A következő döntésünkig látunk előre. Nem akarom a világ iránti teljes felelősséget a vállunkra helyezni, mert általában csak mellékszereplői vagyunk saját életünknek, a közös karma bábjai, de ha hatalmunkban áll formálni, ha nem, akkor is a döntéseinknél ágaznak el a történeteink. A legnagyobb sikerrel a tudatunk szerkezetéről van módunk dönteni. A tudatműködés feletti irányítás megszerzése a felnőtt, felelős és nemes ember célja. De mintha erre törekednénk a legkevésbé.
A fenntarthatóság nem fenntartható. Zabálunk, ölünk minden mozdulatunkkal. Nem látunk túl önmagunkon, de nem is szeretnénk, mert imádjuk magunkat csodálni. Törvényt alkottunk az ember kiválasztottságából, a többi lény alantasságából, megkérdőjelezhetetlen elsőbbségünkből, és hirdetjük, hogy nekünk különleges jogaink vannak, melyeket istenek hitelesítettek. De ezt a törvényt nem fogadta el senki, nem ismerik rajtunk kívül, nem egyeztettünk, nem kérdeztünk. Mi alkottuk a jóváhagyó és törvényt ülő isteneket. Gyilkosok vagyunk, kannibálok, akik megtanultak késsel-villával enni, de alaptermészetünk nem változott, ezért azt elfedjük a kultúra vékony fátylával. Véres kezeinkre finom kesztyűt húzunk, és bár fejlett tudatunkkal nemes világok polgárai lehetnénk, imádunk a sárban henteregni.
Folyamatosan hazudunk. Másoknak, mindenkinek, de magunknak és az isteneinknek is. Korlátolt elménk gyakran összekeveri a mesterkélt pedantériát a rendszerességgel, a jelentéktelen részletek iránt tanúsított lázas és fáradhatatlan érdeklődést a szorgalommal, a döntésképtelenséget az óvatossággal, a konok csökönyösséget az eltökéltséggel.
Ez a tévedés az ember elveszettségéhez vezet. A fentiek csak példák, mert ezeken túl is mindent összekeverünk, mindenben tévedünk, amíg úgy nem látjuk a dolgokat, ahogyan azok vannak; amíg nem látjuk a „tattvákat”, a vanságokat, az olyanságokat, csak a gunák alkotta, elmosódott látszatot, a nemtudásban gyökerező illúziót. Időnként eligazodhatunk a részletekben, hozunk átmenetileg megfelelő megoldásokat, néha még a szándékunk is erkölcsös, de összetett működésünk romboló, és csak az a kérdés, hogy a végén összeomlást vagy zuhanást eredményez.
Nem kárhoztatom a látszatot. Nem rosszabb, mint a valóság. De az ember alkalmas, saját körein belül, a valóság megismerésére, lehetősége van saját igazságainak megértésére, és bár hangoztatja, hogy a helyes ösvényt keresi, de végül csak megváltását, hasznát, túlélését akarja, megérkezést, egyéni megmenekülést keres. Lelke mélyén kerüli és rettegi a valóságot, ezért kifelé és befelé is álarcot visel, mikor hazugságból ácsolt színpadára lép. Az előadás torz, viszolygást okoz. Véres és szaros a színpad, a darab unalmas, a színészi játék pocsék. Kezdjük el hát sorolni a hibáinkat, a teljesség igénye nélkül, mielőtt túlságosan elbíznánk magunkat.
A piacra dobtuk a figyelmünket. Ám a figyelem maga az ember, tehát a piacra dobtuk magunkat. A végeredménye elidegenedés, kizsákmányolás, pedig globális elfogadást, és döntéseiben szabadabbá váló embert ígértünk.
A munka nem felszabadította, kiteljesítette az embert, hanem termékké és rabszolgává tette. Már nem csak a kényelmünkért, hanem a megélhetésünkért és a lakhatásunkért cserében is a lelkünket kell áruba bocsátanunk, majd a vevőnek beszolgáltatnunk. Ebben az üzletben aztán a vevő diktál, a globális, fogyasztásra alapuló kapitalizmus. Mi pedig nem szégyellünk bármit megölni az életben maradásunkért, sőt, már az életszínvonalunk megtartásáért is.
A modern ember rabszolga, többek között adósrabszolga. Szolgasága mélyebb, mint a régi korok rabszolgáié, mert bár az élete közvetlenül nincs veszélyben, de a menekülési útvonalai járhatatlanok. A globális rendszerből nincs hová kilépni.
