Annak, aki úgy szeret,
ahogyan jó

A galaxis közepén egy óriási vonzerővel bíró, fénytelen, sötét, rettenetes erejű fekete lyuk trónol. Mindent magához hajlít, anyagot, fényt, csillagok milliárdjait, ködöket és születő naprendszerek anyagát. Vonz, és a csendes, sosem szűnő időben finom zajjal tölti be végtelen szerepét. Körötte keringünk mind. Benne és általa született a fényes, életünket hordozó mindenség. Hozzá, az űr arányaiban porszemnyire közel, de mégis az emberi elmének a bolondulásig meg nem érthető szörnyű távolságban csillagködök ontanak magukból új gázóriásokat, izzón robajló, mélyükben millió fokos gigantikus tűzgolyókat, melyek majd új anyagsűrűsödéseket szülnek, bolygókat, holdakat, apróbb űrbéli rögöket, azokon pedig majd élet sarjad. Megkapaszkodik az eszmélet az anyagban.

Rácsimpaszkodik a tudat az összetömörödő, kihűlő anyagra, gondolat az atomra, lélek a parányra, lélegzet a vegyületre. Felsír a születő anyagban a lélek, felzokog űrbéli magányát felismerve a létre lépő tudat, felnevet a fényt magába engedve a sarjadó önfelismerés.

A csillagködök a fény összes színében pompázva önmaguk körül forognak, a születő csillagok a vonzás pályáin keringenek, a bolygók a nekik rendelt nap fényétől babonázva, felé fordulva el nem hagyják kijelölt körüket. Így a lelkek is, kiket a ködökben, a csillagokon, a bolygókon létrehoz az örök, magába forduló, kifelé vággyal tárulkozó, az anyag, a szellem és a vonzások szülni képes szerelmét hordozó tudat, majd mind a szomj pályáin forognak szerelmük, a fény felé. Aki él, az szerelmes.

Felbuzog alulról, a pokolból. Alázubog fentről, a mennyből. Középen ér össze, bennünk, az éppen élőben, a megvalósultban, a megteremtettben. Valahol a lent és fent határán, a fa lombja és gyökere között, középen, a földön ülve, hátunkat a fa törzsének döntve, mi vagyunk azok. Szerelmesek a lentibe és a fentibe. Mert néha megszületünk, és néha valami felrajzolja az égre, beírja a ködök anyagába és izzásába, a lelkek mély értelmébe, hogy az élet csoda. Csodája a létezőnek, és csodája az istennek. A teremtett és teremtő együtt néz igézett szemekkel a fényből születő, izzó és lobogó ismeretlenbe.

Létezem.

A minap a konyhán töltöttem a szolgálatom, az apát utasítása szerint. Kedvelem a tűzhely melletti munkát, társaim is mind szeretik, hiszen ilyenkor melegben, ételek között süröghetünk, és még ha kevés és gyatra is a koszt a lentiek tápláló ételekhez szokott szemének, nekünk ez maga a paradicsom. Természetesen nem dézsmálhatunk a közösből, mert szűkös az elemózsia, de a finom tűzmeleg, a liszt, a zöldségek látványa már megnyugvást hoz nélkülözéshez szokott lelkünknek. Hiszen hiányt élünk meg lelki és testi értelemben, család és jó ételek nélkül, de nem panaszkodunk, sőt, áldunk téged uram, mert amit nem kapunk meg az élettől, azt milliószorosan megkapjuk tőled. De be kell vallanom szégyenkezve, amit már úgyis tudsz, hiszen hová rejteném bűnömet előled: találtam egy kis sajtot, és mikor senki nem volt a teremben, mohón befaltam az utolsó morzsáig.

Mikor még a völgyben éltem, családban és bőségben, imádtam a sajtot. Tudod, hogy már akkor is elköteleződött feléd a lelkem, de gyarló szellemem nem ismert téged, nem akartam színről-színre látni. Csak teremtett világodon átszűrve éreztelek, tárgyakon, ételeken, szerelmeken keresztül élveztelek. Ettem gyümölcseid, élveztem napod melegét, rajongtam a míves tárgyakért és a szép nőkért. Most szent igéidet tárgyaló írásokat forgatok, de akkor faltam a vad kalandokat, csatákat, szerelmi kéjt, és az ész magasabbrendűségét, kiválasztottságát igazoló, de valójában csak önhittségét hirdető könyveket. A költészet akkor tetszett, ha szavai forrtak, megégettek és megigéztek, a regény akkor, ha fordulatossága magával ragadott és mély szellemi tanulságot hordozott, a festett kép akkor, ha színei tüzet gyújtottak lelkemben, a zene akkor, ha felizzott tőle a vérem, és sírásra vagy nevetésre ingerelt. Bizony uram, az ételt fűszeresen ettem, a bort részegségig ittam, a szerelmet önfeledten műveltem, de mindben téged véltelek megtalálni, téged tiszteltelek és rajongtalak. Imádtam műved, csodáltam teremtésed, és a világban talált mámorban téged köszöntöttelek.

Aztán valami történt, amit a völgyben lakók törésnek és eltévelyedésnek ítélnek, magam pedig az igaz út megtalálásának, és most itt vagyok, e szeles, rideg hegy tetején, és cellámban, fagyott ujjaimmal, éhesen igéidet betűzöm. Elengedtem teremtésedet, és a teremtőt keresem, őt éhezem, téged akarlak megtalálni. A körülmények nem érdekelnek, mert sosem a hívságok vagy az élvezetek utáni vágy hajtott; mindig téged kerestelek a szépben és a jóban. Sőt, ahogyan értelmem fejlődött, már téged kerestelek a rútban és a rosszban is. (Erről még szerzetestársaimnak sem beszélhetek, mert ők javarészt kedves, egyszerű emberek, ezért az ördög által uralt világrészhez társítják a sötét erőket, de én tudom, hogy az alvilág hatalma is tőled eredt, és oda is elér szereteted.) De hát ismersz: nem érdekel az éhség, a szépség hiánya, a magány, mert lelkem betöltekezett veled, és műved mögött megsejtettem a szándékot.

Nem hiszem, hogy meg akarsz fosztani minket világod csodáitól, hiszen akkor miért is adtad volna nekünk a szent kezed formálta teremtést. De tudom már, hogy ha túlságosan és ostobán belefeledkezünk a műbe, mit magad megmutatni, és a feléd kötelező imádatot igazolni adtál, akkor mi együgyű emberek sajnos elfeledkezünk az alkotóról. Mintha a gyerek, kinek szülei a jólétét és boldogságát mindennél fontosabbnak tartják, és elhalmozzák testükből fogant magzatukat minden földi jóval, annyira belefeledkezne ételeibe, játékaiba és szórakozásaiba, hogy egyszer már nem ismerné meg többé, megtagadná apját és anyját. A gyermeket szülei azért kényeztetik és szeretik, hogy biztonságban felnőve boldog és értékes, főleg értelmes emberré váljon, aki az otthona védő ölelésében szerzett erővel tovább építi a világot, átadva a kapott jót az utána jövőknek. De ha az ilyen gyerek felnőve elfelejti, mit kapott, túlcsordul a hívságoktól, és önző, élveteg felnőtt lesz, ki érzéketlen szülei, gyermekei és a többi ember irányában, hát mondhatjuk, hogy elvesztette a célt, és nem látja létezése lényegét. Ilyenek leszünk mi gyakorta ott lent a völgyben, a gazdag városban, és úgy érezzük, ingyen kegyelmed jár nekünk, használhatjuk és pazarolhatjuk ajándékba kapott világunkat, és benne a többiek és a te szeretetedet.

Feljöttem hát a hegyre, de aztán látod, hiába vagyok itt már jó ideje, megettem azt a sajtot. Mondhatnád, hogy megbocsátasz, hiszen állandóan éhesek vagyunk, meginogtam, megbántam, nincs semmi baj, de tudom, hogy ez nagyobb bajra mutat, mint elsőre hinnénk. Uram, én még mindig nem látlak színről-színre, és attól tartok, hogy földi szemeim, lelki képességeim nem is lesznek soha alkalmasak rá. Mondhatok bármit, hitegethetem magam elvonultságom áldásos hatásaival, de úgy tűnik, hogy a kevesebb hívság is csak hívság, és nem tettem mást, mikor a hegyre száműztem földedből gyúrt, romlékony testemet, mint csökkentem vágyaim számát. De attól a vágyam még mindig teremtésedre irányul, és csak e fátylon át láthatom kissé szépséged halvány visszfényét. Azt tanultam, azt hiszem magam is, hogy le kell számolnunk a teremtett világra irányuló vágyakkal, szívünket ki kell takarítani, mint a cellánkat, tiszta és üres lélekkel kell feléd fordulni, hogy te megtölthesd szent lelkeddel. De uram! A lelkünk hatalmas, hiszen a tiédből származik! Túlságosan nagy feladat ez nekünk. Mintha a végtelent kellene kisepregetnünk, hogy porszem ne maradjon benne, és hát ahol végzek, ahol már azt mondanám, elvégeztem a munkát, ott újra rendetlenség terem, amint elfordulok. Nekünk nem vágyaink vannak, uram, nem birtoklunk mi semmit; mi magunk vagyunk a vágy! Vágyból vagyunk, szomjúságból születtünk, és megszületésünk pillanatától valami szép, jó, ízletes vagy biztonságot adó jelenség felé fordulunk, mint vas a mágnes felé. Bizony uram, mikor téged akarunk, mikor a legszentebb pillanatunkban lelkünk teljesen hozzád emelkedik, és sugárzóan kinyílik fogadásodra, akkor lobban csak fel igazán lelkünk valós természete, és minden sejtünk, idegszálunk vággyá nemesül.

Kedves, szent isten: mintha mi, szerencsétlenek, nem is dönthetnénk másról, csakhogy nyomorult vágyainkat mire irányítjuk. Mintha csak ez döntené el, hogy örökölt, szánalmas szomjúságunk, a lényünk végül a pokolba vagy a mennybe ránt majd. Hogyan is mondhatnánk le rossz természetünkről, hogyan is tisztulhatnánk meg, hiszen aki szomjáról lemond, az eldobja teljes lényét és emberségét. A vágy tesz minket emberré. És most kérdezlek, őszintén, szívemből: ha teremtéseden keresztül látlak kizárólag, de éber maradok, és nem veszek bele műved csodálatába, ha nem felejtem el, hogy minden mögött te tündökölsz és nem feledem a hálát sem életemért és lelkemért, akkor bűnt követek el?

A konyhát mindenesetre kerülöm. Böjtre és lelki erőfeszítéseim fokozására hivatkozva egy darabig más szolgálatokra kértem kijelölni magam, amit az apát csodálkozva, de elfogadott. Még a tisztelet is növekedett irányomban, mivel inkább a latrinát takarítom, mint hogy főzzek, ezért most mindenki más szemmel néz rám. Csak én szégyellem magam, mert nem mertem bevallani botlásomat, és a vágyam kínját, ami abból adódik, hogy tudok még egy darab sajtról, ami a konyha kamrájában lapul megőrizve az ünnepnapokra. Nem merem megkísérteni magam, inkább nem megyek arrafelé. Így több időm marad gondolkozni azon, hogy bűnös és ördögi gondolat-e egyszerre említeni, bármilyen módon is összehasonlítani a feléd irányuló vágyamat a sajt iránti vonzalmammal.

