szeretni vagy utálni, mert az értelmetlen lenne, ezért a kettősség fennáll, de tiszta, ítélkezés- és értelmezés-mentes. Ez megnyugtatja a tudatot.

A vipassana állapota feloldja ezt a kettősséget. A karma (az ítélkező gondolkodás állapota) a hétköznapok, a tisztátalan kettősségek világa, a samatha a tiszta kettősségeké, a vipassana a nem-kettősségé. Ez a sorrend, ezért nem gyakorolható a vipassana, mert az tiszta eredmény, ami a megfelelő sorrendű gyakorlás során egyszer csak létrejön. Nem gyakorolható, mert amikor gyakorolsz, biztosan a kettősségek állapotában vagy: vagy te a gyakorló, és van a gyakorlat. (A manapság népszerű vipassana tanfolyamok stresszoldásra jók lehetnek, jobb életet adhatnak, de vipassanának hívni őket szélhámosság.)

A vipassana a szív állapota. A karma világából, az alantas állapotokból, a nemi szervek környékének világlátásából indulva eljutunk az elmébe, tehát a megértésbe, és onnan jutunk el a középbe, a szívbe. Nem elég, ha az alsó világból, a zsigerekből, a nemi központból felfelé a szívig jutunk, mert abból még nem lesz megértés. Hiába hisszük, hogy megérkeztünk, a szívből tovább kell haladnunk az elmébe, a fejbe, és a megértés birtokában kell visszajutnunk, látszólag lefelé, a szívig. Az ösztönös, zsigeri emberállat ha csak felfelé, a nemi szervei, a belei és a gyomra szintjéről a szívig jut, akkor egy érzelmes, érzelgős, akár kedves, de továbbra is az énjébe ragadt, ezért karmikus lény lesz, annak minden kiszámíthatatlanságával és durvaságával.

A belátás csak akkor valósul meg, ha az értelem fénye bevilágítja a tapasztalatait, és így már visszatérhet középre, a szívbe. Itt található az ösvény, és így nyílik meg a kapu, középen, a szívben.

A samathában, a tiszta kettősség állapotában minden megáll és nyugalomba kerül, a vipassanában viszont megvalósul a teljes és végleges ellazultság, feloldódik a kettősség illúziója, és lehull a fátyol a látás elöl. Megmutatkozik a tiszta tudat.

A tiszta tudat időtlen, személytelen, puszta szemlélő. Ebből a szennyezett tudat (a hétköznapi, a most használt tudatunk) akkor keletkezik, amikor a tudatosság azonosul a tárgyával, bármivel, amire figyel; bevonódik, részt vesz, és elfeledkezik önmagáról. Eredendően nyugodt, függésmentes természetét izgágaság váltja fel, és így az időbe, a személybe, a meghasonlottságba szorul. A szennyezett tudat erőlködik, mert vágyai és késztetései állandóan beleütköznek a jelenségekbe. Természetesen képtelen lesz irányítani világát, ezért erőszakossá és akaratossá válik, és minél jobban belegabalyodik a valósággal vívott harcába, annál jobban elveszti eredendő bölcsességét, annál inkább elbutul. Nemtudása mélyül, zuhan a káprázatba, amiért egyre több kudarc éri, végül tönkreteszi magát és környezetét.

Tehát a samathában minden megáll, a nyugalomban időzik, ám a vipassana újra mozgás, csak már nem a köznapi tudat mozgása. A samatha leállítja a rosszul működő gépet, a vipassana pedig újraindítja, de immár jól.

A nem-kettősség állapotának megvalósításához a samatha állapotában megtisztult kettősségek közé kell bejutnunk, az én és a nem-én közé. Ennek eszköze a trilaksana, a három jellegzetesség, de már nem tisztátalan módon, mert abból a samatha kiemelt (28-30. bejegyzés, és még a többiben jópárszor említve). Tehát a tudat és a tárgy közé akarunk bejutni, ezért itt, már nem karmikusan, újra a trilaksanát vizsgáljuk:

- A mulandóság az időt tárja fel, tehát a tudat és a tárgy közötti időviszonyt.

- A dukkha a teret mutatja meg, tehát a tudat és a tárgy közötti teresség viszonyát, a tapasztalás és a mozgás használatával (a dukkha itt már nem szenvedés, mert a samatha állapotában a gyakorló már nem szenved).

- Az anatta az ént mutatja fel, tehát azt, hogy ki vagyok: a figyelő tudat vagy a megfigyelt tárgy.

A három jellegzetesség egyben három kapu, amik további birodalmakba nyílnak, tehát a vipassana sem az ösvény vége.

Az előző bejegyzésben felsoroltuk a választható meditációs tárgyakat. Ha gyakorolni szeretnénk, és kezdők vagyunk, akkor tárgynak a légzést ajánlom, de bátran lehet választani bármi mást, ami illik a személyiségünkhöz.

