Sok tudományos kísérlet vizsgálta a tudatos döntés mechanizmusát az emberben. Ilyen volt Benjamin Libet kísérlete, amiben megállapította, hogy a tapintásingereket felvevő receptorok által jelzett, és az agy elsődleges érzőkérgében már megjelent információhoz képest a tudatosulás fél másodpercet késik, vagyis előbb reagálunk a tapintásingerre, és csak aztán értesülünk a mozdulatról. Egy másik kísérletben a saját kezük felemelésére kellett az alanyoknak parancsot adniuk. Ekkor az agy mozgatókérgében megjelenő utasítás hatására indul el a mozgás. A parancsot, az úgynevezett készenléti potenciált, a kéz mozgását és magát a szándék elhatározását is műszerekkel mérték. Megállapították, hogy sorrendben először a készenléti potenciál, tehát a mozgásra való felkészülés jelent meg, aztán született meg az elhatározás, majd következett a mozgás, ám az alanyok úgy érzékelték, hogy először döntöttek, aztán mozgatták a kezüket. Lobotómián átesett betegek, kiknek a két agyféltekéje egymástól függetlenül működik, végrehajtják a két agyféltekéjükre érkező utasításokat, jól asszociálnak, de később nem ismerik fel saját döntésüket, mert ugyan jól választanak, de automatikusan, tudattalanul, és döntésük nem tudatosul bennük. Tehát mérhető, hogy nem csak a döntést előzi meg a cselekvés, hanem ráadásul ezt nem is érzékeljük, és döntésünket később visszatekintve korábbinak látjuk, mint az állítólag általunk előidézett jelenséget. A tudatosság csúszását a működéshez képest már számtalan kísérlet bizonyítja.

Fél másodperc persze nem sok, de a tény, hogy cselekvéseink után következnek a döntéseink, hogy cselekvéseink után észleljük azok megtörténtét, hogy a tudat később nyugtázza azt, amiben nem vett részt, az énünkkel, és annak a világot felfogó képességével kapcsolatban vet fel kérdéseket. Megállapítható, hogy soha nem a jelenben tartózkodunk, hanem minden pillanatunk a fél másodperccel korábbi állapotot érzékeli. A másik megállapítás, hogy az összes tevékenységünket, még a hirtelen döntést és reagálást igénylő tetteinket és gondolatainkat is, az agyunk automatikus módon végzi el. Nem kérdez a tudatosságtól, mielőtt dönt, és ugyanígy nem kér segítséget, mielőtt egy gondolatot megfogalmazna, és mondatot összerakna, egy felvillanó érzést útjára engedne. Mikor a tudatunk észleli, hogy egy mondatot kimondtunk, egy poénra frappánsan reagáltunk, egy érzés elöntött minket, az már megtörtént.

Persze felmerül a kérdés, hogy a tudatosulás késése, a tény, hogy a döntéseink meghozatalához, a lelki-értelmi reakcióink végrehajtásához nincs szükség a tudatunkra, azt jelenti-e, hogy az „én” nem vesz részt saját működésében? Hiszen a tudatosulás számunkra, a fel-tudat számára való későbbi megjelenése még nem jelenti, hogy a mélyben, az al-tudatban, ami az öntudat számára hozzáférhetetlen, nem vesz részt énünk a kognitív és érzelmi folyamatok elindításában. De az egyértelmű, hogy amit tudatosulásnak nevezünk, vagyis a tudatunkban megjelenő, számunkra is valósággá váló jelenségek, mire értesülünk róluk, egyfelől már megtörténtek, másfelől már mi is érzékeltük, döntést hoztunk róluk, és reagáltunk is.

A működést, érzékelést, döntést és reagálást az agyunk öntudatlan, automatikus része végzi. Ugyanúgy kimaradunk a folyamatból, ahogyan az emésztésünk és kiválasztásunk irányítását és folyamatos felügyeletét sem bízza agyunk a tudatunkra. Az én, a lélek és a szellem ezek szerint nem vesz részt az irányításban, hanem utólagosan kap értesítést minderről, mikor a már megtörtént események és az elme döntései kis késéssel tudatosulnak. Ebből a szempontból mindegy, hogy ez a késés fél másodperc vagy fél nap; a lényeg az utólagosság, az eltelt idő mindössze az agy működésének időszükségletéről, gyorsaságáról ad információt.

