A mentális tényezőkről (csétaszikák) már többször írtunk, leginkább a 125. bejegyzésben, de a 155. bejegyzést is érdemes lehet elolvasni. A tényezők egyike a döntés (adhimokkha). Döntéseinkért akkor felelhetünk, akkor van felettük uralmunk, ha szabad akaratunkból történnek, de a szabad akarat kérdése annyira bonyolult és messzire vezetne, hogy most nem mélyedünk bele. Feltételezzük, hogy rendelkezünk szabad akarattal, ezért a karma törvénye alól, a függőségek láncolatából képesek vagyunk saját erőnkből szabadulni, sőt a Tanítás értelmében úgy vesszük, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik menedéket véve az igazságban, szent belátást nyerve megszabadíthatjuk magunkat. Ha nem így lenne, értelmetlenné válnának erőfeszítéseink, ezért úgy vesszük, hogy döntéseinknek súlya van. Nézzük meg, hová helyezi a döntést az Abhidharma, a Felsőbb tanítás.

A belátás tíz foltja közül az egyik tag. Szükséges a szellemi belátás eléréséhez. Meghozatala a gyakorlót erővel tölti fel, és a továbbhaladását, elért eredményeit mutatja fel, de ha az eredményhez, vagy a döntés által felfedezett igazsághoz köti magát, akkor akadállyá válik. Ezen kívül a valóságelemek közül azon csétaszikák egyike, amelyek az alkalmi, továbbá az állandó, káros vagy hasznos tudatállapotokban is megtalálhatók. Ez is mutatja, hogy a döntés a buddhista törekvő életében alkalmakkor is megjelenhet, de állandóan, minden pillanatban is jelen van, és jó vagy rossz irányba is befolyásolhatja a sorsát. Előfordul még máshol is: az elmélyedés (dzshána) felépítésekor a művelet teljes uralásának harmadik fázisa. Feladata a már folyó gyakorlás folytatása, fenntartása, tétovázás nélküli határozathozatal a döntésre váró dolgokban. A döntésre való képesség még a tíz tökéletesség (páramí) egyike.

A hagyomány szerint az ébredés, a megértés értelmes döntéseinken, korlátoltságunk meghaladásán múlik, egyedül rajtunk. A külvilágra való neheztelés, a körülmények okolása csak elterelik figyelmünket és erőnket a jó döntési lehetőségeinkről, és hamis felmentést adnak. Saját felelősségünk a múltban történt cselekedeteinkre is vonatkozik. A múltat már nem lehet kijavítani, az akkor hozott döntéseink következményeit vállalnunk kell, ha tetszik, ha nem. A felelősségvállalás a buddhista tökéletességen kívül az általános emberi tökéletesség, a felnőttség mutatója is. A gyakorlónak igyekeznie kell a jelenben tartózkodni, és ha ez sikerül, könnyen megszületik benne a felismerés, hogy minden jelen pillanatban elkövetett tette meghatározza a jövőjét. Ha kellően tudatos, a jövőt jóvá teheti. A mostani pillanatból születik a következő, újra és újra, ezért minden pillanatnak és minden döntésnek súlya van. Egy buddhista, aki már tudja, hogy teljes mértékben felel magáért, értékesnek látja idejét annak minden pillanatában. Az emberi tudat állandóan rendelkezik a jövőalakítás képességével. Olyannyira, hogy kizárólag a tudat rendelkezik ezzel a befolyással. Ezt belátva minden apró döntés súlyossá és fontossá válik. A bölcsesség végül is nem más, mint okos döntések sorozata.

Minden bölcs és teljesen világos elmével, szabadságban meghozott döntés eloszlatja a pillanat karmáját. De a legtöbb nem ilyen világos, ezért a karma, és terméke, a szamszára súlya különböző mértékben az emberre nehezedik. A súly a döntés értékén múlik. A karma kauzalitás, és nagy titka, hogy minden pillanat egyszerre ok és következmény. Minden ok mögött döntés áll. Tudatos vagy tudattalan döntés, az mindegy, de véletlen nincs; legyen egy jelenség, vagy egy dolog, egy összeállás, egy következmény, vagy egy értelmes döntés, de minden ok mögött áll valami. A szamszára egyik lényege, hogy a végtelen ok mögött a legritkább esetben áll értelmes tudat, de attól még döntés indítja el az összeset. A buddhák nagy tudománya, hogy tudatuk uralja a pillanataikat és a döntéseiket.

A nem tudatosan meghozott döntés következményében az ember nem szabad. Ezért mielőtt a buddhai műveletre törekednénk, a karma ürességének belátására, és így a folyamat megszakítására, először is igyekezzünk olyan döntéseket hozni, melyek következményeiben szabadok leszünk mi, és az a környezet, amelyre hatással vagyunk. A múltunkban mindig felfedezhetjük azokat a döntéseket, melyek életünket végül kialakították. Attól, hogy döntéseinkben javarészt nem vagyunk szabadok, hogy általában sem erőnk, sem képességünk nincs a helyzetek megváltoztatására, mert a világ végtelen, hatalmas és túl erős, attól még minden döntésünk következménye minket sújt, akkor is, ha tehetetlenek voltunk. A karmával nem lehet alkudozni.

A nyugati ember a világot, történelmét és saját történetét is objektív okok sorozatának látja, sorsnak, fátumnak, melyet külső szemlélőként figyeltünk. Egy buddhista tudja, hogy a kegyetlen igazság szerint mind a közös, mint a saját történetünk szubjektív döntések sora, akkor is, ha ennek nem voltunk tudatában, vagy ha elménk még nem volt elég világos mindennek belátására. A buddhizmus odáig megy, hogy a jelen életben nem igazolható sorsot a korábbi életekben elkövetett tettek következményének is rendeli. Ez már hitkérdés, az olvasóimra bízom, elfogadja-e. Mind a jelen, mind az előző életek tetteinek következményét karmikus gyümölcsnek nevezik. Gyümölcs, mert megtermi a következményt az egyén, a társadalom, sőt az univerzum teljes közösségére nézve.

Döntést természetesen nem csak az elme hoz. Dönt az ösztön, az indulat, a vágy, a ragaszkodás, a szomj, a szeretet, minden szenv, legyen jó vagy rossz, de még a semleges, észre sem vett viszonyulásaink és alkalmazkodásaink is mind karmát fogadnak, és karmát adnak tovább állandóan. A tisztulás, a tudat világosulása a ködös elmével továbblökött okok számát is csökkenti, és egyre több fényes, nemes döntést, majd következményt okoz. A jó gyakorlók ezért olyan hasznosak a világnak vallástól és világnézettől függetlenül. A kegyelem nem az égből, nem egy felsőbb, elkülönült hatalomból ered, hanem a belénk helyezett tudat megtisztulásából.

A döntési képességünk a legbecsesebb tulajdonunk. Tulajdonképpen az egyetlen tulajdonunk, az egyetlen hatalmunk. A döntéseink vagyunk, azokból eredtünk, azok építettek fel minket. A világról minden ismeretünk a döntéseinken keresztül, azok meghozatala után tárul fel. Nem láthatunk túl a döntéseinken sem a múlt, sem a jövő irányába, azonban a döntés után lehetőségünk van a belátásra. A Mátrix harmadik részének végén Smith ügynök döbbenten kérdezi Neot, hogy miért harcol még mindig. Harcuk kozmikusan értelmetlen. Számtalanszor lezajlott már, végtelenszer ismétlődik majd az örök jövőben, ráadásul ugyanazzal a végkimenetellel: Neo, az ember, az egyén állandóan elbukik és meghal, miközben egy ügyért küzd. Ha egyszer nyerne, az sem változtatna a harc értelmetlenségén, mert a világ, amiért az életét áldozza, nem létezik, az eredmény tünékeny és viszonylagos. Smith tudja, hogy ez Neo számára is nyilvánvaló, és nem érti az ember makacsságát. Senki sem hisz a végső győzelemben, sem az örök igazságban. Smith őrjöngve kérdezi: miért harcolsz? Neo válasza megvilágító erejű. Ezt mondja: „Mert így döntöttem.”

A döntés lehetősége és szabadsága az egyik legnehezebben megérthető tanítás. A tiszta, nemes választáshoz, mint a megvilágosodás egyik tényezőjéhez való ragaszkodás nem makacsság, nem az erő bizonyítéka, nem a szabadság mérőszáma, hanem maga az élet. Ami dönt, az él, és viseli döntése következményeit, vagyis ami él, az viseli az összes pillanatának következményeit. Ha már nem dönt, ha már nem sújtja a karma, akkor a két kimenetel közül az egyik megtörtént vele: vagy halott, vagy buddha.

Mindennapi döntéseink mögött vágyak dübörögnek. A szabadságra, befolyásra, sorsunk saját kezünkbe helyezésére törekszünk, ezért igyekszünk a legtöbb helyzetben dönteni a jövőnk alakulásáról. Szeretjük magunkat sorsunk alakítójának látni, de ez általában illúzió. Döntéseink mögött nem erő áll, hanem félelem, remény, szomj, a legmélyén pedig az alapvető mozgató, az elmúlástól való félelem. Végül mindent a halálfélelem mozgat. Még a legkisebb döntésünket is az a vágy motiválja, hogy talán képesek leszünk elkerülni a halált. Még a nirvána és a megvilágosodás melletti választást is tévedésből eredő okok szülték, mert a nirvána, elképzeléseink szerint, gyönyörteli, örök, tiszta és fényes, ott halhatatlanok leszünk, ezért elérendő. A karmikus elhatározásaink okba és következményekbe ragadtak, a dharmikusak nélkülözik azokat, ezért olyan nehéz a karmikus világban megérteni a nemes döntés nagyszerű igazságát. Csak a megvilágosodáshoz nélkülözhetetlen bátor sötétbe ugrás (3., 14., 32., 49. bejegyzések) után alkalmas a lélek hősies, reménytelen, üres döntések meghozatalára, ami oktalan, értelmetlen, mert nélkülöz minden okot és nemtudásból szőtt értelmet. A reményt mindenki vinné magával a nirvánába, de a nirvánával sem lehetséges alkudni.

De hétköznapi példát is tudunk hozni arra, hogy csak a döntésnek van valósága. Vegyük pl. a veganizmust. Dönthetünk mellette azért, mert egészséges. Ez nem teljesen igaz, hiszen mindenevő faj vagyunk, és szükségünk lehet az állati fehérjére. Azért is választhatjuk, mert megmenti a bolygót. Igaz, hogy az állattenyésztés erőforrás-pazarló, de a fenntartható emberi életteret már a veganizmus sem állítja helyre. Azért is folytathatunk vegán életvitelt, hogy védjük az állatok jogait, és ne vegyünk részt az ipari mértékű, embertelen szadizmusban, amit állattenyésztésnek hívnak. De van, akik szerint ez az embernek joga, és ha ez nem is igaz, képessége tagadhatatlanul van az állatok uralására. Bármit hozunk fel érvként, lesz rá ellenérv. De tehetünk mást is; egyszerűen csak úgy döntünk, hogy nem ölünk meg másokat az élelmünkért, főleg, ha könnyen kiváltható a szenvedés a veganizmussal. Hozunk egy döntést, mert úgy akarjuk. Ilyen döntéseket hozhatunk a párkapcsolatunkban, a társadalmi kapcsolatainkban, a politikában, a gazdaságban, a fogyasztási szokásainkban, és az élet bármely területén. Meglepően sok területen csak rajtunk áll, merre halad tovább a közös történetünk.

