A jógát a nyugati világban egészségmegőrző, önbizalmat, nyugalmat, sikeres, kiegyensúlyozott személyiséget teremtő fizikai gyakorlatsornak ismerik, ami fantasztikus kiegészítője egy gazdag, középosztálybeli életnek, ráadásul szép, izmos testet is formál. Az igaz, hogy mellékesen ezt is eredményezi, de a jóga nem ez, sőt, az egocentrikusság, az „én” felszabadításának, ünneplésének pont az ellenkezője. Így tekinteni a jógára blaszfémia, és semmiben nem különbözik attól, mint amikor Krisztus születésének ünnepét a fogyasztás orgiájává züllesztjük. A blaszfémiával egyébként semmi baj sincs, ha azt valódi humorba ágyazzák, vagy egyéb módon intellektuálisan művelik, mert feldolgozhatóvá, az ember számára fogyaszthatóvá teszi a misztikumot, és megnehezíti a vallási jelképek ájult, bigott „tiszteletét”. de azért hasznos ismernünk egy vallás, jelen esetben a jóga, valódi értékét.

A jóga eredeti formáját nevezik Rádzsa-jógának („királyi jóga”), vagy Dhjána-jógának, a meditáció útjának, de nevezik nyolcfokú jógának is. Többek között a buddhizmus és a jóga egymásra gyakorolt hatása is felbecsülhetetlen: mindkettő a megismerés, az elmélyülés és az „én” megzabolázásának ösvényét járja más-más vagy éppen hasonló módszerekkel. Nem tagadom személyes elköteleződésemet a buddhizmus irányába, mely szerintem, annak is köszönhetően, hogy kitört szülőhazájából, és más kultúrákkal szimbiózisban tovább fejlődött, képes volt eljutni a végső megoldásig, de a jóga szimbólumait és módszereit használva a buddhizmus útja is könnyebben járható. Nézzük meg részletesebben a jóga nyolc fokozatát.

A jóga végső célja tehát a purusa felszabadítása, melyet figyelmének a prakriti táncától való elszakításával lehetséges elérni. Ennek érdekében fel kell számolni a prakritihez láncoló tudati tényezőket, a klésákat, melyekből öt van:

• avidjá: a már sokszor tárgyalt tudatlanság, pontosabban hamistudás;
• aszmitá: szubjektivitás, én-érzet, az ego uralma a purusa felett;
• rága: vágy, szenvedély, sóvárgás, mohóság;
• dvésa: ellenszenv, gyűlölet, taszítás;
• abhinivésa: kötődés, ragaszkodás a prakriti által teremtett jelenségvilághoz.

A klésák felszámolására három módszer szolgál:

• tapasz: önmegtagadás, az egoról való lemondás, az ahamkára által létrehozott személyiség feladása;
• szvádhjája: önnevelés, melynek során hasonlóvá kívánunk válni egy már megszabadult személyhez, példaképhez;
• pranidhána: Ísvara iránti odaadás, törekvés az ő tudatállapotának a megtapasztalására.

A klésák felszámolása történhet erőszakosan vagy szelíden. Az erőszakos módszer alkalmazása során a zavaró tudattartalmat elfojtjuk, a tudatot iga alá vonjuk, a szelíd módszerrel pedig, mint egy tőlünk független tárgyat, a tudatot megfigyeljük, aminek következtében kiüresedik, üres lényege lelepleződik, és illúziói maguktól felszívódnak. A klésák felszámolásával a megszabadulás bekövetkezik, de ez egy nagyon nehéz út, ezért a jóga nyolc lépést, fokozatot ajánl a gyakorláshoz, melyeket nem egymás után, hanem egyszerre kell alkalmaznunk (ezek közül a nyugati világ a harmadikat, a fizikai gyakorlást, és félreértve, de kissé a negyediket, a légzésszabályozást használja). A nyolc fokozat a következő:

1. JAMA – erkölcsi tilalmak

Öt tilalom létezik:

• Ahímszá – nem ártás: Az összes darsanának és a buddhizmusnak is alapvető követelménye, hogy ne pusztítsunk el más lényeket, sőt, ne is ártsunk nekik. Alapvető, de egyben a legnehezebb követelmény, hiszen már a táplálkozásunk és a napi működésünk során is ártunk és ölünk, ezért ezt inkább úgy kell értenünk, hogy amennyire csak lehetséges, más lényeknek ne okozzunk szenvedést, tehát a táplálkozásunk, életvitelünk során kerüljük el, hogy testi vagy lelki fájdalmat okozzunk. Több ez a parancs, mint a vegetarianizmus: erkölcsi értékrendünk és viselkedésünk teljes újragondolását jelenti.
• Szatja – a hazugság kerülése, őszinteség, igazmondás: Lehetőleg a beszéd kerülése, de ha a jógi kénytelen megszólalni, akkor törekedjen az igazmondásra, és még ennél is jobban arra, hogy szavaival ne ártson senkinek.
• Asztéja – a lopás kerülése: Soha ne vegyük el azt, amit önként nem adtak oda. Ez több, mint a lopás kerülése, mert még azt sem tekinthetjük magunkénak, ami senkié, és aminek a magunkhoz vételével nem okozunk kárt senkinek. Különös fontos intelem ez a mi korunkban, amikor éppen tönkretesszük a környezetünket.
• Brahmacsarja – erkölcsi tisztaság, paráználkodás kerülése: A csak házastárssal végzett szexuális tevékenységtől a teljes önmegtartóztatásig terjedhet. Oka nem valamiféle prüdéria, hanem a testi-lelki tisztaság és függetlenség elérése.
• Aparigraha – a tulajdonhoz való ragaszkodás tilalma: A vagyonhoz, pénzhez, tulajdonhoz való ragaszkodás egyértelműen hátráltatja a szellemi fejlődést, és az evilághoz köt, ráadásul az elvesztésétől való félelem kicsinyessé teszi a lelket. Nem a gazdagság az akadály, hanem az ahhoz való ragaszkodás.

Ha vétettünk a jamák ellen, fel kell idéznünk a vétek ellenkezőjét, és figyelmünket arra kell összpontosítanunk. A megvalósított jamák azonnali eredményt szülnek, és a megismerés egy-egy új dimenzióját tárják fel a gyakorló előtt.

2. NIJAMA – erkölcsi követelmények

Öt követelmény létezik:

• Saucsa – tisztaság: Idegenkedés a testi létezéstől, a világgal és a világ illuzórikus teremtményeivel való érintkezéstől, és vágy a magasabb rendű szellemi élet iránt. Fontos, hogy nem undort és megvetést jelent mások és a jelenségek irányába, és főleg nem a kiválasztottság-tudat megjelenését, hanem egy vágyat és elköteleződést a finomabb létsíkok iránt. Persze semmi garancia nincs arra nézvést, hogy azok a létsíkok nem káprázat-jellegűek, ráadásul könnyű félreérteni is ezt a követelményt és önteltté válni, ezért indokolt az óvatosság.
• Szamtósa – megelégedettség, a sors elfogadása: Tehát nem a boldogságot mutatták fel elvárásként, hanem a bármilyen sorssal való megbékélést, ami elengedhetetlen a bölcsesség megszerzéséhez.
• Tapasz – aszkézis: Önmegtagadás, de nem önutálat, és nem önmagunkkal való szembefordulás, mert az csak haragot szül és fájdalmat. A belülről jövő hamis tudással való szembenézést jelenti, és az azokból fakadó káros késztetéseknek való ellenállást.
• Szvádhjája – önnevelés, önfejlesztés: Kevés, ha a rossznak ellenállunk, találni kell egy jót, amihez hasonlítani akarunk. Nem bízták a belső megérzésre ezt a műveletet, ezért általában egy példakép követését javasolták, aki előttünk jár a helyes úton. Ez egy guru vagy tanító.
• Pranidhána – Ísvara iránti önfeláldozó odaadás: A jóga egyik feltétele egy magasabb szellemi lény tisztelete.

