Azt olvasom egy könyvben Neumann Jánosról, hogy ő volt a 20. században, de valószínűleg a világon valaha élt legokosabb ember, amit Einstein, Szilárd, Teller, Planck, Heisenberg és még sokan mások is elismertek. Talán ő volt az egyetlen, akinek a tudata tökéletesen tiszta és világos volt, ezért nem kellett a hagyományos értelemben gondolkodnia, mert a problémák, logikai feladványok, kérdések a megoldásukkal együtt jelentek meg az elméjében. Kortársai szerint kétféle ember létezett: ő és mindenki más. Azt mondják, hogy az emberek között csak ő volt teljesen ébren. Ezt mondják az emberek, ha olyannal találkoznak, akinek az esze annyira fényes, hogy tudata minden rejtett zugát bevilágítja. De ezt mondták a Buddháról is, csak ott az ész helyett bölcsességet említenek. Mit jelent hát „ébren lenni”?

Mikor az állatok tudatát megpróbáljuk elképzelni, mikor úgy igazán igyekszünk belehelyezkedni az állati elme állapotába, álomszerűnek, árnyékosnak láthatjuk. Illékony, felrebbenő gondolattöredékek, villanásnyi érzelmek világítják be gyér, szűrt fénnyel az állati elmét, e foltok között pedig öntudatlan ürességek töltik ki a hiányokat. Ezek az ürességek, melyek a tudat felsejléseit összekötik, változó fényességűek. Egyesek megőrzik a kapcsolatot az állat tompább élet-érzékelésével, mások mélyálomszerűen csak sejtetik a létezést, de a legtöbb fekete, valódi űr, tulajdonképpen halál. Aztán az elme következő felvillanása a ködös elmében újra visszahozza az állatot az életébe, mégha önreflexió nélkül is, és szinte újraszüli, újrateremti. Nehéz eldönteni, hogy az állat alapvetően érzéketlen önmaga iránt, vagyis ontológiai értelemben halott, hiszen élete jelentős részében a tudatát nem észleli, és az élet felvillanásai, a tudat fel-felrebbenő megjelenései a másállapotok, vagy az állat él, csak létezésének homályosan érzékelt kifényesedései között minduntalan a tudattalanságba, a halálba tér vissza.

Ne legyenek kétségeink, a mi tudatunk ugyanígy működik. A tudatosság a tudatműködés mozzanataiból áll össze, és mivel nem érzékeljük a közöttük lévő halott időszakokat, ezért folyamatosnak érezzük. Ezek a „csitták”, a pillanatnyi tudatállapotok, melyek a közöttük lévő észlelés-mentes szakaszokkal együtt láncolatként teremtik meg a tudat folyamatosságának látszatát (fontos a megértéshez a 125. bejegyzés). A tudat és a tudat pillanatnyi odafordulása, a „csitta” akkor válik az ember számára felismerhetővé, ha figyel valamire. Amikor a tudat figyel, fókuszál, akkor felismeri a tárgyat, és ezzel együtt felismeri önmagát. Az éppen nem figyelő tudat nem érzékeli önmagát sem, ilyenkor kizuhan az időből, és pontosan olyan, mint egy halott. A sötét, tehát nem homályos, árnyékos, hanem teljesen sötét, üres, nem-megélt, valamint a világos, változó fényességgel megélt pillanatok láncolata a tudatosság, és így az életünk, melynek egy részét, a nagyobbik részét nem érzékeljük. A fényes pillanatok erőssége is különbözik a gyenge, álomként érzékelt, és a fényes, tisztán reflektált végletek között. Így működik a hagyományos, celluloid moziszalag is: a megvilágított képkockák között egy retesz egy töredék másodpercre behúz, addig a következő kép a fényforrás elé kerül, majd kioldva megvilágítja azt. A sötét ürességek és megvilágított állóképek sorozatát az elménk folyamatos filmnek látja; ha a képeket szünet nélkül húznák el a szemünk előtt, képtelenek lennénk érzékelni a látottakat.

A többé-kevésbé tompa vagy fényes érzékletek, és az öntudatlan, halott űrök folytonos tudatosságnak tűnő érzékelésében az emberi elme természetesen sokkal, kimondhatatlanul értelmesebben teljesít, mint egy állat, és a világos pillanatokban megjelenik bennünk az öntudat, az önfelismerés, amire csak mi vagyunk képesek. De ez sem vonatkozik mindegyik fényes foltra, mert a rövid, villanásnyi eszmélések többségében nincs mély és alapos önreflexió, hiányzik a magunkra tekintés, a teljes odafordulás, mindössze a cselekvés, a gondolat vagy az érzelem utólagos konstatálása történik meg. Életünk java részét testben élve, de az öntudat szempontjából álomban vagy holtan töltjük. Gondolataink gyakran alig, teljesen pedig talán sosem kontúrosak, reflektívek, és sosem tökéletesen szándékoltak (lásd: „tudat” sorozat). Mind így vagyunk ezzel: részben álomban, részben állatias ködben, hol pedig világosabb tudattal reagálunk a külső és belső környezetre. Javarészt öntudatlanul nem is érzékeljük létezésünket, és csak kitüntetett pillanatokban válunk annyira fókuszáltakká, hogy ráismerjünk önmagunkra. A buddhizmus ezért tekinti annyira fontosnak az egyhegyűség (lásd 218., 219. bejegyzések) gyakorlatait, hogy az éberen, fényben időző tudat hatásfokát, eredményességét növelje a világos pillanatok számának és erejének fokozásával. Vannak, akik az egyhegyűséget és a vele elérhető, időnként fantasztikus eredményeket tekintik a buddhizmus céljának, de ez végzetes tévedés. Az egyhegyűség csak eszköz, ráadásul alapvető, de primitív eszköz, amivel az elmét felkészítjük a felismerésekre, mert ha hosszabb ideig tartjuk természetes állapotán, az álmodáson kívül, könnyebben veszi észre, ha talál valamit. Hiszen mindent látunk és tudunk, ami a megvilágosodáshoz szükséges, csak nem ismerjük fel.

Aki állandóan ébren van, mint az előbb említett zseni, még nem felébredett. A különbség rendkívül fontos. Aki teljesen ébren van, az jobban látja a rabságát, a nemtudását és a tévedéseit, mint a többiek. Az éberség fokozása fontos, de a teljes felébredés még nem megvilágosodás, mert csak azt látjuk tisztábban, amit addig homályosan, ám alapjainkban nem lettünk másmilyenek. A megvilágosodás nem az álomból való felébredés, mert az még csak ébrenlét. Tiszta, világos, de még függőségekhez, változó szabályokhoz, vagy éppen rögzített tévedésekhez kötött tudás. Ugyanígy nem felébredett a tökélyre fejlesztett, már isteni hatalommal bíró, de a maga körein belül mozgó, onnan kitörni nem tudó tudat sem. A folttalanul fényes, az öntudat folytonosságát meg nem törő maga-felismerés még nem buddhai állapot, csak egy istené. Sőt, veszélyes is lehet az ilyen nagy erő, mert a sosem homályos tudatban annyira tökéletes a külső és belső világra és az ön-létezésre adott reflexió, hogy az „én” határtalanná duzzadhat. Bölcsességgel felvértezve szabad csak felébredni, hogy a megszerzett korlátlan „ént” képesek legyünk elereszteni. Mégis a felébredés, a tiszta nagy-tudat legyen a gyakorló célja, mert a homályban nincs megvilágosodás.