Most, mint a „saját buddhizmus” sorozatban már megszokott, nézzük meg néhány példán keresztül, mit írnak minderről a szentiratok.

1. Először és legfőképpen a döntésről szóló buddhista tanítások közül a Nemes Nyolcrétű Ösvény második tagjáról írtakat ajánlom. Részletesen tárgyaltuk a 178-180. bejegyzésekben.

2. DN 1 Brahmajála Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója

A döntés lehet látszólag kicsiny vagy óriási, de végül mindegy. Nem a döntés nagysága a lényeg, nem a hatóköre vagy a következmény súlya. Bármekkora is legyen, csak az számít, hogy karmikus vagy dharmikus. Ha karmikus, akkor méretétől és hatásától függetlenül igaz rá a három szabály: múlandó, dukkhát teremt és nincs önvalója. Erre jó példa, amit a Buddha mond. Brahmá megteremti a világot és minden más halandót, nagyobb és szebb mindenkinél, ám léte hiába szebb és hosszabb a többiekénél, rajta is betöltekezik a törvény.

„Erre föl az a lény, aki elsőként létesült ott újra, így gondolkodik magában: ‘Én vagyok Brahmā, a nagy Brahmā, a Győzedelmes, a Legyőzhetetlen, a Mindent Látó, a Hatalom Letéteményese, az Úr, az Alkotó és Teremtő, a Legfőbb Lény, az Elrendelő, a Mindenható, Atyja mindazoknak, akik vannak és lesznek. Ezeket a lényeket pedig én teremtettem. Milyen alapon? Mert először én óhajtottam: ,,Ó, bárcsak más lények is lennének ezen a helyen!” És miután e döntést meghoztam, e lények most íme, megjelentek.’ A lények pedig, akik őutána létesültek ott újjá, a következőképpen gondolkodnak: ‘Ez kell, hogy legyen Brahmā, a nagy Brahmā, a Győzedelmes, a Legyőzhetetlen, a Mindent Látó, a Hatalom Letéteményese, az Úr, az Alkotó és Teremtő, a Legfőbb Lény, az Elrendelő, a Mindenható, Atyja mindazoknak, akik vannak és lesznek. Minket pedig ő teremtett. Mi ennek az alapja? Mert látjuk, hogy ő volt itt előbb, és mi őutána jelentünk meg itt.’ Persze, bhikkhuk, az a lény, aki először létesült ott újra, hosszabb élettel, nagyobb szépséggel és nagyobb hatalommal rendelkezik, mint azok a lények, akik őutána létesültek ott”

3. Thag 8.1 Mahákaccána – Mahá Kaccsána

A karmánk a döntéseinken alapul. Akkor is, ha nem vagyunk tudatában, és akkor is, ha nincs hatalmunk megváltoztatni. Akkor is, ha áldozatai vagyunk másoknak vagy a körülményeknek. Kegyetlenségnek hangzik. De ha elfelejtjük a fogalmakhoz, a jóhoz, rosszhoz, igazhoz, hamishoz való ragaszkodást, és pusztán a valóságot nézzük, látni fogjuk, hogy a karma nem a mi erkölcsi nézeteink alapján működik. Látni fogjuk azt is, hogy a döntés nem csak a tudatosan meghozott értelmi döntés, hanem a létezés maga, a létezés ténye. Aki létezik, az dönt, pusztán azzal, hogy létezik, és viseli a következményeket, akkor is, ha még öntudatlan, akkor is, ha a világ követ el rajta erőszakot. A létezés a döntés oka és következménye! A létezés döntés! A valóság nem igyekszik megfelelni az elvárásainknak.

„Nem lehet mást okolni,
Ha a halandó karmája rossz.
Saját döntésén múlik, ha a rosszat választja,
Hiszen a halandónak a karma a családja.

4. MN 36 Mahá-saccaka Sutta – Szaccsaka

A döntés meghatározza a jövőnket. Bármilyen boldogság, bármelyik út mellett jogunk van dönteni. A következményeket úgyis mi viseljük.

„Ekkor, Aggivesszana, felidéződött bennem, amikor egyszer apám, Szakka dolgozott, én pedig egy dzsambuszilvafa hűs árnyékában ültem, távol a vágyaktól, távol a nem üdvös minőségektől – és elértem az elemzéssel és fontolgatással kísért, az eltávolodásból eredő, örömtől boldog első elmélyedést, és abban időztem. Nem lehet, hogy ez az út vezet a felébredéshez? Ezt az emléket követve felismertem, hogy éppen ez az út vezet a felébredéshez. Ekkor elgondolkodtam, miért féljek az olyan boldogságtól, ami nem kapcsolódik a vágyakhoz és a nem üdvös minőségekhez, és eldöntöttem, hogy nem félek az olyan boldogságtól, ami nem kapcsolódik a vágyakhoz és a nem üdvös minőségekhez.”

„Nincs nem tudás, és nincs annak megszűnése, nincs öregség és halál, és nincs ezek megszűnése sem.”

A nemtudás és a tudás mélyebb megértését a buddhista hagyomány szerint a hinajána legmagasabb megvalósítottjainál, az arhatoknál („szenteknél”) nagyobb belátásra jutott pratyékabuddhák gyakorolják. Ennek része az Örök Kerék, a szamszára lényegének megértése. A függő keletkezés egy kört, egy láncolatot alkot (patittja-szamutpáda), mely egyben a születés és a halál örök körforgása is. A tudás megszerzése nélkül nincs belőle menekülés, mert mint a nemtudás, önmaga oka, önmaga karmája, és természetéből adódóan végtelen. Többféleképpen írják le, de nem a pontos megfogalmazások a fontosak, hanem a függő kör természetének megsejtése, a dharmájában való elmélyülés, hogy létrejöhessen a gyakorlóban az az erő és tudás, amivel megszakíthatja ezt az univerzális rabságot. Ne értsük félre: nem bűnből, természetellenes állapotból igyekszik szabadulni, aki a buddhaságra törekedvén igyekszik a létezés örökké forgó kerekéből kilépni, hanem a nemtudás okozta káprázatból igyekszik felébredni. A kerékben nem a bűneink, hanem a tévedés tart rabul minket, és nem a megváltás, hanem a döntésünk szabadít ki. Már maga a megszabadulás igénye is egy döntés.

A függőség köréről, ami az egyik alapvető buddhista tanítás, már írtunk, érdemes áttekinteni (38. bejegyzés). Általában az élet és a halál nagy körének tekintik, de ezen kívül a kisebb, hétköznapi cselekményekben is fellelhetjük. Egy gondolat, egy érzelem, egy tett ugyanígy születik, képződik, majd tűnik el, mint egy emberi élet. Így jelenik meg, majd oszlik el minden élettelen dolog és jelenség is, és minden élő az emberen kívül is, a baktériumtól a növényeken át az elefántokig: egy tévedésből, ragaszkodásból, mintegy hordalékként, kicsapódásként, összecsomósodásként felbukkan egy elkülönülés, egy énnel rendelkező kiválás, mely idejének lejártával szétomlik, és visszatér a nemlétbe. Majd új ragaszkodás, tévedés-alapú lerakódás jelenik meg, ami magára ismer, a világra csodálkozik, betölti az idejét, és ez a folyamat ismétlődik megállíthatatlanul a végtelen időben és térben. Az összecsomósodás, hordalékképződés hasonlatát szívesen alkalmazták, mert jól mutatja be, hogy nem ugyanaz a lény, gondolat, pillanat jelenik meg újra, hanem a valamiség, a Vanság csapódik ki mindig más arányú és minőségű összetételben, ezért nem beszélhetünk újraszületésről, csak újjászületésről.

Ismételjük át, mik alkotják a függő keletkezés láncolatának 12 tagját:

1. A nemtudás a teljes nyugalomban, a nyugvópontra jutott teljes entrópiában megjelenve zavarodottságot szül. Úgy is mondhatjuk, hogy az entrópia csökken, a rendezettség nő, és az addig nemlétben pihenő létezés egy gondolat vagy érzés körül megtapad. A nemtudás így késztetéseket, mozgást eredményez. A lény vagy jelenség, kiszakadva a nemlétből, az elkülönültség felé indul.
2. Az elindult késztetések azt az illúziót keltik, hogy a késztetést egy elkülönült értelem hozta létre. Ez a tévedés megalkotja a tudat magját, csíráját, kezdeményét.
3. A tudatcsíra kezdeti, még ködös tudatosságot teremt, és a körülötte található dolgokat és jelenségeket felismeri, majd elnevezi. Megképzi maga számára a nevet és a formát, melyek egyben a saját minőségét is jelentik majd.
4. Mivel a környezete már mind név és a forma, ezért azok visszahatnak rá, és maga is név és forma lesz, behatárolt, átmeneti, függő. A végtelen egy kiragadott, kicsiny darabjává válik, jelentősen redukálódott, torzult, apró részévé. Kialakulnak az érzékszervei, a szűk, tévedés-alapú csatornák, melyeken keresztül ezentúl a tapasztalatai megtörténnek vele.
5. A tapasztalás már a kialakult lény érintkezése a világgal, amiről nem tudja, hogy maga alkotta. Még nem hajtja a szomj, csak létezik, de már tapad, mert vágy és kötődés nélkül életképtelen.
6. A tapasztalás egyben érintkezés a külvilággal, amibe saját maga és belső világa is beletartozik. Tudata számára minden „kint” van. Az érintkezés érzeteket kelt benne.
7. Az érzetek megszülik a vágyat, a világ iránti szomjat. Az ily módon kialakult lény számára a szomj nem érzékkielégítő vágyódás csupán, hanem az élet természetes velejárója, legalapvetőbb tulajdonsága, mivel önállóan értelmezhetetlen. Ragadnia, tapadnia kell a külső és belső jelenségeihez, hogy énélményét megélhesse, létezése egyáltalán megtörténhessen.
8. A vágy kialakítja a ragaszkodást a világhoz, és a világgal szemben kialakult énképhez. Amihez nem ragaszkodik, vagy amitől nem fél, azt nem érzékeli, az számára nem létezik. Eddigre már csak az énen keresztül lát, ítél, tapasztal. Önmagába zárult.
9. A ragaszkodásai okozzák a létesülést. Ragaszkodásai adják a formáját, az öntudatát, létezésének minden átmeneti stabilitását. Ragaszkodása nem döntés, hanem létfeltétel, nélküle halott lenne, mert nem érzékelne semmit, azon keresztül ismeri fel a világot és önmagát.
10. A létesülés miatt újraszületik a szabott feltételek között, melyeket öröknek és elrendeltnek hisz.
11. A létbe lépve szembesülnie kell annak minden következményével. Boldog lesz, majd szomorú, beteg lesz, örül és szenved, tehát végigéli az életét. Aztán öreg lesz, majd az utolsó kapaszkodótól is elszakítva meghal.
12. Ha a halála nemtudás-alapú volt, akkor a Kerékben marad, és a megfelelő körülmények között valamilyen létezésbe csöppen. Addig öntudatlan nemlétezőként sodorja tovább Vansága. Mivel a Kereket csak fejlett tudat ismerheti fel, ezért a többi, az öntudatlan dolgok, jelenségek, gondolatok, érzések és az alacsonyabb tudatok a láncolat rabjai maradnak.