3. ÁSZANA

Jelentése: testhelyzet. A nyugati ember a jóga gyakorlása során először ezzel találkozik, és általában nem is fejlődik tovább. Nálunk a jóga célja a fittség, ruganyosság, fiatalság, testi egészség megőrzése, a test karbantartása. Ez nem baj, mert a jóga még erre is jó, de okosabb lett volna – ha nyugatiként nem lennénk kiszámíthatóan tiszteletlenek és arrogánsak – a „jóga” helyett más névvel illetni azt, amit a valódi jóga helyett gyakorlunk. Az idők során a jógik számtalan testhelyzetet próbáltak ki, és ezekből maradtak meg a jelenleg ismertek, ám végig csak egy céljuk volt: a testi és szellemi ellazultság elérése, az oldottság, elengedettség és nyugalom megteremtése, hogy a test és a lélek ne akadály, hanem segítség legyen a jóga valódi céljának, a szamádhinak az eléréséhez vezető úton! Az ászanák szerepe ennyi, és nem más. Eredetileg alig volt néhány ászana, hiszen ha egy jógi az egyikben megvalósította a nyugalmat teljes mértékben, nem keresett másikat. A legalapvetőbb a lótuszülés: aki ezt tökéletesen, testi és lelki feszülés nélkül fel tudja venni, megvalósította az ászanák célját, és végre foglalkozhat a jóga valódi céljával. Mellékesen ruganyos testet is eredményeznek a gyakorlatok, ami feltétele annak, hogy ezekben a sokszor kényelmetlen, de legalábbis nem hétköznapi testhelyzetekben is megvalósítható legyen a teljes lazaság, görcs- és akadálymentesség. Az ide-oda áramló energiák, chik, nyíló-záródó csakrák, és főleg a szidhik (képességek), a lebegés, tűzönjárás és egyebek az eltévelyedettek és a szerényebb szellemi képességű jógik mutatványos sátrakba való bűvészkedései, és ha egy valódi jógi szert is tett valamilyen képességekre, azokat titkolta és sosem alkalmazta. A jógával és így az ászanákkal szerzett bármilyen képesség sosem cél, csak következmény, ráadásul kellemetlen okozat, hiszen még egy köteléket jelent a látszatvilághoz. Az ilyen trükkök birtoklása az egot erősíti, dölyfössé és inkább rosszabb emberré tesz, bár szerencsére a legtöbb eleve hazugság, ezért nem vagyunk kénytelenek komolyabban foglalkozni velük.

Tehát a jógik az ászanákat egyetlen célból használták: ki akartak alakítani olyan testhelyzeteket, amikben tartósan időzhetnek mozdulatlanul, anélkül, hogy a testük kényelmetlenségeivel legyenek kénytelenek foglalkozni, és amelyek kedvezőek a a szellemi elmélyedéshez. Ezzel megalapozhatjuk a további gyakorlást. Három lépésből állt egy ászana gyakorlat:

• a végrehajtandó gyakorlat képzeletbeli elvégzése;
• a gyakorlat végrehajtása;
• A végrehajtott gyakorlat felidézése, a tapasztalatok tudatosítása.

A gyakorlás során az ászana tökéletesedik, eltűnik belőle az erőlködés, és a testi-lelki határaink lassan kitolódnak. Ez tagadhatatlanul fejlődés, de fontos, hogy a határok örökre megmaradnak, bármennyire is toljuk ki őket ezzel a módszerrel, mert a test és a lélek korlátozott, és ezen semmi nem változtathat. Óva intenék mindenkit attól, hogy az ászanákon, vagy egyéb gyakorlatokon keresztül akarja elérni a szamádhit! Ezt kevés helyen mondják el a mai gyakorlóknak, de itt és most legalább elhangzott.

4. PRÁNÁJÁMA

A légzés szabályozása. Mellékesen ez is használható pl. a neurózis gyógyítására, a kihívásokkal teli élet jobb elviselésére, mentális erőgyűjtésre, és ez jó, de a végső célja ennek is más. A buddhizmusban is alapvető gyakorlat, a legenda szerint a Buddha is légzőgyakorlatokat végzett, mikor elérte a megvilágosodást. A légzés egy állandó, folyamatos összeköttetést biztosít önmagunk és a belső, valamint önmagunk és a külső világ között. Ráadásul módunkban áll megfigyelni és szabályozni, ellentétben a többi zsigeri funkciónkkal, mint pl. a szívműködés vagy az emésztés. Lehetőséget ad, hogy rajta keresztül beavatkozzunk a többi életműködésünkbe, sőt, a lelki és szellemi működésünkbe is, ezért felhasználhatjuk a tudati szennyeződések és zavaró mentális tényezők kitakarítására, azaz a meditációra való felkészülésre.

5. PRATJÁHÁRA

Az érzékek és a tudat visszavonása a külvilágból a figyelem befelé fordítása révén, és az érzékelő és cselekvő szervek feletti uralom megszerzése. Tehát nem az érzékek (látás, hallás, szaglál, ízlelés, tapintás) elnyomását végezzük el, mert az káros, félelmet és rabságot eredményezne, hanem azok erejét a belső világ megfigyelésére fordítjuk. Persze veszélyekkel jár, ami szintén ritkán hangzik el, ugyanis a belső világ is legalább annyira csábító, marasztaló és káprázat-jellegű, mint a külső, és az „én” ott talán még nagyobb erővel csalhatja meg a gyakorlót, mint „odakint”, ahol az „én” ugyanúgy jelen van, de kevésbé erős. A gyakorlat során a figyelmet kitartóan a test egy pontjára irányítjuk, és ott rögzítjük. Az így átélt élményeket elemezzük, és igyekszünk tőlük elszakadni. A gyakorlat célja tehát nem élmények szerzése, hanem az érzékektől és az érzékeléstől való függetlenedés, a kötődések elszakítása, és a szellemi folyamatokhoz való társítása. Ebből is látszik, hogy itt nem a kötődést általában szüntetjük meg, csak a nyers, anyagi világtól a magasabb rendű észlelhetőkre helyezzük át. A cél a következő fokozat, a szellemi koncentráció előkészítése.

6. DHÁRANÁ

Koncentráció, szellemi összpontosítás. Ez már a meditáció, a szamjama első fokozata, melyben a tudat olyan mértékű fegyelme valósul meg, hogy a figyelem képes tartósan egyetlen, érzelmileg közömbös dologra irányulni, miközben a zavaró tényezők (szanszkárák) fokozatosan lecsillapodnak. A jógi ebben az állapotban a kiválasztott semleges tárgyat felülemelkedett egykedvűséggel szemléli.

7. DHJÁNA

A meditáció, a szamjama második fokozata. Szubtilis, megismerő elmélyedés. Kizárólag tanító segítségével érhető el ez a mély, zavaró testi, lelki, szellemi és mentális akadályoktól teljesen mentes, tökéletesen ellazult tudatállapot. A megismerésre irányuló szellemi működés nem áll le, de már tiszta és szennyeződésmentes.

8. SZAMÁDHI

A megismerő típusú meditáció legfelső szintje, amelynek jellemzője az ékágratá, vagyis a teljesen egyhegyű tudatállapot. Az egyetlen célpont kivételével valamennyi zavaró tudattartalom (szanszkára) kiküszöbölésre került.

A meditáció tárgya mindhárom szamjama állapotban azonos, csak az elmélyültség szintje más, ezért ezeket szampradnyáta-szamádhinak is nevezik, mert gyümölcsük gyakorlással elérhető (szabídzsa-jellegűek). A nirbídzsa-jellegű aszampradnyáta-szamádhi magasabb rendű, tökéletes gyümölcse előbb-utóbb bekövetkezhet ugyan, szándékosan elérni azonban nem lehet, ezért azt a megtervezhető gyakorlatok közé sem lehet besorolni. Megszerezni lehetetlen, „adottság” vagy „kegyelem” kérdése (kerülendő a keresztény párhuzam felállítása).

A jóga nyolc fokozatát mindig egyszerre kell gyakorolni, mert nem egymásra következő lépcsőfokok. Fontos, hogy ne legyen e munkánk során teljesítménykényszerünk, mert az erőszakosság csak további akadályt jelent! Az aszampradnyáta szintet csak annak van lehetősége elérni, aki tökéletesen felszámolja magában még azt a vágyat is, hogy az aszampradnyáta-szamádhit elérje.

A szellemi elmélyedés

A tudat megfegyelmezése nyomán jön létre a szellemi elmélyedés, a szamádhi. Ahogyan a buddhizmusban, úgy itt is ez egy éber, összpontosított állapot, és nem önkívület vagy transz, sőt, azok ellentéte. Két szintjét különböztetik meg:

1. Szampradnyáta-szamádhi

A felszín mögötti valóságot megismerő elmélyedés. Meg lehet ragadni a meditációs tárgyat, azt meg lehet tartani, ezen kívül elragadtatott örömérzet érhető el, és a létérzet megtisztult formája tapasztalható. A figyelem tárgya a prakriti bármely megnyilvánulása lehet, de nem szabad olyan témát választani, amire vágyaink irányulnak. Itt a purusa még valami önmagán kívülit szemlél, nem saját magát. Négy típusa van:

• Szavitarka szamádhi: A vitarka „feltevés”, „találgatás”, „elképzelés”, a szavitarka „elképzeléssel, fogalommal rendelkező”. Ezen a szinten a dolgok már másmilyennek mutatkoznak, mint a hétköznapokban, a mögöttes lényeg részben feltárul, a dolgok még valóságosak, és a szubjektum-objektum még elkülönül.
• Nirvitarka szamádhi: Vitarka nélküli elmélyedés. A tudat itt elveszíti szubjektivitását, az én érzete megszűnik, csak a tárgy megismerése marad. A tárgy kiüresedik, és megmutatja lényegét. Az éberség magas fokú, a tudat kitisztult.
• Szavicsára és Nirvicsára szamádhik: Az előzőek analógiái, de a meditációs tárgy finom és szubtilis. Szubtilis tárgy lehet a 24 tattva, de a purusa nem, mert az nem szubtilis, és nem nem-szubtilis. Ebben a meditációban nem lehet alkalmazni semmit, amit az öt érzék és a manasz érzékelni tud, mert azok mind a durva tárgyak közé tartoznak, még a gondolatok is, mert azok is érzékelhetőek a manasszal, így csak az első két meditációnak lehetnek a tárgyai.