Az előzőekben tárgyaltuk, hogy a tudatosság, mint önállóság, valóság, egyediség, okság nem létezik. A késztetések és a létező világra adott ösztönös, öntudatlan válaszok, akár a bőrreflex a földigiliszta esetében, megelőzik a tudatosságot. A tudatosság a tudattalan reakciókat követi, sőt, azok terméke, egy következő, szükségszerű lépés a törzsfejlődésben, az erőforrásokért való versenyben. A tudatosság teljesen önállótlan, csak követi a tudattalan reakciók parancsait, megy az események után. Kijelenthetjük, hogy nincs tudatos akarat. Persze idővel az emberben végtelenül kifinomult lett ez a tudatosság, de még mindig a neolitikumban kifejlődött aggyal rendelkezünk, ami a modern, intellektuális és magasabbrendű érzelmeket imitáló világban próbál helytállni. A történéseket nem a tudatosság teremti, de a végtelen kifinomultsága ezt az illúziót kelti, pedig csak nagyszámú, de ha jobban megnézzük, korlátozott változatossággal reagál az ingerekre. Ahogyan a testi ingerekre testi választ ad, úgy a magasabbrendű szellemi ingerekre intellektuális válaszokat, a bonyolult társadalmi kapcsolatokra magasabbrendű érzelmi válaszokat ad, de ennek oka nem egy szellemi vágy, vagy lelki késztetés, hanem a földigiliszta vágya a túlélésre és a szaporodásra. A világ felől érkező ingerek ugyanazok, a fejlett elme válasza pedig szintén ugyanaz, mint több millió éve, de az evolúciós fejlődésnek és a bolygón már megnyert evolúciós háborúnak hála sokkal kifinomultabb formába csomagolva. A késztetések is a tudattal együtt finomodtak, de az ember valódi vágya még mindig a túlélés és a szaporodás, csak nemesebb köntösben: a gondolkodás, a következtetés, az elvont szemlélődés, a másokon való segítés vágya is megjelent az evolúció repertoárjában.

Paradox, de a szándékos tenni akarás, tehát a tervezés is már a döntés után következik, mert a döntést az ösztönös erők már meghozták, mire a tudat utólag megmagyarázza önmagának. A mentális folyamatok, az eleve meghozott döntések késve kerülnek az önmagára rálátó, önreflexív felszínre, az „én” látóterébe, és olybá tűnnek, mintha az értelem segítségével akkor és ott döntést hoznának. De a döntés korábban már megszületett, és a tudatosságnak, az „énnek”, vagy hívjuk inkább önreflektív személyiségnek már csak az a dolga, hogy a döntést igazolja, a meglévő keretek közé, a már fennálló narratívába illessze, és tudatos, tervezett cselekvésnek tüntesse fel, elsősorban önmaga számára. E csalás nélkül ezen a fejlett evolúciós szinten nem működhetnénk, mert a személyiség tönkremenne annak tudatában, hogy szerepe tetszőleges, éntudata üres, feladata pedig a látszat ellenére a nyers és ősi célok szolgálata továbbra is, bármit is hitt önmagáról. Sőt, paradox módon e csalás nélkül a magasabbrendű személyiség ki sem fejlődik, mert az önmagával meghasonlott faj evolúciós zsákutcába került és kihalt volna.

Az alacsonyabb rendű tudatosság tehát továbbra is reagál a világra, a magasabb tudatosság pedig ezt egyszerűen tudomásul veszi. Ám ez már nem elégítené ki az ember önképét és a bonyolulttáé vált elmét, ezért a tudat a tudomásulvétellel egy időben elhiteti önmagával, hogy tudatos, önálló, felelős és szabad döntést hozott. Ez a tudatosítási folyamat azonban nincs ingyen: csak akkor vagyunk képesek a csalást elhinni, ha tudatos, önálló, felelős és szabad lénynek, azaz „énnek” tartjuk magunkat, tehát az ösztön működését tudatosságnak mímelő folyamat mellékesen megteremti az „én” képzetét.

Tehát a tudatosság egy ösztön csak, de rendkívül fejlett ösztön, de végül is csak egy átverés, aminek célja, hogy a már meghozott döntésnek és elvégzett tevékenységnek büszkén a szándékosság és átgondoltság látszatát adja, mintha a szándék és a tett tudatos lett volna. Miért?  Mert ha a döntés, és következménye, a tett szándékos, akkor az egyén tudatos, van énje, van lelke, van sorsa, és legfőképpen van értelme a létezésének, tehát: értékes és nem hal meg végleg, tovább él más formában, magasabb erők figyelnek rá, mert túl értékes elveszni. Csak aki „ént” talál bent, az találhat istent kint.

De persze a csalás sosem tökéletes, ezért végig kísért minket a dukkha. Hol a világot érezzük kizökkentnek, hol csak egyszerűen szenvedünk. A Magasztos ismerte a dukkhát, és tanította: a dukkha, mint szenvedés-élmény nem önmagából a kizökkentség tényéből ered, hanem a nemtudásból (avidja), minden buddhai gondolat alapjából. A dukkha pontosan azért szenvedés, mert nem tudunk a dukkháról, nem tudjuk, hogy minden vágyunk, szomjunk, késztetésünk dukkha. Ha ezt tudnánk, a dukkha csak kizökkentség lenne, természetes, a világ gondjai javítgatható, de meg nem oldható problémák maradnának, amik rajtunk kívül állnak, és igazából semmi komoly baj nincs velük. A dukkha végül szenvedést okoz az embereknek, mert nem akarják tudomásul venni, nem akarják tudni, hogy a dukkha gyémánttörvény a szamszárában, ezért újra és újra meglepi őket, hogy a lét amúgy semleges, nem-tökéletes természete fájdalmas és tökéletlen azoknak, akik ragaszkodnak az énhez és a tökéletesség illúziójához. Egy állat nem éli meg a létezést dukkhaként, mert a kínt, fájdalmat ugyan érzi, de nincsenek elvárásai a létezés irányába, nem csüng rajta, nem kötődik, csak tudattalanul megéli. A pillanatban él, és ez az oka annak is, hogy az állatok képtelenek a megvilágosodásra. Ők is foglyok, csak nem tudnak róla. Mi fejlett tudatúak vagyunk, ismerjük az igazságot, de elnyomjuk; a mi nemtudásunk ezért rombol. Mi a dukkha és a nemtudás, így a szamszára látomásának, ők a pillanatnak és a tudatlanságnak a foglyai.

Az emberi tudatosság tehát evolúciós termék, és nem keverendő össze a tudattal, a mindent átfogó létezéssel és Vansággal. Hasznos eszköz a szamszárában, a nirvánában azonban akadály. Nem legyőzendő, hanem felismerendő, mert egyfelől szabadságot ad, ám másfelől éppen ő a rabtartónk.

Az előző bejegyzésben tárgyaltuk, hogy a buddhizmus, bár igaz tanításról, tudásról és nemtudásról beszél, a változatlan, megfogalmazott, tényszerű, követhető igazságot nem ismeri el. Mindez nem jelenti azt, hogy a karmikus világban, a hétköznapokban tagadná a bűnt és az erényt, a rosszat és a jót, hiszen mind az alsóbb, mind a felsőbb igazság törvényei által uralt világban elismeri a működés valóságát, a tapasztalat, a cselekvés, a gondolat érvényét és igazát, hiszen ostobaság lenne tagadni a nyilvánvalót. A dolgoknak ugyanis, bár nem önállóak és meghatározhatatlanságuk okán nem lehet elismerni tökéletesen elkülönült létezésüket, mégis van létük, vannak, tapasztalhatók, hatnak egymásra, Vanságuk van. A karmikus világban létezik, tehát elkülöníthető és megnevezhető a tapasztalható, a tapasztaló, és a tapasztalás folyamata, ezt tagadni a nyilvánvalótól való csökönyös elfordulást jelentené, és megalapozná a ködös, rossz értelemben ezoterikus, a saját álmainknak gyanúsan megfelelő ábrándokat, melyeket aztán hitnek szokás nevezni. Vallások, filozófiák, világnézetek csapdája, hogy a magasabb rendű tapasztalatot azonosítják az isteni minőséggel, és ezzel a minőséggel való összeolvadást keresik, mint az istenhez való megtérést, ám nem nehéz belátni, hogy így az ember saját magával, saját álmaival kel frigyre.

A buddhizmus nem olvasztja egybe a lélek legmagasabb minőségét az isteni igazsággal, Brahmant az átmannal, és nem hiszi, hogy ez a lények létezésének legmagasabb értelme lenne. Úgy is mondhatjuk, hogy a nirvána nem végcél, hanem alapvető feltétele a valódi látásnak, és így a buddhai állapot sem végső cél, hanem szükséges alap ahhoz, hogy végre a valóságot tapasztalhassuk.

A valóság pedig valami alapvetően természetes állapot. Állapot, tehát nem tény. Nem a valóság lényegét fogalmazza meg a Tanítás, hanem a látásmódot, amivel azt érzékelni lehet: a megvilágosodott lény úgy látja a dolgokat, ahogyan azok vannak. Semmi nem igaz és nem hamis a tökéletes látás fényében, hanem csak Van. A nirvánát elérni lehetetlen, a szamszárát elhagyni lehetetlen, mert a kettő ugyanaz, és mert eleve bennük tartózkodunk, csak látni kell, hogy ezek is csak szavak és fogalmak. A buddhizmusnak nincs eszkatológiája abban az értelemben, hogy nem szól az emberek és a világ végső sorsáról, túlvilágról, az idő lezárulásáról, üdvösségről, végítéletről, és nem állítja, hogy egy isteni igazság majd felváltja a létezés hétköznapi, valamint magasabb rendű tapasztalását.

Az igazság a szabadság mértékével növekszik: minél szabadabbak, világosabb tudatúak vagyunk, minél inkább felismerjük magunk körül a nirvánát, annál inkább vagyunk képesek meglátni magunk körül a nirvánát. Ebben az értelemben a lény igazsága és a hamissága annak a függvénye, hogy mennyire tiszta, szabad látással tud rátekinteni a valóságra; egy fogalom igazsága pedig attól függ, hogy mennyire engedi magán keresztül meglátni a valóságot.

A kettős igazság (282. bejegyzés) a buddhizmus szerint nem eleve elrendelt, nem teremtett tény. Nem egy felsőbb hatalom, egy isten által, az ő önkényéből és akaratából, erejénél és hatalmánál fogva létrehozott, és részünkről kényszerűen elfogadott valóság, mert egy ilyen helyzetből a teremtett lénynek nem létezne kiút. Az egész létezés olyan lenne, mint a kettős igazság világa, melyben lehetőségünk a mennyiségi és minőségi fejlődésre korlátozódna, de szabadulni nem tudnánk, hiszen az egyetlen kiút istent jelentené, és a szabadulás egyetlen módszere törvényeinek betartására redukálódna. A buddhizmus szerint azonban a kettős igazság világát mi magunk teremtjük, a mi illúziónk, saját tévedésünk. Magunk vagyunk a rabok és a rabtartók is.

