Tél van újra, és én még mindig itt, a szerzetesi cellám magányában ülök. Szobám kicsiny és egyszerű, ablakán nincs üveg, csak két festetlen fatábla, melyeket néha megmozgat és csapkod a jeges szél. Nem védenek a kinti hideg ellen, ezért hát gyorsan kell elköltenem napi egyszeri, szerény étkezésemet, hogy meg ne fagyjon, mielőtt befejezném. Szerencsére a kegyelmedből, istenem, mert megindítottad az apátot irányomban, és hát jószívűségének is köszönhetően kaptam egy szőrmével bélelt takarót, mit magamon körbecsavarva azért mégiscsak elviselhetően telnek a napjaim. Az írás nehéz kicsit, mert az ujjaim megdermednek, de gyakran dörzsölgetve, lehelve őket tudom folytatni a munkámat.

Csak néhány társam lézeng az ódon falak között, mint az árnyak. Ritkán találkozunk, mindőnk inkább a cellájában szorgoskodik. Ki imádkozik, ki inkább mulaszt, és nagyokat szunyókálva próbálja átvészelni a zord évszakot, ami itt a hegyekben különösen kellemetlen tud lenni. Nem is nagyon tudnánk mással múlatni az időt, mint imádsággal, írással, mert a testtel végzett munkára itt, a kövekkel telehintett tájon nincs igény, sem lehetőség, sétálni sem ajánlatos a hófúvásban és dermesztő szelekben, a kolostort javítgatni pedig nem sok értelme lenne, mert már így is csak a szent lelked tartja egyben. Marad számomra a szellemi munka, az elmélkedés, mert az imádság ugyan hozzád emeli a lelket, de a szemlélődés viszont a szellemet, és valljuk be, nekem az utóbbi mindig jobban ment. De hát tudod, mert ismersz, látsz belülről is, hibáimmal és erényeimmel együtt.

Amúgy is vágy ébredt bennem beszélni veled. Beszélni, tehát nem kérni, nem imádni, nem dicsérni, hanem csak eszmét cserélni, vagy inkább kérdezni, hiszen milyen eszmét cserélhetnék én, nyomorult, porból életre lehelt teremtmény veled, hatalmas úr. Tudakolni azokat a dolgaidat, amikre nincs válasz, mert bölcsen és büszkén elrejtetted őket értelmünk elől; firtatni a megismerhetetlen hatalom mibenlétét, konokul faggatni téged, amíg meg nem unod, és nem jelzed szolgád felé, hogy bűnös kíváncsisága egy áthághatatlan határhoz érkezett. Bár úgy vélem, ez a bizonyos határ elég egyértelműen fellelhető, hiszen a szellem előtt mindig üres és rideg marad az ég, és könnyen megtaláljuk a lineát, amin túl úgysem léphetünk. A lelkem pedig, ami, úgy mondják, belőled szakadt és látásodra rendeltetett, bárhogyan erőlködöm, nem talál meg mindig téged. Fájdalmaimban, magányomban mintha jobban éreznélek, és ilyenkor, bocsásd meg, de érezni vélem a te magányodat is. Bár lehet, hogy csak a magam nyomorát, öregedő testem és elhagyott lelkem bánatát találom meg benned. Talán így segítesz, uram, hogy engeded látni magadban önmagam lelkét.

Régóta egyedül élek idefent, és nem kerülhettem el az ördög csábítását, aki minket, szegény szerzeteseket, leginkább a szellemen keresztül környékez. Erős a kísértés, hogy dicsérjelek, és legalább annyira erős a vágy, hogy káromoljalak. Jaj, mivé jutottam, de hát a hideg, a magány és az üres ég, mely fájdalmasan nélkülöz téged, arra indít, hogy ott keressek választ, ahol nem lelhetek. Mert rajtad kívül nincsenek válaszok, de ez vajon mindentudásod bizonyítja, vagy csak féltékenységedről tesz bizonyságot, amivel elzártad előlünk szellemi kincseid edényeit? És miért tetted ezt: magad tekintélyének féltéséből, vagy minket féltettél, hogy beléroppanunk a nagy tudásba? Én hiszem, hogy ha végtelen vagy, nem kell félned tőlünk, mert csak a végesen van mit megragadni, ám a határon túl és belül is uralkodó korlátlan létező oda hátrál kérdéseink elől, ahová akar. Látod, majdnem azt írtam, hogy támadói elől, de hát az már káromlás lenne, ha magunkat olyan akaratként látnám, ki támadhat téged, mindenható.

Körömön belül maradok, na de nem szándékból, hanem kényszerből, mert köröm engem nem csak korlátoz, hanem meghatároz. Ahogyan téged a végtelen. Lásd szívem szeretetét is irántad, de értsd, hogy a meghatározás nem csak a meghatározhatóra, hanem a meghatározhatatlanra is nevet kényszerít. Ha nekünk, kegyelmedből csak láng-lobbanásnyi élet jutott, és ez szorít, hajt és kényszerít minket gyorsan cselekedni, hamar tapasztalni, a haláltól rettegni, akkor téged az örök és a végtelen szorít meg, mert a határtalan talán fenyegetőbb kényszer, és nyomasztóbb, mint a mi sorsunk. Nekünk van szabadulás, ami remélhetőleg az égi országba, hozzád vezet, de neked mi maradt, uram?

Nem keltezem leveleimet, mindegy is, az Úr melyik évében és havában írom ezeket a sorokat, mert bizony a te utadon járó elődeim, és minden bizonnyal az utánam jövők sem fognak máson tépelődni, nem akarnak mást kérdezni tőled, mint ezeket, amiket most én.

Leveleimmel nem untatnálak, és nem is tudom, miért vetem e betűket a papírra, amit bizony néha a könnyeim áztatnak. Csak írok, mert jól esik, mert addig is úgy érzem, beszélgetünk. Téged biztosan nem leplek meg vele, hiszen ismersz úgy, mint ember arra képtelen lenne; még azt is tudod rólam, amit én sem tudok magamról. Ezért hát végül nem neked írok, hanem úgy néz ki, ahogy régen is, és most is, csak magamnak. De azért legyél itt velem ebben a hideg, széljárta cellában, hogy ne legyek annyira egyedül. Bár te mindenhol ott vagy, különben az egésznek semmi értelme nem lenne.

Mára ennyit, uram, de rövidesen újra írok. Most csak imádkozom egyet, vagyis megpróbálom, hátha végre felébred valami a szívemben, hátha ott bent megtalállak, ahol a bölcsek szerint a leginkább jelen vagy. Az én sorsom, nagy bánatom, hogy mindenhol látlak, csak pont ott lellek fel ritkásan, ahol állandóan éreznem kellene jelenléted: a szívemben.

Nem való mindenkinek, amit most elmondok. Talán a legfontosabb tanítás, úgy vegye, aki bírja.

Amíg a legkisebb remény él a szívedben, addig bizton kapaszkodsz, addig lépteid megakadnak, falak tornyosulnak föléd, csalsz és becsapod magad, és magaddal rántod a mélybe a befogható teret. A teljes reménytelenséggel, üres szívvel való sötétbe ugráson kívül egyetlen tett sem vezet el a célhoz. De a célhoz nem vezethet el semmi, mert nincs cél, ezért a világ nem siet, hiszen nincs hová sietnie. Mindig ráér benne élni folyamataiban. Aki siet és célra tör, nem ért semmit; aki reménykedik, nem ért semmit. Aki nem reménykedik célban, mert tudja, nem juthat el sehová, az végre létezik. De ha egy gondolati trükkel, kis csalással él elméjében, és azért nem siet, azért reménytelen, hogy aztán mégis eljusson valahová, nos, az ilyen csaló van a legnagyobb bajban, mert ő ért, és mégis reménykedik. Nem lesz az ilyennek helye sem az ég alatt, sem az égben.

Nem a hétköznapok reménytelenségét hirdetem. Nem javító munkáinkról, építő gondolatainkról, jobbító szándékainkról beszélek nektek, hanem a végső cél ürességéről. A körből nem vezet ki egyenes. Ha lenne végső, örök, nekünk teremtett cél, ha elérhető lenne más, mint ami Van, akkor az eredmény visszamenőleg megsemmisítené az alapot, az utat és önmagát, majd roncsa puszta magában lebegne az idő és tér nélküli semmiben; ez lenne az igazi pokol.

„Reménységem lévén az Istenben, hogy amit ezek maguk is várnak, lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak.” (ApCsel 24,15) Még a szentekben sem találtam meg a szent reménytelenséget. A szeretet, isten-vágy, a töredezett lélek fájdalmának enyhítéséért, az elveszettség gyötrelmének gyógyításáért esedező nemes indulat mind tele van maga-féltő vagy lélek-féltő reménnyel. De még a legtisztább, a csak mások szenvedése felett érzett bánatban, a mások megváltására szomjúhozó tiszta lélekben is ott lobogott a mennyek felé célzott remény. Cél és remény, akadálya minden szent működésnek, minden betöltekezésnek, gátja a világot helyén tartó csodálatos működésnek.

