A lét három ismérvéről, a mindenre kiterjedő három gyémánttörvényről már sokat beszéltünk (28-30. bejegyzésben és sok más helyen). Szintén sokat foglalkoztunk az elfogadásukkal, hiszen a velük való szembenézés nélkül nem érhető el a lelki béke és a megvilágosodás. A buddhizmus egyik alapvető igazságát közvetítik, megértésük nélkül nem képzelhető el a buddhista szemlélet befogadása.

Az ember élete néha mintha másról sem szólna, mint e mindenhol őrt álló bizonyosságok megkerülésére szánt kísérletekről. Nem fogadjuk el a mulandóságot, rögzíteni, megragadni akarunk, kicselezni az időt, örök anyagba önteni gondolatot, szeretett lényt vagy eszmét, nem törődve azzal, hogy mi is változunk, és a romolhatatlannak ítélt vágytárgyunkat később már magunk sem érezzük megtartásra méltónak. Kerüljük a szenvedést, bezárjuk szemünket és elménket a kizökkentség, tökéletlenség nyilvánvaló jelei előtt, és úgy keressük a boldogságot, hogy közben nem ismerjük el az örök befejezetlenség tényét. Hiszünk az egyénben, féltjük a lelkünket, elkülönítjük magunkat mindentől, ami veszélyt jelenthet ránk, de közben egyetlen pillanatra sem találjuk önmagunkat, hiszen az örök változásban és kizökkentségben nincs egyetlen pillanat sem, amikor létezne valóban elkülönült önmagunk. Hajszoljuk a tökéletest, és ezért nem ismerjük fel a tökéletlenség csodáját. Ugyanis, amióta csak világ a világ, minden létező, nem-létező, élő és élettelen, minden idő és eszme, gondolat és érzelem, a tér, az isten és a nirvána is, mind-mint tökéletlen volt, és ezután is tökéletlen lesz. Igen, te magad is, és ez így csodálatos, ez így van rendjén. Ugyanis a tökéletes nem létezik. Ha egyszer felemelkedne a Tökéletes, azonnal megfagyna a létezés: az lenne a valódi és örök halál. De szerencsére ez nem lehetséges. A tökéletlen világ pedig mozog, kiegészíti egymást, szül és eltűnik, állandóan változik, nyüzsög, és mivel mi is tökéletlenek vagyunk, élhetünk ebben a gyönyörű, sosem-kész világban.

Nézzük meg a tökéletlenség szempontjából, hogy az egyik lehetséges sorrend szerint hogyan következnek egymásból a lét ismérvei (trilaksana): 

1.Minden összetett, feltételek függvényében létrejött, késztetett dolog mulandó. Még pontosabb eredményre jutunk, ha az igazságot megfordítjuk: minden dolog mulandó, mert összetett, ezért részei (dharmái) nem maradnak örökké együtt változatlan mennyiségben és minőségben, továbbá nem maradnak örökké elkülönülve minden más létezőtől. Dharmák vándorolnak el és érkeznek folyamatosan, a külvilág és az összetett létező között folyamatos a dharmák (részek) cseréje, mert rendszere nyitott, sosem elkülönült. E folyamatos cserélődés, változás közben egyetlen pillanat sincs, mikor állandónak tekinthetnénk, és kijelenthetnénk róla: készen van, és valóban önmaga.

2. Mivel soha nem önmaga, mivel önmagaként sohasem értelmezhető, ezért minden létező és minden dharma éntelen. Nem rendelkezik elkülönült léttel, ezért nem rendelkezhet sem pillanatnyi, sem örökléttel. Összetett, és a folytonos cserélődés és állandótlanság miatt sosem végleges, sosem kész, ezért sosem tökéletes. Ha a tökéletes a készet és véglegest jelenti, akkor kimondhatjuk, hogy mindig tökéletlen. Ezért minden létrejött, létre-nem-jött, kigondolt vagy ki-sem-gondolt nélkülözi az ént, az önvalót, nincs állandó magja vagy állapota, mely öröklődne és fennmaradna. Üresség-természetű, beleértve az egyetlen nem késztetett dolgot is, a nirvánát.

3. Mivel sosincs készen, mivel nincs énje vagy magja, állandósága és örökléte, ám vágyik rá, ezért minden összetett dolog szenvedést vált ki, dukkha. Mivel folyamatosan múlik, sosincs készen, ezért nem tökéletes, emiatt kizökkent, nem helyénlévő, nem kielégítő. Mivel sosem elkülönült, ezért sosem biztonságos, nem végleges, nem lehet valódi menedék, ezért az ember számára minden dolog, vélt önmagát is beleértve, örökre idegen marad. Megragadhatatlan, nem véd meg, nem nyújt örök biztonságot és nem biztosítja a túlélést, nem véd meg a haláltól, ezért szenvedést és félelmet okoz, amiért a létezést és a létezés természetét tesszük felelőssé, a nem-tökéletest hibáztatjuk, és mindenáron a múlhatatlant, az énnel-rendelkezőt, a tökéletest és a végsőt keressük, bármennyire is belátjuk a kutatás kudarcát. A szenvedés így nem múlik el, és képtelenek vagyunk bölcsen belehelyezkedni a tökéletlenbe.

A három ismérv minden irányból és kombinációban összefügg egymással, ezért bármilyen sorrendbe is állítjuk őket, mindegyikből következik a másik kettő. Itt most a mulandóság – éntelenség – dukkha sorrendben láttuk őket, de játékra hívlak, kedves Olvasóm: a három ismérv hat variációban rendezhető sorba:

mulandóság – dukkha – éntelenség
mulandóság – éntelenség – dukkha
dukkha – mulandóság – éntelenség
dukkha – éntelenség – mulandóság
éntelenség – dukkha – mulandóság
éntelenség – mulandóság – dukkha

Magadban forgasd, használd az ismérveket, és vedd végig mind a hat lehetőséget. Fogalmazd meg, hogy más sorrendben hogyan hangzana egymásra-következésük. Figyelemmel és bölcsen elmélkedj a fogalom-hármason, és közben igyekezz valóban megérteni tartalmukat és igazságukat.

A lét három ismérvével való boldog megbékélés ugyanannyira fontos, mint a megértésük. Ha e bölcsesség félelmet és szenvedést okoz, akkor még nem értettük meg teljesen. Nyilvánvalóan nem lenne bölcs igazság, ha csak a lelki szenvedést szaporítaná, ezért ha nyomaszt a velük való foglalkozás, akkor még dolgod van magaddal, mielőtt értelmüket belátnád. Egy gondolattal szeretnék segíteni, hogy oldódjon a szorongás.

A mulandóság törvénye kimondja, hogy a világon minden állandótlan, hiszen folyamatos és állandó változásban van, éppen emiatt ezt a törvényt lehetne a változás törvényének is hívni. Mivel minden pillanatban átalakulnak a létezők, ezért a hagyományos felfogás szerint tökéletlenek. Az ember csak a készet és változatlant tartja tökéletesnek, de képtelenség a tökéletest elérni, ezért örökös rohanásában és elégedetlenségében az ember szenved. De a tökéletes nem létezik, ezért valójában képtelenség a tökéletest szeretni, mintának állítani, keresni és megvalósítani. Bármit elfogadtunk, bármivel megbékéltünk, vagy magunkhoz közel állónak éreztünk ezidáig, az biztosan tökéletlen volt, legyen az eszme, egy másik lény vagy önmagunk. A tökéletlenség minden dolog természetes állapota. Csak a tökéletlent lehet elérni, szeretni, mintának állítani, keresni és megvalósítani, mert minden a tökéletlenség valamilyen fázisában létezik éppen. Bizony, még a céljaink és vágyaink is mind valamilyen tökéletlen felé irányulnak. Ám ha ezt belátjuk, még mindig ott a késztetés, hogy a tökéletlent tökéletesen szeressük, fogadjuk el vagy tegyük magunkévá. De szeretni sem lehetséges tökéletesen, ezért megnyugodhatunk: semmi baj nincs azzal, hogy állandóan tökéletlenül szeretünk tökéletlen létezőket. Így lesz rendben a világ.

Mivel minden kizökkent, ezért mindenben, hol a felszínén, hol a mélyén ott találjuk a szenvedést, ezért minden szeretet szenvedés, minden boldogság, öröm, eredmény, megvalósítás és megértés szenvedés. De csak ameddig szenvedünk a kizökkent, ezért tökéletlen világ illúzió-képétől, ettől a falra festett démontól. A világ sosem lesz másmilyen, de mi lehetünk, ezért a nirvána nem a világban van, hanem bennünk. Ez a legnagyobb titok. Így leszünk rendben mi.

Mivel minden élő és élettelen nélkülözi a befejezett és végleges önvalót, ezért nem lehetséges magunkban megtalálni az ént, és ugyanezért nem lehetséges beleolvadni egy nagyobb, tökéletes egységbe, mert énje még a legnagyobbnak sincs. Ha lenne énje a legnagyobbnak, akkor merev lenne, változatlan és rideg, és nem teremthetett volna egy folyton változó világot. Ezért nem kereshetjük és nem találhatjuk az ént semmiben, hiszen mi sem vagyunk képesek változatlanná fagyasztani a világot. De csodálhatjuk és engedhetjük a változást, ezzel békét hozva az akaratok által már így is meggyötört mindenségnek. Így lesz rendben az ég.