Létszomjunk a létezés, az elkülönülten megélt „én” iránt a szabályok és kötöttségek világába rántott minket. Fontos látni, hogy nem csak a szamszárát uralják szabályok. A szamszára esetében egyértelműen felfedezhetők a kötöttségek és a hely álom-természete, nem-valóságossága, de a nirvána sem jelenti a szamszára felszámolását, hiszen a két hely egymás különböző tudatállapota. Ha ez így van, akkor viszont a nirvána sem lehet a végső szabadság hona, hanem az anyagi, lelki, szellemi, érzelmi, tehát a karmikus kötöttségektől mentes hely, ahová már nem ér el semmi a hétköznapok, a konvencionális létezés hatásaiból, de ahol a dharma még rend és szabály. A nirvána nem az ösvény vége, hanem maga az ösvény, az ösvényen való tartózkodás, az állandó úton-levés a nemes tartományban, azaz, mivel csak tudatállapot, a nemes tudatállapotban. De ösvény, de létezés, de tudatállapot. A nirvána nem végcél, hanem feltétel, hogy végre úgy láthassuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.

Az itt következő gondolatok egyértelműen tévesek, hiszen nemtudás-alapúak. Az igazságról fogalmam sincs, hiszen fogalmakban gondolkodom. Szavaim egyébként is távol állnak az igazságtól, hiszen az igazságot keresik. Meg akarom ismerni a létezés természetét, ezért nem tudok semmit. Minden szavam megcáfolható, de a cáfolat is bizonytalan. A világgal kizökkentünk egymásból. Csak ami a szívből jön, azt ismerem fel néha.

A tökéletlenség egyszerűségének szépségét nem lehetséges szavakkal kifejezni, megmutatni is nehéz. Az egyszerűség megmutatkozhat tárgyakban, ételekben, szobabelsőkben, viselkedésben és értékválasztásban is, de lehetetlen pontosan rá illő szót találni. Tökéletes megvalósítása sem lehet teljesen sikeres, hiszen lényege a tökéletlenség. Mintha bujkálna előlünk, kisiklik a kezeinkből. Mikor elengedjük a megragadás kényszerét, és megengedjük neki tökéletlensége átélését, feltárul előttünk. A tökéletlenség annyira lényege, hogy nincs is más birtoka.

A világot átitató tökéletlenséget megérthetjük a mindenben ott lévő megfoghatatlanságban, el-nem-készültségben, meg-nem-maradásban, bele-nem-illőségben. A tökéletlen egyszerűség nagy titka, hogy magában értelmezhetetlen, ezért meg-nem-található, de közben minden élő és élettelen alapvető természete. A világban megjelent, szóval vagy fogalommal körülírni próbált dolgok és jelenségek természete a tökéletlenség, és az ebből származó szépség, működőképesség, változékonyság. A tökéletlenséget érezzük otthonosnak, a tökéletesség hajszolása pedig depresszióssá, frusztrálttá, dühössé és ellenségessé tesz minket.

Szavaink és fogalmaink tökéletlenül írják le gondolatainkat, tárgyainkat, az egész életünket. A szavak lötyögnek rajtuk, alig illeszkednek viselőikhez, mi mégis a szavakkal azonosulunk a valóság helyett. Szavakra fordítjuk szent figyelmünk okos észleléseit, és elbonyolítjuk az egyszerűt. A tökéletlen egyszerűségben otthonosan éreznénk magunkat, vonzódunk hozzá, mert saját természetünkre ismerünk, amitől erőszakkal szakít el minket a tökéletességre törekvő kényszer.

Az előbbiek a tökéletlen egyszerűség egyik jellemzőjét mutatják fel, de van egy másik is. A másik titok, hogy a tökéletlent, felismerése után, képtelenség a külvilágban vagy akár bent, a tudatban a maga teljességében, tökéletességében megvalósítani. A felépítésével próbálkozni hasznos, mert már részleges megjelenése is nyugalmat és értelmet hoz az életünkbe, de készre formálni és vele hasznot hajtani nem lehetséges. Egyetlen hely van, ahol megjelenhet, ahol pontosan nem a felépítésére való törekvéssel, hanem e törekvés elengedésével, az erőlködés megszüntetésével feltárható, és ez a hely a szívünk, a tudatunk.

A maga módján tökéletlen a világ, de a kizökkentséget nem szabad összekeverni a szent tökéletlenséggel. A világ a zaj, a harag, a kapkodás tökéletlenségében ragadt. Ez az állapot csak a maga-képzelte, önzés szülte, saját hasznáért tökéletességre törekvő kudarca, egy félig felépített torzó, ami hirdeti a szándék és az eredmény visszataszító voltát. Az ilyen félig kész romok megjavítására, befejezésére való törekvéseink között telik el az életünk, és e harcaink csak újabb zajt, önzést és haragot szülnek. De nem a torzókkal van a baj, és nem is a törekvéssel, hiszen a világ jelenlegi körülményei között minden törekvés, még a jószándékú is erre a sorsra jut. A szent, nemes figyelmünk hibás használata a baj. Az igaz, tökéletlen egyszerűséget, ami a világ alapjait képezi, ami természetünket kiformálta, ami lelkünket megteremtette nem látjuk, mert a tudatunk nem jól figyel, rossz módszerekkel elemez, hibás következtetésekre jut.

A tökéletlen egyszerűség meglátása után már más, megváltozott, megváltott szemmel tekintünk a világra. A világ kizökkent marad, összedől és felépül untalan, de a megváltott szemünkkel rátekintve ezt el tudjuk fogadni, meg tudjuk szeretni, és otthont tudunk találni benne. Ez a valódi, az életet, a létezést és a többieket is jól ismerő elfogadás.

Mondják, hogy a szépség nem a felszínen található, hanem a külső alatt, a mélyben. Ez természetesen igaz, és egy érzékenyebben gondolkodó ember könnyedén beláthatja. De a teljes igazság ennél mélyebb, ugyanis a valódi szépség nem a vizsgált hordozóban található, nem annak a felületén vagy a felszíne alatt él, hanem a szemlélőben. A szemlélő szívében, pontosabban a szemlélő tudatában. Ez igaz a szépségen kívül az igazságra, a bölcsességre és legnagyobb célunkra, a megvilágosodásra is. A szépség, értelem, bölcsesség a szemlélő, a szent, nemes figyelmet gyakorló tudatban jelenik meg, annak az alapvető természete, működési módja, a szemlélt jelenség pedig ezeknek a felismeréseknek az emlékeztetője. A jelenség a figyelmet felébreszti, formálja, emlékezteti arra, amit már eleve tudott. A nemes figyelem, az éberség képessége a miénk, az egyetlen saját, eredendő eszközünk, és ezzel láthatjuk saját, szintén eredendő természetünket. A megvilágosodás állapotában ez a figyelem és ez a természet összeolvad, mint az igazság két arca az egy igazságban. A felismerés túlmutat a felszínen vagy felszín alatt való keresésen, és megvilágítja, hogy a szépség, igazság, megvilágosodás lényünk lényege, a tudat természete, és magunkban ébred fel vagy veszik el.

Megmutat még valamit. A keresők gyakran elkövetik azt a hibát, hogy igyekeznek az igazság felé haladni, a tévedéstől távolodni, a jót elérni, a rosszat meghaladni, a tudást megszerezni, a nemtudást elengedni. Ez a működés nem a nemes tökéletlen egyszerűség, nem a megvilágosodás módszere. Sokat beszéltünk a lét három ismérvéről, és érthettük úgy, hogy azok meghaladni kívánt problémák: a mulandóság a halál, az „én” a magába záródott tévedés, a dukkha a legyőzendő szenvedés. De nemes figyelemmel szemlélve a lét három ismérvének szépsége és igazsága van, és mint alapvető törvények, nemesek. Minden csak a szemlélőn és a szemléleten múlik. A tökéletlen egyszerűség állapotában a mulandóság veszteségeit látva szánalom ébred bennünk a létezők iránt, és jobban becsüljük a még velünk lévő értékeket és az életet. Az dolgok én-nélküliségét, a képzelt maga-valóság, az illuzórikus éntudat hiányát belátva megérezzük az élet törékenységét, a létbe pillantás illékony lehetőségének kegyelmét, és annak a boldogságát, hogy valami nálunk mérhetetlenül nagyobbnak parányi részei vagyunk. A dukkhát megismerve, az örök kizökkentség, tökéletlenség gyönyörét átélve képessé válunk az öröm ünneplésére, az élet valóságának elfogadására.

A nemes figyelem, a bölcs megismerés nem a nagy dolgok, különlegességek, csodák értékelésére tanít meg, éppen ellenkezőleg: az egyszerű, a hétköznapi, a valódi jelenségek természetének megismerésén keresztül ébreszt fel. A nagy titok, hogy a világ legtermészetesebb, legkevésbé ünnepi élménye a megvilágosodás, hiszen mi lehetne természetesebb annál, mint amikor a létezés leplezetlen alapjaiba belelátunk és azonosulunk vele. A rendkívüli mindig zajos, felkavaró és kibillent; a természetes csendes, megnyugtató és a helyén áll.

A szépség, bölcsesség, a jó és a rossz élménye, érzése és értése mind tapasztalat. Nincs kívül megfogható, érezhető, érthető, csak belül; ami vagy, amit megértesz, az te magad vagy. Az igazságot nem lehet kívül fellelni, csak a tudatban tapasztalni. Amit megértesz a világból, az te vagy, az már eleve te voltál, a kívül talált ezt ébreszti fel. Külső és belső egymást gyarapítja; én és nem-én egymást gazdagítja.

A megvilágosodás nem ad korlátlan tudást, főleg nem ad korlátlan életet. Ha a haláltól való félelem meghaladását, az örök életet várod tőle, csalódni fogsz. Nem győz le semmit, nem is harcol. Nem halad meg, nem emelkedik felül, nem igazulunk meg, nem nyerünk, nem hagyunk hátra semmit. A mulandóság törvénye többet jelent, mint a jelenségek életidejének korlátossága. A megismerhető, belakható, a megérthető is korlátos, nem csak a létezés ideje. Kevés tragikusabb következményű vágy létezik, mint a korlátlan megismerés, korlátlan szeretet, a végtelen iránti szomj, és kevés tragikusabb elveszettség létezik, mint ennek a ténynek az ismeretében végzett önkorlátozás. A korlátlan iránti vágy a törpe-ént óriásivá torzítja, az ettől való félelmünkben magunknak emelt korlátok a törpe-ént megnyomorítják; el kell ezeket hagyni. A valós határokon belüli boldogság a magas-én belátása; el kell ezeket fogadni. A rossz tökéletlenség kijavítására törekedjenek a hétköznapok, hiszen élni kell; a szent tökéletlenségben viszont meg kell világosodni, hiszen ez az élet értelme.