A tudat másik fő funkciója ebben a folyamatban, hogy visszadatálja az eseményeket, és azt az illúziót kelti a tudatosság számára, mintha ő fogalmazott, döntött, gondolt vagy érzett volna már az esemény előtt. Mintha a tudatosság, az „én” végezte volna a tevékenységet, és mintha az övé lenne az események, tehát saját működése feletti kontroll. Ebben soha nem hibázik, minden pillanatban így jár el, és ezt egy kis célzott önfigyeléssel magunk is felismerhetjük; csak figyeljük meg kimondott mondatainkat, és vegyük észre, hogy olyan mind, mintha utólag hallanánk mi is, a hallgatóinkkal együtt, és látni fogjuk, hogy nem tudjuk elkapni születésük pillanatát.

A kísérletek és a hétköznapi tapasztalataink azt mutatják, hogy ha valamit végrehajtottunk, amellett utólag és automatikusan el is köteleződünk, és tudatunk mindenképpen talál rá racionális magyarázatot, ha törik, ha szakad. Ezek az utólagos magyarázatok aztán vélemények, elvek és hitek formájában alapjaiban határoznak meg minket. Persze felmerül, hogy baj-e, ha a tudatosulás késik, de a döntést, bár tudattalanul, de mi hozzuk meg? Nem tudom, de most nem ezt a kérdést vizsgáljuk, csak megállapítjuk, hogy döntéseink, gondolataink és érzéseink tudattalanul születnek, és a tudatosság a működésünk feletti kontroll és elemzés helyett az utólagos magyarázatok összeállítására hivatott, és arra, hogy az éber tudatunktól függetlenül létrejött döntést és cselekményt racionalizálja és elfogadtassa velünk.

Természetesen ez az üzemelési gyakorlat, mint általában a testi működés, ésszerű. Sem a vegetatív funkcióinkat ellátni, sem mozogni, sem működni nem tudnánk, ha minden cselekedetünket tudatos döntésnek kellene megelőznie, de látjuk, hogy az elme ilyen funkciója és működési módja annyira általános, hogy a lelki és szellemi területre, a gondolataink és érzelmeink körére is kiterjed. Azt is látjuk, hogy a tudat utólagos igazoló funkciója annyira általános és alapvető, hogy bármire talál magyarázatot. Szerencsére szinte minden gondolatunk és tettünk kiszámítható, hétköznapi és megszokott, könnyű rájuk folyamatosan kiállítani az igazolásokat, és csak nagyon ritkán kénytelen a jól bejáratott rendszer egy irracionális cselekedet miatt improvizálni. Talán a tudat és az öntudat misztikuma sínyli meg kissé ezt a felfedezést, hiszen így szemlélve mintha nem lenne más, csak egy önigazoló gép.

A tudat mibenlétének meghatározására számtalan tudományos elmélet született, ezek most nem tárgyai a beszélgetésünknek, mert mi a működésével foglalkozunk. Egy elmélet szerint a tudat egyáltalán azért alakult ki, az az egyetlen funkciója, hogy igazolásokat gyártson tetteinkre, mert a túl erős emberi intellektus nem tudná elviselni a létezés, és így abban önmaga végső értelmetlenségét. Utólag magyarázatot kell találnia múltjára, és reményt kell éreznie jövője iránt. Annyi bizonyos, hogy a tudat, melyen most az éber és észlelt öntudatot értjük, valamint a magasabbrendű idegi tevékenység, az elme, az érzelmek és gondolatok szülőhelye különvált, és mintha az „én” ki lenne hagyva saját, a testtől és érzékelésétől független, lelki és szellemi életéből is, nem csak a testi funkcióinak felügyeletéből. Mintha az a gőg, amivel a testi folyamatokat lenézzük, és az alacsonyabb rendű agyi működésre bízzuk, indokolatlan lenne, hiszen a magas, nemes, a többi faj közül minket kiemelő lelki és szellemi működésünk sem lenne befolyásunk alatt. Mert ha a tudat nem dönt, nem gondol és nem érez, csak utólag, rutinszerűen igazol, akkor mire terjed ki a hatalmunk? Ha a gondolkodásunk és érzelmeink ugyanúgy a mély, ismeretlen tartományokból indulnak, és függetlenek tőlünk, mint az emésztésünk és az ürítésünk, ha az „én” azért ébredt öntudatra, hogy legyen, aki utólag magyarázza a nélküle zajló eseményeket, mert a világ egy anyagi és szellemi evolúció lélektelen és végső értelemben értelmetlen folyamata, akkor mi az az „én”, aminek a meghaladására a Buddha figyelmeztetett?

