Tudunk létezni tudat nélkül. Az emberi agy minden funkciója megőrizhető, a létezés fenntartható tudat és öntudat nélkül. Az ismert világ, benne az emberrel, a családokkal, társadalmakkal, szeretettel, erkölccsel és intellektussal akkor is működhetne ebben a formában, ha nem reflektálna rá senki, ha nem lenne figyelő, aki, mint az ember, értelmezi és felismeri a világot. Ha fajunk egyszer kihal, de előtte humanoid robotokkal népesítjük be a bolygót, akiket felruházunk az öntudat hamis látszatával, a tökéletes mimikrivel, a maga-felismerés külső szemlélő számára öntudatnak tűnő illúziójával, akkor a bolygón az élet úgy is folytatódhat a megszokott módon, hogy már minden rajta élő lényből hiányzik az öntudat képessége. Még a szabad akarat is létrejöhetne a világban úgy, hogy az akaró és vágyó lény nem ismerné fel magát és környezetét, fogalma sem lenne létezéséről, mert minden lényből hiányozna az önreflekció. Számtalan intellektus működik körülöttünk ilyen formán, és csak mi emberek, illetve kezdetlegesen néhány fejlettebb emlős vagyunk képesek korlátozott önreflekcióra. Attól még a többi létező működésének hátterében is tudat és intellektus húzódik meg. Ne higgyük, hogy a mi öntudatunk már tökéletes és befejezett, hogy tudatosságunk világos és tiszta, mert ahogyan a mi önfelismerésünk fejlettebb az állatokénál, úgy elképzelhető egy nálunk fejlettebb lény, aki még tágabb és mélyebb dimenziókban képes értelmezni a létezést és benne önmagát. Az intellektus, erkölcs, vágyódás és halálfélelem megjelenésének egyáltalán nem feltétele az öntudat; a tudat megjelenésének nem elengedhetetlen feltétele a létezés felismerése, a fenomén meglátása. Akár a szoftverek, az ember is működhetne, fejlődhetne öntudatlanul.

Tehát mielőtt a szabad akarat problémájával foglalkoznánk, megállapíthatjuk, hogy ez a kérdés különválasztandó az öntudat létezésének kérdésétől, vagyis a tudat és az öntudat nem keverendő össze. A tudat az öntudat nélkül is akadálytalanul és problémamentesen képes létezni, sőt tudattal minden létező, minden életre nem lépett tárgy, akár jelenségek, vagy akár nem-létező is bírhat, melyek közül csak egyetlent, az embert ismerjük olyannak, aki az öntudat, tehát az önmagára nézés és a maga-értelmezés képességével is rendelkezik.

Azért fontos tisztázni ezt a kérdést, mert az emberi tudatot magasabbrendűnek tartjuk az állatokénál, attól lefelé, például a növényeknek pedig már nem is engedjük meg a feltételezést sem, hogy tudattal bírnának. Pedig nem árt helyretenni, hogy ilyenkor szintén az öntudatra gondolunk, ami valóban fejlettebb az emberben, mint bármelyik ismert fajban. A tudat meglétét viszont már nem korlátozhatjuk fajunkra. Nem ismerjük a tudat természetét, hiszen az is csak egy ismeretlen tényező, amit az öntudatunk által inspirált kíváncsiságunkkal, a tudománnyal és metafizikával igyekszünk megérteni, mint annyi más jelenséget a világon.

A másik zavarba ejtő tény, hogy az öntudat nem választható el a testtől, azon belül is a központi idegrendszertől. Minél fejlettebb az agy, annál világosabb a tudatosság, tehát újra csak nem a tudat fejlettsége függ az agyi differenciáltságtól, az intellektustól, hanem a világ jelenségeire, így a tudatra való rácsodálkozás, az értelmezés, tehát az öntudat minősége kötődik e központi szervünk állapotához. Az agy fejlettségi szintjéhez rögzített ön- és világértelmezési képesség különbözősége megfigyelhető a fajok között, és az emberi fajon belül is.

De még az öntudatról, vagy a buddhista terminológiának megfelelve a tudatosságról sem mondhatjuk, hogy létezése az agy szervi differenciáltságától függene. Állítjuk, hogy ettől a képességtől csak a tudathoz és a tudatossághoz való hozzáférés függ, és nem az agy állítja elő őket, csak lehetővé teszi, fejlettségétől függően, a ráismerést. Az agynak, és termékének az intellektusnak a korlátai nem jelentik a tudat és a tudatosság korlátait, csak azok megértését határolják be.

Az agy pedig evolúciós termék, ami ezen a bolygón, adott feltételek, tehát veszélyek, lehetőségek és korlátok között alakult ki. Így lettek fizikai korlátai, biológiai, genetikai meghatározottságai. Amit a tudat törvényeinek gondolunk, azok az agyunk, testünk és helyzetünk törvényei. Amit a lét kereteiként fogalmazunk meg, azok a mi létünket határolják itt és most, ezen körülmények között. A legmegdöbbentőbb felismerés ezek után pedig az, hogy az így kialakult tudat-megismerő képesség határozza meg a tudatosságunkat is, tehát a világot, benne magunkat nem a maga minőségében, tisztán és valóságában látjuk, hanem a körülmények teremtette intellektus szűrőjén át. Ezt nevezhette a Buddha az öt halmazon keresztüli eleve téves megismerésnek, a mindent beárnyékoló nemtudásnak, és az ezen való felülemelkedést megvilágosodásnak, mi után úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.

Tehát amikor a tudatosságról és általában a tudatról nyilatkozunk, akkor vegyük figyelembe, hogy meghatározott kereteinken belülről, a velünk született torzító szűrőkön, Mája fátylain keresztül szemlélünk, tükör által homályosan. Óvatosan kell bánnunk megállapításainkkal és következtetéseinkkel. Mikor a világot elemezzük és ítéljük, akkor rombolunk óhatatlanul, és mikor a jót a rossztól elválasztjuk, akkor kiöntjük a gyereket is a fürdővízzel. „A Buddha mondta”, „az Isten mondta” kijelentéseink lefordítva ezért csak annyit jelentenek, hogy „az ember mondta”.

A genetikai és fizikai meghatározottságaink közismertek. A mai ember tisztában van azzal, hogy viselkedése, és a viselkedése mögött álló késztetései pszichológiai sablonok mentén kategorizálhatók, intellektusának szintje mérhető, vágyai örököltek, szavai tanultak, fogalmai konszenzuálisak. Aki egyedi akar lenni, lelki, szellemi módon akar egyéniséggé válni, annak tervei eleve kudarcra ítéltettek. Elemekből, minták szerint épülünk fel, és az egyetlen lehetőségünk ezeket az elemeket variálni és fejleszteni, az összeállítást, az egyéniségünket, ami tudatosságunk felismert részeként számunkra felfogható úgy kialakítani, hogy az megkülönböztessen minket másoktól, és talán minőségibbé tegyen. Ám ez nem fejlettségbeli különbség, és még inkább nem nagyobb tudatot vagy az erősebb öntudat kiváltságát jelenti, hanem csak az azokra való szélesebb vagy mélyebb rálátást.

Legközelebb a szabad akarattal foglalkozunk.

98. Mivel a környezet, a keretek, a lehetőségek adottak, ezért az illúzió világát véglegesen, tartósan, bizakodva csak a balgák akarják jobbá tenni. Fajtánk tulajdonságai szintén meghatározottak, csak a fizetőeszközt választhatjuk meg, amit szabadságunkért lerovunk, illetve azt az egyet választhatjuk ki, amit már nem adunk, aminek elvesztése már nem éri meg. Ez kinek az élet, kinek a hatalom, kinek a biztonság, és van, akinek ez a szabadság. Mármint a valódi, a végső, a meghaladhatatlan szabadság, ami nem a viszonyok által kevésbé felügyelt mulandó hatalom, hanem a nem-rabság felismerése: a megvilágosodás.

99. Az illúzió egésze és részei tehát üresek, nincs sem céljuk, sem akaratuk, de nem ilyenek az illúzióban magukban ént felismert létezők. Ők érzik csaló mivoltukat, tudatuk mélyén tudják, hogy mulandók, éntelenek, emiatt szenvednek, ezért igazolásra van szükségük. A ködvilág halk morajlását jobban megfigyelve csak a röpke évekig fénylő lények kiáltásait halljuk, akik magukról beszélnek álmodozva. Táblák, emlékkupacok, felgyúló fények, indulatok örvénylenek egymás hegyén-hátán, neveket aggatnak magukra és hiteket, szeretnek vagy ártanak, mert a hamis öntudat igazolódni akar. Ezek fénye és hangja tölti ki a végtelen teret. A félreértés világa, a nemtudás tombolása.