148. A megváltást és az elkárhozást az egész életre és nagy eseményekre szokás vonatkoztatni. De ezek is, mind minden dharmikus mozzanat, megvalósulhatnak minden pillanatban. Megvalósulhatnak hosszabb vagy rövidebb időre. Minden pillanat felkínálja a választást, minden dharma a megjelenésével és megszűnésével kinyit egy kaput, és minden rossz döntés, sőt minden elszalasztott megváltódás bezárja ezt a kaput, és megvalósítja az elkárhozást. Aztán a következő pillanatban újra lehetőség nyílik. De ugyanígy viselkedik a megvilágosodás, a fejlődés, boldogulás, jobbá válás útján is minden pillanat, azaz minden jelenség. Állandó felkínálás és felkínálkozás, állandó lehetőség. Ebből a szempontból multipotencialitás vesz körül minket, mint az isteneket. Jó hír, hogy akárhány pillanatban kárhozol el, a következők bármelyikében megválthatod magad, a lehetőség sosem hagy el, bármit tettél vagy nem tettél korábban. Rossz hír, hogy akárhányszor váltottad meg magad, a következő pillanatban elkárhozhatsz. Így működik a megvilágosodás is: felemelkedhetsz, majd vissza is zuhanhatsz, és újra, akárhányszor. A lehetőség végtelen, a kegyelem örök, az igazság, világosság özönlő bőségben vesz körül minket.

149. Mikor megvalósítod a jót és a békét, abban a pillanatban elgyengíted, védtelenné teszed minden ártó és módosító akarat számára. De még a javító szándékoknak is kiteszed. Erre a reakció a jó és a béke részéről mindig ugyanaz: egy része megmarad elvei mellett, és mozdulatlanná dermed, majd elhull az erősebb környezet nyomása következtében, egy másik része harcolni kezd a jóért, amivel megtagadja előbb kicsit, majd teljesen az elveit, és végül hiteltelenné válik. Ez a természetes, a jó és a béke sem örök, csak valaminek a felfelé mozdítása, tömörítése, ellentartás a természetes széthúzó, táguló, aprózó erőknek. Az élet folytonosan hullámzik, tömörít és apróz. Csodálni lehetséges, ellene tenni csak ideig-óráig.

150. Az igazságokat, a jót és békét forradalmak, lázadások, de legalább erős lelki és társadalmi indulatok hozzák el, tehát békétlenségben születnek, és hatalom szilárdítja meg őket. Minden kor illúziója, hogy a kivívott rend majd örök marad, de aztán persze elkorcsosulnak, és leváltják őket. Az illúziót félreértők erre azt javasolják megoldásként, hogy az igazságot békés eszközökkel teremtsük meg, akkor örökké fennáll majd, ám ők nem értik, hogy nem az eszközön múlik. A szelíden alkotott béke is eltörli az előzményeket, ugyanúgy rombol, és mivel megjelenik és helyet teremt magának, idővel beteljesíti sorsát, és elmúlik, mint minden. A valódi és legalább tartós béke a látszatvilágban leginkább ennek a ténynek, az illékonyságának a belátásával érhető el.

151. Tudjuk, hogy minden elmúlik, de ezt inkább a változás törvényének kellene hívni a mulandóság helyett, mert nem állandó megszűnést, hanem folyamatos születést és megszűnést, vagyis meg nem pihenő átalakulást jelent. A látszatvilágban mindig minden állandóan átalakul, és közben sosem tartózkodik a jelenben.

152. Valószínűleg így történik ez a nem-látszatvilágban is, csak ott az a viszonyulás hiányzik, ami ezt változásnak látná.

153. A fenti igazság, mármint a folyamatos átalakulás törvénye vonatkozik a létezők egymáshoz való viszonyára is. Soha sincsenek állandó távolságban egymástól, hanem mindig közelednek vagy távolodnak anyagi és szellemi értelemben is. Ez elsőre logikus, hiszen ami az egyiktől távolodik, az egy másikhoz éppen közeledik mind a fizikai, mind a szellemi, lelki térben. De az illúzió világának, akárcsak az anyagi univerzumnak, van egy speciális formája, természete, ami ezt a logikát felülírja. Az anyagi univerzum a folyamatos tágulás állapotában van, és talán ez soha meg sem áll. Nehéz elképzelni, de ez azt jelenti, hogy a tér minden pontja, még az egymáshoz közel vagy egymás mellett állók is a tér minden irányában, gömbszerűen távolodnak egymástól, és egyetlen pont sincs, ami egy másikhoz közeledne. Bármelyik pontot nézzük, tágulása során nem ér utol egy másikat, de még csak nem is közeledik egyetlen másik ponthoz sem. És így működik ez a szellemünkkel, a tudatunkkal, velünk is: minden gondolat, érzés, ami a tudatunkban megszületik, már létrejötte pillanatában leválik rólunk, és azonnal távolodni kezd, késedelem nélkül, visszafordíthatatlanul. És nem közeledik senkihez, bárki látja, érzi vagy megérti, hanem egyszerre távolodik mindenkitől. Mintha sugároznánk: minden termékünk, megvalósításunk, szellemi rezdülésünk, lelki felvillanásunk azonnal elhagy minket, és gyorsulva kiárad a végtelenbe. Egy darabig még látjuk, majd örökre elvész szemünk elől, de nem ér oda senki máshoz sem. Megszületik, leválik, eltűnik mindegyik. Egy örökké táguló anyagi és szellemi térbe sugárzunk, és nem tarthatunk magunknál semmit.

154. Ha így értelmezzük a buddhizmus legalapvetőbb törvényét, az aniccsát, akkor ezt mondhatjuk: az „én” nézőpontjából minden mulandó, a jelenségek (amibe az „én” is beletartozik) természetét szemlélve viszont minden változó. A mulandóság az „én” nézőpontja, ellenben a változás a létezés természete.

155. Az ilyen gyémánttörvényekkel szemben fel sem merülhet az elfogadás kérdése. Vannak és kész, nem érinti őket a véleményünk. De a viszonyulásunk, a nézőpontunk már érdekes, azzal kapcsolatban jogosan kutatunk. Nekünk fontos, hogy számunkra minden elmúlik, minden (minket is beleértve) folyamatosan változik, és minden állandóan és megállíthatatlanul távolodik tőlünk. Minden, tehát a jelenségek és benne mi is, vagyis az „éntől” az én” is állandóan távolodik, és újra születik, és távolodik… az összes pillanatban, és a pillanatok végtelen apró töredékeiben is. Minden dharma folyamatosan a végtelenbe sugároz, semmit meg nem érintve, számunkra örökre elveszve, nekünk örökre elérhetetlenül. Az az illúziónk, hogy gondolatnak és érzésnek súlya van, de közben olyanok, mint a neutrínók: súlytalanok. Az az illúziónk, hogy gondolatnak és érzésnek hatása lesz, mert egyszer majd elegendő mennyiség gyűlik fel a folyamatos sugárzásunk miatt, de közben csak szétszaladnak, és eltűnnek a térben, hiszen az: végtelen.

156. A fentiek értelmében teljesen nincstelenek vagyunk. Semmit sem birtoklunk egy pillanatra sem, gondolat, érzés és észlelés is azonnal elhagy minket. Teljesen üres és tulajdonságmentes a természetünk. De ez jó hír: semmit sem birtoklunk, ezért semmi sem birtokolhat, köthet meg minket. Szabadok vagyunk. Nem kell elengednünk semmit, és nem is kell törekednünk a szabadságra. Csak be kell látnunk, hogy mindig is szabadok voltunk.

Sokan lettünk, fogynak az erőforrásaink. Eddig sem tudtunk békében élni, nép a néppel, ember az emberrel, vélemény a véleménnyel, de most már nyíltan egymás ellen fordulunk. Ha látnánk egymást, ha látnánk a maga bőségében és szent tökéletlenségében tökéletes világot, ha képesek lennénk áldozatot hozni, bár akkor is megmaradnának gondjaink, és megoldhatatlan lenne a legtöbb feladatunk, de könnyebb lenne az élet, boldogabbak a hétköznapok. De nem látunk, mert a figyelmünk szétszakadt, szétszóródott, elveszett, és fogalmunk sincs, hogyan szerezhetnénk vissza az éberség bölcsességét. Aki nem lát bölcsen, az ostobán cselekszik. Ilyenek lettünk, és az ilyen faj mikor egy bajt elhárít, három újat okoz, és így tovább; cselekvésével csak a gondjait szaporítja. Ha egyet megment, hármat elveszejt; egyet valahol felépít, máshol hármat összedönt; itt egy jobban él, ott ezért három tönkremegy. Mikor aztán nem lát más megoldást, háborút indít népek, csoportok, emberek között, és ha már nem talál mást, akkor harcba kezd önmaga ellen. De a szent, nemes figyelem, a megértés, a látás képessége bármikor visszaszerezhető. Bárhányan maradunk, bárhogyan élünk majd, erre mindig szükségünk lesz.

A világ konstruált jelenségei széttépik eredendő fókuszáltságunkat, szétszórják figyelmünket, összezavarják éberségünket. Ebben érdekelt a politika, a tárgyainkat, élelmünket előállító vállalatok, a kereskedelem, de még a kultúra és a szellem képviselői is igényt tartanak figyelmünk morzsáira, maradékára. Algoritmusok, képek, zajok és propaganda áraszt el bennünket ébredésünk pillanatától álomba zuhanásunkig, hogy elfelejtsük, kik vagyunk, hogy elveszettként őket válasszuk értékes életidőnket tékozolva. Még csak nem is a lelkünket akarják, megelégszenek a töredékével, szertegurult darabjaival. A felesleges információk áradatként öntik el a legértékesebb, még az életnél is becsesebb kincsünket, a figyelmünket. Lelkünktől idegen, rajtunk kívül nevelkedett, a szép értelmet nem ismerő létezők mondják meg, hogy mit gondoljunk, mit együnk, mit vegyünk fel, miben higgyünk, hogyan szeressünk. Gyönyörű, szent képességünket, szép és okos figyelmünket önként fecséreljük el, és közben megfosztjuk magunkat a világ ránk szabott, készen álló ajándékaitól, amik özönlő bőségben vesznek körül. Egyre gyorsuló iramot diktálnak nekünk, és mi saját akaratból, egymástól félve, a másiktól rettegve hajtjuk magunkat idegen célok felé. A célokat nem ismerjük, nem akarjuk, sosem vágytunk rájuk, még megfogalmazni sem tudnánk őket, de a külvilág felé minden eszközzel demonstráljuk elkötelezettségünket. Sokkal több időt töltünk mások életének tanulmányozásával, mint a sajátunkkal. Életünk legszebb, valódi és mély pillanatait mindig megszakítjuk a dokumentálásukkal, kihirdetésükkel, majd az élmény feldolgozásának és értelmezésének lehetőségét veszítjük el, mikor alig ismert emberek reakcióra várunk, hogy pozícionálhassuk magunkat. Applikációkat indítunk, híreket pörgetünk, bambán a közösségi médiát bámuljuk. Amikor a világ hagyna néhány percet a szemlélődésre, inkább mások életének hazugságát hasonlítjuk a miénkhez, amitől elönt minket az irigység, és felébred az ítélkezés démona.

