A Buddha nem tartott meg semmit. Mennyire más ez, mint a megváltói művelet! A megváltók után titkok maradnak, érthetetlen parancsok, szorongató elvárások, sötét fenyegetések és hihetetlen ígéretek. A Buddha halála előtt kinyitotta a tenyerét, jelezve, hogy mindent elmondott, amit tudni érdemes. Nem maradt titok, nem maradt kérdés. Nincs több kifogásunk: mindent tudunk, így ha nem váltjuk meg magunkat, ha nem gyakorlunk kitartóan, csak magunkat okolhatjuk.

Az utolsó, a Magasztos haldoklását leíró Maháparinirvána-szútrában a Buddha összefoglalóan visszatekint tanítói útjára:

„Akkor a Magasztos így szólt a tiszteletreméltó Ánandához:
– Megeshet, úgy érzitek majd, hogy Mestere nélkül maradt a tanítás, nincs már Mesteretek. Azonban ezt nem így kellene nézni. A Dharma és az Életvezetés, amit tanítottam és megmutattam, távozásom után az lesz a Mesteretek.”
Máshol:
„Majd a Magasztos így szólt a szerzetesekhez:
– Bizony, most mondom néktek, szerzetesek: ami összetett, szükségszerűen elpusztul. Állhatatossággal célba érhettek.
Ez volt a Tathágata utolsó szava.”

Buddhák vagyunk. Mindennek van buddha-természete, de tisztátalanságai eltakarják előle. Nekünk is van, kezdjünk vele, amit tudunk.

Vizsgáljuk meg a buddhai gondolatot egy példán keresztül. A pi értéke állandó, mert bármilyen mérőskálát, mértéket határozunk meg, bármekkora az egy centiméter, bármekkorák a mértékegységek, az arány a kör sugara és a területe között ugyanaz lesz. Ha nem fotonnak hívjuk a fény részecskéjét, a fényesség és az energia akkor is létezik. Mindegy, melyik faj fedezi fel, milyen fogalmakat és jelöléseket használ, az arány, a viszonyítás a dolgok és jelenségek között több vagy kevesebb ideig, örökké vagy csak egy pillanatra, de meghatározott. Az eszes lény ezt megérti, és látja, hogy a viszonyításokat feloldva a dolgok nem állnak meg önmagukban, ezért arra jut, hogy a dolgok nem is léteznek. Ám a bölcs elméje megvilágosult, ezért látja, hogy bár minden viszonyítás, de a dolgokra ebből még nem következtethetünk. A dolgok vagy léteznek, vagy nem, a létezés vagy létezik, vagy nem. A szavakat mi alkottuk: vagy léteznek, vagy nem, vagy örökök, vagy nem, a bölcsnek ez teljesen mindegy, mert attól még sorsa ugyanaz, karmáját mindez nem érinti, és a Dharmáról sem tudna meg semmit akkor sem, ha ismerné mindezekre a választ. Ezért a bölcs önmaga, saját buddha-természete felé fordul.

Ezért a Buddha nem foglalkozik a világ teremtésével, istenekkel, anyaggal, eszmékkel, csak a ténnyel, hogy a dolgok viszonyulnak egymáshoz, és legfőképpen azzal, ahogyan az ember mindezt észleli. Nem foglalkozik mással, csak az ember tudatával. Ez elsőre olybá tűnik, mintha kiöntené a fürdővízzel a gyereket. Mintha tagadná a viszonylatokat és a Vanságot csak azért, mert az ember képtelen meghatározni azokat, képtelen úgy látni, ahogyan vannak. Mintha csak azért tagadná a meghatározottságot, mert gyengék vagyunk pontosan meghatározni a jelenségeket. De a Buddha azért nem foglalkozik a meghatározásokkal, az állandósággal, és látszólag azért tagad mindent, beleértve a szamszára bármely tényét, és az ember élményét saját énjével kapcsolatban, hogy megmutassa: az ember meghatározásai alaptalanok, az ember gondolkodása nemtudás-alapú, ezért nem látunk pontosan. Nincs dolgunk a világ jelenségeivel, mikor a válaszokat keressük, mert végig magunkkal volt dolgunk, az egyetlennel, amihez közünk van, amit megérthetünk, és amit így felszabadíthatunk. Karmánk, rabságunk, szamszáránk nem a dolgokból ered, hanem kizárólag önmagunkból. Nincs mitől megszabadulni, mert mi vagyunk a rabtartó és a rab. A Buddha nem foglalkozik felesleges kérdésekkel, istennel, túlvilággal, bármennyire is érintik egzisztenciális alapjainkat, csak a lényeggel, az egyetlen birtokunkkal, az egyetlen lehetőségünkkel, az egyetlen valóságunkkal: a megértéssel.

Talán minden meghatározható, csak mi vagyunk gyengék hozzá. De számunkra mindegy, valóban mindegy, hogy a valóság nem létezik, vagy létezik, csak megismerhetetlen. Mindegy, mert örökké titkok maradnak az ember előtt, ezért a rá irányuló kérdések kozmikusan feleslegesek. A Buddha rájött erre, és azt tanította, hogy befelé kell nézni, saját természetünket megismerni, mert az az egyetlen, amihez közünk van, amihez hozzáférésünk van. Csak az örökké magunkban rejtett buddha-természetünk a miénk. Ez az egyetlen, aminek megismerése felszabadíthat.

Az egyetlen, amit képesek vagyunk megfejteni. Talán nem a világ illúzió, csak a gondolkodásunk látja annak, talán valóban az, mindegy, mert amihez hozzáférésünk van, az a saját természetünk, ezért a bölcs azzal foglalkozik. Még az is lehetséges, hogy a valóság létezik, az „én” létezik, és a Három Vastörvény, a változás, a dukkha és az önvaló-nélküliség csak az emberre vonatkozik. De mindegy, ezért a bölcs nem a szavakat kutatja, nem a fogalmakat vizsgálja, mert eltévedne a szamszárában és kötelékeibe gabalyodna. A bölcs elméje megvilágosul, és tiszta fényben látja maga előtt az útját, mely saját természete felé vezeti.

A Maháparinirvána-szútrában megkérdezik a Magasztost, mi a nirvána. Azt válaszolja, hogy a nirvána a megszabadulás. A megszabadulás pedig nem más, mint amikor megszabadulunk minden köteléktől. Ezért a Tathágata és a megszabadulás nem kettő, hanem egy. Aki megszabadult, az buddha, mert találkozott a buddha-természetével. A buddha-természet dharmája nem vész el, mert meg sem alakult, nem szakad el semmitől, mert sosem kötődött. Belép a nagy és tökéletes kialvásba, ami a szamszárából rátekintve csak halál, de a megszabadultnak a tiszta létezés. A Buddha maga lett a törvény; kilépett a Nagy Karmikus Törvény hatálya alól, mely viszonylatokkal szabályoz, és a dolgokat egymáshoz rögzítve működő látszatvilágot teremt. Megváltotta, kiszabadította magát. Amit mi ellobbanásnak láttunk, az a valóság születése volt. Semmi nem hal meg, de nem is él, csak ami felismerte mindig jelenlévő buddha-természetét, és így megteremtette a maga Vanságát.

A Buddha mindent elmondott, amit tudnunk kell saját megváltásunkhoz. Nem fog semmi és senki megváltani minket, azt csak mi magunk tehetjük meg. Gyakoroljatok, hogy restségetek később meg ne bánjátok!

 „Minden adományt fölülmúl a Tanítás adománya.”
/Szabbadánam dhammadánam dzsináti./

Az előző két bejegyzésben tárgyalt vallások középpontjában istenek és természetfeletti lények álltak. Logikus lenne, hogy az ettől eltérő vallások tagadják az istenek létét, de valójában leginkább nem foglalkoznak velük. Mindegy, hogy elfogadták őket, vagy sem, fontosnak tartották őket, vagy sem az ember sorsa és egzisztenciája szempontjából, mert az isteneket is a természeti törvényeknek alávetett lényeknek, tulajdonképpen sorstársainknak tartották, akiknek mindössze nagyobb hatalom vagy hosszabb élet adatott. Megvolt a helyük a teremtésben, ahogyan mindegy élőlénynek, és nem volt befolyásuk az alapvető szabályokra. A legnagyobb ilyen vallás a buddhizmus lett, ami szintén bizonyos, a világot uraló, szabályozó természeti törvények meglétét hirdeti. Kikerüli a teista vallások csapdáját, és nem nevezi meg a törvények alkotóját, nem igyekszik kapcsolatot teremteni a háttérben működő erővel, ezáltal nem bonyolódik nevetséges magyarázatokba. A törvényeket axiómáknak tekinti, és a belátásukat szorgalmazza. Később a mahájána és a vadzsrajána irányzat hívei már benépesítik az eget bódhiszattvákkal és felettes hatalmakkal, de ezek is a nagy rendet magukban megvalósított lények, akik a még meg nem világosodottakat segítik. Tekintsük át összefoglalóan a buddhizmust.

A buddhizmus központi személye nem isten, hanem egy halandó ember. Gautama Sziddhárta fényűzésben élő fiatalemberként szembesült az emberek szenvedésével. Életének egy szakaszában revelatív élményként érte a betegséggel, öregséggel, halállal való szembenézés, és ezek elháríthatatlanságának a ténye. Látta, hogy az emberek csalódástól, fájdalomtól, gyásztól szenvednek, egész életükben küzdenek, mégsem kerülhetik el a veszteségeket, és látta, hogy ennek ellenére mégis a múlandó dolgokba kapaszkodnak. Hajszolják a vagyont, a szeretetet, de bármijük van, mégsem elégedettek. Szülnek, háborúznak, építenek, majd végig nézik felépített világuk romlását. Sziddhárta meghatódott az emberek szüntelen küzdelmét látva, és keresni kezdte a megoldást. Elhagyta a családját, hogy megoldja a szenvedés problémáját. Vándorolt és tanítókhoz szegődött. Rendkívül tehetségesnek bizonyult az összes szellemi irányzatban, de egyikben sem találta meg a megnyugtató megoldást. Végül teljesen elvonulva egyedül töltött hat évet, és eljutott a felismeréshez, hogy a szenvedést nem isteni szeszély, elrendelt sors, balszerencse, és nem is az emberek által épített társadalmak igazságtalansága okozza. Nem tudja az ember megjavítani a világot, nem lehet a külvilág tökéletes, de nem ez a szenvedés oka. A dukkhát saját elménk viselkedési és gondolkodási mintái hozzák létre.

A Buddha (megvilágosodása után megillette a cím) rájött, hogy az elménk bármit tapasztal, mindig vágyakozással reagál. Ha a tapasztalt jelenség kellemes számára, akkor vonzódik hozzá, kötődni fog, hozzátapadva rabjává válik, és három igénye keletkezik:

- Meg akarja szerezni, birtokolni és élvezni akarja.
- Meg akarja őrizni. Fél, hogy elmúlik vagy elveszíti, ezért szorong akkor is, ha elégedett. Boldogságát fokozni akarja, de korlátokba ütközik. Nem csak saját maga számára igyekszik megőrizni szerzeményét, de adott állapotában is meg szeretné tartani, tehát a szerzett dolog változékonyságát, mulandóságát is fel szeretné függeszteni.
- Nevet ad neki, fogalmakat aggat rá, mellérendeli nézeteit, vagyis próbálja a maga képére formálni. Az így elnevezett és átformált dologban szeretné felismerni önmagát. Igyekszik a megszerzettet kiszakítani a világból, ezért ad nevet neki, ezért különíti el.

Mindezek természetesen nem a vágyott dologról vagy jelenségről szólnak, hanem az emberről magáról. A vágyotton keresztül az ember saját énjét akarja birtokolni, élvezni, megőrizni, tehát megmenteni a mulandóságtól, végső soron a haláltól. Természetesen a törekvés reménytelen: sem a vágyott jelenség, sem az ember nem szakítható ki a világból, továbbá nem menthető meg a változástól és a haláltól. Ezt az ember nem tudja, vagy tudja, de nem képes szembenézni vele, ezért szenved, és nemtudásban, vagyis dukkhában él.

Ha a tapasztalt jelenség taszítja, akkor is vágyódással reagál, mert megszabadulni vágyik, és az előbb felsoroltak ellenkezőjét teszi, de a kötődés és a rabbá válás ekkor is bekövetkezik. Bármelyik módon reagál, végül mindig kielégületlen marad, mert a vágyott elmúlik, a visszataszítót pedig teljesen nem kerülheti el. A dukkha nem mindig erős, de a szenvedésnek, kielégületlenségnek nem fontos a mértéke. Egy alapjaiban boldog élet is nemtudás-alapú, amíg a lény nem szabadul ettől a viselkedési és gondolkodási sémától.

Bármekkora szerencse érhet minket. Lehetünk gazdagok, egészségesek, szerelmesek, hatalmasok, de egyik sem képes megváltoztatni mentális sablonjainkat. A Buddha úgy találta, hogy van kiút ebből az ördögi körből. Ha az elme kellemeset vagy kellemetlent tapasztalva egyszerűen elfogad mindent olyannak, amilyen, akkor nincs szenvedés. Ha megszűnik a nemtudás (aviddzsa), akkor megszűnik a kizökkentség, megszűnik a dukkha. Ahol nincs nemtudás, ott nincs szenvedés. Még véletlenül sem jelenti ez a világtól és a tapasztalatoktól való elmenekülést. Azt jelenti, hogy ha anélkül tapasztaljuk a szomorúságot, hogy vágynánk az elmúlására, vagy anélkül tapasztaljuk a boldogságot, hogy vágynánk a megőrzésére, akkor a bánatot és örömöt továbbra is érezni fogjuk, de nem szenvedünk miattuk.

