Őrizz meg, itt, ahol fáj, tarts meg ezen a világon. Dajkálj, miután megszültél, ölelj a mocskos, véres, létrebújó szertartás után, kísérj végig és fogd a kezem, amikor rettegve kilépek belőled. Itt és most. Őrizz meg itt, őrizz meg most. Tartózkodj a jelenben. Őrizz meg a jelenben. Tarts a jelenedben, legyél velem, vegyél körbe, magasodj fel az égbe, válj környezetemmé, világommá. Különben meghalok.

Farkasok üvöltenek, kutyák csaholnak, őrizz meg köreidben. Miattam kel fel a fény, árva szívem miatt ébrednek a madarak, csodáimra kíváncsi a rejtett teremtés. Sosem volt szebb hasadás, mint a magam szülte, teremtette ébredés. Köreid, határaid magamra öltöm, magamba vonom, testembe építem, és olvadok, zuhanok beléd. A szerelem nem érzés, hanem magam vagyok, eszköze, értelme minden sejtem, zsigerem, gondolatom.

Elképzeltelek, megalkottalak, magammá építettelek, és most összefonódunk. Az anyag felsugárzik, a fény fotonból érzéssé nemesül, hang simít el rezgést, a csoda természetes, mint az álom, és a létezésem te vagy, és a te létezésed én vagyok. Így még nem szerettek téged. Amit érintek, te leszel, amit érintesz, én vagyok. Hát mondd, van-e értelme máshogyan? A beszélgetés, a szeretet összeolvadás, mert azon kívül hideg van, örök dolgok, homály és elveszettség. Annyira sokat gondolkodtam! Oly végtelen ideje várlak! Most hullanék, vesznék, adnék és elfogadnék, forognék a táncban.

Tudom, hogy nincs remény. De azt is tudom, hogy a remény csak egy szó, csak egy szó, mint a többi. Megfogalmaznám, és hát kutattam is, hiszen tudod, érteni akartam, megvilágosodni, de most elengedem és hullok beléd. Az sem érdekel, figyelsz-e rám, észrevettél-e minket, mert vonzódom feléd, gyötrelmes űr, és vállalom következményeidet. Bátor vagyok, mert elfogadtalak. Megvilágosodtam, mert a fény felé fordultam. Felmagasztosultam, mert alázatodba hulltam.

Veled vagyok, együtt vagyunk. Szeress, amíg lehet, mert mindenképpen meghalok, vagy benned, vagy nélküled. Ez sors, de ez tesz értékessé neked és magamnak. Hát nézz, mert már nem sok van hátra. Felmutatom magunkat, eléd terítem magam és társaim sorsát, ahogyan más nem lenne képes rá.

Őrizz meg a létbőlhulló szertartás után, kísérj végig, és fogd a kezem, amikor rettegve kilépek belőle. Őrizz meg itt, őrizz meg most. Tartózkodj a jelenben. Őrizz meg a jelenben. Tarts a jelenedben, legyél velem, vegyél körbe, magasodj fel az égbe, válj környezetemmé, világommá. Különben meghalok.

A világ valóságának, látszat mögé rejtett realitásának színről-színre történő megfigyelésére alkalmatlanok az érzékszerveink és az azok észlelései által felépített kis-tudatunk, de természetesen nem haszontalanok, és főleg nem ellenségeink, akik szándékosan takarnák el előlünk a lényeget (már amennyiben a lényeg és a valóság de facto létezik, és legalább annyira konstans, hogy megismerhető legyen bármilyen módon). Az életben maradáshoz szükség van rájuk, arra a célra fejlődtek ki, amire az élet használni akarta őket. Érzékszerveken hétköznapi értelemben az öt fő érzékelési lehetőségünket értjük, mint látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás; ezekhez illesztette a Buddha hatodikként az elmét vagy tudatosságot. Rajtuk keresztül kapcsolódunk a környezetünkhöz, ám józan ésszel is belátható, hogy a felfogott érzékletek nem azonosak a valósággal: a színek nem léteznek, mert a fény különböző hullámhosszai, a hangok nem léteznek, mert csak a levegő rezgése, az ízek kémiai anyagok, amikre receptoraink reagálnak, tehát a szépség, a zene és a zamat számunkra alkotott, leképezett jelenségek. Ráadásul a befogadott és a részünkre áttranszformált érzékletek a tudatunkban megjelenő hatással, képekkel, benyomásokkal sem azonosak, mert az érzéssé alakított rezgést, visszaverődő fényt, kémiai anyagot tovább kell alakítani olyan élményekké, amit tudatunk megért és felismer. Nagyon helyes, hogy a jelenségeket megtanultuk leképezni, valóságukat számunkra is befogadhatóvá alakítani, mert különben nem csak hogy nem értenénk a világot, de létezni sem bírnánk benne.

A Buddha csoportosította a létezőket közös tulajdonságaik, ismérveik alapján, hogy bemutassa, hogyan érzékelünk, és érzékleteink hogyan módosulnak, torzulnak, mire eljutnak a befogadóhoz (36. bejegyzés). Sőt, tovább ment és jelezte, hogy mivel a befogadó semmi más, mint érzékszervi tapasztalatainak, majd az ezekből származó előítéleteknek és emlékeknek az összessége, ezért az öt halmaz torzítja az érzékelésen kívül magát a befogadót, az ént is. A torzítás ez esetben nem negatív jelző, csak ténymegállapítás: a befogadó nem torz vagy hibás lesz az öt halmaz és az érzékszervek sajátos, merev szabályainak megfelelő működése során, hanem tévedni fog, azaz a valóságot tekintve nemtudásban (avidjá) fog élni.

A tudat, mint az előző alkalmakkor megállapítottuk, késik a tetthez képest, ám látjuk, hogy ha jelen lenne a cselekmény pillanatában, sőt, ő lenne az elindítója, az akaratot megfogalmazó és tetté fordító erő, akkor sem látná a valóságot, mivel az öt halmazon átszűrve tapasztal. Tehát a valóság megismerésére irányuló erőfeszítéseink során négy kérdéssel, problémával biztosan találkozunk:

- Érzékszerveink a környezetről nyert érzékleteiket jelentősen, alapjaiban átalakítják, a fotonokat képpé, a levegőrezgést dallammá, vegyületeket ízzé és illattá, nyomásingert simogatássá. Kérdés, hogy ezzel a működéssel megfelelni szeretnének-e énünk elvárásainak és korlátolt értelmezési lehetőségeinek, vagy maga a leképezés módja és korlátai alakították ki az emberi személyiséget és az ént?

- A létezők tulajdonságaik alapján csoportba rendezhető öt halmaza külön-külön és együtt is átalakítja a valóságról alkotott képünket. A kérdés ugyanaz, mint előbb: a deformálás a hozzánk való igazodás alázata, vagy a természeti törvényeknek való megfelelés kényszere?

- A tudat késik a tetthez képest, ezért a megismerésre leginkább alkalmas szervünkről kiderül, hogy nem dönt, nem akar, csak utólag kontrollál és igazol.

- A negyedik ok kakukktojás, de teljesen adekvát: létezik-e egyáltalán az az objektív valóság, ami megismerhető, vagy a téves, torz megismerési módunk el sem engedhető, hiszen az általa kreált hamis, de legalább létező rendszeren kívül nincs is semmilyen valóság?

A fenti tények nem a világ természetéről beszélnek nekünk, még csak nem is valamiféle rejtett lényegünkről, hanem tudatosságunk működéséről. A világ áramlik, a dharmák egymásba folynak, folyton változnak, mi pedig tudattalanul működünk és reagálunk. A bennünk zajló testi, lelki és intellektuális folyamatok egy része a tudatosság szintjére emelkedik, és ezt hisszük akaratnak vagy gondolatnak. Így válik igazán érthetővé a mondás, miszerint ismerd meg magad, és megismered a világot: kimondott szavainkat mi is utólag halljuk hallgatóságunkkal együtt, gondolatainkat mi is utólag értelmezzük, akár csak mások szavait, ezért magunkat úgy tanulmányozzuk és fogjuk fel az érzékszerveinkkel és az öt halmaz segítségével, mint másokat. Az értelmezés, a tudatos megértés a gondolat után következik, akkor is, ha az a saját gondolatunk. A tudatosság fénye csak a kontroll, a tapasztalatok levonása és a jövőbeni reakciók programozása miatt szükséges. De nem lennénk közelebb az igazság megfejtéséhez akkor sem, ha a tudatunk lenne az eredeti mozgató akarat, mert a megismerési eszközei torzítják a valóságot.