A nyugati filozófia három fő elmélet köré csoportosítja az igazság fogalmát. Most buddhista szemmel nem elemezzük őket, hiszen aki már képzettebb a Magasztos Tanításában, az úgyis tudja, hogy hol találhatóak az elméletek gyenge pontjai, hiszen a blogon rengeteg foglalkozunk az alapok és eredmények illúzió-természetével. De egy kis játékra hívlak, kedves Olvasóm: gondolkodj el rajta, hogy az elméletek szerinted mely pontokon hasonlítanak, és hol térnek el a buddhista igazság-felfogástól. Ha van kedved, írd meg nekem kommentben. Nincs rossz válasz, és nincs végső megfejtés sem, hiszen a Magasztos is azt tanította, hogy minden vélemény csak egy nézőpont, és az igazság végső természete úgyis kifejezhetetlen. Vegyük sorra röviden a nyugati igazság-elméleteket, és azok szintén nyugati szemmel megállapított gyengeségeit.

1. Az igazság lényege a megfelelés

Megfelelés pl. egy hit és egy tény, vagy egy feltételezés és a valóság között. Egy állítás (vagy hit, vagy propozíció) akkor igaz, ha megfelel az általa reprezentált igazságnak. Egy állítás akkor igaz, ha amit állít, a valóságban is úgy van. Ha a dolgok úgy vannak, úgy léteznek, ahogyan az igazság leírja, akkor az igazság valós. Ebből következően a hamisság a meg nem felelés az állítás és a valóság között. Minden igazság megadja a választ egy kérdésre, mely válaszok aztán együtt adják a nagy, végső választ.

Problémák: A megfelelés igazolhatatlan, hiszen nem létezik objektív értékelés. Az állításra felelő valóság nem is biztos, hogy valós, lehet csak egy üres, nekünk rendelt káprázat, egy másolat, amely reprezentálja az igazságba vetett hitünket. A valóság könnyedén olyanná maszkírozza magát, hogy meglássuk benne a belé vetett hitünk. Az eredmény gyakran nem is másolat, még csak nem is hasonlít az igaz valóságra, hiszen az eredményeket képtelenek vagyunk valóságukban érzékelni: a zene csak a levegő rezgése, a szín fényhullám, a gondolat elektromos inger, az érzés csak felelet a vágyra. Az anyagi megfeleltethetőség mintájára működik a mentális megfelelés is, ami ebben az elméletben lefokozza az érzést és a gondolatot egyszerű anyagi következménnyé, ami nem is lenne baj, ha így lenne, ám ez az elmélet nem tud definíciót adni az igazságra, a létrejövő valóságra, és a mögöttük lévő késztetésekre és akaratra: csak a köztük létrejövő kapcsolat ismeri. Már eleve bizonyítottnak, késznek és vitathatatlannak tartja magát az állítást (pl. a számokat, ha matematikai tételt, a fogalmakat, ha eszméket akar megfeleltetni), amit nem kell igazolni, csak a valóságnak kell hozzá igazodni.

2. Az igazság akkor helyes, ha logikai kapcsolatban áll más igazságokkal

Az igazság ebben az esetben is kapcsolat, de nem megfeleltethetőség, hanem összefüggés. Az igazság csomagban értelmezhető, koherenciája van. Az első pontban is fontos a koherencia, de ott az igazságtól ezt önmagán belül várjuk el, itt azonban a világ többi igazságával közösen kell valóságnak megfelelő rendszert kialakítania. Az igazság egy rendszer, melynek egésze igazabb, mint a részigazságok. Az összekapcsolódó igazságok egyetlen hatalmas rendszert, mintázatot alkotnak, mely végül megadja az egyetlen választ minden kérdésre. Olyan általános szabályokat keres (főleg a tudomány kedveli), melyek az előfeltételek ismeretében megjósolják a végkimenetelt. A múlt szabályszerűségeiből (axiómákból) dedukcióval következtet a várható eredményre, amiken keresztül új igazságokra bukkanhatunk.

Problémák: Sokszor működik, de sosem jelenthető ki, bármennyi tapasztalat is áll rendelkezésünkre, hogy az eredmény minden esetben ugyanaz lesz, mint eddig. A Nap valószínűleg felkel reggel, mint eddig mindig, de nem biztos, csak valószínű, hogy holnap reggel is így lesz. A kiindulási pont nem bizonyítható, az igazságok nem mérhetőek itt sem, és új problémaként lép be a közöttük lévő kapcsolat bizonyíthatatlansága, félreérthetősége. Az igazságok koherens voltát, a következtetéseket kiterjeszti a dologi világon kívül az etikai és morális világra is, és az irracionális, érzéketlen vagy semleges jelenségeket elintézi azzal, hogy még kevés az ismeretünk. Emiatt könnyedén válik maga is érzéketlenné és felületessé, valamint erős késztetést érez arra, hogy mindenképpen integrálja a vélt részigazságait az elképzelt ideális rendszerbe. Egy helyben topog, mert ha az igazság annyi, amit más igazságokból kikövetkeztethetünk, akkor hogyan ismerjük meg az eredeti igazságokat? Lennie kellene egy olyan igazságnak, amihez nem dedukció útján jutottunk el. A hitek igazságai nem mérhetőek, a morál és etika szintén nem. A világ pedig egyszerűen nem mindig logikus, nem egy részigazságokból összefércelt lepel.

3. Az igazság gyakorlati érték

Pragmatikus szemlélet, szerinte az igazság az, ami működik. Azt tekinthető igaznak, amit az eredménye visszaigazol, ráadásul nem egyszer, hanem folyamatosan. Amint a visszaigazolás egyszer hamisságot mutat, az igazság elveszíti addigi értékét. Az empiristák kedvelik, mert akkor fogadnak el egy állítást, ha arra tudományos vagy tapasztalati igazolást nyernek, ha a valóság ellenőrzése helyesnek találja az előfeltevést. Az igazság az, ami kiválasztódik a lehetséges kimenetelek közül, és valóságosan bekövetkezik, mint tapasztalat. Ehhez a tapasztalatot kísérleteknek kell alávetni, melyeknek módszertana van, és ha egyik sem cáfolja, akkor igaz. A hit eszerint akkor igaz, ha az általa kiváltott cselekvés megfelel a hit előírásainak. Ha nem felel meg az ember a hit szabályainak, akkor nem is hisz, amiben lehet igazság, de így a hit igazságát annak hasznosíthatóságában mérhetjük csak le, ami inkább hasonlít egy üzletre.

Problémák: Kizárja a morált, a magáért való gondolatot és érzelmet, ha az nem vezet eredményre, vagy nem változtatja meg a cselekvést. A kísérletekben hisz, arra alapoz, de azok bizonyíthatósága és megfelelése már nem érdekli, pedig a kísérleti módszerek gyakran változnak, ahogyan a kísérletek eredményeinek kiértékelése utáni következtetések is. Nem foglalkozik a működés etikájával, csak pillanatnyi hasznosságával, ezért igazságai gyakran elértéktelenednek, ha már nem szolgálják a gyakorlatot. Mivel csak a hasznosat tekinti igazságnak, ezért az teljesen emberközpontúvá válik, vagyis kizárólagos mértéke az ember pillanatnyi tudása és ismeretei lesznek. Emiatt folyamatosan elveszíti az alapjait. Igazságnak tekinti, ami működő és kényelmes, tehát bármit, amiből hasznot húzhat, emiatt könnyen lesz embertelen és téves. Mivel azt állítja magáról, hogy elmélete nem lehet hamis, esetleg csak egyes állítások nem működnek, ezért cáfolhatatlannak tűnik, pedig csak körben forgó tautológia. Nem foglalkozik a ténnyel, hogy léteznek haszontalan igazságok.

A racionalisták és idealisták általában összefüggésként tekintenek az igazságra (2. elmélet), az empiristák pedig a megfeleltethetőséget vagy a pragmatikus szemléletet (1. vagy 3. elmélet) részesítik előnyben.

Egy ideje furcsa szokásokat vettem fel. Ha a hideg nem oly kegyetlen, és nem vág éles késként a húsomba, a cellám ablakába állok, és a párkányt borító hóba rajzolok. Minap is így tettem, és először a kereszt jelét húzta az ujjam, mert az eszem és a szokás így vezette, de aztán öntudatlanul bűnös ábrák kerültek ki kezem alól. Igen, uram, a női test egyszerű, vulgáris ábrázolása, szemérmetlen és vágyról árulkodó rajzok lepték el a párkányt. Mire felocsúdtam, a hóban mindenfelé a testi élvezet pajzán ábrázolásai látszottak. És nem töröltem le kezem bűnös munkáját, hanem csak a másnapi hó takarta el őket… Máskor szerény ebédemet, a barna kenyeret és a korpával kevert kását fogyasztottam, és újra ellepett az érzéki vágy: nyelvemmel a frissen sült hús, a gyümölcsök és a bor zamatát véltem élvezni, és hátradőlve, szememet behunyva adtam át magam a kéjes képzeletnek. A közös ima során rendre elkalandoznak gondolataim, eltűnik szemem elől a kopott falú, szürke, félhomályos és rideg imaterem, a kopár, jeges, sziklás hegytető, és szülővárosomba szállok. Újra látom a forgatagot az utcákon, a piacokat, a nőket, képzeletemben együtt iszom a barátaimmal, és férfias harsánysággal lányokról és verekedésről beszélünk. De aztán mindig visszatérek hozzád uram, mert tudom, hogy nincs más reményem, csak te.