A Buddha kidolgozott sok meditációs gyakorlatot, továbbá megalkotta a Nemes Nyolcrétű Ösvényt, hogy ezeket gyakorolva képes legyen az elme megélni a valóságot olyannak, amilyen, vágyakozás nélkül. Az edzett gyakorló már nem arra koncentrál, amit tapasztalni szeretne, hanem ítélkezés és kötődés nélkül tapasztalja a valóságot. A Buddha az Ösvényt három fő részre osztotta (lásd az Ösvényről szóló korábbi bejegyzéseket): a bölcs hozzáállás, a meditáció és az etikai szabályok rendszere hivatott lecsendesíteni, valamint a felismeréshez és elégedettséghez hozzásegíteni a követőket. A beérkezett állapot a nirvána, aminek eredeti jelentése a „tűz kioltása”. Ezt megvilágosodott személyek érthetik meg, akik bár mindennel szembesülnek, amivel a többi ember, de nem vágyakoznak, ezért azok nem okoznak nekik szenvedést.

Összefoglalva a buddhista természet-törvény, a Dharma a következő: A szenvedés a vágyból fakad. Csak úgy szabadulhatunk meg a szenvedéstől, ha teljesen megszabadulunk a vágytól. Ennek a módja, ha elménket rászoktatjuk, hogy úgy fogja fel a valóságot, ahogyan az van.

A buddhizmus nem tagadja az istenek létét, csak nem foglalkozik velük. A teista vallás követője keresi az istent, hogy megtudja, mit akar tőle. A buddhista elfogadja, hogy a szenvedés létezik, és keresi, hogyan szabadulhatna meg tőle. Az isteneknek nincs befolyása az alapvető törvényre, miszerint a szenvedés a vágyból fakad. Aki mentes a vágytól, azt egy isten sem teheti boldoggá vagy szerencsétlenné. Ellenben akinek elméjében vágy van, azt az összes isten sem szabadíthatja meg a szenvedéstől.

Természetesen később a népi buddhizmusban is megjelentek a bódhiszattvák, a segítők, akik lemondtak a megvilágosodásról, hogy segíthessenek az embereken. A bódhiszattvák, a szentek, a politeista istenek egész kavalkádja segíti az egyszerű buddhistát manapság is, és gyakran nem csak a megvilágosodás, hanem profán, világi céljainak elérésében is. Szerencsét, egészséget hoznak, vagy akár monoteista isteneknél járnak közben a kérelmező ügyében. Végül a buddhizmus is magába olvasztotta az animista, politeista, monoteista nézeteket, de eredeti üzenete él, van lehetőségünk gyakorolni.

„és ezzel minden szenvedést meghalad”

 A 381. bejegyzésben láthattuk, hogy a bódhiszattva részéről az alkotórészek ürességének belátása megtörtént. Most foglalkozzunk a belátás következményeivel.

A szenvedés meghaladása után a gyakorló nem légüres térbe jut. Talán a meghaladás nem is a legpontosabb kifejezés. Azt sugallja, hogy egy negatív tartományból törekvéssel egy pozitív tartományba jutott. De a „meghaladás” nem „átlépés”, nem „változás”, hanem megszabadulás. Nem valaminek a levetkőzése, magunk mögött hagyása, főleg nem legyőzése, elpusztítása, hanem belátással történő átvilágítása. A megszabadulás a kötöttségeitől úgy oldja el a gyakorlót, hogy megszabadítja tévedéseitől. Nem lehetséges elhagyni egy olyan birodalmat, ami csak képzeletünkben létezett.

A szenvedéstől való szabadulás után a törekvő nem állhat meg. Mivel nem jutott sehová, ezért nem végzett, nem megállapodott, nem beérkezett. Nem a mennyekben van, nem pihenhet semmilyen isten kebelén. Gyakorlása folyamatos. Minden élőlény létezése folyamatos gyakorlás, de a nemtudó lények döntése nem az övék, a szenvek rángatják őket, ezért szenvednek. Az ürességet belátó lény döntése az övé, nem a szenvek rángatják, ezért nem szenved. Ilyen egyszerű. De létezése nem lesz különleges, szent, különb, marad olyan, mint a többié. Ha különb lenne, mert az is lehetséges, akkor még nem szabadult meg, csak növelte tudását másokhoz képest. Az jó dolog, de nem hasonlít a megszabaduláshoz.

Az ürességben üres a tudás, üres a létező és üresek a formák. Nincs benne nemtudás, de tudás sincs, csak nem-nemtudás. A szenvedés nem tud megtapadni tudáson, létezőkön vagy formákon, ezért nincs szenvedés. A szenvedés nem lett legyőzve, megsemmisítve, megváltoztatva, csak nincs. Ilyen egyszerű.

A szenvedés három arcáról már írtunk (34. bejegyzés): a hétköznapi szenvedés, a változás és a feltételekhez kötöttség okozta szenvedés. De fontos emlékezetünkbe vésni, hogy mindhárom változat megjelenhet további három alakban:

- Valódi szenvedésként, rossz, negatív érzésként, amit könnyű azonosítani.
- Boldogságként, a fájdalom és a gyötrelem ellentéteként. A vallások, időnként a buddhizmus is, azt tanítják, hogy a szenvedést elűzheted, vagy az istened eltüntetheti, boldog lehetsz, akár örökké a mennyekben, és ezzel teljesíted saját földi és istened égi céljait. A szenvedés ellenszere a boldogság, a gyötrődő feladata a bánat elűzése, a kínlódó megváltása a sínylődés elmaradása. Ez igaz, ez a hétköznapi cél, nehéz vele vitatkozni. De a Buddha a hétköznapi szenvedésen túl a magasabbrendű szenvedés alól is meg akart menteni, ezért tanította, hogy a nemtudásunk a szenvedésünk, és a megszabadulás nem csak a képzelt kíntól való megmenekülés, hanem a nemtudás összes formájából, a fájdalomból és a boldogságból való felébredés is. Nagy titok, kevesen értik.
- Semleges érzésként is feltűnhet, amit talán észre sem veszünk. A szenvedés nem feltétlenül okoz érzetet vagy élményt. Legtöbbször csak van, és nemtudásként átszővi minden pillanatunkat.

A Magasztos az első szútrában (A Tan kerekének elindítása) már beszél a dukkháról, mint a buddhizmus tanításának középpontjáról. Ez az Első Nemes Igazság. Nyolcféle szenvedést határoz meg:

- Születés: A nemtudásból származó és a nemtudás világában létrejövő lény nemtudó, ezért szenvedni fog. Ez karma, ezért ez lesz az állapota.
- Öregség: Mivel dukkha-természetű, ezért kötődik, fél az elmúlástól. Ahogyan kapaszkodik, úgy sérül, sebeket szerez, romlik, bárhogyan akar az elmúlásnak ellenszegülni.
- Betegség: Testi és lelki értelemben is kitett, romlékony. Bármennyire igyekszik egységét megőrizni, a külvilág folyamatos támadásai alatt állandóan elveszíti intaktságát. Ugyanígy kénytelen végignézni, hogy alkotásait is elmossa az idő.
- Halál: Akár szembenéz vele, akár nem, akár elfogadja, akár nem, meghal és mindent elveszít. Ha elég bátor, akkor szembesül vele, hogy létezése végső sorban teljesen értelmetlen és céltalan. Mivel nemtudó, ezért hisz a célban és az értelemben, tehát a felismerés miatt szenved.
- Kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk: Számtalan személyhez, célhoz, feladathoz, eseményhez kötődik, melyek nagy többségét nem szereti, nem akarja, nem érzi magáénak. Kényszerek között él. Megfelelésre kényszerítik, vagy magán követ el erőszakot, de nem érzi jól magát közben.
- Elveszíteni, akit szeretünk: A személyek, célok, feladatok, események kisebb részét szereti, de mindenkit és mindent elveszít még életében vagy legkésőbb a halálban. Bármit akar megőrizni, kifolynak a kezei közül.
- Nem teljesülő kívánságok: Egész életében vágyai hajtják a kívánt dolgok felé, és ellenszenvei távolítják az utált dolgoktól, de amit elér, azt elveszíti, amit utál, attól pedig nem menekül. Sosem teljesülnek vágyai, ha igen, akkor rettegni kezd az elveszítésüktől. Nem nyugodhat egy percre sem.
- Minden, ami a léthez köt: Összefoglalva, minden, ami a nemtudót a nemtudás-alapú léthez köti, szenvedéssé válik, akkor is, ha a boldogság vagy a semlegesség képében jelentkezik. Nem a léttel van tehát a probléma, hanem a kötődéssel.

A bódhiszattva minden szenvedéstől megszabadult: a szenvedés három módjától, a nyolc fajtájától, végtelen megjelenésének összes típusától. Ez fontos: nem egy-egy vagy akár tömeges lehetőségétől, nem rengetegtől, hanem az összes szenvedéstől megszabadult a belátással! Ugyanis bármennyitől, akár végtelen számútól is megszabadulhatott volna, de ha csak egy szenv marad, akkor nem jutott volna sehová.

Eloszlatnék még egy gyakori félreértést. Sokan a megszabadulást, az üresség belátását, a végső bölcsességet életelixírként képzelik el. De a szabadság nem ment meg az öregségtől, veszteségtől, haláltól. Ha a szabadsággal a Törvényt akarnád kicselezni, csalódni fogsz. A szabadság az szabadság, semmi más. Ilyen egyszerű.

Nem a halál tűnik el, hanem a halál okozta szenvedés. Nem a változás megállíthatatlan folyamata torpan meg, hanem a miatta érzett fájdalomból ébredünk fel. Nem teremtünk új világot, ugyan, mire mennénk vele, hanem a valóság nem gyötör többé. A születés és halál körforgása nem kínoz tovább. A dukkhától szabadulunk, nem vágyaink teljesednek be.

Az előző részben beszéltünk az öt alkotórészről. Végezetül soroljuk fel a szenvedés öt lakhelyét, nevezetesen:

- A nézetekben, a nézetek szeretetében, tulajdonképpen az „én” szeretetében való tartózkodás. Személyiségünk, egyéniségünk élvezete, és az elvesztése miatti aggodalom.
- A vágyakozás szeretetében való tartózkodás. Kötődés, akarás, törekvés, és az állandó veszteségekkel való szembesülés.
- A forma szeretetében való tartózkodás. A létezés alakzatainak élvezete, a változásuk láttán érzett szenvedés.
- A formanélküliség szeretetében való tartózkodás. A szellem, a tudat, az érzelmek és az isteni iránt érzett vágyódás, és a beléjük vetett, de állandóan elveszített bizalom miatt bánat.
- A nemtudás szeretetében való tartózkodás. Valójában rettegünk a tiszta tudás mindent megfényesítő bizonyosságától, és ragaszkodunk megnyugtató tévedéseinkhez.

A birodalmak politikai erősödése, a városok vagyonának, politikai súlyának növekedése, egy-egy társadalmi csoport felemelkedése megváltoztatta az előző bejegyzésben vázolt teológiai egyensúlyt. Helyenként egy-egy politeista körbe tartozó isten követőinek száma és ereje megnőtt, ennek folytán kiemelkedett a többi közül. Kezdtek hinni abban – nem utolsósorban saját dominanciájuk kiterjedése miatt – hogy istenük az egyetlen, és valójában ő az univerzumot irányító felsőbb hatalom. Viszont nem tudtak elszakadni saját természetüktől, ezért erre az egyetlen istenre is ráruházták vágyaikat. Továbbra is hitték, hogy az istennek érdekei és ítéletei vannak. Célokat hajszol, és e célokhoz nekik, és csak nekik van közük, elrendelt és kiválasztott népként égi küldetéssel bírnak, és gazdagságukat, a többi nép, csoport feletti befolyásukat a szent cél beteljesítése érdekében ruházták rájuk. Egyre inkább, a politeista istenekhez hasonlóan, az időnként kicsinyes, általában féltékeny, haragtartó, máskor jóindulatú és szerető, de már univerzális hatalmú istenekhez imádkoztak a hívők ugyanazokért az előnyökért, gyógyulásért, anyagi javakért, szerencséért, mint korábban. Megszülettek a monoteista vallások.

A nép persze sokáig ellenállt. Az emberi természet a politeista berendezkedést érti, mert az felel meg a világot részleteiben szemlélő természetének. Az első monoteista vallás Kr. e. 14. században Egyiptomban jelent meg, ahol Ehnaton fáraó kijelentette, hogy az egyik egyiptomi isten, Aton valójában a mindent irányító felsőbb hatalom. Imádatát államvallássá tette, visszaszorította a többi isten kultuszát, de a fáraó halála után az egyiptomiak visszatértek a régi panteonhoz. Eleinte a többi monoteista vallás is helyi kultusz maradt. Leginkább azért, mert hívei saját üzenetüket szerették volna egyetemessé emelni, ám a többi nép nem szívesen fogadta el az új hit hirdetőinek felsőbbségét, ezért a legtöbb nem is térített. Ezt nevezzük „lokális monoteizmusnak”. Az első valóban globális vallás a kereszténység volt. Lokális zsidó szektaként kezdte, és nem is aratott sikert, mikor a zsidókat próbálta meggyőzni arról, hogy Jézus a várva várt messiás. Aztán Pál úgy érvelt, hogy bár az egyetlen isten is érdekekkel és ítéletekkel bír, de megalázkodva leszállt az emberek közé, áldozatot hozott, hogy megváltsa az embereket, ezért mindenki, nemzetiségre való tekintet nélkül fordulhat hozzá. Ráadásul az akkor senki által emberszámba nem vett szegényeket és elesetteket is szereti. A kereszténység üzenete termékeny talajra hullt, és hívei soha nem látott missziós tevékenységbe kezdtek; hirdették a jó hírt, az evangéliumot. Az új szekta átvette az uralmat a Római birodalom fölött. Ez a modell szolgált mintáként a másik egyistenhívő vallásnak, az Arab-félszigeten megjelent iszlámnak. Szintén apró szektaként kezdte, de még gyorsabban épített fel egy hatalmas teológiai birodalmat.