Mivel a Kerék forgásának oka a zavarodottság és a bölcsesség hiánya, ezért eredménye is zavaros és hiányos lesz. Az egyik zavaros életből a másikba zuhan a lény, és az egyik zavart gondolatból, pillanatból vagy érzelemből jön létre a másik. Így megy ez. A vágyak feltételekből, nemtudásból, ragaszkodásból fakadnak, hát megjelenésükkor viszonylagosak, mástól-függők lesznek, amik rettegve kapaszkodnak abba a felismert magba, mely körül kicsomósodtak, mely az életbe lépésre késztette őket. A vágy irányulhat nemiségre, hatalomra, szerzésre, vagy bármi másra, végül mind ugyanabból a gyökérből fakad, szülessen belőle ember, vagy csak egy pillanatnyi gondolat: mind az élet vágyából, az elkülönült létezés, az „én” élményének megélésére irányuló sóvárgásból sarjad ki. A vágyból gondolat, abból tett és érzelem képződik, abból újra csak vágy; önmaga erejéből a Kerék nem áll meg, a láncolat nem szakad meg.

Fontos arról beszélnünk, hogy ez miért baj? Nem baj. A nyugati ember a haláltól fél, a keleti az örök élettől. A nyugati ember rettegve istent keres, felsőbb hatalmat, akinek szolgálhat, hátha elnyeri a kegyelmét és megmenti a haláltól, a sötét semmitől. A keleti ember rettegve kapaszkodót keres, ami a végtelen, szó szerint, iszonyatosan végtelen létezésből kiragadja végre a megszabadulásba. Mindkettő a poklát szeretné elkerülni, ezért néz az Örök Kerékre irtózva. Ha nem akar, vagy nem képes megmenekülni a saját poklától, azért nem okolható. A döntés teremti meg a szabadulás igényét.

A láncolat elvileg bármelyik tagjánál megszakítható. Nem kell más tenni, csak az ellenkezőjét annak, mint amire az a tag késztet. Pl. ha nincs érintkezés, nem lesz érzet, ha nincs vágy, nincs ragaszkodás és így tovább. De a lánc megszakítása nem egyformán nehéz a különböző tagok mentén. Számunkra a legegyszerűbb a 7. tagnál, a szomj kialakulása előtt közbelépni, és a bölcsesség erejével átlátni a ragaszkodás értelmetlenségét. Az egyszerűség természetesen viszonylagos, hiszen a végső siker eléréséhez buddhává kell válni.

A gyakorlás elkerülhetetlen a sikerhez. Kevés, ha az ember tudja, hogy a Kerék végül is üres. Ha nem dolgozunk, ha nem leszünk ebben a tudásban magunk is üresek, akkor vég nélkül beszélhetünk a szabadulásról, anélkül, hogy valaha is átélnénk. A Surangama Szútra szerint „avval nem laksz jól, hogy az evésről beszélsz”.

A tizenkét feltételes ok üres. Üres, mint minden más. Üres a nemtudás, ezért üres minden következménye, üres a születés, és annak oka, üres a halál, és annak oka, és üresek a közöttük lévő képzetek, melyek mind azt az illúziót keltik, hogy a lény tapasztal, cselekszik és érez. Üres, de mégis megtörténik, ezért bár eredménye nincs, karmája van. Aki azt hiszi, hogy a láncolat valóban összekapcsolódik, a folyamat valóban lezajlik, az még nem szabadulhat, mert egy valóság ellen indul, és harcba kezd. Az első lépés békében belátni, hogy a létezés illúzió-alapú.

Nincs öregség és halál, ezért nem szűnhetnek meg: ezt meg kell érteni. Van öregség és halál, ezért nem szűnhetnek meg: ezt meg kell érteni.

A Dharma, a Buddha Tanítása azért tudott elterjedni a nép széles köreiben, mert mindennapi és személyes tapasztalatokon alapul. Megállapításai az emberek fülében ismerősen csengenek. Az az érzésük, hogy akár ők is mondhatták volna. Az eredeti Tan nem ígér isteni megváltást, égi kegyelmet, mégis befogadható, mert az ember alapvető élményei igazolják szavait. Értelemmel könnyen belátható, a mesés, hiten alapuló teológiát nélkülözi, továbbá az ember legmélyebb egzisztenciális problémáira, kételyeire ad választ. Nem nehéz a kizökkentséget, mulandóságot, a lélek gyökértelenségét, a halál abszurditását megértetni a követőkkel, hiszen a legnagyobb kérdéseink születésünktől kezdve. Persze a gyakorlók zömének belátása még hétköznapi, karmikus, és egy univerzum választja el a dharmikus megértéstől.

Ám az ilyen alapvető emberi élményeken alapuló tanítást is képtelen az ember magára vonatkoztatni, és a hétköznapjaiban alkalmazni. Csodálatos látni, hogy a nyilvánvalót ennyire ki tudjuk zárni az életünkből. A menekülésre persze szokás okokat sorolni, melyek érthetőek is, de mégis megdöbbentő, hogy a teljes emberiség szándékosan egy önveszélyes őrült módján viselkedik, és ilyen módon éli lelki, szellemi és anyagi életét. Hozhatnék pszichológia megfejtéseket, de szándékosan nem teszem. Részben, mert mostanában túlzottan is divatosak lettek, részben pedig nem szolgálnak magyarázatként, csak a tüneteket rögzítik. A végső gyökérok a halálfélelem (lásd 260-261 bejegyzések, továbbá 320., 337.), de most a felszínes, könnyebben kezelhető okokról szeretnék írni.

A Tanítások bármilyen világnézeti alapról való elfogadása tehát nem nehéz, de a felismerések gyakorlatba való átültetése már szinte mindenki számára lehetetlennek bizonyul. Az emberek nem vonatkoztatják magukra még az általuk elfogadott igazságokat sem. Ha nem így lenne, máshogyan nézne ki a társadalmunk. A mulandóságot, romlékonyságot, halált, mint lehetőséget kitolják tudatuk köreiből, eltávolítják maguktól, leválasztják személyükről. A halál és a romlás egy olyan esemény, ami mindig másokkal történik meg. Ez a reakció nem ostobaság, hanem védekezés. Ettől még gyerekes és beteges. Sokáig magam is így éltem, és az ilyen hozzáállást természetes, ösztönös szemléletnek éreztem, de aztán rájöttem, hogy kimondottan természetellenes. Nem hozom fel a korábbi korokat, ahol a születés, gyermekkor és halál természetközeli és közösségi élmény volt, mert már akkor is mesékbe, történetekbe, életörömbe és munkába fojtották az igazságok felismeréséből adódó frusztrációt. Az ember viszonyulása a valósághoz, amennyire tehette, mindig is távolságtartó, ellentmondásos volt. Ám ez erősen problémás, ugyanis a természetes hozzáállás, egy magát értelmesnek gondoló lény esetében, csakis a valóság teljes elfogadása lehet. Egy felnőtt lény nemes viszonyulása a tényekhez csak a belátás, az elfogadás lehet, és annak a felismerése, hogy az örök törvények rá is vonatkoznak, ugyanúgy, mint mindenki másra. A hárítás és tagadás kóros, melyből aztán félelem, ellenségeskedés, rossz döntések születnek.

A dharmikus belátásról gyakorta beszélnek felülemelkedett megvalósításként, mely csak kiváltságosok számára elérhető, pedig ugyanúgy, mint a megvilágosodás, az egyetlen természetes állapotunk. Nem végcél, hanem a nemes ösvényen való haladás alapfeltétele. Az igazságok elfogadásának és magunkra vonatkoztatásának elmulasztása, főleg, ha a tömegek általános attitűdje, torz társadalmakat és közösségeket, hamis célokat és rossz megoldásokat eredményez. Amilyen az ok, olyan az okozat, majd az abból kisarjadó további okok, ez a hétköznapok karmája. Mindez nem csak a lelki életünkre igaz. A hazugságra és nemtudásra épülő életvezetésből születtek a hamis, kapitalista növekedésmítoszok, a fogyasztói társadalom, az ábrándokra és vágyakra optimalizált vallások, a beteg társadalmi ontológiák, a diszfunkcionális családi és emberi kapcsolatok.

Mivel az egyének érzik, hogy a létezés gyémánttörvényeinek és következményeinek önmaguktól való eltávolítása reménytelen, ám a valóság vállalásához nem elég erősek, ezért önmagukról is ki kell találniuk hamis történeteket. Politikát, jövőt, hivatást, hobbit, szerelmet, kapcsolatokat játszanak, hogy ezek születésében, fejlődésében majd romlásában éljék meg saját mulandóságukat. Ugyanígy helyezik ki belső kizökkentségüket is világba, és ahogyan belül torz, félkész és töredezett a lélek, olyan lesz az ebből létrehozott közös világunk is. Kívülre helyezik legnagyobb félelmüket, az önvaló hiányát is, és lélektelen környezetet teremtenek, melyben, mint megannyi mechatron, már otthonosabban érzik magukat.

Az így személytelenített, függetlenített igazságok, a szembesítések, sorsfordító események bekövetkezéséig aztán kevesebb kockázattal, kisebb fájdalommal elviselhetőek. Persze a megmenekülés átmeneti, és annál nagyobb lesz a tragédia, mikor utolérnek. A külvilágban, munkában, családban, a társadalom köreiben így tapasztalhatóvá válik mindaz, amit magunkból kiszerveztünk. A csalódást, ragaszkodást, épülést, bomlást lehetséges könnyített, súlytalanított, ámde hamis formájában átélni családban, barátban, kollégában, rendszerben, hitben, eszmében, de akár csak a hétköznapok apró mozzanataiban. Az ember kiábrándulást vagy sikert érhet el, boldogságot és szomorúságot játszhat, ezt profán, testi, de művészi vagy szakrális szinten is átélheti, de az elszemélytelenítés miatt végig öntudatlanul. Bár írtuk, hogy mindez nem ostobaság, hanem menekülés, de végül a viselkedés mégsem bölcs. A kívül tapasztalt érzés és gondolat üres és értéktelen marad, mert valójában nem történik meg velünk. A valóság nem ellenség, de félreértve azzá válhat. Az öntudatlanságnak nem az a veszélye, hogy a valóság majd arcul csap, hanem a nemtudás állandósulása, eltüntetésének reménytelensége, és az, hogy végül minden cselekedetünknek és gondolatunknak az alapja lesz. A nemtudás veszélye a megvilágosodás ellehetetlenülése. Az ember érzi, hogy a létezés törvényeit nem másíthatja meg, hát igyekszik kimetszeni azokat a lelkéből, a külvilágba plántálni, hogy teljesedjenek be ott, rajta kívül, hátha így nem ártanak neki.