Tehát ténylegesen a működő, reagáló, sőt az intellektuális, szellemi és lelki valóságunk tudattalan, és az „én”, amit magunkként ismerünk, a tudatos és éber önmagunk, ami magára ismer, és a tudat fényében észleli önmagát, nem hoz döntéseket, hanem utólag kontrollál és értelmez. Mellékterméke az életnek, egy eszköz, ami fejlettebb kognitív, lelki funkciók ellátását teszi lehetővé, ezáltal evolúciós előnyt szerez: társadalmat, családot, munkamegosztást, szeretetet, empátiát tesz lehetővé.

Tudatos az, akinek önfegyelme van, aki kontrollálja ösztöneit, érzelmeit, gondolatait. Az állatok is képesek erre, minél fejlettebbek, annál inkább. Az állatoknál ez a képesség egyértelműen a túlélést szolgálja, ezért feltételezhetjük, hogy az önmagára reflektáló, ezért már a sötét, állati tudatot a fényes öntudattól elválasztó vonal fölé emelkedő emberi tudat is hasonló okokból jött létre: túlélni, nyerni, uralni akart. Ki is emelkedett a fajok közül, de látjuk, hogy késztetései és tettei végül is nem különböznek az állatok tetteitől, csak az eszközei mások: a fajfenntartás ösztöne a szeretet, szerelem; a közösségteremtés, a túlélési esély növelése az empátia; a közös célok a szocializáció, nemzeti, faji öntudat; a kis közösségek előnyei a családi kötelékek és a hűség; a biztonságkeresés az identitás-építés, elköteleződés képében lépnek elénk.

Az ember öntudata evolúciós előnyt adott, de ennek ára a tisztább szellemet uraló erősebb káprázat, sokkal bonyolultabb én-hazugság, mert csak ez képes kordában tartani a szellem destruktív és öndestruktív erejét. Ezt hívjuk elmének, léleknek. A valódi megismerésre az embernek sokkal több lehetősége van, mint az állatoknak, cserében sokkal nagyobbak az elé tornyosuló akadályok, mert az én, a lélek és a személyiség, mit az érzékszervek, az öt halmaz és a tudat kitartóan épített fel benne élete első pillanatától fogva, kozmikus erejű, és az élet védelmében, annak szolgálatára teremtve nem engedi önmaga lebontását. A lebomlást ugyanis halálként értelmezi.

Ezért az egyetlen lehetőség, hogy ezzel a gigantikus erővel, amit összefoglalóan „énnek” hívunk, ki kell egyeznünk. El kell hárítani az egyetlen valódi okot, ami miatt az „én” mindvégig ragaszkodni fog tévedéséhez: a halálfélelmet, az elmúlás rettenetét. Ha ez a gát elhárult, ha az „én” már nem fél a haláltól, akkor lehetséges vele egyezkedni, és megértetni, hogy nem származik abból semmi baj, ha elengedi a káprázathoz kötő görcsös ragaszkodásait.

Egész éjjel hánykolódtam a fekhelyemen, mert nem hagytak nyugodni a véghez és a végsőhöz, mint áthághatatlan határhoz kapcsolódó gondolataim. (Ez is az ember önzése, amiért nem csodálatos teremtésedet szemléli hálával telt szívvel, benned gyönyörködve, hanem saját végétől rettegve feledi szépségedet, helyette önmagát gyötri és téged zaklat.) Egyszerű szerzetesként úgy gondolom, az bizonyos, hogy a te befolyásod nem ott ér véget, ameddig a mi képzeletünk terjed, mert ami nekünk határ, az neked még bőségesen birodalmadon belüli tartomány. De te meddig terjedsz? Mert azt könnyű kijelenteni, hogy határtalan vagy, ám a határ fogalmát a ráillő szóval mégiscsak te teremtetted, tehát magadnak is te szabtál határt. Ha van neked is vég és a dolgoknak vége, akkor az választóvonal, mely felosztja a teret és időt előttire és utánira? Mi van azon túl, és ha nincs, hát az neked jó-e, uram? Boldog vagy-e így, vagy lehetsz-e te boldog, avagy boldogtalan? Érzel-e bármit is nélkülünk, vagy ahogyan mi benned érzünk mindent, úgy te mibennünk? Lehet, hogy mi kellettünk neked, hogy a határokon belül végre tapasztalhasd azokat az érzéseket, melyeket a határtalanságban lehetetlen. Mi lennénk… az érző lelked?

Ha nincsenek határok, akkor a dolgok vagy körbeérnek, és a kör szélei osztják fel belsőre és külsőre a mindenséget, vagy szétsugárzódnak és a végtelenbe rohannak; ekkor ott van tér és ott van létezés, ameddig a szerte rohanó jelenségek érnek. Ha mindezt te tartod egyben, istenem, akkor könnyen lehetséges, hogy ránk, végtelen kicsiny pontokra a hatalmas világodban, már nem maradt időd. A mi elménkkel felfoghatatlan teremtésed lényege és testi-lelki méretei; nem firtatom tovább, mert úgysem érthetem.

Korlátozottnak teremtettél minket uram, és lelkemre mondom, jól is tetted, mert hiszen nem tudnánk élni végtelen hatalommal, de még végtelen lehetőségekkel sem, hiszen még tágasságunkkal, a nekünk rendelt térrel sem tudunk mit kezdeni. Torzsalkodunk, elégedetlenkedünk, háborúzunk és vesződünk, de még ezeknél is nagyobb baj, hogy bármennyi észt is adtál fajtámnak, bizony ostobák maradtunk. Nem láttam még olyat, aki élni tudott az ész neki szánt adományával, és azt mindig helyesen használta, és elméje, lelke erejével képes lett volna megfékezni ártó, de akár jobbítást óhajtó ösztönét. Ha együtt vagyunk, bár gyakran jót akarunk, de sokszor romlásra jutunk, mert ellene tartva parancsodnak romlásig szaggatjuk a világot. De azért felmerül bennem egy kérdés: mi a hatalom végtelensége? Mit jelent a korlátlan lehetőség, amivel te, uram, hitemre rendelkezel? Hiszen ha nem hinnék ebben, és már a gondolatot is elűzöm magamtól, félve ítéletedtől, akkor azt kellene gondolnom, hogy te nagyobb, mérhetetlenül nagyobb vagy nálam, de még neked is határt szab valahol a végtelen.

Tudod, istenem, ez persze nem lenne akkora baj, mert hiszen a végtelen talán csak egy szó. Annyival nagyobb vagy minálunk, hogy mennyeket tudtál teremteni, és azt benépesíted majd bűntől tisztított lelkeinkkel, és határtalan, számunkra beláthatatlan távolságokat tudsz nekünk mutatni, ezért mi észre sem vennénk, hogy a térben feloldott véget nem érő távolság, az időben a beláthatatlan messzeség, a szellemben az elgondolhatatlan eszme már eléd is korlátokat emel. Talán valóban a legjobb, ha nem ismerjük a hatalmas szavak értelmét és erejét, és nem látjuk, amit te látsz, és jaj, uram, amitől talán még te is félsz. De kérlek, egyszer segíts megértenem, hogy miért pontosan ott húzódik a határ nekünk, halandóknak, legyen az növény, csúszómászó vagy ember, ahol azt fajunk értelmi lehetőségei megszabják! Miért onnantól tilalmas a továbbhaladásunk, ameddig képességeink elérnek, és ez vajon azt jelenti-e, hogy rejtve van előttünk valami? És a rejtett vajon azért tilos nekünk, amiért az első emberpárnak az a bizonyos fa, mert romlásunkat jelentené a tudás, mit a határon túl elérhetnénk, vagy csak azért, mert szent önkényed így rendelkezett?

Egyáltalán, uram, és kérlek, ne haragudj, hogy nehéz, konok fejem a dolgaiddal foglalkozik, de nem hagy nyugodni a kíváncsiság, hogy mit jelenthet valójában a korláttalanság. Mert ha a minden dolgok felett való uralmat, és az azzal járó felelősséget, akkor bölcsen tetted, hogy elzártad előlünk, mert még saját dolgainkkal sem bírunk, hát még minden dologgal egyszerre. De ha valami jót jelent, amitől többek, nemesebbek lehetnénk, ami lehetőséget adna a szerkonyhádba való betekintésre, az örök boldogságra, a legnagyobb tudás megszerzésére, akkor… Jaj, mit teszek, mit gondolok, mit merek, bocsáss meg, és kérlek, felejtsd el oktalan kérdéseim, hiszen most sem tettem egyebet, mint arról firtattalak, hogy én, a sárféreg, a nyomorult teremtmény megistenülhetnék-e! Bocsáss meg, és kérlek, ne ez alapján ítélj engem, hanem lásd szívem tiszta indulatait és sötét tudatlanságomat, hozzád való hűségemet. Hidd el, nem szeretnénk megistenülni, megrémülnénk a lehetőségtől, csak félünk a haláltól, és a hozzád való felemelkedésben a sötét iszonyattól való menekülés útját véljük meglelni.