A népi buddhizmusban a Buddha és Mára alakjai analógiát mutatnak Jézus és az ördög alakjaival. Persze a Magasztos nem istenfiú, Mára nem a sötétség angyala, de az egyszerű elképzelés szerint, ha az egyik a pozitív, akkor a másik a negatív oldal megtestesítője. Egy történet szerint a Buddha egyszer egy kis földet kért, ahol tanítványaival gyakorolhatják a meditációt. Mára beleegyezett, mert nem látott veszélyt a kérésben. Megkérdezte, mekkora területre van szükségük. A Buddha csak annyit kért, hogy egyik öltözékét a magasba dobhassa, és amekkora árnyékot vet, annyi föld elég lesz nekik. Mára ebbe is beleegyezett, gondolta, talán ha egy rét juthat így a békés csoportnak, a többi az ő birodalma marad. Megígérte, hogy arról a területről nem űzi ki őket. A Tathágata feldobta ruháját, ami az egekig szállt, ott kinyílt, és árnyéka az egész földet beborította. Így vált a föld mindkettőjüké: bárhová mész, megtalálhatod rajta a Buddhát és Márát is.

Egy másik történetben Mára meglátogatta a Buddhát, aki egy barlangban meditált. Ánanda, a Magasztos hű kísérője és tanítványa már messziről látta a közeledő Márát, és nem akarta beengedni, de a Buddha kérte, hogy kísérje be hozzá. Mára leült, és azonnal panaszkodni kezdett. Elege volt a feladatából, az emberek megkísértéséből, a gonoszkodásból, a háborúk szításából, az ellenségeskedések felkorbácsolásából, a kapzsiság kihasználásából. Fájt neki, hogy míg ő a világ egyik oldalát fenntartva fáradozik, ezt senki nem köszöni meg neki, sőt gyűlölik, és a vesztét kívánják. A Buddha felnevetett. Elmondta Márának, hogy buddhának lenni sem könnyű. Az emberek félreértik, a szobrait imádják, pénzt és hatalmat kérnek tőle imáikban, és ellene tesznek minden tanításának. Úgy imádják, mint az isteneket, és bármennyit is beszélt nekik, semmit sem változnak, de a nevét felhasználják, és olyan szavakat adnak a szájába, amiket sosem mondott. Ezután megfeddte Márát, és felszólította, hogy folytassa a munkáját, ne panaszkodjon. Örüljön életének és szép feladatának, amivel lehetővé teszi, hogy a világ harmóniája fennmaradjon, és ne torzuljon, majd pusztuljon el a létezés. A végén pedig békülékenyen megköszönte eddigi tetteit, és minden jót kívánva neki, elbocsátotta.

Mikor szenvedünk, forduljunk szembe az élménnyel, mosolyogjunk rá, ismerjük meg és öleljük át, hogy el ne keseredjen, el ne vaduljon, ne legyen szomorú és ne féljen, mert akkor feléget minket és a környezetünket. Mikor boldogok vagyunk, forduljunk szembe az élménnyel, mosolyogjunk rá, ismerjük meg és öleljük át, hogy el ne terebélyesedjen, el ne vaduljon, ne legyen önhitt és elbizakodott, mert akkor feléget minket és a környezetünket. Gyengéden bánjunk velük, legyünk mi az okosabbak. Találjuk meg a gyökerüket, és lássunk át az illúzión. De azért közben élvezzük is, igen, a boldogságot és a szenvedést is, mert mindkettő mi vagyunk, és mindkettő az élet természetes része. Egyik nélkül nincs a másik.

A földön sosem lesz csak a Buddha vagy csak Mára. Ahol az egyiket találod, biztosan ott a másik is. Ha az egyik végleg eltűnne, vele bukna a másik is, és ellobbanna a világ. De az ellobbanás, a Buddha végső célja nem az élet felszámolása, hanem az élet megértése, a boldogság és a szabadulás. Ezt kívánom minden kedves Olvasómnak a jövő évre.

Régen írtam neked uram, vagyis inkább magamnak, mert lássuk be, előtted nincs titok, és nem leveleimből értesülsz szolgád életéről. Azért írom, hogy értsem saját lelkem, és ne felejtsem el párbeszédünket, amire kettőnk közül nekem van szükségem. Mostanában azért nem folytattam magányos, a papírral és a tollal folytatott társalgásomat, mert olvastam. Sajnos nem csak igédet, hanem rákaptam a könyvtárban őrzött, talán bizony az egyház által nem is ajánlott, inkább csak megtűrt könyvekre. Szó van bennük az általad teremtett világ számtalan csodájáról, az élők testének működéséről (nem egy pajzán rajzzal illusztrálva, amit szégyen, de nem tudok kitörölni az elmémből), az állatok és növények csodás felépítéséről, de másokról is. A kövekről, a villámról, az elemek titokzatos fúzióiról, melyek elegyeket alkotva felépítik a kézzelfogható dolgokat, benne a mi testünket is. A fizika és a kémia, az élettan és geológia tanulmányozásába egészen belefeledkeztem, és közben elfeledkeztem mindenről. Magamról és rólad is. Ez nagyon nyugtalanít.

Az emberi észt te adtad nekünk, nélküle, szent adományod nélkül mi is csak a sárban kúsznánk, a fákon lógnánk, fogunkkal tépnénk vagy karmunkkal oroznánk táplálékunk öntudatlanul. Számtalanszor gondolkodtam már, milyen lehet egy állat, egy nem lelkes lény tudata, és mindig fátyolos, ködös derengésnek képzelem az álom valamely szintjén, melyben villanásszerű sejtelmek között mély, maga-felejtő űrök tátonganak, olyanok, mint a halál. A felvillanó árnyékos értelemszikrák sem tartalmaznak valódi megértést, hiszen ami nem képes önmagára rácsodálkozni, saját lényét észlelni, az képtelen bármi mást felismerni. Csak az látja a világot, aki látja önmagát. De mi az eszünkkel többet látunk, messzebbre tekinthetünk, mint az állatok, már ameddig engeded, mert valós természetednek még a határáig sem juthatunk. Ilyenkor mindig megérint a gondolat, hogy bizony a mi értelmünk sem elég világos, ugyanúgy tükör által látunk homályosan, és nem csak téged, de magunkat és teremtésedet is. Ha egy gilisztához képest, ki mégis csak érzékeli környezetét, mi ilyen kimondhatatlanul fejlettebb lélekkel rendelkezünk, a tudat miféle világossága, tisztasága lehetséges még? És ez még nem a te végtelen értelmed, ó nem, uram, csak egy fejlett lényé, egy ragyogóbb elméjű teremtményé.

Ám a fő aggodalmam nem is ez, hiszen határtalan bölcsességedben adtál nekünk, amit akartál, és legyünk ezért is hálásak. De ezekben a könyvekben, uram, miket nem is tudom, hogyan felejthettek egyszerű szerzetesek előtt, nem szent könyveid szerint tárgyalják a létezést. Nincs szó itt hat napos teremtésről, nem ősatya nemzette az embert, és nem fűzi össze fajunkat szent kötelék veled, csak egy sikeres állat vagyunk, mely az idők alatt kimagaslott a többi közül. Nem mi neveztük meg, és így nem is mi vettük birtokba a világ lényeit, hanem velünk együtt fejlődtek ki csírából, őslevesből, és velünk menekültek régi korok óriási ragadozói elöl. A köveket a föld forró mozgásai, felszínének gyűrődései, az élőket gyakran a véletlen formálta, és állandóan elbuktak, kihaltak, de a szerves üledék folyton újrateremtette utódaikat. És micsoda lényeket, istenem! Kúsztak, nyálkásan, sok szemmel, szörnyű fogakkal felfegyverkezve akartak ölni és túlélni a szerencsétlenek, hogy aztán egy égi kő vagy egy vulkán véget vessen egész világrészek életének. Fiad sok évszázada hozta el az örömhírt, ez oly soknak tűnt eddig nekem, de ebben a történetben, uram, millió, milliárd években mérik az időt!

Faggattam néhány nagyobb tudású szerzetestársamat: hogyan látják ők, hogyan egyeztetik össze az itt olvasottakat hitünk áldott szavaival, de erről nem szeretnek beszélni.