100. Mivel a világ nem igaz, és nem is hamis, ezért csak látszat. Ez ennyire egyszerű. Látszat van a születésben, látszat van a mozdulatban, a látványban, az érintkezésben, az érzelmekben, a gondolatokban, a hitben, erőben és késztetésben, látszat az eleje és a vége, és látszat a kettő között az út. Ez ennyire egyértelmű. Látszat van a rabságban, ha benne maradsz, látszat a kitörés élménye, a zuhanás és az emelkedés meg sem történik, és nem azért ilyenek, mert a létezés három törvénye érvényes rájuk. Nem azért látszat mind, mert mulandók, éntelenek és szenvedés-természetűek; a három törvény, a három egyetemes ismérv nem meghatározza, csak leírja a világot. Azért látszat minden, mert nemtudás hozta létre, nemtudás pusztítja, nemtudás tartja fenn. Alig érti valaki. De látszat az is, aki érti, és az is, aki nem. Alig haladja meg valaki. De látszat, aki meghaladja, és az is, aki nem. Látszatok vagyunk, és látszat a Buddha is, miért?: mert a remény is látszat! Mindenből fel kell ébredned, érted-e már? Alig merészel valaki elmenni ennyire messzire!

101. Van valóság, reális, megfogható, körülírható és mérhető valóság. Van isten, akin nem fog a csalás, akinek hatalma korlátlan és egyetemes. A viszonylatok igenis igazak, és a dolgok összemérhetők, tehát csak azért nem jelentjük ki semmiről, hogy nincs, mert nem meghatározható. Ez ostobaság lenne, rossz érvelés. Van felfoghatatlan magasságú értelem, ahová az ember és a gépei nem jutnak el, mert az ember csak nagyon okos gépet tud készíteni, mást, mint önmaga, képtelen. Létezik még az illúzión belül is, hát még kívüle, a tökéletes szabadság, a tiszta földek, a nirvána. Ha van tökéletes rabság, akkor van tökéletes szabadság is. Ha van fátyolozott tudatú lény, akkor vannak buddhák is. De ez is mind illúzió. Mind duális, mind kettészakadt, semmi mások, csak egymás ellentétei. Ez is mind nemtudás, mert az alapja sosem volt más. Már értitek, miről akarok beszélni: rengeteg reményünk és kapaszkodónk van még, és sosem adhatjuk fel, mindet el kell venni magunktól! A reményt is!

102. A Buddha halott. Valóban tőle vártad a tudást? Te még sosem éltél. Valóban magadtól vártad a megváltást? A világban minden illúzió. Valóban ott kerested a valóságot? Ébredsz vagy álmodsz: majd eldöntöd.

103. Azt mondják a bölcsek, hogy szemlélődj. De hát sosem tettél mást! Úgy hiszed, éreztél már, de nem, csak nézted az érzést. Azt hiszed, megértettél valamit, de csak figyelted kívülállóként az eszmét. Azt hitted, megszülettél, és itt vagy, de csak figyeled életed. Mintha lélegeznél, döntenél, cselekednél, fejlődnél vagy romlanál, mintha véleményed lenne, érzelmed és késztetésed, de csak szemlélődsz, sodródsz a ködben. Nem látsz messzire, csak próbálod elkapni, ami eléd kerül. Mindig szemlélődtél, ez az életed. Még nem döntöttél semmiről, mert ha egyszer valóban te döntesz, végre csak te, minden támasz nélkül, szétfoszlik körülötted az illúzió. A bölcsek úgy értik: használd a helyes szemlélődést eszközül, aztán ha tökéletesen tudsz, akkor majd készen állsz dönteni.

104. Az illúzióvilág szereplői azt ígérték egymásnak, hogy ha megfeszítik erőiket, koncentrálják képességeiket, akkor e sok akarat és szellem szétrepeszti a látszat világának falát, és eljutunk a valóságba. De a nagyon sűrűvé tömörített köd csak víz lesz és jég, más anyag, más minőség. Mások azt mondják, hagyni kell és szemlélni, hogy felfedje tulajdonságait és gyengeségeit, így lesz meghaladható. De a ködöt az örök időkig lehet nézni, csak híg köd marad. Aztán említik a középutat, amit valóban a kettő véglet között keresnek félúton, de hát ott ugyan mi lenne, amit még nem láttunk. A nemtudás csak nemtudás, de a tudás is csak nemtudás. Ember eddig juthat el. Tehát: ne az ember akarja; ne eljutni akarjon!

90. Az illúzió világa annyira megszilárdult az emberi tudatokban, annyira eluralta az érzékeket és gondolatokat, annyira önállóvá és egyetemessé vált, hogy már saját látszatot teremt önmaga helyett. Az ember a már részben ismert és feltérképezett látszatot kénytelen tovább egyszerűsíteni, jelenségeit és szabályait a látszat látszatává transzformálni, mértékeit konvertálni, hogy használni és érteni tudja. Így válik istenből szentkönyv, szeretetből érzés, áruból pénz, megértésből fogalmak erdeje, erkölcsből jog, hitből hitvallás, élelemből termék, termelésből piac, nevelésből idomítás, oktatásból megtöretés, szülőből eltartó, közösségből horda, emberből barom, értelemből félelem.

91. Azt még elfogadjuk, hogy az igazságot nem értjük bonyolultsága és saját korlátaink miatt, de a látszatot érteni véljük és lenézzük. Hibás gondolat. A látszat is bonyolult, hatalmas és egyetemes, legalább annyira, mint az igazság. Annyira összetett, hogy az emberek egész élete a látszatvilág javítgatásával, foltozgatásával, az anyag rendezésével telik, és közben biztosítani kell saját maga és a rábízottak fizikai túlélését is. Annyira összetett, hogy az ember tudománya, intellektusa a látszatot kutatja, és szelleme kizárólag a látszat csodáit tárja fel. Annyira összetett, hogy az embereknek még a lelki és spirituális élete is a látszathoz kapcsolódik, abban zajlik, és halálukkor is abba kapaszkodnak, mert abban reménykednek.

92. Az illúzió világa ad és elvesz folyamatosan. Ahogyan világában nincs stagnálás egy pillanatra sem, mert minden vagy éppen növekszik környezetéhez, viszonylataihoz képest, vagy csökken, úgy nincs a birtoklásban sem állandóság. A nyereség és a veszteség élménye egyszer kicsiny, másszor terjedelmes méretekben éri a látszat élő és élettelen elemeit, így minket is, és ezeket a folyamatokat csak részben befolyásolhatjuk. Ezért a nyereség miatti öröm és a veszteség miatti bánat nemcsak értelmetlen, de szánalmasan nevetséges is. Ráadásul ami az egyiknek nyereség, az a másiknak veszteség, ezért a világ egyensúlya törhetetlen.

93. A nyereség és veszteség állandó változása az egyén számára alig elviselhető kegyetlenségnek és rideg közömbösségnek tűnik, de ez az érzet, mint mindegyik, csak nézőpontjának következménye. Az illúzióvilág ugyanis tökéletes. Először is azért tökéletes, mert nincs mihez képest tökéletlennek lennie, hiszen sem mérce nem illeszthető hozzá, sem elvárás nem fogalmazódik meg irányába még akkor sem, ha más világ mellé helyezhetnénk. Másrészt azért is, mert önmaga eredője és következménye, koherens és működik, és ez a nagy titok: ami működik, az mindig tökéletes, még akkor is, ha nézőpontok, nézetek, hitek vagy megfigyelők szerint nem hibátlan.

94. A nyereség és veszteség állandó változása az egyén számára alig elviselhető nyugtalanságnak is tűnik, de ez az érzet, mint mindegyik, csak nézőpontjának következménye. Az illúzióvilág ugyanis nyugodt. Először is azért nyugodt, mert nincs mihez képest nyugtalannak lennie, hiszen sem a béke, sem a békétlenség nem jellemzi indulatait és tetteit, valamint céljai sincsenek működésének. Másrészt azért is, mert nem bánt és nem segít senkit, azt elvégzik lakói. A tudattal rendelkezők szándékkal, a tudattalanok természetükből kifolyólag módosítják egymást pusztán létezésükkel, ami a harc és a békétlenség illúzióját kelti.

95. És ebből is felismerhetjük az illúzióvilág legfontosabb jellemzőjét, legnagyobb csodáját: az illúzióvilágon belül további számtalan kisebb-nagyobb illúzió tevékenykedik vagy várakozik. Éppen csitulnak vagy hangosan működésbe lépnek minden pillanatban illúziók milliárdjai, de sosem maguktól, mert ahogyan a nagy egész, úgy a rész-illúziók is céltalanok és oktalanok. Akkor kezdenek nyüzsgő működésbe, akkor keresnek kapcsolatokat, azért módosítják, támogatják vagy rongálják egymást, mert valamely élő vagy élettelen szemlélő rájuk tekint, vággyal közelít feléjük vagy ellenszenvvel távolodik tőlük, tehát viszonylatba kerül velük. Nem csak a nagy egész, nem csak Prakriti táncol a Purusák tekintetének fényében, nem csak az önmagába feledkezett, gyönyörű világ ontja bájait a rajta csüngő lelkek felé, hanem minden történés, minden apró illúzió egy szerelmi táncot lejt az éppen rá figyelmet mutatónak. És a nagy, egész illúzióvilág ezekből áll! Az apró vagy hatalmas illúziók összefonódásából, életre ébredéséből majd elhalásából, tekergőző, ölelkező látszatokból, melyekre úgy igaz minden, mint a nagy egészre. Ahogyan a nagy látszat nem megnevezhető, nem körülírható, úgy részei sem, csak örvénylő folyamat, csak oktalan működés mind.