Mi elmúlunk istenem, ezért is olyan nagy a bizalmunk benned, mert félünk a sötét semmibe hullni. Eléd tesszük lelkünket és beléd helyezzük hitünket, mert mi mást tehetnénk! Rajtad kívül egyéb reményünk sincs, sőt, rajtad kívül egyebünk sincs. Hisszük, hogy te nem múlsz el, de megint csak az ördög nyila az oldalamba fúródik, és kérdezlek: mit jelent a soha el nem múlás a te esetedben? Azt még az én gyönge eszem is megérti, hogy az idő ura is te vagy, azt is te teremtetted, hogy a dolgok, az élők és mi, választott teremtményeid kezdeti tompultságunkból, mag-állapotunkból a te fényed felé növekedhessünk. Te felül állsz az idő folyásán, tehát az örök neked mást jelent, mint nekünk. De mi mérte ki múlhatatlanságod, amíg nem hívtad létre magát az időt? Az idő híján az örök is mozdulatlan, és abban talán nem észlelhető a létezés még az örök urának sem. Szívem megindul, és furcsa, merész érzés ébred kebelemben: úgy gondolom egyszerű lelkemmel, hogy ott talán féltél, uram. Mi is tudunk magányosak lenni, és teljes különállásunkat felismerve elkeseredni, vágyunk másokhoz kapcsolódni, de fel sem tudom fogni, mit élhet át az a hatalmas lélek, aki azért van egyedül, mert senki sincs az egész süket, üres, mozdulatlan semmiben rajta kívül! Már attól megfagy a szívem, ha csak megpróbálom elképzelni. Csendesen mondom neked, hogy olyankor szeretlek a legjobban, mikor ebbe belegondolok, és legszívesebben magam menekítenélek ki felfoghatatlan egyedüllétedből. Mert bizony velünk nem vagy kisegítve, szentem: akkora vagy, hogy hiába teremtettél féltékeny szívvel minket magadnak, nem lehetünk a társad, és csak számtalan olyan lelket nyertél, kik maguk is remegve beléd kapaszkodnak.

Mára zárom soraim. Telefirkáltam öreg betűimmel már sok lapot, hogy nyugvást leljen forrongó lelkem, de csak még erősebb lett bennem a kétség. Nem baj, amit elkezdtem, most már befejezem, mert hiszem, hogy te vezeted a tollam; a saját kezeddel, vagy a rontás szellemén keresztül, mert az is te vagy. Áldassék a neved, bármely alakod is öltöd föl előttem!

138. A látszatvilágban a jelenségek állandóan kiemelkednek a többiek közül, majd alábuknak, közben egy másik emelkedik fel ideiglenesen. Olyanok, mint a forrásban lévő, sűrű étel buborékjai. És ilyenek az élők is: emelkednek, süllyednek, megjelennek, aztán eltűnnek. Nem csak a nagy egész viselkedik így, és nem csak egyes létezők, hanem a részletek is egy élőn belül: az ember is feltűnik valahol, kitűnik valamiben, egy másikban süllyed, egy következőben pedig alulra kerül. Így megy ez. A folyamat során a viselkedés egy mintát követ. Az emelkedő először szétszakítja a világot, mert ezt kívánja az érdeke. Széttépi jóra és rosszra, önmagára és a többiekre, nyertesekre és vesztesekre. Az emelkedő lesz a jó és a nyertes, természetesen. Aztán, mikor a csúcsra ér, érdeke lesz a létezés homogenizálása, saját szabályainak, látásmódjának elterjesztése és általános törvénnyé emelése. Ehhez erőt alkalmaz. Aztán fordul a kerék, süllyedni kezd, ekkor újra szétszakítja a dolgokat, mert ebben az állapotában szövetségesekre van szüksége, akik mások, mint ellenségei. Ilyenkor a világot már újra csak a jókra és rosszakra szakítva képes értelmezni. Mikor eléri süllyedése mélypontját, félni kezd, mert erőtlen, a világ újra egyesül tudatában, és testvérként, egynemű közösségként látja a létezőket, miközben ellenzi a harcot. Érzi gyengeségét, ezért elutasítja az erőt. A kerék forog tovább.

139. Mindenki a jóra vágyik, sőt, a legnagyobb jóra és a boldogságra. De a jó teremt. Persze, jó érzést, nevetést, gazdagságot, örömöt, de mivel a jó nem egyensúlyi állapot, hanem véglet, ezért mindig megteremti az ellentétét is. A kis jó kis rosszat, a nagy jó nagy rosszat hív életre. Persze nem mindig ott, ahol ő van, lehet, hogy a bolygó másik felén, lehet, hogy ugyanott, de más helyzetekben. Ez nem sorsszerűség, és karmának, istennek nincs köze hozzá, ez csak matematika. Az egyensúly, az átlag nehézkes és unalmas törvénye, kiszámítható és általános. Mint a piac: semmi nincs ingyen, valahol, valaki mindig kifizeti a jószág árát, és nem mindig az, aki hazavitte.

140. A karma nem olyan ostoba és olcsó, mint sokszor magyarázzák. Közös előnyünk és terhünk, együtt cipeljük. Van, aki egész életében gazdag és boldog, más végig szegény és szerencsétlen. Leggyakrabban jóból és rosszból is jut mindenkinek, de látjuk, hogy aránytalan az elosztása az emberek között. A „jók” nem nyerik el jutalmuk, a „rosszak” nem nyerik el büntetésük. Időnként látjuk, hogy az egyikkel jó, a másikkal valami rossz történik, de ez nem égi jóvátétel, csak esemény. A kiegyenlítettség nem a mi fogalmaink szerint, nem ilyen ócskán és együgyűen működik. Még csak nem is nagy távlatokban, a nagy egészben egyenlítődik ki a számla, hiszen a világ nem ismeri a jót és rosszat, ezek csak a mi fogalmaink. Rejtett csatornákon, viszonylatokban rendeződik az egyenlet, ami sem nem kozmikus, sem nem csodálatos, és még csak nem is isteni, és főleg, jaj, micsoda ostoba feltételezés, még csak nem is igazságszolgáltatás. Egyszerű matematika, csak következmény, semmi más. Az igazságszolgáltatáshoz két dolog hiányzik: az igazság általános érvénye, ami persze reményeink szerint a saját elképzelésünk szerint alakul, és valaki, aki ezt szolgáltassa a mi „rendkívüli”, drága személyünk számára.

141. Minden nemzedék magában látja a történelem végét, és mind úgy érzékeli, hogy az eddig lefolyt történelem azt a célt szolgálta, hogy az ő ideje elkövetkezzen. Mikor gyerekként hallunk a megelőző korokról, úgy tekintünk rájuk, mint a jelenlegi, létező kor szükségszerű előzményeire, és nem tesszük hozzá gondolatban, hogy a mi cselekedeteink egy jövendő korban szintén csak előzmények lesznek. De így gondolkodik a legtöbb értelmes felnőtt is. Mikor magunkra nézünk, úgy ítélünk, hogy az univerzum kialakulása, a biológiai korszakok, a földtörténeti korok, az emberi történelem mind-mind a mi előzményünk, tehát valahol értelme és végkifejlete vagyunk mindennek, ami eddig történt. Részben igaz, de ezt minden pillanat elmondhatja magáról. Meg is teszi, a látszatvilág minden momentuma és mozzanata úgy ébred fel, mintha végső cél és értelem lenne, és a múltját látva sem gondol a jövővel. Az ember az ismert legértelmesebb lény, mégsem képes átérezni a múltat, amiben ő még nem létezett; és képtelen átérezni a jövőt, amiben ő már nem lesz. Ebből a szempontból a jelenben tartózkodik, de ez nem a bölcsességét bizonyítja, hanem az énközpontúságát, a képesség hiányát, ami segítene neki túllátni önmagán. És ez a képesség hiányzik minden élőből és élettelenből, amiben az „én” képzete felmerült.

142. Különbek-e azok a jelenségek, akikben nem merült fel az „én” képzete, ezért nem magukat teszik meg mércének? Nem, ők csak öntudatlanok. Ha lenne énjük, ők sem viselkednének másként. Amikor az „én” elhagyása a tudat elvesztését is jelenti, azt nem bölcsességnek, hanem megsemmisülésnek hívják.

143. Romantikus elmék az állatokat dicsérik, mert nem ölnek szórakozásból, nem gonoszkodnak élvezetből, és nincs bennük rosszakarat. Mintha erkölcsösebbek lennének, mint mi. De ez nem az érdemük, csak a helyzetük. Gyenge bennük az „én”, és alacsony az értelem szintje. Erkölcsről csak értelmes lények esetében beszélhetünk; az erkölcsöt sárba tiporni csak az tudja, aki művelni is képes. Szeretni csak az tud, aki képes a gyűlöletre. Önmagát az áldozhatja fel, aki egyébként képes másokat áldozatul dobni önmaga helyett. Az énjét csak az vetheti le, akinek van!