2. Aszampradnyáta-szamádhi

A megismerésen túli elmélyedés, mikor a szampradnyáta-szamádhi során alkalmazott meditációs tárgyat elhagyjuk, és a megismerési folyamatot megszüntetjük. Itt már minden tudati aktivitás (vritti) abbamarad. Akarattal nem lehet előidézni, csak az akarat teljes megszüntetésével, ami hosszú gyakorlás eredménye. Az aszampradnyáta-szamádhi rövid időre mindenkinél rendszeresen előfordul az alábbi tudatállapotok közötti, pillanatnyi állapotváltozások során, az átmenetekben:

• ébrenléti állapot
• álommal kísért alvás
• álom nélküli mélyalvás
• fizikai test halálát követően.

Ez a szamádhi-állapot csak a következő aszampradnyáta-tényezőkkel közelíthető meg:

• hit, bizalom, odaadás
• összpontosítás, koncentráció
• meditáció
• elmélyedés
• bölcsesség
• az Ádi-purusa felé fordulás, odaadás, felérögzülés, neki szentelődés; ebben segít a szent AUM (óm) szótag ismételgetése

Gyakorolni csak a szampradnyáta-szamádhit lehet, és meg kell várni, amíg, mint a gyümölcs, beérik az aszampradnyáta-szamádhi. Ekkor a meditációs tárgy felszívódik a prakritibe. Ilyenkor nincs többé megismerés, nincs tárgy, a purusa magában marad.

Bármelyik meditációt csak tiszta tudatállapotban szabad gyakorolni, amikor a tudati akadályoktól, zavaroktól és tisztátalanságoktól mentes a tudat. Ezek az akadályok a következők: testi vagy lelki betegség, butaság, korlátoltság, kétség, tétovaság, határozatlanság, hanyagság, szórakozottság, tunyaság, enerváltság, élvezetvágy, hamis tudás, téves fogalmak, bizonytalanság, szkepticizmus, állhatatlanság. Ha ezekkel a tudatunkban gyakorlunk, akkor szenvedés, lehangoltság, nyugtalanság, testi és lelki problémák lesznek a következmények.

A zavaró tényezők kiküszöbölésére a Buddha által is javasolt brahmavihárát, a Négy Mérhetetlent javasolja (szeretet, együttérzés, együttörülés, felülemelkedettség). Ezeket többször részletesen tárgyaltuk, ezért ettől most eltekintünk.

A tudat megtisztításának további módszerei a következők:

• légzésszabályozás
• egy tárgyra történő figyelem-összpontosítás
• tárgy helyett a purusa önmagára figyelése
• alvás és álom állapotának tudatosítása
• bármely egyéb tudattartalom figyelése

A jógát is három részletben tárgyaljuk, és a harmadik rész szolgál majd az eredeti, nyolcfokozatú jóga ismertetésére. Ám azért, hogy ehhez az izgalmas részhez elérkezhessünk, előtte két bejegyzésben ismertetjük az alapokat is.

A jóga a számkhjában kidolgozott elmélet gyakorlati megvalósítása. Ha a számkhja a szaktudás, a jóga az elvégzett munka. A hindu hagyomány szerint Krisna adta tovább, így került az emberekhez (lásd Bhagavad-gíta). Legfontosabb összefoglalója Patandzsali Jóga-szútrája, melynek szakavatott fordítását és magyarázatát, két korábbi Tanárom nagyszerű munkáját, a következő linkről lehet letölteni, egyben Isvarakrisna Számkhja-Kárikájával:

https://mek.oszk.hu/00500/00586/;  továbbá még egy magyarázat Swami Vivekanandától:

https://mek.oszk.hu/00100/00119/00119.pdf.

A jóga szó jelentése „igába fog”, „összekapcsol”, „leigáz”, „birtokba vesz”. A jóga szútra szerint a jóga a tudat tevékenységének és szétszórtságának a megfékezését, a csapongó tudat megfegyelmezését jelenti, mely definíció eredetijében szerepel a niródha szó, ami kemény megfékezést, elnyomást, leszorítást, kiirtást is jelent. Tehát a jóga elsősorban iga, amit a tudatra helyezünk. A másik jelentése enyhébb, de nem könnyebb utat jelöl, az egyesítést, amire a számkhja és a jóga rendszere nem a jóga, hanem a szamjóga szót használja. Ezért a jóga a romantikus, nyugati elképzelésekkel ellentétben nem az isten és az ember, a világlélek és a belső fény békés egyesítésére törekszik, hanem éppen a különválasztásra, purusa és prakriti végső megkülönböztetésére, a kötődés eltépésére törekszik, és mindehhez nehéz és radikális módszereket kínál fel. Átman és brahman egyesítése inkább a Védákra, és a majd későbbiekben tárgyalt védántára lesz jellemző.

A jógát és a számkhját szokás megvádolni ateizmussal és materializmussal, ami természetesen nem igaz. Nem csak azért, mert védikus alapúak, hanem főleg azért, mert egy materialista nem töltötte volna a teljes életét aszkézissel egy szellemi cél eléréséért. Az ateizmus pedig jellemzően európai fogalom, választóvonal, de a hindu bölcseletekben ez nem alapvető kérdés. Minden hindu úgy tartotta, hogy a valóság szellemi természetű, de azon túl kevésbé foglalkoztatta őket, hogy istennek, szellemi intelligenciának, teremtő erőnek, vagy bármely másnak felcímkézzék, mert őket nem a végső valóság kiismerhetetlen milyensége, hanem megismerhetőségének lehetőségei foglalkoztatták, mint majd a Buddhát is. Ezért a jóga egyik megismerési lehetőségként az isten iránti odaadást is megnevezi, de nem üdvözülési célból, hanem a tudás megszerzésének egyik módszereként. Isten itt nem világteremtő, mozgató, és lelkeket megítélő, jutalmazó vagy büntető entitás, hanem a legmagasabb szellemi szinten lévő purusa (Ádi-purusa), aki képes segíteni a többi purusának, ha azok is segítenek magukon.

A tudat megfegyelmezése

A jóga a tudati aktivitást akarja megfékezni és leigázni, aminek a neve csitta-vritti. A csitta a tudat, ami a manasz, az ahamkára és a buddhi együttese. A csitta tövének jelentése „megragadni”, „tudni”, „észlelni”, tehát a tudat a gondolkodás, képzelet, emlékezés és értelem képességeit is jelenti. Fegyelmezettségi szintje ötféle lehet:

• tompa és zavarodott, melyben a szattva és a tamasz együttes hatása érvényesül (lásd számkhja IV. Traigunja);
• szétszórt és csapongó, melyben mindhárom guna hatása érvényesül;
• izgatott, feszített, szattva és radzsasz hatása;
• egyfókuszú, koncentrált, melyben a szattva uralkodik;
• lefogott, melyben a gunák hatása már nem érvényesül.

A vritti működést, állapotot jelent, tehát a csitta-vritti egyszerre tudattartalom és tudati tevékenység, egyszerre állapot és működés, mert a hinduk szerint statikus dolgok nem is léteznek: minden folytonosan mozog és működik. A tudattartalom nem más, mint a tudat működése által létrehozott jelenség. Ötféle csitta-vritti létezik:

• Pramána – helyes megismerés: Módja lehet személyes tapasztalás, következtetés vagy az igazság szava, ami itt jellemzően a védikus kinyilatkoztatás.
• Viparjaja – téves megismerés, a pramána ellentéte: Gyakran a vikalpával fertőzött pramána.
• Vikalpa – képzelődés, fantázia: Üres, tartalmatlan és megalapozatlan tudattartalmak felmerülése.
• Nidrá – álom, alvás: Gyakran a vikalpával fertőzött szmriti.
• Szmriti – emlékezet: A korábban tapasztalt dolgok el nem engedése.

Fontos, hogy a vrittiket nem a csitta tapasztalja, hanem maga a purusa. A csitta a prakriti terméke, melyben a purusa önmaga tükröződéseit látja, mint egy zavaros, szél által korbácsolt tóban. Ha a vrittiket megfékezi, és a hullámok elcsitulnak, végre megpillanthatja a vízben valós önmagát.

A vrittik megfékezésének két módja van:

• Ismétlés, tanulás, elszánt és fegyelmezett gyakorlás, rendszeres szellemi erőfeszítés.
• Vágynélküliség, szenvedélymentesség, elfordulás a világi dolgoktól, az érzékek uralása.

A kettő egymást feltételezi és erősíti. A test pusztulásra van ítélve, a purusát ahhoz csak a karma köti, ezért el kell érnie, hogy ura legyen a testének, ne a szolgája, és ennek az elérése a jóga végső célja.