Hihetnénk, hogy a monoteizmus végleg eltörölte a politeizmust és az animizmust. Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Az egyistenhívők fanatikusabbak és kegyetlenebbek voltak, mint a politeisták. Mivel úgy gondolták, hogy az egyetlen isten egyetlen igazságának teljes mértékben a birtokában vannak, ezért fel sem merülhetett, hogy megtűrnek bármilyen más vallást vagy hitet. Kénytelenek voltak mindent megcáfolni, ami nem egyezett tételesen saját világlátásukkal. A recept működött. Néhány száz év alatt a világ nagy része monoteista lett. Az újonnan felfedezett földrészeken előbb jelentek meg a misszionáriusok, mint a kereskedők. A legyőzött népeknek nem volt elég elfogadni és az istenek sorába illeszteni az új egyistent, hanem meg kellett tagadniuk az összes addig imádott égi és földi erőt. Az emberek hétköznapjait és lelkét teljesen uralta, életüket az utolsó mozdulatukig megszabta, gondolkodásukat hézagmentesen irányította valamelyik monoteista vallás. Ezzel együtt a gazdasági és politikai rendszer is tökéletesen alkalmazkodott az egyistenhithez. Nem volt visszaút.

Látszólag. De az emberi lélek berendezkedése, évmilliók lelki evolúciója, és maga a valóság nem képes ilyen rövid idő alatt megváltozni és alkalmazkodni. Ahogyan az animizmus fennmaradt a politeizmusban, úgy mindkettő tovább él a monoteizmusban. Pedig logikus, hogy ha a legfőbb és egyetlen hatalomnak is vannak érdekei és ítéletei, megvesztegethető, szabályai kiismerhetők, parancsolatai megtanulhatók, akkor érdemes vele jóban lenni, hozzá folyamodni, nem valamelyik meghaladott segédjéhez, főleg úgy, hogy a mennybéli jutalmat és a kénköves poklot kockáztatja az eltévelyedő, nem beszélve a társadalmi kirekesztődésről. Ám mégis, az ember nem tudja megcsalni a természetét. A többségnek nehezére esett megemészteni a monoteista eszmét. A sajátjaikat érezték közel magukhoz, ezért a „mi” mindig kedvesebb maradt számukra az „ők”-nél. Nem tudták a távolállókat testvérnek tekinteni, képtelenek voltak megfelelni az embertelen isteni elvárásoknak, és túl távolinak érezték az univerzum teremtőjét és irányítóját. Továbbra is szűk, otthonos környezetükben éltek, és a közelit értették. Ezért bár a monoteista vallások látványosan kidobtak minden más istent, lassan visszaengedték őket a hátsó kapun. Megszaporodtak a szentek, a védőszentek, a boldogok, a hit őrzői, hősei. Minden szakmának, tevékenységnek, településnek, tárgynak védőszelleme lett, és így a gondolatoknak, vágyaknak, eszméknek is. Amuletteket hordtak, szentek történetét mesélték, csodákat láttak fában és kőben, folyók hangjában ismerték fel az isteni erőket. A politeizmus más néven, de tulajdonképpen zökkenőmentesen tovább élt. A monoteista vallások úgy folytatták álnéven és rejtve a politeista gondolkodást, mintha meg sem történt volna a változás. Ugyanígy az animizmus is fennmaradt. A boszorkányok, varázslók, tündérek, manók, szellemek nem lettek a mesékbe száműzve, hanem a nép ajkán és szívében éltek tovább. Hiába üldözték az új hit papjai, nem tudtak mit kezdeni velük, főleg azért, mert üldözésük nem volt hiteles. Nem a szent hit késztette őket a régi babona eltörlésére, hanem bizony nagyon is földi, anyagi vagy politikai érdekek. Az emberben pedig gond nélkül megfért az egyetlen és tökéletes istenben, és a számtalan, jó- vagy rosszszándékú szellemi teremtményeiben való hit. A keresztény szentek gyakran nem is vettek fel túlságosan rejtő álruhát, hanem egyenesen megfeleltethetők egy korábbi politeista hatalomnak. Ugyanígy a pogány ünnepek is kiirthatatlannak bizonyultak, ezért a monoteista vallások kénytelenek voltak átvenni, és saját ruhájukba öltöztetni azokat.

A politeizmus nem csak a monoteista vallásokat szülte meg, hanem a dualisztikusakat is, mint pl. a gnoszticizmus. A monoteista vallások egy nagyon fontos dilemmát képtelenek voltak feloldani: egy tökéletes és tökéletesen jó isten hogyan engedheti meg a földön a szenvedést és a rosszat? Persze születtek magyarázatok. Pl. isten szabad akaratot adott az embernek, és azért teremtette a gonoszt, hogy az embernek megadja a választás szabadságát. De ez felveti annak a kérdését, hogy ha az ember a gonoszt választja, és azt isten megengedi, akkor miért sújtja végtelen büntetéssel saját gyarló teremtményét, akit ő alkotott esendőnek és gyengének, majd ő csábított el a rossz szabadon engedésével? Ha egy embernek az örök szenvedés az osztályrésze a pokolban, minek teremtette meg, miért engedte megszületni? A dualizmus ezt hivatott feloldani. Szerintük a világban nem egy mindenható hatalom létezik, hanem kettő: egy jó és egy rossz, és a világ ennek a két erőnek az örök, vagy egyszer majd véget érő harcának színtere. Természetesen az ember szerepe ez esetben is kiemelkedő, hiszen mind a két erőnek szüksége van rá, a segítségére, tulajdonképpen az áldozatára, és természetesen az ember érdeke és célja, hogy a jót támogassa. Persze ennek a felfogásnak is vannak hátrányai. Megoldja a világban előforduló rossz problémáját, de elveszíti az örök rendet. Ha két erő van, akkor felmerül, hogy ki alakította ki a harc szabályait, ki áll a háttérben? Milyen lesz a világ a jó végső győzelme után, hol lesz az ember helye a rossz nélküli világban, mely látványosan ellenkezik az emberi természettel? Mi lesz a rosszat szolgáló emberek sorsa?

Dualisztikus vallás volt még pl. a zoroasztrianizmus és a manicheizmus.  Egyiket az iszlám, másikat a kereszténység söpörte el, de ezek sem tűntek el a lelkekből. A jó és rossz harca napjainkig a teológia része, a misék, istentiszteletek bevett fordulata, érvelése. A néplélekben a rossz számtalan változata maradt fenn a kisebb ördögöktől Luciferen át magáig a sátánig, és bizony számtalanszor ábrázolták az istennel való harcukat, melyekben isten oldalán ott csatázik az ember is. A kereszténységben a rosszat megtestesítő erő az egyetlen hatalom, mely érdemben képes csatát vívni isten ellen.

A most ismert és világszerte elterjedt vallások hemzsegnek az ellentmondásoktól. E paradoxonok azonban nem a buddhizmusban elfogadott építő jellegű ellentmondások, melyek korlátainkról beszélnek leginkább, hanem egyszerűen csak tisztázatlan, ezért szemérmesen elhallgatott, szőnyeg alá söpört dilemmák. Felismerőit általában utolérte a népharag és az egyház bosszúja. Évszázadokra akasztották meg az ember intellektuális és spirituális fejlődését, és most is makacsul kapaszkodnak előjogaikba. Az ember pedig bámulatos lelki rugalmassággal rendelkezik, hogy ellentmondásokban vagy akár ostobaságokban higgyen. Egyszerre vallja meg a mindenható istent és az ellene szegülő, tőle független gonoszt; tagadja a látványosan működő természeti törvényeket; hirdeti a gyerekes elképzeléseinek megfelelő mennyországot; törvénybe foglal isteni eredetű nemi, faji egyenlőtlenségeket; tömegeket gyilkol halomra a szeretet nevében; szadisztikus módon tenyészti haszonállatait a ráruházott isteni hatalommal; elnyomja bármelyik felebarátját, amelyik nem fogadja el a felebaráti szeretet tanítását.

Végső konklúzióként megállapíthatjuk, hogy alig változott valamit az isten- és világképünk az elmúlt évezredek folyamán. Hitünk a monoteista, dualista, politeista és animista nézetek kavargó egyvelege. Egy átlagos monoteista gond nélkül elfogadja egy egyetlen istent, de nem okoz gondot neki haragudni a független Sátánra, és nem merül fel benne, hogy az egyetlen isten, mint univerzális jóság, hogyan volt képes egy ilyen féktelen, pokoli gonoszságot teremteni? Bár vallja teste és lelke istentől való eredetét, de elhitte, hogy a világ engesztelhetetlenül, helyrehozhatatlanul kettős: lelke jó, nemes és éteri, ellenben a teste az ördögé, gonosz, érzéki, vágyódó és eredendően bűnös, ami bár életben tartja, de ami ellen személyesen is harcot kell folytatnia. Elhitte isten egyeduralmát, vallja a hozzá fűződő eltéphetetlen kötelékeit, mégis retteg az istentől való végleges és teljes elhagyatottságtól, az isten fennhatósága alól való kizuhanástól, a pokolra jutástól, ahol egy másik erő uralkodik. Az isten egy személyét a Szentháromságra cseréli, hogy fel tudja dolgozni lelkében a teremtőt, az emberré vált istent, akit elérhet végre maga is, és a mindent átható szellemet. Az Ószövetség még nem ismeri a halál utáni életet, de egy mai monoteista azonnal eldobná hitét, ha belátná, hogy isten nem támasztja fel a halál után testben, ha nem reménykedhetne, hogy folytatódik élete a mennyekben. Istent mindenhatónak és tökéletesnek mondja, de probléma nélkül fogadja el, hogy könnyen leírható, hétköznapi törvényeket szab, melyek gyanúsan megegyeznek a politikai, vallási hatalom érdekeivel, a társadalmi béke feltételeivel. Elfogadja, hogy az isten a hétköznapi apróságok szintjéig beleavatkozik az életébe, tehát a felfoghatatlan tökéletességnek érdekei, céljai, ítéletei, és furcsa, de nézetei vannak, melyek különböző interpretációiért embertársai szívesen ontják ki egymás beleit. Szemrebbenés nélkül hisz jó politeista módjára szentekben, angyalokban, közvetítőkben. Sőt, rohamosan terjed a világot egy mozgató erőre visszavezető, innen-onnan összetákolt hitrendszerek száma, melyek boszorkányokat, szellemeket, égi és földi ezoterikus hatalmakat feltételeznek nagyjából mindenben. Terjed a babona, jóslás, horoszkóp, természetimádat, testkultusz, egyéb spirituális tanok, amik zökkenő nélkül megférnek követőik fejében a kereszténységgel, hinduizmussal, buddhizmussal, jógával, igazából bármivel. Az ember ilyen, így működik, és jól van ez így. Nem tudott igájába hajtani minket egyetlen, a lelkünket leuralni igyekvő erő sem.

Az eddig tárgyalt vallások közös tulajdonsága, hogy valamennyien természetfelettibe, és istenbe vagy istenekbe vetett hit köré épülnek. Azonban a vallás története nem egyenlő az istenek történetével. A Kr. e. 1. évezredben egyészen másfajta vallások is születtek, melyek nem foglalkoztak istenekkel. Európa létrehozta a sztoicizmust, az epikureizmust, a cinizmust, Kína a taoizmust és a konfucianizmust, India pedig a dzsainizmust és a buddhizmust. Aztán az új korok az embert helyezték a középpontba, és megjelent a szocializmus, kommunizmus, nácizmus, kapitalizmus, nacionalizmus és liberalizmus. Legközelebb a buddhizmussal foglalkozunk, a többit csak érintjük. A három bejegyzés lényege a harmadik: összefoglaljuk röviden a buddhizmust, mert mint megállapítottuk, időnként érdemes megállni, és újra áttekinteni, mivel is foglalkozunk.

A következőkben nagy vonalakban tárgyaljuk a vallásokat egy fő csoportosító elv mentén. A témát három bejegyzésre osztjuk: most a monoteista vallások kialakulásáig tekintjük át történetüket, legközelebb a monoteista és dualista vallásokat nézzük meg, a harmadik részben pedig a nem-teista vallásokkal foglalkozunk. Megállapítjuk, hogy a vallási elképzelésekben határozottan volt fejlődés a történelem során, de ez nem az istenek fejlődéséről beszél, hanem az emberéről. Azt is megállapítjuk, hogy dacára minden fejlődésnek, az ember alapvető lényege nem változott az úgynevezett kognitív forradalom óta eltelt hetvenezer évben, ezért a legfejlettebb világvallások is tartalmazzák a legősibb hiedelmeinket, világlátásunkat, és lelkünk mélyén nem tudtunk elszakadni a halálától, a sötéttől és a környezetétől rettegő, a nagy kérdésekre választ kereső emberőstől. A következő utáni bejegyzésben külön tárgyaljuk majd a vallásokon belül a buddhizmust, mert időnként érdemes megállni, és összefoglalni, áttekinteni a fő témánkat, nehogy a részletek taglalása közben elveszítsük a fókuszt.

Mint nemrég megállapítottuk (380. bejegyzés) vallásnak akkor tekinthető egy elméleti rendszer, ha emberi normáknak és értékeknek egy ember feletti hitre alapuló rendszerét hirdeti. A vallás normák és értékek egész rendszere, nem egyetlen elszigetelt szokás vagy hiedelem. Egy babona, okos és védhető elképzelés, akár egy igazság önmagában még nem vallás. A reinkarnációban, a mennyországban, de akár az istenben való saját hit még nem rendszer, nem határozza meg teljes mértékben az egyén gondolkodását, viselkedését, kapcsolatait, és nem irányítja világlátását. A vallás egy hiten vagy meggyőződésen alapuló rendszer másokkal közös megvallása, tehát a fentieken túl feltétele még az azonos elveket valló közösséghez való tartozás. Ezen is túl egy norma- és értékrendszer akkor tekinthető vallásnak, ha azt hirdeti, hogy értékei és normái nem emberi elképzeléseken, döntéseken, hanem emberfeletti törvényeken alapulnak. Számtalan rendszer vesz minket körül: játékszabályok, jogrendszerek, társadalmi normák, akár tudományos elvek, melyeket önként vagy kényszerből elfogadunk, de vallásnak csak az tekinthető, amelyiknek követői emberfeletti eredetet tulajdonítanak.