Nem fordítunk már időt semminek a megismerésére, de egyénekről, csoportokról, eszmékről és népekről határozott, gyors ítéleteket alkotunk, és még ennél is gyorsabban ítéljük meg magunkat. Folyamatos ítélkezésünk állandó frusztrációba taszít, amit környezetünkbe is kisugárzunk, és figyelmünkkel együtt végül teljesen elveszítjük képességünket a csendes, hétköznapi örömre. Még az is, aki hite szerint lassan és figyelmesen él, még az sem lát, mert a nemes figyelemre való mindenkiben ott élő képességet összekeverjük az apátiával, a bezárkózással, az elkülönüléssel.

Elveszítettük a belső, velünk született mértéket, amikor kívülre helyeztük a kontrollt, amikor koncként mások és a külvilág elé vetettük, amikor kívül kerestük az értéket, és végül a lelkünket is. A mi lelkünkön mások taposnak, és mi másokén taposunk. A mértékkel, figyelmünkkel, lelkünkkel együtt pedig mi magunk is kívül rekedtünk önmagunkon. Hogyan érthetnénk meg a világot, ha nem tartózkodunk benne? Hogyan lehetnénk otthon önmagunkban, ha elvesztettük az utat hazafelé?

Bizonytalanok lettünk, sodródunk és kimerülünk. Alapélményünkké vált a fáradtság, amit sem az alvás, sem az újabb impulzustömeget ránk szabadító szórakozás nem enyhít. Lazításaink, elmélyüléseink, spirituális élményeink felszínesek, mert a ránk zúduló információviharból való rövid kimeneküléseink képtelenek kompenzálni megtépettségünket. Már nem bírjuk elviselni a nyugalmat, állandóan információt akarunk, még a csendet is érteni és használni akarjuk. Mikor ez nem sikerül, újra dühössé és frusztrálttá válunk, amit gátlás nélkül terhelünk rá környezetünkre. Csendünk zajos, pihenésünk éber és szaggatott, örömünk gyanakvó, szeretetünk bizalmatlan. Sportba, jógába, spiritualitásba, ezotériába, alternatív gyógyászatba, vallásokba, hitmozgalmakba, ősi titkokba, összeesküvés-elméletekbe, aranykor-ábrándokba, félhülye tanítók elméleteibe, okkult szertartásokba, politikai pártokba, mozgalmakba, környezetvédelembe, pszichológiába, családállításba, lúgosításba, vitaminkúrába, testépítésbe, kocogásba, egzotikus utazásokba, kertészkedésbe, komposztálásba, tajcsibe, taoizmusba, buddhizmusba, kereszténységbe, művészetterápiába, meditációba, megvilágosodás-keresésbe, liberalizmusba, konzervativizmusba, horoszkópba, és még millió más dologba fogunk, és mindtől a végső megoldást várjuk, mindről azt állítjuk, hogy hiszünk benne, de nem köteleződünk el igazán, nem is akarunk érteni, és nem teszünk jobbá semmit, mert a drága figyelmünk híján csak kapkodunk. Bármelyiket választjuk, egy dologra használjuk: további elkülönülésre, menekülésre, a másik törzs elleni harcra.

Úgy tűnik, mintha kibillentségünk a világnak hasznos lenne, mert hajszánkból fejlődik, épül és profitál, de a valódi fejlődésnek a kibillentség nem lehet az alapja. Önmagunk gátjává váltunk.  A világot mi építjük, ami ezért velünk együtt kizökkent. A hatalom használja, a pénz használja, a hazugságok, a hírek, a szenzációk, a hirdetések, a médiumok használják szétszórt figyelmünket, de ami előnyük származik, amit belőlünk épít, attól a világ és mi is szenvedünk. Menekülési lehetőségeink, reményeink, megoldásaink szintén kaotikusak és szétszaggatottak.

Rövid életbölcsességek, tévtanítók, megmondóemberek, vallásnak és eszmének tűnő rongyideológiák, romlott papok, aljas vezetők kínálják szellemi kacatjaikat, és mi fuldoklóként kapaszkodunk korhadt szavaikba, hogy aztán fegyvert kovácsolva belőlük ítélkezésre és komplexusaink feloldására használjuk.

Látszólag a produktivitás és a haladás megszállottjai vagyunk, de termékeink java része felesleges, sőt romboló. Új szakmákat, képességeket, célokat találunk ki, hogy elfedjük a felismerést: elfeledtük igazi képességeinket, és ezért hiteltelenné, üressé és feleslegessé váltunk. Nem születhet érték a semmiből, nem teremhet rend a zűrzavarból. Ám mikor mégis visszatérnénk eredendő, szép és okos természetünkhöz, fogalmunk sincs, merre keressük.

Megmérgezzük a talajt, elszennyezzük a vizeket, a levegőt, a városainkat, vegyszert keverünk az ételeinkbe, a növényekbe, az állatokba, roncsoljuk a tájat, olajat öntünk a tengerekbe, műanyagot juttatunk a sejtekbe, szemetet terítünk mindenhová. Ledöntjük, ami áll, felépítjük, amire nincs is szükség, elvisszük, ami helyben kell, és odahordjuk, ami nem oda való. Kivágjuk, felégetjük, megöljük, kínozzuk, hogy megzabálhassuk, pedig már nem is vagyunk éhesek. Szenteskedünk a hazánkban, hitet és humánumot hirdetünk, de távoli tájakon megnyomorítjuk embertársainkat élvezeti cikkek kedvéért. Odahaza szabványt írunk, távol viszont gyerekeket ölünk és nyomorítunk meg. Élelmünk jó részét kidobjuk, közben az éhezőket eltakarítjuk a szemünk elől, és sosem inog meg hitünk emberségünkben. Hízunk, puhulunk, és megbetegszünk, aztán odaadjuk mindenünket az egészségért, de hiába, mert már beteg a bolygó, beteg a világ, beteg az is, ami gyógyíthatna. Nyerészkedünk, és hiába van meg mindenünk, egy kicsivel több pénzért megölünk bárkit; egy kicsivel finomabb falatért megkínzunk bármilyen állatot; egy kicsivel nagyobb haszonért elpusztítunk bármit. A háború nekünk csak hír, és közben hasznunkat nézzük, majd hízelgünk a nyertesnek. Közben sajnáljuk magunkat, de kényelmünket a jelen és a jövő összes lényének életénél fontosabbnak érezzük. Sajnáljuk magunkat, teret, jogot és megértést követelünk, sőt, mikor gyengék vagyunk, akkor szánalmat és kegyelmet is. És soha, értsd soha nincs lelkiismeretfurdalásunk. Mindez összefér az általunk alkotott szépséggel, művészettel, humanizmussal, szeretetvággyal, istenkereséssel. Minderre csak egy egyfelől szép és nemes, másfelől viszont tudathasadásos, szörnyű, gonosz, ördögi lény képes. De ha egy ilyen lény tudatos, és értelemmel bír, és mégis tömegben szükségszerűen így viselkedik, akkor sajnos ki kell mondanunk: rohadt, beteg démonok lettünk.

Az eltúlzott produktivitás, a céltalan hajsza, a villogó, zajongó, minden résen beszűrődő, arcunk elé tolakodó világ tönkreteszi nappalainkat és álmainkat, átitatja baráti, családi kapcsolatainkat, megmérgezi szerelmeinket. Állandó stresszt és dühöt okoz, ezért nem látjuk többé egymást, és nem észleljük többé magunkat. A kapkodó, hasznot hajszoló világban mindenki ellenséggé válik, akkor is, ha ételünkre, életvitelünkre, elfoglalt terünkre sem veszélyes. Ellenség, mert él, mert másmilyen, mert bármikor ellenséggé válhat. Így válunk ellenséggé végül önmagunk számára is; a világ közös, a gyűlölet nem kontrollálható, ezért mikor már mindenkivel szembefordultál, te következel. Az állandó harci készültség végül felőröl minket, és a kibillent világ azt tesz velünk, arra használ minket, amire csak akar. Magunk leszünk önmagunk legyőzői; aki kardot ragad, kard által vész el. Nincs ki ellen küzdenünk, mert ha néha, maradék erőnkkel a világ álarca mögé tudunk nézni, hogy felleljük a mozgatót és megküzdjünk vele, nem találunk senkit. A világ mindenkori állapota közös teremtésünk, ezért ha tovább kutatunk, elég mélyre ásunk, a legmélyebb körben a saját arcunk néz vissza ránk. Az ember saját magától ijedt meg, saját magát rejtette el, maga elől menekül, és saját magával nem akar szembenézni.

Minden elvesztegetett, szétszóródott figyelmű pillanatunkban a körülöttünk burjánzó természetes csodák észlelésének lehetőségét veszítjük el. De még az észlelés is lehet csapda, mert az a néhány, aki ezt megérti, és ereje maradt a figyelemre, még azok is összekeverik a valódi csodákat a talmi kacatokkal. Mivel magunkat nem találjuk, a külvilág megítélésétől tesszük függővé önbecsülésünket és véleményünket, ezért nem láthatjuk a világot úgy, ahogyan van, ezért csak korlátainkat látjuk a lehetőségeink helyett, és felértékeljük mindazt, amiben hiányt szenvedünk. Amikor mégis álmainkat indulunk követni, akkor is a siker kikozmetikázott képei felé fordulunk. Hogyan találhatnánk tiszta dolgokat, ha csak szennyezett eszközöket használunk? Hogyan találhatnánk stabilitást, ha mindenünk, és benne mi magunk is kizökkent?

Két állapot közül választunk: menekülünk vagy elfásulunk. Menekülésünk céltalan, fásultságunk apatikus legyőzöttség. Bármelyik mellett döntünk, élvezni akarunk, de élvezetünk alantas és szánalmas testi görcs, vagy szellemi magamutogatás, vagy szirupos lelki giccs. Olyan dolgokra vágyunk, azokat akarjuk elérni és birtokolni, amik nem is érdekelnek igazán. A világ mondja meg, hogyan éljünk, hogyan értelmezzünk, és ezt annyira megszoktuk, hogy amikor éppen nem akarja megszabni életünk menetét, akkor a beálló csendtől megrémülve felé fordulunk és válaszokért zaklatjuk. Minden kérésünk, vonzódásunk türelmetlen, minden odaszánásunk, ragaszkodásunk zaklatás. Ráerőltetjük magunkat minden életet hurcoló szerencsétlenre, de az áldozathozataltól már visszarettenünk. Mikor istent kérjük, mikor szeretünk, mikor imádkozunk, akkor zaklatunk. Választ, nyugalmat, rendet és biztonságot követelünk a magunk számára, és nem vesszük észre, hogy mindezek végtelen bőségben vesznek körül minket. Senkiért nem vállalnánk a poklot; érthető, nem vagyunk szentek. De senkiért nem vállalnánk a kényelmetlenséget sem; érthető, nem vagyunk emberek.