Nekünk egyetlen reményünk, hogy hozzád térünk meg a halál elszenvedése után, megmenekülve a megsemmisülés rettenetes iszonyatától, de nem mi, bűneinkkel terhelt személyek, hanem a lelkünk, valami szent, ami egyszerre vagyunk mi és nem magunk, amiben mégis megtaláljuk lényegünket. De rajtad gondolkodva, istenem, néha bizony úgy érzem, hogy ez nem csak a mi leghőbb vágyunk, hanem te is akarod. Persze, hogy akarod, hiszen te vagy az örök és végtelen akarat, nem lehetséges olyannak történnie, amit te nem akarsz, más erő pedig nem működhet ellenedre. Tehát akarod, vágyod és igényled, hogy veled legyünk. Uram, most ketten vagyunk, hát kimondom: régóta sejtem én ezt. Nem eszemmel, mert az csekély ekkora titok megsejtéséhez, nem a lelkemmel, mert az visszariadna a gondolattól, nem a szívemmel, mert az megszakadna, hanem azzal az általad a zsigereimbe plántált, a bensőmbe égetett, a velőmben izzó érzékkel érzem, szükséged van rá, hogy valaki téged is megértsen. Értsen, és ennél is fontosabb, szeressen. Gondolatban, mikor egyedül vagyok, és elbújok előled, mikor fal mögé rejtem magam, hogy még te se láss, akkor nem csak úgy gondolok rád, mint istenemre, hanem mint kedvesemre, gyermekemre, barátomra. Talán csak csalfa érzés, talán csak emberi mivoltomból fakad, mert nem tudok máshogyan vonzódni és igyekezni hozzád, mert magadhoz kötsz, és mi a kötést így éljük át, lehet, de az égi, eszmei, istenfélő szeretet helyett, mely fenntartja a tiszteletet és megadja az elsőbbséget, olyankor én máshogyan szeretlek. A karomba zárnálak és vigasztalnálak, mert akkor szeretlek a legjobban, amikor úgy érzem, hogy szükséged van rám, ránk, és azért szőtted terveid, azért teremtetted az embert, hogy ne legyél annyira egyedül. Semmi baj, uram. Mind egyedül vagyunk, pedig mi közös gyökérből sarjadt halandók megtaláljuk másokkal kapcsolódásaink; de mennyire egyedül lehetsz te, ki egy vagy és hasonlíthatatlan! Nem tudok mit felajánlani, csak magamat: vidd, drágám, tudatom, szívem és lelkem, használd és vigasztald vele magad és teremtésedet. Tégy belátásod szerint, hisz nincs belátás a tiéden kívül. Vigasztalódj meg, kedvesem, remélem, egyszer csillapodik szenvedésed. Mi másunk van a reményen kívül? Mi benned, te bennünk; egymás egyetlen és utolsó lehetőségei. Ámen.

Mondják, magadhoz veszed lelkeinket, ha már belefáradtunk az életbe. A lelkeinket, mert a testünk feltámadását csak a nagyon együgyűek várják el. Mit kezdenénk öreg testünkkel, bütykeinkkel, nevetséges végtagjainkkal? Szaladgálnánk az égi fűben, meg széket, asztalt barkácsolnánk magunknak? És mit kezdene, ki gyermekként halt meg? Örökre úgy maradna? Nem, lelkeinket veszed magadhoz, mert elfáradtak, és kebledre vágynak megtérni. Pihenni akarnak, semmit-tenni, élvezni. De azt látom, hogy az így gondolkodó emberek nem látták még, hogyan züllik el a semmittevő, mint veszíti el akaratát, cselekvőképességét, majd értelmét. Az erő és a nemes jellem a mozgásban és a munkában alakul ki, a tervekben és a megvalósításban, és látjuk, hogy a világ, a műved is terveid, akaratod és tetteid nyomán bontakozott ki. Úgy gondolom, hogy nálad nem valamiféle végső pihenés, hanem a közös munka vár minket, a szent szemlélődés és megismerés lehetősége, sőt, talán kényszere. Aki nem szabályaid szerint jár el, az valóban megpihen, de a megsemmisülésben és végleg.

Mondják, mindenkinek hite szerint adatik. Kételkedem ebben is, és már félve írok, mert nem tudom, mikor kiált az égre kételkedéseim bűne, és mikor sújtasz le rám ezért. De leírom, mert ismersz, hiába titkolnám, hogy nem hiszek ennyire az erőnkben és a képességeinkben. Ha a hitünk megteremné az annak megfelelő túlvilágot, bizony akkora erőnk lenne, mint neked, ez pedig ostobaság.

De ez a gondolat azért felvet egy kérdést. Te bármit teremthettél volna, de az ismert, fennálló környezet mellett döntöttél végül. Szinte bizonyos, hogy létünk anyagi, lelki és szellemi feltételeit úgy igazíthattad volna, ahogyan neked tetszik. Igaz ez önmagunkra, a lelkünkre, érzékeinkre, tehát a felfogható világon kívül arra a módra is, ahogyan felfogunk és látunk. Felmerül lelkemben a gondolat: amit látunk, az valóság? Hány ilyen világ létezik még, hányat engedsz látni, meddig engedsz el minket? Egyáltalán, valóság ez itt, vagy csak nekünk rendelt káprázat, látomás? És mióta áll fent mindez? Az idők végtelenjéből ered, ahogyan te is, vagy ideje volt a létrehívásnak, és ideje van a széthullásának? Valóban van, amit érzékelünk? Valóban vagy? És én létezem?

Napok óta lesöpröm a friss havat a párkányról, hogy ne tudjak rajzolni bele. Ima közben nem hunyom be a szemem, hanem keresztedet és rajta téged figyellek, rád irányítva gondolataim. Erővel igazítom hozzád érzékeim és vágyaim, hogy itt maradjak veled ezen a hegytetőn, a barna, hideg falak között. Ha nem vagy valóság, én akkor is ismerlek. Ha látomás vagy, hát az én látomásom. Ha nem vagy valódi menedék, hát majd én felépítelek, és reménnyé formállak. Ámen.

Az igazságot tudással megismerhetőnek tartják, sőt, azonosítják az igazságot és a tudást.
A valóságot létezőnek tartják, sőt, azonosítják a valóságot és a létezést.
Mintha egyértelmű lenne, hogy az igazság valaminek a kerete, hordozója, megjelenése, teremtője vagy lényege.
Mintha egyértelmű lenne, hogy a valóság valaminek a létezése, eredménye, tere, megvalósulása vagy formája.
A valóságot az igazság megtestesítőjének, az igazságot a valóság törvényének tartják.
Mintha egyértelmű lenne, hogy e kettő egymás feltétele, oka, következménye, kiegészítése vagy megnyilvánulása.

Az igazsággal nem törődnek, ha nem értékes.
De az igazság nem lehet értékes, mert nem lehet önértéke: akkor sem, ha nyitott, és csupa arány meg viszonylat, és akkor sem, ha zárt, és megáll önmagában a maga törvényei között.
Az isten, a teremtő és tökéletes, aki a saját törvényeiben és szabályaiban rögzült, miért lenne nagyobb igazság, mint a teremtett és tökéletlen, aki más törvényeiben és szabályaiban rögzült? Miért lenne egyik szabadabb, mint a másik?
A valósággal nem törődnek, ha nem igazolható.
De a valóság nem igazolható, mert nem lehet igazsága, akkor sem, ha magát hozta létre, mert erejéből kitelt, és akkor sem, ha külső erő hívta létre, akitől függ.
Ha egy valóság igazolható, akkor bármelyik igazolható, és egyébként is: miféle szó vagy áldás jelentheti ki egy valóságról, hogy több és értékesebb, igazabb vagy valódibb, mint a többi?

Az igazsággal nem törődnek, ha nem vált meg a haláltól, a félelemtől és a fájdalomtól, a valósággal nem törődnek, ha nem lakható be, nem szolgálja ki az igényeket, vagy félelemmel tölt el.

Az igazságot akkor szeretik, ha nem viszonyított, megáll önmagában, mert azt mondják, ahol minden csak a másik viszonylatában létezik, az nem lehet igaz.
Pedig a viszonyított, önérték és önvaló nélküli igazság miért ne lehetne valódi igazság?
Az önérték és önvaló nélküli lény miért ne lehetne élő és lélekkel bíró?
A valóságot akkor szeretik, ha nem múlik el, megfelel az elképzeléseknek és az igényeknek, igazolja a nézeteket, beteljesíti a vágyakat, mert azt mondják, ami az embernek rideg, halálos, ismeretlen, nem felismerhető, az nem is igazi, nem értékes és nem erkölcsös.
Pedig az embertelen, istentelen, fel nem fogható, érték-nélküli valóság miért ne lehetne valódi valóság?
A mulandó, a sosem-keletkezett, a keletkezést nem ismerő, az elmúlást nem értelmező, a meg-sem történő miért ne bírhatna Vansággal?

Azt is mondják, hogy az igazság szent, a hit pedig az igazság igénye, mely hit aztán valóságot teremt, ha erős az igazság iránti vágy.
De semmi sem szent, mert ha létezne szentség, az kettészakítaná a mindenséget szentre és nem-szentre, ami lehetséges, de értelmetlen, mert a nem-szent tartománynak már a létezése bemocskolná a szentséget.
De semmi sem igaz, mert ha létezne igaz, az igazra és nem-igazra tépné a mindenséget, ami lehetséges, de értelmetlen, mert a nem-igaznak már a létezése megalázná az igazságot.
De semmi sem valóságos, mert ha létezne valóság, az valósra és nem-valósra osztaná a mindenséget, ami lehetséges, de értelmetlen, mert a nem-valós semmissé tenné a valóst, a valóságot teremtő hitet megfogalmazó lényt, valamint a valóság alapját jelentő igazságot.
Vagy minden szent és minden igaz, vagy semmi sem az.