A ma ismert világvallások mindegyike univerzális és térítő, még a buddhizmus is, különben rövid életű, helyi szektaként végezték volna, és már az emléküket is elmosta volna a történelem. De a legtöbb vallás az ember történetében nem ilyen volt, hanem helyi és exkluzív. Egy völgyben található nagy fa vagy szikla, egy néhány tíz vagy száz kilométer átmérőjű területen lévő folyó szellemei, egy törzs vagy nemzetség saját történetei a természeti jelenségek mögött rejtőző istenekről adták az ember vallásos elképzeléseit szinte egész történelmünk folyamán. A helyi vallások nem tudtak kinőni az azt kidolgozó csoport keretei közül, mert a csoportok között nem volt kapcsolat, vagy ha igen, erősen korlátozott: villongásokra, terület- és zsákmányszerző csatákra, kezdetleges kereskedelemre korlátozódott. De igény sem mutatkozott a kiterjesztésre. Értelmetlen lett volna egy termékeny völgy mérsékelt égövi fáihoz kapcsolódó hiedelmeit rákényszeríteni egy száraz térség szeleihez imádkozó törzsre. Később, mikor az ember már városokba tömörült, és a kereskedelem összekapcsolta az emberi közösségeket, akkor sem akarták a győztesek ráerőltetni hitüket a legyőzöttekre. Elvárták, hogy elfogadják az új urak új isteneit, áldozatot és imádatot kellett bemutatni feléjük is, de nem érdekelte őket, ha az uralt nép megőrizte régi isteneit. Sőt, előszeretettel emelték be őket saját panteonjukba. Az istenek megfértek egymás mellett, és bár ők is csatáztak egymással, mint híveik, de a legyőzött isteneket nem akarták megváltoztatni, megelégedtek nagyobb anyagi és lelki áldozattal. Nem is lett volna értelme, hiszen az elfoglalt terület isteneinek ott szerepe és hatalma volt, és az új urak jól tették, ha tiszteletben tartották a már felhalmozott tudást. Az istenek szorosan együttműködtek híveikkel. Ha az embernek fontos volt egy növény vagy zsákmányállat, az életben maradáshoz szükséges egy terület, akkor isteneik ezek elejtésében, megkímélésben, termesztésében, vagy a terület kisajátításában támogatták őket, és biztosították, hogy emberi igényeik isteni eredetet nyerjenek. Az ember istenei beosztották az évszakok, napok ritmusát, megszabták a viselkedést, rendet és törvényeket írtak, így rend lett az ég alattiban is. Az emberfeletti okokkal igazolt nagyon is emberi igények és cselekedetek így igazolást is nyertek, de még fontosabb, hogy összekovácsolták a közösséget, és szabályozták a hétköznapokat: lefojtották a közösséget bomlasztó vágyakat, erősítették az egységet, és bírává tették az embert önmaga felett. Egy közösség az istenei nélkül csak erőszakos és tanácstalan emberek csoportja volt, de isteneinek támogatásával már közösség. Ha ennek a közösségnek egy tagja megkérdőjelezte az istenek törvényeit, könnyen kívül találhatta magát, ami a halállal volt egyenlő.

Az emberfelettit feltételező vallások ezekbe a csoportokba sorolhatók: animizmus, politeizmus, monoteizmus, dualizmus. Vegyük át röviden a közöttük lévő kapcsolatokat.

Mikor az animizmus volt az uralkodó hitrendszer, az emberi normáknak és értékeknek még a többi lény, állatok, növények, szellemek és egyéb entitások érdekeit is figyelembe kellett vennie a sajátján kívül. A hitnek eme formája a vadászó-gyűjtögető társadalmakban alakult ki. A hívő ugyanúgy szembesült tiltásokkal, erkölcsi gátakkal, ám ezek még nem csak az emberiség érdekét szolgálták; meg kellett köszönni a természet ajándékait, de nem csak egy elképzelt egyetlen úrnak, hanem közvetlenül annak a lénynek, akitől származott. Figyelnie kellett környezetére, mert ezek a vallások helyhez, a helyi adottságokhoz és a helyben élő többi lényhez kötöttek voltak. Az ember otthonosan érezte magát a természetben, és ha az eget figyelte, akkor azt még a természet részeként vizsgálta, és nem fürkészte az ég felettit. Magát nem helyezte a többi faj fölé. Hiba lenne romanticizálni ezt a kort, mert semmivel nem volt kevésbé kegyetlen, mint a mai, főleg az egyik ember bánt időnként borzasztóan egy társával, akár saját törzsén belül is. Azt állapítjuk csak meg, hogy az animista vallások az ember helyét a többi lény között találták meg, legyenek azok élők vagy nem élő jelenségek. Továbbélésük feltétele volt, hogy értsék a környező világuk rendjét. Függtek a környezettől: nem tekintették alacsonyabbrendűnek a zsákmányukat vagy a gyűjtött növényeket, de nem tekintették magasabbrendűnek a rájuk vadászó nagyvadakat sem. Lelket és tudatot feltételeztek az élet szereplőiben, magukat a rendszer részének tekintették, a fennálló rendet pedig öröknek, legalábbis az ember számára megváltoztathatatlannak.

A mezőgazdasági forradalom változtatott ezen a felálláson, forradalmat hozott a vallásban is. A mezőgazdaságból élő ember uralta és manipulálta a birtokán élő, és így a hatalma alá került növényeket és állatokat. Bezárta, erőszakkal szaporította, szelektálta őket, erejüket munkára használta. A környezet egy része az ember tulajdona lett. Új isteneinek változott a szerepe: az embernek alárendelt lények egészségére, szaporodására, az évszakok, az időjárás ciklikusságára, a munka eredményeire is kellett már figyelniük, és ezért cserébe a földművestől áldozat formájában elkérték terményeinek, állatainak egy részét. Sok ősi mitológia egy szerződés, melyben az emberek örök elkötelezettséget fogadnak az istenek egy csoportjának, cserében az állatok és növények, a világ feletti uralomért. Az emberek tere is kitágult. Országok alakultak, szélesedett a kereskedelem, az addigi helyi, speciális szellemi lények ereje már kevésnek bizonyult, nem elégítették ki a szükségleteket. Erősebb istenek kellettek, akiknek hatalma már egy országra terjed ki. Ez vezetett a politeizmushoz.

Az új istenek már univerzális erőket, általános jelenségeket testesítettek meg. Egyik az eső, a másik a háború, a következő a termékenység felett uralkodott. A művészetek ágakra bomlása, a mesterségek elkülönülése magukkal hozták a fogalmak isteni megfelelőit, így lett ura vagy úrnője a szépségnek, a bölcsességnek, a sarukészítőknek, ácsoknak, fegyverkészítőknek. Ám az animizmus nem tűnt el a politeizmus megjelenésével. A démonok, manók, tündérek, szellemek szerves részei maradtak a vallásoknak, de szerepük lecsökkent a hatalmas, globális erejű istenek mellett, és a hétköznapok apróbb igényeit elégítették ki. Segítőkké váltak, mesék és regék hőseivé, de nagyon is élő lények maradtak, akikkel kapcsolatot lehetett teremteni, és segítségüket kérni a napi problémák megoldásához. Nem tűntek el, megmaradtak a forrásokban, fákban, sziklákban, vagy a halottak szellemeként. A gyógyítás istenének bemutatott áldozat mellett érdemes volt valamit adni az erdei szent fa szellemének is, ha a gyerek megbetegedett.

Míg egy animista úgy gondolta, hogy az ember csak egy a világot benépesítő teremtmények közül, addig egy politeista már a világ és az istenek közötti kapcsolattartónak látta magát. Az ember státusza megváltozott. Ebből következően az ember az istenek alárendeltjének, de a többi teremtmény fölérendeltjének, akár urának tekintette faját. Komolyan hitte, hogy rítusai, áldozatai nem csak megszentelik a világot, de egyenesen mozgatják azt, mert az istenek az áldozatuk függvényében hajlandóak működtetni. Szentül hitték, hogy egy szertartás el nem végzése káoszba borítaná a teremtést, de még rossz elvégzése is tönkre tehetné, ezért a pap akár életével lakolt egy rítus elvégzése közben ejtett hibáért. Az eső az esőszertartást miatt hull, a Nap is a jól prezentált szertartás miatt kel fel, a halott szelleme pedig eltéved, ha a rítus nem pontos. A mai babonák alapjait itt találjuk, abban a hitben, ami szerint cselekedeteink közvetlenül hatnak a világ eseményeire. Ugyanígy hitték, hogy bűneik, jócselekedeteik is közvetlenül hatnak a világra, ezért a rossz cselekedetek globális zavart keltenek a világban, pl. özönvizet. Emberek és istenek között egy szerződés köttetett, melyet mindkét félnek előnyös betartania.

A monoteista vallások ostoba bálványimádásnak minősítették a politeizmust, és ez a vélekedés el is terjedt az úgynevezett felvilágosult emberiségben, de a sokistenhitnek is mély bölcsesség alakította ki a rendszerét. A politeista, de még az animista vallások sem zárták ki soha egy világot irányító, egyetlen és felsőbb hatalom létét. Elfogadták a démonok, sziklák, folyók, vagy éppen a világ egy-egy általános erejét uraló hatalmas istenek mögött egy egységes törvény létezését. Zeuszt uralta a Végzet (Moira) vagy a Chaos, az északi isteneket a Ragnarök, a hinduk számtalan istenét Brahman, és mindről elmondható, hogy akármekkora is volt egy isten hatalma, mind valami titokzatos, sötét eredetből származott, valami zavaros, rendezetlen ősi, embertelen helyről, melytől félt, és ami felett nem uralkodhatott. Egyik szerepe a fő- és mellékisteneknek is éppen a zavaros, ősi erők szabályozása, rendezése volt, amiben aztán az ember, mint teremtmény, már megjelenhetett. A monoteizmustól való különbség, hogy a panteon kisebb-nagyobb isteneivel ellentétben ennek a főisten felett és mögött álló hatalomnak nem voltak érdekei. A végzethez, a Káoszhoz, Brahmanhoz felesleges imádkozni, mert érdekektől és előítéletektől, vágyaktól mentesen ennek a rettenetes erőnek mindegy volt, mi történik az emberrel. Nem lehetséges kapcsolatba kerülni vele. A világot mozgató istenek és az ember egyaránt elfojtott rettegéssel viszonyultak hozzájuk, és az emberek bíztak benne, hogy áldozataikból elég erőt nyernek isteneik, hogy azt a legnagyobbat távol tudják tartani.

Egyes szentek, remeték minden korban végül ehhez a háttérből irányító legnagyobb hatalomhoz fordultak, de ők mindig kevesen voltak. Az univerzumot irányító végső titokhoz igazodva lemondtak vágyaikról, elemi szükségleteikről, és elfogadták a lemondással járó következményeket, a szegénységet, nélkülözést, számkivetettséget. Ebből a perspektívából minden földi élet és törekvés kérészéletű. Sem régen, sem most nincsenek tömeges követői e felfogásnak. A többiek, a szinte összes ember azonban nem tudott mit kezdeni egy érdek és vágy nélküli erővel, ezért anyagi és spirituális életének problémáival, kérdéseivel a különböző erejű és feladatú istenekhez fordult. Mivel az ilyenek hatalma részleges, nem terjed ki mindenre, ezért híveikhez hasonlóan érdekeik, előítéleteik és céljaik voltak. Lehetett velük egyezséget, szövetséget kötni, és áldozatokkal manipulálni. Egészséget, bő termést, a háborúk megnyerését kérhették tőlük.

A sokistenhit, a politeizmus teljes vallási toleranciát tett lehetővé. Bármennyi isten elfér az égben a nagy, titokzatos, háttérben irányító, de semmibe be nem avatkozó teremtő árnyékában. Egy politeista nem értette volna az „eretnek” és a „hitetlen” szavak jelentését. Egyetlen birodalom sem indított hódító háborút, hogy isteneit új vidékeken terjessze el, mindössze elvárta a legyőzöttektől, hogy tiszteljék az ő isteneit is. Az új templomok a régi mellé épültek, a régi panteonba bevitték az újak szobrait is. A rómaiak a keresztényektől sem várták el, hogy szakítsanak új megváltójukkal, viszont elvárták, hogy tiszteljék a birodalom régi isteneit, ezzel kinyilvánítva politikai lojalitásukat. Mikor a keresztények erre nem voltak hajlandóak, üldözni kezdték őket az ellenzéki politikai hozzáállásuk miatt, mert veszélyt jelentettek a birodalom egységére. De ezt is félgőzzel tették: 300 év alatt négy keresztényüldözési hullám zajlott, néhány ezer áldozattal. Később a már államvallássá lett kereszténység alatt maguk a keresztények egy-egy év során jóval többet megöltek maguk közül, gondoljunk csak a katolikus és protestáns háborúkra. Egy politeista vallás istene, akárcsak népe, nem törekedett lehetőségein túli hatalomra, megelégedett az elégséges áldozattal, és ha hívei elfogytak, csendben maga is elenyészett. Egy monoteista vallás istene viszont képtelen megférni a többi istennel. Legközelebb őket tekintjük át.

Folytatjuk a szöveg elemzését, természetesen szakirodalom felhasználásával, de saját értelmezésünkkel kiegészítve. Nem azért egészítjük ki, mintha értőbbek lennénk, mint a Szútra tudós elemzői, hanem mert mind magunkba zárva élünk, és csak saját értelmünkön keresztül szemlélhetjük a mélységes Dharmát. A bejegyzés első fele inkább saját értelmezés, második fele inkább hagyomány.

Nagyon nehéz téma következik, mely szavakkal át nem adható. Kérem olvasóim türelmét és fokozott figyelmét.