Értelmetlen dolgokra szórjuk el a pénzünket, amit a lelkünk, az időnk, a teljes életünk szemétre hajításáért cserében kaptunk. Látszólag ostoba döntés, ám nem gyengeelméjűek vagyunk, hanem egy nehezen kialakított érzelmi függés és a szükségszerűség áldozatai. Az értelmetlen holmik halmozása működteti azt a gépezetet, ami a megélhetésünket is kitermeli.
Kényelmesre formált életünk haszontalan, a beteljesült vágyaink emberhez méltatlanok. A céljaink olyan szánalmasak, hogy egy komplett tudatipart kellett felépíteni ennek a ténynek az elfedésére.
A világ más részein is szemétre dobják a lelküket az emberek, de ott a kapott fizetség csak vegetálásra elegendő. Felfoghatatlan az egyenlőtlenség, de kitartóan tovább mélyítjük. Egyáltalán nem törődünk a többi emberrel. Ugyanígy köpünk a többi lény, az összes ökoszisztéma kiszolgáltatottságára is, és csak addig értékeljük őket, amíg szolgálnak minket. Az erkölcsösség ethoszára építettük a vallásainkat és a társadalmainkat, ez talán a legnagyobb, álszent hazugságunk.Kegyetlen ragadozók vagyunk, szenteskedő pofával.
A világ gazdag és befolyásos emberei alakították ki a társadalmi berendezkedéseinket, kizárólag az érdekeik mentén. Látszólag értünk zajlik minden, hiszen dolgozhatunk és élhetünk, de a rendszer könyörtelen logikája miatt mindig dolgoznunk kell; nem szüneteltethetjük elköteleződésünket a munkáltatóink iránt, nem szállhatunk ki a kerékből, nem foglalkozhatunk a minket valóban érdeklő dolgokkal. Olyan precízen építették fel a rendszert, hogy állandóan a társadalomból való kihullás és a jólét között egyensúlyozunk, egyiket sem érve el. Amíg a magasabb társadalmi státusz felé vágyakozunk, ahová nem juthatunk el, vagy nem tarthatunk meg könnyedén, addig nem hullunk a számkivetettek közé. Emberek milliárdjainak telik el a teljes élete ebben a modern rabszolgaságban a rendszerből való kilépés lehetősége nélkül.
Az ember-alkotta, globális rendszer grandiózus és végtelenül bonyolult, ezért növekedését könnyű fejlődésnek értelmezni, ami a részleteket tekintve megfelel a valóságnak, de egészében, a rendszer alapjait és lényegét megfigyelve látható, hogy valójában semmit sem fejlődött: terjeszkedésen, felélésen, zabáláson és kizsákmányoláson alapul. Áldozatai az élők és élettelenek, emberek és társadalmak, a többi faj, az összes ökoszisztéma. Ősember korunkban ugyanígy irtottunk ki minden nálunk nagyobb állatot, és igáztuk le az életben hagyottakat. Nem változtunk meg, csak fejlettebbek az eszközeink.
Erkölcsi állapotunkban fejlődés csak átmenetileg következett be, és csak békeidőben, amikor biztonságban éreztük magunkat. Erkölcsi fejlődésünk oka minden esetben gazdasági és hatalmi érdekekben keresendő: egy békés és viszonylagos jólétben élő társadalomban a vezető szűk réteg könnyebben halmozhatott fel vagyont és hatalmat. Ehhez látszólag a nép érdekében kellett cselekednie, amit a nép, a békéért és jólétért cserében, úgy tett, mintha elhinne. A békés időszak elmúltával ugyanez a nép azonnal széttépte korábban istenített vezetőit, és odadobta magát a következőnek. Az erkölcsünk piaci árucikk, ráadásul alacsony az ára. Ilyen egy majom erkölcse.
A béke valós célja ezért mindig a kiváltságok konzerválása volt. A háború újraosztotta a javakat és a hatalmat, a béke pedig a társadalmi rétegeknek jutott javakért való folyamatos marakodással telt. Újraelosztásnak nevezzük a társadalmi rétegeken belül a koncokért vívott öldöklő harcot. Mindig annyi jószágért ment a harc, amennyivel rendelkeztünk; a kapzsiságnak és az irigységnek nincs mértékegysége, sem határa. A háború és béke is a hatalom megszerzésének és megtartásának eszköze, mint a csimpánzoknál. A különbség a majmok és köztünk, hogy mi képesek vagyunk elfedni valódi céljainkat a többiek és önmagunk elöl is.