Hitünkben megátalkodunk, véleményünkért ölünk, pedig egyiket sem gondoljuk komolyan. Nem ismerjük hitünket, nem alapozzuk meg véleményünket, gondolataink ingatagok, üresek, esetlegesek, de bárki torkát elvágjuk, ha sérteni merészel. Nem is veszünk semmit komolyan, ezért mi sem vagyunk komolyak. Kicsinyesek vagyunk, minden nagyvonalúság hiányzik belőlünk: csak személyünk, identitásunk, egonk, hiú, önző önmagunk miatt sértődünk meg, de így viszont mindenért. Nagy gondolatokért harcolni csak nagy emberek tudnak, de mi kis emberek már nem harcolunk, mi csalódunk és megsértődünk. Ez maradt nekünk, mert szétszóródott a figyelmünk, és nem látjuk már a nagy dolgokat, nem látjuk már magunkat, ezért nem látjuk már a többieket sem.

Minden álmunk szertefoszlik, mert nem e mieink, nem valódiak, mert mindet valamilyen idegen célhoz, mások és a világ mesterséges álmaihoz és eredményeihez mértük. A világ szerint gazdagnak, szépnek, fiatalnak, soványnak, izmosnak, jókedvűnek, sikeresnek, boldognak, reménykedőnek, pozitívnak kellene lennünk, mert a világ szerint ez a tökéletes, és mi már elfelejtettük, hogy a szépség a tökéletlenben él, és soha semmi nem tökéletes. Nem értjük az alapvető törvényt, miszerint minden tökéletlen: ez a világot teremtő és hordozó igazság.

Idegen erőket hívunk segítségül az ismeretlen erők által okozott sebeink gyógyítására, de ezek az erők nem ismerik egymást, nem felelnek meg egymásnak, mi pedig mindnek idegenek vagyunk, ezért nem gyógyulnak sebeink. De még sebeink sem igaziak, nem lehet beléjük halni, nem lehet miattuk tönkremenni, csak sajognak, kellemetlenek, rohadnak, bűzlenek, kissé üszkösödnek, megmérgezik a szívet, de azért nem ölnek meg, mert a nemes, emberhez méltó sebek nekünk már túl valóságosak lennének. Meg akarjuk úszni a fájdalmat, az áldozatot, a valóságot, ezért az élet nem történik meg velünk. Árnyalakok lettünk, akiknek nem jár valódi sors.

Figyelmünk szétszórt, de amúgy sem merünk mélységeinkbe tekinteni. Félünk az ott található ismeretlentől, el is szoktunk már a szembenézéstől. A kor embere isteníti a kihívásokat, de valójában a kicsiny akadályokat is elkerüljük, mert kényelmünket többre becsüljük bárminél. Kérünk, rimánkodunk, aztán jajgatunk, majd becsmérlünk, ítélünk, végül mindig harcolunk, és szégyen, de egyre alantasabb javakért, társadalmi státuszt hazudó, felesleges tárgyakért, boldogságot ígérő ócskaságokért. Tárgyaink szemetet termelnek, hamar szemétre kerülnek, és ahogyan gyűlik a szemét körülöttünk, úgy gyűlik bennünk is. Harcolunk idegennel, baráttal, családtagjainkkal, istenekkel, magunkkal, nincs nyugodásunk a hajszában. De harci fegyvereink is elkoptak, szánalmasak: egy kis irigység, egy komment, apró aljasság, semmi nemes, semmi nagyívű. Mindenkit ütünk, mert nem látjuk a különbséget barát és ellenség között. A pokol így működik.

Kívülről várjuk a megoldást. Céljaink nem teljesülését, frusztrációinkat, mérce híján katasztrofálisnak ítélt sikertelenségeinket problémaként ismerjük fel. Nem tekintünk az apróra, az egyszerűre, a hétköznapok eredményeire, a világ ingyenes ajándékaira. Nem látjuk a könnyűt, a közelit, a természetest, ezért a tökéletlent problémának látjuk. Minden kilógót, nem illeszkedőt, minden másmilyent, szokatlant problémaként azonosítunk, ahányan vagyunk, annyiféleképpen. Mindenki a másikat tekinti problémának, magát mércének, és minden problémára türelmetlenül sürgős megoldást követelünk, mely megoldási módokban szintén képtelenek vagyunk megegyezni. De nem is akarunk megegyezni, nem akarunk érteni, megérteni, csak beszélni, győzni, hatalmat gyakorolni akarunk. Minden párbeszédre tett kísérletünk végén, legyen az emberek vagy népek között, áldozatok és pillanatnyi győztesek egymásra dühödten tekintő csoportjai állnak szemben egymással. Már nem beszélünk, csak ordítunk, manipulálunk, gyereket, szülőt, szeretőt, idegent, emberiséget. A vezető átver, a kereskedő átver, a gyártó átver, a politikus átver, a szerető átver, a pap átver. Hát javítani akarunk, formálni a magunk feje szerint. Szemünkben a világ csodálatos jelenségei, az érzelmek, a gondolatok csak megoldandó problémák, kijavítandó hibák, bosszantó tökéletlenségek, amik sürgető feladatokként a mi segítségünket kérik. A halálban sem nyughatunk, az a legnagyobb kihívásunk, a lelkünket nyomorító probléma, és egy életen át tagadjuk, felejtjük, kerüljük szemérmesen, ágálva, eltagadva. A szív belülről érkező természetes üzenetei, a születés, az élet és a halál misztériumának átélése számunkra a gyengeség és a tévedés jelei, és ha egy-egy üzenet át is jut megkeményedett akaratunk falának résein, hát betegségként ismerjük fel, és a világtól kérünk gyógyszert ellene.

Látjuk, hogy a világ mérhetetlenül hatalmas, végtelen megoldandó problémával terhelt, és ez a nyomasztó fölény minden önbizalmunkat megöli. Már senki sem hiszi, hogy nemes változást érhetne el. Csak apró vállalásokat teszünk köreinkben, a magunk érdekében, de azok hasznában sem reménykedünk. Már csak egy kis enyhülést, egy kis nyugalmat szeretnénk, a nagy dolgokról rég lemondtunk. Másokért nem vállalunk semmit, főleg nem áldozatot. A világ bennünk darabokra hullt, és magunkat is széttörve öntjük a világba. Alkotó és alkotás nem bízik egymásban.

A teremtő intelligencia mindig erre a sorsra jut, ha elveszti a mértéket, az igazsággal való örök kapcsolatát. Aki természetét elfeledve maga indul a világ ellen, aki saját feje után ítél, végül elveszti a világot és önmagát is. Világ és világnak lakója nem boldogul egymás nélkül; lény és a lénynek lelke nem járhat külön utakon.

Barátaim, a világ annyira csodálatos, hogy mindig létezik megoldás. Minden elmúlik, minden átmeneti. A világot nem lehet és nem is kell megváltoztatni, főleg nem rothadt gyökérből, mérgezett talajból sarjadt, kusza, sunyi elvek alapján, hiszen ahogyan mi érzékeljük, úgy nem is létezik. Saját ködképeink ellen harcolunk. Segítség nem jöhet kívülről, mert nincs kívül semmi; minden csak belülről, saját kútmély, nemes figyelemmel megértett igazságunkból jöhet. Ám ehhez bölcsesség kell, hogy a bentről érkező indulatok közül ki tudjuk választani a nemeset és tisztát. Csak óvatosan, hiszen a belső kizökkentség teremtette a kintit, ezért nem hihetünk el neki mindent. Össze kell gyűjtenünk legszentebb kincsünket, drága, gyönyörű figyelmünket. Össze kell szednünk, visszaszereznünk, megtisztítanunk, birtokolnunk teljesen és maradéktalanul. Fel kell ismernünk, hogy sosem vesztettük el, mindig itt volt velünk, a világ nem tudta elragadni, mi nem tudtuk eldobni, csak megzavarodott, csak elfelejtettük használni. Meg kell erősödnünk szép, okos figyelmünkben, a szent látásban, hogy sem külső, sem belső hatalmak többé ne szórhassák szét, ne sajátíthassák ki. Másról nem áll módunkban dönteni, csak erről az egyről, arról, hogy mire és hogyan irányítjuk figyelmünket, és hát nincs is ennél fontosabb. Mind belül vagyunk, mind tudat vagyunk, és semmi más nem biztos a kerek világon, csak az, hogy a tudatunk a miénk, az lát, érzékel, megért. Figyelmünk az egyetlen tulajdonunk barátaim: a figyelmünk, a tudatunk iránya, elkötelezettsége, nemessége vagyunk mi, ez az „én”, ez az egyetlen, ami önmagunk, ami elvehetetlen, elvesztegethetetlen. Minősége alapján kárhozunk vagy üdvözülünk. Több mint a személyünk, több mint a lelkünk, több mint az életünk. A figyelmünket nem tudjuk átruházni, megrontani, nem tudunk kilépni belőle vagy mást beengedni, igazán csak egy nemtelen dolgot tehetünk vele: elpazarolhatjuk, és akkor vele megy veszendőbe az életünk. Ha szent figyelmünket újra mi birtokoljuk, lehetőségünk lesz élni, érezni, úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. Nem leszünk mind bölcsek és szentek, alig néhány közülünk, a többi elvesztegeti ajándékát. Nekik nem nyílik szemük a látásra, fülük a hallásra, de esély mindőnknek adatott, hogy legalább sejtsük, merre van a mennybe vezető kapu, és az a néhány talán be is lép rajta. De a többiek sem buknak el, mert több szépség, több nyugalom veszi majd körbe őket, kevesebb háború, kevesebb szenvedés. A figyelmükkel törődő lények jobban megbecsülik egymást, értékelik a másik életét, bizalommal és megértéssel fordulnak a többiek felé. Elfogadják az örök tökéletlenséget, mert figyelmük meggyógyul, és észreveszik a nem kedvük szerint működő dolgok mély, rejtett értelmét, és így a világ egyre tökéletesebb lesz. Az a néhány szent, akinek sikerül, nem váltja meg a világot, a föld nem virágzik fel miattuk, a dolgok nem lesznek rendben, mert a világ javíthatatlan, megválthatatlan, de az a néhány meglátja az igazságot, szabad és világos értelmű lesz. Hát mondjátok: lehetne-e más célja az életnek?

A gnoszticizmus, definíciója szerint, vallási-filozófiai irányzatok összefoglaló neve, amely alatt elsősorban a kereszténység ezoterikus alkalmazásait értjük. A gnózis „tudást” jelent, valamiféle alapvető, mindenben mélyen ott élő és gyökerező romlatlan ősokot. Állítja, hogy létezik egy olyan tudás, ami üdvözít és megvált.

