Valamikor úgy hittem, majd meggondolom magam
változtatok, újrakezdem, ha az egészet megfejtettem;
azt hittem, tudom, mit akarok,
azt hittem, ismerem igazságaim, de csak hazudtam
és jaj, már nem tudok többé elrejtőzni.
Semmi baj, egy kicsit mindannyian elvesztünk.
Mindig a végét koronázza fény
a látszatban és a valóság világában is.
A szétfoszlóban nyomot hagyott a történetünk
és múló darabjai magukkal viszik illékony árnyaink
csak a teljesen felépített tud maradék nélkül leomlani.
Hiába választ el minket az űr kietlen végtelenje
visszanézve a drága élet összes percében éreztük
hogy semmi baj, egy kicsit mindannyian megmaradunk.

70. A látszatban minden és mindenki látszat. Látszat az „én”, mint oly sokszor mondta a Buddha, és mondtunk utána mi is. De látszat, ami meghaladná, látszat a meghaladó, látszat a meghaladás, és látszat a Buddha. Látszat, aki mondja, aki hallja a szót, aki elfogadja, aki szabadul belőle. Aki a látszatból szabadul, az is látszat. Látszat a szabaduló és a szabadság. A gondolkodás, a Nemes Nyolcrétű Ösvény, a Négy Nemes Igazság mind csupán látszat, mert megneveztük és műveljük mi, látszatemberek. Értitek? Nem szabadultok, amíg értitek a szabadulás fogalmát, látszat maradtok, amíg tudtok róla, és akkor is, ha már nem! Tovább, makacsul, most már nem hagyhatjuk abba!

71. Mivel az illúzióvilág szereplői végérvényesen magukba záródtak, kapcsolatokat mérték és valóságosság híján nem köthetnek, magukra hagyottak, ezért szükségszerűen idegenek. Meghatározhatatlanságuk okán idegenek egymásnak, nem-létezésük okán idegenek önmaguknak. Egyetlen lényegiségük maradt: valamely okok következményei, és valamely következmények okai. Amúgy múlnak és keletkeznek szüntelen, cél és értelem nélkül.

72. Úgy tűnhet, az illúzióvilág élni akar, célja önmaga fenntartása, és mi ennek a tervnek vagyunk az eszközei. De ez koránt sincs így. Mi építjük, mozgatjuk figyelmünkkel, vágyainkkal, alakítjuk, működtetjük, ő pedig akaratunk nyomán létre-jön vagy elmúlik. Nincs szándékában élni vagy megszűnni sem, mert nincsenek szándékai. Felkínálja a kereteket, az időt és a teret, ahol vágyainkat megélhetjük, de maga nem avatkozik közbe, és nem korlátoz. Milyen furcsa: mintha az illúzióvilág öntermészete olyan lenne, amilyenné szereplői válni akarnak! Mintha a meghaladni kívánt illúzióvilág olyan lenne, mint az a cél és a csoda, amit annyira keresünk. Vigyáz ránk, hogy amíg nem értjük a lényeget, biztonságban játszhassunk. Ez a kegyelem. Nem vagyunk képesek nagyobbra törni, mint amit elbírunk. Ez az irgalom. Ránk bízza önmagunkat. Mint egy bódhiszattva.

73. Az illúzióvilág javíthatatlan, ezért romolhatatlan is; minőség-nélküli, ezért romlatlan. Nem tart egyik pontból a másikba, de még csak körbe-körbe sem jár; mindez csak az élők elképzelése. Nem csinál semmit, ezért vádolni és dicsérni is felesleges. Mi a részei vagyunk, tehát romlatlanok, nem tartunk sehová, nem lehet vádolni vagy dicsérni minket. Ha így érted, hogy a lelkünk alapvető természete romlatlan és tiszta, akkor jól ismerted fel. Ha eredendő jóságot és rendet feltételezel a lelkünkben, és abból eredezteted romlatlanságunkat, akkor szentimentális zsarnok vagy. Mindegy, hogy jóra vagy rosszra akarod kényszeríteni az üres, sorsba-vetett létezőket, zsarnok leszel, leginkább önmagadé. Hagyd egy kicsit végre pihenni a lelkedet, ahelyett, hogy állandóan magasztalnád vagy megítélnéd. Csak illúzió úgyis.

74. Szokás panasszal illetni azt a tényt, hogy a világ eldologiasodik, mintha régebbi korokban nem az anyag és az iránta táplált vágy irányított volna. Mit vétettek nekünk szegény dolgok, mik a kereteit és anyagát adják létezésünknek! De az illúzióvilág értőjét egyéb okból sem érdekli ez a romlásnak ható változás. Hiszen ha a lélek uralkodna a társadalmakban, családokban, közösségekben, akkor a világ ellelkiesedne, ha az anyag és a haszon uralkodik, akkor eldologiasodik, ha a tudás és a tudomány diadalmaskodik az ég alatt, akkor a világ elszellemiesedik. A végső lényeg szempontjából annyira mindegy! Vezetett bármelyik eddig bárhová, haladta meg akármelyik a dukkhát vagy a halált? Üres látszat mind, nincs tartásuk, nincs lényegük, ráadásul még itt, a látszatban is válhat bármelyik erő nemessé és gonosszá is. Vigyázat: ez nem pesszimizmus vagy hideg realizmus! A valóság és az igazság mind az ember által alkotott, maga képére formált, önmagát mértékké hazudó látszat-kategóriákon kívül található, ezért a legjobb, amit magunkkal tehetünk, ha felfuvalkodott gőgünkben nem formálunk bálványt saját lelkünkből és szellemünkből.

75. Szokás még azon is keseregni, hogy a természetfelettit korunk lerántja a földre, az emberen-túlit kiárusítják, a nemes szellemet az anyag sarába hempergetik. Egyfelől ez sosem volt másként, ráadásul az emberen-túlin és a nemesen mindenki mást ért, de nem ez a fő gond ezzel a szemlélettel. A legfontosabb hiányossága az ilyen fennköltnek és különlegesnek tűnő gondolatoknak, hogy hirdetői nem veszik észre a folyamat kétirányúságát, miszerint minden természetfeletti állandóan az anyagba, a megnyilvánultba tart, de ezzel együtt a megnyilvánult, az anyag is a maga lényegében, szubsztanciájában, minden részletében folyamatosan természetfeletti. Az anyag nem természetes, energia, valamiség, esszenciájában megfoghatatlan, csodálatos és természetfeletti, tehát, mivel a túlvilág is evilág, teljesen természetes. Az emberen-túli megállás nélkül süllyed az emberbe, de mivel a létezés nem ismeri a stagnálást, ezért az ember is megállás nélkül emelkedik az emberen-túliba. Az anyag szünet nélkül lényegül át a nemesbe, és a nemes szünet nélkül transszubsztanciációt végez az anyag sarába. És ha ez a csodás, szent, gyönyörű kavarodás nem lenne elégséges megnyugtatni a félelmeket, még ráadásul megállapíthatjuk, hogy nincs is különbség az illúzióvilágban a két végletes állapot között, hiszen csak látszat mindkét megnyilvánulás.

A kor embere már annyira értelmes, múltja annyira hosszú és tartalmas, tudását olyan magas színvonalon képes továbbadni utódainak, hogy felfedezhette a létezés végső bizonytalanságát, és technikai lehetőségei, de még inkább a közeli jövőben megnyíló technológiák, valamint isten trónfosztása, a tudat felszabadítása egy sor olyan dilemmát nyitott meg előtte, ami döntően megváltoztatta világképét. A minőségi sci-fi irodalom elénk vetíti a tudat áthelyezésének, a klónozásnak, a tudat virtuális halhatatlanná tételének lehetőségét, azaz a lélek, az egyén halhatatlanságát, ami legalább annyira rémisztő, mint reményteli. A klónozás, a teleportálás, a személyiség virtuális hálózatba való áttöltése során az emberi tudat ugyanis nem átkerül, hanem csak lemásolódik, és nem nehéz belátni, hogy a másolat gyökér nélkül, a hagyományos értelemben vett lélek nélkül létezik tovább, míg az eredeti, öntudattal és (munkahipotézisként egyelőre engedjük meg) lélekkel rendelkező egyén pedig meghal, vagy a két lény egymással párhuzamosan létezik egy darabig, ami főleg felfoghatatlan, ha a lelket egyedinek és isteninek tekintjük. Már napjainkban is látjuk, hogy a mesterséges intelligencia, vagy akár csak egy, a kommunikációnkat feltérképező nagy nyelvi modell (chatgpt) is milyen meggyőzően képes egyéniséget produkálni, és ne is említsük az öntudatra és talán saját lelkükre ébredő robotok emberként való elismerésének etikai és erkölcsi kérdéseit. Ugyanígy egyre több tapasztalatot szerzünk mi, emberek, hogy a fejlettebb állatokban is részlegesen megjelenik az „én” felismerésének képessége, egy korlátozott önreflexió, amely képesség úgy tűnik, hogy a központi idegrendszer fejlettségével egyenes arányú. Ha pedig a hindu tanokat is górcső alá vesszük, látjuk, hogy növényben, kőben, jelenségben és még az ürességben is megjelenhet a lélek, mármint az egyedi lélek, és csak abban van eltérés a tanítások között, hogy azok egyedisége vagy istenhez való hasonlatossága a fontosabb jellemzőjük. Látjuk, és be kell ismernünk, hogy egészen egyszerű eszközökkel modellezhetőek vagyunk, a mesterséges alteregónknak még csak intelligensnek sem kell lennie, elég, ha utánozza nyelvünket, tehát a tudatunk megnyilvánulásait, reagálásait, és máris összetéveszthető velünk. Egyre több jel utal arra, hogy a Buddha jól értelmezte a világot, mikor az öt halmaz és a szenvek által meghatározott, változatlan lényegiség nélkülinek írta le a létezőket, benne minket is.