Bármi új és nemesebb megalkotásához az alkotónak is meg kell újulnia, és nemesebbé kell válnia. Mélyen, a tudat-szerkezetének kell megváltoznia. Mi egyelőre csak külsőségeinkben változunk, és csak a már meglévőt vagyunk képesek újratermelni. Újratermelni, amit már birtokoltunk és felismertünk, eszmét, egyenlőtlenséget, anyagot és életet. Nem alkotunk, csak használjuk, amit kaptunk.
Bármi a kezünkbe kerül, azt elhasználjuk. Átalakítjuk, egy kis részét hasznosítjuk, de a nagyobb része már ekkor eleve hulladékká válik.A felhasznált rész sem húzza sokáig, mert az embert szolgáló dolgok folyamatos felújításra szorulnak, és gyorsan szintén hulladékká válnak. Ahogyan gyűlik körülöttünk az anyagi szemét, úgy gyűlik lelkünkben a szellemi szemét. Hihetetlen gyorsasággal éljük fel, szórjuk szét környezetünk és lelkünk javait. Megdöbbentően hatékony entrópia-növelő gépezetté váltunk.
Közben még mindig a kőkorszakban élünk: a földből bányászott anyagokat használjuk; az ércek értékes részeiből készítjük eszközeinket; korábban elhalt milliárdnyi állat cseppfolyós maradványai hajtják a gépeinket, működtetik a társadalmainkat, adják a műanyag alapjait, teszik termővé földjeinket; százmillió évekkel ezelőtt elhalt, végtelen számú élőlény hegyeket emelő, meszes vázaiból építjük házainkat; a föld, a sár, és benne a parányi organizmusok termelik ételeinket; állatokat tartunk és ölünk ördögien szadista körülmények között, mert nem tudunk lemondani a húsról. De háborúzunk, cserekereskedelmet folytatunk, rettegünk a természettől, és ki vagyunk szolgáltatva a környezetünknek, mint az ősember. Ha pedig elérjük a határainkat, mert ostobán és kiszámíthatóan addig terjeszkedünk, akkor elpusztulunk, mint bármelyik faj.
Békében mindig más arcunkat mutatjuk, mint a háborúinkban. A háziállatainkkal máshogyan bánunk, mint a haszonállatainkkal. Más családjáról máshogyan ítélünk, mint a sajátunkról. Csoportokba szerveződünk, hogy a többiektől elkülönüljünk, hogy tudjuk, ki az ellenség. Szükségünk van a háborúra, mert csak úgy tudjuk értelmezni, látni magunkat. A háborúinkban aztán lemállik rólunk a kultúra vékony máza, és felfedi magát a vicsorgó démon. A démont pedig nem tudjuk elrejteni, mert minden hétköznapunk háború.
A hatalmat elnyert ember biztosan visszaél vele. A saját korrupcióinkat mindig megbocsájtjuk, a többiekére mindig irigykedünk. Kis, hétköznapi korrupcióink személyiségünk alapját képezik, de nem nézünk szembe velük: alkalmazkodóképességnek hívjuk. Folyamatosan alkalmazkodunk a társadalmi elvárásokhoz, ezért lelkünk már csak hegekből és korrupcióból áll.
Csak saját magunk viszonylatában tudunk gondolkodni. Az egyetlen viszonyítási pontunk önmagunk; minden dolog csak egymáshoz viszonyítva értelmezhető, a belső szemlélők pedig csak önmagukhoz viszonyíthatnak, ezért esélyünk sincs kilépni önmagunk fogságából a hagyományos módokon. Ez természetes lenne, de mi ezt nem tudjuk elviselni, ezért szeretetet és erkölcsöt hazudunk.
Mivel a nemes késztetéseink, természetükből adódóan, általában nemtelenek, mivel csak magunkat látjuk, ezért csak ösztönökön alapuló, a zsigereinkből eredő kapcsolatokat építünk a többi lénnyel, csoporttal, az ellenségeinkkel, de a szeretteinkkel is. Mivel minden információt saját elménken átszűrve kapunk, ezért képtelenek vagyunk nem csak kizárólag magunkra gondolni.
Sorsunk és tragédiánk, hogy ha egy dolgot rendbe rakunk, akár szűk környezetünkben, akár együtt, globálisan, több másikat elrontunk. Minden mozdulatunk entrópiát gyarapít és környezeti, társadalmi externáliákat termel, melyeket képtelenek vagyunk előre kiszámítani. A következmények szinte mindig hátrányosak, és utólag szembesülünk velük.Szakadatlan tevékenységünk több problémát termel, mint amennyit megold.
