A nemesség a szívből ered. Onnan ered az Ösvény, a tudás, a megvilágosodás. Ez a kijelentés egy kicsit sem érzelmes: nem a szeretetről szól. A szeretet alá van rendelve a tudásnak, de aki megszerezte a tudást, a világ világossága lesz, fény a sötétben tévelygőnek, meleg a fázónak, étel az éhezőnek. Minden élőnek példa és remény. Ezért ne szeretni akarj, hanem tudni!

Sokszor használtam már korábban a „nemes” jelzőt (páli: sammā) cselekvés, hozzáállás, tudati tevékenység jelölésére. A jelző a Buddha egyik legalapvetőbb, minden buddhista irányzat által elfogadott Tanításában, a Nemes Nyolcrétű Ösvény leírásában kiemelt szerepet kap. Az Ösvény minden tagja egy tevékenység, melyek a valóságban, az emberek által művelve a szélesen értelmezett erkölcsi és spirituális skála bármely értékét felvehetik, az alantastól a magasztosig, de mint az Ösvény részei, mint ösvénytagok, csak nemes módon végezve felelnek meg a Tanításnak. A Nemes Nyolcrétű Ösvény a Tan alapjának, a Négy Nemes Igazságnak a negyedik tagja. Ez az igazság, mint már korábban tárgyaltuk, a dukkha („szenvedés”) megszüntetésének módját mutatja fel nyolc, egymással összefüggő cselekvés tökéletessé érlelésével. A nyolc tag megvalósítása külön művelet, de egymással összefonódva eltéphetetlen köteléket alkotnak. A cselekvés ebben az esetben nem csak hagyományosan értendő. A cselekvés először is tudati, a gyakorló hozzáállásában jelentkezik. Az úton járó tudata átformálódik, átlényegül úgy, hogy közben nemhogy eltávolodik a világtól és a valóságtól, hanem éppen abba integrálódik, azt végre látni bírja a maga valóságában. Ebből a tudatszerkezet-változásból következik aztán a nemes cselekedet. A gyakorló, tudati felébredése után, abból következően már helyesen gondolkodik, működik és él.

Ismerjük meg, egyelőre vázlatosan, a nyolc tagot:

1. helyes szemlélet
2. helyes szándék
3. helyes beszéd
4. helyes cselekedet
5. helyes megélhetés
6. helyes erőfeszítés
7. helyes éberség
8. helyes elmélyedés

A nemes nem azt jelenti, hogy a mástól, a nemtelentől elkülönülten tökéletes, attól magasabban, valamiféle kegyelem által elnyert vagy maga számára megküzdött kiválasztottságban időzik. Nemes az a cselekedet, ami egy nemes cél elérése érdekében minden feltételnek hiánytalanul megfelel, ezért a cselekedetet az a cél minősíti, melynek érdekében végzik. Nem valamiféle különleges, a világtól elválasztott és elidegenedett minőség, mely tisztaságának megóvása érdekében kerüli az érintkezést az alacsonyabb rendűvel, hanem a világ része, annak ismérveiből, minőségéből származik, azt használja egy nemes cél elérése érdekében. A „nemes” a Nyolcrétű Nemes Ösvény tagjainak egy olyan tulajdonsága, ami a célhoz vezet. Minden más minősége ugyanezen tagoknak vezetne valamilyen célhoz, de a Tan az ösvénytagoknak azokat a minőségeit választotta ki, amelyek a megszabaduláshoz, az ellobbanáshoz juttatják el a gyakorlókat. Hétköznapi tulajdonságok és cselekedetek egy kitüntetett aspektusát, állapotát illette a Buddha a sammā jelzővel, így válhattak azok a szent Ösvény tagjává.