„látja, az öt alkotórész mindegyike üres”

Az üresség fogalma a mahájána buddhizmus legnehezebb megérthető tanítása. Először mindenki félreérti. Talán kötelező is számtalanszor félreérteni értelmének megfejtése közben, hiszen az egyik lényege, hogy lepattan róla az értelem és a fogalmi gondolkodás. Szavakba nem foglalható, el nem magyarázható. A gyakorló ezt megérezvén elengedi a meghatározást, és a ködös, misztikus, titokzatos tartományokba utalja az üresség gondolatát. Végső igazságnak, általános világmagyarázatnak, fokozhatatlan bölcsességnek kezdi tekinteni, ami a következő tévedés, hiszen újra csak fogalommá, eredménnyé nevezi ki az ürességet. Akár mindennek, semminek vagy a középútnak tekintjük, ugyanúgy nem jutunk közelebb lényegéhez, sőt, ha a lényegét keressük, szintén csak egy helyben toporgunk. Mi hát az üresség? Nem tudom megmondani, szerencsére, mert ha azt hinném, képes vagyok elmagyarázni, gyanúsan tekintenék magamra. De azért van egy megérzésem, mert van saját buddhizmusom.

A saját megfejtésem szerint az üresség a kizárólag viszonylatokban megjelenő és megnevezhető, sőt a kizárólag viszonylatokban létező világ (nevezzük szamszárának) ellentéte, tehát a tökéletes viszonylagosság-mentesség. A viszonylagosság-mentesség függés-mentességet is jelent. Az ürességet látják a megvilágosodott buddhák, mert az ürességben a dolgok nem a többihez képest léteznek, hanem olyanok, ahogyan valójában vannak. Ez lenne a buddhai látásmód lényege. Az ilyen létezés a nemtudás-alapú, egymásba fonódó, egymástól függő létezéssel ellentétben

- nem-megjelenő, mert a nemtudás-alapú lények számára a dolgok nem úgy látszanak, ahogyan valójában vannak, hanem függésben, tévesen énnek tekintett lényük szűrőin keresztül;

- nem-megnevezhető, mert a nemtudás-alapú lények csak a viszonylatokban eléjük táruló világot látják, azokban tévesen formákat azonosítanak, hogy eligazodjanak, majd ezeknek nevet adnak, hogy mozogni tudjanak;

- nem-létező a nemtudás-alapú lények számára, mert függések, név és forma nélkül az ürességet nem is észlelik.

Tehát az üresség viszonylatok és függés nélküli, amiből két dolog következik:

- teljesen üres, ezért hívjuk ürességnek, mert nincs benne olyan, ami a nemtudás-alapú lények szerint valami, tehát semmiként, üresként azonosítjuk;

- tökéletesen tele van, mert amiben nincsen a nemtudás-alapú értelmezés szerint semmi, abban az összes lehetőség benne foglaltatik, abban bármi lehet, tehát végtelen lehetőséggel bír: multipotens.

Tehát az üresség a mindenség, ami nem nyilvánul meg a keretek között, mégis maga a megnyilvánulás.

Nézzük meg most az ürességet a hagyomány egyik értelmezése alapján a saját buddhizmusunk fényében, a saját módszerünkkel. Az üresség megértése a bölcsesség egyik útjának megértését is jelenti. Az üresség multipotens, tehát végtelen fajtája, megjelenése lehetséges, de nézzük meg az öt fő csoportját:

- Érzéketlen üresség: Hiányzik az érzékelés, tehát a lelki, szellemi vagy anyagi környezet egy területét a lény nem érzékeli. Ez az általában tapasztalt üresség, ami az érzékelő számára semminek, hiánynak tűnik fel, és ezzel könnyen össze is keverheti. Valójában adott rész nem üres, csak a lény számára elérhetetlen, érzékelhetetlen. A magából kiinduló, énjét a valósággal összekeverő ember az érzéketlen területeket hajlamos lehet semminek, nem létezőnek nyilvánítani, és téves következtetéseket levonni.

- A megsemmisülés üressége: A lény érzékeli a környezet nevezett részét, de mikor azt már nem látja, nem érzi, mikor elveszíti, akkor azt megsemmisültnek tekinti. Azt vallja, hogy a halállal a dolgok és a lények megsemmisülnek, hiszen többé nem érzékelhetőek, formájuk felbomlik, nevük eloszlik, tehát halottak, semmik. Azt is vallja, hogy ami volt, de már nincs, vagy ami lesz, de még nincs, az semmi. Az ilyen érzékelő az időbe, a térbe és saját korlátai közé szorult. Nem állítjuk, hogy az éppen nem létezők valahol vannak, csak azt, hogy az üresség multipotens, végtelen-lehetőségű, továbbá az érzékelés illúzió-természetű, tehát nem jelenthető ki biztosan, hogy az éppen nem érzékelt az semmi, és ezért üres.

- A megvizsgált dharmák üressége: Az így vizsgálódó ember a dharmákat dharmáknak, dolgoknak és jelenségeknek látja. Érti, hogy a formákat nem jól érzékeli, érti az illúzió-természetről szóló tanítást, de azt vallja, hogy a káprázat mögött van egy állandó valóság. Az ürességet úgy érti, hogy az általa érzékelt dolgok és jelenségek nem olyanok, és igyekszik meglátni a dolgokat úgy, ahogyan azok valójában vannak. E valódi létezésen viszont nem az üresség-természetüket érti, hanem végre valódi, örök dharmákat feltételez.

Az így gondolkodó gyakorló képes az élet és halál, tehát a változás, a mulandóság fátylán átlátni, de mögötte lényeget és végső értelmet keres, mert még nem érti a változás ürességét; véget vet a körülhatároltságnak, ezért tudata végtelenné tágulhat, de még nem látja a körülhatároltság, a tudat, a végtelen, a tágulás ürességét. Nem látja, hogy a „változás”, a „mulandóság” és az „üresség” is csak fogalom, csak gondolat.

A szentség és belátás legvégső fokozata is még csak szentség és csak belátás, tehát nem az üresség bölcsessége. A nemtudás nem szűnik meg a legnagyobb tudástól; az üresség nem szűnik meg attól, hogy töltünk bele valamit.

- A testi-dharma üressége: Egyes bölcs megvilágosodottak tapasztalatot szereznek a valódi ürességről, de még érzékeikkel és tudatukkal, ezért az a tudás még nem teljesen tiszta.

- Igazi üresség: A csodálatos létezés elmélyedésében a gyakorló látja, az öt alkotórész mindegyike üres. Nem keresi az Ösvényt, mert kívül nincs mit keresni; az Ösvény a saját természetében található. A saját természetének bölcsessége a tökéletes megvilágosodás, és nem kell sem kívül, sem belül a valóságot keresnie. A nemtudás megszűnésével a szenvedés is megszűnik, mert e kettő ugyanaz: ahol az egyik van, ott van a másik is. A nirvánát nem kell elérni, mert a nemtudás és a szenvedés megszűnésekor a gyakorló a nirvánában találja magát.

Aki ezt nem érti, az fut a tudás után; vizsgálja a dharmákat, osztályozza a jelenségeket, hajszolja a bölcsességet, szaporítja a nézeteket. De a „tízezer dharma visszatér az egybe, az egy visszatér az egységbe”; aki végre a saját természetére figyel, megérti az ürességet, és bölcs lesz, mert természete mindig is bölcs volt. Úgy működött mindig, ahogyan éppen működnie kellett, a dolgok mindig olyanok voltak, amilyenek valójában; semmit sem kellett soha megfejteni. A saját természetünk mindig buddha-természet volt; ha változnia kellene, sosem érhetné el a célját.

A világ dharmákból épül fel, de a dharmák üresek, ezért a világ ürességből épül. Ezért a forma üresség, az üresség pedig forma: a formának nincs valódi és végső lényege, üresség-természetű, az üresség pedig, bár a valódi és végső lényegtől mentes, mégis formát alkot. Az üresség nem valami, és nem semmi, mégis működik, mert Van.

Minden érzékelés és létezés valamilyen buddha-természet. Az „én” fogalma nagy titok, de az tudható, hogy érzékeli környezetét és önmagát, tehát bizonyosan van érzés-természete. A test, a forma érzékelhető, ezért valóságnak tekinthetjük, amíg él, és halottnak, mikor már nincs, de sem életében, sem halálában nem volt körülhatárolható, állandó, ezért csak azt tudjuk, hogy a formáknak van forma-természete. A forma-testhez hasonlóan a tudat-test is felbomlik, de tudjuk, hogy van tudat-természete. A forma és a tudat üressége tehát nem nem-létezést jelent, hanem éppen a saját természetük szerinti létezést. A forma tehát üresség, az üresség pedig forma; a tudat tehát üresség, az üresség pedig tudat. Az üresség a Vanság.

A gyakorló ellép érzékeléseitől, hogy megértse az ürességet; nem mondja, hogy „én”, nem mondja, hogy „én vagyok”, nem mondja, hogy „enyém”. Aztán ellép az üresség fogalmától, nem mondja, hogy „az üresség van”, és megérti a bölcsességet.

Harari professzor úgy fogalmaz, hogy vallásnak, működő szellemi modellnek akkor tekinthető egy rendszer, ha emberi normáknak és értékeknek egy ember feletti hitre alapuló rendszerét hirdeti. Ez igaz a teista és a nem teista (pl. buddhizmus) vallásokra is. A meghatározást elfogadom, és magam is úgy látom, mint az előző bejegyzés ötödik kategóriájába tartozó ember: a vallások az emberről beszélnek, világfelismerési képességeink aktuális állapotáról, a történelem során részben véletlenszerűen kialakult normáinknak és értékeinknek egy feltételezett, ember feletti hatalommal való legitimálásáról. Annyival egészítem ki, ami felett el szokás siklani a meghatározások során, hogy az ember által felismert és saját szavaival körbeírt, ember felettinek tekintett hatalomnak szükségképpen rendelkeznie kell Vansággal, ha az ember, mint a világ része és terméke elképzeléssel rendelkezik róla, ezért ontológiai értelemben Van, amiről a vallások beszélnek. Van, de nem biztos, hogy létezik. Ontológiai értelemben minden Van, aminek kinyilvánítása lehetséges, ám nem mindegy, hogy a kinyilvánított egy apró, pillanatnyi jelenség marad, vagy egységes rendszerré válva egy intelligens faj alapvető élményévé válik. Ez a tétel nem keverendő össze az ontológiai istenérvvel, mert nemhogy a tökéletességet, de semmilyen tulajdonságot nem társít ehhez a Vansághoz, hatalmat és felsőbbrendűséget sem.

Ma nem erről szeretnénk írni. Harari szerint a globális emberi társadalmakat három nagy erő alakította ki: a pénz, a birodalmak és a vallások. Nézzük meg, miben rejlik az utóbbi ereje, miért váltak tömegek számára vonzóvá, vagyis mi különbözteti meg őket a kérészéletű, gyenge rendszerektől. Gyenge rendszerek ma is születnek, sőt, a mai globális, információáradatban fürdő világunkban számolatlanul teremnek, ezzel együtt értékük is mintha csökkenne. Gondolok itt az ezotéria, spiritualizmus olcsó változataira, de számos egyéb szellemi kísérletre, politikai világmagyarázatra is.

Két dolgot kérek figyelembe venni ennek a bejegyzésnek az olvasásakor. Először is nem célom értékelni a szellemi irányzatokat, mert nem hiszek az ab ovo társult önértékükben, és nem is birtoklom a bölcsek kövét. Véleményem természetesen van, de arról is megvan a véleményem. Másodszor pedig ma sem, mint legutóbb, nem a fejlődés érdekel, amiben szintén kevésbé hiszek, főleg nem a hirdetett vallási eszkatológiákban, hanem azt szeretném meghatározni, hogy mitől tekinthető egy rendszer, mint elmélet, jobban kidolgozottnak, használhatóbbnak, értelmesebbnek, mint egy másik. Akár azt is mondhatnánk, hogy nem minőségi, hanem technikai értelemben vizsgáljuk meg a rendszerek fejlettségét. Fontos még, hogy bár vallási rendszerekről lesz szó, a következő szempontok minden elméleti rendszerre igazak lehetnek, tehát filozófiára, világnézetre, elképzelésekre és hétköznapi elgondolásokra is.

Álljon itt az az öt pont, ami szerintem meghatározhatja, hogy mitől életképesebb az egyik elméleti rendszer a másiknál. Úgy is mondhatnánk, mi különbözteti meg a hagymázas handabandázást, az üres locsogást az értelmes elmélettől.

1. Belső koherencia

A világ bonyolult, ezért bármit állítunk, azonnal ellenkező vagy eltérő irányú erőkbe, igazságokba ütközünk. Minél őszintébben és becsületesebben járunk el gondolkodásunk során, annál inkább. Az ellentmondó érvek megsemmisíthetik érvelésünket, de akár el is fogadhatjuk, hogy az igazság részleges, és az állítás, valamint az ellenkező tétel egymásnak feszüléséből származó paradoxonok természetesek, és a rendszer részeiként még erősíthetik is azt. Ha ezeket egy elmélet képes koherens egységbe rendezni önmagán belül, akkor rendszerré válhat. Ám nem mindegy, hogy az igazság töredékessége és a paradoxonok mennyisége és minősége miféle. A rendszert az különbözteti meg egy zagyva elmélettől, hogy idővel képes kidolgozni egy belső koherenciát, és ellentmondásait vagy feloldja, vagy a rendszer elválaszthatatlan részévé teszi. Minél erősebb egy rendszer, annál gördülékenyebben oldja fel belső diszkrepanciáit, sőt, azokat elméleteinek belső támaszaivá, kinyilatkoztatásainak igazolóivá képes fejleszteni. Az elterjedt és hosszú ideje fennálló vallások ezért is tűnnek megingathatatlannak, és ezért sem lehetséges őket szentirataik és kinyilatkoztatásaik ellenmondásaival szembesítve megcáfolni.