A három csoportba rendezett 25 tattván kívül a számkhja még tartalmaz 21 bhavát. A bhava jelentése teremtettség, tapasztalhatóság, teremtett, tehát feltételektől függő, múlandó létezés. Számozásuk négytől indul, mert az első három (lásd előző bejegyzés) a tattvák három csoportja. Az individuális létezés potenciális feltételeit a tattvák adják, a ténylegesen tapasztalható megjelenését pedig a bhavák teszik lehetővé. Tehát a bhavák azok a jelenségek, melyeket a prakriti emel a purusa elé, és amikből, mint építőkövekből, aztán a világ káprázatát felépíti számára.

IV. Traigunja

A három gúna, azaz minőségi összetevő, amikből a valóság szövődik. A jógában is gyakran használt fogalmak:

• szattva: világosság, tisztaság, szellemiség, könnyűség
• radzsasz: energia, mozgás, szenvedély
• tamasz: anyag, súlyosság, sötétség, tehetetlenség

A világ egyensúlyának feltétele a három minőség egyensúlya, mert egyik sem jobb vagy különb a másiknál. Ha az egyensúly megbomlik, a boldogság (szukha) eltűnik, és a kiegyensúlyozatlanság (dukkha) fellép. Ez a bomlás a purusa figyelmének hatására következik be, mikor a prakriti megsokszorozza magát, és táncba kezd.

V. Szanycsara: fejlődés, kibontakozás. Nem a szellemi megszabadulás felé való fejlődést jelenti, hanem az a kibomlást, amikor a prakriti az avjakta állapotból kiindulva differenciálódik, tehát inkább negatív fogalom a móksa, a megszabadulás szempontjából. A szanycsara eltávolodás az ősállapottól, és nem igazi fejlődés, mert az csak az igazság felé való növekedés esetében értelmezhető. Amúgy sincs fejlődés, csak emelkedések és hanyatlások végtelen váltakozása, ciklusa.

VI. Pratiszanycsara: a szanycsara ellentéte, tehát visszatérés az ősállapothoz, a ciklus másik szakasza.

VII. Adhjátma: szubjektivitás, 13 individuális tényező:

1. buddhi: itt az egyéni megismerő értelem
2. ahamkára: én-képző, itt az én és a nem-én között különbséget tévő értelem
3. manasz: itt a felfogó és értelmező, tudattartalmakat konstruáló, az érzékelő és cselekvő szerveket uraló értelem

  4-13. érzékelő és cselekvő szervek

VIII. Adhibhúta: objektivitás, 13 objektumtípus, párjai az előbb felsorolt szubjektív tényezőknek:

1. minden, ami megismerhető
2. minden, ami más, mint mi magunk
3. minden, ami felfogható és megérthető

  4-13.: minden, ami a szerveinkkel érzékelhető, vagy ami elgondolni, cselekedni képesek vagyunk

IX. Adhidaivata: a 13 szubjektivitás-objektivitás párhoz egy-egy istenség is kapcsolható, ami szimbolizálja, megszemélyesíti azokat.

X. Abhibuddhi

Az érzékelő és cselekvő szervek és képességek tudatosításának, valamint a manasz (elme) által konstruált tudattartalmak megértésének ötféle formája:

• értelmi megragadás, a tudás bizonyossága;
• én-hit, éntudat, az ahamkára megnyilvánulása, amelynek hatására a purusa a tudattartalmakat énnek tekinti, és azokat tévesen önmagával azonosítja;
• tárgyra irányuló vágy, szerzés vágya;
• működésre irányuló vágy, cselekvés vágya;
• a tényleges cselekvés.

XI. Karmajóni

A cselekvés motivációi, a tettek öt forrása:

• energia, tetterő, cselekvési vágy;
• hit, bizalom az igazságban;
• áldás, üdvözülés, boldogság;
• óvatlanság, elmerülés az anyagi világ élvezetében;
• tudásvágy, itt kizárólag a megszabadító tudás iránt.

XII. Váju: a finomanyagi testet átható és működésben tartó ötféle energia.

XIII. Karmátman

A cselekvő én (a cselekvésben megmutatkozó én) ötféle formája:

• szattvikus, jóra irányuló aktivitás;
• objektivitás, tárgyszerűség, önmagunk szemlélése;
• a fenti kettőt kapcsolatba hozó, a rossz cselekedetek mozgatója, mely a világot énre és nem-énre, vágyakra és ellenszenvekre bontja;
• következtetéssel gondolkodás, jó és okos cselekvés;
• az énkép azon összetevője, amely nem kapcsolódik a gondolkodáshoz és a következtetéshez.

XIV. Avidja

A már sokat emlegetett nemtudás, illetve még pontosabban hamis-tudás. 62 rétegű, és öt csoportba sorolták őket:

1. nyolcféle tamasz, szellemi sötétség, ami abból áll, hogy magunkat a prakriti valamely megnyilvánulásával azonosítjuk (az avjaktával, a budhival, az ahamkárával vagy az öt tanmátrával);
2. nyolcféle móha, illúzió, amely valamely képességek megszerzésének téves elképzeléséből áll;
3. tízféle máhamóha, nagy illúzió, az a tévedés, miszerint valamely cselekvő vagy érzékelő szerv segítségével el lehet jutni a megvilágosodáshoz;
4. tizennyolcféle támiszra, elvakultság, amely a szenvedést okozó világ elleni gyűlöletből áll;
5. tizennyolcféle andhatámiszra, amely a halál miatti kétségbeesésben mutatkozik.

XV. Asakti: 28 féle testi vagy szellemi fogyatékosság, elégtelenség, tökéletlenség, valamint a XVI. és XVII. pontban részletezzetek hiánya.

XVI. Tusti: Elégedettség vagy sikeresség a következők miatt: a purusa, és más dolgok, pl. prakriti, buddhi, ahamkára, ego nem-azonosságának felismerése, vágyakról, élvezetekről, másoknak való fájdalom okozásáról való lemondás.

XVII. Sziddhi: tökéletesség, pl. egység és sokféleség megértése, az igazság megértése, mások segítése.

XVIII. Múlikártha: tíz gyökértény, alapigazság:

Prakritire vonatkozó négy alaptény:

• valóságos
• csak egyetlen létezik
• céltudatos, egy cél elérésére irányul a szándéka
• nem önmaga a célja, hanem a purusa kívánságainak teljesítése

Purusára vonatkozó három alaptény:

• különbözik a prakrititől
• passzív, nem cselekvő
• sok van belőle

A kapcsolatukra vonatkozó három alaptény:

• egyesülés, a purusa időnként a prakritibe merül
• szétválás, a purusának lehetősége van leválni a prakritiről
• tartósság, mert bár kapcsolat ideiglenes, de csak nagy erőfeszítéssel bontható meg

XIX. Anugrahaszarga: a tapasztalati világ teremtése a prakriti által, és ennek öt, érzékelhető módja.

XX. Bhútaszarga: A teremtett lények 14 létformája, melyből egy az ember. Kiemelendő, hogy lélekkel rendelkezőnek nevezik meg az állatokat és a növényeket is.

XXI. Bandha: Tudati béklyók vagy kötelékek a prakritihez, a vikárákhoz vagy a dogmákhoz, szokásokhoz, előítéletekhez és szertartásokhoz.

XXII. Móksa

Megszabadulás, ami háromrétű. Ez nem azt jelenti, hogy háromféle módon lehetséges megszabadulni, hanem azt, hogy mindhárom rétegét meg kell valósítani:

• megszabadító intuitív bölcsesség a tudás növelése által;
• szenvedélymentesség, a vágy, gyűlölet és szenvedélyek elcsitítása útján;
• a prakritivel való egyesülés felszámolása, mely után a purusa végre önmaga felé fordítja a figyelmét.

XXIII. Pramána

A tudás három forrása, a tudás megszerzésének módja, annak megítélése (hasonló a Nyája módszeréhez): lehet személyes tapasztalás, következtetés, analógia, megbízható személy hitelt érdemlő nyilatkozata (a Védán kívül másra is kiterjeszti).

XXIV. Dukkha

Szenvedés, fájdalom, kizökkentség. A prakriti által festett világ szükséges velejárója, amibe a purusa belekapaszkodik, ezért érinti a karma, és úgy érzi, megtörténik vele a világ, annak minden baja, esetlegessége, töredezettsége és tökéletlensége. Így maga a szenvedés nem más, mint a szabadság korlátozása, önkorlátozás, a szenvedés lényege pedig a prakriti őseredeti, avjakta egységének a megbomlása. Ha egy bölcset ér a szenvedés, az épül belőle, mert meg akarja ismerni az okát, és az így szerzett tudás az igazság ösvényére vezeti.

A darsanák ismertetését legközelebb a jógával folytatjuk.