Mint a buddhista kifejezések általában, a sammā sem csak egyszerűen nemest jelent. Egy szóval lehetetlen megnevezni, csak több szóval tudjuk körülírni. A „nemesség” olyan további jelentései segítenek a fogalom árnyalásában, mint az „együttesség”, „egybekapcsolódottság”. Ez azt sugallja, hogy ami nemes, az egyben össze is fogja egy ösvénytag szétáradó erőit. Jelentései még a „teljes egész”, „hiánytalan”, mert ami nemes, a cél eléréséhez szükséges, az nem lehet töredezett, hiányos, nem lehet félig kész. Ahogyan félkész ember nem nevelhet egész embert, úgy egy félig használható ösvénytag nem vezethet el a végső eredményre. Jelentése még az „egy pontra irányuló”. A nemes ösvénytag összeszedett, minden feltételt és potenciált tartalmaz. A nemes több, mint csak egy kinevezett állapot, mert egy gyűjtőpontba sűrűsödik bele adott tulajdonság teljes lényege, és a gyakorlónak a figyelméből kizökkenthetetlenül, erre a pontra fókuszálva kell haladnia. És végül a sammā egyszerűen annyit is jelent, hogy „helyes”, „megfelelő”, tehát a cél elérése érdekében a követendő. Gyakorta, mint a mi felsorolásunkban is, így fordítják. Így fogjuk mi is érteni a következőkben, akkor is, amikor a Nemes Nyolcrétű Ösvényt tárgyaljuk, és akkor is, amikor rámutatunk egy kitüntetett jelenségre, cselekedetre vagy állapotra.

Az ösvényen járás maga a folyamatosan fenntartott gyakorlás. Így érti egy nemes lény. Gyakorlás állandóan, időtől és tértől nem függve, semmihez nem ragaszkodva, semmi mással nem törődve, magát a célt is elfeledve. Az ösvényen járva többé nem vagy külön, nem vagy egyedül, látsz, és végre valóban a világ része vagy. Tudatod átalakul ösvénytudattá, és ösvénytudattal szemlélve a világot, az átalakul nirvánává. Folyamatosan az ösvényen járva már nem törekszel célba érni, mert abban vagy időtlenül. Befogadott a menny.

A nemes hozzáállással végzett gyakorlás megszünteti a hat kapun beérkező érzetek iránti sóvárgást (tanhā). Ezek után is megmaradhat a vágy a finom tudati tapasztalatok iránt, ezért az igazán nemes nézet és elmélyedés ezek iránt is közömbös, egykedvű, felülemelkedett. A felülemelkedettség természetét, és a buddhista gyakorló által elsajátítani igyekezett tulajdonságokat eztán fogjuk tárgyalni.

Köztudott, sokak hétköznapi felismerése, hogy a boldogság hajszolása nem vezet el a boldogsághoz. Általánosságban elmondható, hogy a görcsös akarás az élet minden területén akadályozza a cél elérését. A boldogság esetében ez különösen szembetűnő, hiszen hiánya az ember teljes életét tönkreteszi. E kitüntetett fontossága miatt nagy rá az igény, és látjuk, mi mindent képes az ember megtenni az eléréséért. Képes küzdeni, lemondani, csúszni-mászni, rettegni, áldozatot hozni, amikkel természetesen csak egyre távolabb kerül a hőn áhított eredmény. A boldogságról már volt szó a korábbiakban (13. és 14. bejegyzés).

A boldogság nem hasonlítható a többi célhoz, mivel az ember teljes homeosztázisát, jól-létét meghatározza, ezért nagyon fontos ismernünk a természetét. Az igazi, tökéletes boldogság az elégedettség, ez egy komoly igazság. Elégedettség, a fogalom hétköznapi és spirituális értelmében is, mint azt a két fent említett bejegyzésben már kifejtettem. E nélkül a hozzáállás nélkül a vágyak, a boldogság hajszolásának sosincs vége. Ha nem párosul elégedettséggel, akkor feltételekhez kötött marad. Akkor mindig kell több, jobb a javakból és az érzelmekből is, ráadásul úgy, hogy még a több és jó értelmét sem tisztáztuk. Tehát nagy igazság, hogy az elégedettség, bárhol is tarts a boldogság megvalósításában, alapvető feltétel. Most viszont szeretném kiegészíteni a korábbiakat, mert az elégedettség megteremtésének igénye még nem a végső, nemes igazság felismerése, egy feltétel még hiányzik.