Az ember mindig félt, és amit nem ismert, ami fenyegette, az elöl hozzád menekült, a hatalmad ereje mögé bújt, és neked tulajdonította a jelenséget. De arra jutottam, hogy az ismeretlen jelenségek nem igazolják a létedet, uram. Azok csak a félelmeinkről, rólunk szólnak, saját becsapottságunkról, csalódásunkról, mert a papjaink szerint nekünk szántad és ígérted a földet. Tudom, a bűnünk távolított el az Édentől, de most őszintén: ha egyszer valaki bűntelen lesz, elnyeri? Még fiad is az égi ígérettel távozott, amiről még nem érkezett hír, még nem látta senki, nem igazolta egy halott sem. De arra is jutottam, hogy a sok tudomány, a feltérképezett föld és űr, a megfejtett világ, minden feltárt és könyvekbe jegyzett titok, mi elénk emeli az addig csodának tartott ismeretlen működést, nem bizonyítják a nemlétedet sem. Csak azért, mert szent könyveid, jaj, bocsáss meg merészségemért, nem írnak a sok rejtett törvényről, ami biológiánkat és fizikánkat mozgásban tartja, sőt, akár ellentmondanak annak, még teremtő és mozgató lehetsz. Lehetsz uram, de vagy-e? Megtudom-e valaha?

Ha létezik természetfeletti, akkor ellentétét, a másik oldalt csak természetalattinak hívhatjuk, nem természetesnek. A természetes egy vékony vonal lehetne a kettő között, és mi csak a természetalattiban tartózkodhatnánk. De ez elképzelhetetlen: nem űzhetted a teljes teremtett világot a közép alá, ennyire távol és elzárva a paradicsomtól, ennyire végleg megalázva. Az egész természetfelettire és alattira való felosztás nevetséges: vagy minden természetes vagy semmi sem. Egyébként is, mi emberek a határt a természetfeletti és a „természetes” között valahogyan mindig az éppen meglévő ismereteink határánál jelöljük ki.

Nehéz kérdés ez. Kereslek a tudós könyvek lapjain, de még nem talállak. A dogmában, a hit szavaiban, az eszkatológiában, bármekkora bűn, most nem találom a személyed. Kereslek hát a lelkemben, és egyelőre arra jutottam, hogy ott foglak fellelni.

Visszajárok a könyvtárba azóta is. Sok társamon látom a nemtetszést, beszélnek is már a hátam mögött, de most már nem tudom abbahagyni. Nem tudom, hogy a te csodáidról olvasok a lapokon, vagy a vak véletlen által létrehozott egyszeri lehetőségről, de mindegy is, mert az élet szép, a világ gyönyörű, a lelkünk pedig egy csoda. Hiszem, hinni akarom, hogy a te csodád, mert az embernek kell valaki, akihez beszélhet, hogy ne csak magányosan, a papírral és a tollal, önmagával folytasson párbeszédet.

Sokat beszéltünk már a létezés három törvényéről, ismérvéről (mulandóság – aniccsa; nem-én – anattá; kizökkentség, szenvedés – dukkha). Most a véges körülmények közül lépjünk ki, és nézzük meg, hogyan határozzák meg valódi hazánkat, a végtelent.

A dolgok és jelenségek egyszerre és mindenhol jelen vannak. Az időtlenség lényege, hogy a múlt, a jelen és a jövő összes pillanata egyszerre történik mindig és folyamatosan. A végtelenség lényege nem a végtelen nagy tér, hanem a minden egyszerre mindenhol való jelenlévősége. Ha létezne kijelölhető pont vagy pillanat, akkor megdermedne a világ; akkor nem múlna el semmi, nem szenvedne semmi, még neve is lehetne, de nem élne. Az időtlen és a végtelen nem hosszúság vagy tágasság, nem mérték vagy mennyiség, de még csak nem is minőség. Az emberi elme ezt képtelen befogadni. A multipotencialitás előtt az isten is lenyűgözve áll. A végtelen nem kifejezhetetlenül sok, hanem az összes létezett, létező és ezután létezésre jutó idő és tér egyszerre; minden dharma és azok összes kapcsolódása. A végtelen nem irányok mentén határtalan, nem kiterjedés nélküli, benne az irányok és a kiterjedések, a dimenziók is végtelenek. Ez az öröklét, ez a mulandóság törvényének mélysége, az örök változás törvénye a végtelenben.

Sosem veszhet el semmi, de az egyszerre zajló összes pillanat, az egyszerre jelenlévő összes hely végtelenségében mégsem nevezhető meg semmi, mert semmi sem rendelkezik tulajdonságokkal. Ha minden időpillanat állandóan és egyszerre jelen van minden másik pillanatban, ha az egymásba folyó, gabalyodó végtelen tér minden darabja egyszerre jelen van mindenhol, akkor semmi sincs semmikor és semmi sincs sehol. Ez az éntelenség, az önvaló-hiány törvényének mélysége, az örök semmi és az örök minden törvénye a végtelenben.

Az élet e lehetőségek között jelent meg, mert máshol nem lehetséges, hiszen ez a végtelen. Nincs cél, sem fejlődés vagy építkezés a végtelenben, de az élet mégis egy vonalat teremt, amin az általa magasabbnak tartott felé halad folyamatosan, állandóan vissza-vissza hullva, mint Sziszüphosz. Mikor a maga alkotta világban felfelé tart, akkor élőnek látja magát, mikor lefelé zuhan, akkor halottnak érzékeli magát. Kijelöl a végtelen időben és térben egy vonalat, mértékeket állít mellé, érvényeket határoz meg, múlandó dolgokat alkot és őrzi őket, ezeknek nevet ad, így ént teremt beléjük, de elporladnak alkotásai, ezért szenved. Ez a kizökkentség, a félelem, a haláltól, a végtelentől való rettegés törvényének mélysége, a dukkha törvénye a végtelenben.

A második ajándékom, kedves Olvasóim.

Mondják, hogy Jézus a szeretet igéjét hozta el az emberek közé. Ez igaz, ez az egyik legfontosabb üzenete, de volt egy ennél fontosabb tanítása: ez pedig a kegyelem ígérete. A szeretet éltet, egyesít, megnyugtat és elengedhetetlen a lélekkel bírók számára, de az élőknek igazából kegyelemre van szüksége, az ég kegyelmére.

Ha egy ember a másik torkához kardot tart, a földön fekvő kegyelemért fog könyörögni, nem szeretetért. Akit szeretsz, azt még megölheted, bánhatsz vele rosszul, követhetsz el ellene csalást, árthatsz neki, de akinek megkegyelmeztél, aki felett irgalmat gyakoroltál, arról leemeled a fegyvered. Annak elengeded a bűneit, eltörlöd a tartozásait. A szeretetet felébresztheti benned az önzés, a bírvágy, a tudatlanság, de az igaz irgalomhoz ismerned kell a másikat, és csak önzetlenül gyakorolhatod. Szeretni teljesen csak a hozzád közel állót tudod, de irgalmazni bárkinek tudsz, a felebarátodnak is. A szeretet rendelhet az érzés mellé okot, szépséget, kiválóságot, érdemeket, de az irgalom ok nélküli és ingyenes, az érdemtelennek is jár.

Mert mondják, hogy Jézus kérte: úgy szeresd felebarátodat, mint önmagad. Ez igaz, ez az egyik legalapvetőbb elvárás, hiszen magát mindenki szereti, vagy félti és óvja, legalább a pokoltól, ha már nem is szereti. Nehéz, istentelenül nehéz idegeneket úgy szeretni, félteni és óvni a pokoltól, mint önmagunkat, szinte lehetetlen elvárás, de a szentek számára teljesíthető, ezért a kérés nehéz, de nem embertelen. Ám volt egy ennél fontosabb tanítása, ami hasonló az előbbihez, mégis kozmikus értelemben nehezebb, teljesíthetetlen próbatétel: úgy szeresd felebarátodat, ahogyan isten szeret téged. Senki nem képes úgy szeretni, mint az ég, senki sem képes úgy irgalmazni, mint az ég. Lehetetlen, de egy életen át kell próbálkoznunk, és csak kegyelmet kérhetünk, mikor a feladat teljesítése során elbukunk.