A samatha útjának a lényege az egyhegyűség (ékagratá) megvalósítása, amit hétköznapi értelemben koncentrációnak hívhatunk. Természetesen egészen más a célunk, mint a köznapi koncentrációval, amit valamely hasznos eredmény, előny érdekében, jellemzően az akarat és a testi, lelki erő megfeszítésével szokás elérni. Az egyhegyűség „eredményét” nem válthatjuk pénzre, befolyásra, egzisztenciális haladásra, ahogyan a jóga ”eredményei” sem a fiatalság, boldogság és a jó egészség voltak eredetileg.

A samatha jelentése „nyugalomban lenni” vagy a „nyugalom helye”, plasztikusabban „nyugodt időzés”. Maga a samatha tehát egy állapot, de ez nem a gyakorlat, mert a samatha módszere az egyhegyűség gyakorlata.

Az egyhegyűség elérése nem öncél, és nem végcél. Nem azért akarjuk megvalósítani, hogy teljes lelki és szellemi összeszedettségünk állapotában képességeket (sziddhiket) szerezzünk, melyek hadbafogásával majd előnyöket érünk el a világi vagy a spirituális életben. Nem guruk, nem tanítók, és nem is mesteri szinten koncentráló sikeremberek akarunk lenni, sőt, ezekkel a célokkal az elménkben nem is haladhatunk messzire a gyakorlásban. Az egyhegyűség műveléséhez is alázattal kell közelítenünk, és tudnunk kell, hogy semmi más, csak egy gyakorlat, ami egy lépéssel közelebb vihet minket az ellobbanáshoz.

A samatha a jelenlét, mely fogalommal oly sokszor találkozhatunk mostanában. Általában csalók és kóklerek veszik a szájukra ezt a szent fogalmat, de valójában kevesen tudják, hogy mit jelent, és még kevesebben tudják elérni. A célban semmi misztikus nincs: a megvalósított jelenlétet minden tevékenységünkben meg kellene élni, a leghétköznapibbakban is: az evésben, az alvásban, a székelésben, a gondolatokban, az időben. A zen szerint a tökéletes mester ismérve, hogy akkor eszik, amikor éhes, és akkor alszik, amikor álmos; ennyi, több tudásra nincs szüksége. A jelenlét a teljes bentlét, a tökéletes közép, a megérkezettség, de nem a megvilágosodás, mert mint később majd látjuk, a samatha még a kettősség birodalmában hat. Kettősségben, de már a helyén, a tiszta ottlétben, mindig a helyén, mindig ott, ahol lennie kell.

A mai világ nem kedvez ennek, bár igazán egyik sem kedvezett neki, de manapság ez a hatás különösen erős. Az életmódunk, a munkánk, a médiák, a reklámok, a lehetőségek, de a szabadidő, a szórakozás és a család, a szeretet megélése is szétszórtságra ösztönöz, szétszórtságban telik. A világ szétszórja a figyelmünket, és lehetetlenné teszi az összpontosítást, így az elmélyedést, a valódi megismerést is. Lehetetlenné teszi a jelenlétet, mert amint valahová megérkezünk, a vágyainkat máris kifelé, egy új cél felé fordítja, legyen az a cél bármilyen banális vagy magasztos. Fogyasztónak, polgárnak, munkavállalónak, hiteltörlesztőnek, szavazónak, de családtagnak is alkalmasabb, akinek a figyelme nem szilárdul meg valamely nemes célon, és nem vonja ki magát tanult társadalmi kötelezettségei alól. A figyelem összpontosítását az akadályok is nehezítik, jelen esetben leginkább az aggodalom és a nyugtalanság, ami a modern, fejlett élet velejárója. Így fizetünk a jólétért, úgy is mondhatnánk, hogy a jóllétünket áldozzuk fel a jólétért. A ma embere nem tud ellazulni, és amikor erre törekszik, mert pihen, nyaral vagy kikapcsolódik, csak egy másik feszültségbe lép, és mikor azt kérik, hogy „lazulj el”, nem is sejtik, milyen csodálatos, kevesek által megvalósítható, buddhai csodát kérnek tőlünk.

A tudaton folyamatosan információk áramlanak át, amik túlnyomó többsége teljesen felesleges. Az elme ezeket eleve szűri, mint már többször tárgyaltuk, és csak azokat engedi a felszínre tudatosulni, amelyek szerinte hasznosak. Gondolhatnánk, hogy a világi zűrzavarból való kivonulás, a kevesebb információ, a természetes életmód megoldás a figyelemzavar problémájára, mert egy mezei munka, egy egyszerűbb élet, egy elvonulás során a figyelmünk nem szóródik annyira szét, de az összpontosítás ez esetekben gyakran csak bambulássá, tompultsággá válik. Az információözön és a hazug élet korlátozása még nem hozza el az egyhegyűséget, mert az elme gyakorlata és működési sémái változatlanok maradnak. A nagyváros káosza és az elvonultság csendje is még világi figyelem.