Az igazi boldogság ugyanis még az elégedettségtől is elszakad, és meghagyja azt az énnek. Így az én megnyugszik, eléri biztos alapokon nyugvó, nemes állapotát. Az ént tovább rángatja a karma, mert mindkettőnek ez a dolga, de már békés lesz és elégedett, bölcs és megnyugodott. A karma tovább működik, de az én már el fogja viselni az emelkedést és a zuhanást, a sikert és a szenvedést, mert megtalálja a közepet, ahonnan okosan látva szemlélheti a világot. Egyes öregek, ha életük változatos volt, örömökkel és küzdelmekkel teli, és nyitott lélekkel éltek, elérik ezt az állapotot, megtörténik velük. De ez még csak az én elégedettsége, az ő bölcsessége. Kötött és mulandó, leginkább az időhöz láncolt, mert az énnel együtt majd ez a bölcsesség is eltűnik.

Tehát az igazi boldogság még az elégedettségtől is elszakad, és a tudat még ettől is függetlenül, az énhez kötődő szálait elvágva belesüppedhet a feltétel mentes létezés élvezetébe. A létezés ugyanis, mint azt már jópárszor tárgyaltuk, minőség nélküli. De ezek így csak szavak, mert a valódi élmény átadhatatlan. A Buddha említi egy helyen, hogy egy korábbi életében egy király levágatta az összes végtagját, de benne nem ébredt harag, nem merült fel egyáltalán semmilyen érzés. A létezés örömében időzött, mely öröm független a test, szellem, lélek állapotától és tapasztalásától. Ezt végre megérezve fel sem merül, hogy történés, állapot, vagy érzés, bármi, ami az öt halmazon vagy a hat érzékkapun át megjelenhet, befolyásolhatja a puszta, meztelen lét örömét. Nem rontja el bánat, nem emeli fel öröm. Boldog, de nem jóleső, mert jó és rossz megszűnt. Ez a van, az itt és most állapota, időtől és tértől elszakadt. Még pontosabban: nem elszakadt, mert az feltételezné különállását, idő és tér, jó és rossz létezését, de ez az állapot nem különült el. Nem elszakadt, hanem még inkább beolvadt, eggyé lett, eltűnt, és így maradt meg. Csak néz, tapasztal, nem ítél, nem rángatja többé semmi, még a boldogság sem, annyira elégedett. Beérkezett. Középen van. Az én lehet vágyódó, a karma által rángatott, vagy lehet nyugodt, bölcsen megelégedett, de beérkezett nem. A beérkezett számára nincs tér, ezért középen van, nincs idő, ezért időtlen. Nincs rá több szavam Barátom, csak biztatni tudlak, hogy próbáld elérni.

Tehát mikor az én megnyugszik, az érző lény is lehet végre, függőségeit ledobva, boldog. Fontos: ez, bár az éntől szabadult, mégsem az állat öntudatlan boldogsága. Ez ön-tudat éntudat nélkül. Az állat nem független, főleg nem megvilágosodott, hanem rab és ködös tudatú. Éntudat nélküli, de egyben ön-tudat nélküli is, tehát tudatlan. A boldog ember tudata nem üres, hanem tiszta és vakítóan értelmes! A buddhizmus hisz az értelemben, és azt vallja, hogy nélküle nincs megvilágosodás. Az állat és az ősember nem világosodhatott meg, mert a megismerésnek megértéssé kell válnia, a tudatosság szintjén is meg kell jelennie, hogy a szabadulás bekövetkezhessen. Paradox, de ahhoz rabnak kell lenni, és fel kell ismerni a rabság mibenlétét, hogy a szabadulás, a szabadság természetének megértése után, megvalósítható legyen.

Ráadásul a felismerést annak megértése után meg is kell tudni fogalmazni. Le kell fordítani, el kell magyarázni a tudatnak, ahogyan a jó tanár kéri a diákot, hogy a tanultakat fogalmazza meg saját szavaival. Csak a felismert, majd megértett, majd magunk számára megfogalmazott tudás válik valóban a miénkké. Csak így szabadulhatsz meg az éntudattól, és ébredhetsz végre valóban ön-tudatra!