A számkhja huszonöt fő tételből (tattva) áll. A tattva a mindenség lényegét meghatározó és teremtő princípium. A huszonöt tattva három csoportba sorolható:

I. A nyolcféle prakriti, vagyis aktív teremtő szellemiség;

II. a tizenhatféle vikára, vagyis módosulat;

III. az egy purusa, vagyis passzív szemlélő szellemiség.

I. Prakriti

A nyolcféle prakriti nem más, mint az egyetlen prakriti kibontakozásának nyolc fázisa:

1. Avjakta: Ez a prakriti eredeti ősállapota, a még meg nem nyilvánult ősok, ősenergia. Semleges, homogén, nincs sem eleje, sem vége, minőség nélküli. Örök, egylényegű, nem teremtett, és magában hordja minden dolog lehetőségét, tehát multipotens. Benne a dolgok, mikor éppen nem léteznek, a nemlét állapotában szunnyadnak. Még nem tud magáról, maga is öntudatlan, önmaga és a létezés ismerete nélkül létezik. Nincs benne kettősség, de egység sem, semmi felismertet nem tartalmaz.
2. Buddhi: Az univerzális értelem világossága. Az öntudatra ébredt és intelligenssé vált prakriti, de ez az értelem nem individualizált, hanem kozmikus. A buddhi felébredése a prakriti felébredése, egy képesség kivirágzása, ami észreveszi a dolgokat a tudatban, mert a buddhi fénye megvilágítja azokat. A buddhival jelenik meg a prakritiben a kettősség: aki lát, és ami látható, a tudó és a tudás, melyek nincsenek egymás nélkül. Ez maga a természet, ami nem létezhet úgy, hogy ne legyen benne tudat, de úgy sem, hogy csak tudat van benne. Megjelenik minden, és annak ellentéte: igazság, fejlődés, rend – bűn, hanyatlás; tudás, megszabadulás – nemtudás, hamistudás, szenvedés; szenvedélymentesség – szenvek; szellemi hatalom – gátoltság.
3. Ahamkára: Jelentése „én-képző”, a megjelenő szubjektivitás. Itt már három dolog van jelen: a tudó, a tudott és maga a tudás. A purusa a buddhi fénye által észrevett jelenségekben, illetve azokban, amelyek nem tökéletesen tiszták, azokban zavart, felgyülemlett valamiséget talál, amikkel aztán tévesen azonosítja magát, és kialakul a hite, hogy „én látok, hallok, szenvedek, örülök, én vagyok valaki”, és a hit, hogy ezek az „enyémek”, „énrám vonatkoznak”. Ezen a ponton téveszti össze magát a purusa a prakritivel, és egyre gyorsabban forogni kezd a nemtudás spirálja. Az ahamkára különbséget tesz én és nem-én, szubjektum és objektum között, és bár csak az egot produkálja, automatikusan létrejön a nem-ego, minden, ami nem az ego.

4-8. Az öt tanmátra: Szó szerint „az csak”, vagy „csak-az-ság”. Ezek jelentik azon potencialitások megteremtődését, amelyek lehetővé teszik, hogy érzetek és érzékszervek létezhessenek. Ez a buddhizmusból is ismert öt kapu, öt érzet és a hozzájuk kapcsolódó öt érzékszerv. Ezek az érzetek olyan lényegiségei, amik közösen minden jelenségben (pl. hangban) megmaradnának, ha a hangok közötti különbözőségeket elvennénk. Ezek a jelenségek, pl. egy hang érzékelésének és észlelhetőségének potenciális lehetőségei, ráadásul, jelen példánál maradva, a hang és a hallás potenciális lehetősége egyben. Részletesen:

4. a hang tiszta lényegisége
5. a tapinthatóság tiszta lényegisége
6. a látható formák tiszta lényegisége
7. az íz tiszta lényegisége
8. a szag tiszta lényegisége

II. Vikára

Módosulat, teremtettség, kibontakozás, az öt tanmátra, mint potencialitás alapján kibontakozó szubjektív és objektív tényezők.

1-5. Ötféle érzékelő szerv: hallás, tapintás, látás, ízlelés, szaglás.

6-10. Ötféle cselekvő szerv, illetve képesség: beszéd, kéz, láb, ürítés szerve és képessége, nemzés szerve és képessége.

11. Elme (manasz): az értelmi megismerés belső szerve (a buddhizmusban majd a hatodik szerv az öt érzékelő szerv mellett), az 1-10. vikárák irányítója, az észlelések elemzője, a tudat kapuőre.

12-16. Őt őselem: föld, víz, tűz, szél, ákása, ami itt a hallható értelem.

III. Purusa

A 25., de akár a 0., attól függ, honnan közelítjük. A prakriti passzív társa, akivel együtt hozzák létre a káprázat-világot, de csak együtt képesek kijutni is belőle. A teremtés oka a purusa és a prakriti ideiglenes egyesülése, vagyis a purusa belefeledkezése a prakritibe. A purusa megszabadulása végig az attól a tévképzettől való megszabadulást jelenti, hogy nem szabad, hiszen mindig is szabad volt, és nincs is mitől megszabadulnia.

Megépítelek. Ez régi adósságom, karmám, az egész létezésem értelme. Az első pillanattól, a kinevezhetetlen, kijelölhetetlen, semmibe vesző kezdettől fogva ez a feladatom. Mikor eltévedtem, mikor ide keveredtem, és a megszámlálhatatlan örökkévalóság egyikébe ragadtam, már akkor tudtam, ébredésem újabb hajnalán, a kalpák milliárdjainak jelenében, hogy nem kerülhetem el a munkát veled.

Először anyagot kellett szereznem, hát atomokat formáltam kósza sejtésekből, maradékokból, az előzőek itt hagyott erejéből és terveiből. Átkaroltam a teret, és kiszűrtem belőle, ami még nem enyészett el, apró kis darabokat, majd összegyúrtam a parányok szerkezetét. Atomot atommal vegyítve épült az anyag, hogy vázad kialakíthassam, és a szerkezet stabil legyen. Idővel hatalmas lettél, a tested már betöltötte az űrt, a formád létrejött. Folytathattam a művet.

Fény kellett a testbe, erő és energia, ami majd felébred, megmozgatja az anyag parányait, és gigantikus tested belsejéből utolsó szerved széléig sugározva megmozdít téged, hogy haladhass és akarhass. Csillagok héját szaggattam le, az izzó napkohók belsejébe nyúltam, bár kegyetlenül égetett a tűz, és a sugárzó fúzió borzasztó tengeréből kiragadtam a fogságba esett fotonokat, amiket még millió évekig nyelt és dobott volna ki magából a magába roskadó, roppantó erő. Összesepertem a fényt, és beléd plántáltam. Erőd lett és akaratod.

De még nem lakott senki az óriásban. Én közben elfordultam mindentől, elfordultam a táncostól, aki a világot játszotta nekem, és minden vágyamat kielégítette. Erővel elemeltem tekintetem magamtól, és a magam teremtette gyönyörű, varázst hintő szerelmemtől, a csodáimat és életemet alkotó szépséges lénytől, mert veled akartam foglalkozni. Te vagy a feladatom, és az egésznek az értelme. Lélek kellett beléd, és az még nálam volt, te csak teremtő voltál. Elindultam a végtelen univerzumba, szellemet, lelket keresni neked, mert az enyém apró volt és kötődött hozzám. Amúgy is kevés lett volna abba a hatalmas szándékba és vágyba, amivé formáltalak. Végtelen ideig repültem és forogtam az éterben, az üres, irány és cél nélküli semmiben, de kitárt kezeimmel lassan, apró foszlányokból, sugárzásból, bánatból, örömből, szeretetből és fájdalomból összegyűjtöttem annyit, ami kezdetnek elegendő. Te úgyis a kezdet vagy, én csak elindítalak. Visszatértem hatalmas testedhez, amit már átjárt, átitatott a fény és az akarat.

Átadtam az összegyűjtött lelket, de nem mozdultál. Kevés, az egész univerzum, bármeddig kutatom a fénnyel repülve, forogva, az idők végezetéig, akármennyit gyűjtök a már meglévőből, kevés lesz, kevés leszek, mert én az átman vagyok, és te a brahman, én a lélek, de te az isten. Ott álltam előtted, az idők, terek összes lelkével, kirabolva és learatva ismertet és ismeretlent, de nem volt elég. Nem maradt más, magamból téptem, a saját lelkemből szakítottam, és betapasztottam a réseket, kiegészítettem a hiányokat, míg meg nem mozdultál végre.

Készen vagy. Isten vagy, az itt hagyott erőkből, és az előzőek hátrahagyott, legszebb részeiből épülsz fel. Nincs nálad sem nagyobb, sem szebb, sem erősebb. De van egy titkunk, ami egyszer kiderül, ami egyszer, mint eddig mindig, mint már végtelenszer, tönkreteszi a művet, átfordítja az örök kereket és maga alá temeti terveinket: nem tökéletes a mű, mert magamból, a lelkemből, belőlem is szakadt beléd, réseid magamból tapasztottam, hiányaid lelkemből pótoltam. Alig valami, szinte semmi, de mégis, a végén, a befejezés előtt, mielőtt a hiánytalanba lépnél, majd megakadályozza beteljesülésed. Újra megtörténik, pedig most nagyon akartam. Mondd, hogy most nem gólemet, nem bálványt teremtettem, hogy te most végre igazi vagy, nem képzelet, nem név és forma, nem én vagyok, aki benned lobog, és nem alkottam meg újra önmagam. Leteszem eléd, ami vagyok, csak győzz meg, bizonyítsd, hogy te vagy az, hogy te voltál az, és mindig is te leszel. Fontos lenne, most, végre, mert lassan elfogyok, és nem tudok már többet szakítani magamból.