„Mert nagy én rajtam a te kegyelmed, és kiszabadítottad lelkemet a mélységes pokolból.” (Zsolt 86,13) Remegő imádság, megalázó imádás, könyörgés és maga-akarás! Jajgató, félelem-szülte szeretet! A szent, feloldó elengedésnek a rossz-reménytelenség csak a maga-féltés okozta szánalmas, görcsös, pokoli változata, a bölcs, maga-bíró, az üres harmóniát belátó tiszta reménytelenség torz testvére. Aki öröklétért imád hatalmat, lealacsonyítja azt is, és önmagát is. Hogyan szakíthatnánk ki magunkat, és csak magunkat a mindenségből? Rész és egész, az összes rész és az összes egész együtt örvénylik és közösen nyugszik, alap és mennybolt híján önmagán, mi őbenne, és ő mibennünk. Hogyan szakadhatnánk ki, csaló reményünket beváltva, a végtelen változásból? A szent reménytelenségben elengedjük hamis kapaszkodóinkat, minden undok, fertőzött reményünket, de valóban az összeset, a kapottat, a szerzettet és a készítettet is.  

„Szerzetesek, egy olyan Dhammában és Fegyelemben, mint ez, világos, hogy a Tanítóba vetett bizalom helyesen irányuló, a Dhammába vetett bizalom helyesen irányuló,” (Cúlasíhanáda Sutta) Az attól való aggodalom, hogy az ember hiába keres, törik, gyötrődik, nem éri el a célját, a gyakorlás akadályává növekszik. Ennek ellenszere a marok kiengedése, a javak szétszórása, a lélek kilélegzése a puszta semmibe, az otthontalanságba, és a hősies bátorság, ami bármiféle cél képzetéről képes lemondani. A lelkében és szellemében felnőtt ember el tudja fogadni létezése értelmetlenségét, és ha még bölcsességet is szerzett, akkor képes az így beállt csendben megtalálni nyugalmát és egyensúlyát. Nincsen semmi baj, mert ahogyan cél nincs, ahogyan remény nincs, úgy veszteség és pokol sem létezik.

Az utazás az élet, a megérkezés a halál. Folyamatosan törekedni reménytelenül, mindig munkálkodni és gyakorolni cél és tervek nélkül, de sosem törődni eredménnyel; elengedni minden elhatározást, és hagyni spontán megtörténni, de mégis tenni; mindez nehezen érthető. Mint a víz, mely folyamatosan munkálkodik és koptatja a követ, de mégsem határozta el soha, hogy elkoptatja azt. A Nap süt és melegít, de nincs ebben szándék; az élet halad, de nem tart sehová, és soha, egy pillanatra sem táplál reményt. A cél túl absztrakt, és alaposan megnézve nevetségesen gőgös ahhoz, hogy élvezhető legyen, ám az utazás folyamata csupa tartalom és szépség.

Az univerzum alapvető természete minden mozgékonysága, rideg szenvtelensége és kegyetlensége ellenére nem a harc, hanem a viszonylagosság. Nincsen benne szándék, hiszen nincs benne kivívható győzelem, elszenvedhető vereség, sem elérendő vagy elveszejthető cél. Minden cél csak valami formát öltött abszolútum végső kiteljesedése lehetne egy egyenes út utolsó pontján, de a természetben semmi sem utolsó és meg nem haladható. Még az isten is körben forog önmagában, hát még a belőle áradó részek; ha valami képes lenne célra törve a hiányos darabokból készet és teljeset alkotni, az az isten, de mivel mindenben immanens lényegként határain belül rejtezik, nem kell eljutnia sehová. Aki ért, nem siet; aki lát, nem remél; aki felszabadult, nem fél többé az igazsággal szembenézni.

„Mert reménységben tartattunk meg; a reménység pedig, ha láttatik, nem reménység; mert amit lát valaki, miért reményli is azt?” (Róm 8,24) Szent reménytelenség, hozzád szólok: világosíts meg minket, a sok küzdő, kereső embert, hozz nekünk nyugalmat; szabadulnánk meg szorongattatásainktól, mentesülnénk végre aggodalmainktól.

„Ez a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.” (Cúla-dukkhakkandha Sutta) Minden születő a létbe hullva kapkodni kezd. Élelem, levegő, biztonság, csak ez tölti ki elméjük már öntudatlan korukban, és az értelembe érve sem változnak semmit. Alakítanak, cipelnek, roskadnak, húzzák-vonják az anyagot és a szellemet, és ahogyan a szent anyag mozog és alakul, úgy alakulnak vele ők is. Sosem szakadnak el a sártól és gyarló aggodalmaiktól, sosem látják meg létük szent értelmetlenségét, csodálatos céltalanságát. A remény hívei előtt a teremtés mindig okból hull másik okba, következmény éleszt következményt, és e mindent átfonó láncolat gúzsba köti őket; így élik át a reménytelenséget, ami démonuk és pokluk lesz. Reménytelennek látják a szabadulást az okok és következmények láncából, letaglózza, és végül megfojtja szerencsétleneket a meghaladhatatlanul bonyolult szövevény. A magunknak szőtt, a remény tüzével táplált, forrongó világ ellentétei valóban feloldhatatlanok. Minden születő a létre hullva kapkodni kezd, és kapkod, megragad, tervez és bukik haláláig.

A világ nem áll, de nem is mozog. Nem siet sehová, tehát nem kell rohannia, és mivel a végtelen időben nincs változás, nincs cél, ezért el is lazulhat, és elengedheti aggodalmait. Aki képes a világ mélyben rejlő, örökre nyugodt, mozdulatlan-mozgó természetével összhangba simulni, az felszabadult; a tudat világossága nem más, mint ennek a megértése.

„ha leszállok a pokolba, jelen vagy” (Szent Ágoston) A pokol reménytelenségében megvalósuló, el nem múló istenszeretet is telve van titkolt reménnyel. Az ember képtelen hazug remény nélkül élni; amíg lélegzik, amíg nem lelte meg buddha-természetét, amíg éber tudatának birtokában van, addig minden mozdulata, gondolata, érzelme csordultig telt reménnyel. Az emberek úgy hiszik, hogy reménykedni csak a megváltásban és a mennyekben lehet, de a haláltól rettegő lény hajlandó kárhozatba is hullni, csak meneküljön. Persze nem akar az alvilág iszonyában ragadni, de mivel nem érti még a földi, hétköznapi reménytelenséget sem, ezért a pokolba magával viszi az isten képmását, szeret és bízik, hátha ő lesz, kinél megtörik a rend, és kiragadtatik a remény nélküli birodalomból. Minden jobb a megsemmisülésnél.

A sietség, kapkodás, célratörés azonnal megtermi az aggodalmat, felborítja a békét, és bár a remény élteti, elkerülhetetlenül a szívekbe plántálja a reménytelenség iszonyatát. Minden, ami a kapkodással, kapaszkodással, a balga reménnyel együtt jár, megmérgezi a föld erejét és az ég tisztaságát. A reménykedő rettegő annyira haza akar találni, hogy nem leli többé otthonát. Ám a szent reménytelenség megengedi a létezésnek, hogy rendezett és boldog legyen; elengedi a szorítást, hagyja fellélegezni a teremtményeket, tiszteli és ünnepli az isteni rendet. A szent reménytelenség békét sarjaszt a pillanatból, és megengedi kicsinynek és nagynak egyaránt, hogy otthonára ismerjen abban, amiben éppen tartózkodik. Aki nem találja otthonát helyében és jelenében, aki elrúgja azokat, hogy mást keressen, az a világ egy darabját bemocskolja és megtagadja.

Az igazság nem kettős, de az embereknek ez is, mint minden más, kétféleképpen magyaráztatik: a névvel és formával bíró élők reménytelensége bizony valóban felszámolandó, ellenszere a munka, és rongy ember, aki nem tesz megszüntetéséért; ez a hétköznapok igazsága. A teremtés végső reménytelensége viszont szent és az egyetlen valóság, elérendő, nemes tudás, alapvető rend; ez a magasabbrendű igazság. Aztán a két igazság eggyé válik, összecsendül, kioltódik, elhalkul, csenddé válik: nincs cél, emiatt nincs miben reménykedni, ezért nincs reménytelenség.

A 293. bejegyzés végén megállapítottuk, hogy a Kettős Igazság buddhista tanítása nem azt mutatja fel, hogy létezik kettő elkülönült valóság, hanem azt, hogy egy sincs. De közben azt látjuk magunk körül, hogy létezik valóság, és léteznek igazságok. Olyanok, amilyenek, elmúlnak, megbuknak, felemelkednek, hiszünk bennük, aztán csalódunk, de ettől még vannak és léteznek. De akkor miért nevezi kettős igazságnak a buddhizmus azt, ami valójában az „igazság” dekonstrukciója, tehát megkérdőjelezése és bizonytalanná tétele?

Az igazság, mint a buddhizmusban annyi minden, különvált hétköznapira és magasabbrendűre. De a szétválasztás számtalan módon megvalósulhat ezen kívül. Fogalompárokat alkotnak, az igazság tekintetében, csak példaképpen, a következők is: értelem-érzelem, igaz-hamis, jó-rossz, előrevivő-hátráltató, emberi-embertelen, természetes-természetfeletti stb. Pl. a hétköznapi tudat igazságnak a tapasztalhatót, használhatót érzi, de egy buddha tudatállapotában mindez már nem válik el a nem-tapasztalhatótól és a haszontalantól. De ehhez még buddhának sem kell lenni, elég álmodni, meghalni, vagy megfigyelni a mikro- és makrokozmoszt, a hozzánk képest túl kicsi vagy túl nagy jelenségek világát, és látjuk, hogy a tapasztalhatón túl még végtelen világok nyílnak. A Kettős Igazság tana ezért csak egy eszköz, egy módszer, mint tulajdonképpen az egész buddhizmus. Az út elején járó gyakorlók számára komoly segítség, kapaszkodó, mankó, mert képesek lesznek elkülöníteni a hétköznapi, majd egy idő után a magasabbrendű igazságot a hamisságtól, a nemest a nemtelentől, és később, mikor ez a szemlélet már akadállyá válik, elhagyhatják a többi kapaszkodóval együtt. Az „úton járás” helyett szándékosan nem a „fejlődés” szót használtam, mert az újra csak a haladás, halmozás, valahová jutás képzetét keltené.