A keletkezésnek két útja van: az egyik az építkezés, növekedés, nagyobbodás, a másik a lebomlás, csökkenés, aprózódás. Mindkét út képződés, mert egy valamiből egy másik valami, egyik dologból egy másik születik. Az előző elmúlik, a következő megjelenik. Nincsenek más utak, mert a világ nem tűri a stagnálást. A dolgok, jelenségek, tudatok vagy növekednek, vagy csökkennek, de sosem maradnak ugyanolyanok.

A két lehetőség közül a megnyilvánult világ jellemzően a másodikat választja: alapvető természete a lebomlás, csökkenés, aprózódás. Minden az enyészet felé halad. Ha egy követ felemelsz, és néhány méterrel odébb viszed, a letett kő már nem lesz ugyanaz. Amíg hordoztad, apró, alig kimutatható darabok váltak le róla, és ugyanígy foszlik, amíg a földön pihen, már kialakulásától kezdve. Az élőkről is minden pillanatban az anyag parányi részei válnak le. Az ember teste is kívül-belül ugyanígy kopik. Hullanak rólunk a szőr, a hám darabkái, bensőnkben lángol az emésztés. A világ az enyészet óriási műhelye, és benne csak szinte kimutathatatlanul apró pontokban zajlik a sűrűsödés. A csillagokban hidrogén préselődik héliummá, de a nehezebb elemek csak a szupernóvák apró, felfénylő pontjaiban keletkeznek, és onnan szóródnak szét a hideg űrben. A bolygók belsejében a gravitáció összepréseli a magot, és felszínre törő magmaként mutatkozik meg a tömörített anyag. Az élők testében, a sejtek erőműveiben szerves anyag áll össze fehérjévé. Csak a mélyben, a végtelen ilyen apró pontjaiban közelednek egymáshoz az anyag részei, hogy aztán a felszínre érve még itt, a végtelen űr eme kicsiny oázisaiban is, felszabadulva a teremtő nyomás alól, átadják magukat az aprózó bomlásnak.

Az anyag szét akar szaladni, szakadni, enyészni, eltűnni, feloldódni akar, és csak a határtalan térben szétszórva található, a kicsinységük miatt szinte a nemlétezés határán lévő apró kis kohókban zajlik az építkezés, növekedés, nagyobbodás.

Pedig csak ezek azok a helyek, ahol kialakulhat a számunkra ismert, értelmezhető élet és létezés. A széthulló anyag és lélek oldott, tudattalan, az ember számára halott. Mi csak a kitüntetett, a nagy ürességben talán jelentéktelenségük miatt számon sem tartott élet-szigeteken tudunk létezni. Az univerzum iróniája, hogy a kivételes, a véletlenszerű, a tünékeny, az alig látszó az egyetlen hely, ahová beszorulva, ahol elzárva, ahol menedéket lelve életre és tudatosságra ébredhetünk.

De ezek a szigetek sem igazi menedékek, mert még ezek is állandóan enyésznek. A csillagok kihűlnek, a bolygók szétesnek, és még életük delén is minden bennük képződött anyagi és nem anyagi forma folyamatosan pusztul, elhal, szétesik. A kis teremtő pontok is átmenetiek, és csak az űrnek, a bomlásnak szülnek.

És ilyen az anyagon kívül az élet, a tudat, az értelem is. Felvillanó, törékeny kis tünemények, álom-képződmények. Gazdátlan, részben-sikerült, alig-alig kész létezők. Sűrűsödnek, majd hígulnak, végül szétszóródnak, mint a szupernóvák.

A lélek szét akar szaladni, szakadni, enyészni, eltűnni, feloldódni akar, és csak a határtalan térben szétszórva található, a kicsinységük miatt szinte a nemlétezés határán lévő apró kis érző lényekben zajlik az építkezés, növekedés, nagyobbodás.

Így értsd a mulandóságot, mert így értette a Buddha is. Ha belegondolsz, mintha fojtogatna ez a szűk hely, a bolygó, a tested, a tudatod. Ez a bölcsőd, de ez lesz majd a koporsód is. Mikor körülölelnek, szabadulnál, mikor elengednek, rettegsz és elpusztulsz. De nincs ebben semmi szomorú. Az enyészet a világ természete, olyan gyémánt-törvény, aminek megnyilatkozását a benne oly ritkán fellelhető kis teremtő műhelyek is csak ideig-óráig tudják hátráltatni.