Mindent egyszerűsítünk. Soktényezős jelenségeket néhány jellemzőre redukálunk. Nem róható fel nekünk, hogy nem vagyunk képesek több információt egyszerre feldolgozni, de az már igen, hogy szégyenünkben egyszerűnek hazudunk szép, bonyolult dolgokat, és inkább hagyjuk veszni a csodát, inkább elcsaljuk a jelenség megismerésére fordítandó időt, csak ne kelljen bevallanunk kudarcainkat. Így válik a politika demagógiává, az eszmék jelszavakká, a változás radikalizálódássá, a szerveződések elkülönüléssé; így válik a környezetünkben idővel minden ellenséggé.
Minden párbeszéd taktikus pozícióharc, minden egyeztetés helyezkedés, minden kapcsolat az én kiterjesztésének eszköze. Nem az eredetileg magasabb minőségű késztetéseink silányulnak, mert céljaink sosem voltak nemesek.
Céljainkat képtelenek vagyunk átlátni és értelmezni. Késztetéseink ködös homályból, ismeretlen területről, a hús és az én előlünk elzártbirodalmaiból érkeznek. Ezzel nem nézünk szembe; gőgünk és tudatlanságunk nem képes, és nem is akarja beismerni kiszolgáltatottságunkat.
Általánosságban nem vagyunk képesek szembenézni korlátoltságunkkal. Vitázunk, védekezünk, érvelünk, megmagyarázunk, hárítunk, ha hiányosságainkról esik szó. Mintha a bolygó összes embere tökéletes lenne.
Empátiánk leginkább önmagunkra terjed ki. Jóságunk, beismeréseink, elfogadásaink, nemes cselekedeteink oka a saját előny, kedvező visszahatás szerzése anyagi vagy lelki területen: szerezni akarunk valamit, vagy szeretnénk jó embernek látni és láttatni magunkat. Ezzel a ténnyel sokszor nem is szembesülünk, mert késztetéseink rejtett módokon hatnak. Jó tetteink hatása ettől még időnként megmutatkozik, a világ néha élhetőbb hellyé válik, viszont nemtudásunk sötétsége nem oszlik, sőt tovább mélyül.
Viselkedésünk – a belátó értelem és a megtisztító erkölcs hiányában – csak a többieknek és magunknak szánt mutatvány, színház. Cselekedeteink az általában alantas, de mindig érdek- és énvezérelt késztetéseink elfedésére szolgáló előadások.
Az ember alkotta jog nem a társadalmi igazságot szolgálja, hanem az érdekalapú együttműködéseket. Az ember a jog területén mutatja meg a legőszintébben, hogy az állítólag az erkölcsre épülő közösségeik a legnemesebb alapelveket sem veszik komolyan.
Egy társadalom erkölcsi szintjét többféleképpen meg lehet állapítani, de a legegyszerűbb, ha megfigyeljük, hogyan bánik a neki kiszolgáltatottakkal. Ezen az erkölcsi vizsgán minden társadalom elbukik. Természetesen nem kívánhatunk lehetetlent, ráadásul lehet erkölcstelenül, de általánosságban jól élni, talán máshogyan nem is lehetséges. A probléma az erkölcsre való folyamatos hivatkozással, a szemforgató képmutatással, a rendíthetetlen hazudozással, az erkölcsi pátoszban való fürdőzéssel van.
Mintha az emberiség folyamatos hazugságban élne. Mintha a nyelvet azért fejlesztettük volna ki, hogy hazudhassunk. Ahogyan a tudat működési elve a nemtudás, úgy és emiatt a nyelv, és vele a gondolkodás mozgató elve a hazugság. Mivel fogalmunk sincsen az igazságról, nem ismerhetjük fel a hazugságot sem.
Persze a világban az igazság értelmezhetetlen és nem meghatározható. A fogalom teljesen abszurd. Ám ettől a hazudozás még számonkérhető rajtunk, mert mi a magunk alkotta igazságokat, a másokon számonkért törvényeinket rántjuk a sárba.
Nem tudunk mit kezdeni a számunkra feleslegessé vált anyaggal, gondolatokkal, javakkal vagy emberekkel. Olyan kényszeresen csak saját magunkból vagyunk képesek kiindulni, csak magunkat látjuk, hogy ami nem illeszkedik pillanatnyi érdekeinkhez, azt akkor is hulladékká rontjuk, ha később szükségünk lenne rá. Magunkban találunk csak mércét; ami számunkra hasznos, az érték, ami hasztalan vagy fel nem ismert hasznosságú, az szemét. Így viselkedik minden alantas élőlény.