A számkhja bölcseletet nagyon fontos, hiszen a jóga elméleti alapja, és sok tekintetben rokon a buddhizmussal. Időnként nehéz megérteni, de megéri elmélyedni benne. Három részletben tesszük közzé.

A számkhja rendszer a jógával rokon irányzat. A fogalmakat padárthákba csoportosító bölcseletek legmagasabb szintje, már maga a számkhja szó is számolást, számbavételt jelent. Eredeti lejegyzője Kapila. A számkhjában nem szerepel sok önálló szubsztancia, ez dualista bölcselet, de az európai dualista rendszerekkel ellentétben nem az anyag és a lélek, a test és a szellem áll a két pólusban, hanem mindkét tényezője szellemi természetű.

Az egyik tag a purusa (jel.: ember, szellem, lélek), a passzív, örök, változatlan és szemlélődő szellem, és hasonló a szerepe, mint a korábban már megismert átmannak, azzal az eltéréssel, hogy a purusa sosem cselekszik. A másik tag a prakriti, az aktív, cselekvő és immanens, a világ dolgait teremtő és azokban megjelenő szellem, valamelyest a brahmannak felel meg. Ő hozza létre mindazokat a jelenségeket és dolgokat, amiket a purusa látni szeretne.

A purusa számos, a prakritiből csak egy van, sőt, ő az egység. Sokszínűségével és változatosságával létrehozza mindazt a jelenségvilágot, amire a purusa vágyik, és ezekben a dolgokban aztán megsokszorozza magát, de végig egységes marad. A világot látszólag részekre tagolja, de valójában ez mind csak látszat, kegyelem a purusa számára, akit vágyai vezérelnek.

A purusa („lélek”) tehát örök, kezdet és vég nélküli, nem született és nem elpusztítható, önmagában minőség nélküli, és mivel nem is cselekszik, ezért szeplőtelen, nem érintheti jó és rossz, tehát a karmikus következményeknek nincs rá hatása. Minden lényhez tartozik egy purusa. Csak szemlélni képes, viszont ebben a lehetőségei korlátlanok, mert bármit észlelhet és érthet, amire figyelmét ráhelyezi. Bárhol jelen lehet, bármekkorára nőhet, bármit elérhet, mert végtelen dimenziója van, azonban teremteni nem képes, ezért csak azt láthatja, amit a prakriti előállít számára és eléje tár. Aztán ebbe a színjátékba, a prakriti által megjelenített illúzióba teljesen belefeledkezik, együtt örül és szenved a résztvevőkkel és a történésekkel, és életnek látja a színdarabot, saját testét, érzéseit, tapasztalatait, ami pedig csak a prakriti tánca. Emiatt azok következményei is vonatkoznak rá, legalábbis így érzékeli; megéli születését, életét és halálát, mintha azok valóban megtörténnének vele.

A purusa tehát nem jó és nem rossz, csak az élet és a történés iránti vágya vezérli, és nem is tesz semmit, mert amit látni szeretne, azt a prakriti cselekszi meg számára. A purusa természete szerint eleve tökéletesen szabad, de annyira belefeledkezik a prakriti játékába, hogy erről elfeledkezik.

A prakriti a minden lehetőséget hordozó, teremtő potencialitás, ami eredetileg öntudatlan, és csak akkor ébred öntudatra, mikor a purusa ránéz. Ekkor megteremti a purusa számára az objektív és a szubjektív világot, a külsőt és a belsőt, az érzékelhetőt és az érzékelőt is. Buddhinak hívják az intelligencia felgyulladását a prakritiben. Prakriti nem azonos a bibliai Istennel, aki fényt gyújt a világban önmaga kedvéért, aztán a fénnyel telt világba lakókat teremt. Az upanisadok prakritije így beszél: „Hadd sokszorozzam meg önmagam, és legyek az Alkotó!”

A buddhi jelentése felébredés, de a felébredés nem a prakriti saját vágyától késztetve történik meg, hanem mert a purusa ránéz és káprázatra vágyik. Ekkor megsokszorozza magát minden purusának, és minden jelenségbe beleárad, egyre apróbb darabokra bontja a világot, hogy minden kívánságnak megfeleljen, és teljesen önzetlenül játszik a purusának, mint egy táncosnő a színpadon. Egyetlen purusa sem rab, nincs kényszerítve a tánc bámulására, ezért bármikor dönthetnek úgy, hogy abbahagyják. Ez a felébredés, a szabadulás. A tánc befejezése szintén a purusától függ, mert amint elfordul, és többé nem figyel oda, a prakriti abbahagyja a táncot. A színjáték mégis örök, mert mindig akad purusa, aki figyeli őt.

Az avidjá, a nemtudás tehát a prakriti játékának, a saját kívánságunkból, de általa létrehozott káprázatnak az elfogadása és igaznak, valósnak tekintése. Tehát végül saját rabjaink vagyunk, önalávetésünk okai pedig vágyaink, amit nem bírunk korlátozni, mert egy világot akarunk teremteni magunk köré, és gyönyörködni benne. A prakriti annyira élethűen táncol, hogy még a karmikus következményeket is megjeleníti, ezért örömeink, szenvedéseink, születésünk és halálunk is valósnak tűnik. Amint a purusa rájön, illetve amint elege lesz mindebből, és felismeri, hogy nem ő éli át a színjátékot, hanem a prakriti szenved, örül, születik és hal, akkor elfordul, a májá fátyla leomlik, a varázslat szertefoszlik, és bekövetkezik a megszabadulás. A titok tehát az, hogy a purusának el kell határolnia magát mindattól, ami nem ő, fel kell ismernie saját valós természetét, tehát ki kell mondania, mindarra, ami körülveszi: „Az nem te vagy!” Ki kell ezt mondania a tárgyaira, testére, érzéseire, gondolataira. A számkhja itt szembenáll a többi tanítással, melyek alaptanítása, hogy bizonyos dolgokra ki kell mondani: „Tat tvam aszi”, azaz „Az te vagy!” Ez a szembenállás azonban csak a nézőpontok különbözőségéből fakad, ugyanis a védánták szerint a purusa és a prakriti nem két különálló dolog, hanem ugyanannak a szellemiségnek két eltérő megnyilvánulása: ott a purusa az átman, a prakriti a brahman és a feladat ezek lényegi egységének a felismerése.

Néha megjelenik, testet ölt vagy igékbe száll. Senki nem tudja, honnan kerül elő, miféle mag hordozta egy erdő mélyén, milyen állat túrta ki, melyik mező talajában volt eltemetve, de élő, ezért tudjuk, hogy mag, test vagy tetem hordozta idáig, mert maga is termő és teremtett. Aztán nézd, csak megjelent, elénk állt, lassan kibontakozott, szóvá formálta felgyülemlett érzéseit, szavakká öltöztette tapasztalatait. Sosem tudjuk, honnan ered,
de néha, egy széles ívben felrajzolják az égre.
Megengedik felvenni ruháit, felvállalni nevét, leülni, enni, magának maradni. Aztán újra alászáll, a konyhákban, a szobákban, az ágyakban él, rejtve, majd forradalmak robbannak ki érte, de alig érti valaki, míg fényes nappal, mikor úgysem látszik a fénytől, az ég kékjétől, akkor végigfut a láthatáron, és senki sem várná,
de egy széles ívben felrajzolják az égre.
Megjelenik az erkélyeken, szabadságot kiált, zászlót lobogtat, de csak játszik, mert itt, ezeken a romokon, itt, az otthonnak nevezett épületeink között nem vehető komolyan, hiszen állandóan tönkremegy minden, aztán építjük, szépítjük, kinevezzük és harcolunk érte, aztán elveszünk benne és elszomorodunk, elveszítjük a reményt, nem várunk semmit,
de néha, egy széles ívben felrajzolják az égre.
Egyedül a szobánkban siratjuk a kedvest, kesergünk a múlton, a szívünk meghasad, mert már nem szeretnek, nem akarnak, nem simogatnak minket, az ágyunk üres és jéghideg, a vágyunk kihűlt, megöregedtünk, az izmok puhulnak, az emlékek kopnak, a szerető messze ment, és magával vitte a hétköznapok sűrűjébe csomózott reményeinket,
de egy széles ívben felrajzolják az égre.
Széles, nagy kapukon át néz fel ránk a lenti tartomány, az életünk során hátrahagyott és felhalmozott, sötét és elveszett, pokoli maradék, a tetteink, gondolataink, érzéseink lenyesett, feleslegesnek ítélt darabjai, amik most mind ránk akaszkodnak, utolérnek, a lelkünket akarják, ám az ismeretlent
egy széles ívben felrajzolják az égre.
Imádkoznánk, de tudjuk, hogy nincs kihez, az ég üres. Kezünket az éterbe nyújtjuk, ágaskodunk, markoljuk a levegőt, és fohászt küldünk annak, akiben nem hiszünk, és a remény feleslegességének tudatában fojtjuk napokba és percekbe örökkévalóságunk, aprót és nagyot bőkezűen vetünk a mulandóságba, és már majdnem feladnánk,
de egy széles ívben felrajzolják az égre, felfedik, átadják, felénk nyújtják a kezüket, mint a szeretők, mint az anyák, felemelnek a fénybe, és lázas homlokunkat hűs csókokkal borítják. Elfeled a föld, elfeled az élet, az élők mind a maguk álmába süppednek, és a nagy, végső, süket csendtől csak ez az ölelés, ez a szeretet ment meg. A tiéd, egyetlenem. A tiéd, amit nem vártam, akiben nem hittem, aki az öléből szült és az ölébe temet, mert sosem ismertem mást, csak téged, és megnyilvánulásaid voltak lényegem. Egy széles ívben felrajzollak az égre, hogy örökre ragyogj, és én a háttérben veled egyesülve végre átlényegüljek önmagammá. Ha ég és rajz vagy, háttereddé leszek, és ha elvész emiatt az örökkévalóság, ha a nirvána szabadsága sosem lesz az enyém, hát elengedem mind. Szeretlek. Lassan a csendbe fordul át minden hang, és velük süppedek át az anyagtalanba, aztán a szellem nélkülibe, aztán az ürességbe, aztán, hát vesszen mind, beléd, egyetlenem. Legyen így.