Persze nem működik a stratégia. A megállíthatatlan külső változások, a romlás élménye, a kapaszkodók elvesztése, a külvilág önvalóságának hiánya, az állandó kizökkentéség, nem-helyénvalóság folyamatosan, de legalább a nagy események során szembefordul a menekülővel. A tagadásban élő ember tudatára és pszichéjére pedig mindezek, minden igyekezete ellenére, hatással vannak. Persze a hárítás a nagy események során is folyamatos, de a dharmák végül áttörik a hazugság falát. Egy ennyire gyorsan változó korban, ahol az alrendszerek hanyatlása nyilvánvaló, a szembesülés nagyobb pusztítást visz véghez az elmében. A hárítás egyenes következménye, hogy bár a külső nyugalom átmenetileg nagyobb belső biztonságérzetet ad, de a gyorsan és radikálisan felbomló külvilág a belvilágot is nagyobb káoszba taszítja. Egy sérülékeny társadalomban az egyén is rendkívül sérülékeny. A tagadásban élő ember a külvilágba kapaszkodik, míg a belső világa elöl menekül, ezért minden külső romlást saját, belső romlásának él meg. Amibe kapaszkodunk, azzá válunk, és annak a sorsa töltekezik be rajtunk. Ha a külső változás nagy, akkor az, irányától függetlenül, nagy pusztítást visz végbe a tudatban is. Még a túl nagy jó is elzülleszt idővel, hát még a nagymértékű romlás.

Az ember hiába hiszi, hogy elrejtőzhet. Ha a külvilágba helyezte lelkét, menedékét, akkor minden külső törés vagy felívelés megroppant valamit a tudatában is. Minden külső bizonytalanság megrendíti az ingatag, megerősítetlen belső alapokat. A talajvesztettségre aztán további félelemmel, agresszióval, szélsőséges megoldásokkal reagál. A külső romlást, ami pedig természetes változás, és a létezés egészséges, normális működése, az egyének, a csoportok, a családok, az egész társadalom követi, de tragédiának érzékeli. A dukkha erősödik a lelkekben, pedig a külvilág csak a lét semleges törvényei szerint működik.

A széthulló külső világ, legyen az társadalmi méretű erózió, vagy csak az egyén életének hétköznapi tragédiája, sajnos nem ébreszti fel az embert, hanem jellemzően még mélyebb tagadásba, még sötétebb nemtudásba, még nagyobb tudati züllésbe rántja. Amit a nyugalmas időszakokban elmulasztott, nem tudja a kapkodásban pótolni, hiába ilyenkor születhetnének a legtisztább felismerések. Még ha az egyén képes is lenne rá, a társadalom tömegként képtelen a megvilágosodásra. A külső világ egyre kisebb részekre töredező darabjaiba az emberek egyre erősebben kapaszkodnak. Minél inkább felviláglik a törmelék látszat-mivolta, a hamisnak bizonyult illúzióvilágot annál erősebben védik, álmaikat annál erősebben kényszerítik létezésre. Mindez egyre természetellenesebb döntésekhez és viselkedéshez vezet.

Persze mindez csak egy darabig működik. A megsemmisült, vagy már elérhetetlenül mélyre hullott káprázat-darabkákat gigászi erőfeszítés elengedni. Ha nem néztek elég korán magukba, ha nem mentek végig énjük elveszett részei miatti gyászfolyamaton, még akkor, amikor illúzió-tárgyaik a birtokukban voltak, ha nem vállalták fel a megvilágosodás előtti kötelező kétségbeesést, mely a belátó megnyugvás előszobája, akkor a romló világ magával rántja őket.

Természetesen a tagadás félelem-alapú. Minden személytelenítés mélyén a halálfélelem lapul. Ha megszűnne a valóságtól való félelem, nem lenne szükség a reménytelen menekülésre. Sajnos sokszor a valóságtól való félelem az alapja a megvilágosodás iránti vágynak is, mely azonban nem az igazságot szomjazza, hanem a haláltól való rettegés egy álarca. De a nemtudást nem lehetséges a megvilágosodással felszámolni; a megvilágosodás akkor következik be, amikor már eloszlott a nemtudás.

A Nagy Tett nem a valóság megértése, aztán elfogadása, mert ez a folyamat idővel megérik az arra fogékonyakban, hanem mindennek a sejtjeinkbe építése, az elménk feltöltése, a tudat átitatása, a tudatszerkezet-változás. A cél, hogy az igazságok élő megfelelői legyünk: mi legyünk az igazság, az igazság legyen mi magunk.

A megvilágosodás védelmet nyújt a tudat romlása ellen. Leválasztja a külső világhoz fűződő talmi kapcsolatainkat, és valódi kapcsolatokra cseréli. Az igazság nem hirdeti a világgal való szakítást, az elvonulást, a menekülést. Érző lényekként használjuk az érzéseket, gondolkodóként használjuk az elmét. Az igazság a bátorságot ajánlja, sok új tapasztalatot, tiszta, ragaszkodásmentes kapcsolódásokat, az életet a halál helyett. Éppen, hogy nem elválaszt a külvilágtól, hanem végre valóban eggyé forraszt a világgal, és megszünteti az addig rejtett elkülönültségünket. A valóság elfogadása alkalmassá tesz rá, hogy menedékek legyünk. A valóságtól való kezdeti rettegést felváltja a megnyugvás, az elfogadás, majd a megértés és az öröm. A félelem dukkhát, nemtudást, illúziót és erőszakot okoz, a valóság ellenben felszabadítja a bátrakat és a bölcseket. A megvilágosodott nem a haláltól való megváltását várja. Miután elsiratta régi kis-tudatát, boldogan üdvözli új nagy-tudatát.

„Ezért az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és értelem, nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat, nincs birodalma az érzékszerveknek és a tudatosságnak.”

Az ürességben nincs forma, nincsenek halmazatok, összefüggések, egymásra figyelés, összehangolódás. Nem akar semmi semmit, nem ölt formát, ezért nem érzékel, de nincs is mihez kapcsolódni, mert az ürességben minden benne van. Mivel nincsenek, ezért nincsenek megalkotva, de nincsenek lerombolva sem. Azt mondják az értelmesek, hogy ami nem keletkezett, az nem múlhat el, ami viszont keletkezett, biztosan elmúlik, de a bölcsek tudják, hogy még a nem-keletkezetten is betöltekezik a változás törvénye, a nem-valóságosság törvénye, és lehet kizökkent is. Az ürességben nem a meglévőség üres, nem az válik meg-nem-lévőséggé, hanem az alapvető lényegiség üres. A hat érzékelés, mellyel mi rendelkezünk, a látás, hallás, íz- és szagérzékelés, a tapintás és a tudatosság nem az összes, még számtalan módon lehetséges érzékelni, de minden módon üres az érzékelő és az érzékelt is. Mondhatnánk, hogy az érzékelő képesség nem létezik, és valóban, ez a bölcsesség első szintje. Azonban a teljes bölcsesség tudja, hogy az érzékelő, az érzékelt és az érzékelő képesség is létezik, nem-létezik, létezik is, és nem is, valamint sem-nem-létezik és sem-nem-nemlétezik egyszerre. Ily módon valóságról nem beszélhetünk.

A világ pontba záródik, és a pontban bent minden megtalálható. Aztán kibomlik, az ívek kihajlanak, a húrok átívelnek és összekapcsolnak, a pontok összefonódnak, a világ felfújódik, de ettől nem lesz több, még csak nagyobb sem. Csak változik az állapota. A tér görbületei lazulnak, és csak a csomósodások mentén vonzanak tovább a megmaradt hajlások, majd a térbe belebomlanak a dimenziók. Mind érzékelhető, de nem mindegyik lény számára. A négy dimenzió leömlik a háromba, és az azt látó lények bevackolják magukat oda. Ők a négyben halottak lennének a saját fogalmaik szerint. A három leömlik a kettőbe, ahol az információ megmarad, de a háromban élő lények ott is halottnak látják magukat. A kettő leömlik az egybe, ami egy pont, egy teljes világ, és ilyen ponttal színültig csordultan tele van minden kibomlott univerzum. Az üresség mindben megtalálható, az ürességben mind megtalálható. Ezekben ezért nincs birodalma az érzékleteknek és a tudatosságnak, mert azok éppen megalkotottak, vagy éppen leromboltak.

Ezért élet és halál csak szavak. A különbség látszólagos, kivéve annak a lénynek, amelyik az érzékleteit és a tudatát valóságnak hiszi, mert annak az élet valóság lesz, a halál pedig semmi.

Az akadályokat a lények teremtik. A teljes létezés nem akadályozza az ürességet, az üresség nem akadályozza a teljes létezést. A létezés teljesen kiürülve nem szűnik meg, az üresség teljesen megvalósulva nem válik nem-létezéssé. Végtelen pont, görbület, húr feszül, mozog minden kibomlásban és összehúzódásban, minden dimenzióban, minden megjelentben és meg-nem-jelentben. A létezés természetes, de bármelyik létezési módhoz ragaszkodni reménytelen. A megőrizni akarás dukkhát okoz, fájdalmat és átmeneti zavart a kiterjedtségben, a megőrizni akaró számára pedig a halál élményét.

Mivel minden halmaz üres, természetesen az érzékelés is üres. Ha az üresség multipotens, akkor a halmazok is azok, az érzékelés is, az érzékelő is. De a végtelen lehetőség nem azt jelenti, hogy a létezésben átmenetileg énként megjelenő lény végtelen lehetőséggel bírna módosítani a megjelentet, csak azt, hogy egyik lehetősége sem örök, nem rendelkezik önvalóval, és ha megfogja valamelyiket, akkor kizökkenti. A bármi egyszerre minden és semmi. Aki megszámolná a végtelent, csak kitép belőle egy darabot, rövid ideig fogja, majd mikor a kiragadott elmúlik, vele hull.

A Buddha-jármű nagy kocsija végighalad az úton. Szennyezésmentes, megvalósított, tisztán lát. Üressége ragyog, de fénye nem emelkedik ki a szintén ragyogó világból. Csupa érzék, pendülés, élmény, de csendje mégis kiterjedt, végtelen. Nyíltsága határtalan, nem ragaszkodik, nem menekül, nem fél. Csak van, mint a kibomlottság.