A Buddha nem tagadta a lelket vagy az istent, csak azt mondta, hogy vonatkozik rájuk a létezés három ismérve: mulandók, ezért szenvedésteliek és éntelenek. Nem rögzíthetőek, mert állandóan elmúlnak, ezért kizökkentségben léteznek, és nem kapcsolódnak semmilyen maghoz.

A lélek létezésének kérdése felveti a problémát, hogy bármi van-e? Mert ha valamiről kijelentjük, hogy van, máris kettészakítottuk, dualitásba rántottuk a tárgyat, hiszen egy dolog vansága kötelezővé teszi a rajta kívülálló dolgok létezését, a határain túli világ megnevezését, sőt, mindennek a kizárását az ő vanságából. Továbbá a dualitás azt is feltételezi, hogy ha dolgok vannak, akkor más dolgok viszont nincsenek, tehát az életre-hozás, a teremtés mindig egyértelművé teszi más dolgok halálba-küldését, a teremtés ellentétét, a megsemmisítést.

Az igazi gond ezzel a kérdéssel, hogy elkülönültséget feltételez, sőt, eredményez. Amikor a lélekről beszélünk, mindig elkülönült entitást értünk alatta, ilyen pedig a buddhizmus szerint nincs. És itt érkezünk meg a másik csapdához, ami a legtöbb emberben, vallásban és spiritualitásban felmerül megoldásként: ezek szerint van lélek, de nem elkülönült, hanem csak egy, istentől eredő lélek létezik, mint a hindu Brahman, és az egyéni lelkek látszatok, mint az üvegszilánkon megtörő fény, ami egy fényforrásból ered, de soknak tűnik. Ám ezzel sem vagyunk előrébb, hiszen bármeddig sűrítjük a képzetet, bármennyire redukáljuk, egyszerűsítjük le a lelkek számát, akár csak egyetlenre, a probléma fennmarad: az egy lélek határain belüli és túli tartományokra bontjuk a világot. Persze mondhatjuk, hogy az egy-lélek mindent áthat, és rajta kívül nincs más, de ahogyan az ősrobbanás óta táguló tér, az egy-lélek által befogott világ sem végtelen, illetve egy kis csalással az: önmagába kell záródnia, hogy ne találhassuk határait.

A másik probléma a tapasztalatunk: igenis érezzük, hogy a mi lelkünk, tudatunk, énünk elkülönült. Ez az élmény tagadhatatlan, és hazudnunk kell, ha nem akarjuk elfogadni. Folyamatosan megéljük, hogy ebben az időben és térben, itt és most, ebből a testből nézünk kifelé, és ez változtathatatlan.

A harmadik probléma pedig, hogy a tudat nem lélek, hanem, ahogyan a magyar nyelv jól elénk tárja, csak tudatosság. Nem más, mint a képességek, funkciók, emlékek, akaratok, intellektus, érzelmek stb. gyűjteménye, aminek alapvetően két funkciója van: felismerni a világ jelenségeit, és reagálni azokra önmaga életének fenntartása érdekében. Az emberben, mivel öntudattal bír, már megjelennek magasabb funkciók, és képes pl. önfeláldozásra is, de ezek is csak funkciók, reagálások, amik az intellektus és az öntudat fejlettebb minőségéből következnek. Mondhatnák sokan, hogy a világ jelenségeinek felismerése és az azokra való reagáláson kívül az emberi, vagy fejlettebb állati tudat még önmagát is felismeri, de ez nem egy harmadik képesség, ugyanis ebből a szempontból önmagunk, az egonk, ugyanúgy a világ jelenségeihez, az egyed értelmi fejlődése során feltárt külső világhoz tartozik.

Tehát a tudat az egyetlen, ami létezik, bizonyítható és tapasztalható. És annak is számtalan típusa, illetve megnyilvánulási formája van. A buddhista terminológia szerint lehet emelkedett vagy hétköznapi, lehet megvilágosodott, nem-megvilágosodott, nyugodt, meditatív, ítélkező, vággyal-teli, vágytalan, haragvó, szelíd stb. A hétköznapi tudat állandóan változó állapotait, aspektusait mind ismerjük.

Ezen az úton nem kerülünk közelebb a lélek-fogalomhoz, melynek valamiféle magnak, egyedinek kellene lennie. Még a lélek attribútumaihoz szokás sorolni a halhatatlanságot is, ami már inkább remény, mint megalapozott gondolat, hiszen miért ne létezhetne egyéni, ámde mulandó lélek? Amit viszont mindenképpen tulajdonságul jelölünk ki az egyediség mellett, az a lélek oszthatatlansága, ami a halhatatlansággal szemben valóban alapvető feltétel: akár van személyes lelkünk, akár az isteni egy-lélek fénye lobog bennünk, csak akkor beszélhetünk magról, lélekről, ha az tovább nem bontható, ha kötött és határai egyértelműek. Igazából még az istenibe beolvadó lélektől is ezt várjuk el, hogy bár egyesüljön az egyetlen valósággal, istennel, de azért őrizze meg elkülönült integritását, valamelyest szubjektivitását, önálló érzékelését, tapasztalását, tehát végülis az öntudatát, és ahogyan nem osztódik tovább, úgy ne is olvadjon be végleg semmibe. De a személy végtelenül összetett, hát lehet-e a lelke oszthatatlan? Mi közünk egy olyan lélekhez, ami nem összetett, mint mi, hiszen akkor idegen és hozzáférhetetlen, nem-én, és mindegy milyen, mert nem ismeri fel öntudatunk. Ha pedig nem oszthatatlan, akkor szankhára, tehát mulandó és éntelen.

Itt is vagyunk a legnagyobb problémánál: van-e lélek öntudat nélkül? Léleknek nevezhető-e az, amire az elkülönültség, egyediség minden ismérve igaz, de erről mit sem tud, mert híján van az önfelismerésnek?

A buddhizmus szerint a hagyományosan léleknek nevezett dolog nem létezik (ez persze ennél bonyolultabb, és nem mond ilyet a buddhizmus, de az egyszerűség kedvéért most induljunk ki ebből, és értsük alatta a populáris lélekfogalmat). Nem létezik, mert ha a lélek, vagy bármi más oszthatatlannak tűnik a térben, és öröknek az időben, tehát valamilyennek tűnik, tulajdonságokkal bír, akkor különvált, külön szakadt a többitől, ami nem ő, és ami külön van, arra igaz a létezés három ismérve, tehát mulandó, éntelen és kizökkent, de leginkább szankhára, vagyis összetett, részekből álló, azaz mégsem oszthatatlan. És ami így megnevezhetőként elénk kerül, annak neve és formája lesz, miáltal rögtön viszonyított, illúziótermészetű, és a rá kimondott szavak jelentésüket vesztve peregnek le róla. Leválnak róla a jelzők, amik maguk sem jelentenek semmit, mert az örök a mulandóhoz képest, az egyedi a sokhoz képest, az oszthatatlan egy az osztott sokhoz képest létezik csupán, önmagukban értelmetlenek.

Minden összetett, azaz dharma, és mint ilyen, mindenre igaz a három ismérv. Az egyetlen, ahová fogalmainkkal elérhetünk az, mint a nirvána esetében, a tagadás: meg tudjuk nevezni, mi nem lélek, ahogyan azt minden fogalommal megtehetjük. A lélek, a tapasztalható belső érzékelés-csomó nem az én, nem az ego, nem a személyiség, nem a tudat, nem állandó mag, nem az emlékek stb. De sajnos itt is állandóan abba a felismerésbe ütközünk, hogy nem a lélekről, hanem még mindig a tudatról beszélünk, ami, mint említettük, bizonyítható és tapasztalható, ellentétben a lélekkel.

Talán a lélek fogalmához úgy jutunk a legközelebb, ha mögé nézünk a szenveknek. Azt már tudjuk, hogy a három fő szenv és számtalan kisebb szenv irányít, rángat minket, de nélkülük nem léteznénk, legalábbis az „én” nem létezne. Ha nem lenne a már sokszor tárgyalt öt halmazat, ha nem lenne vágy és ellenszenv, akkor nem lenne mihez viszonyítanunk magunkat, nem lenne meghatározottságunk, ugyanis a hétköznapi tudatot a szenvek határozzák meg. A magasabb rendű tudatot a buddhizmus szerint nem ezek alakítják, de vigyázzunk, amikor a szenvektől szabadulni igyekszünk, ugyanis az általunk ismert tudatot („lelket”) a szenvektől megszabadítva nem találunk semmit, mert az a halál: a halálban is képességeink, érzékelésünk, a lélegzettel ki-be mozgó lélek, tehát a mozgás, a viszonyulás szakadnak meg. A szenvektől való megszabadulást érdemes akkorra időzíteni, mikor a tudatunk már megszabadult a névtől és a formától.

Tehát a lélek fogalmához akkor kerülünk a legközelebb, ha a szenvek eredőjét keressük, mert könnyű belátni, hogy valami mozgatja őket, valahonnan származnak. Az most kevés válasz gyanánt, hogy istentől származnak, mert csak egyik megismerhetetlen fogalmat váltottuk egy másikra, ezért ne is akarjunk kivételesen kijelenteni és megnevezni, csak állapítsuk meg, hogy a világot szemmel láthatóan erők mozgatják, melyek függetlenek a tapasztalótól és a tapasztalattól. Egészen egyszerűen nem kellenek hozzá, mert a világ akkor is működik, ha senki nem szerez róla tudomást.