A Buddha is beszélt a két elkülöníthető birodalomról, de kifejtette azt is, hogy ez a tanítás, miként ő maga is, csak tutaj, és a folyón átkelve már nyugodtan eldobhatjuk. Tehát az igazságot, mint objektivitást megvizsgálja, és megállapítja, hogy nem jelenthető ki róla semmi örök, szétszedi, majd darabjait tanítássá formálja, hogy módszeresen segítsen előre haladni a világosság felé, de merre? Hát arra, ahol majd megértjük, hogy az igazság dekonstruálva ürességgé válik, nem örök, és nem jelenthető ki róla semmi objektív, végső minőség. A képzetet annak üresség-természetével leplezi le.

A vallásokban élesen el szokás különíteni a helyest a helytelentől, a jót a rossztól, az igazságot a hamisságtól, de buddhista nézőpontból (hiszen a buddhizmus nem vallás) ez értelmezhetetlen. A Buddha sokat beszél elkülönítésről, sok fogalmat és igazságot konstruál, ilyen pl. a Négy Nemes Igazság és a Nyolcrétű Nemes Ösvény. A buddhista alaptanítások is az igaz és hamis elkülönítésére épülnek, de fontos látni, hogy a Buddha emberekhez beszélt, szavakat és emberi fogalmakat használt, mert saját élményét, a megvilágosodást nem tudta átadni követőinek. Azt ugyanis lehetetlen, de mivel egy megvilágosodott számára a megvilágosodáshoz való eljutásunkat elősegíteni az egyetlen feladat, ezért fogalmakat, neveket és formákat alkalmazott.

A Kettős Igazság tana tehát útmutatás és tutaj, mert a valóságot nem lehetséges megfogalmazni, elmondani, csak átélni. Persze ez egy csapda, amibe a keresők gyakran beleesnek: az átélést összekeverik az élménnyel, ám az érzelmek és gondolatok a szavakhoz és fogalmakhoz hasonlóan asszociációkban, kötött formában működnek, és hiba lenne azt hinni, hogy a szavakon való felülemelkedés után az érzelmek világában megtalálható az igazság. A lélekben csak a szamszára, a kauzalitás másik arcát találjuk. A fogalmi gondolkodáshoz hasonlóan a szeretet és a bölcsesség csak a megismerés egy-egy módja, és bár nyilvánvalóan vannak a hétköznapi és bölcs gondolatok között minőségi különbségek, de a minőségi változás, bármilyen mértékű, nem válik egy határon túl buddhai megismeréssé.

A buddhizmus nem ontológiai alapú, vagyis nem a létezés okait, módját, lényegét igyekszik megismerni. Akkor már inkább hermeneutika, vagyis az értelmezés módját vizsgálja, amennyiben elmondja, hogy a szenvek miként tévesztik meg a létezőket a valóság felismerésében. De sokkal inkább episztemológia, tehát inkább foglalkozik a megismerés feltételeivel, határaival, a megismerés módszereivel, és kevéssé foglalkoztatja a megismerhető.

Ám még az előzőeknél is sokkal inkább a buddhizmus egy tanítási módszer, ráadásul nem egy, hanem összetett, alapos és bárki számára elsajátítható módszer-gyűjtemény, metódus, sőt, inkább metodika.

131. Komikus, hogy a látszatot azok az élők építik, akik aztán képtelenek részt venni benne. Az illúzió, természete szerint, birtokba-vehetetlen, hiszen csak köd és hamis mérték, egymásba ömlő és minduntalan szétszakadó dharmák pillanatokig formát alkotó tömege. Az életben maradás, a létezés, így a látszatvilág létezésének feltétele a folyamatos építkezés, fenntartás, de aztán az építők kizáródnak művükből, semmit nem kapnak valódi lényegéből, hiszen nincs lényege. Látszólagos közös értékei távolítják el egymástól az embereket, és állítólagos közösségeik lesznek széthúzásuk melegágyai. Mintha önérték-mentessége éppen abban nyilvánulna meg, hogy minden jelenség csak a legtávolabbi ellentétének hazugságában képes megnyilvánulni, mintha minden csak akkor nyerhetne súlyt, ha a legalább ugyanakkora ellensúlyát mutatjuk fel helyette, mert amint igazságát keressük, szertefoszlik.

132. Az ember az egész életében álomban él, melybe ismeretei gyarapodásával már nem öntudatlan ájul belé, hanem egyre inkább szándéka szerint. Beléhull az illúzió világába, majd aláhull, mert oldódni és eltűnni akar. Megrémíti a megértés lehetősége, retteg a kívülrekedéstől, menekül a felismerés, és a vele járó felelősség alól. Inkább panaszkodik, törik, szenved, és kívül keresi a hibást az ördögi erőkben, és a megváltást az isteni hatalomban. Úgy hull alá rabságába, mint ahogyan reményeinek is lábai alá fekszik, megtörve méltóságát, eltékozolva erejét. De életében néha, a nagy események során, mikor szembesül a halállal, a szeretet múlásával, magánnyal, betegséggel és reménytelenséggel, néha ilyen alkalmakkor kénytelen egy időre szembenézni a valósággal. Aztán rögtön menekül vissza a látszatvilágba, a felejtésbe, mert a valóságot olyannyira mélységes fenyegetésnek ismeri fel, aminél még a halál is kevésbé rémíti. Persze lehet, hogy az a bizonyos valóság nem is valóság, de akkor is: milyen reménye lehet egy olyan fajnak, amelyik a saját maga alkotta igazságon kívül alkatilag képtelen befogadni bármilyen alternatívát? Amelyik csak szélsőséges megrázkódtatásai során képes szembesülni valami mélyebbel és általánosabbal? És amelyik ezt tudja, elfogadja, de két megrázkódtatás között újra és újra elfelejti?

133. Írtam már, hogy a dukkha, a szenvedés, kizökkentség ellentéte nem a boldogság, hanem, mivel általános törvény, csak önmaga, tehát a dukkha ellentéte, amikor nincs dukkha. Az életet egy időre alapjaiban felforgató megrázkódtatások kizökkentik az életet, tehát kizökkentik a kizökkentséget. A primer szenvedés felerősödik, és annyira eluralja a tudatot, hogy összesimul rokonával, a szenvedésmentes boldogsággal. Egy kicsit megszűnik a dukkha, és az ember tisztábban lát. Mit tanácsol ilyenkor minden barát, családtag és ismerős? Azt, hogy felejts, gyógyulj meg, és térj vissza a „normális” életedhez. Húzd vissza a szemedre a fátyolt, töröld ki elmédből a felismerést, merülj el újra a ködben. Térj vissza közéjük, hullj alá a helyedre. Mintha csak az ördögtől kérnénk tanácsot, ő sem árthatna jobban.

134. A megismerés, az ismeretek gyűjtése fontos az út elején, de a hagyományos ismeret-halmozást nem javasolta a Buddha. A nemes megismerésről beszélt. A szamszára tökéletes átvilágítása, a végtelen tudás egy tudatba halmozása ugyan min változtatna? És mit jelent a szamszárán való felülemelkedés, amit az ismeret-halmozás reménytelen vállalkozásával szemben szoktak a bölcsek javasolni? Semmit, üres beszéd. Hogyan lehetne bármit teljesen megismerni, ha éntelen és viszonyított? Hogyan lehetne valamin felülemelkedni, vagy alá, oldalra, a tíz irány bármelyikébe mozdulni hozzá képest, ha a helye meghatározhatatlan? Hogyan lehetne elfogadni vagy megszüntetni az ürességet? Csak annyira, mint hazavinni vagy átugrani a délibábot.

135. Locsogás, üres beszéd. Mint amit éppen most olvasol. Járom körbe a semmit, hogy összegyűjtsem, ami nem mondható el róla, ha már megnevezni lehetetlen. Szándékkal teszem, de nem céllal.

136. A világ sosem ismerhető meg, már maga az elgondolás is képtelenség, de nem anyagának és összefüggéseinek végtelen bonyolultsága miatt, hanem három okból. Az egyik ok, hogy minden dolgot és jelenséget csak egy nála nagyobb tudat képes megérteni, amit egy még nagyobb tudat, és mivel e folyamat határtalan, a megismerhető is végtelen. A másik, hogy a megfigyelő tudat is a világ része, de önmagát nem értheti meg, hiszen nem nagyobb önmagánál, ezért a teljes megismerés kizárt. A harmadik, talán a legkevésbé nyilvánvaló ok, hogy a világnak nincs egyetlen kijelölt és maradandó pillanata sem, folyton változik egyben és részleteiben is, ezért a világot nem, csak annak mozgását lehetséges megfigyelni. A múltját már nem látjuk, a jövője kiszámíthatatlan, a jelene pedig pont most, és minden másik pillanatban is éppen múlttá válik.

137. Mondja a buddhizmus is, hogy tartózkodj a jelenben. Nehezebb kérdés ez, mint a megvilágosodás, ugyanis nincs jelen. A jelen a múlt és a jövő közötti pillanatnyi állapot lenne, de a múlt és a jövő között semmi nincs, mert minden pillanat egyszerre múltja a következő, és jövője a megelőző pillanatnak. Amit a hétköznapokban jelennek hívnak, az csak lelassított, ellazultan szemlélt idő. Ha lenne jelen, akkor nem lenne igaz a mindenre kiterjedő mulandóság gyémánttörvénye. Ezért a jelent ne az idő fogalmi keretei között akard megteremteni; mint minden valódi megértéshez, ehhez is ki kell húznod magad a fogalmak ingoványából.