A világi figyelem, természetéből adódóan, tárgyról-tárgyra ugrál, ezért elmosódott fókuszai között nincs kapcsolat. Ez nem baj, nagyon hasznos evolúciós eredmény, mert az élet veszélyei, a megszerezhető zsákmányok, és a velünk kapcsolatban álló többi ember, mint a figyelem fókuszai között gyorsan tudunk váltani, és megosztani a figyelmünket, így a túlélés biztosított. Persze a figyelem megosztása nem valóságos, mert az ember a látszat ellenére nem tud többfelé figyelni, nem képes a multitaskingra, csak rendkívül gyorsan képes váltogatni tárgyai között. Ezzel az ugráló figyelemmel fordulunk aztán természetesen az érzelmi és spirituális életünkhöz is, ami viszont már akadályoz a haladásban és a mély megértésben. Az egyhegyűség gyakorlata edzi a figyelmet és lenyugtatja, ugyanis a samathához vezető figyelem, mielőtt összpontosulna, pásztázó jellegű: a fókuszt is mélyíti adott ponton, és a tárgyak közötti váltásnál sem kapcsol ki, hanem a két tárgy közötti átmenetben is éber. A pásztázó figyelem lehetővé teszi a külső tárgy, a belső tárgy (vizualizáció) és a tárgy nélküli, folyamatokra végzett szemlélődést is.

Csábító gondolat azt feltételezni, hogy az intellektuális belátás, az előzőek megértése elegendő, de ez nem igaz: a sok gyakorlás nem váltható ki megértéssel. Az érzéki vágy és a létszomj csak a samatha állapotában győzhető le, a puszta értelem ide kevés, ugyanis a samatha végső célja a vágy és a szomj alapjának megtörése.

A vágy és szomj alapja pedig öt érzelem: vágy, harag, kétely, féltékenység, gőg. Az öt alapérzelem azért uralkodhat rajtunk, mert abból a tévedésből indulunk ki, hogy a világ kettős: elkülönül az énemre, és minden másra, ami a nem-én, és e két fél között viszony van. A vágy vonz a nem-én felé, a harag eltávolít tőle, a féltékenység alárendel, a gőg föléemel, a kétely pedig kering a nem-én körül.

Ezeket a szenvedélyeket (klésákat) a saját fegyverükkel győzzük le, ugyanis a samatha is kettősséget alkalmaz, csak a korábbi tisztátalan helyett tisztát. A tudat a samatha állapotában, bár elismeri, de nem vonódik be a kettős kapcsolatba: nem az én és a nem-én viszonyát látja, hanem a tisztán, éberen szemlélő tudat és a tudat tapasztalatának viszonylatát szemléli. Bár elkülöníti magától a nem-ént, mert még nem elég erős a kettősségek látszatának átlépéséhez, de azt a saját tapasztalatának látja. Fontos, hogy ebben az állapotban könnyű átbillenni a gőg vagy a téboly, az én meghasadásának oldalára. Az ember hiheti, hogy ő teremtette a nem-ént, és gőggel szemlélheti a teremtményét, magát pedig teremtőnek láthatja. Vezető nélkül a téboly vagy személyiségzavar is megkörnyékezheti a gyakorlót, mert a világ objektivitását szó szerint látszatnak ítélheti, kizárólag szubjektumnak, és az én valóságának meglátása helyett inkább megerősíti annak képzetét. Tanító nélkül samathát gyakorolni csak erős és stabil embereknek ajánlott.

Tehát a samatha még kettősségekben tapasztal, de a tisztátalan helyett már tiszta kettősségeket lát. Gyakorlás közben, bár ez nem szándékos, de mégis csak megszűnik a kettősség, mert a tudat ráeszmél, hogy amit szemlél, az önmaga, azaz önmaga valós, tiszta lényege. Már beszéltünk róla, hogy nincs semmi a tudaton kívül, mert amire rágondolunk, az azonnal a tudaton belülre kerül. Semmit nem lehetséges a tudaton kívül hagyni, ezért amikor a tudat a nem-tudatot szemléli, akkor is önmagát szemléli; ez a nagy titok.

Az egyhegyűség elvezet a samatha állapotába: megszűnik az észlelések áramlása a belső és a külső, az én és a nem-én között, de fontos, hogy a dolgok nem belsővé válnak, tehát nem énné válnak, mert az az én téves felerősítését jelentené. Nem énné válnak, hanem tudattá, egyszerűen csak tudattá.

A test mindezt követi a samatha meditáció során, a működései lelassulnak, lenyugodnak, szinte leállnak, és nem vonják el a figyelmet a gyakorlás elöl. A szétszórtság, a vibrálás, a megosztottság állapotából a nyugalom állapotába való átmenetet először a testnek kell megvalósítania, azt követi a tudat. Betegen, rossz testtartásban, feszülő izmokkal nem lehetséges a nyugalom.