Érted-e Barátom, mily haszontalan kapaszkodni a létezőbe, a megnyilvánultba? Ezért tette meg a mulandóságot első jellegzetességnek a Buddha, mert ismerte faját. Az ember mindig is élete legfontosabb céljának tartotta a teremtést, a megőrzést, az építést, az enyésző megmentését és egyben tartását. Mély tiszteletet érzek e heroikus, de kozmikusan reménytelen harc iránt. Mennyi munka egy kicsiny, építő, teremtő, de a végzete felé rohanó oázis peremén! Meghatottan és mélyen megrendülten hajtom meg fejem az érző lények, és ezen belül az ember örök, ám kilátástalan küzdelme előtt, amivel egyben akarja tartani a végtelen világ irgalmatlan, óriás erőit, mik mind széthullani vágynak! Érted-e Barátom, hogy mibe kapaszkodsz, mit ölelsz, mit remélsz, mikor nem fogadva el a mulandóságot, az állandót vágyod?

Ha az enyészőkhöz kötöd magad, ha azokat szorítod, akkor velük hullsz a semmibe, és mint az összeomló ház romjai, majd maguk alá temetnek. Nem tudok ígérni neked semmit. Ez a ház, ez a test, ez a tudat, ez a világ csak átmenetileg az otthonod. Ne keress menekülőutat, mert a túlvilág is a világ része. Nem tudom, mit nyerhetsz, de azt tudom, mit veszíthetsz, ha itt, vagy odaát nyugalmat és állandóságot remélsz. A meneküléstől és feloldódástól sem az élet, sem a halál; sem a föld, sem az isten; sem evilág, sem a túlvilág nem ment meg, nem lesz biztos otthonod. A Buddha kemény, de őszinte tanító: amihez kötődsz, az lesz a sorsod. Az egyetlen lehetőségünk a mulandóság megértése, magunkba olvasztása, magunk feloldása, elveszés és hazatalálás, a kegyelemben való hit feladása, mert az üresség nem kegyelmez. Kinek-kinek megadja, amit kér. Magad vagy, Barátom, végtelenül, örökre és remény nélkül magad, mindörökre egyedül. Senki sem segít, de cserében senki sem korlátoz. Fogadd el, lásd meg a mulandóság valódi természetét, ne félj tőle. Nem jó hozzád, de cserében nem is árt. Csak ilyen, ennyi az egész. Vállald fel átmenetiséged terhét, és ha már nem menekülsz a sűrűsödő létezés kicsiny szigeteire, ha bátran beleveted magad az ismeretlen enyészetbe valóban elengedve minden kapaszkodót, talán véget ér futásod.

Kedves Olvasóm, megvádollak valamivel. Szerintem Te előítéletes vagy! Úgy gondolom, hogy mindig a sémáid, korábbi tapasztalataid, tehát tulajdonképpen az előítéleteid alapján döntesz és ítélsz. Így cselekszel a jelenségekkel és az emberekkel kapcsolatban is. Mit szólsz hozzá? Rosszul esik a feltételezés? Vagy az, hogy ezt észrevettük?

Észrevetted már magadon, és zavart, vagy esetleg büszke vagy rá, hogy tudsz dönteni, és ki is mondod a véleményed? Ráadásul állandóan van véleményed. Még akkor is, amikor közömbösnek hiszed magad. Így működünk.