Minden érzékszerv által érzékelt pillanat, benyomás, érzéklet lakhely. Egy ízbe, látványba, hangba, érzelembe és gondolatba is bele lehet költözni egy időre. Ott helyet lehet képezni, találni, ki lehet alakítani egy kis zugot, hogy a hatalmas, végtelen, rémítő ürességben menedéket találjunk. Ám aki menekül, elbújik, az be is zárja magát. A lakhely teremtett, ezért eloszlik, és mi ott állunk újra a végtelen ürességben. A menedékek mindig eltűnnek. Aki önmagában, az énben vesz menedéket, ugyanígy jár. Ezért befelé, a belső pont felé kell törekedni, ahonnan az egész kibomlott, oda kell üresen, lecsupaszítva megérkezni, hátrahagyva minden tévedést és hamis zugot. Így értette a Magasztos a legfőbb tanácsát: „Legyetek önmagatok menedéke!”

LEGYETEK ÖNMAGATOK MENEDÉKE!

Van egy régi elméletem, amit a „fenntarthatóság határelméletének” neveztem el. Elsőre eléggé negatívnak tűnik, mert minden tapasztalatot, igazságot megkérdőjelezhet, ám nem a destrukció, hanem a valóság megismerése iránti vágy hajtott a kigondolásakor. Lényege, hogy minden állítást, véleményt, eszmét csak szélsőségeiben, határhelyzeteiben való helytállásakor fogadhatunk el általános, végső igazságként. Ha a széleken nem bizonyul helytállónak, akkor csak korlátozott, bizonyos körülmények fennállásakor lehetséges használhatóságát ismerjük el. Az elv célja, hogy olyan igazságot találjon, ami minden, így a legszélsőségesebb, tovább már nem fokozható helyzetben sem csorbul, ezért végső igazságnak bizonyul. A nyomás hatására elbukó igazságokat természetesen nem szükséges kidobni, csak megállapítható róluk, hogy kizárólag határok között működőképesek.

Nézzünk meg néhány példát, vegyük először egyik legszentebb bálványunkat, a szeretetet. A szeretet emberi identitásunk alapját képezi. A szeretet képessége alapján rangsoroljuk embertársainkat, az alapján állapítjuk meg értéküket szülőként, családtagként, barátként, szeretőként. A szeretet érzésére képtelen vagy gátolt embereket, pl. a pszichopatákat, kegyetleneket, empátiával nem rendelkező társainkat kiközösítjük a fajból, és embertelennek ítéljük. Hangoztatjuk határtalanságát, ha a szülői, baráti szeretetre gondolunk, vagy akár a szerelemre. A szentek, bódhiszattvák tetteiben fajtársaik, a teremtett lények, minden szenvedő lény iránti elkötelezettségére mutatunk rá. Ám nyilvánvaló, hogy az emberi szeretetnek vannak határai, ráadásul, mivel evolúciósan friss szerzeményünk, ezért határai egészen közeliek. Már apró kényelmetlenségek képesek szétszakítani emberi szeretet-kapcsolatokat, de erős fájdalmat, heves megpróbáltatásokat általában nem állnak ki. De ha ezeket még túl is éli egy kapcsolat, a poklot már senki, még a legodaadóbb szülő sem vállalja a gyermekéért sem. Nem a stilizált, romantikusan ábrázolt, nehézségeket támasztó pokolra gondolok, hanem a minden határon túli iszonyatos és folyamatos kínokat okozó tüzes pokolra, ami ráadásul bizonyosan örökké tart. Könnyen belátható, hogy ez a kérés a bódhiszattvákon is kifogna, ezért kijelenthető, hogy a szeretet értékes kincsünk, de emberi fogalom nagyon is emberi határokkal.

Nézzük meg a szabadságot. Imádjuk a szabadságot, harcolunk érte, egyéni szabadságunk tiszteletét elvárjuk másoktól, erre az eszmére épülnek a modern nyugati társadalmak, milliók adták érte a vérüket (bár sajátunkat gyakran árukért és javakért odaadjuk), de gondoljunk bele, mit kezdenénk a végtelen szabadsággal. Uralnánk a korlátlan akaratot, határtalanokká válnának a döntési lehetőségeink, cserében valóban és ténylegesen az történne, amit akarunk, és amit a többiek akartak, kompromisszumok nélkül. Természetesen pillanatok alatt roppanna össze a társadalom és az összes egyéni lélek a döntések következményeinek káoszában, és a következmények súlya alatt, amit viselnünk kellene. A szabadság, ha szélsőséges eredményeit vizsgáljuk, rettenetes, és beláthatjuk, hogy boldogságunkhoz, és egyáltalán, az életben maradásunkhoz a mi érdekünkben szükséges szabadságunknak az erőteljes korlátozása életünkben és spirituális létezésünkben egyaránt. Korlátok között, hatókörünkön belül hasznos és elvárható az egyéni szabadságunk tiszteletben tartása, de e körön kívül égi kegyelem, ha kiveszik kezünkből a döntés lehetőségét.

Hasonlókat lehetséges megállapítani a hősiességről, bátorságról és sok más nemes erényünkről. Ezek az emberre jellemző, korlátain belül értelmezhető és megélhető, gyakorolható viselkedések, de bizonyos határokon túl az ember képtelen ezen eszmék mentén cselekedni, és képtelen fenntartani elhatározását.

Az érzelmek és eszmék világán túl igaz az elmélet az elvont fogalmakra is. Megemlíthetjük az erkölcsöt is, ami a társadalmi és szociális normák képében fenntartja az emberi közösségeket a viselkedésminták előírásával és megkövetelésével, de egy határon túl nevetségessé és feleslegesen korlátozóvá válnak, és nyárspolgári szabályokként már akadályozzák a valódi erkölcs fejlődését. Sőt, sokkal inkább az egyéni vágyak, irigységek, értelmi korlátok mutatkoznak meg a szélsőségesen értelmezett erkölcsi törvényekben. Általában igaz az elvont fogalmakra, hogy teljes, vagy szinte teljes egészében emberi alkotások, ezért az ember határain túl kiüresednek és értelmezhetetlenek. Ilyen az etika, a jog világa (a jogrendszer, de akár az emberi vagy az élethez való jog), az emberi méltóság, és ilyen bizony a hit és az isten fogalma is. Az istenfogalom a természetünkből fakadó, igazán sajátságos emberi gondolat, ami természetesen nem jelenti, hogy isten nem létezik, ahogyan az ember hite azt sem bizonyítja, hogy létezik. Általában az isten-fogalom már maga is meghatározhatatlan, ha kilépve a komfortzónánkból a határokban vizsgáljuk meg.

A fenntarthatóság határelmélete persze nem magukat a jelenségeket értékeli igazságtartalmuk alapján, hanem az emberről beszél, az emberi tudatról. Az emberben jelenlévő korlátokat mutatja be, nem a jelenségek abszolút határait. De közben mégis csak az abszolútról beszél, hiszen a jelenségeket, fogalmakat mi alkottuk magunk számára, és ami objektív, azt is kizárólag az ember tudatával, sőt, a saját tudatunkkal vagyunk csak képesek érzékelni, ezért a szubjektív ez esetben egyszerre objektív is. Azt mutatja meg, hogy az igazságokat az emberek szemlélik a rendelkezésre álló tudati eszközeikkel, ezért azok az ember korlátain túl kiüresednek. Csak korlátok között jelenhetnek meg, ahogyan mi magunk is.

A fenntarthatóság határelmélete alkalmazható a hétköznapi gyakorlatban is. Az életvitelünk, társadalmaink ugyanígy a bolygó lehetőségeinek határára érkeztek, valójában már túl is léptek rajta. Láthatjuk, hogy a határokban, a szélsőségekig túlfeszítve semmi nem működik örökké. Az elmélet használható még hiedelmeink, véleményeink, az összes nézetünk átvizsgálására. Segít szembenézni állandónak és stabilnak vélt identitás-elemeink labilis, függő, tévedés-alapú természetével.

A fentiek a buddhizmus igazságát támasztják alá. A dolgok és jelenségek önmagukban üresek, látszatuk kizárólag a többihez való viszonylatokban mutatkozik meg, ezért szélsőségeikben és általában, minden megjelenési formájukban üresek, illúzió-természetűek. A másik dharmikus tény, hogy semmi sem állandó, minden változásban létezik, határaihoz érkezve nem tartható fenn. Mindez igaz, és igazolja a Tanítás szavait, ám a fenntarthatóság határelméletének szűrőjén keresztül vizsgálva az igazságokat különös megállapítást tehetünk. Írtam már a negatív bölcsességről (377. bejegyzés). Revelatív élmény észrevenni, hogy a negatívan megfogalmazott, „megfosztó” igazságokat a fenntarthatósági elmélet igazolja. Az olyan törvény, ami már eleve nem állít, pontosabban az állítást tagadva fogalmaz meg igazságokat, az a szélsőségeiben is helytállónak bizonyul. Legegyszerűbben a három laksanán (mulandóság, dukkha, önvalótlanság) keresztül lehet megérteni, hogy e három gyémánttörvény a legextrémebb formájában is megáll, és ugyanazt jelenti. Az örök változás törvénye a legszélsőségesebben működve sem üresedik ki, hiszen akkor is az állandó mulandóságot hirdeti. A kizökkentség a legvégsőkig fokozva is kizökkentség, nem alakul át egy addig rejtetten létező renddé. Az önvaló hiányát kimondó igazság sem bicsaklik meg a határain, hiszen ott sem talál állandó és örökké élő önvalót. A Dharma gyémánttörvényeiben, bármilyen elmélettel is vizsgáljuk, nem találunk kivetnivalót.

„Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is. Sáriputra! Minden jelenségnek üresség a természete. Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem tiszták, és nem szennyezettek, nem növekszenek, és nem csökkennek.”

Ahogyan a forma-szkandha, úgy a többi négy szkandha sem különbözik az ürességtől, és az üresség sem tőlük. A forma és a nem-forma szkandhák, összetevők, jelenségek, az anyag és a szellem természete megegyezik. Okuk és következményük, tehát karmájuk van. Hívtuk őket korábban az öt halmaznak is.

A forma egy test, az elemek egyesülése. Nem csak úgy test, mint a mi testünk, hanem test, mint megjelenés, létezés, vagyis a test a jelenségek, a karmikus folyamatok érzékszervekkel felfogható létbe-lépése. Bár megjelenik, természete az üresség, mely üresség-természet, bár a lényege, nem tagadja a forma létezését, Vanságát. Ilyen a többi szkandha természete is. Érvényes rájuk is a három törvény, a mulandóság, a dukkha és az önvaló-mentesség. A szkandhák nem különböznek az ürességtől: ez a valódi üresség. Az üresség nem különbözik a szkandháktól: ez a csodálatos létezés. Tehát az is mondhatjuk: az üresség a létezés, a létezés az üresség. A valódi létezés mindig üres, a valódi üresség mindig létezés. Ami nem valódi, azt mindig elfedi valami, abban megjelenik a nemtudás.