144. A jó és a rossz tudása, a szélsőségek ismerete, a jelenségekkel való bánás képessége annak tulajdona, akiben megjelent a világos „én”. Az erkölcs, a jó és a rossz meghatározása nem fajhoz vagy egyénhez tartozik, hanem képességhez. A felismerés képessége és a felismert alakítása felett szerzett hatalom helyzethez és lehetőséghez kötött.

145. Nincs általános erkölcs, csak egyéni, saját látásmód, amit kényeskedve és beképzelten isteni és emberi erkölcsnek nevezünk. Kortól, helyzettől, a faj értelmi fejlettségétől függő látásmód csupán.

146. Az én-nélküli már a mennyekben van, ez lehetséges. Csak nem tud róla, ezért nem élvezheti. Az „én” birtokosa hatalmas, szörnyű és szinte letehetetlen terhet cipel, és talán sosem jut a mennyekbe, ez lehetséges. De legalább tudni fog róla, ha sikerül.

147. Először szerezd meg, vedd magadra, éld át, szenvedd meg, halj bele, hogy aztán majd egyszer letehesd.

Délelőtt egy szerzetestársammal diskuráltam közös dolgainkról, és szóba kerültél uram. Miről is beszélhetne két világ elől elvonult férfiú, itt fent, önkéntes száműzetésben, téged keresve? De nem értettük egymást. Igyekeztem felvázolni lelkemet gyötrő gondolataimat, ő közben a szertartásokat vezető paptársunk által tegnap bemutatott celebratio hiányosságait elemezte. Nem találtuk a közös hangot, és mindketten némiképpen bosszankodva váltunk el. Életem során azt tapasztaltam, hogy az emberek, bár egy faj szülöttei, és mind a te kiválasztottjaid a világ fajai közül, bár egy célból, téged imádni teremtettek, de mintha sosem értenék egymást teljesen, és ez bizony ellenkezést szít közöttük.

Ezért fordulok hozzád újra: sokan vagyunk élők, de nem értjük egymást, nem érezzük egymást, nem tudunk egymással kapcsolódni, csak benned. Minden a világodban van, mi is, érzéseink és gondolataink is, hát egyesülni is csak benned tudunk. Miénk-e gondolatunk, sajátunk-e érzésünk, vagy te érzel és gondolsz bennünk? Létezem-e, vagy csak tükröd vagyok, miben magadat észleled? Fontos vagyok-e, vagy azért teremtettél, hogy lásd és halld magad? Szerettem-e bárkit, vagy mindig csak téged, teremtményeiden keresztül?

A múlandót szeretni maga a halál, hiszen hozzá kötődő érzékeinken keresztül, amikor az enyészet sötét kútjába hull, mikor beleoszlik a múltba és szétporlad korábbi lényege, mint szélfútta korom, vagy csak eltávozik mellőlünk és elfelejt, hát úgy minket is magával ránt. Az egymáshoz ragaszkodó kérészéltű lények így rántják egymást a halál mindent eltörlő sötétjébe. Csak a hozzád, a múlhatatlanhoz való ragaszkodás ment meg minket a végső megsemmisüléstől. De kétség támadt bennem, bocsáss meg nekem: attól, hogy pillanatnyi létemet hozzád kötöm, magam nem leszek haláltalan! Uram, te dönthetsz úgy, és döntesz is minduntalan, hogy a halandók útjuk végén elenyésszenek, és még nem láttuk példáját, hogy bárki elkerülte volna a véget. Csak az ígéret él, hogy aztán kiragadsz minket a halálból. De ezt az ígéretet vajon nem magunknak költöttük és hazudjuk megnyugvásunkra? Mert a kétség fel sem merül a te személyed mindent uraló és éltető hatalma felől, de van-e arra bizonyosság, hogy mi, teremtményeid osztozhatunk öröklétedben, ha már hatalmadban bizonyosan nem? Miért csak a létezés végtelensége lenne egyetlen veled közös privilégiumunk, ha a többiben, képtelenségünket látva, nem osztozol?

Világosítsd meg értelmem, hogy értsem: képtelenségem az én bűnöm? És képességeim vajon érdemeim? Tudok-e bármit, vagy tehetek-e bármiről én, aki a sötét anyaméhből jövök, életem végén a föld alá kerülök, ki magamon túlnőni képtelen vagyok, de még, lelkes állatként igazán a magam természete alá kerülni sem tudok? Tehetek-e bármiről, vagy csak törvényed töltekezik be rajtam?

Teremtő igéd megszabta korlátaink, de közben testünkbe vágyakat helyeztél, miket olykor rútnak ismerünk fel. De a test vágyait te osztályozod, és te tanítottad felismerni őket. Amíg meg nem ismertettél igéddel, nem tudtunk bűneinkről, és bizony néha még e tudás birtokában is elfeledkezünk parancsaidról. Mert a test gyarló, de be kell valljam, sok örömet ad. Nehéz még időnként megértenem, pedig ismerem utasításaidat, hogy miért kárhozatos, ami kellemes, és nem sért senkit. Ráadásul az élvezeteket másoktól irigylők kezébe fegyvert adtál, kik úgy forgatják parancsolataidat éles nyelvükkel, kiforgatva az erkölcsöt, hogy irigységük mások szenvedésével beteljék. De ennél is rútabbnak ítéled lelki bűneinket, a kevélységet, gőgöt, bírvágyat és haragot, melyet, el kell mondjam mentségünkre, nem mi plántáltunk önmagunkba. Nézd el bátorságom, de nem emlékezem, mikor válogattam össze születésem előtt tulajdonságaim, de még ha én tettem volna mindezt magammal, akkor is azokból választhattam, amiket felkínáltál, mely tulajdonságok, különböző arányokban, de mindőnknek alkotórészei. Dicsérlek téged, mert nélküled semmi lennék, nem is léteznék; de látnunk kell, hogy vajmi kevés közöm van testem és lelkem természetéhez és tulajdonságaihoz. Talán felnőtt fejjel már felelek értük? Hiszen javításukra is csak a tőled kapott eszközöket használhatom, de legyen tiéd a dicsőség, ezek az eszközök azért elegendőek, ha bölcsen használjuk őket, és szerencsénkre rendelkezésünkre adtad.

Mert bőkezűen, ám nem egyenlő arányban osztod kincseid közöttünk. Az egyik kiváló, a másik gyatra képességeket kap, és akár még lehetőséget sem nyer arra, hogy utólag szerezzen talentumot, mi aztán hozzád emelheti, vagy akár elviselhetővé teheti a többiek előtt. Szépséget, észt, szerencsét és bölcsességet nem egyformán mérsz, és senki nem merné ezt számon kérni rajtad, mert mély bölcsességet sejtünk mögötte, mit fel nem érhetünk. Látjuk a különbséget az emberek adottságai között, hát még az ember és a lelketlennek hívott állatok között. Ezeket nem véletlenül hívjuk adottságnak, hiszen te adod, mi kapjuk, látszólag érdem nélkül. Mintha nem lenne igazi ok, csak kegy, mit végtelen hatalmadban magadnak tartasz fent. Képességek és a boldogság, sikerek, benned való megdicsőülés: még csak sejteni sem engeded, mi az oka annak, hogy nem egyformán mérsz közöttünk. Dicsérünk uram, mert dicsérnünk rendeltetett.

Vajon igyekezetem, mellyel hozzád elérni törekszem, futásom, imáim, szenvedésem ér szemedben valamit? Vagy már tudod, mindig is tudtad, mielőtt anyám méhében megfogantam, sőt, mielőtt a világot puszta szavaddal létrehoztad, már tudtad, hogy eredményes lesz-e munkám? Megrendítő boldogság eszemmel felmérni, hogy teljesen, kívül-belül, lelkemmel együtt ismersz, csak te ismersz, és nincs előtted titkom. De jaj, uram, legalább ennyire félelmet szít szívemben a gondolat, hogy tudod, ki vagyok, meddig érhetek, eljutok-e hozzád! Hiszen mi az én akaratom a te hatalmadhoz képest? Az én szeretetem te vagy, az én értelmem te vagy, és akaratom sincs, csak mit eleve nekem szántál és adtál. Még azt az erőt és szándékot is csak tőled kaptam, amivel ajándékba kapott képességeim a te keresésedre fordítom. Még a hiányod feletti bánatot, a feléd való vonzódásomat is te rejtetted belém, hogy ha eleget élek, a te szolgálatod keresésére mozdítsam eredendően sárból lévő, rút vágyakkal telt, lomha elmém. Van-e előtted titka sorsomnak, vagy mindig is ismerted minden teremtményed útját, és látod, kebeledre térnek vagy elkárhoznak? Milyen szerepet szántál nekünk a világ színpadán? Színészek vagyunk a magunk szerepében, vagy a játék papírból és fából ragasztott díszletei?