96. Az illúzió annyira örök, mint szemlélője; annyira hasznos, szép, oktalan, félelmetes, élő vagy halott, mint pillanatnyi teremtője, életre hívója. A táncos és a táncba hívó elválaszthatatlanok, szemlélő és szemlélet együtt alkotja az illúziót. Mi illúziók és a mi illúzióink vagyunk a létezés. A felébredés nem csak a világból való felébredés, hanem a világból, önmagadból, a közös táncból, az egyéni álomból, a világ álmából, tapasztaltból és kötődésből, igazból és szentből, a szeretetből és a szenvedésből, a kettőből, az egyből, mindebből való felébredés!

97. Az illúzió persze nem csak egy táncos, aki művészetével gazdagít, gyönyört ad és tanít. Az illúzió mindig elvesz annyit, amennyit átnyújtott. Először táncáért fizetsz, szépségét csodálod, utánzod, de aztán észreveszed a könnyedség mögött az áruért kért értéket, a vastörvényt, miszerint „fizetsz, vagy meghalsz”: mert nem csak nemes elvekért, emberi érzelmekért, családért, biztonságért fogsz fizetni, hanem nyomorult élelemért, egy kuckóért, olyanokért, amik egy termő világban megszerezhetők lennének becsülettel is. Az életet adni, kockáztatni élelemért, otthonért természetes és nemes, de mi emberségünkkel, eszméinkkel, szabadságunkkal fizetünk. Ám ez nem az illúzió világának bűne, hanem lakóié: az evilág olyan, amilyenné ebben a környezetben fajtánk formálni bírja.

Ma egy nagyon fontos, alapvető témát tárgyalunk meg.

Ahogyan legutóbb megállapítottuk, kijelenthető, hogy a megvilágosodás szempontjából egyszerre léteznek egymástól eltérő fejlettségű tudatállapotok, és mégsem léteznek. Léteznek, mert tapasztaljuk, hogy melyik tudatállapot alkalmas a megvilágosodás elérésére, és melyik nem, és nem léteznek, mert ahogyan a szamszára és a nirvána, úgy a tudatállapotok közötti különbségtétel is dualitásba rántja a világot, és így ítélkezésre, megkülönböztetésre, nézetek kialakítására és állásfoglalásra sarkall, ezáltal kiépíti és erősíti az ént.

A Buddha nem tett különbséget a tudat állapotai között azok értékének szempontjából, de elkülönítette a hétköznapi látásmód igazságát a hétköznapokon túli látásmód igazságától. Az igazságok közötti választás a buddhizmusban nem isteni kényszer, és nem jár büntetéssel vagy jutalommal, bárhogyan döntünk. Mi magunk választhatunk a lehetőségeink és céljaink alapján. A megvilágosodás csak egy opció a sok közül, és még egyértelműen meghatározható előnye sincs: a megvilágosodás csak megvilágosodás. Nézzük meg röviden, hogyan néz ki a tudatállapotok két birodalma.

A köznapi szokásokból, értelmezésekből alakul ki a konvencionális szemlélet, ami kialakítja az öt halmazból felépülő, névvel és formával bíró lényekben a hétköznapi igazságot (szamvriti-szaccsa; szamvriti – mindennapi, szaccsa – igazság) illetve az ennek az igazságnak megfelelő hétköznapi világot. Ezt haladja meg a magasabb értelem szerinti felfogás. A Buddha megfogalmazásában a szokás és a legmagasabb szintű eredmény között erkölcsi, pszichikai-tudati fokozatok különbsége húzódik. A szamvriti szó eredeti páli nyelvű töve jelent még gondolkodást, együtt-gondolkodást, közös megegyezést is, tehát a konvencionális, a mindennapok működtetéséhez nélkülözhetetlen megegyezések, szokások és nézetek halmazát, amiket az emberek itt, a hétköznapok valóságában közös alapnak tekintenek. Láthatjuk, hogy a Buddha szerint ennek a közös, mondhatjuk a szamszárában kötött karmikus megegyezésnek a meghaladása nem valami alantas, ostoba tévedésnek, vagy pragmatikus megalkuvásnak az elvetése egy fejlettebb és erkölcsösebb gondolkodás használatával, hanem a dharmikus működés, mint cél eléréséhez szükséges tudatállapot elsajátítása.

A szamvriti-szaccsa az átlagember mindennapos életének konvencióin alapuló igazság, melyet az öt halmazon keresztül szűrve, a szenvek által rángatva, a nemtudásból, mint érzékelési és tapasztalati alapból kiindulva az élete során használ, sőt, az élete és maga az ember ez az igazság. Az összefonódás során az igazság, valamint az igazság teremtője és használója, azaz maga az ember és az emberi közösség olyan mértékben szervesül eggyé, hogy nem lehetséges megállapítani, hol kezdődnek a konvenciók, és hol kezdődik az ember.

Ettől, mint egy másik birodalom, teljesen elkülönül a magasabb értelem szerinti igazság, a paramártha-szaccsa. Meg kell jegyeznünk, hogy a merev szétválasztásra hermeneutikai szempontból van szükség. Ahhoz, hogy képesek legyünk beszélni a különböző látásmódokból következő lehetőségekről és elérhető eredményekről, kénytelenek vagyunk magunk is a nyelvi konvenciókhoz alkalmazkodni. Ezzel a megoldással természetesen még a magasabb igazságról beszélve is a hétköznapi igazságok szintjén fogalmazunk meg állításokat, de ezt az árat meg kell fizetnünk az érthetőség érdekében.

A Buddha szerint a nyelvnek akkor van igazi jelentése, ha értékes eredményű, vagyis a megvilágosodás szempontjából hasznos. Tehát a nyelv jelentése már maga is eredmény. Az átlagember szokásos (szamvriti) nyelvhasználati módja csak a mindennapi igazság leírására alkalmas, mert a magasabb igazság leírása már a nyelvvel lehetetlen, annak megértéshez ezért túl kell lépni a nyelvi és minden más konvencionális eszközön a szemlélet megváltoztatásával. Ez első hallásra csak ködösítésnek és szómágiának tűnhet, ezért álljon itt egy példa: a szokás nyelve úgy fogalmaz, hogy egy lény születik és meghal, magasabb értelemben viszonyt a lény és személyiség képzetét alkotó halmazok összeállásáról és széteséséről van szó. A hétköznapi igazság az embereket állásfoglalásra kényszeríti, ebben a példában életről és halálról, véleményeket alkotnak róla és nézeteket vesznek fel. Mindezt teszik alacsonyabb szinten, ha hétköznapi képességűek, vagy fejlettebb szinten, ha jobb képességűek, de mindegyik nézet szükségszerűen szamvriti lesz, tehát téves. A Buddha kijelentése, hogy egy igazság van, nincsen második, nem erre, hanem a paramártha állapotára vonatkozik, mely nézőpont a nézetek és vélemények felett állva látja a valóságot úgy, ahogyan az van, ezért a példánál maradva tapasztalja, hogy a lény és személyiség képzete téves, üres. Hétköznapi értelemben minden létező elemekből áll, melyek együttműködésükkel egy új minőséget alkotnak: az alkatrészek egy gépet, a szervek egy élőlényt, a konvenciók egy eszmét, a vélemények, emlékek, érzések és gondolatok egy lelket és személyiséget hoznak létre. Magasabb értelemben egyik részt, elemet a másik után megvizsgálva látható, hogy mind az elemek, mind a létrehozott új minőségek, újonnan teremtett létezők magukban és részleteikben is üresek és éntelenek.

A paramártha-szaccsa, a magasabb értelemben vett igazság belátása a kialvást lehetővé tevő bölcsesség. Az igazság nem ismeretelméleti megfontolások tárgya, nem ismeretek halmaza. Csak egyetlen igazság és valóság létezik. Ebből is következik, hogy végül nincs magasabb értelemben vett valóság, hanem csak egy valóság van: ami igaz, az valóságos, és ami valóságos, az igaz. A szamvritiben az igazságok egymás alá- és fölkerülnek, amit részben hasznosságuk, részben a saját vélemények érvényesítésének ereje határoz meg, de végső soron nincs önértékük. A magasabb igazság egyedüli valósága részben abban mutatkozik meg, hogy belátja az önérték általános hiányát.

Tehát a paramártha-szaccsa nem felsőbbrendű, mint a szamvriti-szaccsa, hiszen ha ezt állítaná, saját magát cáfolná meg. Kimondja, hogy ami igaz az egyik értelemben, az attól még nem hamis a másik értelemben. A köznapi közlés szavai igazak, mert a világ szokásain alapulnak; a magasabb értelem szavai igazak, mert a létezés valós ismertetőjegyein alapulnak. Mindezt páliul is megfogalmazzák az írások: „Szankétavacsanam szaccsam lókaszammutikáraná; paramatthavacsanam szaccsam dhammánam bhútalakkhaná”. Nem kétféle igazságról van szó, hanem a létezés két értelmezéséről, melyből az egyik a látszatvilágban, a másik a valóságban segít eligazodni. Mindkettőnek helye van a maga világában.