A minap hallgattam egy előadást a légkörről és az éghajlatváltozásról. Az előadó szemléltette, hogy a földtörténeti korokban milyen extremitások fordultak elő az időjárásban, de még a nyugodtabb évmilliókban és évezredekben is folyamatos kilengések alakították. A hógolyó-földtől a forró tengerekig bejárta a bolygó az összes éghajlati szélsőséget, de azon belül, kisebb mértékekben is állandó volt az ingadozás. Megfigyelhető, hogy ha az egyik irányban kilengett az időjárás, azonnal korrigáló folyamatok indultak be. A szén-dioxid háztartás, a kőzetek, a vízkörforgás, a felhőképződés, vulkánok, élőlények, mind a rendszer részeként megváltoztatták viselkedésüket, és a dolgok rendeződni kezdtek a másik irányba, hogy aztán túlműködésük egy ellentétes szélsőségbe ragadja a rendszert. Képtelenség megmondani, hogy a jelenlegi változások jók-e vagy rosszak általában, hiszen nincs egy stabil viszonyítási pontunk, vagyis nem lehet megmondani, melyik az a kitüntetett egyensúlyi pillanat, az a „jó” éghajlat, amihez képest eltér a mostani. Csak magunkhoz viszonyíthatunk, annyit tudunk kijelenteni, hogy nekünk megfelel-e a környezetünk.

Egy traumatológus főorvostól tanultam, hogy járásunk nem más, mint folyamatos harc az orra esés ellen: az egyik láb hátulról meglöki a testet, ami előre dől, mire a másik láb gyorsan eléje kerülve támaszt, a testsúly átbillen a támasztó lábon, ami szerepet cserélve a másik lábbal előre lök, és így tovább, a test halad. Egyetlen pillanatra nincs egyensúly, folyamatos a korrigálás a két oldal között, minek eredményeképpen kialakul egy funkció, és megvalósul egy működés. Így szabályozódik a testhőmérsékletünk, a vérnyomásunk, a hormonháztartásunk, a vérünk elektrolit-tartalma. Soha nincsenek nyugalmi állapotban, egy pontban, hanem egy optimum körül ingadoznak. Maguktól elindulnának egy szélsőség felé, de a test időben korrigál, és egy másik szélsőség felé löki őket, majd vissza. Némely folyamat esetében még a hozzávetőleges optimum intervalluma sincs általánosan meghatározva, mert a vérnyomás, a hormonok, az elektrolitok mennyisége, aránya függ a testi igénybevételtől, a külvilág körülményeitől.

De így, állandóan igazodva, újraértékelve, a pillanathoz alkalmazkodva, külső erőknek kitetten keringenek a bolygók a csillaguk, az elektronok az atommagjuk körül. Ezen elv mentén forog a víz és minden anyag a bolygón, terjed a sugárzás az űrben. Termodinamikai tétel, hogy a természetben egy általános törekvés hat az egyensúly felé, ami azonban nem azt jelenti, hogy az szükségszerűen létre is jön. Bármely magára hagyott termodinamikai rendszer egy idő után látszólag egyensúlyi állapotba kerül, amelyből önmagától nem mozdulhat ki, és belsejében olyan folyamatok fognak lejátszódni, melyek az egyensúly felé mozdítják, ám ez az egyensúly mindig dinamikus, azaz ha a makroszkópos paraméterek változatlanok is, molekuláris szinten állandó mozgás, változás van, csak ennek statisztikus eredője lesz állandó. Ez biztosítja, hogy az egyensúlyban levő rendszerek azonnal képesek reagálni a külvilág hatásaira. A le-Châtelier - Braun elv mondja ki, hogy ha egy (dinamikus) egyensúlyi rendszerbe beavatkozunk, a rendszer erre úgy reagál, hogy a külső hatás mértékét csökkentse, tehát dinamikusan.

Egy rendszer egyensúlyi állapota csak egy kitüntetett állapot a sok lehetőség közül, amit egy időre felvehet, majd ami beavatkozás hatására átalakul egy másik állapotba, amely majd a megváltozott körülmények között igyekszik az új, megváltozott egyensúly megszerzésére. A tudósok régóta elhagyták a „természet egyensúlyának” a gondolatát, de az emberek továbbra is szívesen merülnek el ebben a romantikus gondolatban. A metafora ma is él és működik, mindenütt megjelenik: az emberi kapcsolatokban, a szépség és egészség megőrzésében és harmóniájának keresésében, az egyetemes kultúrában. Ez a fajta hit nagyon régi, és szerves része a kultúránknak, még a tudósok körében is évszázadokon át tartotta magát a természet egyensúly-koncepciója. E megközelítésben a természet és ember ősi romlatlansága, valamiféle aranykor előzte meg a történelmünket, és vagy az ember megrontott belső késztetései, vagy valamilyen ártó szándékú külső erő hatására bomlott meg ez a tiszta szimmetria. Az aranykort pedig azóta is keressük, ki itt a földön, ki azon túl. Az a felfogást, hogy a természet harmóniában létezik, már az ókor is magáénak vallotta. Hérodotosz görög írót lenyűgözte a ragadozó és a zsákmány közötti látszólagos kiegyensúlyozott kapcsolat. Cicero hittel támogatta ezt az elképzelést, és a teremtő bölcsesség bizonyítékaként népszerűsítette. Az emberek, a hétköznapok főleg képtelenek szabadulni ettől a gondolattól.  Kétféleképpen közelítik meg: az egyensúlyt néha törékenynek, finomnak és könnyen megzavarhatónak ábrázolják, máskor épp ellenkezőleg, a természet egyensúlyát olyan erősnek látják, hogy önmagában is képes kijavítani hiányait és elhajlásait.

A természet egy dinamikusan változó rendszer, melyben a változás állandó. Soha nem statikus. Néha hosszabb ideig, akár százezredekig úgy tűnik, mintha a bomlás és építkezés finom, megbonthatatlan egyensúlyban támogatná egymást a szépség és hasznosság érdekében, de a kényes harmónia mindig felborul. A Föld borzalmas kihalási hullámokat élt át története folyamán, melynek általában azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy végleg letörlik róla az életet, mely időszakokat aztán virágzó élettől dús évmilliók követték.

Semminek nincs optimuma, mert minden csak máshoz viszonyítva értelmezhető. Nincs kiemelhető biztos pont, és aminek nincs optimuma, sem biztos alapja, sem biztos középpontja, annak egyensúlya sincs, hacsak nem nevezzük az építő és romboló erők adott pillanatban kiegyenlített hatásait egyensúlynak. De még a kiegyenlítettség ideális időszakaiban sem látunk valódi egyensúlyt, mert ha a jelenség, dolog, rendszer általánosságban nyugodtnak is nevezhető, alaposan megvizsgálva, részleteiben már biztosan dinamikusan változó. Az alrendszerekben, és azokat tovább bontva a mélyebb, egyre apróbb részletekben egészen biztosan megtaláljuk a szélsőségek felé lökő, valamint az onnan újra és újra visszarántó erőket.

Ám ez nem csak a fizikai mikro- és makrovilágra igaz, hanem az emberi pszichére és a tudatra is. Sem a boldogság, sem a félelem nem tudja végleg elragadni az ember lelkét, mert mindkettőt kontrollálja a tanult megfelelés, a szocializáció, és az ebből képződött önkontroll. Bár az ember pszichéje annyira finom, bonyolult, ezért érzékeny és ingatag, hogy kóros esetekben képes önmaga ellen fordulni, de még ezekben az esetekben sem éli át a végtelen, tovább nem fokozható reménytelenséget. Ha más nem marad, valamilyen alaktalan, megfogalmazhatatlan, oktalan remény mindig marad, legalább a halál nyugalmában, remény a nem totális megsemmisülésben, abban, hogy a halál csak menekülés, és nem az örök vég. De ettől eltekintve a hétköznapi esetekben a psziché működése még egyszerűbb: egy nagyjából egészségesnek és elfogadottnak gondolt, a közösségbe belesimuló állapotot fenntartó középtartomány körül szabályoz, úgy, mint bármely más működő élő vagy élettelen rendszer. Lenyesi a túl boldog és a túl szomorú hangulati kilengéseket, és még a legnagyobb örömteli vagy tragikus események során is igyekszik az elfogadott hangulati tartományon belül maradni.

Az orvostudomány azt teszi a testtel, amit a pszichológia és a vallások a lélekkel. Mindkettő valami optimumhoz igazít. Az orvostudomány ezt nagyon jól teszi, életet ment vele, de a pszichológia és a vallások esetében már fogalmazhatunk meg kritikát. A pszichének ugyanis még inkább meghatározhatatlan az optimuma, és főleg az egyensúlya. A pszichológia és a vallások ezért gyakran nem az ember valódi és végső érdekében cselekszenek, bár tagadhatatlan a gyógyító szándékuk, hanem az embert az aktuális társadalmi elvárásokhoz igazítják, legyenek azok bármely embertelenek. Ha az ember nem tudja elfogadni helyzetét, és akár könyörtelen körülményeit, akkor felmerül a kérdés, hogy szabad-e megtanítani neki az alkalmazkodást?