2. Külső koherencia

A gyenge elmélet képes magát egy ideig fenntartani, ha nem kényszerül más elméletekkel való konfrontációra, versengésre vagy csak összehasonlításra, de egy összemérés során elvérzik. A belső koherenciáját kidolgozó, elméletből rendszerré váló eszme viszont megállja a helyét a többi fejlett rendszerrel való találkozás során, és ami talán még fontosabb, olyankor nem csak fennmarad, hanem hajlandó és tud alkalmazkodni és továbbfejlődni. A fejlett rendszer, vallás nem csak alkalmas a többi vallással való összevetésre, hanem keresi és vállalja a találkozást különböző társadalmi berendezkedésekkel, államformákkal, hitrendszerekkel és egyéni elképzelésekkel.

3. Reagálás

Egy már vallásnak nevezhető rendszer először is valódi emberi igényekre épül. Ha csak tetszetős intellektuális termék, lenyűgöző szellemi építmény, nem lesz népszerű a tömegek számára. A sikeres vallások az ember lelkének legbelsőbb tartományait keresik fel, legmélyebb vágyait elégítik ki, legnagyobb félelmeiket enyhítik. A lélek mélyének is vannak céljai, leginkább túl szeretne élni, boldogságot és biztonságot keres, ezért egy hitrendszer akkor lehet széles körben elfogadott, ha ezekre rezonál. Kis kérdésekre elég a kis válasz, de a legnagyobb kérdéseinkre, melyek emberi egzisztenciánkkal függenek össze csak a leghitelesebb, univerzális válaszokat fogadjuk el, és vallásunk az lehet, ami a válaszokat képes megadni. Még a buddhizmus is, mely tagadja az önvalót, végül a lélek legbelső félelmeire és kérdéseire ad válaszokat. Másodszor pedig egy fejlett rendszer, egy vallás egyetemes emberi értékekre épül. A szeretet, a bizalom, a saját és hozzátartozóink életének az értéke a vallástalanoknak is alapvető szentségek, és ezeket egy sikeres vallásnak nemcsak tiszteletben kell tartania, de kinyilatkoztatásának pillérévé is kell tennie. Mivel minden vallás a felismert Vanságból indul ki, ezért csak akkor válhat rendszerré, ha azt nem tagadja meg.

4. Működőképesség

Egy vallás, szellemi rendszer, ahogyan a tárgyak, berendezések, eszközök is akkor szerez tekintélyt és terjed el, ha működik. Míg egy technikai újítás, egy új eszköz esetében ez a feltétel könnyen mérhető, addig egy vallással kapcsolatban már nehezebb. De nem lehetetlen. Egy működő vallás az emberi társadalmat vagy annak egy részét élhetőbbé, boldogabbá, és ezáltal lelki és közvetetten anyagi értelemben sikeresebbé teszi. Nem egyértelműbben teszi viszont fejlettebbé, demokratikusabbá, mai értelemben „emberibbé”, és nem is törvényszerű, hogy a társadalom minden tagja élvezi előnyeit. Lehet, hogy csak egy vezető réteg, vagy a papság, vagy a nép egy része válik elégedettebbé, és akár mások számára nehezebb, kegyetlenebb feltételeket teremt, de az kijelenthető, hogy változtatnia, működnie kell, hogy fejlett eszmének, vallásnak tekinthessük. Ha hatástalan, a társadalom számára észrevétlen, akkor lehet egy szűk kör számára szellemi játékszer, de fejlett rendszer nem.

5. Erő

Egy fejlett szellemi rendszernek, ami vallássá válva emberi közösségekre, társadalmakra hatást gyakorol rendelkeznie kell kikényszerítő erővel. Képesnek kell lennie olyan hatalommal felruháznia terjesztőit, hirdetőit és majd képviselőit, tehát a prófétákat, tanítókat és majd a papságát, amit a többség elfogad, és befolyásukat magára nézve kötelezőnek vallja. Megállapítottuk, hogy nem csak vallásokról, hanem minden fejlett rendszerről állapítunk meg ismérveket, és ez ebben az esetben is így van, ugyanis fejlett, hatalommal bíró rendszer lehet bármilyen ideológia. Ilyen pl. a liberalizmus, kapitalizmus, nácizmus, szocializmus, az összes vallásokhoz hasonló módszerekkel terjedő eszme is. Alapjuk, lényegük ugyanaz, tehát, mint az elején megállapítottuk, emberi normáknak és értékeknek egy ember feletti hitre alapuló rendszerét hirdetik, isten helyett pl. individuális jogokat, képességeken alapuló szabadversenyt, evolúciós előnyt, kollektívizmust téve meg emberfeletti hatalomnak, bírának, az emberiség céljának. A fejlett elméletek, mikor vallássá válnak, elveszik az embertől a határain túli birodalmakkal addig ápolt jó viszonyát, és egy érdekekkel rendelkező és önkényesen ítélő hatalom kezére játsszák, akinek kényszerítő ereje súlyként nehezedik életére, ám ezt elviseli, mert vágyai, félelmei tompulnak, biztonságérzete fokozódik, társadalmi beágyazottsága megvalósul.

Ez az öt pont. Láthatjuk, hogy a fejlett rendszerek, vallások nem lesznek egyértelműen emberibbek és kedvesebbek, mint a légből kapott, divatos, időnként félnótások vagy szélhámosok által kitalált szellemi tákolmányok. Nem csoda, hogy a koherens, rideg, az ember igényeit gyanúsan jól kiszolgáló, túl hatékonyan működő és erőszakos, ámde fejlett és tökéletes elméleti rendszerek gyakran kevésbé szimpatikusak, mint ócskább testvéreik, a hétköznapi, sekélyes világmagyarázatok, politikai mozgalmak, olcsó ezotéria és együgyű spiritualizmus. Érthető, hogy minden fejlett rendszernek szüksége volt térítésre, és nem az emberek tömegeinek elméjéből pattantak ki önmaguktól. Ezért csak egy dolgot tanácsolhatok, barátaim: a lelkünkből érkező indíttatásokra figyeljünk, bármelyikkel találkozunk, és ne arra, hogy miként használják fel ezeket a nemes indulatokat a tételes eszmék és vallások. Azt tudom csak mondani, amire Jézus és Buddha is tanított: a szívünkre figyeljünk, mindig a szívünkre. Mindig tévedni fogunk, de a mértéke nem mindegy. Ezen a helyen szokatlanul, de most egy popkulturális szövegből idézek, mert legalább annyira visszaadja a lélek útkereső fájdalmát, mint a magas irodalom alkotásai (Republic: Fényes utakon):

„Árva szívem annyira fáj,
Éget a bánat, mosd el szél, zivatar,
Őrizz engem ezen a világon,
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom.”

Az emberek a vallások tanításaihoz különbözőképpen viszonyulnak. Nem arra gondolok, hogy vallásosnak, nem-hívőnek vagy ingadozónak jelentik ki magukat, esetleg több vallás darabjaiból illesztenek összes egy személyes elképzelést, amit aztán hitnek, eszmerendszernek neveznek, hiszen e kijelentések mögött gyakorta nincsen megalapozott szellemi munka, elhivatottság, és sokkal inkább felelősek értük a divatok, a család és a környezet, mint az emberek valódi meggyőződése. Jobban érdekel a demonstrált világnézetek helyett a valós viszonyulás, a lélek attitűdje a nagy vallások igazságaihoz. Számtalan módon lehetséges kategorizálni e hozzáállásokat. Mi ma öt kategóriát állapítunk meg.

Nagyon fontos, hogy mindegyik viszonyulás egyenértékű. Természetesen sem emberi minőségre, sem más, az egyénre vonatkozó tulajdonságra vonatkozó következtetés nem vonható le az egyes kategóriákba való tartozásból. A kategóriák nem fejlődési utat írnak le, nem egymásra következő, egymást meghaladó szintek, hanem egymás mellett létező életstratégiák. Mind az öt csoportba tartozó ember lehet vallásos, vallástagadó vagy közömbös, mert most nem ezt vizsgáljuk, hanem a vallási kijelentések, a kinyilatkoztatások, vallási tételek igazságtartalmáról való véleményüket. Mások a vágyaink és az érdeklődésünk, ezért a csoportokat azért fogalmaztuk meg, hogy önmagunkkal tisztában legyünk. Még az is lehetséges, hogy sem a megváltásunk, sem a megvilágosodásunk nem függ a hozzáállásunktól, mert az egész világ, és benne mi magunk is olyanok vagyunk, ahogyan a Gyémánt szútra írja:

„Mert a múló világban minden lételem olyan:
akár egy csillag a derengő hajnalban, vagy
egy buborék a folyó felszínén, olyan:
mint a villámfény a nyári felhők között, olyan:
mint az ellobbanó lámpafény,
a futó jelenés, vagy a röpke álom.”

Tehát az öt önkényesen meghatározott kategóriába tartozó emberek hittételekhez való viszonyulásai a következők:

1. Egyáltalán nem foglalkozik vallásokkal. A kategória nem egységes, mert a spiritualitás vagy ezotéria köznapi vagy értékes, divatos vagy időtálló jelenségei megérinthetik, akár mélyebben is elmerülhet valamelyikben. Gyakran az olcsóbb, különösebb erőfeszítést nem igénylő irányzatokra figyel, azokat részlegesen gyakorolja, módszereit hasznosítja. Általában a hasznos gyakorlatok mellett foglalkozik a félrevezető, haszontalan technikákkal is, ezáltal gyakran szaporítja tévedéseit. Bár a szellemi vagy annak tűnő utak mellett ritkán tart ki, vallástalannak tűnik, de még ő is hajlamossá válhat a dogmatizmusra. Emlékeit, élményeit és életét inkább fizikai síkon éli meg, hiszen az élet valóban fizikai síkon zajlik. Dolgozik, szeret, vívja a hétköznapok harcait, és amikor az élet kiemelkedő állomásain, születésben, betegségben, szerelemben vagy halálesettel szembesülve találkozik mulandóságával, esendőségével, akkor vagy a hétköznapok megoldásaihoz nyúl, vagy egy tételes vallás eszközeit használja átmenetileg, azaz tanult szertartásokat végez. Leginkább és valójában a kézzelfogható dolgok és jelenségek érdeklik, azoknak művelője vagy akár mestere is lehet. Mivel nem mélyed el a spiritualitásban, ezért gyakran az ide tartozó emberek tévednek a legkevesebbet. A mítoszokat természetesen nem fogadja el.

2. Hétköznapi értelemben vallásos. Nem kérdőjelez meg semmit, amit vallási vezetőktől hall, szentiratokban, kiadványokban olvas. Nem mélyül el a hittanban, szútrákban, dogmában, de a misztikumban és a spiritualitásban sem, hanem elfogadja a hagyományokat, legyenek azok évszázadosak vagy egy új vallási csoport friss üzenetei. Általában szertartásos. Gyakorolhat felületesen vagy mélyen, előtérbe helyezheti az erkölcsöt, a hitet vagy a formát, ebből a szempontból mindegy, mert hozzáállását és ismereteit készen kapja. A vallást mereven követi, még akkor is, ha felületes érdeklődő, kritikája a dogma köreiből nem mozdul ki. A mítoszokat végülis nem fogadja el, mert nem alkot véleményt, nem fogalmaz meg valódi kritikát, és mivel mítoszai felcserélhetők, nem állapítható meg, mit ismer el.

3. Érdeklik a végső válaszok, az emberi létezés alapvető kérdései. Foglalkoztatja, mi végre van a földön, mi történik vele a halál után, van-e értelme az életnek. A vallások tantételeit, dogmáit ismerheti felületesen, de akár alaposan is, mindegy, mert a konkrét történeteket, kinyilatkoztatásokat és cselekményeket nem ismeri el. Jól teszi, hiszen mind a dogmatikus, mind a misztikus rétegben hemzsegnek a paradoxonok és alaptalan állítások. A szent iratokkal, lelkészek, papok beszédeivel, írásaival találkozva megállapítja, hogy gyermekmesék, egyértelmű hazugságok. Természetesen nem járt Jézus a vízen, nem váltott meg mindenkit, Noé, Jónás története nem vehető komolyan, Ádám és Éva, a hat nap alatti teremtés ostobaság és egyszerűen nem működhet, a Buddha legendáiról, és számtalan újjászületéséről szóló történet bugyuta, ezért levonja a következtetést és elveti mindet. Értelmes ember, ráadásul felnőtt, ezért bosszantja, ha be akarják csapni. Látja a tanítók emberi hibáit, az egyházak korrupcióját és bűneit, a sok együgyű mesét, ezért a maga módján keresi tovább a válaszokat, és elveti a tételes tanításokat azok képviselőivel együtt. A mítoszt és az abból eredő következtetéseket, a szimbólumokat és azok jelentését egyben dobja ki, nem fogadja el.

4. Az előző pontban leírtakhoz hasonlóan a történeteket és meséket nem hiszi el, de a mítoszokat szimbólumoknak tekinti, melyek mögött már igazságokat keres. A vallásokat a közös történeteinknek, a kultúrákat megalapozó, a társadalmakat egyben tartó nagy mítoszoknak tekinti, ezért bár nem hiszi el azokat, de elfogadja közösség- és társadalomformáló erejüket. Ezt a hatást tiszteli, az emberiség intellektuális, lelki vagy erkölcsi termékeinek tekinti. Felismeri, hogy az ember és isteneinek közös fejlődése valójában az ember világismeretének fejlődése, és az istenek vagy igazságok e fejlődés hatására lettek egyre érthetőbbek. A világot az ember elöl takaró fátyolt szerinte nem felsőbb hatalmak húzzák félre, hanem az ember maga tekint mögé. Ezt a képességünket az ember javára írja vagy isteni, kozmikus segítséget feltételez mögötte. Az ember – istenkép – kultúra hármasát közös produktumnak, az ember történetét fejlődésnek tekinti, és általában célzatosságot lát benne. De lehetséges, hogy nem tekinti fejlődésnek, és úgy tartja, hogy az ember akár boldogabb is lehetett a pretársadalmi korokban, mert hiába kényelmesebb az élete, de a változás elvette értékeit. Szerinte viszont az bizonyos, hogy a globális társadalommá fejlődés feltételei a közös mítoszok, a vallások, melyek ettől a ténytől még nem válnak igazzá. Kulturális érdeklődéstől hajtva foglalkozhat velük, de mellőzheti is ezeket. Az így gondolkodó ember végülis nem fogadja el teljesen a mítoszokat.