A samatha nyugalma, az egyhegyűség a teljes ellazultságot jelenti. A samatha megvalósítása az a teljes ellazultság, ami alapfeltétele a középút, a középső állapot, a szűk ösvény megtalálásának, ami nélkül a felébredés nem lehetséges. Az ellazultságot akadályozza az öt alapérzelem, az akadályok, az ítélkezés, sőt, még az ellazultság megvalósításának megállapítása is, hiszen a név és forma megnevezése újra kettészakítja a tudat által észlelt világot. Az ellazultság következménye tehát a középre kerülés, a teljes kiegyensúlyozottság, ami természetesen sokkal többet jelent, mint a hétköznapi értelemben vett egyensúly. Hétköznapi értelemben az egyensúly az ellentétes, feszítő és szaggató szenvek egyensúlyba kerülése, mely csak erővel fenntartható, de a samatha egyensúlya nem ilyen, hanem harmónia, a feszítő szenvek elnyugvása. Ezt a nyugalmat itt még nem belátással érjük el, mert az majd a vipassana gyakorlatok révén következhet be.

A samathában megjelenik a tiszta fény, az értelem valóban és tisztán tapasztalja a világ kettősség mivoltát, és ez a tiszta fény fogja majd elősegíteni a vipassanát, a tökéletes látást.

Az ellazulás, elnyugvás velejárója az elengedés. Először a negatív, ártó gondolatokat, érzéseket engedjük el, de aztán el kell engedni a jónak ítélteket is, mert, mint már sokszor tárgyaltuk, a jó és a rossz is köt.

Velem szemben ült az asztalnál. Nem volt már fiatal, de én sem voltam az. Hétezer milliárd éve vártam rá, ami a mi fogalmaink szerint még semmi, egy csepp a tenger végtelenségű időben. A szemeit néztem, a tekintetét kerestem, mert amikor elment, legutóbb, a magányos, különös útjai egyikére, hétezer milliárd éve, akkor ígért valamit. Feltettem egy kérdést, és megígérte, hogy utánajár.

Nézzétek, én ezt nem tudom leírni, nem vagyok képes elmesélni, körülírni is nehéz lenne, mert a szavaim, a gondolataim közben megfakultak. Sok volt az eső, az évszakok változtak, majd bolygók alakultak, csillagok gyulladtak fel, és láttam sok olyan tünemény kihunyását, melynek születésénél is jelen voltam. Az összerakott mondatok, a felkeltett érzetek, a feltörő késztetések helyét alig bugyogó, alig mozgó akarások váltották fel. Pedig nem öregszem. Ha így folytatom, meghalni sem leszek képes.

Csak hát az idő. Csak hát a tér. Ami a végtelenbe ömlik, az kívül kerül mindenen. Nem akartam ilyen öröklétet. Most itt ül velem szemben, és nem mondja, nem árulja el a választ, pedig megjárta a poklokat, amíg én biztonságban vártam rá a magam rejtekében. Nem sürgetem. Felállok, és az univerzum végébe nyújtózom, átnyúlva határokon, megkeverve az anyagot, betöltve a teret. Hagyok neki időt, mert most egy darabig nem megy sehová. Az új kérdésre vár, és semmit nem tesz, amíg nem küldöm el. Ő én vagyok.

Még mindig az asztalnál ül, itt, a csillagfényből és csillagporból szőtt otthonban. Az elpattanó elemek, a szétfoszló anyag, a halványuló emlékek, a szétporló vanság csak a keretet adja a történethez, a lényeg a felé, a felém nyújtott kezem: meséld el, kérlek, mit láttál! Az időm végtelen, mert sem élni, sem meghalni nem tudok, de könnyebb lenne az utam, ha mesélnél.

Ő én vagyok. A leválasztott, az elkülönített, az erre a célra megidézett részem. Lélek a lelkemből, lélek a lélekből, anyag a húsomból, vér a véremből, egyétek és igyátok, rátok hagyom, rátok hagyományozom. Az asztalnál ül, vár, és nem árulja el még mindig, mi a válasz, és félek megkérdezni, hogy emlékszik-e egyáltalán a kérdésre, vagy a mennyek és a poklok gyönyörei és gyötrelmei kiölték belőle.