A léleknek érzékelt jelenség inkább az „én”, tapasztaló képességek rendszere, és ezeknek a tapasztalatoknak a felhalmozott emlékei, amiket egy éncsináló (ahamkára) ébreszt öntudatra, ami az összegyűjtött reagálásokból, tapasztalatokból, viszonyulásokból egy én-csomagot gyúr. Persze amint ezek az emlékek fakulnak, elkopik az „én” is, mely folyamatot látjuk az öregség állapotában, majd legszemléletesebben a halálban. De ez még mindig nem a lélek. A lélekhez legközelebb álló jelenséghez közelebb kerülünk, ha feltételezzük, hogy az éncsinálónak valamihez ragasztania kell ezeket az emlékeket, ami elvégzi a felismerés és az önmagára ébredés műveletét.

Itt kell megemlítenünk a buddhizmussal kapcsolatban felmerülő legevidensebb kritikát: időnként mintha kiöntené a fürdővízzel együtt a gyereket is, tehát néha mintha azért tagadna valamit, mert az ember képtelen arról tapasztalatot vagy megértést szerezni. Eddigi fejtegetéseinkből ugyanis nem állapíthatunk meg semmit tárgyunk valóságáról, csak arról, hogy mi mire vagyunk képesek, mi meddig juthatunk. Idézném itt újra az ezeken a hasábokon már sokszor tárgyalt szútrát, amiben a Buddha nem felel alapvető, de felesleges kérdésekre. Nem tagad, nem állít, csak nem felel, és ez a legbölcsebb, amit tehetett, mert van, amire nincs, és nem is lesz válaszunk. Sokan kutatják, találgatják e hallgatagság okait, de szerintem a Magasztos csak jelezte, hogy nincs értelme fürkészni a megismerhetetlent, és az értékes időt, az emberi inkarnációt elpazarolni megválaszolhatatlan kérdésekre. A buddhizmus, mint már sokszor megállapítottuk, nem a „mit” és „miért” kérdésekre keresi a választ, nem a világ működését elemezgeti, hanem a „hogyanra”, a viszonylatokra, a résztvevők kapcsolataira helyezi a hangsúlyt; részben, mert ezt megismerhetőnek látja, részben mert ez, ami fontos. Nem a tárgy érdekli, hanem a folyamat, nem a fogalmak, mint pl. a lélek, hanem a tapasztalás. Nem számít, van-e lelkünk vagy van-e isten, mert ezek csak szavak, szereplők, fogalmak és tudatállapotok. A lényeg az, hogyan működik a tapasztalás, a létezés, az öntudat, hogyan kapcsolódik az alany és a tárgy, a tapasztaló és a felismert létezők.

Tehát nincs válaszunk, mert már a kérdés is értelmetlen. A hagyományos módszerekkel, kutatással, értelemmel, bölcsességgel, megértéssel biztosan nem lelünk feleletet arra, hogy van-e lelkünk. Talán csak a belátás marad, és végső reményként a megvilágosodás.

Később, egy sorozat keretein belül, áttekintjük a buddhizmus tudat-fogalmait.

„szabbé szankhárá aniccá
szabbé szankhárá dukkhá
szabbé dhammá anattá”
azaz
„minden összetett mulandó
minden összetett szenvedésteli
minden dolog éntelen”

61. Az illúzióvilágban a dharmák állandóan mozognak, pillanatonként szétesnek, majd újra összeállnak, közben finoman módosulnak, és e folyamatos, apró változások működtetik és tartják mozgásban a létezést. Minden dolog és jelenség szünet nélkül darabolódik, de nem önmagától, hanem a figyelem hatására: amire egy öntudattal bíró lény rátekint, az elveszíti nyugalmát, és a lény késztetésének megfelelően hasad tovább és tovább. Aztán más megfigyelő késztetésének hatására egyes darabok átmenetileg összeállnak, és e figyelem az újonnan létrejött, összetett entitásnak minőséget, szerepet és feladatot ad. Ám a szerep illúzió-természetű, nem valós, függő, átmeneti, viszonylagos, és csak a megfigyelőknek beszél, nekik tetszeleg, miattuk táncol és alakul. Ezek a minőséggel pillanatokra felruházott darabok, dharma-csomók létezésük rövid ideje alatt hatnak a másik, egy más lény figyelmének fényében fellángolt darabra, módosítják egymást, majd a figyelem elmúltával szétoszlanak, helyükre térnek. Ily módon zizeg, áramlik, örvénylik az illúzióvilág, így kelti a létezés, a valóság és az értelem látszatát, így játszanak vele, saját művükbe és hatalmukba feledkezve az emberek és az istenek.

62. Az élők az előbbi művelettel teszik önmagukat a világ urává és szolgájává. A szolga és az úr, a teremtő és a teremtett szerepe nem válhat ketté, ami az egyik, az biztosan a másik is; igaz ez emberre és istenre egyaránt.

63. A dolgok megfigyelése során nem a dolog a lényeges, hanem a megfigyelés; nem a szeretet tárgya a fontos, hanem az érzelem; nem a tárgy a fontos, hanem mindig a tapasztalat. Soha és semmit nem láttunk, nem éreztünk, csak a tapasztalataink élményét. Az illúzióvilág eszköz, semmi más, és mivel mi is egylényegű részei vagyunk, ezért mi is saját eszközeink vagyunk. De vigyázat: ez nem jogosít fel minket, hogy eszközként bánjunk a létezőkkel. Az érző lények sorsuk, létezésük drámája miatt irgalmat érdemelnek, a mi létezésünkben betöltött szerepük miatt pedig hálát. Nem létezik nemesebb szerep a mindenségben, legyen az valóságos vagy puszta illúzió, mint az eszközé. Egy létező annyira nemes, amennyire betölti eszköz-szerepét.

64. Az öntudattal rendelkező lények társadalmaiban számos kísérlet történik a racionalitás megteremtésére, a realitás felmérésére, de mind kudarcba fullad, ugyanis a látszatvilág kreált és illékony kategóriái folyamatosan elvonatkoztatnak. Mivel a világ és a lények is viszonyítottak, képtelenek sokáig analógiák, viszonylatok, szimbólumok nélkül érzékelni, ezért éberségük állandóan feloldódik, gondolataik csaponganak, tapasztalataik megkérdőjeleződnek. A látszatvilágban a konkrét tapasztalat is tünékeny objektumok álomszerű észlelése.

65. Mondják, hogy az igazságot a tiszta látás elől fátylak takarják: a hinduknál ez Májá fátyla, a keresztényeknél ez az ördög csalása és árulása. De miféle igazság lenne az, amit a ködvilág fátylai el tudnak rejteni? Inkább a megfigyelővel lehet a probléma, és nem a fátylakkal. A felelősség kívülre helyezése az „én” újabb trükkje.

66. Az illúzióban folyamatos a darabolódás, és ugyanígy zajlik megállás nélkül az újraegyesítés. De fontos látni, hogy az egyesítés a már szétválasztott darabokat igyekszik összeforrasztani, amit tökéletesen végrehajtani lehetetlen. A sok régi, heges, és friss, új törésvonal aztán sűrűn behálózza az illúziót, aminek már alig látszik eredeti színe és formája. A sok törésnyom elcsúfítja, morzsalékossá, gyengévé teszi a lelkeket, a tudatokat, az illúzióvilág lakóit. A sebeket az illúzióban meggyógyítani lehetetlen, az egyénben is csak a halál képes eltüntetni.

67. Ám az a terület, ahol a figyelő nincs jelen, vagy amire a figyelem nem irányul, lassan helyreáll, meggyógyul. Elcsitul benne a zaj, lelohad tüze, elsimul, békéje visszatér. Aztán ha már elég ideje nem lobog benne az önmagába tekeredett, látszattá vált élet, az illúzió lassan eloszlik, mind a köd a Nap fényétől.

68. A látványos, a mozgó, a tevékeny mintha fokozottan élne, mintha többet tapasztalna, érezne, szemlélne. Pedig a nagyon tevékeny a sok figyelem miatt nem lát, a sok élmény miatt nem tapasztal, a sok érzelem miatt nem érez, a sok élet miatt nem él. A látszat darabol, szétválaszt, elvonatkoztat tárgytól, élménytől, észleléstől és élettől. Elvon az igazhoz való viszonyunktól, és belevet a múlékony viszonylatok végtelen káoszába.

69. Az illúzió világában minden tanult. Mivel a relációk egyediek, állandótlanok, mástól függők, alaptalanok, ezért a látszatvilág törvényei kimódoltak, kiszámíthatatlanok, mesterségesek. Az illúzió művi, rendje megváltoztatható, ezért szereplői kénytelenek megtanulni szabályait, mielőtt elhelyezkednek benne. Ez azt is eredményezi, hogy a cselekvő semmit sem szabályoz vagy irányít, még önmagát sem. Mozdulatai másoké, érzelmeit kopírozza, gondolatait programozták, következtetései determináltak, akarata irányított. A mesterséges világ minden szereplője, tárgya és résztvevője mesterséges. Az illúzióvilágot szétfeszítenék a valóságos létezők, ezért idebent nem találkozhatunk ilyenekkel, és magunk sem válhatunk azzá.

Nagyszerű dolog érteni a világot, de vajon arra is készen állunk, hogy a felismerés fényében meghozzuk az evidens döntéseket?

53. Ha az illúzióvilágban egy jelenséget megszeretnek a lények, sokan odagyűlnek, elnevezik, formát adnak neki. A jelenség és a környezete összesűrűsödik, csomósodik, viszonyulási ponttá válik, mértékké igazul. Idővel érzelmek és történetek kapcsolódnak hozzá, értéket ad és teremt, eligazítja a tévelygőket. A lényekben rendszeresen vágy támad ilyen helyekre, ami érthető a ködben bolyongók szemszögéből. Ha egy csomópontra eleget áldoznak, óriási eszmék válhatnak belőle: isten, nemzet, család, vagyon, hatalom, szeretet, halál. Kevésbé vonzó csomópontok kisebb súllyal befolyásolják a valójában értéksemleges, üres világot. Aztán időnként egyes pontok veszítenek jelentőségükből, majd eltűnnek, és a lények újakat hoznak létre. A belőlük eredő késztetés miatt szükséges kijelölniük kisebb-nagyobb viszonyulási pontokat, hogy ne érezzék magukat elveszettnek, és értelmet lássanak a létezésbe.