Ha a valóságot az igazság teremti, akkor az ember igazságából, vagy az isten igazságából, vagy más akarat igazságából születő valóság csak az ember, csak az isten, vagy csak valamely más akarat valósága lehetne.
Még ha minden akarat egyet akarna, az úgy születő valóság akkor is hiányos lenne, hiszen hiányozna belőle az összes nem-akart akarat.
De a mindenség végtelen, ezért a mindenség bármeddig növelhető, az akaratok száma mindig megsokszorozható, és aki legalább az ember lehetőségeihez mérten érti, mit takar a végtelen fogalma, az érti, miért lehetetlen eleve megtalálni az igazságot, és kijelölni a valóságot.

Vizsgáljuk meg, mit mond a metafizika az igazságról és a valóságról. A filozófiának egy ága a metafizika, mely a filozófián belül a valós, vagy valósnak látszó dolgokkal foglalkozik. A metafizika a valóságot kutatja, és annak egy ága a fizika, amit csak tudományos ismeretelmélete (módszertana) választ el tőle, és a kézzelfogható természet törvényeinek megismerésével foglalkozik. A metafizika azt állítja, hogy ha a látható és tapasztalható tudás, érték nem valós, akkor az illúzió. E gőgös megállapítás kizárólag az ember szemszögéből indul ki, a mi korlátosságunkból, és úgy tartja, hogy a részünkről nem igazolható valóság minden szemlélő számára kötelezően illúzió. Ám a valóságok nem szorulnak az igazolásunkra, és e kijelentés elfogadásához nem kell más világokat vagy dimenziókat elképzelnünk vagy kitalálnunk, mert könnyen belátható,

- hogy minden igazság és valóság illuzórikus és viszonyított, de ez nem semmisíti meg elképzelhetőségüket vagy tapasztalhatóságukat, tehát valóságuk van;

- vagy ha valóságuk nincs, mert egyes létezéseknek nincs igazsága, létezése, tapasztalhatósága, de vanságuk attól még van, hiszen feltételezhetőek, nem lehetetlenek;

- sőt, ha lehetetlenek, attól még vanságuk van, mert a lehetetlen is a végtelen lehetőségek egyike;

- ha pedig minden létezésből és nemlétezésből kizárhatóak, akkor is van vanságuk vagy nem-vanságuk, a nem-vanság pedig vanság, hiszen szavakba foglalható.

A buddhista négysarkú érvelés végső értelme a teljes szabadság feltételezése és elfogadása minden irányban. Nevezik négysarkú szabálynak is (csatuskoti vagy tetralemma, 47. és 94. bejegyzés): minden állítás éppen annyira igaz, mint amennyire hamis, és ugyanígy, minden tagadás éppen annyira igaz, mint amennyire hamis. A dolgok minél összetettebbek és bonyolultabbak, annál inkább mindegy, hogy állítunk vagy tagadunk, mondjuk mi emberek, ám ez ismét csak megértésünk korlátairól beszél, mert ez az állítás éppen így igaz az egyszerű dolgokra is. A jó állítás egyszerre tagad és állít; persze ettől ne várjuk, hogy bármihez közelebb jutunk, de legalább nem tévedünk túl nagyot.

Az igazság mindig több, mint egy állítás vagy tagadás, több, mint egy állítás és tagadás együtt, mert mindegyikkel megrövidítjük az igazságot, mondjuk mi emberek, ám ez megint csak megértésünk korlátairól beszél, mert az igazság mindig több, mint az összes állítás vagy az összes tagadás, sőt még az összes állítást és tagadást egybevéve is nagyobb, mert a valódi igazságnak nincs valósága. A legbölcsebben akkor járunk el, ha egyszerre érezzük igazságnak, amit mondunk, és egyszerre érezzük hamisságnak, és közben mindkettőnek, és egyszerre egyiknek sem; ez a négysarkú szabály lényege. Persze hozzá kell tennünk, hogy a legbölcsebb nem mindig a legpraktikusabb, tehát lehet, hogy így közelebb jutunk az igazsághoz és a valósághoz, de nehezen állítunk elő működő elméleteket, használható teóriákat.

A világ több, mint amennyit egy ítélet, vagy egy ítélet és annak ellentéte, vagy az összes ítélet, vagy az összes ítélet és azoknak az összes tagadása meg tud ragadni; ugyanis a világot nem lehetséges megragadni. Ezért nem az ítéletekkel és azok tagadásával van a probléma, hanem a világ megragadhatatlan természete az oka a jellemezhetetlenségének. Hiszen a világ természete az, hogy nincs természete; ha lenne, az ész talán még meg is tudná ragadni. Ezért a legközelebb akkor jutunk, ha egyszerre állítunk és tagadunk, ha már beszélni kell; de a bölcs tudja, hogy a legjobb, ha nem beszélünk. Így jutunk a legközelebb az igazsághoz, amihez nem lehetséges közel jutni, mert nem létezik és létezik egyszerre; sem-nem létezik, és sem-nem nemlétezik egyszerre. Igy van ez mindennel: van; nincs; van és nincs és nem-van, nem-nincs; sem-nem van és sem-nem nincs – körül lehet járni, de nem lehet elérni. Ebből a szempontból az igazság és a valóság csak két szó, és nem különbek vagy másabbak bármelyik másik szónál.

Igazság és valóság: nagy szavak ezek, tudom, de nem is definiálni szeretnék, hanem csak egy általános értelmezést adni róluk, ami jó lehet kiindulási alapnak.

Spirituális értelemben az igazság igazabb a valóságnál, mert a valóság csak egy percepció, közmegegyezés, ráadásul, mint sokszor tárgyaltuk, mindenkinek más és más a valósága. Saját világértelmezésünk, világfelfogásunk a csalóka, a dolgokat és jelenségeket számunkra lefordító, felfoghatóvá alakító érzékszervek érzékleteinek, és az öt halmaz által transzformált fogalmaknak egymással asszociatív viszonyban álló tömegéből épül fel. Minden valóság ezért viszonylagos, magában nem-létező, megnevezhetetlen, körülhatárolhatatlan és absztrakt, míg az igazság határos, tényleges, egyedi és állandó. Persze mi, gyakorlott buddhisták már gyanakodva tekintünk minden határosra és állandóra, kicsit talán a fejünket is csóváljuk, de most az általános spirituális értelmezést írjuk le.

Az igazság nem látszik, nem nyilvánvaló, nehéz megtalálni. Mondják, egyedül istené az igazság (univerzum, világlélek, anyatermészet, ősszellem stb.), ő látja az igazság valóságát egyedül, csak ő képes belakni, átfogni, teljesen benne tartózkodni. Mi mind csak többé-kevésbé látjuk a saját valóságunkat, és képességeinktől függően a közöset. Emiatt mondhatnánk a teistákkal együtt, hogy csak az igazság szakrális, a valóság profán, de ez nem ilyen egyértelmű.

Nem egyértelmű, mert a jelenlegi valóságunk, amit együtt, bár különbözőképpen látunk, amiben élünk, az az egyetlen valóság a végtelen lehetőségek közül – amik még az univerzum, a lét és a nemlét szabályozott keretei között is végtelen számúak – az egyetlen, ami megtörtént, ami létrejött. Nincs másik, és az idő ezt az egyetlen megtörtént lehetőséget, a létezés egymásból kibomló, tünékeny, de mégis létező pillanatait keretbe szorítja, és folyását egyengeti. Ez a valóság, ami Van, persze leírhatatlan, és minél tovább aprózzuk, boncoljuk, minél kisebb dharmákra bontjuk, annál kevésbé határozható meg szerkezete és tulajdonságai, de mégis összességében minden pillanatban, a dharmák minden állapotában kijelenthető, hogy van, hogy egyedüli, és éppen akkor örök másmilyensége ellenére nem másmilyen, hanem éppen olyan, amilyen.

És éppen ezért, mivel az egyetlen valóban megtörtént lehetőség a végtelen számúak közül, szakrális, hiszen megismételhetetlen, és minden mozzanata egyben isten egyetlen pillanatnyilag létező valósága.

A múlt éppen ezért megváltoztathatatlan, mivel megtörtént, igazolt és isten által helybenhagyott valóság, és minden pillanatának a Vansága megmerevedett. Bár elmúlt, de múltja örök és megmásíthatatlan, hivatkozási alap, a mára halott, de valaha benne élők isteni valósága, melyben az igazságot egyedül megélhették és kereshették, és éppen ezért – szent.

Egyedül a múlt létezik. A jelenről ezeken a hasábokon is megállapítottuk, hogy bár a buddhizmus célja a jelenben tartózkodni, de az nem a múlt és a jövő közötti időrés, nem egy kiemelt pillanat, ami éppen van és történik, hiszen ha a jelen rögzült és változatlan lenne, akkor nem vonatkozna rá a három alaptörvény, a három laksana, a mulandóság, az éntelenség és a dukkha vasszigora.