Érzem, hogy magamnak kell utánajárnom, és őt, a lelkemet, és titeket, a húsomat, és a csillagok erejét, az energiámat, a teret, a lehetőségeimet, az idő ajándékát el kell engednem, magam mögött kell hagynom. Nem mintha szabadabb lennék úgy, dehogy, csak elkeseredettebb, szomorúbb, és muszájból eltökéltebb. A válasz fontos, mert az élet nem váltott meg, mert a halál nem váltott meg. A fényre születő létezés semmit sem válaszolt, az örök sötét megsemmisülésbe hullás semmit sem válaszolt, és ti sem válaszoltatok. Hát vegyétek húsom, és egyétek, vegyétek vérem, és igyátok, vegyétek megvilágosodásom, és használjátok, vegyétek erőm, és tékozoljátok, és vegyem én is mindezeket, és szórjam szét az örök időbe és térbe, tudva, hogy mindig újra és újra megtalál majd.

Magam formáltam magam, és a végtelen ritka szövésű térben, a kevés, szétszórt anyagból gyúrtam a testem. Sosem ettem mást magamon kívül, sosem láttam mást, csak saját ábrázatom, és ebben az időtlen, irdatlan és meghaladhatatlan magányban csak az van, ami vagyok. Ezt szinte senki sem érti. A kérdés nem kerülhető meg, a válasz pedig mindent eldönt. A mindenség, a vanság, az egész mérhetetlen létezés csak ezért lüktet és vibrál, csak ez tartja össze, csak ez a kérdés. Megválthatnánk vele a létezőket, az isteneket, az örök semmibe és sötétbe tartó teljességet.

Nem várhatok rá tovább. Itt hagyom az asztalnál ülve, mert belenéztem saját arcom tátongó űrébe, a válasznélküliség iszonyatába, és megyek, akkor megkeresem én. Megkeresem, a keresés és a találás reménye nélkül, az idő és a tér segítsége nélkül, remény nélkül, nélkületek.

A helyes elmélyedés „előfeltétele” az éberség kifejlesztése, a satipatthána, melyről a közelmúltban beszéltünk. Az elmélyedés kifejlesztésének pedig a buddhizmusban két alapvető módszere van, két bhávaná (kibontakozás):

- samatha (szamata): higgadt nyugalom, tulajdonképpen tökéletes és rezdülésmentes egyhegyűség, mely kimondottan az elmélyülési szintekre jellemző mély koncentráció elérésére irányul, és a

- vipassana (vipasszaná): a belátás kifejlesztését célzó ösvény, melynek a tökéletes elmélyedés a mellékes velejárója.

A samatha a világi tiszta ösvény, a vipassana a világfeletti ösvény. Az ezt követő két bejegyzésben részletesen tárgyaljuk a két alapvető fontosságú utat, de most még ejtsünk néhány szót az előkészületekről.

Előkészületek

A hagyomány alapján mind a két ösvénynek vannak közös előkészítő követelményei. Ezek egy részét a ma viszonyai között nehéz gyakorolni, talán lehetetlen. Sokakat el fog rettenteni ez a bejegyzés, de mégis fontos leírnom. A következő bejegyzésekben majd a két ösvényt részletezzük, ami nagyobb érdeklődésre tarthat számot, de a hagyomány mégis csak ajánlja ezeket az előkészületeket, én pedig az olvasóra bízom, hogy mit tud ezekből megvalósítani. A négy előkészület:

- Meg kell tisztítani az erkölcsi fegyelmet.
- Le kell küzdeni az akadályokat (24. bejegyzés és a többi).
- Meg kell érteni a két ösvényt, lehetőleg tanító segítségével.
- Meg kell találni a meditáció helyét, mind térben, mind időben.

Ha mindezekkel készen vagyunk, akkor választanunk kell egy meditációs tárgyat, amit elmélyedésünk fókuszába állíthatunk. A tárgy illeszkedjen a meditáló alkatához, hiszen egyelőre nem cél még az „én” meghaladása, ezért a személyiséget felhasználjuk, és erőforrásként tekintünk rá. Az írások negyven tételből álló listában gyűjtötték össze a legpraktikusabb meditációs tárgyakat:

Tíz „kaszina”

A kaszinák őseredeti minőségeket jelölnek. Ilyen a négy őselem, a föld, a víz, a tűz és a levegő. Természetesen ezeket nem a tudományos, kémiai értelemben kell elemeknek tekintenünk. Senki sem állítja, hogy az anyag ezekből az elemekből épül fel. Az őselemek a dolgok és a jelenségek alapállapotai, működésük törvényszerűségei, jellegzetességei, és az emberek személyiségének négy fő csoportja is. A föld a szilárdság, a megtartó, az állandóság. Számíthatunk rá, biztonságot és nyugalmat ad. A víz az egyesítő, összetartó érzelem, a szeretet. Összekapcsolja a dolgokat, és harmóniába olvaszt. A tűz az erő, az átalakító, a felfedező. Bátorságot ad, inspirál, új szellemi területeket hódít meg. A levegő a könnyedség, a lazaság, a szellem. Intellektuálisan kíváncsi, mindenhová elér és megérti, amit tapasztal.