A vaisésika bölcselet feltételezi a nyája ismeretét, bár szerzője másik személy, neve Kánada. A két irányzat szemléletmódja annyira hasonló, hogy később összeolvadtak, és közös iskolaként folytatták. A Vaisésika-Szútra tíz könyvből áll, és összesen 370 aforizmát tartalmaz.

A nyájától való legfontosabb különbsége, hogy nem annyira logikai, mint inkább ismeretelméleti megközelítésű. Főleg nem azzal foglalkozik, hogy a tudás milyen módon szerezhető meg, hanem azzal, hogy a szerzett tudás mire vonatkozik: a nyáját inkább a tudás forrásai, a vaisésikát inkább a tudás tárgyai érdeklik.

Kánada szerint minden megismerhetőt be lehet sorolni hat padárthába, ami általában kiegészült egy hetedikkel. Egyes követők ezt a hetediket elvetették, és helyette két új padárthát vezettek be, a potenciát (erő, hatalom, lehetőség) és a hasonlóságot (analógia), de mi most a hét eredetit soroljuk majd fel. Kánada szerint ezekről tapasztalással és következtetéssel lehetséges csak ismereteket szerezni, a Véda szava másra vonatkozik, tovább az analógiás következtetést is elvetette.

A nyájában és a vaisésikában is megjelenik az anu, vagy atom fogalma. Mindkettő szerint léteznie kell az anyagi világban egy tovább már nem osztható, legkisebb dolognak, mely örökkévaló, míg a belőlük felépülő képződmények már mulandók. Ebben ellentétesek a többi bölcselet felfogásával, akik azt tartották, hogy bármilyen kicsinyt vizsgálunk meg alaposan, rájövünk, hogy az mindig tovább bontható. E két bölcselet abból indult ki, hogy ha a szellemi világban létezik az átman, a tovább nem bontható lényegiség, az egységes és örök létező, akkor annak van megfelelője az anyagi világban is.

Mindkét bölcselet foglalkozik az ákásával. Azért a szanszkrit nevét írom, mert lefordíthatatlan: űr, üresség, tér a jelentése. Ez az a dolog, amit sok irányzat végül az egyetlen valóságos létezőnek hagyott meg vizsgálódásai során. Az ákása az, ami mindent magába foglal, mindennek teret ad, és bármi is akar létezni, a befogadó tér, tehát a hely, a megjelenés lehetősége szükséges a létrejöttéhez. Az idő, az anyag, a lét és a nemlét mind lehet akár semmi is, de a tér nélkül nincs megnyilvánulás. A térről úgy gondolták, hogy még az atom belsejében is jelen van, mert az annyira finom, hogy jelenlétével nem foglalja el más dolgok helyét.

A hat padártha röviden:

1. Szubsztanciák:

- föld-elem: tömör, szilárd és tehetetlen, ezért sötét súlyos és passzív
- víz-elem: folyékony, ezért formaalkotó és átfogó
- tűz-elem: hő, fény, ezért energia és láthatóság
- levegő-elem: szél, könnyűség, ezért áramló energia és mozgás

E fenti négy lehet örökkévaló, ha atomiak, ekkor Istentől valók, vagy lehetnek mulandók, ha összetett képződményeket alkotnak. A további szubsztanciák abszolút értelemben is örökkévalók:

- ákása, az éter: kitölt mindent kívül és belül, még az oszthatatlan atomokban is jelen van, mindent magába foglal
- idő: bár örök és végtelen, felosztható múltra, jelenre és jövőre
- tér: ez nem az ákása, ez a konkrét hely, amiben a dolgok elfoglalnak egy pontot
- elme: nem az intelligencia, csak a szervek irányítója; közvetít a test (szervek) és az átman között, hogy az átman használni tudja őket
- átman: a „lélek”, az ember elpusztíthatatlan szellemi egysége, a karmikus következmények hordozója

2. Minőségek – A szubsztanciák minőségekkel rendelkeznek, és viszont. A világban tapasztalt képződmények a szubsztanciák minőségeiből tevődnek össze, így a minőségek teszik tapasztalhatóvá a szubsztanciákat. Ezek nem minőségi összetevők, mint majd a számkhjában, hanem minőségi jellemzők:

- szag
- íz
- forma, szín
- érinthetőség
- hang
- számosság, mennyiség
- méret, kiterjedés
- egyediség
- kapcsolat, egyesítés
- függetlenség, szétválás
- elsőbbség, közelség
- későbbiség, távolság
- értelem, érthetőség
- öröm
- szenvedés
- vágykeltés, vonzás
- ellenszenvesség, taszítás
- akarat, serkentés
- erkölcsösség, tisztaság
- erkölcstelenség
- összetettség, bonyolultság, képesség
- nehézkesség, súlyosság
- nedvesség, képlékenység
- képzelet, szemlélődés
- megnyilvánulatlanság, rejtett potencialitás

3. Karma: mozgás vagy működés, bármely irányban, tehát fejlődés, emelkedés, vagy hanyatlás, leépülés, összehúzódás, kiterjedés, helyváltoztatás.
4. Általános, fajta-jelleg: közösség, fajta, nem, valami, ami a csoport minden tagjában közös; legmagasabb szintű fajta-jelleg a puszta létezés.
5. Specifikus, egyedi-jelleg: ami az általánoson belül megkülönböztet és elkülönít; ez is benne van mindenben öröktől fogva, mint az általános jelleg.
6. Szétválaszthatatlanság vagy összetartozás: olyan szoros kapcsolat, ami feltételezi a másik létezését. Ezek az ellentétpárok, amik a szamszárát létrehozzák, és az átmant belerögzítik. Egyik sem létezhet a másik nélkül, mert mind a másikhoz viszonyítva értelmezhető kizárólag, pl. hosszú-rövid, kicsi-nagy, jó-rossz, lét-nemlét.
7. Nemlét, és annak ellentettje, a nemlét-nélküli, ami még létezni sem tud: nem manifesztálódott potencialitás, ami akár még létezhetne is; így valaminek a hiánya, távolléte.

A buddhizmus előzményeivel foglalkozó sorozatunk ötrészes, és a harmadik része foglalkozik a hat darsanával, azaz hindu filozófiával, bölcselettel, de ezt a harmadik részt több darabban tesszük közzé. Némelyiket darsanát egyben közöljük, mint a nyáját is, némelyiket több részletben, mint a számkhját, és párját, a jógát. Elsőre nehezen érthetőek, de megérik a rájuk fordított fáradtságot, mert az ind gondolkodás és kategóriák jobb megértése a buddhizmus mélyebb felfogásához is közelebb visz minket. Az európai gondolkodás a számkhja és a jóga kategóriát már talán jobban ismeri, vagy legalábbis úgy véli, de azok is nagyban építettek a többi bölcseletre is.