Most értünk el jelenlegi írásunk témájához, az ember egyensúlykeresésének reménytelenségéhez. Minden szellemtudomány és vallás az ember egyik leghőbb vágyának a terméke: egyensúlyt és értelmet keresünk, mert az értelmet valami végső összhangban, valami beteljesedésben, egy nemes, fokozhatatlan cél megvalósulásában látjuk. Egy nagy, végső conclusio reménye tartja meg „egészségben” a lelkünket. A reményt, bármilyen őrült is legyen az, képtelenek vagyunk elengedni, és törjük, alázzuk magunkat és egymást, hogy beleférjünk kimódolt, illúzió-alapú világunk rekeszeibe. E lezáró, isteni következtetést pedig csak egyensúlyban bírjuk elképzelni. De mi ez az egyensúly? Az erők kiegyenlített összhangja, vagy éppen az erők kioltódása, egymásban való megsemmisülése? A tökéletes zenei összhangzat, vagy éppen a kifogástalan, örök csend? Mi az az egyensúly, amire feltettük minden reményünket?

A Buddha a Második Nemes Igazságban a dukkha okának a szomjat nevezi meg. A szomj a nemtudás és minden ebből következő problémánk oka. Ám hajlamosak vagyunk a szomjat a rossz, a szerintünk, vagy egy isten szerint nem megfelelő dolgok iránti vágyódással azonosítani, és elfeledkezünk arról, hogy a dukkha oka minden vágyódás! Mivel nincs optimum, csak adott helyzetnek, törvényeknek megfelelő, viszonyított tartományok, és azok hozzávetőleges középpontjai, mivel nincsenek jó és rossz erők, nincs le és fel, előre és hátra, ezért nincs megnevezhető és elérhető egyensúly sem! Elérhetetlen a létezők ősi, belénk kódolt vágyának a tárgya, nincs végső kapaszkodó, nincs tökéletes cél vagy állapot, melyet elérve megszűnik majd a szomj, és elmúlik a dukkha! Nem a Második Nemes Igazság, a szomj (tanhá) megnemesítése, beteljesítése, megváltása, mederbe terelése, egyensúlyba szelidítése oldja fel az Első Nemes Igazság, a dukkha mindenre kiterjedő egyetemességét, hanem annak belátása, és igen, a reménytelen keresés, a kilátástalan önáltatás elengedése. Nincs külső megváltás, és nincs a belsőnek egyensúlya.

A valódi megértéshez el kell engednünk önmagunk fontosságának képzetét, és legfőképpen azt a nyilvánvaló tévhitet, hogy a világnak egy nagy, titkos értelme és célja van, mely felé velünk együtt halad. E képzet örökké rabságban tart és lealjasít. El kell engednünk továbbá a valamiféle végső, nagy rendbe vetett hitünket. Nincs rend, mely objektív, örök, bonthatatlan és mindennek a közepén, tökéletes egyensúlyban és egységben létezik. Ha ezeket leráztuk magunkról, végre szabadok, súlytalanok leszünk. Az egyensúlyba vetett csalóka hitünk nélkül, teher nélkül, elérve buddha-természetünk aztán végre azok lehetünk, amik valóban vagyunk: egyensúlytalanok.

Sok tudományos kísérlet vizsgálta a tudatos döntés mechanizmusát az emberben. Ilyen volt Benjamin Libet kísérlete, amiben megállapította, hogy a tapintásingereket felvevő receptorok által jelzett, és az agy elsődleges érzőkérgében már megjelent információhoz képest a tudatosulás fél másodpercet késik, vagyis előbb reagálunk a tapintásingerre, és csak aztán értesülünk a mozdulatról. Egy másik kísérletben a saját kezük felemelésére kellett az alanyoknak parancsot adniuk. Ekkor az agy mozgatókérgében megjelenő utasítás hatására indul el a mozgás. A parancsot, az úgynevezett készenléti potenciált, a kéz mozgását és magát a szándék elhatározását is műszerekkel mérték. Megállapították, hogy sorrendben először a készenléti potenciál, tehát a mozgásra való felkészülés jelent meg, aztán született meg az elhatározás, majd következett a mozgás, ám az alanyok úgy érzékelték, hogy először döntöttek, aztán mozgatták a kezüket. Lobotómián átesett betegek, kiknek a két agyféltekéje egymástól függetlenül működik, végrehajtják a két agyféltekéjükre érkező utasításokat, jól asszociálnak, de később nem ismerik fel saját döntésüket, mert ugyan jól választanak, de automatikusan, tudattalanul, és döntésük nem tudatosul bennük. Tehát mérhető, hogy nem csak a döntést előzi meg a cselekvés, hanem ráadásul ezt nem is érzékeljük, és döntésünket később visszatekintve korábbinak látjuk, mint az állítólag általunk előidézett jelenséget. A tudatosság csúszását a működéshez képest már számtalan kísérlet bizonyítja.

Fél másodperc persze nem sok, de a tény, hogy cselekvéseink után következnek a döntéseink, hogy cselekvéseink után észleljük azok megtörténtét, hogy a tudat később nyugtázza azt, amiben nem vett részt, az énünkkel, és annak a világot felfogó képességével kapcsolatban vet fel kérdéseket. Megállapítható, hogy soha nem a jelenben tartózkodunk, hanem minden pillanatunk a fél másodperccel korábbi állapotot érzékeli. A másik megállapítás, hogy az összes tevékenységünket, még a hirtelen döntést és reagálást igénylő tetteinket és gondolatainkat is, az agyunk automatikus módon végzi el. Nem kérdez a tudatosságtól, mielőtt dönt, és ugyanígy nem kér segítséget, mielőtt egy gondolatot megfogalmazna, és mondatot összerakna, egy felvillanó érzést útjára engedne. Mikor a tudatunk észleli, hogy egy mondatot kimondtunk, egy poénra frappánsan reagáltunk, egy érzés elöntött minket, az már megtörtént.

Persze felmerül a kérdés, hogy a tudatosulás késése, a tény, hogy a döntéseink meghozatalához, a lelki-értelmi reakcióink végrehajtásához nincs szükség a tudatunkra, azt jelenti-e, hogy az „én” nem vesz részt saját működésében? Hiszen a tudatosulás számunkra, a fel-tudat számára való későbbi megjelenése még nem jelenti, hogy a mélyben, az al-tudatban, ami az öntudat számára hozzáférhetetlen, nem vesz részt énünk a kognitív és érzelmi folyamatok elindításában. De az egyértelmű, hogy amit tudatosulásnak nevezünk, vagyis a tudatunkban megjelenő, számunkra is valósággá váló jelenségek, mire értesülünk róluk, egyfelől már megtörténtek, másfelől már mi is érzékeltük, döntést hoztunk róluk, és reagáltunk is.

A működést, érzékelést, döntést és reagálást az agyunk öntudatlan, automatikus része végzi. Ugyanúgy kimaradunk a folyamatból, ahogyan az emésztésünk és kiválasztásunk irányítását és folyamatos felügyeletét sem bízza agyunk a tudatunkra. Az én, a lélek és a szellem ezek szerint nem vesz részt az irányításban, hanem utólagosan kap értesítést minderről, mikor a már megtörtént események és az elme döntései kis késéssel tudatosulnak. Ebből a szempontból mindegy, hogy ez a késés fél másodperc vagy fél nap; a lényeg az utólagosság, az eltelt idő mindössze az agy működésének időszükségletéről, gyorsaságáról ad információt.

A tudat másik fő funkciója ebben a folyamatban, hogy visszadatálja az eseményeket, és azt az illúziót kelti a tudatosság számára, mintha ő fogalmazott, döntött, gondolt vagy érzett volna már az esemény előtt. Mintha a tudatosság, az „én” végezte volna a tevékenységet, és mintha az övé lenne az események, tehát saját működése feletti kontroll. Ebben soha nem hibázik, minden pillanatban így jár el, és ezt egy kis célzott önfigyeléssel magunk is felismerhetjük; csak figyeljük meg kimondott mondatainkat, és vegyük észre, hogy olyan mind, mintha utólag hallanánk mi is, a hallgatóinkkal együtt, és látni fogjuk, hogy nem tudjuk elkapni születésük pillanatát.

A kísérletek és a hétköznapi tapasztalataink azt mutatják, hogy ha valamit végrehajtottunk, amellett utólag és automatikusan el is köteleződünk, és tudatunk mindenképpen talál rá racionális magyarázatot, ha törik, ha szakad. Ezek az utólagos magyarázatok aztán vélemények, elvek és hitek formájában alapjaiban határoznak meg minket. Persze felmerül, hogy baj-e, ha a tudatosulás késik, de a döntést, bár tudattalanul, de mi hozzuk meg? Nem tudom, de most nem ezt a kérdést vizsgáljuk, csak megállapítjuk, hogy döntéseink, gondolataink és érzéseink tudattalanul születnek, és a tudatosság a működésünk feletti kontroll és elemzés helyett az utólagos magyarázatok összeállítására hivatott, és arra, hogy az éber tudatunktól függetlenül létrejött döntést és cselekményt racionalizálja és elfogadtassa velünk.

Természetesen ez az üzemelési gyakorlat, mint általában a testi működés, ésszerű. Sem a vegetatív funkcióinkat ellátni, sem mozogni, sem működni nem tudnánk, ha minden cselekedetünket tudatos döntésnek kellene megelőznie, de látjuk, hogy az elme ilyen funkciója és működési módja annyira általános, hogy a lelki és szellemi területre, a gondolataink és érzelmeink körére is kiterjed. Azt is látjuk, hogy a tudat utólagos igazoló funkciója annyira általános és alapvető, hogy bármire talál magyarázatot. Szerencsére szinte minden gondolatunk és tettünk kiszámítható, hétköznapi és megszokott, könnyű rájuk folyamatosan kiállítani az igazolásokat, és csak nagyon ritkán kénytelen a jól bejáratott rendszer egy irracionális cselekedet miatt improvizálni. Talán a tudat és az öntudat misztikuma sínyli meg kissé ezt a felfedezést, hiszen így szemlélve mintha nem lenne más, csak egy önigazoló gép.