54. A hamis viszonyulási pontok létrehozása probléma? Csak akkor, ha a cél a megszabadulás. De akkor sem a létezésük a probléma, hanem a hozzájuk való kötődés, mert a nemtudás kötésben függve meghaladhatatlan. De ha nem cél a megszabadulás, akkor hozzunk létre ilyen pontokat, mert még mindig inkább a hamis viszonyulások, mint a céltalan vergődés, az ellentétek, a háborúk és a félelem.

55. Időnként aztán ezek a köd-természetű viszonyítási pontok oly nagyra nőnek, hogy szentséggé válva társadalmi rendet, az egzisztencia minden pillanatát, a létezés összes momentumát átszövik, szabályozzák, és lehetőséget adnak a nemtelen vágyaknak és indulatoknak, hogy hatalomra jutva a maguk képére alakítsák az illúzióvilágot. Ekkor már rombolnak és ártanak, de ez nem a ködvilág természetéből adódik, nem a befogadó világ tehet róla, hanem a létrehozó lények. Nem tisztességes az illúzióvilágot hibáztatni ostobaságunkért és bűneinkért. Az illúzióvilág a kereteket és az élet lehetőségét teremti meg, csak hálával adózhatunk neki.

56. Az illúzióvilág tehát egy keret, amit lakói töltenek meg tartalommal. Mivel lakói is e világ részei, sőt egylényegűek vele, ezért saját magukat is ők töltik meg tartalommal. Így aztán a világ olyan lesz, amilyenné a szereplők alakítják. Velük együtt fejlődik, növekszik, bonyolódik, szépül vagy durvul. Amíg lakói fejletlenek, addig agresszív és öntudatlan, ha már fejlettek, akkor élhető, érthető és barátságos. Először mágikussá formálják, majd mitologikussá, aztán az észben hisznek, a szeretetben, de néha ölnek, üzletelnek, gyarapodnak, hitetlenek vagy vallásosak. Így alakul az egész világ egymástól és egymásból. Persze azért ennél bonyolultabb a helyzet. Az illúzióvilág keretei kötöttek, és a lakói csak e keretek között mozoghatnak. A látszatvilág bár üres, de nem képlékeny, nem végtelen, nem szabálymentes, hanem az anyag és a szellem aktuális, rá jellemző, okokból fejlődött következményei törvényeket határoznak meg. A lakók ezt ismerik fel isteni rendnek, szent előírásoknak, kerülendő bűnnek. Nem igaz tehát, hogy mi alakítjuk a világot, de sem igaz, hogy nem mi alakítjuk. Sosem fogunk erről a feszítő talányról többet tudni, pontosan az illúzióvilág és saját korlátaink miatt. Nem ismerhetjük meg sem a világot, sem a szerepünket. Az illúzióvilág nemtudás-alapú természete, kizárólag tévedésekből formálódott minősége miatt sajnos könnyen elképzelhető, hogy teljesen és végleg ismeretlen marad előttünk. Ez a helyzet, de ez nem baj: nem a látszatvilág megismerése a cél, hiszen aki megismerné, még mindig nem ismerne semmit. Ezért hívjuk illúziónak.

57. Minden világ, amiben a dolgok elválasztottak, szükségszerűen nézőpontok és külön igazságok darabjaira hull, és különbözőségek határozzák meg. Egyáltalán, meghatározottá válik, tehát merev, korlátozott, hamis lesz. Ha egy tökéletes világ nem törik külön dolgokká, egységességét nem veszíti el, az Egyben áll, akkor a keresők, bölcsek és misztikusok szerint szent és valódi. Pedig dehogyis. A nem-széttört világ szükségszerűen egy nézőpontot képvisel, egy minőség határozza meg, ezért meghatározottá válik, tehát merev, korlátozott, hamis. Ám ha egy világ éppen végre minőség-nélküli, akkor a legokosabb keresők, bölcsek és misztikusok szerint már igazán szent és valódi. Pedig dehogyis. A minőség-nélküli világ szükségszerűen nem képvisel nézőpontot, nem határozza meg minőség, ezért nem válik meghatározottá, tehát merev, korlátozott, hamis. Érted? Hiába menekülsz befelé vagy kifelé!

58. A világ egy világ, tehát hamis. És a nem-világ igazi? Nem, mivel a nem világ egy világ, tehát hamis. Az ellentét még sosem vált önjogon valósággá. De nem kell ennek a megértéséhez a misztikumhoz fordulnunk, mert az emberhez képest túl kicsinyben (kvantumok), és a túl nagyban (univerzum) is elvész a mértékünk, és döbbenten figyeljük őket a szűk, mesterséges középben álló otthonunkból.

59. A túlvilág, másvilág, a látszaton túli még bőven a körön belül maradt, csak annyira messzire helyeztük a ködvilágban, hogy a homályban már ne látszódjék. De hogyan is helyezhetnénk valamit a világunkon túlra! Sem az ember, sem az isten nem képes felülmúlni önmagát! Ha van univerzális törvény, hát ez az: minden csak a saját határáig terjedhet, és bármit elér, az már eleve a határain belül volt. Aki meg akarta haladni magát, azt most szomorúság és csalódottság töltheti el ezt hallva, de nincs rá oka. Csak el kell felejtenünk önmagunk és az illúzióvilág meghaladásának kínzó késztetését, ahogyan a többit is, és a dolgok elsimulnak. Ám fontos, hogy az így önmagunkban megingott bizalmunkat ne helyezzük át istenbe vagy hitbe, mert csak cseberből vederbe kerülünk.

60. Igen, drága Barátaim, nagyon fájó, ijesztő, és az én szívem is beléhasad, tiltakozik ellene a lelkem, lázadnak az érzéseim, és legszívesebben elhallgattatnám magamat, de ki kell mondanom: ha a magunkban való hitünket végre elengedtük, akkor ezt kell tennünk az istenbe vetett hitünkkel és minden reményünkkel is. A legkisebb remény, amit az útra csempésznél magadba rejtve, majd gigantikus súlyú teherként ránt vissza az illúziók világába.

Folytassuk, járjuk körbe a témánkat újra és újra, a végtelenségig, mindig egy kicsit közelebb jutva, minden lépéssel egyre beljebb, mint egy fekete lyuk vonzásába került anyag, haladjunk a megérkezés reménye nélkül. Minden gondolat, ami az igazsághoz közelít, lenyes egy kicsiny darabot a nemtudás fátylából, de hamis ábrándjaitok ne legyenek: sosem érkezünk meg, mert amit lehetséges megtalálni, az nem lehet az igazság.

46. Az illúzióvilágban könnyű rendet és rendszert találni, amihez képest fellelhető a rendetlenség is, mint ellentét. De ugyanennyire lehetséges, hogy csak véletlen és esetleges az egész működés. Feltűnne nekünk, ha így lenne? Nem hiszem, mert az illúzióvilágot nem tudatosan, megfontolt döntéssel választottuk, nem valódi értelmünkkel építjük, még ha ezzel is hitegetjük magunkat, hanem belékerültünk, beléájultunk, és ködös elmével verődünk, rohanunk, téblábolunk benne alig értve bármit is. Rendet azért látunk bele, hogy ne szégyelljük magunkat annyira rabságunkért és kiszolgáltatottságunkért. Ugyanígy van talán az isten is. Neki különösen zavarba ejtő lenne szembesülnie korlátaival.

47. Az illúzióvilág meghatározottnak tűnik, de nem határozza meg senki. Rendben lévőnek tűnik, de senki nem rendezi. Mintha egy pontból egy másikba tartana egyben és részleteiben is, de ha jobban megnézzük, látjuk, hogy nem is mozog. Mi álmodjuk szabályait és mozgását. Sőt, még csak nem is együtt, hanem mindenki a saját álmának foglya. Ám ettől még meghatározott és rendben lévő, szabályozott, de nincs sem belül, sem kívül, aki szabályozná. Ezek szerint el kell engednünk azt a képzetet, hogy akarat szükséges a világ működéséhez. De ha a hamis álom-működéshez nem szükséges az akarat, akkor nem kell akarat az illúzió elhagyásához és a valóság működéséhez sem. Sem isten, sem akarat, sem törekvés, sem késztetéssel bíró tudat nem feltétele sem az illúzió-világ, sem a valóság-világ működésének, sem a bennük való létezésnek, sem az elhagyásuknak.

48. De ha nem feltétele az elszánás, az éberség, a helyes szemlélet és a kitartás az illúzióból a valóságba való átlépésnek, akkor hogyan kerülhetünk át oda? Hát úgy, ahogyan idekerültünk. Szándék nélkül megtörtént velünk, az okoknak következményeiként. Ne törekedjünk? Ne. Sőt, még jobb, ha elfelejtjük már végre az illúzió és a valóság görcsös, kényszeres megkülönböztetését, és akkor nem ragadunk bele a magunk szőtt fogalmi hálóba.

49. A látszatban tökéletes békében fér meg egymás mellett egy tényező, alkotóelem rendje és rendetlensége. Bármi lehet benne teljes rendben és végtelen káoszban egyszerre, hiszen nincs külső vagy belső kontrollja, csak önmaga többi tényezőjéhez és alkotóelemeihez viszonyul, azokhoz képest bír paraméterekkel. A ködvilág minden eleme pont olyan, amilyennek látni szeretnéd. Egyéni látásmódnak és egyéniségnek hívjuk, de ez nem pontosan igaz, mert azt feltételezi, hogy létezik egy valóság, egy mérték, amihez képest mindenki a maga módján téved. Azonban nem létezik mérték: a látszatvilág elemeit azért lehetséges bármilyennek látni, mert valójában bármilyenek és semmilyenek. Nincs sem benne, sem rajta kívül állandó, örök és változatlan viszonyítási alap. Amíg állandóságot feltételezünk, nem értjük a lényegét.