Az igazság közlésének ezt a két útját különböztetjük meg, és a Tan hirdetését is e két módon lehet végezni. A könnyebben érthető út az „Írások” vagy „Beszédek” (szútrák, a Buddha tanítóbeszédei) tanulmányozása, mely a hétköznapok konvencióinak és nyelvének eszközeit használja, a nehezebb út pedig a „Felsőbb Tan” (abhidharma) szerinti kifejtés, mely a valóságelemek (dharmák) természetét elemzi.

Aszerint látjuk a világot, amilyen tudattal tekintünk rá, így láthatjuk az Empirikus vagy az Abszolút igazságot. Az Empirikus igazság a szamvriti-szaccsa, a nyelvhasználattal járó, megkülönböztető spekulatív gondolkodásmódon alapuló, konvencionálisan elfogadott, tapasztalati igazság, vagyis a fenoménvilág relatív igazsága, amely mélyebb analízist nem bír ki. Az Abszolút igazság a paramártha-szaccsa, az abszolút Valóság látása, gondolaton túli, intuitív tudással. Ám az Abszolút igazság csak az Empirikus igazságon keresztül, negatív módon közelíthető meg, mivel az ember eleve a priori és tapasztalati nem-tudással indul. A negatív módszer abban áll, hogy tudatunkat úgymond ki kell ürítenünk, meg kell szabadulnunk a konvencionálisan használt fogalmak, valóság-interpretációk korlátaitól. Noha az abszolút Valóság természetét nem lehet gondolati kategóriáikkal visszaadni, az ember számára az egyetlen kiindulópont csakis a fenoménvilág, az empirikus gondolkodásmód lehet, hiszen a tudat számára a fenoménvilág egyrészt adott, másrészt a tudat ösztönösen továbbépíti azt. A fenoménvilágot, amely tehát a "nem tudatos tudat", a képzelet építménye, tudatos, racionális analízissel lehet lerombolni. A gyakorló fő célja, hogy megtisztítsa a nem-tudás által elhomályosított tudatot, s legalább közvetve jelezze az abszolút Valóság természetét. A gondolkodás végső tárgya nem az empirikus világ. A paramártha empirikus kategóriákkal dolgozik, de ezek valóságát nem fogadja el, éppen hogy az összes lehetséges kategória logikai lehetetlenségét bizonyítja be. A közvetlen valóság-tudással rendelkező megvilágosodott ember is csak ilyen destruktív, közvetett módon képes arra, hogy érzékeltesse az abszolút Valóságot a köznapi ember számára.

Ilyen módon látható, hogy a címben is jelzett két birodalom végső, titokzatos értelmében mégiscsak egyetlen és valóságos birodalom.

Mintha a teremtés bújt volna az inge alá, hullámzott az anyag a hátán, körben a derekán. A mennyezetről lógott alá számtalan szalag, színes tekergődző futamok, áttetszőre szőtt világot fonva a táncoló istenre. Az ajtók nyílnak és csukódnak a falak mentén, a vendégek özönlenek a terembe, hívatlanul és meghívottan. Forog középen a nép, a terem falainak bársonyborításába kapaszkodva pajkos kisördögök és lesütött szemük alól csillogó kacéran figyelő apró angyalok üdvözlik az egyre sűrűbb, kavargó tömeget. Az ördögök kacaja éles, az angyalok nevetése selymes, a tömeg oldódik és fokozódik zaja. Ott lép be maga Belzebúb, fennhéjázó, elegáns úr, utána Maitréja, átitatva jövőbeli szerepe súlyával és méltóságával, majd a fordított keresztjét cipelő, szerényen mosolygó Péter, Kukulkán, őt csillapítani kell, hogy örjöngése ne ragadjon át a közelében állókra. Szaraszvati a férjét keresi, Krisna kéken csillog, de felsőruhájukat leteszik, és ki-ki a maga elkötelezettsége szerint figyeli a táncot. Felülről harsog a zene, de oldalról, az alsó és felső tartományokból is előkúsznak és párosodnak a hangok, és a táncoló lények bőrükön, zsigereiken keresztül egyesülnek velük. A nász éje ez, a találkozásoké, az adásé és a feloldozásé, amikor helyére kerül az elveszett, és megtalálható az elrejtett.

Itt kerestelek. Kerestem magamat is, de az elveszett és az elrejtett nem én vagyok, mert a táncosok között, a teremben hagytam nézeteim és vágyaim, kiléptem ruhámból, mint levetett önmagamból. Most akkor elengedem, odaadom, ereim felnyitom, izmaim alól előtárom féltve őrzött kincseim, szívem és szerveim. A vér színes kígyóként tekeredik a tömeg tomboló teste köré, bőröm foszlányai mint megperzselt vásznak libbennek az átizzott levegőbe. Mindig a végsőbb, az igazabb, a teljesebb diadalmaskodik, bár mi ezt nem vesszük észre. Most is az istenek formálják a táncosokat, kék és arany színek ölelik át mindet, és végre elveszhetek szerető ítéletükben.

Különös, de a zajos terem sarkaiban megtalálom a csendes pillanatokat, és rendet rakhatok felindult lelkemben. Visszaalakulhatok erre a kis időre, míg az élet még marasztal, összegyűjthetem kiáramlott véremet, magamba építhetem részeim. Működöm. A levegő zajosan ömlik belém, és viharosan árad ki belőlem, lélegzetem gyújt és élteti a tüzet, és összeforrhat még, amíg itt vagyok, a táncosok lélegzetével. Anyag, szerelem, tiszta, fényes nagyszerűség árad be és ki belőlünk, bár a többiek nem érzik, mert a ritmus és a mozdulat varázslata elragadja figyelmüket.

Összeszedem széthullottjaim, átadom szerzettjeim, elengedem foglyaim. Finom mozdulattal kérem a jelenlevő isteneket, hogy eresszenek el engem is, és felajánlom, hogy tegyenek belátásuk szerint maradékaimmal. Ám legyen, elvégeztetett, eldöntetett, kiszámíttatott és véghez vitték, felajánlottam és elfogadták életem, szellemem és tudatom, ezért most visszaadom és átengedem, hogy használja, ki találja, ki magára veszi. Elválok a magam alkotta magamtól, a szándékolt késztetésektől, a hiányoktól és beteljesedettektől, szeretettől és szeretőktől. Leszek, ami van, vagyok, ami lehet, élek vagy halok, mint az öntudatlan igazak. Túl sok és túl nagy a cél, ezért elfordulok a betarthatatlan ígérettől is, és küzdelmeim izzó erejét engedem az űrbe távozni.

A táncosok a falakon megnyíló ajtókon keresztül úgy távoznak, mint ahogyan jöttek, és kiürül a terem. Elmegy Brahma, mindenek alapja, Jehova viszi törvényeit, Illés tüzzel távozik, a Krisztus vére felizzik, Visnu magához veszi eszközeit, és mindnek köszönöm, hálával köszönöm a létezést. Csodálatos tánc volt. Ki tudja, talán még találkozunk. Elismeréssel adózom művüknek, az életnek, akaratnak, fénynek és teremtésnek, de most dolgom akadt, utam nyílt, melyet nem áll módomban megtagadni. Végtelenül egyedül leszek nélkületek, de lássuk, együtt sem jutottunk közelebb közös önmagunkhoz. Minden jót. Most mennem kell.

84. Az illúzió nem-valóságát, álvalóságát, romlékonyságát szokás evidensen összekötni a mulandósággal, pedig nem egymásból következnek. A hamisvilág függő és mérték-nélküli viszonyai között elvileg nem lenne szükséges kötelező szabályként működnie a mulandóságnak, hiszen a köd-fogalmak is rendelkeznek vansággal, és maradhatnának hamisságuk ellenére állandóak. Mi megfigyelők, szintén a hamisvilág részei, csodálhatnánk őket mindörökké, ám a hamisságtól függetlenül az illúzió világában létezik egy lefelé húzó, lassú, de kitartó erő, ami a folyamatosan össze nem tartott megnyilvánulásokat idővel kikezdi és elbomlasztja. Éppen ezért sajnos hiú az az emberi remény, hogy a „valóságban”, a felébredettek által tapasztalt valós-világban a megnyilvánultak törvényszerűen múlhatatlanok. A két világ között ebben sem lehet különbség, hiszen akkor a létezés állandóan szét- és szétszakadna: a mulandóság mindent átható jelenség. Más megközelítésben: ahol a mulandóság megjelenik, az biztosan a hamisvilág, legfeljebb valóságnak hittük, a valós-világnak pedig nem csak mulandósága, de más tulajdonsága sincs, ezért nem mulandó. Úgy hiszem, szavakkal és elmével ebben a kérdésben eddig juthatunk.