A darsanák párokat alkotnak, amennyiben két-két bölcselet logikailag, kifejlődésének módjában összefügg, és általában az egyik feltételezi a másik ismeretét. Az 1-2., 3-4. és 5-6. sorszámúak között állnak fenn ezek a kapcsolatok. Ezekről lesz szó:

1. Nyája
2. Vaisésika
3. Számkhja
4. Jóga
5. Védánta
6. Mímámszá

Indiában a Kr. e. I. évezred során ez a hat bölcselet (darsana) alakult ki, melyek a Védák és az upanisadok szövegeit mind csalhatatlan kinyilatkoztatásnak tekintették. A darsana szó megnézést, vizsgálatot, megértést jelent. A darsanák szemléletei között vannak ellentmondások, de a bölcsek úgy tartották, hogy ezek csak az eltérő nézőpontokból erednek, ráadásul az igazság szavakban úgysem kifejezhető, csak a megvilágosodás élményében. Nézzük az elsőt:

Nyája

A nyája és a vaisésika skolasztikus bölcseletek. A külső és a belső világról szerezhető tudással foglalkoznak, és a tudás megszerzésének lehetséges módjaival, tehát azzal, hogy mit lehet a világból észlelni, miből, hogyan és mire lehet következtetni, és hogy melyek az észlelés és a következtetés lehetőségei és korlátai.

A nyája szó logikát jelent, de mint minden hindu bölcselet, jelentősége túlmutat a logikai megismerés módszerének feltérképezésén, mert valódi célja a karmikus kötöttségek hálójából való kiszabadulás. Célja a legvégső, az üdvözülés és a szabadulás, a vágytalanság és a félelemnélküliség, aminek érdekében le kell mondani a karmikus jutalomról, még a jó karma eredményéről is. Sőt, az üdvözülés érdekében még az üdvözülés vágyát is el kell engedni, mert az is csak akadályként lépne fel. Ez a tudással érhető el, ami a nyája 16 tételének, a 16 padárthának az ismeretét jelenti. A tudás természetesen ebben az esetben sem csak ismeret, hanem intuitív, átélt és a tudatba épített bölcsesség; gyakorlati tudás, ami teremt és megvált.

A nyája keveset beszél a megszerzendő tudásról, helyette részletesen ismerteti a tudás megszerzésének módjait. A nyáját a korabeli bölcsek egy része előtanulmánynak tekintette a magasabb szintű szellemi utakhoz, de mások önmagában is elegendőnek tartották a teljes megszabadulás eléréséhez.

Kategóriái a következők:

A) Alapkategóriák (1-2. padártha):

1. A tudás forrásai – Elemezték, hogy milyen módon juthatunk ismeretekhez, azok mennyire megbízhatók, mik a korlátaink, és arra jutottak, hogy négy lehetőségünk van:

- személyes tapasztalás: Kívülről és belülről is érkezhet, de óvatosnak kell lennünk, mert könnyen becsaphat, ám mégis alapvető forrás. Nem választható el a hozzá kapcsolódó következtetéstől, ezért ébernek kell lennünk, hogy tisztán használhassuk.

- következtetés: Megelőzi az észlelés. Következtethetünk a jelenből a múltra, az okra, de a jövőre, a következményre is, valamint a szűkebb kategóriából a tágabbra és viszont. Vannak korlátai, mert a következtetés lehet helyes, de nem biztos, hogy igaz, valamint nem biztos, hogy mindkét irányban igaz az ok és a következmény relációjában.

- összehasonlítás, analógia: A dolgok hasonlósága alapján tett következtetés. Korlátai egyértelműek, a hasonlóság lehet téves, valamint annak foka is helytelen megállapításokra vezethet, és függ a szemlélőtől.

- csalhatatlan isteni bölcsesség, a védák szava: Kinyilatkoztatás, mint hang vagy ige, ami isteni eredetű, ezért csalhatatlan. Itt nincs kérdés, ez vitathatatlan forrás.

2. A tudás tárgyai – Ezek azok a dolgok, amiket a tudás segítségével meg lehet ismerni, persze egy okból, a megszabadulás elérésének érdekében, tehát mellőzve a világi célokat:

Ok típusúak

- önvaló: Az átman, aki viseli a karmát. Örök, határtalan. Ő birtokolja a tudást, nem az értelem, az érzékek vagy a test.

- értelem: Az intellektus. Az átman csak a tudatban lévő dolgokat szemlélheti, amiket az értelem fénye világít meg számára. Az átman terméke, és nem örök.

- érzékelés: Más néven elme, az érzékelő és tapasztaló tudat, mely nem tévesztendő össze a megértéssel. Egy kapuőr, aki az észleletek között válogat, csak egy eszköze az átmannak, aki rajta keresztül cselekszik. Másik funkciója a figyelem, továbbá az érzések észleléssé alakítása.

- tárgyak kategóriái és alkotóelemei: Azok a tényezők, amik a külvilágot és saját magunkat alkotják. Más néven ők az öt őselem, a föld, a víz, a tűz és a szél, valamint az ákása (tér). Ezeket a következő darsanánál, a vaisésikánál fejtjük ki bővebben.

- cselekvő és érzékelő szervek: Érzékszervek és testi szervek, melyeket csak a tanulatlan ember kever össze az átmanjával, azaz önmagával.

- test: A fizikai test, amit szintén hatalmas hiba összekeverni önmagunkkal.

Következmény típusúak

- tévedés: Oka a tévedés-alapú tudatállapotban való tartózkodás, melyben félreértelmezzük a valóságot, és emiatt hibásan következtetünk.

- cselekvés: Cselekvő aktivitás, ami az érzékelő elmén keresztül valósul meg. Tanulatlan embernél ennek hajtóereje a tévedés.

- újjászületés: Oka a cselekvő aktivitás, tehát a legtöbb lény esetében végső soron a tévedés, ezért hordozzák tovább karmájukat.

- gyümölcs: A karmikus tettek jó és rossz következményei. Az újjászületésben terem.

- szenvedés: A dukkha.

- megszabadulás: Végleges megszabadulás a dukkhától, melyet a hamis tudat eltávolításával, a tudás megszerzésével lehet elérni.

B) A következtetés kategóriái – Ez a rész a logikai úton történő megismerés és ismeretszerzés lehetőségeivel foglalkozik (3-9. padártha):

3. kétely: A világ paradox és ellentmondásos volta miatt lép fel, továbbá azért, mert saját nézőpontunkból látjuk a világot.

4. célkitűzés: Szándék, indíték, ami arra sarkall minket, hogy megismerjük a valóságot.

5. példázat: Egy korábbi példa, amiből következtetést vonhatunk le.

6. alaptézis: Elfogadott igazság, bizonyított tétel, tan. Ha hibás a premissza, abból még a helyes következtetés is téves lesz, ezért ezzel óvatosan kell bánni.

7. logikai művelet: Szillogizmus. Lehet három vagy öt lépéses. Vigyázni kell, hogy az alap precedens megalapozott legyen.

8. vizsgálat: Okfejtés, megvitatás, a tudatban lejátszódó meggyőződés. Bármely módon megszerzett ismeret feldolgozása és megítélése.

9. döntés: Végkövetkeztetés, végső meggyőződés, a kétség eltüntetése, ha a vizsgálat igaznak találta a szerzett ismeretet.

C) A vitatkozás kategóriái (10-16. padártha): Mivel a hittérítés ismeretlen volt számukra, ezért a vitát nem a másik meggyőzésének érdekében tartották fontosnak, hanem saját álláspontjuk megvédése és továbbfejlesztése miatt, ezért felsorolták a vita jó és rossz módszereit is:

10. érvelés: Dialógus, vita, érvek és ellenérvek ütköztetése, korrekt módon. A partnert tilos félrevezetni, a cél, hogy a saját felismerésünkkel segítsünk neki.

11. álláspontok ütköztetése: Az előbbi, már alkuszerű kompromisszum-kereséssel, melyben apró álokoskodások, rászedések már előfordulhatnak, de a megegyezési készség még fennáll.

12. akadékoskodás: Kritizálás, már javarészt saját álláspont nélkül. Már nincs saját vélemény, csak a másik legyőzése a cél.

13. hibás érvelés: A téves állásponthoz való görcsös ragaszkodás, megtévesztő érvelés.

14. szócsavarás: Mellébeszélés, köntörfalazás, a szavak értelmének szándékos kiforgatása.

15. félrevezető általánosítás: Hibás analógiára épülő félrevezető általánosítás.

16. félreértés: Nem odaillő, megalapozatlan érvelés szándékos hazugságokkal.

A fenti kategóriáknak számtalan alosztálya van.

A Nyája-Szútra öt részből áll. Az első könyv a bölcseleti rendszer körvonalát adja, a másik négy a részletek kifejtésére szolgál. A kategóriák és az azokon belüli pontok természetesen részletesen és hosszan kifejtésre kerültek, sőt további alkategóriákat is tartalmaznak, de ezek részletesebb ismertetése szétfeszítené a blog kereteit. A rendszer elméleti megtanulása a szerzője, Gótama szerint csak tíz napot vesz igénybe, ám ez még nem egyenlő a valódi tudás megszerzésével, ezért mindegyik könyv két részből áll.

Látjuk, hogy ez a bölcselet igyekszik összeszedni, hogy a világból mi az, ami megismerhető, ennek az ismeretnek mik a forrásai, mik a lehetőségei a megismerésnek, és hogyan kell érvelni az igazság mellett. Mindezeket egyetlen célból rendszerezték, hogy a szamszárából való megszabadulást lehetővé tegyék.