Egy frappáns és mélyen igaz megállapítás szerint a vallások célja az irracionalitás racionálissá változtatása. A vallás értelmet feltételez az értelmetlennek tűnő létezésben. Ez a tétel abban a megállapításban gyökerezik, hogy minden emberen belüli és emberen túli élményünk, ha alaposan megfigyeljük, irracionális, és minden végső, megnyugtató célt és értelmet nélkülöz. Az életünknek, és benne tevékenységeinknek, vágyainknak nincs végső értelme, nem alkotnak maradandót, nincsenek végső hatással semmire, és idővel bizonyosan elenyésznek. De ha a személyes vonatkozáson túllépünk, és általában múlhatatlan értelmet, hasznosságot keresünk a világban, ugyanígy nem találunk. Az igazságok, szintén alaposan megvizsgálva, önmagukban szétfoszlanak, csak más tényekhez viszonyítva, függésben működnek. Az ember számára az egész világ, ha őszinte magához, és elutasítja az olcsó menedékeket, irracionális. A vallások tehát ezt a szorongató helyzetet igyekeznek feloldani azzal, hogy értelmet, racionalitást magyaráznak a világ működésébe: isteni akaratot vagy emberi célt, leginkább e kettő keverékét. Ezzel azonban továbbra is tagadjuk az önálló, ember általi megismerhetőséget, saját kozmikus rangunkat és képességeinket, hiszen bevalljuk, hogy segítségre, menedékre szorulunk. Agnosztikussá válunk, és elutasítjuk a létezés önmagából eredő értelmét, és egy tőlünk független isteni terv hatáskörébe utaljuk a világ folyamatait, tulajdonképpen jobb híján. A racionalizálás közben istenhez rendeljük a megoldást, vagy a karmához, vagy a céltalan kauzalitáshoz; ha van terv, azt csak egy felsőbb hatalom birtokolhatja. Így végül istent tesszük irracionálissá, hiszen a világ helyett őt nevezzük ki megismerhetetlennek, de ez megnyugtatóbb az ember számára, mert az arctalan, nyomasztó mindenséget a hatalom perszonalizációjával, az isteni gondviselés feltételezésével megszelídítjük. Elsőre emiatt az istenhit hasznosabb útnak tűnik, mint a buddhizmus, ám a gondviselést inkább csak gyávaságból, menekülési vágyból választjuk. Bármit állítunk a hitünkről, végül csak menedéket keresünk, tehát az irracionálist igyekszünk racionálissá változtatni.

A buddhizmus elsőre bölcsebbnek tűnik, mert a perszonalizációt elutasítja, istent sem személyesíti meg, és saját személyéről is igyekszik leválni. Ám egy buddhista bölcs szerint a deperszonalizáció a megvilágosodás gonosz ikertestvére. A buddhizmus szándékosan igyekszik előidézni meditációs gyakorlataiban az éntől való eltávolodást, de fontos, hogy a spontán, mindenki életében időnként előforduló deperszonalizációs élménnyel, illetve az istennek való önkéntes alávetettséggel ellentétben végig igyekszik fenntartani a folyamat feletti uralmát. A meditáló kontrollálja a folyamatot, és az „én” nem engedi ki kezéből az irányítást, ami egy újabb paradoxon, mert miközben kontrollálja a folyamatot, éppen erősíti az én kontrolláló és maga-felismerő képességét. Nem meri elengedni az élményt, hiába az elengedés a legfontosabb célja, és kézben, azaz „énben” tartja az eseményt. Ez zsákutca, és gyakori tévedés a gyakorlás során. Ellentéte lenne a bátor sötétbe ugrás, és a deperszonalizáció közbeni énvesztés és eltévedés elfogadása, ami gigászi erőt és bátorságot kíván.

A gnoszticizmus tehát azt állítja, hogy létezik egy rejtett, igaz tudás, mely megtalálásához rendelkezésünkre áll egy módszer. A bölcs célja ezt a módszert fellelni, alkalmazni, mesterévé válni, és az így megszerzett tudással megváltani magát. Mert bár egy felsőbb hatalomtól várja a megváltást, de állítja, hogy ehhez az aktushoz magának is megválthatóvá, azaz bölccsé kell válnia.

A buddhizmus elvet minden örök, múlhatatlan tudást. Alaptétele a mulandóság, az éntelenség, melyből nincs kiút, és ami a végtelenre, az istenekre, a létezésre és a valóságra is vonatkozik. De az irracionális racionálissá változtatásának kényszere alól a buddhizmus sem menekül, és e tárgyban vallásként viselkedik maga is, ugyanis a Négy Nemes Igazság, miután felállítja a dukkha tételét, megállapítja annak okát, azután a Nyolcrétű Nemes Ösvény kihirdetésével kiutat kínál fel. E kiút a nirvána, a megvilágosodás, az elengedés és a megszabadulás.

A buddhizmus néha mintha agnosztikusnak kívánná magát beállítani, tehát arra utal, hogy a végső valóság megismerhetetlen, a legnagyobb kérdésekre nem található válasz. A megismerés maga az úton járás, a módszer maga a haladás, az örökös változékonyság elfogadása és az abban való feloldódás. Persze az agnoszticizmus tiszta formájában nem irracionális, hiszen nem ab ovo a megismerhetőséget tagadja, hanem csak az ember lehetőségeinek korlátairól beszél, de végső soron a világ totális és reménytelen kiismerhetetlensége az ember számára mégis csak irracionálissá formálja a világot. Ezért a buddhizmus, mint vallás, végül képtelen elfogadni az agnosztikus hozzáállást, és kiutat, kapaszkodót, reményt és menedéket kínál követőinek.

A gnózis eredetileg egy hitben való elmélyülés. A buddhizmus a Buddha tanában, kinyilatkoztatott szövegeiben mélyed el. Ez alól a zen sem kivétel, mert ugyan elvet minden írott hagyományt, de kijelenti, hogy célja az ember tudatában való elmélyülés, és a buddhává válás a tudat megismerésén keresztül. Menekülés egy menedék felé. Ahogyan a gnoszticizmusban a lélek felismeri istenhez való hasonlatosságát, úgy ismeri fel a buddhista gyakorló az énjétől való különbözőségét, és a hasonlatosságát valami máshoz, amit majd a nirvánában lel meg. A gnózis szellemével az ember a tudatlanságból ébred fel és üdvözül, fényre lép; a Buddha követői sem akarnak mást, mint a nemtudásból a tudásba lépni, amit azonosítanak a szabadsággal, a tökéletes szellemi világossággal. Szabadsággal a lélektől, az álomtól, a tudatlanságtól – az istentelen, magányos, elveszett állapottól. A gnosztikus az üdvösséget keresi, az isten látását, a színről-színre látást, a buddhista pedig a nirvánát, a megvilágosodást, a dolgok úgy való észlelését, ahogyan azok vannak – talán nincs is nagy különbség.

A gnoszticizmustól végül minden intézményesült vallás visszariad. A kereszténység első évszázadában a gnoszticizmus eszméje volt a meghatározó, és sokat merített a keleti tanokból, de aztán eretneknek nyilvánították, és kanonizálták a szentiratokat, hogy a hívők többé ne tévedhessenek el, és a társadalom átalakítása lehetővé váljon. A buddhizmus pedig a végső tudást az elejétől tagadja, bár valami hasonló megszerzésére indul, csak ha kérdezik annak mibenlétéről, szemérmesen hallgat, és a gyakorlóra bízza a megoldás fellelését. A gnosztikus, teljesen a lélekre hallgató, ösztönösen valami superior létezővel egyesülni szándékozó indulat valóban ködös, és biztosan tévutakra vezet. A megérzéseire alapozó, a tanokat kedve szerint szinkretizáló ember legfeljebb énjét találja, és végül legfeljebb önmagába lehet szerelmes. Ettől megijedve a vallások kánonokat alkottak, zsinatokon határoztak, tételeket állítottak fel. Még a buddhizmus is, és nem volt rest kapaszkodókat helyezni az út mellé, és azokat buzgón ajánlani híveinek. A menedék keresése emberi igény, mert az irracionális paradox, élhetetlen, ezért szüntelen törekszünk racionálissá varázsolni, ami nem vezethet el a végső megoldáshoz. A buddhizmust se tekintsétek kapaszkodónak: legyetek önmagatok menedéke, ahogyan a Magasztos tanította, de közben vigyázzatok, hogy ne legyetek önmagatok menedéke! Az élet paradox, és aki ezt nem fogadja el, az az irracionalitás démonjaival a sarkában örökké csak menekülni fog nem létező menedékek felé.

A minap egy macska tévedt be hozzánk, a kolostorba. Isten tudja, hogyan keveredett ide, e világ végi helyre. Bizonyára valamelyik környéki faluból kóborolt el, bár a legközelebbi is többnapi járásra fekszik. Legyengült, beteg, csaknem halálra fagyott állapotban vánszorgott be a kapun. Társaimmal etettük saját szerény fejadagunkat megkurtítva, de hát a vízzel kevert, darált árpa, a kenyér és a gyökerek nem enyhítették éhségét. Kevés húst csak kerítettünk, de nem vette be a gyenge gyomra, és két napra rá kimúlt. Egymás elől is titkolva, de többen megsirattuk. Ki tudja, hogy a macskát, vagy rajta keresztül magunkat, egymást, a világot, ezt az egész siralomvölgyet gyászoltuk-e, de arra gondolok, hogy igen, mindezért és mindenért hullottak könnyeink. E lény, ez az egyszerű állat mintha elesettségében az egész világ születéstől halálig csetlő-botló lényeinek a sorsát mutatta volna fel nekünk.

Nézd uram, nekünk mindenünk mulandó. Ami elmúlik, annak mindig jön a helyébe más, a földi világ így mindig teljes, senki és semmi nem hiányzik belőle. Ezt a teljességet, egészt keressük egész életünkben, a földi porban botolva ezt hiányoljuk, de hisszük, hogy nálad minden megtalálható, és mindennek, ami idelent csak rész és darab, nálad rejtezik a teljessége. Nem csak a tökéletest nélkülözzük emberi formánkban, magunkban és környezetünkben, hanem a teljest és maradéktalant is. Megbecsüljük a lelkeket, és reméljük, hogy összegyűjtöd őket az elhaltak utolsó leheletéből, mert még a feltámadástól is félünk, hiszen a halál és a benned való újraéledés közötti üres, sötét öntudatlanság rettenetes gondolat. De ha a rész és az egész viszonyára gondolok, ha a lelkek számosságát és mennyei országod felépítését gondolataimban forgatom, sajnos újra csak kétségek közé esem: miért pontosan annyi lélek született, amennyi eddig a világon megjelent? Számossága és végessége van-e a lelkeknek, ki van-e mérve és le van-e számolva darabra, hogy hány lélek ébred életre világodban? Hiszen ha kijelöljük a világ kezdetét, és összeírjuk, hányan születtek eddig értelemmel, ebből hányak szemében ébredt fel a látás képessége, amivel felismerhették magukban a feléd irányuló vágyat, hányat váltottál meg te vagy fiad az örömhírrel, és hányan lesznek még az idők végéig, az utolsó napig, mikor is lezárod a földi színjátékot, és ítéletre gyűjtesz minket, hát azt kell észrevennünk, hogy a lelkeknek száma van. Fel sem merem vetni azt a kérdést, hogy miként dönthettél vajon az ember még homályos tudatú őseiről, a szellemben fogyatékosokról, a rólad hírt nem kapó távoli vidékek lakóiról és a téged elutasítókról, mert az a gyötrő kétely szempontjából mindegy is. Mindegy, mert a számolás módszerétől függetlenül bizonyos, hogy a lelkeknek darabszáma van, kevés vagy sok, megtöltik a mennyet vagy sem, nem tudható, de számuk egy papíron feljegyezhető, számmal rögzíthető.