Választhatjuk meditációs tárgynak a következő négy kaszinát is, ami a négy alapszín: kék, sárga, piros, fehér. Mind másik intellektuális és érzelmi töltettel rendelkezik, könnyen igazíthatjuk az alkatunkhoz. A két utolsó kaszina a fény és a tér. A fényt magyarázni sem kell, hiszen az értelem, az energia, az élet hordozója, nélküle a világ halott és dermedt lenne. A tér pedig minden őselem anyja és atyja, mert bármi létezik, az tér nélkül nem nyilvánulhat meg. A tér foglal magába mindent, és adja a létezés kereteit. Neve ákása, és nevezik az ötödik őselemnek is, ami ilyen módon a legfontosabb mind közül.

Nagyon fontos, hogy a meditáció során ne kalandozzunk el, és kerüljük az érzelmes, érzelgős, ezoterikus csapongást, mert azzal többet ártunk, mintha nem is meditálnánk. A meditációs tárgyak konkrétak, és megérdemlik, hogy komolyan vegyük őket, és ne a képzeletünk által alkotott tárgyat vizsgáljuk. Pl. a föld kaszina kiválasztása során egy agyagkorongot szemléltek, a fény esetében a gyertya lángját. Nem szabad a saját elképzeléseinkbe merülve a kis-énünk fantáziájára bíznunk a kaszinát, hanem azt annak valóságában, éberen meg kell figyelnünk, úgy, ahogyan van.

Tíz nem vonzó tárgy

Egy holttest a felbomlás tíz fázisában. Hasonlatos a szatipatthánán belüli meditációhoz, melyet a test mulandósága felett végeztünk. Ám van különbség: a szatipatthana gyakorlata arra szolgált, hogy szembesüljünk saját elkerülhetetlen halálunkkal, míg itt a gondolkodás hátrány, és a hangsúly nem a reflektáláson, hanem a tárgyra irányuló egyhegyű tudati elmélyülésen van. A régi korokban ilyenkor a temetőbe vonultak, és fizikai valóságában figyelték meg a felbomlást. Ezt mi már nem tehetjük meg, ezért ha valaki ezt választja, szükség lesz a képzelőerejére. A másik lehetőség, hogy egy olyan tárgyat választ, ami gyorsan és látványosan megy tönkre, és azt szemlélve figyeli az elmúlást (pl. egy romló étel).

Tíz felidézés

Vegyes gyakorlatok. Az első három felidézés a Három Drágaság, a buddhizmus legnagyobb kincsei, mint tárgyak (tehát itt sem a vizsgálódás az elsődleges, hanem az elmélyülés kifejlesztése). A Három Drágakő a Buddha, a Dharma és a Szangha, és ezek tulajdonságai. A Buddha maga a Magasztos: elképzeljük az alakját, magunk elé vizionáljuk fénykoszorúban, felettünk lebegve, a buddhai tulajdonságokkal felvértezve. A Dharma maga a Tanítás, ami a legnagyobb ajándék és szerencse, ami embernek adható. A Szangha pedig a gyakorlók gyülekezete, melynek – ha nem vagyunk olyan szerencsések, hogy másokkal együtt gyakoroljunk – szellemi értelemben akkor is tagjai vagyunk, ha egyedül ülünk a szobánkban.

A következő három felidézés az erényen, a nagylelkűségen és a bennünk rejlő isteni tulajdonságokon való elmélkedés. Mint érezhető, aki ezek közül választ, legyen óvatos, mert vékony jégre tévedt, és nagyon könnyen azonosíthatja magával és a személyiségével a nemes tulajdonságokat. Ha eltéved, akkor mire észreveszi, ha egyáltalán észreveszi, már olthatatlan szerelembe esett önmagával, aminél rosszabb nem is történhetne.

A következő négy felidézés közül az első a halál tudatosítása. Az emberek megijednek ettől a témától és túl komornak találják, mert a halál tényét a fogyasztáson és örök fiatalságon alapuló társadalmak igyekeznek kiszorítani a tudatunkból, ezért az emberek rettegve és magányosan halnak meg kórházi szobákban, elszeparálva, megszégyenülve. Éppen ezért napjainkban a halálon való meditálás erősen ajánlott. A következő felidézés a test nem vonzó természetén való elmélkedés, hasonlóan a satipatthána tárgyalása során leírtakhoz, de elmélyülési tárgyként használva. Ezután jön a légzés tudatosítása. Alapvető, és főleg kezdőknek talán a legelőnyösebb tárgy. Ajánlom a 101. bejegyzés tanulmányozását. Utolsó felidézés a nirvánáról folytatott fogalmi elmélkedés. A nirvánát, mint már többször említettük, nem lehet szavakkal, ebből következően gondolatokkal sem leírni, ezért kénytelenek vagyunk negatív, akár egymást kizáró jelzőkkel körbeírni, tehát megállapítani, hogy mi nem a nirvána: nem örök, nem lezárt, nem szenvedés, nem boldogság stb.