50. Mivel sem az illúzión belül, sem azon kívül nincs örök és tökéletes mérték, ezért nincs hová megtérnünk, és nincs hová hazatalálnunk. Ez félelmetes, megrendítő, elkeserítő. De felfoghatjuk jó hírnek is: ha nincs hová megérkeznünk, ha nincs mit elérnünk, ha nem vár sehol a valóság menedéke, akkor nem is vesztünk el, nem kallódunk, nem kell semmitől megszabadulnunk, semmit elhagynunk vagy meghaladnunk.

51. A látszatvilágnak nincsenek tulajdonságai, nincs személyisége, ezért nincs önmagáról alkotott képe. Nem akar és nem is tudna megfelelni semminek. Minden tulajdonságot, érvényt, eszmét, értelmet mi, az öntudatra ébredt lények helyezünk el benne, mindennel mi ruházzuk fel, mi etetjük, mi éltetjük, és mi ölünk benne. De nem tudunk ártani neki, sem hasznára lenni, ám ennek oka nem kicsinységünk, hanem a látszatvilág üressége: ami nem él, ami látszat, annak hasznára és kárára sem lehet lenni. Mivel üres, és mivel mindent az öntudat értelme helyezett el benne, ezért mikor meghaladni akarod, magaddal harcolsz, mikor szereted, magadat imádod, mikor utálod, magadra haragszol, élete és halála a te életed és halálod. Nem mi teremtjük, mert van és létezik értelem és tudat nélkül is, de tulajdonságot, élményt és érvényt mi álmodunk belé. Ezért a felébredés nem az illúzióvilágban történik, hanem magunkban; a felébredés nem az illúzióvilágtól szabadít meg, hanem önmagunktól. Nem mi halunk meg, hanem az „én”.

52. Sok bölcs egy életen át keresi az illúzióvilágon túli nemes valóságot, amit a hamistudat eltakart, összekoszolt. Keresik alatta, felette, mellette, rajta kívül, azon belül, néha önmagukban is, de ez olyan, mint a felhőn belül a ködöt keresni. Talán már meg is találták néhányszor, de nem vették észre, mert nem különbözött semmiben. Mint a hagyma: lehántod a héját, alatta ugyanazt leled, majd sok héj után eljutsz a közepén lévő semmihez. Ha lenne az illúzióvilágon túl egy stabil, örök világ, hol lenne az eleje? És a vége? Hol helyezkedne el? Hány fogalom írná le, hány attribútuma lenne, mennyi a súlya, mik a mértékei? Hány négyzetméter a menyország?

Apránként, de összehordtam. Kerülőutakon, vagy a széles ösvényen, a padlásokról, pincékből, de sokszor az utcákról cipeltem be mindent ide, kupacba, fal mellé hányva, polcra, akasztóra, mindegy, ahová került, tartozott, amivé válni akart, ahol jól érezte magát. Oda jutott mind, aminek magát gondolta. A falakat magasítani kellett, rekeszeket építeni, a pincét falazni, annyi munka akadt vele, hogy többször abba akartam hagyni. Nem az én feladatom, ezek a ti holmijaitok. Helyezzétek el, szórjátok szét, mit bánom, semmi közöm sem hozzátok, sem a dolgaitokhoz. De jó, halmozzuk fel együtt, te a tárgyakért felelsz, te ott, hozd a megfoghatót, sokan vagytok, jó, akkor kell a dolgos kéz, az eszmékért az a nagy, erős ember menjen, rakja ebbe a dobozba, majd találunk nekik helyet. Nem is az elhelyezés a lényeg, hiszen katedrálist építünk, majd felfedezzük a kategóriát, ha még nem teremtődött meg.

- A csata után, mikor megmenekültek, a Szörnyeteg asszonya és a kölyke átúsztak az éjszakai folyón, átvágtak a sötét erdőn, tüskék vágta sebek borították a bőrüket. A gyerek majdnem kihűlt a jéghideg vízben, és a nő jajgatva dörzsölte vissza belé az életet a túlparton. Aztán futottak, mert meghallották üldözőiket, rohantak az éles kavicsok borította parton, az erdei ösvényeken, vérző lábbal. A nő húzta a gyereket a kezénél fogva, berángatta a bokrok közé, a bozótosban törtek előre, völgyekben bújtak, hegytetőkön rejtőztek. Nem volt menedék, nem állhattak meg. Néha ájultan pihentek egy keveset, de aztán rángatták tovább egymást, mert fülükben zengett a követők zaja, a kutyák csaholása, a kiáltások. Bogyót ettek, csermelyből ittak, füvet téptek, éjjel összebújva aludtak. Fáztak, féltek, de nappal a meleg megszárította ruháik rongyait. Rengeteg ideje menekültek már, mikor elérték végre a másik várost.

Furcsa hely volt, de legalább befogadó. A házak ajtaja nyitva állt, az asztalok terítve, az ágyak bevetve, a szobák tele puha, meleg kacatokkal. Bárhová betérhettek, az ott lakók örömmel fogadták őket, és addig maradhattak, amíg nem kívántak meg egy másik helyet. Nem laktak néhány napnál tovább egy családnál sem, élvezték a feléjük áramló szeretetet. Az egyik fényes nappaliban, mi a kertre nyílt, reggeliztek, és már aznap a másik tágas konyhából nézték a naplementét, elfogyasztva a vacsorájukat.

Annyi szép helyről írtam már neked. Most elkísértelek ide, az új városba, megmutattam lakóit, bizonyára valami megnyugtató feloldásra számítasz. De a Szörnyeteg nője és a kölyke mást kért befogadóitól. Fegyvert, védelmet és kenyeret. Tudták, nem térhetnek vissza az otthonukba, ez az új hely maradt számukra, itt kell kiépíteniük új életüket. –

Tehát katedrálist építünk. Új hitet, új eszmét, a mulandóságnak, a semminek, a rothadásnak, mert ha csak egy kicsit is komolyan vesszük magunkat, tudjuk, ez sem tart örökké. Neked adom, mindennek alapja, eredete, múltja, fejleménye és jövője, oldódjon benned, legyen tiéd. Igazság szerint már nagyon fáraszt. Ha most következetes lennék magamhoz, elmúlnék, de nem erényem a következetesség. Jó, itt vannak, vidd erényeim is. Köreimben szokás felajánlani. Járjuk körül a semmit, újra és újra, jöttök vagy sem, mindegy. Azt hiszem, pihennem kell, ha maradni akarok.

– A Szörnyeteg asszonya és kölyke egy darabig az új, üres városban maradt. Aztán összepakoltak élelmiszert, fegyvert, ruhát, és felkerekedtek, mert hiába nyújt biztonságot egy menedék, üressége és hiábavalósága felemészti, felzabálja a lelket, és olyankor az ember inkább megy vagy menekül. Elengedjük őket mi is, nem követjük tovább sorsukat. A saját sorsunkhoz sincs közünk, hát épp elég dolgunk maradt önmagunkkal. –

„Legyetek önmagatok menedéke.”

37. A valóság nem örök – bármikor látszattá válhat. A látszat nem örök – bármikor valósággá válhat. A transzfiguráció folyamata örökké tart mindkét irányban, nem csak a szellemi és az anyagi, nem csak a szabad és a kötött között. Szabad és kötött – mily unalmas szavak ezek! Mennyire üressé válnak a bölcs előtt, mikor belenéz az örök változás izzó, dübörgő kohóiba!

38. Mintha a látszat leválasztaná a valóságot, szentet és tisztát alapjairól, és filléres kacatként, meghamisítva árusítaná ki az anyagvilágnak. Gondolkodók és próféták vádolják a hamis világot, mert eltakarja előlük az ég fényét. De megvédem a hamistudatot, mert nem gonosz; részben fogalma sincs a mi ködös, tiszta eget és tökéletes létezést feltételező fantáziáinkról, részben pedig, ha ismerné is azokat, akkor sem akarná eltakarni. Csak itt lent, a ködvilágban értelmezhető a nagyobb, a szent, a tisztább, a különb fogalma, csak mi vagyunk képesek különbséget látni az eltérő mértékek közé, azokat felmutatni vagy elrejteni, jobbítani vagy rossz szándékkal ártani. Mi építünk élhető rendszereket, jól funkcionáló társadalmakat vagy véres diktatúrákat, elnyomó államokat, égbe emelő vagy sárba rántó vallásokat. A hamistudat csak az életet, a kereteket, a lehetőségeket adja, az üresség teljes potenciálját, és nem rejt el semmit, sem az embernél, sem az istennél. Az a látszat, amire ilyenkor gondolnak, amit szidnak és eltörölni igyekeznek, nem a nagy, végtelen és örök nemtudás, csak embernek ember általi kijátszása, csak nyomorult manipuláció előnyökért és hatalomért. A határtalan, mindent felölelő nemtudás semleges, nem játszik velünk.

39. Az igazság jól teszi, ha kicsi marad. Kicsiként, függésben, a többihez mérten megőrizheti zsengeségét, friss makulátlanságát. De ha nem éri be a szerepével, kiterjeszkedik a kategóriák és definíciók más területeire, akkor növekedésével együtt lesz egyre bűzösebb, hamisabb és hazugabb.

40. Túlságosan egyszerű az az elgondolás, miszerint van igazság és hamisság, nemtudás és tudás, illúzióvilág és valódi világ, veritábilis vagy pszeudo-világ. Az ilyen duális szemléletben a legszomorúbb nem a kettéhasítás, a távolítás, a meghasonlás, hanem az együgyűség, a végtelenség csodájának lerombolása.