A második szkandha az érzés. Az érzés, mint többször tárgyaltuk, lehet örömteli, szenvedésteli vagy semleges. Ám valójában az érzés csak akkor veszi fel valamelyik tulajdonságot, ha kötődünk a következményeihez. Önmagában az érzés üres, de ha mi azt mondjuk rá: „ez nekem jó”, akkor örömteli lesz, ha pedig azt mondjuk rá: „ez nekem rossz”, akkor szenvedésteli lesz, ha pedig észre sem vesszük, akkor hiába van mellettünk, nem lesz számunkra semmilyen. Ilyen egyszerű. Persze az érzések gyakran nagyon erősek és makacsok. Ha a lábunkat fűrészelik le, akkor erősen kötődünk a szenvedés érzéséhez, de attól az az érzés még üres, önmagában semmilyen, és mi ruházzuk fel erővel és élettel. Ezért megjelenik, mint a forma, mint a test, és létbe-lépő jelenséggé válik. Aztán mikor elmúlik, akkor kilép a létből. De a léten belül és azon kívül is üres volt, viszonylagos, múlandó és éntelen, és csak a mi viszonyulásunk hívta elő. Tehát amíg nem hívtuk, nem is létezett? De létezett. A létbe-lépés nem megszületés, nem mi teremtettük, csak viszonyulásunkkal láthatóvá tettük számunkra. Mikor elmúlt, nem meghalt, nem kilépett a létből, csak előlünk tűnt el. Az ürességben mindig minden ott van, az multipotenciális. Mi nem teremtünk szkandhákat, hanem átmenetileg magunkhoz húzunk, a látóterünkbe emelünk, összekapcsolódunk, majd visszaengedjük a számunkra nem érzékelhető tartományba, amit elmúlásnak látunk. Az üresség csendes áramát meg-megszakítjuk, kiemeljük egy darabját, formát és nem-formát egyaránt, és halmazokat gyúrunk belőlük. Rájuk csodálkozunk, magunkénak érezzük, majd elveszítjük, és a halmaz újra visszatér az ürességbe. Ilyenek a halmazok, és ilyenek vagyunk mi, figyelő tudatok.

Az a sok érzés-töredék aztán teleszemeteli a tudatot, telepakolja hamis élményekkel, viszonyulásokkal, meggyőződésekkel, melyek mind nemtudás-alapúak, és csak mi adtunk nekik hamis személyiséget. A sok törött kacat között a tudatunkban aztán kapcsolatok születnek, felépül egy hatalmas viszonyulás-hálózat, és készen is van az egyéniség, melyhez jobban ragaszkodunk, mint az életünkhöz, és semmilyen valóságért el nem cserélnénk. Az érzések törmelékeiből összeálló gólem meghatározza észleléseinket. A tiszta érzékelés a szemétből, maradékokból, féltve őrzött talmi kacatokból összeálló személyiségen keresztül eleve lehetetlen, hiszen teljesen leárnyékolja a nagy-tudatot; kis-tudat marad. A kis-tudatot a hamis érzékelés pedig minden pillanatban megerősíti, a szeméthegy magasodik, bonyolódik, és a rendezésére irányuló kísérletek is elbuknak, hiszen annak is a kis-tudat lát neki tévedéseiből kovácsolt eszközeivel.

Ha az akarat, amit késztetésnek hívtunk eddig, ilyen eredetből fakad, akkor nem lehet tiszta vagy bölcs. A gondolatok, cselekedetek az előbbiekből következően szintén nemtudásból erednek. Azt mondjuk, karmikusak, mert késztetéseinek okai rejtettek a személyiségét alkotó szeméthegy mögül ki sem látó ember számára, és természetesen nem érti a következményeket sem. A következményeket sorsnak, isteni akaratnak, az anyag fizikai tulajdonságainak érzékeli. Ez persze igaz is a karmikus világban, de a kis-tudat nem képes érzékeli dharmikus eredetét, mert a karmán túli, a dharmikus, az ürességet érzékelő nagy-tudat rejtve marad előtte.

Az öt szkandha nem látja az ürességet, ezért tévedése karmikus módszerekkel megszüntethetetlen. Bármely részét nyirbáljuk meg, mint egy végtelen erejű folyondár, újra és újra kihajt. A tévedés elleni erőszakos harc csak sebeket okoz, és a tévedést erősíti. Nem a világ, nem a karma, nem a tévedés az ellenségünk. Nincs ellenségünk. Ha a valóságot akarjuk látni, akkor hoznunk kell egy döntést, és e döntés szerint cselekedni. Ekkor megérthetjük az ürességet. De ha nem hozunk ilyen döntést, az sem baj.

Valaki úgy ítélhetné az eddigiek alapján, hogy gond van a formákkal, az érzésekkel, az észlelésekkel, a késztetésekkel vagy a kis-tudattal. Nincs velük semmi gond. A karmikus világ teszi a dolgát, kiemel a dharma folyójából részeket, azokat megformálja, érzékeli, véleményt alkot róluk, majd halálnak látva elmúlásukat visszaengedi azokat. A karmikus világnak is joga van létezni, birtokol Vanságot. Soha ne bántsuk vagy ítéljük el, mert akkor a részeivé válunk. Nincs bűne és nincs felelőssége: a karmikus világ a viszonylatoké, a dharmikus az ürességé. Egyik sem ígér semmit, mi pedig eldönthetjük, hová szeretnénk tartozni.

A két világ közötti különbségtétel csak a megértést segítő hasonlat. A két világ ugyanaz, az érzékelésünk, tehát a döntésünk különbözteti meg őket. Ha külön lennének, el kellene döntenünk, melyik volt előbb. Pl. a szem által érzékelt látványt a látás-természet teszi befogadhatóvá számunkra, de nincs értelme feltenni a kérdést, hogy a látvány vagy a látás-természet volt-e előbb. Nincs értelme megkérdezni, hogy a látás-természet hozta-e létre a lényt megbabonázó hamis látványt, vagy a látvány csalta kelepcébe a lényt a csillogásával. A látás-természet és a látvány ugyanannak a dharmikus valóságnak az ideiglenesen viszonylagossá rögzített, karmikussá tett megjelenése: a látás és a látvány, az érzékelő képesség és az érzéklet mind ugyanabban a körben, a lény tudatában jelenik meg. A megfigyelő és a megfigyelt ugyanaz, a szamszára és a nirvána ugyanaz. Mindig is a tudatot figyeltük. Nem a „saját” tudatunkat, mert a kisajátítás az „én” tévedése, hanem a Tudatot.

Tehát amikor a Szútra azt mondja, hogy mind az öt halmaz üres, úgy érti, hogy minden szkandha végső lényege dharmikus, tehát üres. De időtlenek is. Nágárdzsuna azt írja: „a múltban való születés nem születés, a jövőben való születés sem születés, a jelenben való születés nem-születés” (leírja ugyanezt az elmúlással is). A múltban való születés már lezajlott, még egyszer nem történhet meg, hogy ami megszületett, újra létrejön. A jövőben születés sem az, hiszen még nem történt meg, hogyan lehetne születés? A jelenben való születés az egyetlen valóság, hiszen éppen történik, de azonnal múlttá válik, és egy új jövőt hordoz magában, ezért nem-születés. A szkandhák tere is üres, és az ideje is üres, pedig vannak, pedig történnek. Nincs kapaszkodó, nincs viszonylat, ami leírhatná őket. Vannak, mégis üresek.

A Buddha Dharmája nyolc jellegzetességgel bír. Fontos megérteni, hogy ezek csak szavak, amikkel igyekeztek körülírni a megnevezhetetlent:

Nem keletkezik és nem tűnik el,
Nem állandó és nem múlandó,
Nem egység és nem megkülönböztetés
Nem jön és nem távozik.

A szkandhák nem tiszták és nem szennyezettek. Sokan hiszik, hogy a dharma tiszta, a karma szennyezett. Mi most átbeszéltük, és látjuk, hogy ez a hozzáállás értelmetlen. Tisztának vagy szennyesnek a nemtudásban érzékelő, abból világlátást építő lény látja a dolgokat, amelyek azonban magukban üresek, minőség-nélküliek. Mivel minőség-nélküliek, pontosan azért lehetnek a szemlélő számára tiszták, szennyezettek, vagy bármilyenek, amit a lény látni szeretne. Még pontosabban úgy mondhatjuk, hogy a szkandhák alapvető természetüket tekintve dharmikusak, ezért egyszerre tiszták és szennyezettek, továbbá se-nem-tiszták és se-nem-szennyezettek. Aki a szkandhákhoz ragaszkodik, mert nem látta be azok ürességét, az mindenhez ragaszkodik. Ragaszkodik az elveihez, a kedvelt dolgainak a változatlanságához, az örömhöz és a bánathoz, az énjéhez, tákolt elképzeléseihez és nézeteihez, vagyis végső soron a dukkhához. És ragaszkodik a születéshez és a megsemmisüléshez is, mert azok is érzékletek. Az ilyen ember végső soron a dukkhához és a halálhoz ragaszkodik.

A szkandhák üresek, ezért nem növekszenek és nem csökkennek. Az előzőek alapján ez egyértelmű. Az üresség, a Dharma nem kicsiny, de nem is végtelen. Nincsenek viszonyulásai, tehát nem tud mihez képest növekedni, sem csökkenni. Nem ismeri fel önmagát semmiben, ezért önmaga sem lehet változásának mértéke.

Így értendő, hogy minden jelenség üres.

183. A történelem, akár az emberé, akár a bolygóé, változások sorozata. A megmaradás, az eredmények konzerválása, a változatlanság illúzió. Illúzió, hogy a szerencse örök és a jólét fenntartható. Pusztulás és újjáéledés, sőt kipusztulás és új képződés követi egymást végtelenül. Nem lesz ez máshogyan a jövőben sem. Az emberek egy része a nyugalmas periódusok vége felé közeledve, a romlást megérezve cinikussá válik és nem cselekszik, másik része kétségbeesik és kapkodni kezd, további része tagad és hárít. Felmerül a kérdés, hogy melyik cselekszik helyesen? A kérdés értelmetlen, hiszen most állapítottuk meg, hogy a változás, a Nagy Kerék forgása örök, ezért a változást cselekedettel nem lehet megállítani. Egyet tehetünk: figyelünk, világosodunk, igyekszünk boldogok lenni, és segítünk, ahol csak tudunk.

184. A világ egésze illúzió, és ez az illúzióvilág a közös álmunk, de nem előzte meg közös vagy egyéni döntés. Az illúzió elkerülhetetlen szükségszerűség. Minden lény csak olyan illúziót teremthet, csak olyan valóságot ismerhet fel, melynek teremtésére és felismerésére képessége van! Az illúziót meghaladni igyekvő, a megvilágosodást hirdető tanítók közül sokan végső megszabadulást, a mindenségből való kilépést, a mennyek teljesen más minőségének előállítását és az abban való örök tartózkodást ígérik, ha az illúzió felszámolását eléritek. De a valóságból csak annyit ismerhetünk fel, csak azt láthatjuk, amire képesek vagyunk. Képességeinket nem meghaladni kell, hanem teljes mértékben birtokolni és megtanulni használni. Korlátainkat nem meghaladni kell, hanem elérni.