85. Az illúzióvilág látszólag ad és elvesz, de valójában nem ad és nem vesz el semmit. Az ember egyensúlyt akar teremteni benne, ezért kiegyenlít, beavatkozik, épít és rombol, pedig a látszatban mindvégig egyensúly uralkodott. Itt kitüremkedik, ott behorpad, itt felfakad, ott befűződik, egyik helyen felmagaslik, máshol lealacsonyodik, de összességében az egész semmilyen és lapos. Nem ad, hanem valaki elragadja, nem vesz el, hanem valaki beléveszíti valamijét. Mikor úgy tűnik, megbecsül, hát éppen vágyainknak megfelelően fodrozódik, mikor elhagy a szerencsénk, csak állandó folyamatait látjuk számunkra kedvezőtlennek. Így működik, és mivel mi magunk részei vagyunk, csak ezt tanulhattuk meg tőle. Mikor elhagyatott, akkor magunkat nem találjuk, mikor fényes és sikeres, az „én” éppen ünnepet ül. Mivel a kedvünket keressük benne, ezért olybá tűnik, mintha a kedvünket keresné, mivel jobbra vágyunk, hát olyan, mintha fejlődne. Bármely szerepünket vesszük fel, mintha mindig körülöttünk forogna, és éberségünk fokozódásával mintha szerepeink elhagyásában is segítene. Hiba lenne mindezt fatalizmussal, kiválasztottsággal, magunk fontosságával, akarattal magyarázni: éppen, hogy mindez sorstalanság, jelentéktelenség, az „énnek” saját hiányosságait félve palástolni igyekvő színjátéka.

86. Az illúzióvilág bár nem örök, de végtelen mind a kezdet, mind a vég felé. Abban az értelemben végtelen, hogy sosem fejeződik be. Ahogyan az egész, úgy a részei sem, tehát a látszatvilágban sosem kezdődik, és sosem fejeződik be semmi. Ha éppen nem növekszik, akkor csökken, de sosem stagnál. Minden végtelenül tart látszatra előre, egy meghatározott irányba, és minden ered valahonnan, látszólag korábbról, egy meghatározható helyről és időből, de valójában nem származik és irányul. Még csak körbe sem jár, mert az is irányt adna haladásának. Amennyire formátlan, annyira irány nélküli. Ennek ellenére, bár csábító a leegyszerűsítésre való emberi hajlam számára, nem lehet ráaggatni az iránytalanság, a nem-működés, a látszat-működés jelzőit. Működik, halad, változik; nem a tevékenységét tagadjuk, csak eredetét és céljait.

87. Az ember vágya a bővülés, ezért az előzőek okán a látszatvilág bővülni fog. Miért kényszerünk a bővülés? Mert az „én” alapvető és mindent meghatározó célja önmaga igazolása, a túlélés, a túlélés pedig a vágyak kielégítése, az „én” jóllakatása, elcsendesítése, vagyis az anyagi, szellemi, lelki világ permanens fogyasztása a létezés bizonyítása céljából. Ami nem fogyaszt, az nem létezik, ezért a fogyasztás önigazolás, az önigazolás túlélés, a túlélés újabb fogyasztás, szerzés, hatalom, vágykielégítés. Az ént működése szükségszerűen a bővülés felé hajtja, mert a vágykielégítés a csökkenés, visszahúzódás fázisában nehéz, és halállal, sorvadással rémít. Ám a bővülés nem tarthat örökké, mert az anyagi, de a lelki és szellemi környezet is korlátozott, ezért minden létező harcolni, nyerni, szerezni akar a rendelkezésre álló térben. Ez mozgásban tartja a látszatot anélkül, hogy célja és iránya lenne. Mivel az ember öntudatra ébredt, érti az erkölcsöt, ezért a harcba, harácsolásba értelmet kell hazudnia, hogy szentesítse késztetéseit. E hazugságok lettek felmutatva céloknak és irányoknak.

88. Az öntudatra ébredt ember nem elégszik, nem elégedhet meg egyszerű hazugságokkal, hanem egyre összetettebb, bonyolultabb, rafináltabb önáltatásokba gabalyodik. Ahogyan az anyagi világa bővül, úgy növekszik a belátható szellemi, lelki tér, és ez kihívás elé állítja, feltárja addigi hitei és eszméi belső ellentmondásait, hazugságait, ezért fejlesztenie kell azokat. Papokat és tudósokat kell állítania hitrendszerei élére, híveket és alattvalókat kell „fogyasztania”, mert a bővülés nem állhat meg. Bármilyen új anyagi, szellemi vagy lelki birodalmat talál, oda benyomul, a maga képére formálja és elfogyasztja. Az „én” nem tűri az ismeretlent, az eltérőt, minden ismertet uralnia kell, mert az ismeretlen megriasztja, fenyegeti, a halált jelenti. Amit megismer, azt vágyai behálózzák, azt bekebelezi és felemészti, azt kitölti erkölcsével, ismereteivel, céljaival és irányaival. Az „én” ab ovo képtelen a megismerésre; bármit talál, abban csak önmagát látja, csak önmagát ismeri fel. Tapasztalata „a priori”: önmagából következtet a létezőre, ezért ha a létezőt vizsgálja, és abból „a posteriori” következtet, újra csak önmagát találja, és a kör bezárul.

89. A bővülés elfoglaltságot és értelmet ad az embernek. A harc és a munka igazolja cselekedeteit, a tevékenységeire aggatott hazug erkölcs igazolja létét, emiatt a halálfélelmen túl azért is kénytelen együtt bővülni a megismert, táguló világgal, hogy lelke ne omoljon össze a fellelt birodalmak ürességének tapasztalásától. Be kell töltenie, amit felfedezett, mozognia kell benne, vagyis látszat-működéssel kénytelen tölteni életét. Mindegy mekkorára nőtt, sosem állhat meg: a tevékenység megszűnésével beálló csend az ént a halálra emlékezteti.

Amikor a tudat állapotairól, „szintjeiről” beszélünk, könnyen abba a félreértésbe sodorhatjuk magunkat, hogy a tudat nem csak karmikus, hanem végső, dharmikus lényegét tekintve is fejleszthető, tehát van egy alacsonyabb szintű, kevésbé fontos, alantas állapota, és van egy magasabb szintű, vágyott helyzete. Ma ezt a kérdést kezdjük körüljárni, mert a válasz nem egyszerű: egyfelől igaz, másfelől a tudat végső természetére és lényegére vonatkoztatva alapvetően téves a fenti megállapítás.

A buddhizmussal vagy más, fejlett szellemi irányzattal behatóan foglalkozva sok ember találkozik azzal az érzéssel, hogy a történelmet, a hétköznapjait, köznapi gondolatait, átlagos teendőit, vagy akár a munkáját, családját, saját véleményét üresnek, reménytelennek, tévedésnek érzi, és csak a végső célra, a megvilágosodásra, megváltásra, istenre vagy a tökéletes igazságra irányuló gondolatait tekinti értelmesnek és fontosnak. Ilyenkor leértékeljük önmagunkat, az élet részleteit, az érzéseinket és gondolatainkat időpocsékolásnak és tévútnak tekintjük, amik mulandók, ezért értelmetlenek. Bár végső soron ebben igazunk van, mégis a tévedés újabb magját vetjük el ezzel a hozzáállással. Ennek ellenére az érzés megérthető, főleg a buddhizmus esetében, mely egyértelművé teszi a világ ürességét, átmenetiségét, karmikus impotenciáját, azaz a valóság előállítására és megtartására való eleve fennálló alkalmatlanságát. A buddhizmus felmérhetetlen nagyságú bölcsessége, végtelen irodalma, koherens filozófiája hirdeti a nirvána egyedüli valóságát, dharmikus létezését és mindenre kiterjedő potencialitását, olyan monumentális erővel, mellyel szemben egy köznapi tett, egy vélemény, de akár egy a szamszárában forgó élet is elenyésző fontosságúnak tűnhet.

A Buddha azonban az életet és a valóságot annak teljességében felfedezte, így látta, hogy a valóság nem bontható részekre, és főleg nem ítélhető meg egyik darabja sem a másik viszonylatában (53. és 114. bejegyzések). (Ennek nem mond ellent, hogy már a Buddha életében a szerzetesek számára előírás volt, hogy csak akkor szólalhattak meg, ha a Dharmáról beszéltek. Ez a szabály nem a világ és az abban szenvedő lények látásmódjának lenézését jelentette, hanem a szerzeteseket segítette a céljukra való egyhegyű koncentrálásban, az életidejük pazarlásának megakadályozásában.) A hétköznapok észleletei, tapasztalatai, az ott hozott döntések és cselekvések mind a világ valóságát építik, és az illúzió világa a maga mulandóságával és látszatával ugyanúgy része a Vanságnak, mint a felsőbb világok. A Buddha szerint a tudatszintek és a létszintek nem választhatók el egymástól. A tapasztalás módja nem csak az észleletet határozza meg, melyet aztán később hibásnak vagy helyesnek ítélhetünk, hanem egyben a létezés formája is, mert mind a világ felfogása, tehát a tudat állapota, mind a valóság, melyet a tudat állapota hoz létre, egyenrangú létezők. Nemes szemlélettel vizsgálva azt látjuk, hogy aki pl. az érzékiség létállapotában tartózkodik, annak a tudatállapota nem alantas, hanem csak vágytól vezérelt, aki pedig a nem-ragaszkodás szemléletén keresztül észlel, annak a tudatállapota nem magasabbrendű, hanem csak a ragaszkodás-mentesség létállapotában tartózkodik. A tudati állapotunk nem csak a saját, egyébként objektív valóságtól független környezetünk és észlelési módunk, hanem egyben maga a létrehozott valóságunk, a tudatunk számára maga a létezés, és mint ilyen, önérték nélküli. Ha lenne önértéke, akkor lenne énje, tehát karmikus, szamszárikus lenne. Látjuk, hogy minden tudatállapot lényegét tekintve eleve dharmikus, tehát a szamszára és a nirvána ugyanaz. Ez jó hír, mint már többször megállapítottuk, mert ha nem lennének ugyanazok, és a nirvánát el kellene érni, akkor nem lenne meg eleve bennünk, és a világ reménytelenül darabokra szakadna.