Mára befejezem levelem, mert a hideg mellett más is megbénítja írótollat tartó kezem: az istenfélelem. A feléd húzó szeretetet magam nem tudom különválasztani a tőled iszonyodó félelemtől. Úgy építetted világunkat, hogy aki igazán szeret téged, az ismer, amennyire engeded, és aki ismer, az óhatatlanul fél is tőled. Ekkora hatalomtól, ami bármikor az örök pokolra ítélhet, akit ettől csak jósága tart vissza, és semmi más ok, mit befolyásolhatnánk, jogosan tart minden lelkes élő. Úgy állunk, uram, hogy aki nem fél tőled, az nem is szeret.

Kinéztem az ablakon, és csak fagyott kövek, hó, jég és zúzmara a világ. Tudom, hogy máshol fény ragyog és színes gyümölcsök érnek, díszes állatok élnek, gyerek születik és szerelmek szövődnek, ám mi itt csak temetünk néha, mikor egy idős szerzetestársunk megtér országodba. A fény és az élet innen most szinte hihetetlennek tűnik, mintha csak mesélné egy messziről jött utazó, és mi fejünket csóválva hallgatnánk szavait. Mindenkinek a saját tapasztalata a valóság. Megyek, dolgom után nézek. Beszélünk még.

Mint legutóbb megállapítottuk, a buddhizmus egy módszer-gyűjtemény. A többi vallással szemben – már amennyiben a buddhizmus vallásnak tekinthető – talán a legnagyobb újdonsága, hogy az első pillanattól kezdve az értelemre próbál hatni, módszereket kínál fel. Módszerei elméleti és gyakorlati természetűek: részletesen elmagyarázza, hogyan működik a megismerés, a tudat, az érzékelés, ismerteti a létezés problémáit, kérdéseit, és közben igyekszik minden akadályra, hamis kapaszkodóra rámutatni és leleplezni. De nagyon fontos, és ez a többi vallással való hasonlatossága, hogy eközben, bár a szellemet célozza, végig a szív felszabadítására törekszik.

Módszer és a cél összefonódik benne, mert módszere és egyben célja is a tudat felszabadítása és az én dekonstrukciója. Sőt, a dekonstruálás, szétszedés, elemekre bontás után szükségesnek tartja, hogy az elemeket megvizsgáljuk és megértsük. Még a zen, amelyik nem hajlandó az írások mentén haladni, csak az ember tudatára összpontosít, és nem analizál, hanem szintetizál, vagyis a világot egyben tekinti, még az is látni és érteni akar, mielőtt a folyamatokat tökéletesen elengedve feloldódik a taoban. A buddhizmus azonban ezen is továbbmegy: hol analizál, hol szintetizál, majd dekonstruál, ám a végén mindig destruál. A módszeres megismerés, válassza a gyakorló bármelyik módszert, nem sokat ér, ha aztán a darabokat vagy az egészet átlátva, felfedezve az eredményt magunkba építjük, elfogadjuk, hiszünk benne, azaz: ha kötődni kezdünk!

Az áhított cél elérésének vágya, a megszerzett eredményekhez, „erényekhez” való ragaszkodás természetes emberi reakció. Ám a buddhizmusban mindez akadály, zsákutca. Talán jobb, ha el sem kezdi az ember, mintha a Tanításban fejlődve egy idő után elégedetté válik teljesítményével és önmagával. Nagyobb tragédia ezen az úton el sem képzelhető, minthogy valaki az „én” lebontására indul (feltéve, ha nem csak divatot követve vagy megnyugvást keresve foglalkozik a Tannal) és útközben az énjét erősíti meg. Az „én” ugyanis, mint sokszor megállapítottuk, nálunk erősebb és csak rendkívüli odafigyeléssel és odaszánással kerülhetők ki cselvetései.

A buddhizmus ezért mindig destruál, vagyis a kialakult értékeket megkérdőjelezi, a hiteket megingatja, az eszményektől és elméletektől megfoszt, tulajdonképpen rombol. Nagy csapás ez azoknak, akik a szép külsőségeket látva a buddhizmus művelésébe szellemi és lelki épülésük érdekében vágnak bele! Akik hitet cserélnének hitre, vallást vallásra valamiben reménykedve, a megváltás módszertanát keresve, és nem hajlandóak előtte „megszenvedni” a lemondást, csalódni fognak. Olyan ez, mint a keresztény menyország: megtisztulás, tehát valamiféle én-vesztés nélkül nem lehet belépni, terhelt, „bűnös” személyiségünkkel a mennyeket szennyezni. Ilyenformán a buddhizmus igazságait, a ragaszkodás-mentességet sem lehet elérni azzal, ha nemesebb és nekünk valóbb igazságot keresünk, amihez majd ragaszkodhatunk. Csak a földig rombolt lélekben lehetséges építkezni.

A buddhizmus és a kereszténység, talán minden vallás végső célja az „én” dekonstrukciója, majd destruálása. Ám a kereszténység, és általában a teista vallások az „ént” megalázása után is végső egységnek, léleknek, átmannak tekintik, és egy felsőbb hatalomnak való alárendelődéssel igyekeznek megmenteni, addig a buddhizmus a világot megismerni, belátni szeretné, hogy énjének nem-valóságát átélve elengedhesse a folyamatok feletti kontroll kényszerét.

Céljaként mindez kijelenthető, de mivel a tudat felszabadítását nem mennyiségi, minőségi vagy bármilyen fogalmi, esetleg természetfeletti módon akarja elérni, hiszen azok a legnemesebb cél elérésére alkalmatlanok, ezért már módszerének is az egyetlen működő eljárást, a tudat felszabadítását választja, és a szabadság fokának növelésével akarja elérni a teljes szabadságot.

Ezért bár beszél hamistudatról, de azon nem az igazságtól eltért, az egyetlen valótól eltévelyedett, hazugságban járó tudatot érti, hiszen ilyen örök igazságot nem ismer el, hanem hamistudatnak nevez mindent, ami egyáltalán feltételezi az igazság és a hamisság kettősségét vagy bármelyik önálló létezését. Ebben az értelemben az igaztudat is hamistudat.

A buddhizmus tehát nem választja szét a létezést egy állandó, felsőbb hatalom vagy a hatalom szavát hordozó próféta által megfogalmazott vagy kijelentett igazságra, és az azzal szemben álló nem-igazságra, hamisságra, hanem elveti az örökké létezők fogalmával együtt a múlhatatlan igazság képzetét is, és ezzel együtt természetesen nem ismeri el az állandó hamisság, nem-igazság elképzelését sem

Reggel éles fényre ébredtem, beszűrődött az ablaktáblák lécei közötti réseken. Nem is értettem rögtön, és félálomban, elgémberedve az éjjeli hidegtől már azt hittem, hogy téged látlak. Vagy meghaltam, és a mennyed fénye áramlik felém. Egy pillanat volt a látomás, és rá kellett jönnöm, csak egy errefelé ritka, napsütéses reggel köszöntött, és éltetni hivatott csillagod fényét észlelem. Halld, magányomban minduntalan veled foglalkozom, rajtad jártatom eszem, még álmomban is te követsz, nem csoda, hogy riadva, kábán egy tüneményedben rögtön csodát látok.

Egy leheletnyit melegebb van, mint az elmúlt napokban, bár még odakint fagyott a világ. Nem csak a víz és a hó, de a föld, a kövek, a levegő is mintha végső mozdulatlanságba dermedt volna, és mintha ez lenne természetes állapotuk. Oly régen látom őket így, hogy magam is melléjük, beléjük dermedtem. Mintha bűnöm és vétkeim fagyasztották volna meg környezetem. Mintha konok és szemtelen tudakozásom miatt zártál volna a rideg világba, a saját világomba. Ez lehetne a pokol maga.

De lehetséges-e bűnt elkövetni ellened? Innen szemlélve tökéletes vagy, de bocsáss meg, csak a gondolat kedvéért, min változtatna, ha nem lennél tökéletes, hiszen felőlünk akár torz és hibás is lehetnél, hiszen mi csak általad és miattad tudunk ítélni és gondolni, ezért észre sem vennénk. Ha csak részleges lennél, fogyatékos, akkor is az örök törvényként fogadnánk el, mert nem ismerünk mást rajtad kívül. Ezért hát nem tudunk bűnt elkövetni ellened, mert a magad köreiben teljes és romolhatatlan vagy, érinthetetlen és sebezhetetlen. Nagyobb és erősebb nálunk. Bűnt csak önmagunk, vagy a nálunk kisebbek ellen tudunk elkövetni az általad szabott jog szerint, és megbotolva a büntetést is magunkra mérjük ki, mert világodban büntetés a következménye az oknak, a bűnnek. De ha te mérnéd ránk ezért a csapást, lealacsonyítanád magad a féltékeny és hiú bűnösök közé; elképzelhetetlen, hogy kicsinyes indulat vezérelve adj magadból, majd orozz teremtményeidtől; hiszen minden a tiéd. Értem, hogy amit tőlünk követelsz magadnak, abban nem a neked szánt dolog a fontos, hanem a bemutatott áldozat, a lemondás, az önmagunk megfosztásának rítusa, de nem hiszem, hogy ebben találnál gyönyört. Ha nem vagy féltékeny, akkor nem lehetsz önkényes bántalmazó sem, aki a lehajtott fejekben, a meghajtott gerincekben és a földre hulló alázatban leli örömét. Nem azért adtál tartást, boldogságot, büszkeséget, hogy aztán követeld ezek átnyújtását. A lemondást nem a félelem és a kényszer, hanem a bölcsesség és a szeretet teremje meg!