Emberi elmém megdöbben ettől a ténytől. Megrémít az isteni pontosság, a tervezés és kivitelezés könyörtelensége. Bocsáss meg, hogy ezt a kemény szót használom, hiszen mi, akik megízlelhettük az életet, azt értelemmel felismertük, akikhez igéd eljutott, mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert lehetőségünk adatott igénybe venni jóságodat. De akik nem születtek meg, és az idők végéig nem is fognak, akik sosem látják fényedet, nem érzik embertársaik és istenük szeretetét, de még a kínt sem, akik sem elkárhozni, sem üdvözülni nem tudnak, mert nem jöttek létre, ők az isteni terv kárvallottjai. Hányan lehetnek ők? Természetesen végtelen számúak, hiszen te végtelen vagy erődben, hatalmadban, irgalmadban, ezért könyörtelenségedben is. Végtelen számúak, mert máshogyan nincs értelme, mert ha csak egy kissé is korlátoznánk a létrejöhető lelkek számát, hát téged korlátoznánk és saját elménket. Nem tudhatjuk, mi alapján válogattál ki minket, létezőket az életre érdemesnek. Miféle ok alapján élvezhetjük mi a mulandó, széteső, céllal alakult személyünkön belül mégis csak azt az egyedi, ehhez az időhöz, ezekhez a törvényekhez kötött saját elkülönültséget, ami megkülönböztet minket a többi elkülönülttől. De a többi végtelen, akik még a halálnál is borzasztóbb örök meg-nem-születettség poklában rekedtek, mit vétettek? Hiszen a vétség elkövetéséhez létezni kell! Nem fértek volna el a mennyei világban? Nem hiszem. Úgy néz ki, uram, hogy csak nem voltak terved részei.

A szentek azt mondják, mindig hálával gondoljunk rád, és minden pillanatban köszönettel forduljunk feléd a sok jóért, amiket nekünk, érdemteleneknek adtál. Az elkeseredettek, a csalódottak pedig azt mondják, még akkor is, ha nem istentelenek, hogy csak büntetés, csak csapda az élet, mely itt a földön is szenvedés, amit tetéz a pokoltól és ítéletedtől való rettegés, és a tudat, hogy sem karod erejétől, sem az örökkévalóságtól többé nem menekülhetnek. Azt hiszem, egyiknek sincs teljesen igaza. Az élet áldás, és mint láttuk, felfoghatatlanul kivételes ajándék; a végtelen lehetőségből lettünk kiválasztva. Nem a sokból, hanem a végtelenből. Ráadásul nem a valamiből lettünk megalkotva, nem egy csírából, mi csak a teremtő erőre várt, hanem a semmiből, mert ha nem alkotsz meg minket, hát csak annyi történik velünk, mint a végtelen meg-nem-születettel: nem létezünk soha. Még csak nem is hiányoznánk, hiszen a világ meg sem ismer, ránk sem eszmél. Mert a születésnél testvéreim, bizony nem csak mi eszmélünk a világra, hanem az is miránk, és mivel léteztünk, többé módja sincs elfelejteni minket. Dolga van velünk, sorsunk lesz, és többé nem törölhet ki könyveiből. De megszülettünk, egyek a végtelenből, kevesek az összesből, és ha a világ sosem múlik el, akkor is csak kevesek leszünk, mert a végtelen még a végtelen időben sem jelenhet meg.

Nincs igaza viszont az örökké hálásaknak sem, mert a szenvedés valódi, és a sorsunk bizony a kárhozatba is vihet. Ítélhetünk mi is magunk felett. Ezért a legokosabb, ha egy dolog miatt érzünk hálát, de azt az egyet nem vonjuk kétségbe, az tagadhatatlan, és az nélküled nem történhetett volna meg: a létezésünkért. A létezés nélkül, a végtelenből való kiválasztásunk nélkül az egésznek nem lenne értelme. Egyszerű igazság, de ebből következik minden: története csak a létezőknek van.

A macskát végül én temettem el. Kis gödröt ástam a fagyott talajba, miközben a szél cibálta a csuhám, és belehelyeztem a kicsi, merev testet. Eltemettem, és letérdelve elmondtam érte egy imát. Tudom, talán lelke sem volt, nem volt értelme, nem észlelte saját létezését, oktalan kis lényként fel sem merült benne különleges szerencséjének, az életre való lehetőség végtelen ritkaságának tudata, de élt, néhány napig velünk volt, és ott voltam, amikor meghalt. Született, lélegzett, örült és félt, itt élt velünk ezen a világon, ahol mi, a kiválasztottak együtt osztozunk a létbe dobottak sorsán.

A korábbi, tudatról szóló részeket némileg összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a tudatosság, mint önálló, egyénre szabott létező, mint valóság, egyediség, okság nem értelmezhető. A késztetések, a létező világra adott ösztönös, öntudatlan válaszok, akár a bőrreflex a földigiliszta esetében, megelőzik a tudatosságot, és a tudatot kikerülve szülik meg az akaratot és a cselekvést. Azt is megállapítottuk, hogy ebben tévedhetünk, hiszen a tudatosság egy általunk nem ismert, számunkra nem hozzáférhető mély szintjén lehet tudatos minden akaratunk és cselekvésünk, de mivel ez nem tudatosul, ezért mégiscsak tudattalannak nevezhetjük. A buddhizmus egyik célja, és különböző meditációs gyakorlataival módszere is, hogy a tudatosságot olyan tartományokra is kiterjessze, amik egy átlagember számára hozzáférhetetlenek, de látható, hogy olyan mélységbe egy megvalósított mester is képtelen lehatolni, ahol minden kérdésünkre választ találunk, és ahol a tudatot megismerve feltárul előttünk az ősi mozgató akarat természete. Nem találhatjuk meg magunkban az istent, hát még az eredendő, egyetlen okot, a végső megfejtést.

A tudatosságról addig is az állapítható meg, hogy a tudattalan reakciókat követi időben, sőt, azok terméke, egy következő, szükségszerű lépés a fejlődésben, az erőforrásokért való versenyben. A tudatosság teljesen önállótlan, lemaradva lohol a tudattalan reakciók nyomában, teljesíti azok parancsait, megy az események után. Nem találunk magunkban valóban belőlünk fakadó, az első pillanattól általunk gerjesztett tudatos akaratot. Persze idővel az emberben végtelenül kifinomult tudat formálódott, de még mindig egy neolitikumban kifejlődött agy vezérli, ami a modern, intellektuális és magasabbrendű érzelmeket imitáló világban próbál helytállni. A történéseket nem a tudatosság teremti, de végtelen kifinomultsága ezt az illúziót kelti, pedig csak nagyszámú, de ha jobban megnézzük, korlátozott változatossággal reagál az ingerekre. Ahogyan a testi ingerekre testi választ ad, úgy a magasabbrendű szellemi ingerekre intellektuális válaszokat, a bonyolult társadalmi, családi, közösségi kapcsolatokra pedig magasabbrendű érzelmi válaszokat, de ennek oka nem egy szellemi szomj, vagy lelki késztetés, hanem az elemi, zsigeri és állati vágy a túlélésre és a szaporodásra. A világ felől érkező ingerek ugyanazok, a fejlett elme válasza pedig szintén ugyanaz, mint több millió éve, de az evolúciós fejlődésnek és a bolygón már megnyert evolúciós háborúnak hála sokkal kifinomultabb formába csomagolva. A késztetések is a tudattal együtt finomodtak, de az ember valódi vágya még mindig a túlélés és a szaporodás, csak nemesebb köntösben, és az álcázás érdekében már a gondolkodás, a következtetés, az elvont szemlélődés, a másokon való segítés vágya is megjelent az evolúció repertoárjában.

Paradox, de a szándékos tenni akarás, tehát a tervezés is már a döntés és cselekvés után következik, mert a döntést az ösztönös erők már meghozták, mire a tudat utólag megmagyarázza önmagának. A mentális folyamatok, az eleve meghozott döntések késve kerülnek az önmagára rálátó, önreflexív felszínre, az „én” látóterébe, és olybá tűnnek, mintha az értelem segítségével akkor és ott születnének. De a döntés korábban már létrejött, a cselekvés lezajlott, és a tudatosságnak, az „énnek”, vagy hívjuk inkább önreflektív személyiségnek már csak az a dolga, hogy a döntést igazolja, a meglévő keretek közé, a már fennálló narratívába illessze, és tudatos, tervezett cselekvésnek tüntesse fel, elsősorban önmaga számára. E csalás nélkül ezen a fejlett evolúciós szinten nem működhetnénk, mert a személyiség tönkremenne annak tudatában, hogy szerepe tetszőleges, éntudata üres, feladata pedig a látszat ellenére a nyers és ősi célok szolgálata továbbra is, bármit is hitt önmagáról. Sőt, paradox módon e csalás nélkül a magasabbrendű személyiség ki sem fejlődik, mert az önmagával meghasonlott faj evolúciós zsákutcába került és kihalt volna.

Tehát a magasabb rendű tudatosság is csak reagál a világra, de közben legyártja reakciója igazolását, ami, mivel az „én” számára készíti, önigazolássá válik. Az egyszerű kontroll már nem elégítené ki az ember énképének maga felé irányuló elvárásait és a bonyolulttá fejlődött elmét, ezért a tudat a tudomásulvétellel egy időben elhiteti önmagával, hogy tudatos, önálló, felelős és szabad döntést hozott. Ez a tudatosítási folyamat azonban nincs ingyen: csak akkor vagyunk képesek ezt a csalást elhinni, ha tudatos, önálló, felelős és szabad lénynek, azaz „énnek” tartjuk magunkat, tehát az ösztön működését tudatosságnak mímelő folyamat mellékesen megteremti az „én” képzetét.

Ezek szerint a tudatosság is csak egy ösztön, de rendkívül fejlett ösztön, de végül is csak egy csalás, aminek célja, hogy a már meghozott döntésnek és elvégzett tevékenységnek büszkén a szándékosság és átgondoltság látszatát adja, mintha a szándék és a tett tudatos lett volna. Miért tesz még így a nyilvánvaló szándékon, az „én” autoritásának védelmén túl?  Mert ha a döntés, és következménye, a tett szándékosnak tűnik, akkor az egyén tudatos, van énje, van lelke, van sorsa, és legfőképpen van értelme a létezésének, tehát értékes és nem hal meg végleg, tovább él más formában, magasabb erők figyelnek rá, mert túl értékes elveszni.

Persze felmerülhet, hogy a tartalmától megfosztott és leleplezett énnel mihez kezdjünk, hogyan használjuk magunkat most, miközben arra keressük a választ, hogy kik vagyunk, hogyan érzékeljük és tapasztaljuk magunkat? Hiszen az „én” nem illúzió, hanem Descartes szavainak értelmében az egyetlen bizonyosság, az egyetlen valóban érzékelhető valóságunk? A válasz a következő: az „én” nem a lélek része. A tapasztalt „én” csak személyiség, csak örökölt és összehordott, mulandó és dukkhával telt esetlegesség. Egyszerű automatizmus, eszköz a túléléshez. A maga-felismerés kezdetleges, primitív lehetősége. A személyiség, az öntudat, az „én” alatt még találhatóak rétegek, melyekben a maga-felismerés, az isten-felismerés, sőt, a megvilágosodás további valóságai találhatóak.