A kegyelem menthet meg egyedül. Aki szeret, tönkreteheti a másikat, de aki irgalmat gyakorol, fegyvertelenné válik. Nem leteszi a fegyvert, hanem meg sem érinti azt. Aki szeret, az ölhet, és a kegyelmet az ég hatáskörébe rendelheti; aki irgalmat gyakorol, az nem ölhet, az kegyelmet ad, mert maga is kegyelmet kapott.

Az ember a pokol, a halál, a teljes és végső megsemmisülés, a rabság, a kiszolgáltatottság felé tartva nem szeretetet kér, ahogyan nem kér sajnálatot sem. Az igazi bajban a szeretet vigasztal, enyhíti a kínt és a magányt, de nem ment meg; ám a kegyelem, az ingyen, érdemtelenül, ok nélkül adott irgalom kihúz a bajból és megment. Az ég kegyelme megment a pokoltól és a haláltól.

Szerethetünk valakit és megbocsáthatunk a bűnei ellenére, de a kegyelem nem bocsát meg semmit, nincs rá szüksége, mert nem lát sem bűnt, sem bűnöst. A szeretetnek ára van, a kegyelem viszont nem ismeri az értéket, árad, mint a fény. A bűneink számolatlanok, a legszentebb élet sem menthet meg minket, ezért az ember bárhogyan törekszik, sáros marad. Sem az ég felé érzett szeretet, sem a megvilágosodás nem mentheti meg, mert nem képes magát a hajánál fogva kihúzni a mocsárból. De kifeszítheti magát, feltárhatja a szívét, átnyújthatja a lelkét maradék nélkül, és a kegyelem, nem nézve mit tartunk véteknek vagy érdemnek, csak elfogad és beilleszt minket égi helyünkre, mint egy hangot a kozmikus szimfóniába.

Kegyelmezzünk magunknak és felebarátainknak. Az ég irgalma világosítson meg minket, és törölje el karmánkat, tartozásainkat. Ámen.

Kedves Olvasóim! Köszönöm kitartó figyelmeteket, és e néhány sort szeretném átnyújtani nektek Karácsonyra első ajándékként. Néhány nap múlva még egyet adnék, talán még fontosabbat. Remélem a jövőben is olvassátok a blogot, és talán egyszer találkozunk is.

A Biblia, a Buddha szúttái, a Tao, az összes szent könyv csak kitaláció, a képzelet szüleményei. Emberek írták és alakították ki a történeteiket évek során át. Olvasva és szó szerint értelmezve őket ez azonnal szembetűnik. De ez a tény semmit nem mond el az istenről, nem érv sem mellette, sem ellene. A könyvek szövegei kitaláltak, de lélek lakozik az őket megalkotó képzeletben és emlékezetben. A történetekben az emberi képzelet jelenik meg, a képzeletben az ember lelke, a lélekben pedig… valami megnevezhetetlen. A hit, az igazság, az isten mind az ember által alkotott fogalmak, amik történeteken, drámákon és a szellem más megnyilvánulásain keresztül lépnek elénk, mindet történetekbe ágyazva érthetjük meg. Minden könyvünk és gondolatunk a lélek és a bennünk lakozó szentség emberi kifejezései. A szenteknek és a szent könyveknek hatalmas történetei vannak, és ők ragadnak meg, szembesítenek minket a lelkünkkel.

Minél több nemes történetet hallgatunk meg nyitott szívvel, annál egyértelműbbé válik az alázat és a csodálat. A nyitott szívből elpárolog a gőg, ami csak zárt szívben képes megtelepedni, és a sötétben rút démonná növekedni. A gőg minden bűn alapja, valójában az egyetlen bűn. Az ördögöt a gőg tette bukott angyallá, a büszkeség különítette el és zárta magányba, és vette rá, hogy híveket toborozzon. Az ég, bármit mondjanak a hamis papok, nem akar híveket.

Harag, élvetegség, kapzsiság; nem bűnök, csak gyermeki csínyek a gőg és a büszkeség szétszakító, romlásba rántó gyilkos ereje mellett. A csendes, bölcs igazságtól a büszkeség határol el, rosszá és ostobává tesz.

Hallgassuk meg nyitott szívvel a szent történeteket. Némelyik megmosolyogtató, másik akár nemtelen, de lesz kedves és undorító is köztük. Ne ítéljünk, mert nem az ég szavát halljuk, hanem a magunkét, az ember szellemét. Az üres űrben nem szól hozzánk másik szó, csak amit magunknak mondunk. Ne az istent, ne az igazságot keressük bennük. Engedjük el a megértés vágyát, a buta gőgöt, hogy saját szavunkat hallva ne mindig csak tévedéseinket találjuk meg a történeteinkben. Találjuk meg bennük a lelket, ami történetekbe simítja a valóságot.

Következzen a kiegészítő gondolatok második fele.

17. Amihez kötődsz, az oda visz, ahová ő is tart; sok viszontagság után az elmúlásba.
18. Az általános tökéletlenség elfogadása passzivitásnak tűnhet, pedig igazán csak így ismerjük meg az élet valóságát, és ebben az állapotban vagyunk elég erősek és bölcsek, hogy képesek legyünk megbirkózni vele. Az elfogadás nem lemondás vagy feladás, hanem aktív szerepvállalás, hősies helytállás, amivel hasznossá válunk minden létező számára.
19. Azt sulykolja a világ, hogy ha nem vagy tökéletes, akkor nem vagy hasznos. De ez nem igaz. Minél nagyobb benned a bölcs tökéletlenség, annál szebb, hasznosabb, sokoldalúbb és hatékonyabb vagy a világ számára. Akkor tudsz szeretni, elfogadni, odafigyelni, észrevenni, megérteni, okosan, másokat figyelembe véve dönteni. A tökéletességre törekvés hazugság, álcája ártó és nemtelen törekvéseknek.
20. A nemes tökéletlenség nem hiányosság, nem céltalanság, nem gyengeség, hanem szeretet, bölcsesség, szent belátás, ami fényt sugároz a világ érző lényeire. A világ annyira nem érti, hogy jelzője sincs rá, és csak a tökéletesség ellentéteként, negatívumaként képes megfogalmazni. Nem véletlen, hogy a létezés három ismérvét, a mulandóságot, a dukkhát és az önvaló hiányát is negatívumnak, meghaladni való tényeknek tartják.
21. A teljesség nem tökéletességet jelent, csak azt, hogy semmi sem maradt ki.
22. Ami ebben a pillanatban történik, éppen az van. Azért vagy itt, mert ide jöttél. Hogyan is lehetne bármelyik pillanat vagy hely nem-tökéletes?
23. Az elfogadásnak van egy hétköznapi jelentése is, ez a többiek irányába mutatott testvériség, közösség. Az elfogadás elhatározás, mondják a tolerancia hirdetői. Ám amikor tolerálsz, akkor kegyesen leereszkedsz képzelt trónodról a nálad alantasabbakhoz. Ennél kevésbé nagyképű gesztus, amikor elfogadsz, mert akkor is leereszkedsz, de nagylelkűen eltekintesz a másik silányabb minőségétől. A legjobb mégis csak az, amikor látod a másságot, de nem képzelsz minőségi különbséget magad és a többi létező közé. Mindenki máshogyan tökéletlen.
24. A tökéletesség a kész, a befejezett, a végleges; szerencsére elérhetetlen. Ezért a megvilágosodás, a megváltottság, a menny és az öröklét is elérhetetlen. Úgy biztosan, ahogyan mi elképzeljük. Akkor mivégre a görcs az igyekezetben? A tökéletességre törekvés csapda, kibúvó, a kudarc biztosítéka. De a fejlődés, növekedés vágya, a nemes versengés, a szép kihívások elvállalása, a jobbá válás meg nem alkuvó igénye jó és emberi. Jobbá, szabadabbá, hasznosabbá válni kötelesség. Természetes, hogy e folyamat közben nyerünk és veszítünk, másoknál vagy önmagunk képességeinél hol jobban, hol rosszabbul teljesítünk. A cél a fejlődés, a növekedés, nem a viszonyítás és az ítélkezés, mert az utóbbiak, és a belőlük fakadó görcs egyszerűen tévedés, ostobaság, az „én” felizzása. Az örök elkülönültségünk lényege, hogy csak az a miénk, amit magunk tapasztalunk. Kudarcok során át előre jutni végül haladás. A kudarcok és sikerek folyamatos váltakozása annyira természetes, hogy érthetetlen, miért csinálunk belőlük problémát. Semmi sem tökéletes, nem látjuk a jövőt: ki dönti el, mi a siker és mi a kudarc? Döntés kérdése, hogyan ítéljük meg életünk mozzanatait, hogy mihez viszonyítunk. A világ csodálatos hely, az élet játék, buborék, káprázat. Élj, legyél hasznos, és mivel létezel, lehetőleg élvezd is.