5. Felismeri, hogy a mítoszok szó szerint nem igazak, de belátja, hogy az ember tudata, intellektusa kizárólag képekben, formákban, viszonylatokban képes gondolkodni, melyeknek nevet ad, aztán szavakkal fejez ki. Felismeri, hogy az ember gondolkodási korlátainak semmilyen hatása nincs a valóságra, mert a folyamat egyirányú: a valóság hat az emberi tudatra, mely a maga korlátozott módján ismeri fel és nevezi meg azt. Ráébred, hogy gondolatainak eredeti mozgatója, felébresztője nem a személye. Látja és elfogadja, hogy nem teremt, nem forrása semminek, de még csak nem is értője és megfogalmazója, még csak nem is elkülönült egység, hanem maga is a folyamat átmenetileg létező része. Ezért tudja, hogy a vallások szava, a kimondott igazságok, közös mítoszaink egyfelől nem tartalmaznak sem végső, sem részigazságot, nem teljesen koherensek, de mégis igazak. Igazak, mert az ember képtelen nem igazat szólni, mert nem képes olyasmiről beszélni, ami nincs, aminek nincs Vansága, mert amire gondolni bír, az biztosan Van; hiszen az ember nem eredet, nem forrás, nem teremtő, csak egy többé-kevésbé tehetséges figyelő, aki a már létezőről fogalmaz meg tökéletlen megállapításokat. Az ember a maga korlátozott módján mindig a valóságról beszél, mert abból nőtt ki, nem tud kívül kerülni rajta. Történeteinek fejlettsége nem a világ természetébe nyújt betekintést, hanem az emberbe, aki alkotója, tárgya és alanya saját meséinek, melyeket mindig is saját magáról mesélt önmagának. Az ide tartozó ember a hit és hitetlenség hamis dilemmájából kilép, és korlátait elfogadva igyekszik szemlélődő képességét fokozni. Fel sem merül, hogy a mítoszokat elfogadja vagy elutasítja, mert felismeri, hogy az egész felvetés értelmetlen.

Elkezdjük a Szútra szövegének vizsgálatát. A Szútra a 89. bejegyzésben megtalálható. Természetesen használunk szakirodalmat, de igyekszünk a saját buddhizmusunknak megfelelően értelmezni a tanítást. Nem ismerjük a válaszokat, de bátran állítunk, mert úgy látjuk, hogy az elméleti rendszereket amúgy sem az eldönthetetlen igazságtartalmuk, hanem belső koherenciájuk és a környezettel való kölcsönhatások során minél jobban megőrzött egységük minősíti.

„Avalókitésvara bódhiszattva a mély meghaladó bölcsességben időzvén”

Avalókitésvara nevének egyik jelentése az „egyszerűség”. Egyszerű, de nem ostoba, egyszerű, tehát nem bonyolult, nem ingatag, kizökkent, összetett, vagyis nem dukkhával terhelt. Annyira egységes, hogy minden aggodalom és akadály nélkül képes létezni, semmi sem gátolja, ezért ő jelképezi a mindig a jelenben gát nélkül szemlélődő egyszerűséget. Tökéletesen képes befelé ragyogni, ezért tökéletes a ragyogása kifelé is. Nagy titok: ahhoz, hogy valóban önmagunk lehessünk, nem lehetnek téves gondolataink, nem hordozhatunk nemtudást. Amíg van bennünk tévedés, vagyis bonyolultság, addig nem önmagunk vagyunk, hanem magunk is csak tévedés. Amíg nem vagyunk egyszerűek, amíg a gondolataink tévesek, addig nem vagyunk itt, ezért akit önmagunknak nevezünk, az nincs is. Ha a gondolatainkban nincsen tévedés, akkor önmagunk vagyunk, akkor itt vagyunk. Ennyi az egész. Egy bódhiszattva ezt testesíti meg, ezáltal világosítja meg az érző lényeket, nem pedig meggyőzéssel.

A bódhiszattva minden dharmát ért, pedig nem tud semmit. Azért érti őket, mert olyan, mint a dharmák; nincs olyan dharma, ami nem olyan, mint ő. Tisztaságával nő a megértése, ezzel együtt növekszik a szellemi fénye, megértésével pedig együtt nő tisztasága. Minél tisztább és ragyogóbb, annál inkább van, azzal együtt nő a vansága. Amíg nem ért, csak báb, csak szolga, csak „pengő érc és zengő cimbalom”. A bódhiszattva nem tesz olyat, ami zavaros.

A bódhiszattva rendelkezhet képességekkel, de az is lehet, hogy nem. Lehet bárki, lehet bármilyen, kívülállók számára még zavaros is, lényét nem a viszonyulások határozzák meg. Nem ragaszkodik még bódhiszattvaságához sem. Fénye nem világosság, nem érzékelhetőség, nem perzsel, csak állapot. Kimozdíthatatlan, de nem a súlya vagy az ereje mérhetetlen, hanem az egyszerűsége; ami nem ragaszkodik a helyéhez, az kimozdíthatatlan. Mindent tud, de nem azért mert az összes ismeret birtokában van, hanem mert nem mozdítja ki többé tudatlansága.

A bódhiszattva helyett inkább gyakorlót írok. Hétköznapi embert, amilyenek vagyunk, a bódhiszattva pedig az eszmény, amit el szeretnénk érni. Egy gyakorló arra törekszik, hogy semmi ne mozdítsa ki, valóban semmi, de leginkább a hívságok ne, melyeket napestig lehetne sorolni, de álljon itt tíz jellegzetes:

- dicséret: akár kívülről érkezik, akár önmagából, kerülje az eredményeiben és érdemeiben való fürdőzést;
- gúny: akár őt gúnyolják, értékelik, akár gyakorlását, ne ingassa meg, de is tekintse mások ostobaságának, hiszen a vélemény és ítélet csak jelenség, az élet harciasságának velejárója;
- gőg: de ő se gúnyoljon másokat értetlenségük vagy véleményük miatt, ne helyezze magát mások fölé, mert a gőg veszélyesebb mindennél;
- szenvedés: ha a gyakorlás fájdalom és lemondás, akkor a szellem és a test megfeszített, ezért semmit nem tanul, majd idővel fellázad;
- boldogság: ha eredményeibe ragadva örömébe süpped, jobban állapotába ragad, mind a mézbe hullott bogár;
- előny: ha az anyagi, szellemi előnyt vagy a hatalmat keresi, eltéved és zavarodottabb, mintha nem is gyakorolt volna;
- biztonságérzet: aki fél, az menekül, aki menekül, az biztosan nem érhet menedékbe, főleg nem lehet önmaga menedéke;
- rombolás: senki nem építkezhet mások romjaiból; nem áll sokáig a törmelékből összehordott vár; nem vehetjük el másoktól a saját helyünket;
- nyereség vagy veszteség: aki haladni akar, vagy úgy érzi, megfeneklett, aki előre szeretne jutni, vagy fél a megrekedtségtől, az könnyen lehet, hogy még el sem indult;
- megvilágosodottság-érzés: ha úgy érzi, hogy minden szükségeset tud már, akkor vagy tanuljon még, vagy felejtsen el mindent.

A bódhiszattva, vagyis a buddhista törekvő a mély meghaladó bölcsességben igyekszik időzni, azaz gyakorol. Gyakorlása mély, hiszen a mély bölcsességet célozta meg. Mély, tehát nem felszínes. A felszínes gyakorlás nem biztos, hogy léha, felületes: azt is jelentheti, hogy nem jól gyakorol, vagyis a megértés helyett ismereteket halmoz, érvel, ítél, mérlegel, nézeteket alakít ki, ezáltal egyre jobban belegabalyodik tévedéseibe, mit a pók vergődő áldozata a hálóba. Millióféleképpen lehet rosszul gyakorolni, a jó módszer sokkal kevesebb. Sajnos nem létezik egyértelmű, könnyen átadható recept, ezt még a buddhák sem tudják átnyújtani nekünk, és hát nem is tudnánk mit kezdeni vele. Nekünk kell rájönnünk, és csak akkor lehetünk biztosak a módszerünk helyességében, ha átvitt minket a túlsó partra. A bölcsességet, a csodálatos pradzsnyát is lehet felszínesen használni, ezért kell mellé a páramitá, a tökéletesség. Ráadásul az üresség, a megvilágosodottság keresése is lehet csapda és kötelék.

A gyakorló túlléphet a forma-dharmákon, a névvel és formával rendelkező jelenségeken, melyek közös tulajdonsága, hogy feltételesek és viszonylagosak, és átléphet a tudati-dharmák tanulmányozásába. Hiheti, hogy jó úton halad, és igaza is lesz, de a csapda itt is a megelégedettségben rejtőzik: a tudati-dharmák még mindig jelenségek, felmerülnek, kötöttek, helyük és idejük van. A forma-dharmák az öt halmazból az első, de a négy másik halmaz hiába tudati-dharma, azok is kötnek. A kimozdíthatatlan gyakorló semmihez sem ragaszkodik, ezért kimozdíthatatlan.

A buddhizmus fő gondolata a dukkha, amit részben tévesen, részben helyesen szenvedésnek fordítanak. Ahogyan a krisztusi szeretet-eszme is kozmikus értelemben a mindent átszövő és mozgató egyetemes erő, de hétköznapi értelemben az emberek közötti szeretet-érzés, úgy a dukkha is egyfelől a világot uraló és létrehozó szabálytalanság, kizökkentség, tökéletlenség, másfelől a primer fájdalom, gond és szenvedés. A dukkha a Négy Nemes Igazság első igazsága és lényege; kimondja, hogy van dukkha (17. bejegyzés). Valami vanságának a feltétlen állítása nagy szó egy olyan vallásalapító részéről, aki minden jelenség magavalótlanságát hirdette. A szenvedés, a kizökkentség alaptörvényként való megnevezése miatt a buddhizmust gyakorta negatív, pesszimista vallásnak nevezik. Sokan e miatt kerülik, mert félnek a szomorúsággal, a kilátástalansággal, szenvedéssel való foglalkozástól, és reményt, megoldást keresnek az élet nagy emberi problémáira. Pedig a buddhizmus nem pesszimista, nem optimista, hanem realista. A világ ember által megismerhető végső igazságait tárja elénk, az elérhető legvégső határokat járja be. Az útközben fellelt igazságok pedig számunkra paradoxonok, olyannyira nem ránk szabottak, idegenek, hogy az ember, akire a világ törvényei mégiscsak vonatkoznak, megdöbben és felnevet. Rájön, hogy alig múlik rajta valami, és az örvénylő létezésnek leginkább csak derűs szemlélője lehet, ha kedélyét, életörömét és egészségét meg akarja őrizni, és ha nem akarja döbbenetét és félelmét élethazugságokkal elfedni. Buddhista gyakorlóként ráébred, hogy egyetlen igazságot sem képes teljes mélységéig megérteni, nemhogy kifejezni vagy megvalósítani, ezért csak annyit tehet, hogy igyekszik meghatározni, mi nem tartozik a vizsgált jelenséghez, dologhoz vagy igazsághoz. Ha már megnevezhetetlen, hogy „mi az”, akkor legalább azt jelöljük meg, hogy „mi nem az”. A pozitív állítások végül mindig védhetetlenek, és csak a tévedéseket szaporítják, a nézetek szövevényét bonyolítják, a nemtudás sötétségét mélyítik el. Legyen az filozófia, vallás, hit vagy tudás, mind meginog és ledől. Persze hasznosak, a hétköznapokat érdekessebbé és jobbá teszik, a kultúrát építik, de ha a végső igazságot keressük, nem érnek sokat. A negatív állítások sem alkalmasak megdönthetetlen törvények leírására, magukban semmit sem érnek, de legalább valaminek a nem-létét, nem-igazságát, magavalótlanságát állapítják meg, melyek nagyobb valószínűséggel helyes kijelentések. Természetesen a negatív bölcsesség alkalmazásának értelme nem a tévedés kockázatának elkerülése, hanem az utolérhetetlen valósághoz való egyre közelebb kerülés.

A negatív bölcsesség mintha nem adna, csak elvenne. Ez azonban nem igaz. Bár látszólag nem teremt, nem épít, de a hazugságok, a tévedések, a nemtudás egy-egy darabkájának leleplezésével a megmaradó tudást igazabbá teszi. Elveszi a felesleget, hogy a legkevesebb felesleges maradjon. Nem állítja, hogy valamit is tud, de meghatározza, ami biztosan nem igaz. Végül a legmélyebb bölcsesség, az üresség tanítása elvesz mindent, amikbe kapaszkodtunk, amikre támaszkodtunk, amikhez kötődve szárnyaszegetten a talajon vergődtünk. A negativitás nem rossz, fájdalom vagy kárhozat, nem a boldogság és a szépség ellentéte, hanem módszer. Az egyetlen állítás, amit tisztességgel kimondhatunk.

Emberek vagyunk, és jól tesszük, ha életünk során az örömöt keressük, a szenvedést kerüljük, ahogyan nagy Tanítónk is a szenvedést megszüntetni érkezett. Elkorcsosulnánk a végtelen szenvedésben, de ugyanígy a vég nélküli örömben is. Mit kezdenénk, ha örök boldogságra lennénk ítélve? Milyen gyorsan omlana össze az emberi psziché, ha kénytelen lenne boldognak lenni? A mennyekben mikor unnánk meg a csendes elégedettséget, ami végleg magunkba és érzékeinkbe zárna? A legnagyobb gyötrelem nem a mennyek és az örök boldogság ígérete?