Nincs menekvés hát, nincs futás előled, mert a rohanó lélek teremtésedben körbeér, és önmagát kergeti. De hiszem, hinni akarom, hogy bár sosem érhetünk fel nagyságodhoz, sőt soha nem érthetünk meg téged, mert a lényegben nincs közösségünk, de mégsem alattvalókat, hanem társakat, önálló létezőket alkottál, legyen az ember, madár, fűszál vagy kő. Ha ezek mind belőled születtek, akkor magadat is megaláznád, mikor őket szolgálni kényszeríted. Főleg a szellemet, legfenségesebb művedet nem alacsonyíthatod szolgává, mert a szellem is te vagy. Csak azt lehet magunk alá rendelni, ami nem mi vagyunk, amihez közünk nincs; ezért nem tudja az ember a másik embert vagy a természetet hosszú időre maga alá gyűrni, és ezért nem teszed ezt meg te sem az emberrel.

Ártani hát nem lehet neked, de félre ne érts, fel sem merült szolgádban még az ártás szándéka sem. Már a gondolat is csak nekem ártana, mert hiszem, hogy te nem zársz ki engem üdvösségemből, hiszen bűntelen és szerető isten vagy. Magamat zárom ki onnan, ha nem gyógyítom meg szívem.

De fészkelődik bennem a kérdés, uram: ha magamat zárom ki kegyedből, akkor magam vagyok, aki be is juttathatom lelkem üdvösségedbe? Én döntenék megváltásomról vagy kárhozatomról? Alig merészelem feltenni ezt a kérdést, és lelkem visszaborzad a választól. Nem tudom, mitől féljek jobban: attól, hogy sorsom csak rajtam múlik, vagy attól, hogy kizárólag a te szigorú döntésedtől. Ezek szerint ez közös ügyünk lenne?

Te minden bölcsességnek ura vagy, ezért figyelsz, hogy saját eszünknek hívén el ne kallódjunk. Vigyázol, hogy a dolgok össze ne keveredjenek, és minden jelenség egymás után következzen, és sosem máshogyan. A növény eleinte növekszik magjából, aztán levelet hajt, majd virágba borul, terem, elhervad, sosem máshogyan. Az ember születik, tanul, felnővén munkálkodik, öregszik, meghal, és sosem cserélődik fel a dolgok rendje. Ahogyan egyetlen pillanatban nem lehet növekvő és hervadó is a növény, úgy nem lehet az ember egyszerre gyermek és aggastyán; csak akkor jelenik meg az új, ha elenyészett a régi. Mi, halandók, csodálattal nézzük az örök rendet, és reméljük, hogy mindez döntésed tükrözi, és nem a rád mért kényszert. De hát ki lenne képes rád vetni akaratát, hiszen te teljes vagy és végtelenül hatalmas! Hisszük, mert hinni akarjuk, hogy törvényed és annak örökké megnyilvánuló kiszámíthatósága, a soha meg nem bicsakló rend akaratod bizonysága, és teremtésed nem zárt téged kényszereid közé. Mert minket oda zárt, uram, és ezért hálával tartozunk neked: nem tudnánk mit kezdeni a jelenségek feletti uralommal, ha ránk ruháznád a világ működtetésének nyűgét. Hisszük, mert hinni akarjuk, hogy a soha meg nem bicsakló rend az élők javát szolgálja, hogy a bizonyosság helyén támadó rendetlenségben el veszejtsük magunkat.

Mert nálad még a rendetlenség is rend, még a káosz is szabályos, még a pokol is élettel teli. Ahonnan kivonódnál, ott nem maradna semmi, de az egész gondolat értelmetlen, mert ahonnan megvonnád magad, ott is te lennél, vagyis a hiányod; ami nem te vagy, az is te vagy. Mi eltűnhetünk nyomtalanul, de te nem, mert a teremtett világ, és az azt megelőző teremtő akarat is benned található. Nekünk ez érthetetlen, hiszen csak azt értjük, amibe te bölcsességeddel beavatni gondoltál minket.

A tér két széle között mindig ugyanannyi a távolság, az idő egyformán hömpölyög. A teret és az időt kimérted, az anyagot kiszabtad, és ebben soha nincs változás. Alkalmazkodunk szent szabályaidhoz, mit tehetnénk, és szeretünk téged, mert mást hogyan szerethetnénk. Végül bármit teszünk az anyaggal, vagy bármit próbálunk szeretni, mindig, törvényeid útján, de hozzád érkezünk. Nem dönthetünk arról, szeretünk-e téged, csak azt határozhatnánk el, hogy elfordulunk orcádtól: mást szeretni vagy mástól elfordulni képtelenség, mert mindenhol te vagy, uram. De még elfordulni is meddő igyekezet lenne, mert a neked hátat fordító ember újra csak szembekerül veled; a látásod elöl menekülő becsukott szem elé az elménk vetíti képedet, mert te vagy a gondolat és az érzés is. Lásd, végül nem is tudnánk megszökni, de miért is akarnánk, hiszen nincs hová bújni a mindenség elöl. Lehajtott fejünket odahajtjuk hát öledbe, és bűneinken bánkódunk. Kegyelmet kérünk tőled, de hát kitől is kérnénk!

Az ég újra elborult, rövid volt a fény fellángolása. Felhők húzódtak a Nap elé, vagy csak köd, nehéz megnevezni itt a hegyen ezt az örök, félhomályt hozó, mindent betakaró szürkeséget. Most kitakarítom a cellám, elkészítem sovány ebédemet, aztán keresek munkálkodni valót. Írok még neked, uram.

Felgyúlt, igézett és szeretett. Jól van, akkor kezdjük ezzel. Elérte szívem, elért engem, nézzük meg közelről. Alig csírázó, alig élő, kicsiny kezdemény. Igen, most nem vagyok önmagam. Úgy látom, ahogyan előlép, ősi ösztönökből, és a rárakódott, szennyes idők törmelékeiből összeállt, és magammá formálódott. Mintha szeretet lenne. Persze, ha a szívben, a lélekben egy végtelen mély, betölthetetlen, feneketlen üres kút van, akkor hiába öntöd bele az emberek, a mindenség, az isten összes szeretetét, a vég nélküli szeretetet, a mélységes, feneketlen űr nem telik meg.

Ez most művészet, mondtam, de ezt nem értheti meg, aki nem visel a lelkén örökre-mély, gyógyíthatatlan sebet. Nem szülő, nem teremtő, nem a mindenség betölthetetlen vágya ütötte rajtam, hanem valami mélyebb, ősibb, alapvetőbb, meghatározóbb megnevezhetetlen. A csodák egy ilyen szívben hétköznapiak, az őrjöngés a nyugalom jele, a szerelem a természetes állapota. Elvesznék, ha lenne miben, beleolvadnék a folyamba, ha folyna. Bármit odaadnék, ha behegedne a szív örökre, mélyen lüktető sebe. Értem az okát, beláttam természetét, többet tudok róla, mint az isten, mert az enyém, nem az ő fájdalma. De nem forr be soha. Az enyém, nekem fáj, engem kínoz ősi szerelemmel, kéjjel és mámorral, és nem adnám semmiért, mert minden, amit értek, belőle fakad, öléből növekszik, kiáltásából sarjad.

Felzabálom, amiből kinőttem, felélem világom és magamévá teszem. Ez most az enyém, nem engedem, mert képtelen vagyok elbocsájtani. Bekebelezem, de szabadon hagyom, magamat zabálom és adom fel, magam adom, nem hazudok, mert már odaadhatom önmagam félelem nélkül. Akkor is vágyaimmal, kínjaimmal maradok, ha teljesen elengedtem magam, mert értem a titkot; nem magam vagyok, nem veletek vagyok, nem vagyok! Szabad vagyok, istentelen, és ez rettenetes, de sosem akartam mást.