41. A látszatvilágban nem történnek meg az események, csak a látszataik. Ugyanígy nem történnek meg az érzések, a születés, a halál, az élet megannyi élménye, a történések forgataga, csak a látszatuk. Nem történik meg sem a kicsiny, sem a világfordító pillanatok, csak a látszataik. A kevésbé bölcsek azt mondják, hogy akkor ez mind meg sem történt. De a bölcsek tudják, hogy aminek a látszata megtörténik, az bizony megtörtént. A dolgoknak és a jelenségeknek mindegy, hogy a valóságuk vagy a látszatuk történt meg velük, mert így is, úgy is igaz és hamis egyszerre mindkettő.

42. Az illúzióvilágban keresni a valóságost lehetetlen. Így van ez? Ha ezt így kijelentjük, biztosan tévedünk, hiszen az illúzióban minden lehetséges, ilyen a természete, ezért akár még a valóság is megtörténhet benne. Ha ezt kizárnánk, azt feltételeznénk, hogy a szent és igaz elkülönül, a szent méltóságán alulinak találja a látszatban való elvegyülést, egy elzárt birodalomban trónol fenségesen és gőgösen. Szerencsére ez nem igaz, mert ha így lenne, akkor a szent és az igaz egy kicsinyes, pökhendi csaló lenne.

43. Az illúziónak minősége nincs, csak mennyisége. Az viszont oly mértéktelen, hogy minden résbe beszivárog, minden teret kitölt, minden éppen ki nem töltöttbe befolyik. Az érzékeket és az elmét azért végtelenül nehéz szabaddá tenni, mert a látszat felfoghatatlan mennyiségben ömlik, folyamatosan árad mindenre a nemtudás következményeként, és eltömi érzékeinket. Mintha szárazra kellene törölni egy edényt az óceán fenekén. Annyira reménytelen feladat, hogy ha valamire jutni akarunk, kénytelenek leszünk megismerni az edény és az óceán valós-létezését.

44. E mértéktelen áradással a hamistudat nem mocskolja be a szentet és igazat, csak elönti, átáztatja, és magához hasonlóan látszattá formálja, majd magába olvasztja, közénk vegyíti. Így lesz az isten, a tökéletes, a megvilágosodás mind lehozva közénk a földre, hogy aztán döbbenten lássuk legszentebb fogalmaink, önnön lehasított legjobb részeink elértéktelenedését, lealacsonyodását, nevetségessé válását. Pedig ennek semmi köze a szenthez, csak amit a hamistudat fogalmaival kezdünk körülírni, megérteni, tanulmányozni, vagy akár felemelni, isteníteni, legszebb részünkként leválasztani, azt illúzió-természetű fogalmaink elértéktelenítik, lealacsonyítják és nevetségessé teszik. Ám a mértéktelen áradás szentség és kegyelem: nélküle, csak az igazság fényében állva, korlátozott képességeinkkel semmit sem érthetnénk meg, csak elveszetten bolyonganánk az erős fényben.

45. Írtam már én is, hogy az egész világ álmodik. Tehát az illúzióvilág lenne az álom, a rossz, az ébrenlét pedig a tudás, a jó? Mintha nem történhetne meg ugyanaz álomban is, és ébrenlétben is! Mintha tényleg akkora különbség lenne a két állapot között! De mondjuk azt is: kiteljesedés; megvilágosodás. Mintha a kicsiny és a nagy között akkora különbség lenne! Mintha a sötétség és a fény között ennyire alapvető lenne az eltérés! A felébredés folyamatára, a felébredettség állapotára, a beérkezésre, és a többi botladozó, önelégült meghatározásunkra talán új közelítő fogalmakat kellene találnunk. Lehetne a lenyugodás; az ellazulás; de ne, inkább engedjük el a nevezéktant. Egyik csak olyan, mint a másik, az „én” játékszerei.

A ti isteneitek csodálatosak. Imádom és rajongom őket, ott vannak a könyveimben, a leírt eszmékben, tele van velük a könyvtár. Poros papírokról és friss iratokról néznek le rám, politikusok, vezetők és papok szónokolnak róluk, meg vannak írva mind a nagy könyvben, ami évezredek óta hirdeti nagyságukat. Felnézek rájuk.

Az én istenem kicsiny, alig mozog, alig él, rozoga, csontozata törékeny, és az egész lény sovány. Éppen csak él, alig vánszorog, keveset eszik, sokat didereg. Nekem kellett befogadnom és megóvnom.

A ti isteneitek erősek, évszázadok gondolkodását határozták meg, tele eredeti képzettel, újító erővel, potenciával. Vitatkoztok róla, és jól teszitek, mert bár szétszakadt az egyház ősire és megújítóra, tévedhetetlen vezetőre és kapura gondolatokat szegező reformátorra, folyamba lépő szerzetesre és a lelkiséget ismét fellelő, a nagy szekérre utasokat toborzó hirdetőre, de mind egyek vagytok, és meghatározzátok gondolkodásunkat.

Az én szerencsétlen megváltóm alig él, minap is csak lassan, óvatosan sikerült megetetnem. Nehezen nyel, a karomban elfér, könnyedén hordozom, nevetséges az egész, kicsiny és örökké éhes.

A ti isteneitek befolyást szereztek a mindennapokba, és jól tették, mert a nyájat vezetni kell, inspirálni és nyugtatni, hitet és gondolatot kell adni nekik, hogy el ne vesszenek. Magukra nem hagyhatjátok őket, elkallódnának, tobzódnának, paráznák és hitetlenek lennének, furcsák és idegenek, amit az erős atya nem enged meg, mert a szíve kinyílt szeretettel, és ki benne bízik, el nem vész.

Az én elveszettem nyomorog, most is ide fektetem a vászonzsákra, ruháját ráhajtom, betakarom, mert reszket. Arcára feszült a bőr az éhezéstől, riadt szemeiben félelem ül, a haláltól retteg. Egyetlen támasza vagyok a kietlen ég, és az alig pislákoló, távoli csillagok alatt, óvom és vigyázom, mert már nem húzza sokáig.

A ti isteneitek világot teremtettek, az atya mellett ültek, felhőn jönnek el ítélni, vagy bóddhiszattvák gyülekezetét vezetik megvilágosítani a keresőket, csodálatosak és végtelenek, de ez a szerencsétlen itt véges, gyenge, és fél a sötétben. Egy odúba húztam, mert a kunyhóm összedőlt, egy barlangba menekültünk, mert a házam odalett, és magamhoz ölelem, mert nincs senkije. Villámok és csapások sújtják a földet, tanul belőle a bölcs, jajgatva menekül előle a balga, de mind keresi és féli istenét. Én is mennék, de ez a kicsi, az enyém, gondozásra szorul. Fáraszt, roskatag, és most már bűzlik is kicsit, maga alá csinált, retteg, nem bízom benne, de rajtam ragadt, képtelen vagyok ellökni, próbáltam.

A ti isteneitek odakint erőt mutatnak, villám csapkod, dörög, forr a mindenség, az ég alázuhan, a földi felemelkedik, összeforr és szétválik az anyag, összecsapnak a szellemek indulatai. Mi közben futunk, megúsznánk, menekülnénk, a többivel, kik sáros arccal néznek ránk az árkokból, a menedékek romjaiból. Hátamra kötöm az enyémet, a kicsiny roskatag, alig élő istent, a magamét, és menekülök. Keresek egy helyet, ahol táplálom, erőt adok neki, ahol meghúzhatjuk magunkat az isteneitek ereje és haragja elől, mert kidühöngik magukat, lenyugszanak és visszatérnek a teremtő erők eredőjébe, az eredetbe, okká lesznek és okozattá, és ezt a kicsi, törékeny szerencsétlent talán nem találják, talán megmenthetem, mert ha megerősödik, összegyűjt minket, menekülőket, és elmeséli, mi törte össze, mitől szenved, és hogyan menekült meg isteneitektől.

Két kínzó kérdés feszül bennem egy ideje, ma leírom az elsőt. Laikusként követem a tudományok fejlődését, és közben látom a hétköznapokban az áltudományok virágzását, amiről már több bejegyzésben megemlékeztem. Az áltudományok szinte minden esetben szellemi megismerési módok, vallások, ezotéria, spiritualizmus, míg a tudományok mérésen, bizonyításon, tehát tudományos módszertanon alapulnak (lásd 87. bejegyzés). Az is egyértelmű, hogy a tudomány művelői tehetségesek saját területükön, sokat tanultak, míg az áltudományok művelői a kevésbé tehetségesek közül kerülnek ki, és elképzeléseik, finoman fogalmazva, gyakran ködösek. A buddhizmus szellemtudomány, a tudat tudománya, ezért egyszer kötelező megvizsgálnunk, melyik típusba tartozik. Ez a rövid esszé alkalmatlan a válasz megtalálására, talán csapongó is, ezért csak gondolatébresztő, de személyesen szívesen megvitatnám, amennyiben van rá igény.

A matematika, és általában a tudomány egyik alapvető dilemmája szerint egy valamirevaló kutatónak fel kell tennie a kérdést: tudománya megalkotja vagy felfedezi az igazságot? Ugyanis mindkettő lehetséges, és a laikusoknak, de akár a tudomány művelőjének is örökké titok maradhat erre a kérdésre a válasz. A kutatás, mérés, eredmények megvitatása, cáfolása, tehát a bizonyítási folyamat során lehetőségünkben áll felfedezni a világ működésének alapigazságait, de lehetőségünk van megkonstruálni is őket, mivel mindkét esetben kaphatunk egy tökéletes, önmagában koherens rendszert, ami működik és összevethető más tudományokkal. A tudományt nem a témája, hanem a módszere, módszertana határozza meg, az mondja meg, mi számít tudománynak, és mi nem, ugyanis a legnagyobb butaságot is lehet tudományos alapossággal kutatni, és a legnagyobb igazságokat is lehet pongyolán elővezetni.