Négy magasztos állapot

Más néven a Négy Mérhetetlen (78-80. bejegyzés), amelyek kifejlesztésükön, megélésükön túl, a többi lény számára való hasznosságra törekvés helyett most, mint meditációs tárgyak szerepelnek.

Négy anyagtalan állapot

Ezek a meditációs tárgyak már csak gyakorlottak, sőt, mesterek számára hozzáférhetőek. A négy anyagtalan állapot, melyek az elmélyülés mély szintjeinek tárgyi alapjait képezik, a következők: a végtelen tér érzékelési alapja, a végtelen tudat érzékelési alapja, a semmi érzékelési alapja, a sem nem észlelés, sem nem nem-észlelés érzékelési alapja.

Egy észlelés

A táplálék visszataszító voltának észlelése. Az ízek élvezetéhez, majd általában az élvezetekhez való kötődést távolítja el.

Egy elemzés

A test négy őselem szerinti szemlélése, mely a testet, a létezést, a személyiséget, és végül a lélek téves képzetét is elemeire bontja, majd az elemeket vizsgálva felismeri a mindenség semmi voltát, és rálát az ürességre.

Nehéz választani a tárgyak közül, ha az elmélyedés meditációjának útján kívánunk járni. Érdemes a személyiségtípusunk alapján választani: a kéjvágyó a visszataszító, nem vonzó tulajdonságokat szemlélje, a gyűlölködő a Három Drágaságot, a féltékeny, irigy típus a Négy Mérhetetlent, az elmúlástól rettegő a halál vizsgálatát válassza, a realista, földhözragadt ember az őselemeket stb. Kísérletezzünk velük bátran, hogy megtaláljuk a nekünk megfelelőt. A kezdők egyszerűbb tárgyat válasszanak, majd később lehet változtatni, de fontos, hogy a tárgy segítsen lecsendesedni, ellazulni.

Mesélték, hogy a távolban lángol az ég, izzanak a bokrok, fénylik a fű. Mesélték, hogy ott laknak, akikkel már annyi városban éltem, akiket olyan sokszor elhagytam. Újra építkeznek, várakat, házakat, a réteken, a völgyekben és a tengerparton, és ott már végre látni és érezni mindent, nem vakít a fény, és nem csak a lemenő Nap fénye sejtet. Mesélték, hogy megtalálták az új otthont, elérték, építik, és várnak engem is.

Át kell gondolnom az indulást, mert itt a gondolatom sarjakat emel a földből, a tekintetem beérleli a vetést, a simításom termést fakaszt. Amerre nézek, mind az általam emelt világot tekintem, én hoztam elő mindezeket, én akartam és teremtettem. A ház a testemből épült, a kert a véremből emelkedett, a fény az érzéseim, a nappal a tetteim következménye. Persze csábítanak ők is, a hely szintén, ahol élnek, amit megtaláltak, de nekem az a halál. Nem kevesebbről döntök most, mint az átlépésről, az örökről.

Közben már búcsúzom. Ez a kert, ez a ház volt a mindenem, értelmem és szerelmem, a reggeli fény, a hold izzása, a sárga és vörös váltakozása az éjszaka szürkeségével, az álmaim éjjelente, és az álmaim nappal. Mind az enyém, az álmaim és a valóságom különválasztani olyan lenne, mintha az éj sötétjét akarnám a fény szikrázó tombolásától elkülöníteni: nem lehet, mert egyek, ők a tündöklő szépségeim.

Mindig erősebb volt a hívásuk, mint az erő, ami itt tarthatna. Hiszen a távolban lángol az ég, izzanak a bokrok, fénylik a fű! Itt ez az egész lassan belehull önnön maradékába, korom szennyezi a lángokat, és a gyönyörű napok, a világot tartó és éltető csillagok elhasználják erejüket, felemésztik önmagukat, és a láthatatlan, háttérben váró és figyelő energia magába rántja és szétmarcangolja őket. Hullanék velük, maga alá temetne a házam és a kertem, jó lenne hinni, hogy az egész a békében nyugszik el, de már tudom, hogy lehetetlen. Szétoszlanak maradék és emlék nélkül. Engem pedig várnak odaát.

Utoljára takarítom ki a házam. Utoljára szedem le kertem gyümölcseit, bezárom a kertkaput és házam ablakait. Aki lakni akarja, még leélhet itt néhány életet, átadom helyem és szerepem. Azt mesélik, hogy odaát lehet új házat építeni, a folyó még tiszta, az ég még valóságos, és nem a saját arcom tekint vissza rám mindenhonnan. Azt mesélik, hogy ott az ég nem teremtetett, a föld nem kreált, a fény anyag és háttér nélkül egyszerűen csak létezik, ott nem következik semmiből semmi. Itt elhalványodok, elmúlok, ott nem születek meg. Nincs köztes, nincs újrakezdés, nincs kezdet és vég. Azt a várost nem építette senki, ott nem szeret senki, nincs akarat. Végre nem gondolkodom, végre nem kell élnem mindenáron.