Ha a jelen pillanata létezne, akármilyen kicsiny ideig, akkor abban az időben nem lenne mulandó, és ami nem mulandó, az meghatározott, tényleges, vansága örök személyiségjegyekbe rögzül, tehát énje születik: egy ilyen kibújna a létezés alaptörvénye alól. Egy ilyen múlhatatlan és állandó énnel rendelkező lényegiség pedig változatlan lenne, és a maga teremtette helyén állna, legyen az a hely bármilyen, tehát nem lenne kizökkent, vagyis nem érintené a dukkha. Az ilyen jelen egy megfagyott, halott, a folyton áramló és egymásba omló dharmák világából kiszakadt, a mindenségtől elkülönült, élettelen jelenség lenne. De a világtól elkülönülni lehetetlen, mert bár végtelen, és elférne benne bármennyi megfagyott pillanat, de nem lehet kívül állni rajta, mert ami kívül van, az is a végtelen része – hiszen végtelen. Egy ilyen pillanat valódi határokkal rendelkezne, de hogyan lehet határa a végtelennek?

Persze közben tudjuk, hogy az élet és a létezés mégis csak a végtelenségben megjelenő határ, elhatárolás, sőt elhatárolódás, más szavakkal a létezés nem más, mint a homogén végtelenben megjelenő valamilyen elkülönültség, ami saját formát és nevet szerez, különbözik, és önmaga körein, új határain belül sajátos működést folytat, természetesen az általános szabályok keretei között. De lényeges, hogy az ilyen határok ideiglenesek és átjárhatóak. Az elkülönülés sosem teljes, mert a határai között ideiglenesen megjelent létező a külvilággal állandó kapcsolatot tart fent. Egy fennmaradni akaró jelen pillanat csak akkor őrizhetné meg magát a múlt és a jövő óriási erejű vonzása ellenére, ha határait lezárja, elkülönültsége pedig végleges és örök; ilyen megjelenési formát sem az anyagi, sem a szellemi világ nem ismer. Sem a fekete lyuk, sem az isten nem zárt.

A határoknak három fő jellemzőjük van:

- Átjárhatóak, folyékonyak, adnak és vesznek, kapcsolatot tartanak a belső és a külső világ között, hogy a belső létezni tudjon. Legyen az szellemi világ vagy anyagi, mind, akár egy élő sejt, ha elzárjuk az anyagcserétől, elpusztul.

 - A valódi anyagcsere mindig spirituális, elsősorban szellemi, akár az anyag is, végső lényegét tekintve, és e spirituális anyagcsere következménye jelenik meg az anyagok áramlásában.

- A határok még fontosabb jellemzője, hogy látszólagosak. Az anyagcsere spirituális végső természetéből következően a határokról kimondható, hogy valójában nincsenek. Az elkülönültség látszólagos, és nem következménye semmilyen szükségszerűségnek, de mégis szükségesek, mert a létezés illúziója csak közöttük, ebben a látszólagos elkülönültségben valósulhat meg.

Magának az istennek a születése is a multipotens és öntudatlan állandóság ködéből való kiemelkedés következménye, melynek során a teremtő erő önmagára nézett és öntudatra ébredt. A születés, létrejövés mindig következmény, tehát valamilyen igazságból, azaz Vanságból ered minden valóság. A született valóság pedig él, öntudata van, akár az emberé, akár az istené, és aminek öntudata van, az mindig dukkhával, kizökkentséggel, ezért szenvedéssel teli. Az isten első érzelme is az ősi mondák szerint a magány számunkra felfoghatatlan rémülete volt, egy kiáltás, a gyötrelem és a félelem jajszava. Mi teremtett és sokaságban létező lények sosem foghatjuk fel azt a félelemet, hiába rokon a minket meghatározó, a kultúránkat és szellemünket létrehozó alapvető élménnyel, a halálfélelemmel. Öntudatra ébredni az a lény képes, aki elkülönül, látszólagos határokat épít, és ezeken belül önmagára tekintve felismeri különállóságát. Ezzel az elkülönültséggel együtt jár az iszonyat, a magány iszonyata, de még inkább a halálfélelemé, hiszen aki egyszer már külön-magát meglátta, tudja, hogy a közösbe való visszatérése ebben a formájában lehetetlen, és hazatérnie már csak a halál átélésével lehetséges, és addig állandó kísérője lesz az elmúlástól való rettegés. A létezés alapja egy vágy, a tanhá, a létezésre irányuló szomj, ami minden esetben megteremti sötét oldalát, a halálfélelmet: így a létezés alapja mindig egy igazság, egy törvényekkel, szabályokkal körülírt Vanság, ami megteremti következményét, a valóságot.

Minap elfogyott a papírom és a tintám, ezért az apáttól kellett kérnem szűkös készletéből. Adott, de megígértette velem, hogy csak téged dicsőítő írásokat fogok a papírra vetni, és ha készen vagyok, megmutatom neki, alkalmasint azért, ha nem is mondta, hogy megítélje azokat, és helyes irányba tereljen, ha eltévednék. Hát, lehet, hogy kicsit majd szégyenkezni fogok, ha olvassa leveleim, mert talán nem azzal a hévvel magasztallak, ami elvárható. Kérlek uram, lágyítsad meg szívét, ha oda jutunk, hogy ne dobjon ki klastromából, mert akkor már valóban földönfutóvá válnék. Nem biztos, hogy megértené, pedig tiszta szívvel kereslek téged, még ha tiszteletlennek is tűnik faggatózásom. Én valóban nem szabnék neked korlátokat, még gondolatban sem.

Semmi sem teljes, és nem is végtelen, értem már egy ideje, mert áldásod nyomán kis világosság gyúlt bennem ez irányban. Aki igazán szeret és tisztel téged, az nem akar korlátozni, ám ez nem csak azt jelenti, hogy nem szab neked korlátokat, még gondolatban sem, hanem azt is, főleg azt, hogy nem ír elő neked korlátlanságot sem. Eszme csak eszme, gondolat csak gondolat, papjaid mégis oly szívesen aggatják rád a korlátlanság és végtelenség kényszerét, mintha legalábbis neked kötelességed lenne, velünk ellentétben, valami végtelenné növekedni. De az ilyen növekedés így csak silányulás; te annyira korlátlan vagy, hogy végtelennek és korlátlannak sem kell lenned, amiért a korlátos ember ezt várja el tőled, mert önmaga szégyenét benned igyekszik megszüntetni. Úgy véli, hogy miután benned megszüntette korlátosságát, mint fogyatékosságát, már más dolga nincs, csak hozzád emelkedni, és lám csak, maga is határtalanná válva megistenül! Nem így mérik az istent, és nem lesz az emberből isten. Gőg élteti ezt a gondolatot is, mint szinte mindent, mi elménkben megfogan.

Nekünk legfőbb érdekünk, egyetlen reményünk a halál iszonyatával szemben, hogy tehozzád térünk, veled maradunk örök birodalmadban. Néha úgy érzem, neked is ez az érdeked. De sajnos nem értem, teremtőm, hogy miért kellett ennyire elkülöníteni a mennyeket, romolhatatlan birodalmadat a romolhatóktól, e piszkos, szennyes földtől? Egyáltalán, mivel a föld is szent kezed műve, amin élünk és botladozunk nap nap után, hogyan lehet ez néha ily elátkozott siralomvölgy? Mi sosem voltunk elég erősek ennyire elrontani, megfertőzni, nálad nagyobb akarat pedig nincs, hát ki tudta meggyalázni művedet? Te voltál? Te annál több és hatalmasabb vagy, hogy futnod, bújnod kellene, hogy leválasztott, tisztán tartott részét saját világodnak menekítened kellett volna, külön, fel az égbe. És azt sem hiszem, hogy ezt itt lent nekünk tartanád fent, hogy nevelődjünk, vesződve tisztuljunk, mert ha őszinte szívvel igazán megfigyelem lakhelyünk, hát látom, hogy itt rengeteg életnek, holtnak és gondolatnak van helye, és mi, emberek nem vagyunk olyan különlegesek, hogy mindez kizárólag értünk legyen; csak magunkat emeljük magunk fölé. Ne haragudj, hogy újra csak szidalomnak tűnik beszédem, mert távol álljon tőlem. Tudom, azt tanítják, hogy a magad képére teremtettél minket, és aki az embert máshogyan látja, az ellened követ el bűnt, de ezt sosem hittem el. Szerintem pontosan az káromol, az az istentelen, gőgös bűnös, aki az emberre nézve istent lát, aki magamagát és faját, kiemelve az élet anyagából és folyamából minden létező és jelenség fölé emeli, egyenesen hozzád, és úgy ítéli, hogy végső országodban másnak nincs helye, csak az embernek. Miféle gondolat az, ami mindenkit alacsonyabbnak lát önmagánál? Miféle lény keverheti össze kapott hatalmát, kifinomultabb eszét a kiválasztottsággal, és hiszi, hogy ez a kapott hatalom egyben jog is igázni és uralkodni a többi faj felett?

Hát bűn téged többnek látni magamnál? Uram, ha te a magad képére teremtettél minket, mégha ezt persze nem is testi valónkra, rút ábrázatunkra értik, hanem lelkünk közösségére, hát mi reményünk marad nekünk megszabadulni és felemelkedni, ha magadból szakított magad, vagyis mi, itt fetrengünk a földi porban! Újra csak a gőgünk; hát mi szabnánk meg neked, hogy műved mely részét emelheted magadhoz, és mely részét kell a sárban hagynod, odavetve az örök pusztulásnak? A magam részéről nem így ismerlek, és nem így szeretlek! Hiszem, hogy minden élőre és élettelenre figyelsz, nem csak az emberre, számon tartod és megmented az összes szenvedőt, legyen az élő, valaha meghalt, vagy sosem élt létező. Vagy ha elhagytad művedet, hát egyben hagytad el, és az egésznek fordítottál hátat.