Bármekkora közhely, az élet valóban egy kaland. Védett vagy és szeretett, az egész kozmosz úgy alakult, hogy te létezhess benne. Tested van és tudatod: gondoltad volna, milyen jó kis dolgok ezek, amikor még nem voltak a tieid? Nem tökéletes a világ? Te sem vagy az? És ez mit jelent, mert bevallom, én nem tudom. Csak azt tudom, hogy születésemkor kaptam testet és tudatot, hogy használjam, éljek és értsek. Fejleszthetem, de el is hanyagolhatom őket, rám bízták, és egyikért sem jár büntetés. Következménye van a döntéseimnek, de csak mértékkel, mert igazán semmit sem tudok elrontani, sem a magam feje után „megjavítani”, de hatásom van a környezetemre. Isteni eszközök! Biztosan nem érek célt, szerencsére, és biztosan nem bukom el örökre. Micsoda kegyelem! Hatalmas lehetőség kísérletezni kockázat nélkül. Mindezek fényében tökéletesről és tökéletlenről értekezni annyira nevetséges! Próbálgass, és felejtsd el végre ezt a két ostoba szót: siker és kudarc. Akadályozzák tanulásod és megvilágosodásod.

25. A világ nem téged figyel, nem veled foglalkozik. Mindenki be van zárva önmagába, úgyhogy nyugodtan foglalkozhatsz a dolgaiddal. A jelen pillanat az egyetlen létező, mondja a Buddha. A jelen mindig veled van, éppen most. A dharmák a világ örvénylését, változását, az emelkedést és a süllyedést alakítják, a folytonos mozgás nem áll meg. E mozgás árama minket is körülvesz, hát simuljunk bele, és használjuk testünk és tudatunk, e két csodálatos kölcsönkapott eszközt. Nem léteznek hibák, sem eredmények, miket ne söpörne, ne simítana el az idő, hát kísérletezzünk, és legyünk hasznosak az érző lények számára. Ha a cél nemes, a késztetés és a tevékenység becsületes, a karmikus világ jobb hely lesz. A dharmikus világot ez nem érinti, de az alkotó mozgás, nem kötődve hamis elvárásokhoz és a tökéletesség illúziójához, ott sem áll meg. Szokjunk hozzá az örök tökéletlenséghez, mert aki az életétől vagy az égtől a tökéletességet várja, az belemerevedik a pokolba.
26. A tanulás során nem létezik teljesség vagy tökéletesség, csak tanulás van.
27. Az események átértékelése megváltoztatja azok megélését. A megélés változása megváltoztatja emlékeinket. Emlékeink változása megváltoztatja az eseményeket. Körbeér: az átértékelés megváltoztatja az eseményeket. Isteni képesség.
28. Aki elhiteti magával, hogy különb másoknál, aki a tökéletességre tör, és közben tökéletlenségét feledi, aki ítél, aki nem hajlandó tudomást venni korlátairól és emberi gyarlóságairól, az le is leplezi azokat. Leválasztja magát saját buddha-természetéről. Saját tökéletlen tökéletességéről. Aki saját tökéletességét kívánja, belezáródik az énjébe.
29. Vigyázz! Tökéletességed alatt ne a tökéletességedet értsd! Valódi tökéletességed a mérhető, elképzelhető, fogalmakba rendelhető, viszonyított és befejezett tökéletesség lehetetlensége; nem-léte miatt be-nem-fejezhető. Minőség nélküli állapot.
30. Néhány törvény a szent tökéletlenségről:
    - Amit csinálunk, az történik.
    - Ahol vagyunk, oda mentünk.
    - Minden pont úgy van, ahogyan van.

A dolgok lesznek, aztán nem lesznek. Az élők lesznek, aztán nem lesznek. Ez pontosan megfelel a karma törvényének a szamszárában. A szamszára és a nirvána ugyanaz, csak látásmód kérdése, ezért megfelel a dharma törvényének is a nirvánában. A nirvána nem lép túl azon a törvényen, hogy a dolgok és az élők pontosan olyanok, amilyenek éppen akkor. Bármi történik, az pont úgy van. Nem jó vagy rossz, csak olyan. Ez van. Ami velünk történik, azt mi csináltuk, mi mentünk oda, ahol vagyunk. Akkor is, ha a körülmények befolyásoltak.

A gyönyörű tökéletlenség, a befejezhetetlenség, az éppen-jól-lévőség átragyog a tökéletesség illúziójának fátylán, és bearanyozza ezt a szépséges világot, ami pont úgy tökéletes, ahogyan éppen van.

Két bejegyzésben még néhány gondolat fűzünk a tökéletlenség témájához. Íme az első rész.

1. Bármi történik most, éppen az van. Az elfogadásnak ez a mély értelme. A múlt nem hozható vissza, de nem is tagadható meg. De még a jelen sem változtatható meg, mert már itt van, bárhogyan is kapálódzunk ellene. Ami történik most, az van. Mi lenne ez, valamiféle elkerülhetetlen fátumot, ránk mért sorsot hirdető tanítás? Nem, ez csak a tényt szögezi le, de ugyanakkor el kell mondani, hogy a tény csak annyira hat rám, amennyire hozzá kötődöm. Egy példa szerint a Buddha azt mondta, hogy mikor tagjaimat lefűrészelik, eldönthetem, hogy haragszom-e kínzóimra vagy nem. Ez a döntés teljes mértékben a hatáskörünkbe tartozik.

Egészen biztosan elmúlik minden, a jó is és a rossz is. A ránk gyakorolt befolyásról, a tudatunkra mért hatásról viszont mi döntünk. Fontos, hogy a tudatunkról beszélek, mert az érzéseimnek és a gondolataimnak megengedhetem a kötődést, az öröm, bánat, siker és kudarc megélését. A test és a lélek nem megvilágosodott, nem is lehet, hiszen biológiai, evolúciós, társadalmi törvények alkották őket, és kegyetlenség lenne elvárni, hogy önmagukon felülemelkedjenek. A szenvedőnek vagy gyönyört átélőnek nem szabad a bölcs belátásról papolni. Természetesen megkönnyíti a tudat fejlődését, ha a test és lélek a maga körein belül vele tart, erre nézvést számtalan buddhista gyakorlat is létezik, de a bölcsesség a tudat dolga, megengedőnek kell lennünk, hogy ne legyünk kíméletlenek.