A tudat mibenlétének meghatározására számtalan tudományos elmélet született, ezek most nem tárgyai a beszélgetésünknek, mert mi a működésével foglalkozunk. Egy elmélet szerint a tudat egyáltalán azért alakult ki, az az egyetlen funkciója, hogy igazolásokat gyártson tetteinkre, mert a túl erős emberi intellektus nem tudná elviselni a létezés, és így abban önmaga végső értelmetlenségét. Utólag magyarázatot kell találnia múltjára, és reményt kell éreznie jövője iránt. Annyi bizonyos, hogy a tudat, melyen most az éber és észlelt öntudatot értjük, valamint a magasabbrendű idegi tevékenység, az elme, az érzelmek és gondolatok szülőhelye különvált, és mintha az „én” ki lenne hagyva saját, a testtől és érzékelésétől független, lelki és szellemi életéből is, nem csak a testi funkcióinak felügyeletéből. Mintha az a gőg, amivel a testi folyamatokat lenézzük, és az alacsonyabb rendű agyi működésre bízzuk, indokolatlan lenne, hiszen a magas, nemes, a többi faj közül minket kiemelő lelki és szellemi működésünk sem lenne befolyásunk alatt. Mert ha a tudat nem dönt, nem gondol és nem érez, csak utólag, rutinszerűen igazol, akkor mire terjed ki a hatalmunk? Ha a gondolkodásunk és érzelmeink ugyanúgy a mély, ismeretlen tartományokból indulnak, és függetlenek tőlünk, mint az emésztésünk és az ürítésünk, ha az „én” azért ébredt öntudatra, hogy legyen, aki utólag magyarázza a nélküle zajló eseményeket, mert a világ egy anyagi és szellemi evolúció lélektelen és végső értelemben értelmetlen folyamata, akkor mi az az „én”, aminek a meghaladására a Buddha figyelmeztetett?

Az állatok, főleg a gerinctelen, primitív fajok, kizárólag öntudatlanul működnek. Minden tettük előre kódolt, reagálásuk génekkel programozott, és nincs bennük egy olyan tudatosság, ami utólag kontrollálna és igazolna. Ez a fajta öntudat teljes tisztaságában csak az emberben található. De a genetikai parancsunk vajon más-e, mint az állatoké? Nem más. Két fő küldetés mozog bennünk is, ugyanúgy, mint a többi fajban: túlélni és szaporodni, vagyis továbbadni a fajra jellemző genetikai kódot. Ha még tovább egyszerűsítjük, a túlélés is csak azt a célt szolgálja, hogy az információ átörökítése és megőrzése biztosítva legyen, tehát végül egyetlen célunk van nekünk is: továbbadni a DNS-t, terjeszteni a kódot. Ám az emberi elme rendkívül erős és bonyolult, ezzel együtt ingatag és érzékeny is. Hitet, reményt és magyarázatokat kell adni számára, hogy hajlandó legyen szaporodni. Lehet, hogy a tudat csak ennyi, és nincs más szerepe.

Az már csak érdekesség, és nem tartozik szorosan a tudat természetének megismeréséért folytatott gondolkodásunkhoz, hogy az emberi DNS mindössze 1,2 %-a kódol emberi fehérjéket, továbbá több mint a fele nem is emberi, hanem vírus és baktérium gén, amik a törzsfejlődés során kerültek belénk. A többi gén javarésze szintén fajunk kialakulásának ősi homályából származik, többnyire funkciótlanok. A főemlősök genetikai állományától 1%, a fejlett gerincesekétől néhány százalékban tér el a miénk. Génjeink jó része gond nélkül felcserélhető az állatokéval. Mi ezt az információcsomagot adjuk tovább generációról generációra, és testünk, elménk ezt védi meg mindenáron. Felmerül a kérdés: mi irányítja a tudatot? Milyen döntéseket igazol utólag olyan következetesen a tudatunk? A magzatban, az anyaméhben a csíravonalsejtek az első pillanattól kezdve elkülönülve és fokozott védelemben fejlődnek. Belőlük lesznek az ivarsejtek. A szomatikus (testi) sejtek, tehát minden, ami nem hímivarsejt vagy petesejt, messze nem részesülnek ilyen óvó figyelemben. A szülők, az anya biológiai, evolúciós feladata a szoros, testi értelemben is a genetikai információ különös védelme és a továbbörökítés biztosítása, a faj egyedszámának bármi áron való növelése. Látjuk, hogy a mi evolúciós programunk és mindennapi működésünk ebből a szempontból semmiben nem különbözik bármely más élőlényétől. Végső, mélyen kódolt cél vezet minket, melyek parancsa belénk vésődött: add tovább az információt! Az élet egyáltalán nem számol az egyedekkel, lényegtelen a létezésünk, és nem csak azért, mert céltalan és értelmetlen a világ, és benne a létezés, hanem azért is, mert az egyén élete és halála nem érdekli az életet. Célunk nekünk sincs, csak funkciónk: továbbadni a kódot.

Az emberi tudat persze képes mindezt belátni, és a többi fajjal ellentétben képes ellenállni a biológiai parancsnak. Látszólag. Ugyanis a felszínen képesen vagyunk kijátszani a belénk szervesült kódot, de lent, a mélyben az evolúciós alapkésztetéseinknek végül mindig engedelmeskedünk. El szeretném kerülni azt a félreértést, ami gyakori ennek a problémának a boncolgatása közben: nem látom a tudatot anyagnak, puszta evolúciós terméknek, automatikának, gépnek. Az emberben lévő tudat működéséről beszélünk, arról a lehetőségről, amink van, amivel képesek vagyunk hozzáférni a világhoz. Az eszközről beszélünk, mert az emberi tudat és az „én” eszköz. A megismerési lehetőségeink természetét vizsgáljuk, ezért amikor tudatról beszélünk, akkor azt az adottságot, tudat-típust értjük alatta, amivel fajunk rendelkezik.

Mindez nem szomorú vagy ijesztő, de szükségesnek láttam tisztázni, mert lehetetlen a tudatról beszélni, amíg bármilyen misztikum övezi, amíg célt és értelmet látunk a létezésbe, és főleg, amíg célt és értelmet találunk a saját létezésünkben. Ezt tisztáztuk, hogy folytatni tudjuk az együtt gondolkodást. A zennek az egyik alapélménye az értelmetlenségnek, az ürességnek a felismerése, az okok és célok keresésének feleslegessége, az „én” látszat-mivolta. Akinek ez alapélménnyé válik, szabadságra lelhet. Álljon itt a végén egy kínai zen vers:

„Lu-hegy szitáló ködben, megáradt Cse-folyó.
Míg nem láttam, nem nyughattam a vágytól!
Elmentem, visszajöttem… Semmi különös:
Lu-hegy szitáló ködben, megáradt Cse-folyó.”

Folytatjuk.

Sokat kóboroltam és régen jelentkeztem, de nem vesztem el. Városról városra jártam, szerettem, örültem, csalódtam, veszítettem, de még élek, még keresem a hazámat. Fekete völgyek ragadtak el, ahol alig haladtam, és elmerültem a lélek sötét éjszakájában. Ó, barátaim, jaj, kedveseim, alig találtam ki belőlük, ott marasztalt a mély szurdokok alján a mocsár, a sár. De jártam magasban is, hegyek fénylő fokán, alig-járta ösvényeken, betemetett utakon, egyedül. Nem ismertem meg az alkonyatot, nem értettem a pirkadatot, mert hétmilliárd kalpán át néztem a Napot, és mire a fény belém égett, már nem voltam önmagam.

Soká kerestem az új várost, mert kicsit pihennék, egy kicsit az örökbe nyújtóznék, még akkor is, ha persze nem örök, csak alig felépített, alig kialakított, épp csak elkészült, összetákolt, de nekem megfelel, mert befogad és átölel. Nem készült el, de hát én sem, alig vagyok itt, alig vagyok elegendő. Körbenéztem, és bizony nem az én világom ez, nem nekem készült, de hát ez van, ebben ragadtam, mint a mély völgyekben, mint a magas partokon, hát itt rendezkedem be.

Mindig kincsbe, gyémántba sűrítettem mondanivalóm, ezért korlátozottak a szavaim. Csak akkor szólok, ha az nem fokozható tovább, így talán elfogytak, elfogytam. Nem is erőltetem, soha semmit nem erőltetek többé, rábízom magam a tapasztalhatóra.

Drágám, teremtő erőm, örök kísérőm, hát magunk maradtunk. Itt állunk a végső város falainál, és a kapunál csodát kérnek a bebocsátásért cserébe. Mit adhatnék. Nincsenek csodák, erőm és hatalmam te vagy, amit érzek, amit felhalmoztam, ami benned visszanéz rám. Mit mutassunk nekik, amit még nem láttak bárki mástól. Vegyük elő félelmeim. Azok egyetemesek, de mégis mind az enyém, csodálatosak és felülmúlhatatlanok. Ne félj, kedves, engedd meg a zsák száját, engedd őket burjánzani, kibontakozni, sikoltson, jajgasson, őrjöngjön mind, a zajuk nekem otthonos, beburkoló, félelmes rikoltásuk nekem ölelő biztonság.