Jó példák a konstruálás / felfedezés dilemmájára a nagy filozófusok életművei. Hatalmas, koherens, önmagukban megálló, saját belső törvényeiknek engedelmeskedő, belülről támadhatatlan rendszereket alkottak, melyek igenis válaszokat adtak a világ alapvető kérdéseire, de a valóban bölcs gondolkodók sosem léptek fel az örök világmegfejtés és a tévedhetetlenség igényével. A rendszer létrehozása és annak belső minősége, valamint más rendszerekkel való összevethetősége volt céljuk, és nem a valóság egyetemes, tovább nem fokozható feltérképezése. Rendszereik így bár magukban hibátlanok, de konstruáltak, és csak bizonyos viszonyok között értelmezhetőek és igazak.

A matematikában is felmerült ez a dilemma. Egy tudós sosem lehet biztos abban, hogy amit felfedez, bármennyire is bizonyított és bármennyire illeszkedik a többi matematikai szabály közé, a valóságot írja le, mármint az igazi, minden viszonyrendszer és illúzió mögötti örök valóságot, vagy csak fajunk képességeinek, viszonyainak és lehetőségeinek megfelelő valóságot, tehát a számunkra hozzáférhető, ránk alakított, magunkra konstruált igazságot. Hát még mennyire felmerül ez a dilemma egy vallás, bölcsészettudomány, szellemi megismerésre alapuló tanítás esetében, amilyen a buddhizmus is.

Szögezzük le az elején, hogy a szellemi megismerést nem tartjuk alacsonyabb rangúnak, mint a tudományos megismerést, de magasabbrendűnek sem. Az egyszerűség kedvéért ebben az esszében mindkettőt, amennyiben nemes és megalapozott, tudománynak fogjuk hívni. A két, világot kutató módszer közötti hatékonysági vita eldönthetetlen, és tagadhatatlan, hogy mindkettő releváns az ember számára, hangsúlyozzuk, hogy az ember számára. Amíg fajunk létezik, e kettő módon fogunk nekilátni a valóság felfedezésének, ezért nem is a két út kutatásainak eredményeit nézzük, hanem a tudományos módszertant kérjük számon. Ha a módszertan értelmes, alapos, tisztességes, akkor tudomány, ha légből kapott, megalapozatlan, ostoba, akkor áltudomány. Ezért a hit is lehet tudomány, és a tudomány is lehet hit, másképpen: a hit is lehet tudományos, módszertanából következően tudományos, és a tudomány is lehet együgyű, gyermeteg, tévedésen alapuló.

Válasszuk külön a hitet, ami vitathatatlan személyes élmény, és a vallásosságot, ami közösségi élmény, és ennek megfelelően ingatag, könnyedén cáfolható vélemény. A tudomány tényeket magyaráz tényekkel, a vallás véleményekkel magyaráz tényeket, utóbbi ezért gyakran fordul önmaga paródiájába (most tekintsünk el attól, hogy a tények is viszonylagosak, illúzió-természetűek, csak a módszertant figyeljük). Nem összekeverendő a hit és a vallás: a vallás, mint emberi termék, valóban nem bizonyítható, gyakran szellemileg elnyomó, ahelyett, hogy felszabadítana, és bizony sokszor ostoba dogmatikus elveket vall, melyek egy gyermekmese színvonalán íródtak. A személyes hit ellenben akkor sem cáfolható, ha esetleg ordító ostobaságokat állít, mert valamiféle tapasztalat alapozza meg, legyen az bármilyen gyermeki vagy megmosolyogtató, vagy legyen hiteles, felemelő és igaznak tűnő. Ezért nem a vallásról, hanem a hitről fogunk megállapításokat tenni. A jó tudomány alapjai részben hitet feltételeznek, a jó hitnek pedig alapja a valóság megismerésének tudományos igénye; az egyetlen, ami összeköti őket, a jó módszer megtalálása. Jó módszerrel egy tisztességes megismerő tehát lehet szélsőségesen spirituális vagy elvakult ateista is, mégis eredményre juthat. Milyen a jó módszer? Ami megpróbálja úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak, amint azt a Buddha tanácsolta. Állítjuk, hogy az ateizmus is hitet követel, és a hit követője is akkor vehető komolyan, ha értelmes módszertant követ világlátása alátámasztására. A személyes hit, ha csak alaptalan állítás, akkor is értelmetlen, ha tapasztalat alapozza meg, a tudomány művelőjének pedig be kell látnia, hogy eszközeiben, mérési módszereiben, önmaga és a kutatott terület létezésében hinnie kellett, hogy megállapításokat tehessen.

Megnézve a két szélsőséget, az ateizmust és a vallásosságot látjuk, hogy végül is gyermeki gondolkodásra vall a tudományos ateizmus kijelentése, miszerint isteni nem létezik, mert nem mérhető és nem bizonyítható. A tudománynak ez a gőgös állítása azt mondja, hogy az ember mindenható, tulajdonképpen isten, mert amit ő nem ismer, az nincs, nem létezhet. (Úgy tűnik valamilyen felettes hatalom elképzelése nélkül, legyen az isten, ember vagy a fizikai univerzum, az ember nem képes gondolkodni.) Tehát az emberi megismerés korlátaiból kiinduló, az alapján a végső igazságokra következtető, a számára felfoghatatlant el nem ismerő álláspont megalázó és együgyű. De a vallásos hit ugyanígy gyermeki gondolkodásra vall, és főleg nem azért, mert mesékben és fantasztikus történetekben hisz, hanem azért, mert nem ismeri fel, hogy személyes hite, működése, véleményei és világnézete mögött tudományosan mérhető folyamatok rejtőznek, és bábként mozgatják. Gondolkodását és megértési képességeit az elmetudomány, vélekedését a szociológia, irányultságát a pszichológia feltérképezte, döntései és vélekedései mögött fizikai és biológiai mozgatórugók állnak, amit a Buddha már tökéletesen leírt az öt halmaz és a négy nemes igazság tanításában. Az ateista és a teista viták ezért gyakorta alacsony színvonalúak, nem is ez alapján vizsgáljuk meg, hogy a buddhizmus tudomány-e.

Tehát tudomány alatt nem az egyetemi, akadémikus tudományos ateizmust értjük, aminek legnagyobb csapdája, hogy sosem lesz képes az okokat megnevezni, hiszen azokat tagadja. Elveti egy ősok, egy isteni döntés lehetőségét, és bár okokat keres, nem találhatja őket, csak leírhatja a folyamatokat, a működés módját. Ha egy ateista következetes, hittel kénytelen ragaszkodni hitetlenségéhez, különben okokról és magasabb értelemről kell következtetésekre jutnia, amit hite nem enged számára. De a legnagyobb katasztrófa számára az, hogy mivel nem ismer, nem ismerhet el magánál magasabb intellektust, felsőbb erőt és hatalmat, ördögi nárcisztikussá válva önmagát kénytelen istenné avatni.

A tudomány, ebből következően, bármennyire is magabiztos, leíró jellegű megismerési módszer. Igaz, a valóságot mutatja be, azt nem konstruálja (tekintsünk el a mérés során bekövetkező beavatkozások miatti torzításokról, és a mérés módszereinek eleve fennálló tökéletlenségétől), de emiatt nem juthat tovább a bemutatásnál, a leírásnál. Soha nem tárhatja fel az okokat: pl. a gravitációt megmagyarázza a téridő görbületével, de a hálót, a téridő pontjai közötti kapcsolatot, a görbülő teret, amit gyakran gumilapnak ábrázolnak a bemutatás során, már nem képes megmagyarázni, ezért a laikusnak az az érzése, hogy sosem jutunk közelebb a végső tudáshoz. Nem mások a szellemi megismerési módszerek sem. Személyes tapasztalatuk, ha tisztességesen bevallják, egy ponton túl mindig korlátokba ütközik, és ekkor hitük alapján vagy istennek, vagy a szavakkal le nem írható nirvánának nevezik meg a megismerhetőségi határon túli tartományt. Tehát az anyagi és a szellemi tudomány korlátai ugyanott húzódnak, az ember korlátainál.

Az ember jobban tenné, ha a tudományt és a hitet nem egymás kiegészítőjeként használná, tehát a hit nem az ésszel meg nem magyarázható, a tudomány által még fel nem fedezett területekre helyezné istent magyarázatként, majd onnan menekítené a tudomány betörései után a még érintetlen területekre, továbbá a tudomány nem természeten túli tapasztalatai és felismerései rejtegetésével, és saját maga és módszerei isteni rangba emelésével próbálná magát egyedül üdvözítőként beállítani. Ugyanis a két módszer összeegyeztethetetlen, vitájuk eldönthetetlen, és be kellene látniuk, hogy önmagukban alkalmazható lehetőségek a létezés megismerésére, már amennyire az lehetséges. A tudomány a működés módját, a hit a létezés okát kutatja. Ebből a szempontból a buddhizmus különleges: fő kérdése a „hogyan”, és nem a „miért”, mint a hitnek és a tudománynak.