Hiszen honnan tudnánk mi, oktondi sárfigurák, hogy mi az élet! Mi létezik, mi nem létezik! Csak mert csekély értelmünk valamit mozogni, lélegezni, akarni és cselekedni lát, és mert élőnek nevezzük; vagy fordítva, nem mozog, nem akar, nem törekszik, és halottnak vagy tárgynak nevezzük, attól az még a te kifürkészhetetlen, csodálatos gondolataidban lehet bármi. Talán a te terveidben, miket nem sürget idő, a tereidben, miben nem siettet a feltartóztathatatlan változás, egészen máshogyan is meg lehet élni a létezést, nem csak a mi korlátolt fogalmaink szerint. Hiszen a mi benned való újjászületésünk sem úgy fog történni, hogy koszos, elhasznált és sebzett lelkeink folytatják tévútjaikat az új, égi hazában, hanem bizony levetjük tévedéseink, mint koszlott göncöket. Nem életünk folytatódik, hanem valami, amit el sem képzelhetünk. Mit kezdenénk házadban önmagunkkal, és te mit kezdhetnél egy ilyen agyonvert sereggel? Már az öregek is unják maguk, elfáradnak, várják a pihentető halált, mit kezdenének az örökléttel, ha csak önmagukat cipelhetnék benne az örökkévalóságig.

Ha szent, hát ez a szentség; nem átváltozás, nem növekedés, nem megtisztulás, hanem a tévedések elhagyása, és lényed színről színre látása úgy, ahogyan te valójában vagy.

Úgy látom, mai levelem sem azok közül való, amit az apátnak aggodalom nélkül átnyújthatok. Le is tagadnám, de el kell számolnom a papírral, és egyébként is, úgy döntöttem, vállalom: én így szeretlek. Vigyázz magadra és híveidre, vagyis mindenkire, amíg nem találkozunk újra.

A Buddha nem ismerte el az önvalót, amit átmannak hívott kora tudománya, mi pedig léleknek, önmagunknak, örök és valódi, halhatatlan lényegünknek nevezhetnénk. Nem tagadta, de azt állította, hogy a mi eszközeinkkel nem található ez a múlhatatlan és örök saját-magunk, ez a haláltól érintetlen, testről-testre öröklődő, vagy isteni tartományokban tovább létező egység. Bárhogyan bontjuk fel, vagy éppen bármilyen nagyobb hatalomhoz kapcsoljuk magunkat, nem találjuk azt a részt testünkben vagy személyiségünkben, ami tárolná, hordozná és továbbadná haláltalan önmagunkat. Nincs láthatatlan edény bennünk, sem az agynak egy kitüntetett része, sem a szív, melyek mások lennének sejtek halmazánál, idegi impulzusoknál, örökül kapott érzéseknél és gondolatoknál, és az az első mozgató, amiről a korábbi részekben annyit beszéltünk, nem a testből vagy saját tudatunkból származik.

A Buddha a rejtettre figyelt, de ellenezte az „én” misztifikálását, a rejtőzködő lélek istenítését. Még Istent és a közös Egyet sem említi, mert a káprázaton túlit kutatta, sőt mindenekelőtt a káprázat lebontását tűzte ki célul. Talán azt is mondhatjuk, hogy komolyan véve saját tanítását nem állított elénk örök igazságokat, hanem az állandó helyett a folyamatos változásról beszélt. Ahogyan a világ és az azt alkotó dharmák folyamatos széthullását és újraalakulását, az állandóság káprázatát hirdette, úgy tanította az önvaló múlékonyságát és illúziótermészetét is.

Ha csak ennyi lenne az emberi tudat, nem lenne remény, és nem futhatnánk el a szorongás elől. De a Buddha nem állította, hogy megismerési lehetőségeink határai egyben a megismerhető korlátai is lennének. Az ember képtelen elképzelni és tetten érni a tudat valóságát, mert saját korlátaiba ütközik, ám ettől még a tudatosságunk határain, jelenlegi képességeinken túl válaszok léteznek. A Magasztos azonban óva intett attól, hogy a valóság megismerhetetlensége miatti félelmünkben, tanácstalanságunkban, vagy csak általános nemtudásunk miatt az ismeretlen tartományokba saját szellemünk, vágyaink és képzeteink valóságát vetítsük, és téves nézeteinkből kiindulva hamis hiedelmekbe kapaszkodjunk. A csalóka ábrándvilág rosszabb, mint semmiben sem hinni vagy kétségbeesni, mert elfojtja a tiszta megismerésre irányuló valódi inspirációt. Ráadásul a megismerési korlátainkon túlra vetített hamis elképzelések által életre hívott, nemtudásból és halálfélelemből táplálkozó kapaszkodók rossz asszociációkon és torz narratívákon keresztül felépítik a hamis „én” képzetét is, melynél rosszabb nem is történhet egy tudásra törő emberrel. A Buddha óvott még az „én”, saját magunk, saját tudatunk elleni harctól is: a határaink tágítása nem önmagunk legyőzésével válik elérhetővé, hanem a radikális elfogadással.

A sorozat előző bejegyzéseiben lefokoztuk a tudatot egy utólag értelmező és igazoló funkcióvá. Bár tagadhatatlanul így működik, itt az ideje, hogy némileg felmentsük: több, mint a túlélés érdekében fejlesztett önreflektív eszköz, bár további szerepeiben sem mindig magasztos. A tudat másik szerepe szerint egy végtelenül fejlett ösztön, amit az evolúció hozott létre, mert már túl okos volt az ember ahhoz, hogy a primitívebb ösztöneinek irányítását elfogadja. Ennek az új, fejlett, értelmes funkciónak persze álcáznia kellett magát, ezért intellektus, magasabbrendű érzelem képében mutatkozott meg, és különböző álarcokat vett fel: szeretet, társadalmi rend, szocializáció, erkölcs, nevelés, fejlődésbe vetett hit, empátia, spirituális érzékenység, de közben ugyanaz a két cél vezérelte, mint bármelyik állati késztetésünket: a túlélés és a szaporodás.

Az ösztönkorlátozás ösztöne már az állatokban is megjelenik, mivel már az állat sem rohan az itatóhoz körültekintés nélkül, hanem visszafogja szomját, és először körülnéz. Talán ez a mérlegelés, ez a döntés előtti számítás a tudatosság eredete. Aztán ez fejlődött belső ellenőrré, utólagos kontrollá, ám kijelenthető, hogy ettől függetlenül az értelmes döntést az ösztön korlátozása és intellektuális szintre emelése tette lehetővé, ha a tudat nem is vesz benne részt.

Tudatosnak azt nevezik, aki fegyelmezett, kontrollált, önfegyelmet gyakorol. Aki alárendeli magát a szabályoknak, figyel önmagára és a környezetére. Tehát nem a bölcset, nem a nagytudásút, nem a beérkezettet, hanem azt, akinek a tudata magas szinten korlátoz. Az ösztönöknek, érzelmeknek és az embernél a gondolkodásnak ez a magas szintű, bár utólagos korlátozása vált aztán tudatossággá, ami minden döntést és cselekedetet később megvizsgál, és a tapasztalatokat felhasználja. Ez emeli ki a fajt, majd az egyént a tömegből, ez lett az „én”, a tudatosság oka.

Az ilyen „én” természetesen nem lehet szabad, hiszen nem dönt és nincs saját akarata, de állandó fegyelme mégis egyben kegyelem is: elfedi azt a beláthatatlan tényt, hogy sosem volt esélye a szabadságra, mert az illúzió világában minden viszonyított és csak másokhoz képest létezik, ráadásul múlandó, tehát a szabadság, mint függetlenség eleve lehetetlen. Ahogyan a kontrolláló tudat előállítja az ember felé a saját döntés illúzióját, ugyanúgy teremti meg a szabadság illúzióját is: az ember úgy éli meg a tudatát, mintha döntene, sőt, szabadon döntene, miközben mindkettő képtelenség.

A tudatos élet, az öntudat csak az „én” látható része, a mélység napvilágra került darabjai. Ezeket észleljük, a többi rejtve marad, de a fényre került részeket is az öt halmaz és a torzító érzékszervek lencséin át tapasztaljuk. Minden lent, a tudat alatt indul és ered, és ami onnan néha felbugyog, azt a látható én osztályozza és szűri, és csak amit átenged, az lesz a tudat, az kerül a megvilágított területre az ember szeme elé. Ez a tudatosság, ezek a tapasztalatok aztán, mivel mást nem ismerünk, egyetemes törvénnyé válnak bennünk, és elfedik az igazságot, meghamisítják a tudást, hogy ne ismerhessük fel a létezés paradoxonjait és irracionalitását.