A trilaksanáról, a létezés három jellegzetességéről sokat írtam (28-30. bejegyzés), mert minden buddhista tanításnak az alapja. A buddhizmussal foglalkozók gyakori tévedése, hogy az alaptanításokat kezdőknek való bevezetőnek tekintik, amiket a haladó tanítványok már letehetnek, mikor úgy vélik, hogy megértették, és foglalkozhatnak a „fejlett” tanításokkal, a zennel, a tantrával. Ám a valóság az, hogy utóbbiak eszközök és utak, hogy az „alaptanításokat”, a buddhizmus velejét és lényegét egyszer megérthessük. A Buddha azért beszélt a három jellegzetességről, az öt halmazról, a Négy Nemes Igazságról, a Nemes Nyolcrétű Ösvényről már tanítói útja elején és később is gyakran, mert ezek a buddhista gondolat lényegei. Minél többet foglalkozom a buddhizmussal, annál jobban megértem mélységüket, mindenre kiterjedő, alapvető igazságukat, és kezd lefoszlani rólam a sok egyéb okosság, tudás és ismeret, melyek könnyedén válnak téves nézetekké.

Nézzük meg a három jellegzetességet, a mulandóságot, a dukkhát és a magavalótlanságot abból a szempontból, hogy miért félnek tőlük az emberek, mit okoznak bennünk. Nézzük meg, hogyan keverik össze az emberek a negatív viszonyulásaikat a negatív bölcsesség szent módszerével. Vizsgáljuk meg, milyen gondolattársítások, félelmek, érzések ébrednek az emberekben, mikor egy gyémánttörvénnyel szembesülnek, és adjunk tanácsot, hogyan lehetséges a félelemből fakadó ellenállást feloldani, hogy az igazság elfogadható legyen. Soroljuk fel a legfélelmetesebb, legnegatívabb élményeket a három jellegzetességhez kapcsolódóan, és lássuk meg, hogy nem kell tőlük félni. Lássuk, hogy a negatív bölcsesség nem negatív érzést, kijelentést jelent, hanem a felesleg elvételét, ezért az emberben ébredő ellenállás, negatív érzés nem valós, és nem a három jellegzetességről beszél, hanem a viszonyuló ember tévedéseiről.

Mulandóság

Változékonyság – Érzés: félelmet kelt, hogy nincs egy stabil és örök pont a végtelenben, amihez köthetnénk magunkat. Feloldás: képzeljünk el egy örökké stabil pontot, amitől nem tudunk elszakadni, ami soha többé nem ereszt, és lássuk be, hogy az lenne valóban rettenetes.

Megfoghatatlanság – Érzés: nem lehet megnevezni semmi állandót. Feloldás: a név és a mögötte lévő esetlegesség, nézethalmaz vizsgálatával láthatjuk, hogy a megfogni kívánt nem is létezik.

Megbízhatatlanság – Érzés: ami folyamatosan változik, arra nem lehet építeni. Feloldás: minden külső erő csak illúzió, az ember képzeletének terméke, de lehetünk önmagunk menedéke.

Kilátástalanság – Érzés: az élet és a jövő tervezhetetlen, ha semmi sem örök. Feloldás: annyi esemény, veszteség ér minket, legvégül a halál bizonyosan mindent eltöröl, de szerencsére, bár a múlt és a jövő nem létezik, a jelen a miénk, és ez minden pillanatra igaz.

Értelmetlenség – Érzés: ha semmi sem változatlan, akkor minden emberi cselekvés felesleges. Feloldás: itt és most hatni, segíteni és jobbítani tudunk, a jelen szenvedését csökkenthetjük, és végül is minden pillanat egy-egy jelen.

Bizonytalanság – Érzés: magunkban és a környezetünkben sem bízhatunk, mert minden megfoghatatlan. Feloldás: a bizonyosság keresése csak rémült kapaszkodás, bátran az áramlatba merülhetünk, mert eddig is azt tettük, ha nem is voltunk a tudatában, és mégis élünk.

Veszteség – Érzés: ami elmúlik, örökre elveszítjük, és e törvény szerint minden tulajdonunkkal, szeretett lénnyel ez fog történni. Feloldás: soha, de valóban, soha semmit nem birtokoltunk még, mert megnevezni sem tudtuk, nemhogy magunkhoz kötni, ezért el sem veszíthetünk semmit soha.

Végtelenség – Érzés: minden állandóan múlik, változik, ez a folyamat megállíthatatlanul örökké tart, nincs benne helyünk. Feloldás: a végtelen, a véges csak egy szó, és mivel kezdet és vég, továbbá a kettő közötti folyamat is illúzió, csak a jelen létezik, amiben otthont találtunk, amiben éppen most is otthon vagyunk.

Menthetetlenség – Érzés: a változás mindenre vonatkozik, arra is, ami kiragadhatna minket a folyamatból. Feloldás: ahová kiragadhatnának, szintén változékony, ha pedig örök, akkor fagyott és halott, ahol nem szeretnénk, de nem is tudnánk létezni.

Reménytelenség – Érzés: ha nincs örök és véges, akkor nincs egy végső pont sem, ahová érdemes lenne eljutni, amiért érdemes lenne törekedni. Feloldás: képzeljünk el egy végső, mozdulatlan, változatlan pontot, ahonnan nincs út sem tovább, sem visszafelé, és értsük meg, hogy egy ilyen pont lenne a valódi reménytelenség.

Dukkha

Szenvedés – Érzés: rossz élmények, rossz érzetek, fizikai, lelki gyötrelem, képzelt vagy konkrét szenvedés, mind osztályrészünk. Feloldás: legtöbb szenvedésünk téves vágyainkból, hamis elképzeléseinkből fakad, a konkrét testi-lelki fájdalmaink pedig idővel enyhülnek vagy megszűnnek, mert végül mindent képesek vagyunk elviselni.

Befejezetlenség – Érzés: semmivel sem végzünk, értelmetlenek a cselekedeteink, az egész életünk, és ez kínt okoz. Feloldás: igen, végső soron értelmetlen minden, ha a jövőbe helyezzük, mert sem a jövő, sem a végső értelemben vett hasznosság nem létezik, de a dolgok „tökéletlenül” is tökéletesen működőképesek a jelenben is.

Tökéletlenség – Érzés: semmi sem olyan tökéletes, ahogyan elképzeltük, ahogyan elvárjuk, ahogyan szerintünk lennie kellene. Feloldás: a tökéletesség csak egy mítosz, ráadásul meghatározhatatlan, tipikusan emberi ábránd, mely legnagyobb gőgünk és hiúságunk, és leginkább tükrözi kozmikus méretű nemtudásunkat.

El-nem-készültség – Érzés: bármennyit dolgozunk, sosem készülünk el, pedig az életünket áldozzuk néhány ügyért, és ez szomorúságot, szenvedést, reménytelenséget okoz. Feloldás: a „kész” fogalma szintén sajátosan emberi képzelgés, mely még hétköznapi értelemmel felmérve is puszta tévedés, hiszen minden csak viszonylataiban értelmezhető, a viszonyítottak és az el-nem-készültek is.

Magány – Érzés: mind a földön, mind az égben társtalanok vagyunk, mert szeretetünk múlandó, kötődéseink bomlékonyak, és végül mindig egyedül maradunk. Feloldás: születésünktől halálunkig végleg saját tudatunkba záródtunk, magányunk megtörhetetlen, mégis képesek vagyunk több-kevesebb ideig békésen és boldogan szeretni, kötődni és segíteni egymást.

Gond – Érzés: mintha az élet csak megoldandó feladatokból, munkából állna, melyeknek sosem érünk a végére. Feloldás: feladataink java részét magunknak idézzük meg, hogy elkerüljük az élet valódi kérdéseivel való foglalkozást, és ne gondoljunk a halálra, ezért lehetőségünkben áll máshogyan viszonyulni mind életünkhöz, mind feladatainkhoz.

Rend-nélküliség – Érzés: szenvedést okoz, hogy a dolgokban nincs örök és megnyugtató rend, ami megvéd minket, és eloszlatja a kilátástalanságot. Feloldás: az örök változásban nem létezhet kötött és változatlan rend, ha mégis létezne, az lenne a legborzasztóbb pokol, az elkerülhetetlen és örök, rideg rend, amitől nem menthetne meg minket semmi, ráadásul pokoliságát fokozná, hogy ránk szabott, emberi, ezért torz és embertelen lenne.

Végesség – Érzés: minden véget ér, menthetetlenül a nemlétbe zuhan, és értünk is biztosan eljön a halál. Feloldás: mint a végtelenség esetén, a végtelen és a véges is csak egy szó, mivel kezdet és vég, továbbá a kettő közötti folyamat is illúzió, ahogyan csak káprázat az élet és a halál is.

Törvénytelenség – Érzés: nincs isten, nincs örök törvény, amibe kapaszkodhatnánk, hogy a mennyekig emeljen. Feloldás: ha lenne egy örök isten, aki feltételeket szab és ítél, kinek döntése megfellebbezhetetlen, büntetése örök, a jutalmat ő szabja meg, hát mind inkább a felmentő halálért könyörögnénk.

Örökkévalóság – Érzés: mégis létezik egy felsőbb hatalom, akinek hatalmában áll a szenvedést örök időnkre ránk mérni, egy bíró, egy erő, vagy csak egy érzéketlen folyamat, akinek, vagy aminek ki vagyunk szolgáltatva. Feloldás: az örök változás biztosan felold és kiszabadít, bárhová is kerüljünk, bárki vagy bármi is ejtsen rabságába, ezért szabadok vagyunk a véges és a végtelen alól is.

Magavalótlanság

Önvalótlanság – Érzés: nincs lelkem, nem is létezem, nem vagyok elkülönült létező, az életem egyszeri, el fogok veszni. Feloldás: létezem, tapasztalok, bár végső válaszokat a létezésemet firtató kérdésekre nem fogok kapni, de most és itt vagyok, ami már csodálatos és hihetetlen, tehát nincsen semmi baj.

Elszigeteltség – Érzés: nem tartozom sehová, ha nem vagyok megnevezhető, nincs lelki hazám. Feloldás: életünk során folyamatosan számtalan fizikai és lelki közösséghez tartozunk, nem is tudnánk kikerülni az állandó kapcsolódást.

Kiismerhetetlenség – Érzés: mivel én és a világ összes jelensége is magavalótlan, lélektelen, ezért mindenki idegen, még én is önmagam számára, semmit és senkit sem ismerhetek meg, elveszett minden bizalmam. Feloldás: megismerési képességeink hiányosak, tapasztalataink nemtudással szennyezettek, ezért nem is cél velük megismerni a világot, hanem inkább törekedni kell a tiszta megismerés képességére.

Üresség – Érzés: ha semmi nem tartalmaz lelki magot, akkor lényege sincs semminek, nekem sem, értelmetlen vagyok. Feloldás: a „lényeg”, a „mag”, de még a „lélek” is csak egy szó, melyek tévedéseken alapuló vágyainkon kívül nem jelölnek semmit, ám tagadhatatlanul létezünk, ami jó, és elegendő ahhoz, hogy boldogok legyünk.

Istentől elhagyottság – Érzés: ha nincs teremtőm, ha nem vagyok teremtett, istentől hazavárt lélek, akkor igazán és örökre elvesztem. Feloldás: rettegésünk az elkallódástól olyan erős, hogy képzeteket alkottunk magunkról és minket megőrző felsőbb hatalmakról, hogy aztán féljünk és függjünk tőlük, pedig a világ körülöttünk lakható, és ha nem is érezzük minden pillanatban, de most is éppen megtart minket.

Kiszolgáltatottság – Érzés: gyenge, sérülékeny lények vagyunk, betegségnek, bajnak kitettek, nem csak a felsőbb hatalmaknak, de még fizikai környezetünknek is kiszolgáltatottak, akik még lelkük isteni eredetének mítoszát is elvesztették. Feloldás: bár sérülékenyek vagyunk, de képesek vagyunk környezetünkkel harmóniában élni, boldognak lenni, adni és elfogadni, a mítoszokért pedig nem kár.

Halál – Érzés: a legnagyobb démon, a rettegett végső sötétség, az elkerülhetetlen megszűnés… mentsen meg valaki! Feloldás: felfoghatatlan, hihetetlen, csodálatosan oktalan a létezésünk, és mégis létrejött a Vanság, a világ és benne mi magunk, ezért bízhatunk, hogy az élet a létezés természete, és nem a halál.

Félelem – Érzés: a központi lényeggel, tovább öröklődő maggal, önvalóval nem rendelkező ember miben lehet biztos, ha nem figyeli és óvja az Ég, mi védi meg, hová meneküljön? Feloldás: önmagába meneküljön, mert bár nem létezik „központ”, „mag”, és a személy nem „öröklődik”, de tapasztalata, élete nyilvánvalóan Van, és akinek Vansága van, az itt és most a maga helyén tartózkodik.

Arctalanság – Érzés: nincs lelkem, önvalóm, tehát nincs nevem és formám, nincs meghatározottságom, el fogok veszni az arctalan áradatban. Feloldás: a név és a forma csak szavak, üresek, ember alkotta, jelenlegi fejlettségének megfelelő, összetákolt fogalmak, ahogyan az „én” és a „többiek” is, ezért ne ragaszkodjunk hozzájuk, élvezzük a létezés boldogságát.

Illúzió – Érzés: én magam, a többi ember, a tapasztalataim, a tapasztalt tárgyak, élők, dolgok és jelenségek mind káprázat, illúzió, semmi, csak álom és buborék. Feloldás: minden illúzió, de nem valóságukban, mert léteznek és Vanságuk van, csak nem olyanok, mint amilyennek látjuk őket, ám ez csak nevük és formájuk illúzióját bizonyítja, nem a Vanságukét.