Mesélték, hogy a távolban lángol az ég, izzanak a bokrok, fénylik a fű. Mesélték, hogy ott laknak, akikkel már annyi városban éltem, akiket olyan sokszor elhagytam. Már úgyis döntöttem, nem halogatom tovább, áthelyezem oda, amit tudok, és azonnal indulok, amint ideje van.

Az Ösvény nyolcadik, utolsó összetevője a helyes elmélyedés, közismert nevén a szamádhi. Az elmélyedés egy olyan mentális tényező felerősödése, ami amúgy a tudatműködés minden állapotában jelen van, tehát az elmélyedés megszilárdításával nem egy újszerű élmény vagy megismerési módszer elsajátítása a cél. A tudat egyhegyűsége egyesíti a többi mentális tényezőt a megismerési műveletekben. Jól elmélyedve minden csitta (itt és most: tudati mozzanat) a tárgyára összpontosít egyhegyűen. Amúgy a tudat minden pillanatban megismer valamit, hangot, látványt, gondolatot, késztetést, mindig figyel valamire, ám ez legtöbbször nem is tudatosul bennünk, azaz nem a tudatosulás észlelési tartományában, nem a felszínen zajlik. A helyes elmélyedés azért helyes, mert nem a hagyományos, hétköznapi módon ismer meg, hanem éberen teszi: éberen és tisztán figyeli a fókuszban lévő jelenséget, legyen az a test, egy akadály, egy dharma, egy érzés, bármi. Nem a hagyományos módon ismer meg, tehát nem ítél, nem méricskél, nem súlyoz a megismerő szempontjából, nem észlel előnyösnek vagy hátrányosnak, hanem lát. Mindezt elmélyedve, azaz tökéletesen egy pontra fókuszálva teszi úgy, hogy ez a koncentráció nemhogy nem teszi vakká az éppen megfigyelt jelenségen kívül, hanem egyszerre látja a figyelem tárgyát és annak környezetét is. Minden tudatmozzanatnak van egy központi fókusza, és van perifériája is, és csak helyes elmélyedésben vagyunk képesek mindezt egyszerre megfigyelni.

Már a hétköznapi életben is minden egyhegyűség: mikor egy emlékre, a közelgő ebédre, a tegnapi filmre gondolunk, vagy a bevásárlási listát állítjuk össze, az is egyhegyűség, mégsem helyes elmélyedés. A szamádhi üdvös egyhegyűség, ami üdvös tudatállapotban történik, de még ennek sem az összes formája tekinthető tökéletesnek, csak az a felfokozott összpontosítás, ami abból a nemes törekvésből származik, hogy tudatunkat a legmagasabb és legtisztább éberségi szintre emeljük.

A szútták úgy fogalmaznak, hogy a szamádhi a tudat és a mentális tényezők szabályos és egyenletes összpontosítása egy tárgyra, ami összegyűjti a tudatállapotok többnyire szétszórt és csapongó áramlatait, és egy belső egyesülést hoz létre.

A megszakítatlan figyelem egyik hatása a tudat és a tudatműködések megnyugvása. A szétszórtság csökkenése, a figyelem szétaprózódásának enyhülése önmagától nyugalmat eredményez, ezért az összeszedett tudat egyik fő ismérve is a nyugalom, a bölcsesség erősödése, a kiegyensúlyozottság. Nem lehet nyugtalanul koncentrálni, mert a tudat olyankor olyan, mint a partra vetett hal vergődése, vagy mint egy ugrándozó majom. A gondolatról gondolatra, ötletről ötletre ugráló elme nem jut messzire, és ha látszólag halad, akkor is többet rombol, mint amennyit épít, több problémát okoz, mint amennyit megold. Ezt láthatjuk az emberiség történelmében is.

A szétszórt tudat táptalaja, rabja és hordozója a káprázatoknak. Csak a csapongó elmében telepedhet meg a nemtudás, sőt, abban törvényszerűen a nemtudás honol. A szétszórt tudat a tévedés maga: a szenvek rángatják, az indulatok lökdösik, az érzelmek tépázzák, és mire valamit megértene, már odébb is taszította egy új inger. Elárasztják az indulatok, az aggodalmak, ösztönösen és ostobán reagál, énközpontú és erőszakos. Az összpontosított tudat viszont nem csapong, és mivel alaposan, ítélkezés nélkül figyeli tárgyát, óhatatlanul szelíd lesz, békés és elfogadó. Ám a lényeg, hogy az ilyen tudat hatékony eszköze a megvalósításnak, mert a hétköznapi tudattal szemben képessé válik a valódi megismerésre.