Tehát egyfelől igenis van különbség a tudatállapotok tisztasága, „fejlettsége” között, másfelől viszont nincs, hiszen csak az egyébként üres és érték-mentes létezés különböző formái, és ez utóbbi megállapítás a nemesebb, a függéstől és a nemtudástól eloldottabb felismerés. Nincs egyetemes igazság, mert ha lenne, akkor a világ igazságokra és hamisságokra szakadna szét örökre és reménytelenül; csak tudatállapotok vannak, értelmezések, késztetések és tapasztalatok halmazaiból és egymásra hatásaiból álló tudati képződmények, és az ezekből következő, igazságnak és valótlanságnak tűnő létállapotok. Fordítva is igaz, tehát aki az érzékiség vagy a harag létállapotában tartózkodik, vagy oda kerül, az annak megfelelően érez, lát és gondolkodik, ebből következtet, és ennek a tapasztalatnak az igazságát fogadja el. A nemtudás tehát nem valaminek, nem egy igazságnak a nem ismeretét, hanem az aktuális tudat- és létállapot tudásként való felismerését jelenti.

Aki tehát egy létállapotban tartózkodik, az annak megfelelően tapasztal, és bárhogyan tapasztal, alacsony szinten, vággyal, haraggal, tompasággal, vagy magasabb szinten, nem-észleléssel, megszabadultan és éber tisztasággal, az a nemtudás állapotában tartózkodik.

A Buddha az alábbi tudat- és létszinteket említi:
- az érzéki létállomás lényei: a lények testi formájukban, és észlelésükben is különböznek
- Brahmá istenségek: testi formájuk különböznek, de észlelésükben megegyeznek
- fénylő istenségek: azonos a testi formájuk, de az észlelésük különbözik
- sötétséget beragyogó istenségek: testi formájuk és észlelésük is megegyezik
- észlelés nélküli lények
- a végtelen tér alapján lévő lények
- a semmilyenség alapján lévő lények
- a sem észlelés, sem nem észlelés alapján lévő lények

A felsorolás a tapasztalás eltérő síkjait különbözteti meg, a testi adottságok pedig a meglévő vagy hiányzó érzékszervekre, az érzékelési tudatosságra utalnak. Az elmélyedés (dhjána) magasabb tudatszintjeit elérő lények az érzékelés magasabb létszintjeire születnek.

Rövidesen tovább foglalkozunk a bejegyzés elején felvetett problémával, tehát a köznapi és a dharmikus tudatállapotok tudati fejlettségi különbözőségeivel, mely különbségek a nemes figyelő szeme előtt végül mégis feloldódnak.

Elemezzük még tovább, hogyan gondolkodik a buddhizmus a tudatról (citta, ejtsd: csitta). Ebben a bejegyzésben a tudatállapotokról beszélünk szankszrit és páli kifejezéseket is használva, „tudományosabban”. A téma nagyon fontos, ugyanis a tudatállapotaink nem mások, mint a mindenkori általános állapotaink. Az vagyunk, ami a tudatunk adott pillanatban; ez mutatja meg, kik vagyunk, és hol tartunk. Megkülönböztetünk hétköznapi és megvilágosodott tudatállapotot, tehát az egyre világosabb, tisztább, éberebb, majd megvilágosodott állapot a tudatállapotok tisztításával és edzésével érhető el.

A citta jelentése gondolkodás, gondolat, tudás, tudatállapot. A tudat másik két elnevezését (manasz, vinnyána) és az e fogalmak alatt értett tudati működést a korábbi bejegyzésben tárgyaltuk, itt most a cittával foglalkozunk. A citta aktív, dinamikus tudatműködés, a tudati események sora a gondolkodás folyamatában. Mint írtuk, állandóan, felfoghatatlanul gyorsan változnak állapotai, és vele együtt a magatartás, a gondolkodás, az érzelmek, a környezethez, mint illúzióvilághoz való viszonyulás, tehát az „én”, maga a személyiség, ami ebből következően szintén állandótlan. Az énnek térben és időben is kijelölhetetlen egy állapota vagy helyzete, akár egy elektroné. A folyamatos változás ellenére végül mégis kialakul egy többé-kevésbé meghatározható személyiség, egy nagyjából körülírható karakter, mert a tudatállapotok szétesésük pillanatában átadják az információt az abban a pillanatban születő új állapotnak, mely a környezet szintén abban a pillanatban széteső és újjászülető állapotára reflektál. Mind a világ, mind a tudat, mind az „én” stabilnak tűnő állapota valójában halál és újjászületés állandó és végtelen pillanatainak láncolata, mely láncolat aztán a hamis megismerés állandóan ismétlődő mozzanatai miatt láncként a tudatot és a világot is a hamisvilághoz rögzíti.

A tudat eredeti állapotában fénylő és tiszta (pabhassara). Ez a tudat magasabb szintű szennyeződésektől (upakkilesa) is mentes állapota. A tudatot hétköznapi foltok is szennyezik, ezek a kilésák. Egy kilesa mindenképpen káros (akusala), de nem bűn, tehát nem égi büntetést von maga után, hanem akadályozza a beteljesülést. A kilesák már a hétköznapokban is megnehezítik az életet, rombolják a közösségek szellemi, lelki állapotát. Tíz szennyeződést szokás felsorolni, melyből az első három megfeleltethető a már sokszor tárgyalt három szenvnek vagy akadálynak, de mind az öt akadály megtalálható benne: mohóság, harag, zavarodottság, önteltség, téves nézet, kétely, lustaság, nyugtalanság, szégyentelenség, lelkiismeretlenség. Ezeket nemes törekvéssel, meditációs munkával, feladással vagy elhagyással szüntethetjük meg. Mikor az erkölcs (síla) már a gyakorlás során annyira megerősödött, hogy a kilésák eltűntek, akkor a 18 nagy belátást (mahá-vipassaná) végző törekvőnél az előrehaladást jelentő foltok, az upakkilésák jelennek meg. Ha ezekre a kétségtelenül haladást visszaigazoló foltokra a gyakorló eredményként tekint, akkor ugyanúgy a továbbhaladás akadályai lesznek, mint a hétköznapi kilesák. Az upakkilésák is a fénylő tudatot borítják, és bár szép, nemes tulajdonságok, csodálatos eredmények, de éppen ezért veszélyesek, mert a gyakorló könnyen beléjük ragad, vagy összekeveri őket a megvilágosodással. Szintén tíz ilyen foltot neveznek meg: fény, öröm, megnyugvás, boldogság, döntés, igyekvés, készenlét, egykedvűség, áhítás, tudás. Az utolsó folt a tudás, ami hiába a belátás tudása (vipassaná-nyána), mert ezen túl, ezt meghaladva bontakozik ki a bölcsesség.

A citta gondolkodási módot, sémát is jelöl, mint a személyiség része. Gondolkodás jelentéssel a magatartás, az életvitel egyik megnyilvánulása a beszéd és a tett mellett. Tehát egy tudatállapot a Nagy Ösvényen való helyzetünkön kívül meghatározza a hétköznapi viselkedésünket is.

Az abhidharma osztályozza a tudatállapotokat. Az abhidharma a buddhista tanítások gyűjteményének, a Hármas Kosárnak (Tripitaka) egyik kosara: a másik két kosár a tanítóbeszédek (szútrák), és az erkölcsi tanítások (vinaja).  Neve azt jelenti: a „Felsőbb Tan kosara”. Eredetileg a Tanról (Dharma) folytatott haladó szintű beszélgetéseket jelentette, később önálló összegző, filozófiai tanításgyűjteménnyé fejlődött, és „további tanokként” kezdték használni. A szútrákban lévő gondolatokat rendszerezi és gondolja tovább. Az abhidharma 170 valóságelemet (dharma) nevez meg, ezekből „citta” kifejezéssel 89 tudatállapotot jelöl. A 89 tudatállapot a tudattényezőkkel (csétaszikák) összekapcsolódva hozza létre a 14 tudatműködést.

A 89 tudatállapotot négy szintbe sorolják:
Világi tudatállapotok (81):
- érzéki terület (54)
- formai terület (15)
- formanélküli terület (12)
Világfölötti tudatállapotok:
- világfölötti terület (8)

A tudatállapotok lehetnek üdvösek (kusala) vagy károsak (akusala). Lehetnek még, további hatásukat tekintve, a karma (ok-cselekvés) szempontjából semlegesek. A semlegesség etikai szempontból értendő, vagyis azt vizsgálják, hogy a tudati működés visszahat-e, okoz-e eredményt a cselekvőre nézve, vagy etikailag nem értékelhető, pusztán működtet. Ugyanazon tudati mozzanatok lehetnek visszahatók vagy visszahatás nélküliek, azaz működtetők.