A köröttem zajló forgatag elűzött mindenkit, de mi ketten, barátom, lassan az iszonyú hangok közepette megnyugodtunk. Hát ezt tudjuk felajánlani. A város kapujának őre okos arccal nézi varázslatunk. Csodát kértek, és ezt tudtuk adni, zajt, a semmit, szorongást és szenvedést, és a benne rejlő örömöt, az ígéretet, a félelem mélyén rejlő, másoknak alig érthető, befogadó varázst, a keveset a sokban, a bujtatottat a nyilvánvalóban, a fénylőt az éjszakában.

Az őr elfogadta felajánlásunk, és kitárta a város széles kapuját. Kint éj van, bent fénylik az élet. Be sem lépnék nélküled kedvesem, mert annyit vártam, sínylődtem, annyit kerestem ezt a kaput, hogy most visszariadnék. De veled belépek, most talán meglátom, majd együtt megértjük. Vannak bent harcosok, szörnyek, egyszerű polgárok, időtlenek és halandók, az élet által elkerült és megtalált lények, és még nem tudom, melyikhez tartozhatnánk. Lassan átlépem a hatalmas kapu poros küszöbét, és a kinti fényes, csillagos éjszakát felváltja a fényár. Ellepi érzékeim, megvakítja látásom. Ez vagy a menny, vagy csak egy újabb város, ahol a fényt majd váltja sötét és tűz, látomás és romlás. Most nem törődöm ezzel, áthullok a küszöbön.

A dukkháról már rengeteget írtunk. Számtalanszor körüljártuk már a Tanítás alapját jelentő állítást, és kifejtettük, hogy a buddhista „dukkha” fogalom végső értelmében kizökkentséget, nem-helyénvalóságot jelent. Azt a mindenre kiterjedő bizonyosságot, azt az univerzális gyémánttörvényt mutatja fel, hogy a világon semmi nem tökéletes, minden viszonylagos, állandótlan, önvaló-nélküli, és ez a törvény a szamszára eszközeivel meghaladhatatlan, karmikus módon helyrehozhatatlan. A világot nem lehetséges megváltani, mert a dukkha egy illúzióvilágot teremt, ami már csak nem-valóságossága miatt is javíthatatlan. Azt is megállapítottuk, hogy mindennek alapja a Négy Nemes Igazság szerint az illúzióhoz való ragaszkodás, a szomj (tanhá), ami állandóan újraépíti, kizökkenti a tudat által létrehozott álvalóságot.

De azt is megállapítottuk, hogy a dukkha a Buddha, és saját emberi, hétköznapi tapasztalataink szerint a konkrét, primer szenvedést is jelenti. Ez lehet testi, lelki, lehet félelem alapú, mely egyfelől az elmúlástól, másfelől az el-nem-múlástól, a nem-szabadulástól, a létezésbe-ragadtságtól való félelem. Ebben az írásban a legegyszerűbben átélhető, legkézenfekvőbb dukkhával, a testi-lelki fájdalommal és félelemmel fogunk foglalkozni.

Az állatok nem tudnak tartósan szorongani. Veszély esetén menekülnek, emelkedik a stressz-szintjük, de a veszély múltával visszatérnek elfoglaltságaikhoz. A félelem nem okoz kárt a tudatukban, mert a mentális következmények feltétele a magasabb rendű öntudat, amivel nem rendelkeznek. Minél erősebb az öntudat, minél fejlettebb az emlékező, következtető, asszociáló képesség, annál inkább átélhető a szenvedésélmény, annál inkább alakítja a személyiséget, meghatározza a döntéseket és a mentális állapotokat. Minél nagyobb a tudat által elfoglalt tér, minél tágasabb a belátható világ, annál nagyobb ennek az ismert tartománynak a határfelülete, ezáltal rohamosan növekszik a határ túloldalán lévő ismeretlen, félelmes világ mérete is.

Az értelem ijesztő, mert bár egyre több problémát old meg, félelmet old fel, de ezzel arányosan egyre többet teremt is. A vallások, a tudomány, a pszichológia ezt az ellentmondást fel akarják oldani, de ennek ára, hogy az egyént hozzá próbálják idomítani a megismerhetetlen világhoz. Magyarázatokat keresnek, értelmet akarnak látni a létezésben, de a világ mélyen zűrzavaros, kizökkent, lényege által instabil, és a létezés teljesen értelmetlen, ezért a szenvedés nem kerülhető el. A létezés értelmetlensége jó hír. Egy értelmes világban, ahol mind a dolgok, mind mi magunk fontosak vagyunk, minden veszteség tragédia, minden elmúlás visszafordíthatatlan lenne. Folyamatosan fontos dolgok pusztulnának el. A lényegében és végső valóságában értelmetlen és céltalan világban viszont szabadok lehetünk. Nem kell többé szerepeknek, eszméknek, végső, nagy céloknak megfelelnünk, és nem kell a hamis illúzió hazugságait szentségként magunk elé állítanunk, nem kell alakoskodnunk, vágynunk és kötődnünk. A buddhizmus által meghatározott három alapvető szenvről szóló tanítás is összefűzi a szenvedést, mint következményt az elmúlás és az önvalótlanság el nem fogadásával, és látjuk, hogy az állandóság és a fontosság vágya miatti szenvedés az értelemből és az öntudatból, illetve az ezekből fakadó ragaszkodásokból származik.

Az ember el akarja kerülni a szenvedést, ám mivel kevesen értik a szenvedés és a ragaszkodásaik közötti összefüggést, ezért mindig újabb, jobb, kedvesebb, kellemesebb ragaszkodásokban keresik a boldogságot. A világ viszont veszélyes, fájdalmas, kizökkent hely, és még a boldog élet végén is ott vár az elkerülhetetlen halál. Ezért a világhoz ép lélekkel képtelenség alkalmazkodni. Amíg nem valósítjuk meg a nemes bölcsességet, amíg kapaszkodót és értelmet keresünk, addig a szenvedés állandó kísérőnk enyhébben vagy erősebben, néha elégedettségnek álcázva magát. Amíg nem világosodunk meg a szorongás is egészséges, mert a szenvedés azt mutatja, hogy van lelkünk.

Többször kaptam már meg a kritikát, amikor a szenvedés karmikus viszonyok közötti elkerülhetetlenségéről írok, hogy ellene megyek a Buddha tanításának, hiszen ő a szenvedést megszüntetni, a boldogságot hirdetni jött, és célul tűzte ki az érző lények dukkha alóli felszabadítását. Ám mint a Magasztos esetében annyiszor, úgy most is a Tanítás kétrétegű: létezik egy konvencionális igazság (szamvriti-szaccsa), amely nem abszolút, és van egy legvégső, egyetemes igazság (paramártha-szaccsa). Mint nemrég tárgyaltuk, a két igazság között nincs minőségi különbség. A két igazság más-más célt szolgál, más helyzetekben ad megoldást, és más kérdésekre válaszol.

A konvencionális, hétköznapi igazság azt tanítja, hogy a lény jól teszi, ha igyekszik megszabadulni a szenvedéstől, mert aki szenved, az téved. Ám tévedése nem az igazság nem-ismerésén vagy félreértésén alapul, ezért kijelenthető, hogy a szenvedés ellentéte, a boldogság nem az igazság ismeretének következménye. Nincs végső igazság; a boldogság nem más, mint a boldogság utáni kényszeres vágy elengedése, a szomj és a szenvek kiirtása a nemes ösvényen haladva, és így természetes állapotunk, a nirvána megízlelése. Karmikusan boldognak lenni egy öntudatlan, jó értelemben állati állapot, melyben kötődéseink közül elhagyjuk a rosszakat, a jó és nemes késztetéseknek engedünk, és nem tévedünk el többé a kizökkent világ és a saját tudatunk kínálta illúziók között. A hétköznapi ember ezt megértheti, lemondással, önneveléssel, belátással befogadhatja a konvencionális igazságot, és egy boldogabb életet élhet. A boldog élet aztán megtermi számára azt a nyugalmat, amiben már lehetősége lesz belelátni a magasabb tanításba.

Az egyetemes igazság felhagy a világ kellemesre és kellemetlenre, szenvedésre és boldogságra való kettészakításával. Felmutatja, hogy a szenvedés a szamszára kötelező velejárója, elkerülhetetlen, sőt, a dukkha maga a szamszára. Aki a szenvedés elől menekül, az nem hagyhat fel kötődéseivel, hiszen már maga a menekülés, a jó iránti vágy is köt, ezért feltárja a titkot: a szenvedés nem létezik. A dukkha, amit annyi erő, akarat, vágy és munka árán legyőzni kívánunk, ugyanúgy a szomj, az illúzió, tehát saját tudatunk terméke. Persze ezt az igazságot nem lehet könnyen magunkévá tenni, még ha időnként érteni is véljük. Hiszen nem bonyolult, és mikor az ember először találkozik vele, a homlokára csap és csodálkozik, miért nem jött rá magától. Aztán érteni véli, de mégis ugyanazokat a köröket futja, ugyanúgy él, mint előtte. Ugyanis a módszereinken, a látásmódunkon változtatni gigászi feladat, és keveseknek sikerül.

Hiszen rosszul értjük, és rosszul kezdünk hozzá a megvalósításhoz. A kötődések elhagyását elszakadással; az énünkről való leválást önmegtagadással; a hamis tapasztalatainktól való szabadulást az érzékek fegyelmezésével, kikapcsolásával; elhajlásainkat erőszakos kontrolálással; a szenvedés és a boldogság illúziójának megismerését szenvtelen érzéketlenséggel akarjuk elérni. Ám ez lehetetlen és embertelen is. Az ember mindig kötődik, érezni és tapasztalni fog, és ha ezekről egyszer leválik, az nem szabadulás lesz, hanem a halál. Szenveink energiák, erők, tapasztalataink pedig az egyetlen valódi tulajdonaink, az egyetlen lehetőségünk bármit is megérteni, bármennyire torzak és hibásak. Az önmagunkon elkövetett erőszak csak fájdalmat, haragot, ellenállást, vagyis szenvedést szül. Ne kövessük el az önkorlátozás bűnét!