Érthető a vonzódásom egy superior életforma iránt, persze, naná. Ki a fasz ne kapaszkodna és szeretne, ha ekkora bajban van, ha a halál, elesettség és kicsinység ilyen mértékű belátására tett szert. Választhattam volna a szebbik utat, ja, emelkedni, fejlődni, szarrá meditálni magam, meg olvasni kibaszott szentekről, mert azok annyira szerettek és megvalósítottak, de hát ez a genetika, az alkat sötét titka, a hozott anyag, én lefelé mentem, a sötétbe, szenvedésbe. Mindenki azt érti, amire rendeltetett. Végtelen szabadság, érted, korlátok között. De elfogadtam, mert élveztem magam is, mert végül csak magadat élvezed, és a többiek csak segítők, kellékek, beleértve a kibaszott istent is. Itt jegyzem meg, amíg az istent, vagy az éppen leginkább tisztelt szentségedet nem tudod kibaszottnak nevezni, el sem indultál.

Ettől még nem szűnik feléd a szerelmem, te kurva isten, és feláldoznám magam érted. És mielőtt megkérdezed, hogy teljesen, vagy csak úgy mértékkel, hát azt mondom, hogy amíg az áldozat nem visz pokolra, még azelőtt vigyél el, mert még a végén válaszolni fogok. Nem biztos, hogy teremtményeid valódi természetét ismerni és tapasztalni akarod. Előbb kellett volna átgondolnod a teremtést, most már rábasztál. Vagyunk mi, és vagy te, ebből tudsz kiindulni.

Folytassuk az előző részben elkezdett gondolatot.

Megállapítottuk, hogy a tudatosság (tudatosulás) késik a tetthez képest. Ennek ellenére nem állítjuk, hogy nem veszünk részt döntéseinkben, létezésünk irányításában, csak azt, hogy a tudat világra eszmélő, a létünket átélhetővé, tapasztalhatóvá tévő részének, a tudatosságnak nem az irányítás a szerepe, hanem az események utáni kontrollálás és az utólagos igazolás. Gyermekkorom óta próbálom elkapni azt a bizonyos első pillanatot, amikor a szó, a gondolat megszületik, egy mondat formát nyer, de nem sikerült, mert mire megjelennek tudatomban, már kigondoltam, már kimondtam, már éreztem.  Sem az agyamban, sem a tudatomban nem találom az „első mozgatót”, az isteni szikrát, azt az „ént”, amit irányítok, ahol kezdeményező vagyok. De ez nem biztos, hogy probléma, mert amint megtalálnám minden gondolat forrását, újra csak nem lehetnék nyugodt, hiszen ismételten belém nyilallna a kérdés: de mi inspirálja, aktivizálja a forrást? A forrás, az eredeti, első mozgató mitől lesz aktív, honnan ered energiája, késztetése? Mivel a forrás, és a belőle származó gondolat nem egy és ugyanaz, ezért benne is meg kell születnie, fel kell gerjednie a gondolatnak, ami megint csak feltételez egy külső energiaforrást, egy külső, mögötte álló gondolkodót. És így tovább a végtelenségig. Ugyanaz a probléma merül fel, mint a buddhizmus egyik alapvető gyakorlatában, az önmagunkra irányított meditációs szemlélődésben: megfigyelem magam, valamivel, hívjuk a tudatomnak, ami így elkülönülve újfent csak egy megfigyelhető objektummá válik, mely mögött egy másik figyelő áll, így tovább, és mint az egymással szembefordított tükrökben, a figyelők végtelen sora dereng elő. Mind mögött egy másik! Természetesen ezzel így már nem tudunk mit kezdeni, és nem is érdemes. Az efféle tapasztalatok, ha valósak, feltételezhetően nem az igazságról beszélnek nekünk, hanem csak elvezetnek megismerési lehetőségeink egyik határához.

A tudatosságunk máshogyan működik, mint az állatoké, mert mi fogalmakat ragasztottunk a létezés általunk elkülönített részeire. A tudatosság végül is nem más, mint a jelenségek, a „nevek és formák” gyűjteménye, majd az érzékelés tárgyaira aggatott nevek elsajátítása, konszenzuális használata, vagyis a felismert formák és a rájuk illesztett nevek összességének felismerése. Nem csak a többi emberrel kötöttük meg ezt a konszenzuális szerződést, hanem önmagunkkal is, mert a saját tudatunk tárgyait, elemeit is csak az általunk ismert nevek alapján ismerjük fel, sőt, ezen nevek, és az általuk jelölt formák összessége minden, amit a világról tudunk; és a világról alkotott ismereteink összessége pedig nem más, mint mi magunk, tehát a személyiség, az „én”.

Azt értjük, amit elkülönítettünk és elneveztünk; a létezésből kiszakított, és a magunk képére formált, a mi meghatározottságunkhoz alakított, idomított darabokat kell felcímkéznünk, hogy úgy ismerhessük fel azokat, mint önmagunkat, mint önmagunk egy részét. Ebből a szempontból válik egyértelművé a tudat és a tudatosság azonossága a mi megélésünk szempontjából. Mint látjuk, a tudat létezik és működik öntudat nélkül is, de az emberi tudatosság, tehát a kizárólag önfelismerésen keresztül megvalósítható világ-felismerés viszont nem lehetséges nélküle: látni kell magunkat, hogy képesek legyünk látni a világot, mely kettő végülis számunkra ugyanaz. Az öntudat, a tudatosság csak azt képes meglátni a tudatból, amit önmagaként ismer fel.

Alapvető kérdés foglalkoztatja az emberiséget értelmének kinyílása óta: van-e döntési autonómiánk, vagy a szabad akarat csak illúzió? Ezt a kérdést nem ebben az írásban fogjuk eldönteni; most arról beszélgetünk, hogy ha van szabad akaratunk, az egyáltalán jelent-e döntési autonómiát? Ha szabadon dönthetünk, mert van szabad akaratunk, az azt jelenti-e, hogy képesek is vagyunk szabadon, tudatosan dönteni? Lehet, hogy van szabad akaratunk, csak nem tudunk élni vele, mert végül nem is mi döntünk, hanem a testünkben és szellemünkben kódolt mechanizmusok? Ki az a „én” egyáltalán, aki kimarad a döntési folyamatból?

A tudatosság utólagos, ellenőri funkciója mintha arra szolgálna, hogy a levont tapasztalatokból előítéleteket gyártson és erősítsen meg a következő öntudatlan tettekhez. Az előítéleteket gyakran elítéljük, pedig ők tartanak minket életben. Az az előítélet, hogy ne gyúljunk a lángba, mert megéget, ne lépjünk egy autó elé, szeressük a családtagjainkat stb. mind elengedhetetlenek ahhoz, hogy mi is, és fajunk is életben maradjon. Minden döntésünk előítéleten alapul, tehát korábbi tapasztalatok következménye. Ha pozitív a tapasztalat, megerősít és ösztönöz, ha negatív, akkor óvatosságra int vagy visszatart. Hétköznapi előítéleteinket újszülött korunktól szívjuk magunkba, és aztán ezek szerint élünk, sőt, ezek építik fel az éber, észlelt tudatosságunkat, valamint ebből képződnek az átfogóbb, társadalmi, spirituális, eszmei előítéleteink, tehát a személyiségünk!

Vagy fordítva igaz: a döntéseink feletti valódi kontroll lehetetlensége, a tudatos irányításra való képtelenségünk miatti ellenőrzési, igazolási kényszer szülte meg a tudatosságot, hogy legyen egy utólagos, helybenhagyó funkciónk, ami kénytelen forrásnak hazudni magát; tehát az ember megerősödött öntudata szülte meg a kényszert, ami az öntudatot erősíteni volt kénytelen az egyre erősebb öntudat miatt. Hasonlót figyelhetünk meg a testi evolúciónkban, ahol a kéz és az agy együttes fejlődése egymást erősítette és kényszerítette.

Megválaszolhatatlan kérdés, hogy mi a tudatosság, még akkor is, ha megállapítjuk, hogy az elme utólagos funkciója, egyfajta melléktermék. Sőt, az önreflexiós megfejtés sem visz közelebb, mert nem találjuk az” ént”, amire reflektál. Mintha az érzékelési folyamat, tehát maga a létezés magasabb kontrollálási lehetősége miatt jött volna létre, hogy aztán kontrollálja önmagát, ami csak önmaga miatt létezik. Ördögi kör, de az látszik, hogy magasabb, isteni értelme, végső célja aligha van, és nem csak azért nincs, mert pusztán a fejlettebb reagálás mellékterméke, hanem azért sem, mert mintha nem lenne az ellenőrzésen kívül más funkciója. Még ennél is megdöbbentőbb, hogy ugyanígy a puszta létezés, egy fejlettebb, értelmesebben reagáló létezés szolgálatára képződött az intellektus, a lélek és a szellem is; nekik sincs más szerepük, mint az érzéktárgyak és a szellemtárgyak megfigyelése, majd igazolása. Reakciójuk nem anyagi, mint az állaté, hanem szellemi, de céljaiban, késztetéseiben, spirituális eredményeiben nem magasabb rendű.