Tehát elmúlik minden, de őszintén: mégis mi történhet? Miféle baj érhet bennünket, amiből nincs kiút? Elmúlik minden biztosan, a rossz is. Méltósággal illik megélni a sikert és a kudarcot egyaránt: a bajban nem válni ronggyá, az örömben nem válni elbizakodottá. Ha az elfogadást gyakoroljuk, nehézség és boldogság is csak esemény lesz. Ha a tudatunkon belül megtaláljuk és élvezzük a pillanatot, és nem hasonlítgatjuk idegen célokhoz, az élet küzdelem helyett tánccá válik.

2. A boldogság legegyszerűbb definíciója az elégedettség, egy általános megelégedettség. Egyfajta középút, ami kerüli a túl sokat és a túl keveset. Középút a lélekben, tehát nem a birtoklás, a helyzet, a sikerek száma méri, hanem a külső és belső környezethez való aktuális megelégedett hozzáállás. A boldogtalanság gyökere pedig, szintén általánosan, ennek az ellentéte, amikor nem elégszünk meg azzal, amink van, és túl sok időt töltünk a saját életünkön kívülre tekintéssel, a környezethez való hasonlítgatással, ahelyett, hogy megélnénk a sajátunkat. Ez természetesen nem az álmaink feladását jelenti, hanem a már meglévő iránt való hálát.
3. A remény nem egyenlő a várakozással. Nem teljesülés esetén a remény könnyű elengedéssé válik, a várakozásból viszont csalódás lesz.
4. Tökéletesség nincs. A hajszolásába ölt energiáinkat arra is fordíthatjuk, hogy teljes életet éljünk.
5. Az élet szenvedés, az elmúlás szenvedés. Miért? Mert ragaszkodunk az örök változatlansághoz és a beteljesedéshez. E kettőre való törekvés egy hamis tökéletesség illúzióját kergeti. Tökéletességnek látjuk a változatlant, a készet, főleg ha mi is éppen élőként a részesei vagyunk. A világot nem változtathatjuk meg, de a hozzáállásunkat igen. Test és lélek a megvilágosodás után is tovább szenved, mert ragaszkodásból keletkezett, de a tudat felszabadulhat.
6. Mindenem megvan, amire szükségem van.
7. Mikor szenvedsz, horgonyozz le a mostban. Ha sikerül, már csak ettől azonnal jobban leszel. Persze fontos, hogy az valóban az időtlen, folyamatos változása, sosem-pillanatnyisága miatt mégis csak az állandó, mozdulatlan, nem szűnő áramlású, igazi most legyen, és ne csak egy kis szünet a zavarodottságban. A mostban annyira nincs pillanat, annyira nincs szünet a változásban, hogy az idő és a mozgás nem halad, nem mozdul semerre. Ott minden látható, ami mozgás közben láthatatlan.
8. A rugalmasság erő. A tökéletlenség fokozhatatlan tökéletesség.
9. Bármit kapsz, bármi történik veled, mondd és érezd: „alázatosan elfogadom”.
10. A valóság nem egy nagy titok, hanem a dolgok a maguk eredeti, természetes állapotukban. Nem kell várnunk, hogy a dolgok és jelenségek ezt a helyzetüket felvegyék, mert mindig ebben az állapotban vannak. Nekünk kell megtanulni ezt észrevenni. Sosem voltál nem-megvilágosodott, mert ha egyszer az lennél, sosem világosodhatnál meg.
11. Minden mulandó, tökéletlen, nem-végleges. De nem ez a dukkha, nem ez a szenvedés! Ez csak a világ csodálatos természete, csak törvény és állapot. Mikor ezeket nem fogadjuk el a szamszárában, akkor munkálkodunk, ami javítja a karmát, és jobbá teszi a hétköznapokat. De a nirvánában is munka folyik, hogy a szamszára ne szenvedjen a karmától, és dharmikusan működjön. A Buddha nem mondta, hogy a szenvedő világot hanyagold el, és lehajtott fejjel tűrd a sorsod vagy a többi lény gyötrelmét, hanem a munkát ajánlotta, de közben a bölcs elfogadást hirdette. Hitvány, aki nem küzd a szenvedés ellen, de ostoba, aki azt hiszi, örökre felszámolhatja!
12. A félelem a dukkha oka és következménye is. A tökéletesség kergetése megbénítja a nemes tetterőt, és elsorvasztja a bölcsességet. Ezért az egyik fél a változástól, konzerválni akarja a jelenlegi helyzetét, pedig nem is szereti. A másik azonnal az újba menekül, hogy meghaladja a jelenlegit, majd fájlalja, hogy sosem fejez be semmit. A kettő között helyezkednek el, akik felismerik, hogy változásra van szükség, de megbénítja őket a félelem, vagy felismerik, hogy jelenlegi helyzetük is csodálatos, de aggódnak, mert nem tökéletes.
13. A dinamikus átmenet az élet természetes állapota. A folyamatok lezárása, és új folyamatok indítása a legalapvetőbb működése. Igen, ez mindig halál és születés, apró, hétköznapi, vagy nagy, sorsfordító. A nem bölcs ember ezt kizökkentségnek látja. Az örök dinamikus áramlásnak való ellenszegülés, vagy a megtört belenyugvás a dukkha forrása. Ám csak az lehet kizökkent, ami állandó akar maradni. A világgal semmi gond, csak mozog, ám a tudatok kizökkentenek; a világ csak létezik, a tudatok élik meg a dukkhát! A Buddha nem a világ kizökkentségét indult meggyógyítani, hanem a tudatokat!
14. A dukkha nem káprázat, hanem valóság, továbbá nem győzhető le, nem iktatható ki. Apró dolgokat sem lehetséges örökre eltüntetni, nemhogy alapvető törvényeket. Bár a hozzáállásunk teremti meg, de nem látszat, hanem valóság, amit ilyenkor tapasztalunk. Ha mindent elfogadsz, a jelenben állsz, és bölcs belátással szemléled a világ örök változását, azzal nem számoltad fel a dukkhát. Micsoda bolond elképzelés meghaladni a szenvedést és a kizökkentséget! A dukkha a megvilágosodott lényben is jelen marad, érzéseit, gondolatait rángatja, befolyásolja. Bármennyire uralja elméjét, csak hozzáállása változik és kötődéseit számolja fel.
15. Azt mondják, hálával gondolj a múltra, hálával fogadd a jelent, és így alakítsd a jövőt. De az is fontos, hogy már előre hálás szívvel köszöntsd a jövőt, bármit is hozzon, mert okos elfogdásra lesz szükségünk, hiszen bizonyosan tökéletlen lesz.
16. Bármi ér, süppedj a jelen pillanatba, és élvezd a nyers, puszta, elemi létezést. Próbáld ki, hogy néha csak létezel. Élvezd a tökéletlen tökéletességet. Csak azért élvezheted, mert létezel; nem volt ez mindig ennyire egyértelmű tény, gondolj csak a születésed előtti időre. A létezésünk ténye miatti hála a legszentebb érzésünk. Letöri a gőgöt és a büszkeséget, minden bűnök ősforrását, az ördögi tévedést, és elismeri a leghatalmasabb ajándékot; ez a bölcsesség alapja.

Minden nagy törekvésnek két véglete van. Eredmények akkor születnek, ha a törekvő valamelyik véglet irányába indul, majd minden erejét, akaratát mozgósítva megalkuvás nélkül végigmegy a választott úton (a végletek elkerülésére vonatkozó másik alapvető buddhai tanítást, a középút tanát lásd a 115. és még sok másik bejegyzésben). Az egyik végletes módszer a ragaszkodások, a vágy eltüntetésére, a kötődések teljes felszámolására irányuló ösvényen a rögzítések megalkuvást nem ismerő széttépése, a „bátor sötétbe ugrás”. A gyakorló ez esetben sem képes felszámolni az anyagi világhoz fűződő kapcsolatait, hiszen akkor hamar elpusztulna, de a lelki és szellemi kötelékeit elszakítja, nem számolva a következményekkel. Mivel egy élőlénynek nincs, nem lehet tapasztalata a viszonyulások nélküli világról, ezért ezt a műveletet csak kivételes vakmerőséggel, a teljes és végleges megsemmisülést vállalva lehet végrehajtani. A viszonyulások felszámolásával megszűnik az „én”, de megszűnik az ismert létezés is, hiszen minden élő és élettelen csak másokhoz mérve értelmezhető, és csak mások viszonylatában képes létezni. Az ilyen ugrás mindenképpen a halál sötétségébe juttat a remény legkisebb maradéka nélkül, mert aki a remény legkisebb morzsájával a zsebében halad át a vonalon, azt a szamszára biztosan visszarántja. Ez a kimeneti, szabadulási lehetőség a lélek útja a semmilyen-kapcsolatok világába, a pokolba; ezt hívjuk „megvilágosodásnak”.