A megvilágosodásra törekvő személynek minél többször és hosszabb időszakra kell létrehoznia tudatában nem karmikus, tehát dharmikus tudatállapotokat, hogy tudatát egyszer képes legyen teljesen megtisztítani, és az ellobbanást elérni. A buddhista út végül is a tudatállapotok megértése, és azokon, tehát a tudat reagálásán való felülemelkedés, a tudat végső és tökéletes megtisztítása.

A 8 világfölötti (lokuttara) tudatállapot közé tartozik a beérkezettség (arhat, „szent”) állapota, mely a théraváda buddhizmus végső célja. Ennek négy fokozata van a fejlettebbek felé haladva:

- folyamba lépés
- egyszer visszatérés
- vissza nem térés
- méltóság állapota

Mindegyik fokozatnak van négy ösvény (működtető) és négy gyümölcs (visszaható) tudatállapota, ezért nyolcat sorolunk ide. Bármely fokozatba tartozó nemes ember tettei részben működtetők, üdvös hatásúak, részben visszahatnak a világra, gyümölcsöt hoznak. Az ilyen emberek végigjárták a Nemes Nyolcrétű Ösvényt. A megvilágosodott arhatok tudatállapotai még az érzéki és formai világra is képesek működtető hatást kifejteni.

Az arhat (Méltó) a dukkhától teljesen megszabadult, ennyiben egyenrangú egy buddhával, de míg egy buddha egyedül találta meg és járta végig az utat, addig egy arhat ezt egy buddha útmutatását követve teszi. Megszabadult nemcsak az öt alsóbb béklyótól (az öt halmaz, a kötődések), hanem az öt felsőbbtől is, az újraszületés és a létesülés láncaitól is.

76. A látszat világában úgy észlelünk, mintha egyes dolgok és jelenségek, eszmék és gondolatok közelebb lennének egymáshoz, mások távolabb, és úgy tűnik, mintha e viszonylatok módosulnának az időben és a térben. Mozogni látszanak a síkjuk mentén, de lentről fel, fentről le, körben is szintén, ütköznek, harcolnak és kiegyeznek. A bölcsek látják, hogy a dharmák e lármás, állandó mozgása, egymásba ömlése és egymástól menekülése az élet maga, ez a zsibongás adja a tudat magára eszmélését. Ha a mozgás megállna, a tudatok kiürülnének, és bizony a képzetlen tudatú lények a mozdulatlan csendben megélnék halálukat, mert ha a mozgás volt az élet, a mozdulatlanság bizony a halál. Jó hírem van: nem a mozgás az élet, az csak az illúzióvilágot építi, csak az előadást tartja fenn, és elfedi, hogy nélküle is van létezés. Nincs távolság a dolgok és jelenségek között, mert nincsenek dolgok és jelenségek, és nincsen távolság. Képezhető a tudat, hogy azt is észleljük, ami az előadás befejezése, a függöny legördülése után következik. Legalábbis remélem, és bocsássa meg nekem az ég, hogy a reményről beszélek, miközben állandóan a remény teljes és bátor elengedését hirdetem.

77. Úgy tűnhet, hogy az illúzióvilág hol csökken, hol növekszik, hol javul, hol romlik, de összességében változatlan marad, mert nem javítható. Ez bölcs megfigyelés, de tovább megyek: az illúzióvilág részleteiben sem csökken vagy növekszik, részleteiben sem javul vagy romlik, mert nincsen minősége, és nincs sem teljessége, sem részletei. A Vanságról alapvető tévedés kijelentéseket tenni, akár csak annyit, hogy a „Vanság van”, vagy a „Vanság nincs”.

78. A nirvánáról nem lehet kijelentéseket tenni, csak negatív jelzőkkel körülírni, tehát elmondani, hogy mi nem nirvána: nem meghatározott, nem szabad, nem kötött, nem bölcs, nem végleges, nem végtelen stb. Nem lehet meghatározni, hiszen a lényege a fogalmakon és kategóriákon való kívül-levés. De tovább megyek, és azt állítom, hogy – már csak azért is, mert a nirvána és szamszára ugyanaz, illetve a szamszára illúzió-természetű – a szamszáráról sem tehető kijelentés, és ugyanúgy kizárólag negatív jelzőkkel, tulajdonságoktól megfosztó állításokkal írható körül. Ha a szamszára leírható lenne konszenzuális, örök, ab aeterno létező fogalmakkal, akkor lényege nem lenne illúzió, hanem aeternitas, különbözne a nirvánától, és a két megfagyott birodalom ketté tépné a mindenséget.

79. Az illúzióvilág nem ismer kegyelmet, ezt gyakran tapasztaljuk, de a kegyelem hiánya nem kegyetlenség. Mivel nem valóság, nem korlátozható, mivel nem él és főleg nem erkölcsi lény, nem jelenhet meg benne önkorlátozás sem, és mivel lényege szerint valótlan, nem veheti önmagára az ember elképzeléseit és etikáját, ahogyan más tulajdonságot sem, már csak azért sem, mert az ember etikája és valósága is üres, viszonylagos, állandótlan. Ami számunkra az irgalom hiánya, az számára csak a természetes működés, minőség-nélküli lét, és látjuk, hogy az ő valósága egyetemesebb, átfogóbb szabály, mint a mi nemrég keletkezett, képlékeny és állandótlan, szentimentális elképzelésünk saját fontosságunkról, és elvárásaink a világ felénk való viszonyulásáról.

80. Előzőből következik, hogy kegyelmet és irgalmat önmagunknak csak mi adhatunk, és csak magunktól várhatunk el. Magunkra maradtunk. Thomas Mann Doktor Faustusának végén hangzik el: „Sokat beszélt az isteni kegyelemről ez a szerencsétlen, de nem tudom, hogy abból futja-e. De az igazi emberi megértésből, abból mindenre futja, ezt elhihetik nekem!”

81. Az illúzióvilág nem fejleszti önmagát, nincsenek sem erre irányuló, sem másmilyen szándékai. Minden életkörülményünket módosító változás, fejlődés és romlás a mi termékünk, a mi munkánk eredménye, tevékenységünk pedig látásmódunk eredménye. Így értendő, hogy a sorsunk saját munkánk eredménye, de fontos: a személyes sorsunk is a közös emberi tevékenység eredménye, és főbb irányaira vajmi kevés egyéni befolyásunk van. Az illúzióvilágban annyira egylényegű minden szereplő, hogy csak együtt változhatunk. Ez nem a buddhák, hanem a bódhiszattvák világa.

82. A hamisvilágban mindennek ára van, pontosabban minden elért eredmény és termék megszületésekor öntudatra ébred, és árat követel. Az elért eredmény lehet szellemi, anyagi, de lehet a puszta túlélés, egészség, tágabb perspektíva, több tudás, de bármi is az, a nyakunkon marad. Legtöbbször az ár a kötés, a béklyó, a hamistudathoz való rögzítettség fokozódása, mert az illúzió maga is függő, és minden részletében viszonyított entitásként képtelen más módon adni. De az ár lehet az időnk, az önállóságunk, az érzéseink, ám végül mindig a szabadságunk, vagyis az „én” erősödése és növekedése. Az illúzióvilág pedig az „én” terméke, az isteneké, a miénk, valamilyen öntudatra ébredt „én” munkálkodik benne még az anyag képében is, mert még az anyag is öntudat. Ezért ha az illúzió ad, akkor adományához ragadva magát is átnyújtja. Az adomány, az adás késztetése és az adakozó nem válik szét, hanem egy és ugyanaz: bármit kapunk, „ént”’ kapunk, és az árat megfizetjük, mikor a saját énünk így megerősödik. Az „én” és az illúzió természetükből adódóan dependensek, egymást erősítő, egymást teremtő létezők.

83. Amit a hamisvilág az énre terhel, azt az én szükségszerűen cipelni és használni fogja. E törvény alól nincs kibúvó. Hiába áltatjuk magunkat szabad döntéssel, önálló akarattal, mindez hiú ábránd: ami az énünkre rakódik, amitől növekszik, ami terheli, azt mind hordozzuk, és minden döntésünkben, tapasztalatunkban érvényesítjük, minden cselekedetünkben megnyilvánul. Az egyetlen lehetőség az „én” méretének csökkentésére, a teher mérséklésével a szabadulás elősegítésére, ha az illúzióvilágtól nem fogadjuk el ajándékait. Ez a művelet nem az anyagi és szellemi javak elkerülését jelenti, aszkétizmust vagy minimalizmust, mert az csak önbecsapás, hanem az ajándékokhoz való nem kötődést jelenti, a függés felszámolását, látást, éberséget, mondjuk ki: megvilágosodást.