Minden világmagyarázat, hit, tudomány, teizmus, ateizmus, agnoszticizmus egy tudatállapot, melybe, mint önmagunkba, végérvényesen bezáródtunk a más lényekkel való igaz kapcsolat reménye nélkül. Erről már sokat beszéltünk ezeken a hasábokon. De óvatosan kell ezzel a ténnyel bánnunk, mert úgy járnánk, mint az ateista tudós, aki szerint, amit ő nem ért, az nincs is, vagy mint egy hivő, aki szerint, amit ő nem lát, az mindenképpen van, isten hatáskörébe tartozik. A filozófia ezt a két megközelítést elgondolhatósági érvnek nevezi. A pozitív elgondolhatósági elv szerint, amit képes vagyok elgondolni, az biztosan lehetséges, a negatív szerint pedig amit képtelen vagyok elgondolni, az biztosan lehetetlen. A második érvet gyengébbnek találja a tudomány, hiszen egy nagyobb képességű ember elgondolhatja, amire én képtelen vagyok, de ez csak apró különbség a két érv ereje között. Látszik a két, egyébként logikusan levezethető és nehezen támadható állítás közös kiindulási alapja: az az alap az „én”. Az emberből indul ki, és döntőbírónak teszi meg az emberi szellemet az univerzális létezés alapvető kérdéseiben. Ennél bizonytalanabb alapot nehéz lenne találni, és itt láthatjuk az analógiát a tudomány és hit védelmezőinek érvei, és ezen érvek között, tehát a tények és vélemények értékei és bizonyító ereje között. Távol álljon tőlem a különbségek elmosása, a ködösítés: komolyan gondolom, hogy a végső döntés a két módszer igazságának mértéke között lehetetlen.

Létezik egy kísérlet az ellentmondás feloldására, az agnoszticizmus. Nem tagadja istent, a valóságon túlit, a lelket, de állítja megismerhetetlenségüket, és a róluk való kijelentések megalapozatlanságát. Hasonlít a buddhizmus örök kérdésekhez való alapvető hozzáállásához, de annál kevesebb, mert az agnosztikus ezeket a kérdéseket elengedi, nem firtatja. Az agnoszticizmust inkább menekülésnek és megúszásnak érzem, de közben társadalmi jelenségnek is, mert ebbe a kategóriába sorolható mindenki, aki nem akarja megismerni a megismerhetetlent, hanem az életbe, a hétköznapokba ragad.

A tudomány és a hit is megismerési módszer, elsősorban megismerési módszer, tehát eredendően nem meggyőződés és világmagyarázat. Mikor egy ember az egyiket választja, és saját módszeréből világnézetet kreál, akkor nyer, mert a világot megismerhetővé egyszerűsíti, ami egy idő után elkerülhetetlen, ha valahová jutni akar, másfelől veszít, mert a másik, elutasított módszer miatt kevesebb lesz, tudást és lehetőséget dob el. Végül, mint korábban megállapítottuk, mindenki, még az ateista is, talál magának istent, vallást és hitet. Így működik az ember.

Ami működik és igaz, még nem biztos, hogy valóság, és fordítva; ami illúzió és nem működik, bizonyíthatatlan, még lehet igaz és valóságos. A működés és a valóság között mintha nem lenne kapcsolat, mármint igazi, eredendő, ab ovo összefüggés. A megoldás talán az, ha kivesszük a képletből a megismerőt, önmagunkat, az embert, az ént, mert amíg belőle, magunkból indulunk ki, addig csak magunkig juthatunk el.

Ez a bejegyzés nem alkalmas annak a megválaszolására, hogy a buddhizmus tudomány-e (mármint az eredeti, nem a későbbi nép vallás). De álljon itt az én véleményem, mely szerint igen, tudomány, két okból:

- Van módszertana, a vallások közül a legerősebb és legkövetkezetesebb. Nem követő, nem kér, nem köti személyhez, eseményhez, könyvhöz vagy megváltóhoz magát, hanem egy egész életen át tartó módszert kínál fel a megismeréshez. Van saját tudományos módszertana.

- A módszer használatának következményeként felkínál egy eredményt is, ami nem égi jutalom, adomány vagy kegy, hanem az egyén megfeszített munkájából következik, mégsem helyezi az ént középpontba, sőt, fő célja megszüntetni azt. Van saját igazsága.

mind rabja valaminek
a megszabadult fényt teremt
a látszatba zárt a sötétben rekedt
kettő között a nyugalom otthona
de egy sem ért el sehova

29. A világot díszei, szépségei, attribútumai, a benne egymást szülő és váltó okok és következmények mintha élettel töltenék meg, de ezek az üresség kidudorodásai, levegőből szőtt illékony álcái. Ha nem lennének, és a világ egysíkú, megnyilvánulás-mentes, élettelen, meg-nem-nyilvánult lenne, akkor sem lenne semmilyen szempontból másmilyen. Ez fontos: a létre nem jött, és a tapasztalt, létrejött világ között nincs semmilyen különbség. Mindkettő üres, céltalan, és végső értelemben halott. A megnyilvánult mindössze kitört, darabokra hullott, tehát látszatra lépett, de ettől még nem lett célja, oka vagy tulajdonságai. Amíg azt hisszük, hogy a megnyilvánult több, mint a meg-nem-nyilvánult, addig képtelenek leszünk látni őt.

30. Ezért a látszat öntudatra lépett részeinek, az érző lényeknek sincs sem célja, sem oka, sem értelme. Nem küldött minket semmi, és nem vár minket semmi. Értelmet saját álmaink hazudnak nekünk, melyeket a ködvilág vélt összefüggéseiből merítettünk, magunknak kreáltunk. Ha egy isten vár minket, az az isten is mi vagyunk, az is üres és céltalan.

31. Mivel a világ képzete egyben az „én” képzete, ezért ha egyszer felébredsz, és az „én” képzetét elengeded, a világ képzetét is el kell engedned, tehát minden kapaszkodód elveszíted. Ne csapd be magad, ne építs várat levegőből. Igen, ha felébredsz, akkor nem halsz meg, ezt mondják a bölcsek, de nem teszik hozzá, hogy azért menekülsz meg a haláltól, mert a világgal együtt még a halál is eltűnik, ahogyan eltűnik az élet, a létezés és a minden. Az illúzióvilág terméke az élet és a halál, tehát a felébredettnek eltűnik a halála, de eltűnik az élete is. Nem marad semmije, és akinek már élete sincs, annak halála sem lesz. Vagy másképpen: aki a halált győzedelmesen elűzte, az hirtelen a semmiben és a semmiben sem találja magát, ahol élet sincs. Nem lehetséges csak a halált elkerülni, és az életet megtartani: vagy mind a kettő megtörténik veled, vagy egyik sem. Ez bizony félelmetes, ezért riadnak vissza még a legbölcsebbek is a halál legyőzésétől. Élet és halál, egy újabb kettőssége a ködvilágnak: aki középen jár a buddhákkal, annak sem élete, sem halála, sem énje, sem nem-énje nincs.

32.  Ha az éned nem-létezésére egyszer ráébredsz, akkor éned nem elhagy, mert ahhoz, hogy elhagyjon, veled kellett volna lennie. Ha életed nem volt valós, halálod sem lesz az, és a létezés csak megtörténik veled, ahogyan születésed is megtörtént. Ha éned el tudna hagyni, akkor létezne, és távozása után ott maradna valami, ami nem ő. Ami ott marad, azt minek nevezzük? Az is egy „én”? Vagy a távozó „én” űrt hagyna, ami be lehetne tölteni. Mivel töltsük be? Egy újabb „énnel”? És a távozó „én” hol kóborol ezután, hova menjen, mit tegyen? Amíg az „énedet” el akarod űzni, addig nevet adsz neki, formát adsz neki, élettel és tartalommal töltöd meg, addig gondod van vele, rajtad lóg akkor is, ha már végre megszabadultál tőle. Ha becézed, dorombolva hozzád bújik, ha elküldöd, kísérteni fog.

33. Mivel az üresség látszat-részei önálló léttel nem bíró, kizárólag egymás viszonylatában megnyilvánuló, önértékmentes komponensek, ezért nem viszonyulhatnak egymáshoz értékkel, megértéssel és valós vonzalommal, mert hiányzik a megismerő és a megismerhető. Csak a három szenv alakíthat ki közöttük ideiglenes kapcsolatokat: önmagukhoz képest vonzónak, elfogadhatónak, vagy taszítónak, kerülendőnek, vagy semmilyennek, semlegesnek ismerik fel az éppen eléjük kerülő átmeneti élőt vagy jelenséget. E kapcsolatok is rövid tartamúak, felületesek, és az észlelő pillanatnyi állapotának megfelelően változékonyak. Ami üres, annak kapcsolatai is üresek. Ami üres, az üreset akar vagy üreset nem akar, üreset ismer fel vagy üreset nem ismer fel. Üres, amikor elindul, és üres, amikor célba ér. Üres a lényege, és üres az útja.

34. Ami valódi, az létezik, tehát kötött, potencialitása korlátozott, ezért csökevényes, sosem lehet teljes. Ami hamis, az nem létezik, viszonylagos, mindene illúzió, tehát kötött, potencialitása csak látszat, ezért sosem lehet teljes. Mindegyik valamilyen, a valódi és a hamis is. Az illúzióból nem a valamilyenné válás a kiút; az zsákutca, csapda, tévút. Az illúzióból nem a semmilyenné válás a kiút; az zsákutca, csapda, tévút.

35. Ha a valóság illúzióvá válik, akkor az illúziók az élők fejében képzetekké, majd valósággá alakulnak. Mindkét valóság valódi és teremtő: a valódi valóság és a képzelt valóság is. Az illúzióból nem a valóság keresése vezet ki, mert értsük már meg végre: nincs valóság! A valóságot kereső örökké a káprázatban ragad!

36. A fogalmat alkotó a fogalom rabja. Az érzést érző az érzet rabja. A gondolatot életre hívó a gondolat rabja. A megoldást találó a megoldás rabja. Az ezek miatt elkeseredő az elkeseredés rabja. A szabadulásról beszélő a szabadság rabja. A rabságról beszélő a rabság rabja. A mindenség keresője a mindenség rabja. A Buddha a Tanításának a rabja. Az Isten az örökkévalóság és a végtelen hatalom rabja. A ………….. a ………….. rabja.