Végül kontrollt ellátó ellenőr-tudatból gát lesz, hiszen kénytelen túllépni hatáskörét. Az utólagos megállapításait szabályokká formálja, konklúzióit, asszociációit és narratíváit nézetekké és eszmékké merevíti, és ezt jól is teszi, hiszen a létezés maga is szabályok szerint működik, ezért megköveteli a rendet, teljesen függetlenül annak valóságtartalmától. Az emberi tudat egy evolúciós verseny eredménye, egy túlélést és hatalmat biztosító eszköz a világ nagy versenyén, és egy fejlett lénynek, aki már túlnőtt azon, hogy az elemi ösztönei elcsitíthassák, kiváló eszköz itt és most. Enélkül az ellenőr nélkül az ember veszélyessé vált volna önmagára, és elkeseredésében vagy önpusztító, vagy működésképtelen lenne.

Az ember minél tudatosabb, vagyis elvileg minél szabadabb lehetne képességei alapján, a kontroll funkció annál erősebb, ezért paradox módon egyre kevesebb valóságot ismerhet fel: minél bonyolultabb a világ-álom illúziója, annál erősebb eszközökkel kell elhitetni, hogy az illúzió a valóság. Nem véletlenül hívják a valóság látását felébredésnek. Ezért nem érhetünk el eredményt, ha a tudatosságot magát vizsgáljuk, mert már túl erős ellenfél nekünk, ezért kell az eszközöket, a működés módját megfigyelnünk, hogy megérezhessük a valódi tudatosságot. És ezért nem szabad a megváltoztatására törekednünk, mert az csak egy másik álom-lét alapjait rakná le, hiszen a tudatosságban ülő ellenőr erősebb és ravaszabb nálunk: ő lát minket, mi őt viszont nem, így ismeri a következő lépésünket. Szelíden, és a tudatosságunkat, tudatunkat elfogadva lehet csak megszelídíteni a kontrollt. Ehhez sok munka, bátorság és főleg tudás kell, sok éber vizsgálattal töltött idő. A kontrollt, a tudat működésének módját alázattal és tisztelettel el kell fogadnunk, mint szükségest és megváltoztathatatlant. Az ellene való harc nem csak értelmetlen és lehetetlen, de tiszteletlen is, mert nélküle ezen a világon életképtelenek lennénk. Harc helyett úgy kell hozzá viszonyulnunk, mint minden élőhöz és gondolathoz: radikális, akadálytalan elfogadással, kitárt szívvel, és őt is megértve kell megkeresnünk igazságunkat és szabadságunkat.

Ma vidáman ébredtem. Ugyan fellegeid nem oszlottak el sem az égboltról, sem lelkem egéről, de mégis valami könnyebbség áradt szét bennem. Az idő nagy tanítómesterünk és képzett gyógyítónk is, képes enyhíteni fájdalmunkat. Még a te hiányodat is. Jókedvűbb és bátrabb vagyok ma reggel, ezért faggatnálak tovább, ha megengeded.

Te nem tévedsz, mert tökéletes vagy, tanultuk és tanítja szent könyved. Elképzelni sem tudom egyszerű elmémmel e szó valódi értelmét: „tökéletesség”. Mi, kedves uram, tökéletlenek vagyunk akaratodból és döntésedből, és ez jól is van így. Egyik irányban sem terjedünk a szélekig, és különböző kiterjedéseink, képességeink nem is aránylanak jól egymáshoz, ezért egyensúlyunk is örökké ingatag. Dülöngélünk a világodban, közép és kiegyenlítettség nélkül, és állandóan egyensúlyunk keresve támogatjuk vagy rántjuk el egymást; ezáltal mozgunk, változunk és fejlődünk, és én azt figyeltem meg, hogy mintha ez a mozgás lenne a valódi létezés. A tökéletes minden talentuma pontosan a mindenség széléig ér, egyensúlya, nyugalma és formája hibátlan; éppen ezért nem mozog. Mi, kedvesem, mi mozgunk, surlódunk, darabokat törünk le mindenből, amivel érintkezünk, de meg is tartjuk időnként egymást, és ezek a találkozások aztán, a magunk köreiben, teremtenek. A mi találkozásainkból minden pillanatban születik valami: érzés, gondolat, jelenség, majd elmúlik, majd újra előáll valami új, amilyen még sosem volt, és sohasem lesz a végtelen időben. Nincs két megismételhető pillanat, jelenség vagy élőlény. Egyediek vagyunk, minden csak egyszer él, és bár mind tökéletlen, de éppen megismételhetetlenségük miatt mind csoda. Mind a te csodád, teremtő!

De te tökéletes vagy, és tökéletleneket teremtettél, hogy azok létrehozzák a mulandóság folyamatosan örvénylő csodáit. Ezt ránk bíztad. Miért? Miért kellett fuvallat-éltű lényekkel és dolgokkal benépesítened a végtelent? Miért mi teremtünk hozzánk hasonló, szempillantásig élő jelenségeket? Talán gyönyörködöl benne, de nekünk, istenem, ez azért komolyabb dolog, mint pusztán a benne rejlő szépség élvezete. Nekünk ez valóság, ez a mi életünk, ez a mi halálunk! A bölcsek megtanulnak gyönyörködni a világ állandóan épülő és romló változásaiban, az örök körforgásban, de azért a születés és a halál velük is megtörténik, és nem azért lelik benne örömüket, mert szándékuk okán így akarták, hanem mert okosan belátták, hogy nincs választásuk. Bármit tesznek, a körforgás részei, törvényed betelik rajtuk és megtörténik velük. Nincs hát más lehetőség, fejet hajtunk, imádunk és kérünk, csodáljuk teremtésed, és hálát érzünk, hogy egy rövid időre vendégül láttál világodban. Én mindenesetre köszönöm, és ha néha lázadok ellene, kérlek, ne írd fel vétkeim közé.

Hiszem, hogy minden a te alkotásod, magad látod benne, mint tükörben, mert mindenből saját arcod tekint vissza rád. Hiszem, hogy nem tehet hozzá vagy vehet el semmilyen erő a világodból, mely te magad vagy. Mikor művedet alakítjuk, tested használjuk, mikor érzékeljük, szellemed költözik belénk. Tisztelem és köszönöm a jót, amit kaptam, az életet, melynek még a hiányát sem bánhatnám, ha nem alkotsz meg, hiszen a semmiben még gondolat sem lennék.

Ám félve kérdezlek, szeretve tisztelt istenem, félve imádott uram, a rossz hogyan került teremtésedbe? Atyám és tanítóim azt mondták, hogy az a mi bűnünk, mi csorbítjuk ki a jót, álljuk útján szent tevékenységednek, de hát hogyan is tudnánk, mi erőtlen és együgyű semmi-lények akadályozni műved mozgását? Mert azt még értem, hogy a jó és a rossz csak nekünk teremtetett, és kicsinységünk látja minőségnek a valójában üres jelenségeket; értem, hogy előtted ezek kiegyenlítődnek és kioltják egymást, és szent összhangzatban egyszerűen csak léteznek. A jót nem mi teremtettük, a világot sem, és semmi örök és mozgó nem kezünk alkotása, akkor hogyan lehetne pont a rossz a mi munkánk gyümölcse? Nem értjük a rosszat sem, kevesek vagyunk hozzá, mint a jóhoz, hogyan lennénk képesek e két végtelen erőt teremtésedbe plántálni?

Nem tudjuk művelni egyiket sem, ezért ha az egyik felé indulunk, a másikat érjük el. Néha rosszra törünk, és valami megépül; pusztítanánk, és ezzel új világokat idézünk meg; bontunk, mire valami felemelkedik. Ugyanígy ellentéteként bármit építünk, az összedől, ha nem is rögtön, de idővel; bármit készítünk, elromlik, az általunk szült meghal, és sajnos ez tapasztalat, de bármi jót teszünk, az elporlad és rosszra fordul. Világodban, mely azt mondják, tökéletes, ha mi valamihez nyúlunk, hogy megjavítsuk, hát három másik dolgot elrontunk egyazon mozdulattal. Nem vagyunk elég bölcsek, nem látjuk át az összefüggéseket teljes mélységükig, ezért bármilyen nemes indulattal tevékenykedünk, valahol egyidejűleg bizonyosan rombolunk. A mi világunk úgy van egyensúlyban, hogy ha egy ponton megjavítunk valamit, az egy másik ponton megront valami egyebet; és fordítva, ha tönkreteszünk valamit, abból máshol születés származik. Ez a mi tökéletlen harmóniánk. Nem teremtünk mi semmit, csak világod alkotórészeit hordjuk egyik helyről a másikra, legyen az anyag vagy szellem, sár vagy gondolat. Nem teremthettük mi a rosszat, és ha a jót képtelenek vagyunk tökéletesen művelni, ahogyan semmit sem tudunk hibátlanul, akkor a rosszat sem végezhetjük makulátlanul. Ha nem vagyunk teljesen jók, akkor nem vagyunk teljesen rosszak sem.

Felmerült bennem az is, hideg magányomban, hogy ha a jó nem áradhat kezünkből, és ha a te nagy, mérhetetlen jóságod pedig számunkra elérhetetlen talány és titok, akkor vajon létezik-e az abszolút jó, vagy csak irántad való vágyakozásunk teremti meg, mint a haláltól remegő szívünk utolsó menedékét. Hiszen mi a határtalan nekünk? Csak egy szó, mit sem elménk, sem lelkünk befogadni nem képes. De ha a végtelen, isteni jó nem úgy van, nem olyan, mint azt képzeljük, akkor ennek minden eszmére és ideára igaznak kell lennie. Akkor a rossz sem lehet határtalan, és szintén nem egy bukott angyal akaratából, vagy a mi kezünkből árad a világra.