185. Az illúzió nem volt közös döntés, és egyéni sem. Nem véletlen, hogy ennyire hasonlót álmodunk: ezen a bolygón, ebben a létezésben, ez a faj ezt az álmot éri el, és ezt a valóságot képes megismerni. Saját tudatunkból nem fogunk kilátni.

186. Eleinte nyomasztó ezt a minden létezéshez aktuálisan hozzátartozó, meghaladhatatlan bezártságot belátni, de amikor végre elfogadással belehelyezkedünk, akkor megértjük, hogy ez a kegyelem. A bezártság teremti meg a lét feltételeit és véd meg a széthullástól. Az élet csak bezártságban jelenik meg. A nyitott rendszer nem él. Annyira nem életképes, hogy meg sem jelenik, nem is válik rendszerré. Falat kell húznia maga köré, el kell választani magát mindentől, ami nem önmaga, aztán kapcsolatot kell építenie a bent és a kint között, hogy a létbe léphessen, és majd magára eszmélhessen. Természetes, hogy létezése végig illúzió, hiszen határai, a kint és a bent, egész elkülönült maga-valósága ideiglenes, csak függőségek által észlelhető forma és hamis név. A nem illúzió-alapú létező a mi fogalmaink szerint nem is létezik. Nem halott, hanem meg-nem-született.

187. A másik jó hír a bezártságban létezéssel kapcsolatban, hogy a tudatunkat is megmenti a széthullástól. Egy korlátlan rendszerben, amiben valóban el lehetne érni a teljes nyíltságot, a teljes korlátlanságot, amit nem övez semmilyen határ, abban a cél elérésére szánt élet olyan lenne, mint a fénysebességnél gyorsabban táguló univerzumban a fény útja. Örök frusztráció és eredménytelenség a végtelen, rideg semmiben. Ez nem való az embernek, nem bírja el a lélek. Ha a célt magát is nem övezné korlát, ha a megvilágosodás és a valóság nem lenne maga is illúzió-alapú, akkor a tudat széthullana és megsemmisülne a kilátástalan hajszában.

188. Az ember megvilágosodása és valósága maga is illúzió-alapú.

A megvilágosodás a valóság belátása és elfogadása. (370. bejegyzés)

A megvilágosodással már foglalkoztunk a 369. és 370. bejegyzésekben. Kérem kedves olvasóimat, hogy elevenítsétek fel azokat, mielőtt ezt a bejegyzést elolvassátok.

A megvilágosodás az elme világosságát jelenti, semmi mást. Az ember nem okosodik, nem az ismereteit gyarapítja, nem az okok és a következmények szövedékét lesz képes áttekinteni, hanem látja és érti a világ alapvető működési elvét, és ebbe belenyugszik. Sem rettentő sok ész, sem különleges képességek nem szükségesek az eléréséhez, csak figyelem, nyugalom, bölcsesség, kitartás és bátorság. Nem fényrobbanás, nem a nagy titkok feltárulkozása, nem egy kiválasztott kasztba való bekerülés. Nem egy emberlétet meghaladó szent, égi állapot, isteni hatalom, és főleg nem a halál meghaladása. Aki ezekkel az elvárásokkal indul, az a buddhizmust és önmagát nem érti. Olyan, mint egy mesékben hívő gyermek, még inkább olyan, mint egy haláltól és veszteségektől rettegő ember. A megvilágosodott ember viszont felnőtt. Szembenézett azzal, ami van, annak teljes mélységéig, és elfogadta azt maradék nélkül. Nem hagyott menekülőutat, nem táplál gyermeki reményt. A Vanság el nem fogadása gyermeki hozzáállás; ez a nemtudás oka, a dukkha oka, a szamszára mozgató ereje.

A megvilágosodást még gyakorolni is lehet. A megértés, elfogadás és belenyugvás világi témákban is alkalmazható. Ilyen témák lehetnek pl. a globális problémák miatti egyszer majd bekövetkező társadalmi összeomlás, a mulandóság, a halál, az öregedés, a betegségek. Ezek mind nagyszerű lehetőségek arra, hogy gyakoroljuk a megértésük utáni elfogadást és belenyugvást. Edzik a figyelmet, erősítik a szívet, fényesítik az elmét.

Az elme világosodásával kapcsolatban engedjétek meg egy személyes tapasztalat leírását. Korábban, kamaszként, majd fiatalon a tudatom sötétebb volt, árnyékos. Kisgyermekként még ködösebb volt, csecsemőként pedig sötét. Fiatalon sem voltam ostoba, de a magam köreiből nem láttam ki, ezért úgy viselkedtem és gondolkodtam kissé, mint egy állat. Ösztönösen, a nemiség, a világi javak, konfliktusok körül forogtak a gondolataim. Okosságom okoskodás volt, és értelmes gondolataim is korlátoltak voltak, mert logikám a maga körein belül forgott. Bölcsesség szükséges látni, amit nem tudunk, de amíg nem látunk át a köreinken, addig ezt is csak a szánk mondja, nem az elménk.

Világosabb elmével a dolgok hirtelen átlátszóbbak, érthetőbb a világ. Maguktól születnek a gondolatok, és többé nem fárasztó a gondolkodás, ami gyakran már a személy közreműködése nélkül történik. Már jobban láthatóak az új korlátok, és az embert csodálattal tölti el a csak sejthető, azokon túli világ. De már azt is tudja, hogy világosodásával új korlátai képződtek ebben a tágabb világban, amiken ugyanúgy nem lát túl, és ez mindig így lesz.

Minden lény korlátolt, bárhol legyenek a korlátai. A megvilágosodástól sokan a korlátaik végleges és teljes feloldódását várják, még ha ez az igény nem is fogalmazódik meg bennük. Isteni státuszt remélnek, mert az isteneket is korlátlannak képzelik. Ám aki a megvilágosodástól csodát vár, csalódni fog. Sokszor leírtam ezt már, de nehezen érthető, hiszen pont a világosodással nyer értelmet. Aki válaszokat vár, az majd hamis válaszokat kap; aki megváltást vár, azt majd becsapja új hite; aki megfejtést vár, az majd hazugságot kap; aki igazságokat vár, az áligazságokat nyer; aki végső tudást vár, az majd kap olyan korlátokat, amiken belül bármi igazságnak tűnik. Aki félelmeinek feloldását várja, azt majd kap hamis nyugalmat, és aki a halálból szabadulást várja, az majd tudatlanul hal meg. Vigyázni kell, mit várunk a világosságtól, és erő kell, hogy elviseljük, ha elérjük.

Komoly buddhista tanítók vizionálnak tiszta földeket, isteni csodákat, sziddhiket (szent képességeket), bódhiszattvákat. Pedig a Buddha megvilágosodása az elme és a tudat megvilágosodása volt, pontosan ezeknek az ellentéte. Nincsenek csodák. A csodavárásba ragadni még rosszabb, mintha el sem kezdtek volna a világ megértésére törekedni. A félig világos elme inkább gyötrelem, mint áldás.

A megvilágosodás csak kifényesedett horizont, kitágult látóhatár. Ott sincsenek válaszok. Nem tudjuk meg, van-e isten, és nem menekülünk meg a haláltól. Csak fényes és tágas lesz az elménk. Ezt tudni kell a megvilágosodásról. Többet értünk, megnyugszunk, élvezzük a létezést és a nagyobb tudást. Eloszlik a köd, és látjuk, hol van a következő ködfolt, a személyes határunk, az ember határa, ami már átléphetetlen. Látjuk majd, hogy nincsenek válaszok, soha nem is voltak, ahogyan kérdések sem. Ez a legtöbb, amit ember elérhet. És az csodálatos!

Mostanra kijelenthetjük, hogy a megvilágosodás, megfosztva a rárakódott misztikumtól, tulajdonképpen a tudat megismerése. A saját tudatunk, a világot átható bizonyosság megismerése. A megvilágosodás egy olyan „szint”, amit a még kizárólag nemtudásban tartózkodó lények határon túlinak, rendkívülinek ítélnek. Csak a már „megvilágosodott” lény láthatja, hogy elért „eredménye” nem rendkívüli, hanem felettébb természetes. A létezés természetessége veszi körül, és csak ő látja igazán, hogy micsoda távlatok nyíltak előtte.

Sokszor írtam már: a megvilágosodás, a nirvána megvalósítása nem a cél, hanem az alap a Dharma, majd a Dharmán túli igazságok megértéséhez. A megvilágosodás nem korlátlan. A világban semmi sem korlátlan, és semmi sem képes korlátlanul növekedni. Bárminek a fejlődése lehet lineáris, szakaszos vagy exponenciális, de bizonyosan nem végtelen, és idővel eléri saját korlátait. Így van ez a megértéssel, az elme fejlődésével, a tudat világosodásával is. Mivel minden létezőnél van nagyobb, mivel semmiről nem jelenthetjük ki, hogy korlátai a végső korlátok, amiken túl semmi nem található, ezért a tudat világosodása esetében is bátran kijelenthetjük, hogy bármeddig jutunk a tiszta megismerésben, lesznek azokon túl is felfedezni való tartományok.

Engem mindig jobban érdekelt az összegyűjtés, mint a kiáradás. Sokan dolgoztunk itt, a legtöbben már időtlen idők óta. Évmilliók, kalpák teltek el, de a legtöbb kollégáról elmondható volt, hogy munkakedve és elhivatottsága töretlen. Magam vezető beosztásban voltam. Javaslataim befolyásolták a folyamatokat, de természetesen feletteseim hozták meg a végső döntéseket. A nagy kiáradás óta közel tizennégy milliárd év telt el, és nem volt mindenki elégedett. Nem csatlakoztam az ellenvéleményt megfogalmazókhoz, mert mint említettem, igazán sosem a kiáradás érdekelt, hanem a helyben tartás, az összegyűjtés.

Többször figyelmeztettük a döntéshozókat, már az elején, hogy az anyag instabil a jelenlegi feltételek között. Épít majd, persze, alakít és teremt, de végül nem felel meg a magasabb elvárásoknak. Részben én dolgoztam ki az eljárást, ami szellemet kevert az anyag élettelen masszájába, de sajnos nem volt elég fantáziánk. A szellem csak megmozgatta, de nem töltötte meg igazán értelemmel az anyagot. Az ellenőrzés során kiderült, hogy alig tűnt ki a véletlen adta lehetőségek közül.

Több projektet indítottunk helyrehozni a tévedést, de már addigra az anyag kiáradt, és vele ömlött a védtelen világokra a szellem is. Több faj esett áldozatául, csupasz majmok, csáposok, kocsonyások, sokkarú, többfejű lények, mindenféle ép és torzszülött, és már nem tudtuk visszaállítani az eredeti állapotot. Rengeteget dolgoztunk a tervezővel, a mérnökökkel, az építészekkel, de az elv elszabadult.