A tudat felépítéséről, működéséről szeretnék beszélni néhány bejegyzésen keresztül. Korábban már többször tárgyaltuk ezt a fontos témát. Mivel a buddhizmus a „tudat tudománya”, a tudat megismerésén keresztül akarja elérni a megvilágosodást, ezért amíg a tudat természetét nem tárjuk fel, nem tudunk érdemben beszélni a végső célról. Még a zen is, ami elveti a rituálékat, az írásokat, akár a Buddha személyét, vagy bármit, ami megköthetné az ember szabad szellemét, a négy alapelve közül kettőben a következőket rögzíti: a gyakorlásnak közvetlenül az ember tudatára kell irányulnia, és a buddhává válás csak saját természetünk meglátásán keresztül következhet be. Elevenítsünk fel (és lehetőleg olvassunk újra) két korábbi bejegyzést, amiben a tudatról beszélgettünk, mivel az ezután következő, a tudatosságról szóló részek megértéséhez szükségesek. Azért is érdemes elolvasni a két korábbi bejegyzést, mert most nem ismertetem, csak kiegészítem az ott leírtakat.

125. bejegyzés: Tárgyaltuk a „kis-tudat”, vagyis a hétköznapi látásmód és működés, szemlélet, illetve a „nagy-tudat”, a megvilágosodott, pontosabban már eleve világos, nyugodt és megszabadult tudat közötti különbséget. Mindkettő birtokunkban van, a nagy-tudatot sem kell megszerezni, a mi feladatunk annak a belátásnak az elérése, ami a nagy-tudatot aktiválja, hogy rajta keresztül legyünk képesek szemlélni a világot.

A tudatnak és a tudati működésnek is „csitta” a neve, pontosabban a tudati működés mozzanatait hívjuk szintén csittának. Az elnevezés sejteti, hogy a hindu és a buddhista gondolkodás a tudat, mint éberség, öntudat, személyiség komplex egészét egylényegűnek tekinti annak mozgásával, működésével. Más szóval a működés pillanatról pillanatra egymás után fűződő mozzanatai által alkotott folytonosság-látszat alkotja a tudat eszméletét és egészét, azt a félreértést, hogy a tudat állandó, változatlan és folyamatosan épülő komplex egység, miközben valójában egy a mozzanatokban fel-felébredő, élő, világos, valamint a mozzanatok közötti hiányokban kihunyó, üres és öntudatlan, lényegében halott pillanatok füzére. Az öntudatlan pillanatokra azonban a tudat nem emlékezik, hiszen olyankor nem érzékelt, nem ismerte fel magát, ezért a fényes pillanatok meg-megszakadó, gyorsan pörgő egymásutánját szakadatlan folytonosságnak érzi. A „halott” pillanatok hosszúsága ebből a szempontból nem lényeges, mert az érzékelhetetlenül gyorsan lezajló, mozzanatnyi kihunyásokat, valamint az álom nélküli mélyalvást, a műtéti altatást, a kómát vagy a halált egyformán nem érzékeljük, ezért mindegyikből úgy ébredünk, mintha az előző, éber pillanatunk folytatódna. Legalábbis így zajlik ez, amíg a kis-tudaton keresztül érzékelünk, amíg az ő káprázatát fogadjuk el valóságként. A nagy-tudat a dolgokat úgy látja, ahogyan azok vannak; ezt hívjuk tiszta tudásnak, amiben feloldódnak a jelenségeket elválasztó határvonalak, és a látás tökéletes, tehát a megismerés valódiságát és közvetlenségét nem szennyezi többé saját elképzelés vagy vélemény.

A tudat tehát a tudatállapotok állandóan változó mozzanatainak gyors egymásutániságaiból alkotott füzér, ami már jellegéből adódóan sem lehet állandó. Ahogyan a tudatállapotok, úgy az ezekből felépülő tudat is pillanatnyi, és sokkal inkább egy esetleges reakció a külső és belső környezetre, mint kiforrott lényegiség. Természetesen a környezetre adott összetett reakció függ a tudat képességeitől, addig felhalmozott tapasztalataitól, aktuális állapotától, de attól még reakció, és a legritkább esetben tudatos, azaz öntudattal nem irányított, nem szabad, nem tudással rendelkező válasz.

A tudatállapotok, mint a 125. bejegyzésben részleteztük, szintén csitták, melyek tényezőkből állnak. A tudattényező a tudatnak az odafordulása egy jelenséghez, mely akkor válik a lényben élménnyé, tapasztalattá, „tudatossá”, ha felismeri benne önmagát. Ilyen szempontból is értendő az a már sokszor leírt tény, hogy mindenki végletesen és véglegesen önmagába záródott. Ez az eredendően üres, tiszta odafordulás aztán elszíneződik, „szennyeződik” kísérőjelenségekkel, csétaszikákkal, és az addig minőség-nélküli tudatállapot minőséget, tulajdonságot vesz fel: így lesz a tudatállapot, vagyis abban a pillanatban a tudat valamilyen, pl. érdeklődő, fáradt, vágyódó, utálkozó, alantas, felülemelkedett, rettegő, boldog, vagy bármilyen. Mivel a tudat ezeket az állapotokat objektívnek és valóságosnak éli meg, mert hát hogyan élhetné meg máshogyan, megvilágosodott tapasztalatok híján az egyetlen számára elérhető megismerést, ezért ebből következtetéseket von le, ítél, nézeteket alakít ki, alkalmazkodik, és máris elsajátítja a hamistudás gyakorlatát. Ennek rögzülése a nemtudás (avidjá), melynek meghaladása a buddhizmus alapvető célja. Láthatjuk, hogy a hamistudás nem más, mint a hamis megismerés. A hamistudás kialakítja azt a tudati állapotot, ami folyamatosan összekeveri a szubjektivitást és az objektivitást, és a létezés három alaptényezőjét többé nem ismeri fel:

- öröknek fogja látni a mulandót, mert a tudatállapotok egymásutániságát egy állandó, éber állapotnak érzékeli;

- kialakítja és valóságnak fogadja el az „én és enyém” fogalmait, mert magába záródott, ezért tapasztalatai mind nemtudás-alapúak és énközpontúak lesznek;

- kizökkent állapotban marad az előző két okból, és ahogyan ebből az állapotból, úgy a szamszárából sem szabadul, amíg nem ébreszti fel magát.

Nem szabadul a dukkhától, hiába próbál meg mindent, mert módszerei a nemtudás miatt karmikusak.

155. bejegyzés: A tudat az egyetlen létező. Nem-megvilágosodottként mindent ezen keresztül érzékelünk, ráadásul a . nemtudás állapotában. Nem csak a külső környezetünket, a teljes világot, hanem a belsőt is, tehát a személyiségünket, érzéseinket, elménket, énünket és a lelkünket is, ezért minden irányban az összes tapasztalatunk nem-tudás alapú. Amíg a tudatot nem értjük, semmit sem fogunk.

A tudat, mint a 155. bejegyzésben látható, egyszerre összetett és egylényegű. Miattunk, tapasztalataink sokfélesége miatt érdemes részeire szednünk és külön foglalkoznunk velük, mert kizárólag tapasztalatainkból, és meg-nem-világosodottként tévedéseinkből tudunk következtetni és megismerni. Nincs ezzel semmi baj. Itt tartunk, ebből kell kiindulni!

A tudat egyfelől elme. Információkat gyűjt, működteti a testet, megismer és osztályozza a tapasztalatokat, mint egy gép. Életben tart. Evolúciós termék, és nagyon hasznos, mert nélküle nem beszélgethetnénk a magasabb tudati funkciókról, hiszen nem léteznénk. Nem lebecsülendő, alázatos szolga, akinek nem lehetünk eléggé hálásak. Figyel, elemez, vigyáz ránk, és persze közben folyamatosan téved, de ez nem az ő hibája. Alkalmazkodik ahhoz, amibe beleszületett. Sokat lehet tanulni alázatából.

A tudat másfelől a tudatosság (bár jobban értenék ezt azok, akik manapság olyan könnyedén beszélnek a tudatosság szintjeiről és fejlesztéséről). Ez a karma (értsd most tapasztalatként, kauzalitásként és reagálási módszerként a karmát) gyűjtőhelye; azon felhalmozott észleletek, és az azokra adott nemtudás-alapú reakciók szülőhelye, melyekről a 125. bejegyzés kapcsán beszéltünk. Itt születik meg a tudatosság, az önmagunk felé fordulás, az én megteremtése és felismerése. Itt válik a külső, vagyis a hamis-tapasztalatok és a hamis-valóság belsővé, tehát a nemtudás alapú világlátás énné. Itt teremtődik meg a szamszára a nirvána tiszta valóságának félreértelmezéséből. Talán a legnagyobb tévedés, hogy létezik két egyenértékű, egymással szembenálló világ, a külső és a belső, és e kettőnek az egymást tökéletesen értő szimbiózisa lenne a nirvána; isten és ember összeolvadása pedig a mennyország, a hazatalálás. Ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis a belső, az én, a tudatosság, még inkább az öntudat eredetileg nem létezett, hanem a vinnyána teremti meg a nemtudás-alapú tapasztalataiból az elmével és a tudatállapotokkal együttműködve.

A tudat harmadik rétege a 125. bejegyzésben már tárgyalt tudatállapotok.

A következő részekben tovább értelmezzük a tudatot, majd feltesszük a kérdést, hogy a tudat egyáltalán létezik-e? Mi volt kifejlődésének valódi oka, és mi van abban az esetben, ha a tiszta tudat csak a hamistudat magasan fejlett, kifinomult változata?