Addig terjeszkedünk, míg környezetünk erővel határt nem szab. Mint az egér és a csótány; képtelenek vagyunk az önkorlátozásra, ezért állandóan falakba ütközünk és megsérülünk. Ami a falakig az utunkba áll, azt elpusztítjuk. Nem tanulunk semmiből.
A társadalmak olyanok, mint a pszichopaták: nem tanulnak, nem szeretnek és nem szoronganak. A közösségek erős, a szerzésben érdekelt vezetőket választanak, hogy a közös érdekeket érvényesítse. A jó vezető győzelemre viszi a csoportját, melyhez az út a többi csoport, nemzet, cég, szervezet tagjainak a testén és vérén keresztül vezet. Gyermekeinket az életre készítjük fel, vagyis érvényesülésre, harcra. Önreflektív csimpánzok vagyunk. Ám önreflexiónk eredményét, önfelismerésünket el kell rejtenünk önmagunk és a többiek elöl is; nem vallhatjuk be, kik vagyunk valójában. Ezért vallást, erkölcsöt, szeretetet, emberi érzelmeket mímelünk. Ennyiben nehezebb a sorsunk, mint a csimpánzoknak; nem lehetünk önfeledten vadállatok, energiánk egy részét az álca fenntartására kell fordítanunk.
Kényszernek állítjuk be az agressziót, az ellenséges indulatainkat, melyek csak védelemre szolgálnak, és amelyektől szívesen szabadulnánk, de valójában élvezzük a harcot, persze csak ha a győztes oldalra kerülünk. Általánosságban értelmezhetetlen a „jó” fogalma, de mi még a saját definícióink szerint sem vagyunk jók.
Ezért hazudunk mindig, mindenben. Az önáltatás és a képmutatás azonban nem csak kényszer és tudatlanságunk következménye, hanem személyiségünk alapja, neveltetésünk és nevelésünk központi célja.
A kooperáció emelt ki minket az állatvilágból, pedig a közösség-szervezésben rendkívül ügyetlenek vagyunk, ha a „közös” fogalmát komolyan vesszük. Csak úgy tudunk embereket csoporttá forrasztani, ha a közösséghez nem tartozókat megtörjük, elhatároljuk, megkülönböztetjük, ellenségként azonosítjuk, időnként megöljük. Közösségnek, sajátnak, azt tekintjük, ami körül árok húzódik, ami elhatárol minket a többiektől. Az az enyém, ami nem másé, és az a másé, amit nem tudtam megszerezni. Ami az enyém, az pedig a részemmé vált, azt leigáztam. Büszke jelenségnem válhat tulajdonunkká; előtte magunk alá kell rendelni.
A szenvedés a hagyományos módszerekkel nem felszámolható, de mi csak hagyományos módszereket alkalmazunk. Ennek fő oka a tudatlanságunk, de nem csak az. Belül, titkon, magunk elől is elfátyolozva, de élvezzük a hatalmat, a kiváltságokat, a zűrzavart, és mindenek felett rajongva, csodálattal, szerelemmel önmagunkat, énünk ragyogó fényét. Amiért hajlandóak vagyunk valóban önzetlenül cselekedni, az lelkünk zárt belsejében lebeg mindenek felett.
Mindez nem kudarc, fátum, korlát. Csak állapot, amin lehetőségünk van változtatni, akár gyökeresen, alapjaiban. Egyetlen aktus választ el minket a megvilágosodástól: egy döntés.
Fejünkben hordozzuk az univerzum leghatékonyabb tanuló eszközét; szívünkben a legmagasabb rendű erkölcsök és eszmék megértésének lehetőségét; lelkünkben a legnemesebb érzelmek és gondolatok belátásának ígéretét; és általában elpazaroljuk adottságainkat.
Aki az istent vagy a megvilágosodást önmaga érdekében keresi, aki az isten vagy az igazság szeretetével indokolja az elmúlás miatti rettegésből eredő törekvéseit, az nem találhat semmit. Ugyanúgy hal a szent, mint a lator. Nincs menyország, nincs végső menedék; remény nélkül keresni az igazságot, pusztán megismerésének vágyától hajtva, tudva, hogy a megismerésből semmi hasznunk nem származik sem itt a földön, sem a halál után; ez a késztetés emeli méltóvá a keresőt.