Megyek most, mert elérkezett a kolostori szolgálatom ideje. A munkát te rendelted számunkra, hogy el ne tunyuljon testünk és szellemünk, elvégzem hát én is a rám szabottat. Legközelebb beszélünk.

Még itt, a világtól teljesen elzárt, jeges, köves hegytetőn, a szent Igéd tanulmányozására rendelt kolostorban, az elvonult remeték és szerzetesek között is felüti fejét az ellenségeskedés. Persze érthető, hogy az asszony hiánya, a rossz étel, a hónapok óta a tájon uralkodó és a celláinkba befurakodó örökös félhomály, a falak és ablaktáblák rései közt fütyülő hideg szél, a lelkekbe szívódó kinti kietlenség megrongálja a legelhivatottabb szolgád értelmét is. A minap csúf veszekedés verte fel a kolostor udvarának csendjét, mert két társunk valami apróságon, talán a szolgálati beosztáson vagy egy korhadt sámlin összevesztek, és talán egymásra is rontanak, ha többen nem akadályozzuk meg a helyzet elfajulását. Bár az apát bűnbánatot írt elő nekik, és kötelezte őket a békülésre, még mindig indulat lobog a szemükben, mikor egymásra néznek. Úgy látszik, hiába bújtunk el ennek a barátságtalan hegynek zord tetejére, nem menekültünk meg sem előled, sem magunk elől, és többre becsüljük haragunk okát és személyünk sértettségét, mint a felebaráti szeretetre vonatkozó parancsodat.

Te határtalan türelmű, megbocsátó és szerető isten vagy, ezért elnézed gyarlóságaink. Persze ösztönzöl minket, szentjeiden keresztül példát mutatsz, és földi helytartóid, akik azért maguk is sajnos bűnös emberek, elénk tárják Igédet, hogy mértékünk és viszonyításunk legyen hozzád igazodni. De mi, konok bűnösök, állandóan kísértünk téged azzal, hogy fölé helyezzük saját véleményeinket a tiednek, és úgy teszünk, mintha jobban ismernénk az igazságot nálad. Te, és küldötted, a fiad, és számtalan egyéb formád, mikben az ember ideje alatt megjelentél, megbocsátást hirdettek, kegyelmet és szeretetet, persze csak egy határig, ameddig egy teremtmény egyáltalán elszámoltatható cselekedeteiért. Mi azonban a te nevedben már nem bizonyultunk ilyen engedékenynek és szerető szívűnek. Embertársainkkal türelmetlenek és kegyetlenek voltunk mindig is. A háborúk, a bitófák, a bíróságok, a köznép ítélete, kirekesztés, megbélyegzés, halál és bujdosás várt mindenkire, akinek a véleménye eltért a miénktől, vagy akadályt gördített boldogulásunk elé. Hányszor hirdettük szent háborúnak vagy erkölcsös, világi törvénykezésnek nemtelen, aljas vágyból felebarátaink ellen indított megtorlásainkat! Papjaink, jogászaink, vezetőink hány esetben keltek fel szent nevedben, hogy saját mocskos akaratuknak érvényt szerezzenek! És a nép, a szomszéd, a rokon, a közösség hányszor támadt dühödten, csoportban magányosokra vagy nálánál kisebb csoportokra! Persze mindig igazságukat fennen hirdetve, mert uram, én még nem láttam olyan gyűlölködőt, aki őszintén bevallotta volna, hogy éppen aljasul cselekszik, és maga sem hisz igazában. Te elnézed gyarlóságaink, de mi vajon megbocsátunk-e másoknak? Mert magunknak saját bűneinket bizony elengedjük, a saját lelkünk szennye felett napirendre térünk könnyedén, abban nincs hiba.

De az is igaz, uram, hogy keményen mérsz, szigorúan ítélsz. Az előbb azt mondtam, hogy létezik egy határ, ameddig egy teremtmény elszámoltatható cselekedeteiért, de igazán ezt a határt nem jelölted ki sem pontosan, sem úgy általában. Írásod szerint bizony teljes mértékben felelünk minden tettünkért, amit elkövetni képesek vagyunk, és még ha jót művelünk, az sem eliminálja rossz lépéseinket, hanem csak az előtted való megalázkodás, a tiszta szívű, őszinte bűnbánat. Már egy súlyos rossz cselekedet is eltörölheti egy hozzád hű élet eredményeit. Sőt, ha eredménynek tekintjük a hozzád való hűségből fakadó előnyöket, akkor ez a kufár gondolkodás, ez a sunyi csalás eleve érvénytelenít minden odaadást.

Sajnos, teremtőm, szájunkkal dicsértük nagyságodat, térdre borultunk, ha látták, és fél szemmel figyeltük, elismerést arat-e hazug ájtatosságunk, de belül, szívünkben megátalkodottak maradtunk a bűnben. Magunkat kentük istenné, miközben rád mutattunk, szent nevedre hivatkoztunk; hát létezik-e ennél nagyobb bűn az ég alatt? Nem súlyosabb-e ez, mint a gőg, minden bűnök szülőanyja? De még ha igazán elhittük volna, hogy többek lettünk és bölcsebbek nálad, ezért jogot szereztünk az ítélkezésre, akkor vétkünket kisebbítené ostobaságunk, de mi nem hittünk ám ebben úgy igazán. Nem, vezetőink, papjaink, szülők és polgárok, fiatalok és öregek, nők és férfiak azért ítélték meg egymást unos-untalan, hogy a maguk akaratát érvényesítsék felebarátaikon, hogy jóhírt, vagyont, befolyást szerezzenek, vagy – mily megalázó ez fajunkra nézve – néha csak azért, mert jólesett látni mások bukását és rossz sorsát. Mi sokszor nem haszonvágyból vagyunk rosszak, istenem, hanem csak úgy, magáért a rosszért, és ez a legmélyebb titkunk. Ez a titok köt minket össze a sötétség fejedelmével, aki szintén csak a gonoszság élvezetéért ferdíti el művedet. Bár felmenthetném magunkat ostobasággal, tudatlansággal, vagy legalább kevélységgel, bírvággyal, de sajnos igazi terhünk nem ez, hanem a szívünk hiányossága a jóra. Már a csecsemő, ha jóllakott anyja kebelén, és nem bír több tejet magába szívni, már az is ellöki a másik emlőről testvérét irigyen, pedig semmi szüksége rá, majd ahogyan növekszünk, és értelmünk nyílik, a gonoszság egyre bonyolultabb, becstelenebb formáiban leljük örömünk. Gúnyolódás, gáncsoskodás, fecsegés, bizony ezek még a tiszták szájáról is elhangzanak, ha pedig sokan vagyunk, együtt, tömegben, úgy leszünk igazán veszélyesek.

De nem is magunkról beszélnék neked, hiszen előtted nincs rejtve valós természetünk. Nekem a titok te vagy, nem a többi ember. Ha valaki elég öreg, és egész életében éberen figyelte magát, mintha kívül állna testén és lelkén, az már ismeri a többit is, amennyire lehetséges. De te kimeríthetetlen vagy, még ha csak annyit láthatok belőled is, mint önmagamból, hiszen magamon túl a nálam nagyobbat nem érthetem. Ám van egy szörnyű, titkos félelmem, egy ördöghöz méltó gondolat: ha mi nem is, de akadhat valami, ami hozzád mérhető? Ne sújts rám bátorságomért, de ha az ember az eszét forgatva csak arra gondol, hogy ami létezik, annál mindig akad kisebb és nagyobb, meg vele összemérhető is, akkor már csak a bölcsesség kívánta okból feltételezhetem, hogy te sem vagy kivétel. Látod, milyen bűnös gondolatokra vezet a magány, főleg a te hiányod, idővel a kérgesedő szívemben! A néped vagyunk, miként teremtményed és néped minden élő és élettelen, ember, kő, növény, madár és a folyók, merre szem ellát, és azon is túl, és mind kisebb nálad. Bár mi, emberek, legértelmesebb alkotásaid sem látunk nálad nagyobbat a világban, csak kisebbet, de értelmet adtál nekünk, ezért el tudjuk képzelni, hogy mindennél létezik kiterjedtebb, talán még nálad is. Hiszen mi nagy és mi kicsiny? Mi hozzád képest, és a rovar hozzánk képest mind értékelhető, de miben áll a végtelen nagyság, a tovább nem fokozható? Előfordulhat-e veled, hogy az érzéketlen, mindenre kiterjedő tér egyszer átfordul, és maga alá temet valami, amit te sem ismersz? Úgy tudjuk, hogy te, egyetlen igaz reményünk, te nem tűnhetsz el, mert nincs, aki helyedbe lépjen. Te is így tudod? Vagy benned elvész a mérték, ezért a kérdés eleve értelmetlen?

Túl nagy ez a gondolat egy emberhez, túlságosan merész és ostoba is. Nagyságról, arányokról faggatni a mérhetetlent nem vall mély bölcsességre, de szerény szolgád éppen saját kicsinysége miatt engedte meg magának, hogy ekkora oktalanságot kérdezzen tőled. Bocsáss meg nekem. Kérlek, ne haragudj rám, ne lökj el magadtól, bár elnézve ezt a hegytetőt és ezt a kolostort, talán rosszabb helyre nem is száműzhetnél. De tudom ám, uram, hogy a pokol nem a helytől függ, mert az nem hely vagy tartomány, hanem egy állapot, melyben soha nem találhatunk meg, és ahol a te hiányod örök, ott végtelen a reménytelenség is. Kereslek még, mára befejezem.