Az állatok, főleg a gerinctelen, primitív fajok, kizárólag öntudatlanul működnek. Minden tettük előre kódolt, reagálásuk génekkel programozott, és nincs bennük egy olyan tudatosság, ami utólag kontrollálna és igazolna. Ez a fajta öntudat teljes tisztaságában csak az emberben található. De a genetikai parancsunk vajon más-e, mint az állatoké? Nem más. Két fő küldetés mozog bennünk is, ugyanúgy, mint a többi fajban: túlélni és szaporodni, vagyis továbbadni a fajra jellemző genetikai kódot. Ha még tovább egyszerűsítjük, a túlélés is csak azt a célt szolgálja, hogy az információ átörökítése és megőrzése biztosítva legyen, tehát végül egyetlen célunk van nekünk is: továbbadni a DNS-t, terjeszteni a kódot. Ám az emberi elme rendkívül erős és bonyolult, ezzel együtt ingatag és érzékeny is. Hitet, reményt és magyarázatokat kell adni számára, hogy hajlandó legyen szaporodni. Lehet, hogy a tudat csak ennyi, és nincs más szerepe.

Az már csak érdekesség, és nem tartozik szorosan a tudat természetének megismeréséért folytatott gondolkodásunkhoz, hogy az emberi DNS mindössze 1,2 %-a kódol emberi fehérjéket, továbbá több mint a fele nem is emberi, hanem vírus és baktérium gén, amik a törzsfejlődés során kerültek belénk. A többi gén javarésze szintén fajunk kialakulásának ősi homályából származik, többnyire funkciótlanok. A főemlősök genetikai állományától 1%, a fejlett gerincesekétől néhány százalékban tér el a miénk. Génjeink jó része gond nélkül felcserélhető az állatokéval. Mi ezt az információcsomagot adjuk tovább generációról generációra, és testünk, elménk ezt védi meg mindenáron. Felmerül a kérdés: mi irányítja a tudatot? Milyen döntéseket igazol utólag olyan következetesen a tudatunk? A magzatban, az anyaméhben a csíravonalsejtek az első pillanattól kezdve elkülönülve és fokozott védelemben fejlődnek. Belőlük lesznek az ivarsejtek. A szomatikus (testi) sejtek, tehát minden, ami nem hímivarsejt vagy petesejt, messze nem részesülnek ilyen óvó figyelemben. A szülők, az anya biológiai, evolúciós feladata a szoros, testi értelemben is a genetikai információ különös védelme és a továbbörökítés biztosítása, a faj egyedszámának bármi áron való növelése. Látjuk, hogy a mi evolúciós programunk és mindennapi működésünk ebből a szempontból semmiben nem különbözik bármely más élőlényétől. Végső, mélyen kódolt cél vezet minket, melyek parancsa belénk vésődött: add tovább az információt! Az élet egyáltalán nem számol az egyedekkel, lényegtelen a létezésünk, és nem csak azért, mert céltalan és értelmetlen a világ, és benne a létezés, hanem azért is, mert az egyén élete és halála nem érdekli az életet. Célunk nekünk sincs, csak funkciónk: továbbadni a kódot.

Az emberi tudat persze képes mindezt belátni, és a többi fajjal ellentétben képes ellenállni a biológiai parancsnak. Látszólag. Ugyanis a felszínen képesen vagyunk kijátszani a belénk szervesült kódot, de lent, a mélyben az evolúciós alapkésztetéseinknek végül mindig engedelmeskedünk. El szeretném kerülni azt a félreértést, ami gyakori ennek a problémának a boncolgatása közben: nem látom a tudatot anyagnak, puszta evolúciós terméknek, automatikának, gépnek. Az emberben lévő tudat működéséről beszélünk, arról a lehetőségről, amink van, amivel képesek vagyunk hozzáférni a világhoz. Az eszközről beszélünk, mert az emberi tudat és az „én” eszköz. A megismerési lehetőségeink természetét vizsgáljuk, ezért amikor tudatról beszélünk, akkor azt az adottságot, tudat-típust értjük alatta, amivel fajunk rendelkezik.

Mindez nem szomorú vagy ijesztő, de szükségesnek láttam tisztázni, mert lehetetlen a tudatról beszélni, amíg bármilyen misztikum övezi, amíg célt és értelmet látunk a létezésbe, és főleg, amíg célt és értelmet találunk a saját létezésünkben. Ezt tisztáztuk, hogy folytatni tudjuk az együtt gondolkodást. A zennek az egyik alapélménye az értelmetlenségnek, az ürességnek a felismerése, az okok és célok keresésének feleslegessége, az „én” látszat-mivolta. Akinek ez alapélménnyé válik, szabadságra lelhet. Álljon itt a végén egy kínai zen vers:

„Lu-hegy szitáló ködben, megáradt Cse-folyó.
Míg nem láttam, nem nyughattam a vágytól!
Elmentem, visszajöttem… Semmi különös:
Lu-hegy szitáló ködben, megáradt Cse-folyó.”

Folytatjuk.