A másik út a tökéletes és teljes, hibátlan és hiánytalan kötődés mindenhez, az „én” válogató és ítélkező funkciójának teljes kikapcsolásával. A beolvadás teljessé és visszavonhatatlanná tétele, hogy az „én” illúziója, eszközeinek, egyediségét és elkülönültségét bizonygató erejének elvesztésével végleg elpukkanjon, mint egy buborék. Az eredmény ugyanaz, az énnel való leszámolás, tehát tulajdonképpen az egyéniség, az én számára ez is csak halál, mert elkülönültsége megszűnik, viszonylagossága, mérhetősége, ezáltal léte, mint látomás, elillan. Mégis, az emberek szívesebben gondolnak az elmúlásnak erre a módjára, mert könnyebb megőrizniük a reményüket életük folytatására ezen az úton, ám valójában személyes létük mindkét esetben véget ér. Ez a kimeneti, szabadulási lehetőség a lélek útja a mindennel-kapcsolatok világába, a mennyekbe; ezt hívjuk „istenhez való megtérésnek”.

Tehát bármelyik véglet felé indulunk, azt látjuk, hogy a halál vár, az „én” halála, hiszen felszámolása, illúzió-természetének belátása mi mást jelenthetne.

De egy hibája van ennek a két módszernek, ha nem csak a dolgok rendje szerint következnek be, hanem törekvés társul hozzájuk: nem működnek a megszabadulás vágya és akarat nélkül, ami bár nemes, de mégis csak vágy. Vágyni pedig csak az élő tud, az énnel, személyiséggel rendelkező élő. A vágy, lényege szerint, egy valamelyest elkülönült entitás késztetése, hogy a külvilágot, valamint a személyiségét és a külvilágot összefűző kapcsolatok minőségét, továbbá önmagát megváltoztassa, és a változás függvényében módosítsa a világról és saját magáról alkotott képét. Tehát a vágy feltétele az „én”. Mintha csapdában lennénk; a megszűnni nem akaró, valamint nem tudó ént kell rábírnunk arra, hogy saját halálán munkálkodjék, és félelmetes, idegen, sötét tájakra jutva felszámolja öntudatát és létezését, és közben e megszűnésre még vágyjon is. Mondhatnák sokan, hogy az eleget élt, az életbe belefáradt ember már gyakorta megpihenne, szinte vágyja az élet terhei alól mentesítő halált, de én nem a test haláláról beszélek, ez nagyon fontos, hanem a végső, örök sötétről, a még a semmibe sem hullásról, a létezés könyvéből való visszavonhatatlan kitörlődésről. Hiszem, hogy élő, aki ezt teljesen megértette, aki ezzel szembenézett, az ilyet még nem kívánt, nem kívánhatott magának amióta világ a világ, mert ez a vágy feloldhatatlanul ellentétes mindennel, ami létezés. Erre képtelenek vagyunk vágyni, nem tudjuk sem felfogni, sem elfogadni.

A létezésnek eredendő oka a totális semmitől való kozmikus iszonyodás, és a lét változatossága, burjánzása már csak az ennél jóval kisebb félelmek megtermékenyítő erejének következménye. A létezés fő oka a nemléttől való rettegés, és ugyanígy, az „én” oka a „nem-éntől” való iszony. A létezés bármire képes a puszta létezésért, képes tévedni, hazudni, ölni, sokasodni, illúzió-világot teremteni, istent alkotni, hamis reményben hinni, csak ne kelljen szembenéznie a közeledő éjszakával. Az énnek a megszűnés fogalma értelmezhetetlen; nem a létezésével ellentétes, mert ez az ellentét még feldolgozható lenne munkával, szent gyakorlatokkal, belátással, megvilágosodással, istenhittel, hanem a természetén kívüli, sőt természete éppen a megszűnésnek ellenére képződött, a megszűnés tagadása miatt jött létre.

Mi hát a megoldás? Nem tudom. Sem a megvilágosodott személy, sem az istenben teljesen alámerült szent nem számolta fel tökéletesen függéseit. Úgy mondják, hogy a Buddha és a bódhiszattvák, miként az arhatok (a hínajána irányzat szentjei), bár a nirvána elérése után is közöttünk maradnak, már nem érinti őket a karma. Kapcsolataik a külvilággal nem szűnnek meg, sőt megnemesedve még hasznossá is válnak, és jó hatást gyakorolnak környezetükre. Egy valami változik: lényegük dharmikussá válik, kikerül a körforgásból, mert a szamszára már nem hat igaz, valós lényükre. A lényükre, ami megmarad. Létezésük megmenekül a karma szorításából, megszabadulnak, de a mindenség nagy könyveiből nem törlődnek ki.

Egyetlen létező sem képes elképzelni nemlétezését. Egyrészt félelemből, mert bármit mondanak, igazából nem vágyják a halált, még az életüket önként eldobók sem, mert egy áthághatatlan korlát lehetetlenné teszi számunkra a teljes és végleges megsemmisülés akarását. Másrészt a létező alkatilag, természetéből adódóan, pusztán azért, mert létezik, nem tudja felfogni saját halálát. A létezés ténye kizárja a nemlétezés akarását és megértését. Még a személyiség elvesztését, a teljes sötétséget, az istenben való feloldódást és eltűnést sem tudjuk elképzelni magunk nélkül, mert mi veszünk el, mi vagyunk a sötétben, mi oldódunk fel saját megsemmisülésünkben is. Nincsenek fogalmaink a születésünk előtti nemlétünkről sem. Ezen a határon az emberi lélek képtelen átlépni. A létezésre pedig vágyunk, minden pillanatban, ha akarjuk, ha nem, ugyanis a létezés maga a vágy; pontosabban a létezés és a vágy, ahogyan a Buddha is tanította, ugyanaz! Mikor vágysz, akkor létezel; mikor létezel, akkor vágysz. A létszomj hoz létre, a létszomj hiánya a nemlétezés, de a nemlétezésre nem vágyhatsz, ezért a létszomjat képtelen vagy elengedni. Amikor mégis elengeded, buddha lettél, és nem kerülsz vissza a szamszárába. De vajon a nirvánába sem? Vajon valóban leszámoltál a szomjjal? Elengedheti-e egy létező a létezést?

Nagy talány ez, a legnagyobb, csak arra tudlak kérni titeket is, kedves Olvasóim, hogy elmélkedjünk rajta együtt.

A témát két részletben tárgyaljuk.

Az üresség fogalma az egyik legalapvetőbb buddhai gondolat. A jelenségek általános természetéről beszél, miszerint minden a „nem-én” állapotában van, a folytonosnak megélt én-élmény egy tévedés eredménye, az önlét nem valami, hanem valaminek a hiánya. Ezek az értelmezések negatív konnotációt vonnak maguk után, látszólag elvesznek, megfosztanak valamitől, ráadásul legnagyobb kincsünktől, amit addig a leginkább magunkénak éreztünk. Elzár attól, amit legszemélyesebb tulajdonunknak hittünk, és rávilágít az önálló lélek, az egyediség rémisztő hiányára. Az utolsó reményünk mindig a lelkünk létezésébe vetett hitünk volt, az elvehetetlen, örök és halhatatlan lelkünk érzete, mely folttalan és nem érinti a halál. A lelkünk létezéséből pedig egyenesen következtetünk önmagunk örök létezésének ígéretére. Lelkünk személytelensége legalább annyira megrémiszt, mint nem-létezése, mert a személytelenséget szintén a halállal azonosítjuk. Így pontosabb a Buddha tanításának értelmezése: nem a lélek létezését tagadta, hanem a személy, a személyiség állandóságát, örökkévalóságát. Ezt nem nehéz belátni, ha akár csak a saját életünkön végigtekintünk.