Mind a konvencionális, mind az egyetemes igazság útja egy irányba fut, sőt a két út egy és ugyanaz: bölcsen megfigyelni minden élményünket, nemes éberséggel jelen lenni a pillanatban. A boldogságban felmenni a mennyekbe, a szenvedésben leszállni a poklokba, és mindkét helyen elszakadni a primer élmény saját személyünkre vetített megélésétől, ehelyett alaposan körülnézni. De közben mégsem elszakadni önmagunktól, nem tagadni meg semmit, mint azt a hamis tanítók javasolják, hanem használni az elménket, az érzékeinket, megélni és érezni az élményt, használni a bennük rejlő erőt és energiát.

Totális tévút az érzékektől való leszakadást hirdetni, és szentségnek állítani be az így elért öntudatlan állapotot. Teljes félreértés önmagunk megtagadása, és a szenvek energiáinak elfojtása, ahogyan az élmények adta tapasztalatokban való önfeledt fürdőzés is. Sem a szenvedés, sem az élvezetekre épülő élet nem vezet sehová, hanem mindig a középút, mindenben a középút a megfelelő és nemes. A középút pedig soha nem a két igazság között, középen helyezkedik el, hanem mindkét igazságban és bennünk, önmagunk közepében rejlik.

Igen, akkor ott előadtam. Elétek álltam, milyen jó beszélgetések születnek néha az ilyen töredékekből! Alig született, alig élt, alig halt, és mégis megfelelő témának. Történeteimben keresek valamit, ami ide illik, hézag nélkül, csak úgy, beleilleszthető ritkás emlékeimbe, és általános. Amit majd ti is, és mindenki használni tud, az idők végezetéig. De aztán érzem, rájövök, hogy nincs olyan emlék, olyan benyomás, érzés, sem gondolat, ami használható lenne az örökben. Akkor meg minek törjem magam. Elmentek mind, elmúltok, velem együtt, ahogyan a tengerparton filmezett széplány, a dalban megörökített érzelem, a zen mester által megélt pillanat, a szent által felszínre hozott igazság, az isten által teremtett világ. Valóban, mind mulandó. Mind. Ti is. Beszélhetünk, barátkozhatunk, összekapaszkodhatunk, és együtt pörgünk a semmibe, a lassú. az élet partjait mosó, és lassan elsodró, elhordó, szelíd feledésbe. Barátaim, ennek az egésznek semmi értelme nincs. Soha nem is volt.  Álmaink adták a teret, szerelmünk a kereteket, lelkünk a színeket. Annyit beszéltem nektek az elmúlásról, hogy megértettem. Magányos a születés, és magányos a halál, akár értetted a teremtés természetét, akár nem. Minden mindegy. A pillanatok felhalmozódnak, rádnehezednek, és ha túl sokan vannak, akkor ellep, elönt, maga alá temet, felold, az éterbe lő, amit összehordtál. Tovább adjuk, ami sosem volt a miénk. Örökölt élet, ajándék lelkek. Nem éreztem semmit, ami az enyém lett volna, nem teremtettem, nem akartam, csak azt, mit valami akart általam. Nem szerettem, csak mit szomjam belém plántált. Bocsássatok meg szeretteim, engedjetek el vágyaim, kibogozhatatlan vagyok. Mintha súly lenne minden. Csak szabadulnék. Bár lenne isten, bár lenne törvény, odadobnám lelkem és bölcsességem a célért, és a mindenen túljutó akaratért. Senki nem akarta még ennyire a rendet és a megoldást, és most lassan, teátrális gesztusok nélkül elhamvadva kell megélnem létezésem nyomorult kihunyását. Még ha az isten halna meg velem, együtt hullnánk a semmibe, de csak magam hunyok ki, egyedül, akarattalanul. Ó, ha a bölcsesség valóban jelentett volna valamit! Kicsiny fényvillanás, millió és millió halállal együtt a sötétbe hulló apró fénypont, de a magam színpadán tragédia, komédia, dráma és líra, a magam szőtte történet katartikus befejezése, a főszereplő tragikus aláhullása és felemelkedése, de nem. Alig éltem, ne higgyetek el semmit, felejtsetek el, és éljetek, amíg lehet.

126. Az élőknek a látszat folyamatosan ígér. Ez a létezés egyik alapvető feltétele. Az illúzió valóságának, értelmének, a vágyak beteljesedésének, az örömnek, állandóságnak, akár a puszta létezés folytathatóságának folyamatos ígérgetése az a remény, ami miatt az életet egyáltalán elviseljük. Minden ígéret, ezért minden remény. Még az öngyilkosságra készülő is lélegzik, mert a következő levegővétellel ígéretet kap, hogy elkerüli a megfulladást. Minden időpillanat ráígér az előzőekre, és a legmélyebb unalom állapotában is egy jobb következő pillanattal kecsegtet, de legalább az élet puszta fenntartásával. Az élőknek kevés az élet megőrződése, a puszta túlélés, ezért a körülöttünk lévők, a többiek elfogyasztását, legyőzését, birtokba vételét, a terjeszkedést, uralást, megértést, elfoglalást kell megígérni nekik. A reménynek nem kell konkrétnak lennie, sőt, nem is szabad, mert akkor számonkérhető, és lelepleződik a csalás. Minden következő pillanat óhatatlanul reményteli, főleg nekünk, embereknek, kik az öntudat terhét és a halál elkerülhetetlen tudását cipeljük.

127. Ahhoz, hogy a következő pillanat újra reményteli legyen, a kapott eredménynek, a beteljesült ígéretnek mindig el kell silányulnia. A várt beteljesülés sosem lehet az utolsó, nem lehet tökéletes, mert az élő a jelenben maradna, és talán megértené a Nagy Kerék működését. De a kezei között értéktelenné foszlott tárgyat eldobja, és újra a következő ígéretre tekint, így a teremtés tánca folytatódhat. Minden új ígéret az előző hazugságának a beismerése, ezért a lény kénytelen elkerülni a felismerést, ha élni akar. Ez a szamszára igazi rabsága.

128. Mivel minden ígéret az előző hazugságának a beismerése, ezért minden ígéretnek hívő, a vágyait és beteljesülését azokba helyező, majd az új ígéretnek magát újra és újra elkötelező ember szükségszerűen hazugságokból építi fel magát. Most nem a hamis én valóságának illuzórikus mivoltáról beszélünk, hanem az azt elfedő hétköznapi személyiségről. A fogyasztás, a család, a hivatások, a társadalom és az ezeket megalapozó tevékenységek és döntések túlmutatnak saját hazugság-természetükön; magát az embert teszik hazugsággá. A termelő és fogyasztó ember önmagát termeli és fogyasztja, magát árulja és vásárolja, és mivel magát árucikké degradálja, a társadalmat is csak ebből képes felépíteni. Így a társadalom is csak ígéret, vágybeteljesítés és értékcikk. Kérdés, hogy ez probléma-e. Ha nem ezt tennénk, és a társadalmainkat, benne magunkat nemes eszmékből és szép, emberhez méltónak ítélt gondolatokból építenénk fel, ugyanúgy tévednék, ugyanúgy az ismeretlen tudatalatti és a hamis én okozná a késztetéseinket, ám még a termelés sem működne. Úgy látszik, csak akkor vagyunk képesek az életben maradásra, ha magunkat árusítjuk, és magunkat zabáljuk fel.

129. Nagyon furcsa állapot, hogy a látszatvilág és benne mi, a részei, csak a legnagyobb hazugság ismételgetésével vagyunk képesek elviselni önmagunkat. Nyilvánvalóan minden állandó alapot nélkülöz az illúzió világa, az örök érvényűt képtelen megtartani, de akár elgondolni is, minden stabilitás elképzelhetetlen benne, és ez a legnagyobb törvénye, létezésének alapja. Ugyanakkor öntudatlanul sugározza, az öntudatra ébredt lények pedig keresik, akarják és hiszik, hogy megvalósítható köreiben az állandóság, és tudva, nem tudva, de mind erre teszik fel életüket. Építenek, műveket, utódokat hagynak maguk után, teremtenek és dolgoznak utolsó leheletükig, bíznak, és nem hisznek a halálban, ami elől mégis egész életükben menekülnek. A látszatvilág mindent uraló gigantikus erejű alaptörvényével szemben emelnek egy ugyanakkora méretű, az összes gondolatukat, érzelmüket és tevékenységeiket késztető és irányító hazugságot. Persze érthető, félünk az elmúlástól, de mégis csodálatos belegondolni, hogy miért így alakult a létezés; semmi nem gátolta volna elméletileg, hogy a józan belátásnak legalább a szikrája eleve megjelenjen az öntudatban, és ne kizárólag hazugságra épüljön minden, amit ismerhető.

130. A mulandóság alaptörvény, úgyhogy az Örök hazugságára építettünk fel mindent. A szenvedés, a kizökkentség, a tökéletlenség alaptörvény, úgyhogy a Tökéletesség hazugságára építettünk fel mindent. Az elkülönült önvaló hiánya minden létezőben alaptörvény, úgyhogy az egyedi és haláltalan Lélek hazugságára építettünk fel mindent. Érdekes lenne egyszer kipróbálni az igazságot: ki tudja, lehet, hogy mégis élhető.