Újra hangsúlyozom: valójában nem a tudatról, a lélekről és a szellemről beszélgetünk, hanem arról az eszközről, amit mi tudatnak hívunk, amit tudatnak bírunk hívni; korlátozott képességeinkről, amikkel a valóságot látjuk, amennyire lehetőségünk van rá; tehát nem a tudatunkról jelentettünk, hanem annak működéséről. Hiszem, hogy működése semmitől nem zár el minket, ami amúgy a miénk lenne. Feladatunk, hogy a tudatunkat megismerjük, és őszintén, misztikumától megfosztva tudjunk rátekinteni, ha valóban az igazságot keressük.

Ma korán keltem, mert kint vihar dúlt, a menny dörgése felébresztett. Remélem valóban fentről, trónusodról hullt alá a dörgedelem, és nem alulról, a pokolból, mit átengedtél az ártás hercegének. Mintha a haragodat láttam volna az éji hangzavarban, hófúvásban, viharban, és csendben kérleltelek, ne bűnös faggatózásom miatt támadt volna. Mert bizony nem nyugszik elmém. Oly sok éve fojtom lelkem mélyébe, imádság alá, tanulás mögé, beszélgetések szavai közé fűzve, rejtve, hogy hitem nem kegyelmedből és nem is szívbéli meggyőződésemből fakad, jaj nekem, uram, de ismereteim vittek közelebb hozzád, majd azok távolítottak el tőled, és így ide-oda csapódtam, nem tudva eldönteni, létezel-e? Majd még nagyobb kétségek találták meg amúgy is roskatag hitem, és elbizonytalanodtam abban, hogy van-e egyáltalán létezés, hogy vagyok-e én, és egész teremtésed, és ha igen, hát abból következik-e bármi! Következel-e vajon belőle te, istenem? Ezért aztán oda jutottam egy időben, hogy futottam, menekültem előled, de nem úgy, mint Jób, aki reménytelenül bujdosott feladata elől, mert mikor én elfutottam, azt te hagytad. Azért, hogy taníts, vagy azért, mert nincs, ki visszatartson?

De aki isten elől menekül, hová fut? Szeretete elöl haragjába? Nem futhat ki a világból! Hová futhatnánk önmagunk elől? Ha valóságos a világ, ha illúzió, nem menekülhetünk belőle, ez minden ördöggel cimboráló lélek rettenetes végzete. Elhagyva téged uram, más karjaiban, más birodalmában körbenézünk, és ott vagy. Azt kell csak eldöntenem, hogy ez kegyelem és menedék, vagy csapda és végzet. A világunk a mi világunk, és nincs belőle kivezető út, mert ha te vagy minden, és a mindenen túli is, akkor a kint is bent van, és a te arcod tekint ránk mindenhonnan. Aki fél tőled, aki megtagad, az nagy bajba kerül. De azt nem akarod, istenem, ugye nem, hogy ezért szeressünk? Félelemből, hiányból, kényszerből?

Csak a világgal tudunk kezdeni valamit, csak veled, csak téged és teremtésedet érthetjük meg, azt formálhatjuk, láthatjuk máshogyan, mert amint kilépnénk, újra ott van. Hogy ez ördögi kör, vagy isteni? Ránk bízod eldöntését. Ha kívül kerülünk, akkor is bent vagyunk, ezért aztán önmagunkból sem léphetünk ki, még a halállal sem.

Ragaszkodhatunk hozzád, vagy ragaszkodhatunk teremtményeidhez. Azt mondják, a bölcs téged választ, és nem múlandó teremtményeid egyikét. Azt is mondják, te örök vagy, teremtésed viszont múlandó. A múlandóhoz ragaszkodóknak a válás szakadás lesz, az elválás gyötrelem. A múlandóhoz ragasztott méretű önmagunk szakad ki belőlük elváláskor, és úgy hisszük, soha be nem forr sebünk. De beforr, mert az idő majd enyhülést hoz, ám a seb emléke megmarad, mint ahogyan a test szöveteiben is megtalálható a kés korábbi vágásának nyoma.

A ragaszkodás sűrű gócot hoz létre a lélekben, erősségének megfelelő sűrűségűt. A sűrűbb góc nehezebben enyhül a lélek véráramának oldó hatására, de csillapodik, mert ez is csak múlandó. Ám az áramlással a tudatban széthordott darabkái meg-megakadnak máshol, és fájdalmas emlékeket ébresztenek ott, ahol nem is számítanánk rá. Magunkban nem is oldhatjuk fel soha teljesen legnagyobb ragaszkodásainkat, ilyenkor a közös áramlásba, istenbe kell átengednünk őket, hogy a nagy lélekben szétsimulhassanak. Ne haragudj ránk, ha helyetted egymásban keresünk oltalmat: minden lény a maga szintjén képes kiteljesedni és érteni. Rajtad keresztül megismerni a szeretetet és a tudást csak a szenteknek sikerülhet, mi, többiek, a magunkhoz hasonlóban találhatunk meg még téged is.

Ám mindez csak újabb félelmes kérdést szül bennem: hogyan lehet teremtésed múlandó, ha te örök vagy? Csak úgy, ha kiszakítottad magadból és elengedted, sorsára, a pusztulás erőire hagytad művedet, de ha elhagytad, hogyan lehetsz benne mégis mindenben? Úgy hiszem uram, és ne vedd káromlásnak, de ha te múlhatatlan vagy, akkor teremtésednek is annak kell lennie.

Isten azonos velünk, de közben mégsem lehet azonos, mert aki mindenhol mindig egyszerre jelen van, az nem korlátozódhat szűk, határok által ölelt börtönbe, testünkbe és lelkünkbe. És persze közben mégis csak teljesen bennünk van, mert lehetetlen, hogy csak egy része tartózkodjon lelkünk szűk otthonában, más része pedig kívül rekedjen. Hogyan oszthatnák fel a mi határaink az oszthatatlant? Nem azonos a világgal, mert akkor korlátozva lenne saját teremtménye mezsgyéin belülre, de nem lehet azonos önmaga lelkével sem, ugyanezért. Nem azonos velünk, miközben mégsem más, hát ez a nagy titok, mi emberésszel megfejthetetlen. Mondhatjuk neki, abban nem tévedünk: te magad a lelkek élete vagy, minden élet élete, ki magad és magadtól élsz! Hisz mi nem is vagyunk élet, csak árny és darabja a teljesnek, mi egész bennünk, és ő éli életünket, minden életet ő él, és nem mi, teremtmények, életet hordozó sárfigurák.

Te benne élsz szereteteinkben, barátságainkban, gondolatainkban, és fájdalmainkban is. Képtelenek vagyunk szeretni nélküled, de nem is csak hordozója és segítője vagy érzelmeinknek, hanem benned szeretünk. Barátságot, vonzalmat csak benned élhetünk át, mert a világ a te tested és a lelked, nélküled semmi nincs. Ám így azt is látnunk kell, hogy bizony a neked tetsző szereteten túl a rút és ocsmány vonzalmaink is mind benned történnek meg. Fájdalmaink, félelmeink is mind a teremtett világban, testedben és lelkedben zajlanak. Ezek nem érintenek téged uram, mert tökéletes vagy és mindenható, de szívem visszariad a gondolattól, hogy téged szennyezünk be önmagunkkal, és te végtelen irgalmadban ezt hagyod nekünk. Vagy nem is bűn, mit mi annak gondolunk, és amúgy sem tudjuk műved palotáját, ékkövét, lelkünket beszennyezni? Talán eleve bűntelenek lennénk, mint te, talán csak mi értettük félre örök szavaid? Kérlek, ne gondold, hogy magunkat hozzád mérem, csak megrémülök, mikor arra gondolok, hogy kezed munkájában, a lélegző világban főleg a bűn terem, és mi, esendő teremtményeid még azt sem tudhatjuk, hogy merre rejtezel, merre fordítsuk orcánkat, mikor téged keresünk. Ha nincs válaszod uram, ha a bűn úgy hozzánk tartozik, mint az árnyékunk, akkor kemény szereteted az egyetlen lehetőségünk, hogy irgalmat találjunk saját ítéletünk alól is.

Minden beszéd hiányos, mi róla, a lélekről, de akár magunkról beszél, mert hiányosak és tudatlanok vagyunk az ő nagy művét illetően, ezért minden beszéd bizony mesterkedés, alakoskodás. De hát szólni kell, mit tehetünk, akadozó nyelvvel bontogatjuk elménk korlátolt gondolatait, mikor a teremtést szemléljük.

Most sétálok egyet. Szélcsend van, a hó sem hull, ritka errefelé az ilyen kegyes idő. Kihasználom ezt, és majd később folytatom írásomat. Kérlek, uram, segíts, hogy gondolatom majd ne térjen bűnös utakra.