Ekkor szálltam ki a projektből. Mint említettem, engem mindig jobban érdekelt az összegyűjtés, mint a kiáradás. A kiáradás világokat hoz létre, teremt és formál, de az összegyűjtés hazahoz, elsimít. Sok kritikusom vádjában szerepelt, hogy az én összegyűjtésem halál és pusztulás, lebontása minden ismertnek és élőnek, megsemmisítés és feloldás, és ebben persze igazuk van. Szeretem a matatást, a szétszedést, a megértő szétszálazást, és elismerem, eközben eloszlik a teremtett és meghal a létrehozott. Sivának hívnak a hátam mögött, és szembeállítják velem Visnut, azt a szelídebb kollégát a másik osztályról. De nem érdekelnek a kritikák. Akárhogyan nézzük, öreg vagyok, rettenetesen öreg, és mindent rám bíztak már eddig is, amihez nem volt kedvük, ami büdös volt másoknak. Kiáradtak, mert az szimpatikus, teremt, jópofa, örül, aki látja és megszületik. De hiába figyelmeztettem őket a veszélyekre, nem törődtek vele, mert a pillanatnyi szimpátia és érdek felülírt mindent. Telepakolták a növekvő, megállíthatatlanul terjedő ürességet, a sötét, rideg teret csillaghalmazokkal, galaxisokkal, meg színes, látványos ködökkel. Kifogásaimat lesöpörték, minden élhetőbb rendszerbe isteneket helyeztek, mintha az ott ébredők gyermekek lennének.

Néhány istennel, kisebb törvényhozóval, nagyobb teremtővel találkoztam indulása előtt. Láttam a döbbenetet és a félelmet a szemeikben, láttam kétségbeesésüket, sikolyaikat akár, ha lekötözve vergődtek, mert bizony a megbízottak nem tétlenkedtek kezelésbe venni őket, ha nem akarták vállalni a feladatot. Magam mérnök vagyok, hivatalnok, feladatom van, nem az én dolgom foglalkozni a kiképzéssel, ezért is kerültem a pincét, ahol a jövendő, világuraló isteneket képezték ki a feladatukra.

Jelentéseimben megemlítettem a terv kivitelezhetetlensége miatti aggodalmaimat. Számtalan fajt láttam felemelkedni és alábukni. A legutóbbi kiáradás során a tér elszabadult, csillagok milliárdjai lobbantak lángra, életek keletkeztek számtalanul, és hamar beláttuk, hogy a kiáradás túlságosan erős lett. A visszafordítás, az összegyűjtés egyre reménytelenebbé vált. A tér tágulása, az idők kiteljesedése, a szellem szétszaladása, a lélek kiáramlása túlságos méreteket öltött. Hiába figyelmeztettem. Most már mindegy. Nem vagyunk képesek összegyűjteni erőinket. Elszabadultak. A tér felizzik, a szellem fellobog, idő, akarat, az önállóvá vált istenek terjeszkednek és a maguk fényébe szerelmesednek, a teremtmények pedig a maguk lelkében keresik az ősi tervet. Ezt így már nem tudom felelősséggel vállalni. A csillagrendszerek a nagy, üres semmiben úgy forognak, mintha céljuk és értelmük belső lényegükből fakadna. A szellem az idővel és a térrel szövetkezik, és fellázad az egyetlen igaz és működő hatalom és rend ellen. Ám legyen. Tegyék csak. Hozzanak döntést, és viseljék következményeit. Úgy tűnik, hogy ez lett a létezés rendje. Talán ők tudják jól, talán valóban az egyetlen törvény maga a döntés, talán a lélek csak maga a cselekedet.

„Sáriputra! A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától. A forma valóban üresség, az üresség valóban forma”

Sáriputra a Magasztos legbölcsebb tanítványa volt. Az emberek sajátosan viselkednek, és egészen meglepő módon nem látják a nyilvánvalót. Zavarosan gondolkodnak, zavarosan döntenek, úgy is viselkednek, majd csodálkoznak a következményeken. Sáriputra azonban tisztán gondolkodott, és úgy is cselekedett. Képes volt megérteni a Buddha szavait. Ám az eredendő bölcsesség mindenkiben megtalálható, rejtve a buddha-természetben, csak megfeledkezünk róla.

Az üresség és a forma nem különbözik. Elsőre furcsa megállapítás, hiszen a forma kötött, az üresség nem kötött. Forma az, aminek érzékelhető jellegzetessége van, üresség pedig az, aminek nincs jellegzetessége. Akkor miért mondja ezt a szöveg?

Ha elkülöníthető lenne a forma, tehát a kötött, és az üresség, tehát a kötetlen, akkor a világon létezne két hatalmas birodalom: az egyikben uralkodna a forma, a másikban pedig az üresség. A kettő között mezők lennének, vagy talán tengerek, hegyek. Utak vezetnének egyikből a másikba. Házak között futna az út, lények laknának azokban, sorsukat élve. Hová tartoznának ők? Hová tartozna a birodalom kerítése, ki őrizné azokat? Milyen nagy lenne a távolság közöttük? Ha létezne a két nagy birodalom, akkor bizony meghasonlanának idővel, tovább bomlanának, és egyre több kisebb birodalom keletkezne, melyek aztán harcolnának és növekednének. Hol lenne a tér, mely befogadná mindezt? Hol lennének a tér határai?

Minden anyag, tér és jelenség, dolog, élő és élettelen forma, akár lett neve, akár nem. Mind rendelkezik buddha-természettel, vagyis üresség-természettel, tehát minden formában benne lakik az üresség, ezért a forma és az üresség nem nevezhető kettősnek. De ez csak az egyik érv. A másik az, hogy végső lényegében a formának sincs immanens valósága, nincs valós szubsztanciája, azaz végülis nem forma. A rátekintő figyelem észleli formaként, és ad neki nevet, mely lötyög minden formán, hiszen állandóan alakulnak, változnak, a nevek pedig alig képesek körülírni őket, mégha mozdulatlanok lennének is. Végül a formának sincs jellegzetessége, sem örök, sem pillanatnyi.

A forma állandóan változik. Minden dolog szétesik, romlik, alkotóelemeire bomlik, mely részekből új formák képződnek, és e folyamat sosem áll meg. Hihetnénk, hogy ez a forma állandótlansága. Az üresség betöltetik mindig valami formával, majd a forma eltűnésével visszaáll az üresség, hihetnénk hát, hogy az anyagi és tudati terek üressége az üresség. De tévednénk.

A hegy, a tárgyak, az atomok, egy ember nem forma, csak megjelenés, melyet érzékeink éppen itt és most, éppen így és így érzékelnek. A forma a megjelenés kötöttségeiből összeálló rabság, nem-szabadság, mint létezési mód, melynek oka a nemtudás, és következménye a dukkha és a szamszára. Ugyanígy forma a gondolat, az érzelem, a létező isten, minden, ami viszonylataiban létezik, és kötötten lép elő a nemlétből, függetlenül attól, hogy megjelenik érzékelhető formaként, vagy sem.

Az üresség sem hiány, tehát nem a tér, nem a valamiség hiánya, még a kötöttség, a nem-szabadság hiánya sem az. Az üresség a nem-kötöttség, a szabadság, tehát a nem-valamilyenség, a nem-valamiség és a nem-semmiség. Nem a forma hiánya, hanem a létezés megszabadult módja.

A forma lényegisége a kötöttség, mely feloldódva nem-kötöttség lesz, tehát üresség. Nem változik meg a létező, nem szabadul meg semmitől, nem halad meg semmit, nem ér el sehová, csak máshogyan érzékel, nemtudás helyett tudással tekint maga köré, és így a szamszára nirvánává válik számára. A forma-dharmában gondolkodó ember fejlődhet, és a világra már tekinthet tudat-dharmaként, de ettől még kötött és nem szabad. Az üresség tapasztalása nem minőségi változás, nem fejlődés, csak szabadság. Csak a buddha-természet megtalálása.

Az ürességnek a formában való megtalálása után a bölcs nem fordul el a formától. Aki meghaladja, legyőzi, semmisnek nyilvánítja a formát, az még mindig csak a két hatalmas birodalomban gondolkodik, még mindig formákat alkot, javítgat és pakolgat, az még nem értett meg semmit. A forma nem ellenség, a nemtudás nem ellenség, nincs mit meghaladni, felesleges a harc. A forma létezik és szerepe van, természete az üresség, és a bölcs eldönti, melyikben szeretne élni. A forma a tudatosság látomása, közös és egyéni álom, illúzió, délibáb. De működik, Vansága van, és az álmodók hozták létre. Te állsz mögötte, ezért ha megsebzed, magadat sérted meg. Az üresség pedig nem cél, csak a forma mélyén rejtező valóság. Akkor is ott van, ha nem találjuk meg, és nagyszerűen megvan nélkülünk.

Az üresség a formákban van, mert mindennek van buddha-természete. A forma az ürességben van, mert az üresség multipotens. Bárhol megmerevedik, viszonyul vagy rögzül, létrehoz egy formát, ami lehet test, érzés, gondolat, létező vagy nem-létező. Ugyanaz a kettő, csak máshogyan nevezzük, ha a kötöttség, és máshogyan, ha a szabadság állapotában van. Nincs egyiknek sem birodalma, mert egyek, csak állapotbéli különbségek. Még csak értékbeli különbségek sincsenek köztük, mert az értéket csak a formavilágban lehet értelmezni, ott is csak nemtudásból fakadó, viszonyítgató hozzáállással, és ott is csak átmenetileg. Ha formát akarunk látni, azt fogunk, és még nevet is aggathatunk rájuk. Ha ürességet akarunk látni, megkereshetjük buddha-természetünket. Miénk a döntés.

Az üresség nem üres, hanem másmilyen létezés. Nem másik, hanem másmilyen. A megvalósítottak azt mondják, csodálatos, mert dukkha-mentes. Nem a mennyeket ígérik, nem az örök életet, nem a megváltást. Azokról biztos nemigen tudható. De a dukkha-mentes szabadság felkészíthet mindenre, bármi is a valóság, míg a dukkhába ragadt, nemtudás-alapú élet biztosan elveszejt. Ha nem értjük a létezést, hogyan érthetnénk meg a halált, vagy bármely nagy változást? Tőlünk telhetően felkészültnek lenni a legjobb, amit magunkért és másokért tehetünk. Hogyan ébredhetnénk föl egy álomból, ha azt sem tudjuk, hogy álmodunk?

A hatodik pátriárka azt mondja: „A jó gondolatok hiányával és a rossz gondolatok hiányával hogyan lehetne látni a Legfelső eredeti arcát?” A „jó” gondolat az üresség, a „rossz” gondolat a forma látása. Ha egyiknek sem vagyunk birtokában, ha nem értjük a jelenségek természetét, és nem értjük az üresség természetét, akkor elrejtezik előlünk a Vanság.

Az igazi formában igazi üresség van, az igazi ürességben igazi forma. Még pontosabban a forma-dharmában benne rejlik az üresség-dharma, az üresség-dharmában a forma-dharma. Mindegyik létezik, a valóság két arca, csak az egyik kötött, a másik szabad állapot. Kötött állapotban a Vanság nehézkessége és korlátoltsága nyilvánul meg, szabad állapotban pedig a végtelensége és a potencialitása. De mindkettő Vanság.