A remény elvétele attól, aki fél, és akin a tudás nem segít, embertelenség. Akit az önlét hiányának felismerése félelembe taszít, azt kegyetlenség megfosztani kapaszkodóitól. Ám a bölcs ember nem él hamis reménnyel. Az anattá (önlét, önvaló hiánya) tanítása esetében azonban létezik egy másféle értelmezés is, ami persze nem jelenti a személyiség állandóságát vagy bármilyen módon való túlélését. Ahogyan az üresség, mint már többször tárgyaltuk, a minden hiányán kívül, vagy azzal együtt jelentheti a multipotencialitást, a korlátlan teljességet is, úgy az anattá a nem-én mindentől megfosztó szigorán kívül mutathat a mindennel való tökéletes egységre is. Persze a teljes kiürülés vagy a mindenben való teljes feloldódás következményei ugyanúgy a személyiség megszűnése, az „én” halála, ebben a Buddha nem hagyott kiskaput.

Az üresség (súnjata) és az éntelenség (anattá) tanításai között párhuzam figyelhető meg, ráadásul mindkettő leginkább a végleteiben értelmezhető és művelhető. Megértésük, mint minden, hozzáállás, vagyis tudatállapot függvényében változik, de igazságuk tisztasága nem csorbul, bárhogyan is közelítjük meg őket:

- Az üresség felfogható a tökéletes semminek, a minden hiányának, ahol a függések végleg megszűnnek, ez által minden megszűnik, hiszen a dolgok és jelenségek csak függéseikben értelmezhetőek, csak másokhoz viszonyítva rendelkeznek az önlét látszatával, csak viszonylatokban léteznek és mutatkoznak meg. De felfogható a tökéletes mindennek, a kompromisszum-mentes teljességnek, ahol a lehetetlen mégis megmutatkozik, és minden létező, nem-létező, lehetséges és nem-lehetséges egyszerre jelen van, ezért a Vanság a maga teljes pompájában ragyog.

- Az önvaló hiánya felfogható a tökéletes halálnak, ahol semmi megnevezhető nem jelenhet meg, ahol még megszűnés sincs, mert megjelenés sem történik, mert a tökéletes üresség, vagyis a csak viszonylatokban-létezés törvénye miatt a megnyilvánulók csupán folyton elmúló, változó, ideiglenes látszatok. De felfogható a tökéletes egységnek, ahol semmi sem egyedi, semminek sincs énje, önvalója, azaz elkülönültsége, és mivel minden csak viszonylatokban mutatkozik meg, sőt, csak függésben létezhet, ezért a teljes függés állapotában mindennel összefügg, és így, bár nem él, mint szubjektum, de a hiánytalan sűrűségű hálóban megtartva sosem veszhet el.

Életünk minden pillanatában eltéphetetlenül függünk egymástól és a körülöttünk lévő világtól. Függünk fizikailag, lelkileg és szellemileg. Testünk és szellemünk, személyiségünk egyértelműen fejlődés és nevelés eredményei, a környezetünk termékei, és állandó, élő kapcsolatok, táplálás nélkül rövid idő alatt elsorvadnának és elpusztulnának. Nincs ez máshogyan a lelkünkkel sem, ami az előzőekhez hasonlóan születésünktől kapcsolatain keresztül fejlődött, érzelmeket cserél, ad-vesz, és állandó tanulás, alkalmazkodás segítségével marad fent. A környezetünkhöz való eltéphetetlen kötődést, anyag, gondolat és érzés szüntelen ide-oda áramlását lehetetlen letagadni.

A kor embere elidegenedik táplálékától, a természettől, így a többi élőtől és önmagától is, mert az elkülönülés lehetősége csak látszat. Hajszolása elidegenedéshez és torzulásokhoz vezet: a test leromlik, a szellem eldurvul, a lélek elfeketedik a kapcsolatok ápolása nélkül, de a vágyott elszakadás és függetlenedés mégsem következik be. A kapcsolatok ápolása tehát természetes vágy és bölcs döntés, de következményei vannak, ugyanis függésben tart. Az állandó és erős kötődések kialakítják a vonzások és elutasítások szövevényes rendszerét a tudatban, mely rendszer a nézetek hálójába ragasztja a lényt, és kialakítja nemtudáson alapuló, mégis féltve őrzött, önmagának tulajdonított látszatszemélyiségét.

A blogon belül már rengeteget beszéltünk a kötődésekről. Megállapítottuk a Buddha tanítása nyomán, hogy a ragaszkodások, és az azok által született kiszámítható válaszok, gépies reakciók alakítják ki a nézetek rendszerét, az illúzióvilágot, tévedéseinket, és végül a nemtudás rögzült állapotát, aminek egyenes következménye a szenvedés és a dukkha, maga a kizökkent világ. A nemtudásban élő lény képtelen úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. Maga körül a szamszárát tapasztalja, hiába él a nirvánában, de kötődései megakadályozzák helyzetének felismerését. Azt is megállapítottuk, hogy e kötődések félelem-alapúak, a ragaszkodás oka a szorongás, és a tudat mélyén ott fészkel minden rettegés alapja, a halálfélelem.

De közben érezzük, hogy a halál rettenetének feloldását, az „én” részéről e félelemre válaszul adott, elkülönülni akaró kilátástalan törekvését a legkönnyebben úgy tudjuk feloldani, ha az énhez kötő ragaszkodásainkat elengedjük, ám ezzel egy időben a környezethez, a többi lényhez, a létezéshez, istenhez fűző valódi kötődéseinket megtaláljuk, és ezekben feloldódunk. A lelkünk vonzódik valami szent, közös létezés felé, vonz minket a lét alá merülés, a kozmikus magány örök meghaladása, a végső egyesülés. Együtt akarunk sodródni a világgal, döntési kényszer és felelősség nélkül, féltve és szeretve, és nem akarjuk többé erővel és folyamatos karbantartással egyben tartani amúgy is meghatározhatatlan énünket, aminek még a külvilágtól elválasztó határait is képtelenség kijelölni.

A közösség-élmény átélése során azonban felmerül egy kínos felismerés, amivel egy buddhista nehezen néz szembe: ezek szerint létezik nemes, kívánatos, dicsérendő vágy is? Az tanultuk a Magasztostól, azt olvastuk a buddhizmus alapját adó szent szavakban, a Négy Nemes Igazság második tagjában, hogy minden dukkha oka a vágy, a szomj (tanhá), ami mindig létszomjat eredményez. Azt is megtanultuk, hogy a vágy, a vonzódás rontott meg minket, legyen is az bármilyen nemes, mert a tiszta és szent vágy is csak kötelék, és minőséget csak nemtudásunk, és a belőle fakadó tévedéseink tulajdonítanak neki. Azt is hallottuk, hogy a jó és rossz is csak illúzió, dharmikus értelemben tévedés, így a jó felé való törekvés is köt, és megakadályozza a nirvána elérését. A vágyból, mivel én-alapú, elkerülhetetlenül szomj keletkezik, ami viszont a függő keletkezés (38. bejegyzés) buddhai tanítása alapján létszomjat okoz, és minduntalan visszaránt minket a szamszárába. Mi hát a megoldás?

Nemsokára közzétesszük a bejegyzés másik felét.