A tudatod kész elemekből építkezik, minél idősebb vagy, annál inkább. Az elme minket szolgál, de a maga módján teszi, és a saját szemszögéből helyesen is. Mikor megszületünk, a tudatunk tiszta lap, de aztán tapasztalatok érnek, amikre reagálunk. Reakcióinknak következménye lesz, és ezekből hamar megtanuljuk, melyik reakció vált ki kellemes következményt. Dobozolni kezdünk: ezentúl adott ingerre mindig a kipróbált választ adjuk. A világ bonyolult, és ahogyan növekszünk, úgy válunk mi is egyre bonyolultabbá. Egyszerűen nem lesz elég időnk, hogy a világ minden ingerére megkeressük a friss, újszerű választ, mint egy újszülött. Tanulunk, dolgozunk, és állandóan döntünk. Idősödünk, és szaporodnak a dobozaink. Elménk megvizsgálja a bejövő, percenként milliónyi ingert, mik a testünk belsejéből és a külvilágból érkeznek, és az addigi életünk által már begyakorolt, bejáratott, kipróbált válaszokat adja rájuk: előhúzza azokat a megfelelő dobozból.

A kisgyerek elméje még rugalmas, mert kevés a doboza. Még tud újat tanulni, de ez nem jelent valódi szabadságot, mert minden új, először érzékelt ingerre legyárt egy dobozt. A látszólag nagyobb gondolati szabadságának oka, hogy az új élményre még rá tud csodálkozni. De csak egyszer, vagy legfeljebb néhányszor, és már nyit is neki egy új dobozt. Az idősebb ember már ilyet csak egészen ritkán tesz. Az új ingerek esetén, ami egyre ritkább, már vagy van doboza, vagy talál rá hasonlót. Talán már többször húz elő kész válaszokat többé-kevésbé hasonló dobozokból. Ez az előítélet legrosszabb formája: már a válasz sem igazi, az előítélet sem megfontolt, megérlelt, kitapasztalt, csak zsigeri, rest. Így spórol energiát az elme. A valódi tanulás ilyen esetben reménytelen, és a válasz keresése csak a dobozok közötti válogatás, semmi több. Pedig de sokan hiszik, hogy valódi keresők!

Az elme nem csak lusta, erőszakos is. A dobozait nem csak saját tapasztalatának, esetleges, önmagára jellemző konstrukciónak látja és akarja láttatni, hanem végső igazságnak. Belemerevedik összetákolt birodalmába, és foggal-körömmel védeni fogja igazát, saját dobozait a Nagy Végső Rendszernek érzékelve. Persze, hiszen dobozai ellepték, nem lát ki a hatalmas raktárból, ahol tárolja őket.

Aggódjunk-e emiatt, gyújtsuk-e fel a raktárt, hol dobozaink pihennek, ugrásra kész, előregyártott válaszokkal? Semmiképpen sem. Az elme ugyanis nem gonosz, jót akar nekünk. A szamszárikus világban, ahol nap mint nap járunk, nem létezhetnénk eme téves, nevetséges, de mégis csak hasznos panelreakciók nélkül. Ha piros a jelzőlámpa, célszerű megállnunk, ha éhesek vagyunk, együnk, és embertársaink között használjuk szerzett szociális képességeinket, ha túl akarunk élni, és boldogulni akarunk. A dobozok elpusztításának következménye az őrület és a halál. Nélkülük nincs élet. Nem szabad megvetnünk a dobozokat, bár dharmikus, spirituális szempontból nyilvánvalóan téves és ostoba válaszok lapulnak zömében bennük. De ők teszik lehetővé a kézzelfogható, hétköznapi életet. A Buddha is evett, ürített, járt és beszélt, használta a tapasztalatait. Ami a fontos, és amit a buddhizmus tanít, az nem a pusztítás, nem az anarchia. A dobozaidat tiszteld, de kezeld őket a helyükön. Tudd és lásd, hogy eszközök, mulandó, hibás, szerencsétlen eszközök, amiknek egyetlen szerepük a te életben tartásod, ebben az állandóan elenyésző és újraszülető világban, amíg tart földi rendelésed. Ennek lásd őket. Ne ragaszkodj hozzájuk, ne emeld őket nagyobb rangra, mint amik valójában, és legfőképpen ne faragj belőlük bálványt. Tiszteld őket, mint a botot, ami segített a sétádban, mint az ételt, mi egy nappal tovább segített élni, mint a többi embert, akik a földön töltött idődben kortársaid. Bár a karmákhoz kötődnek, de nélkülük nem találkozhattál volna a téged szülő dharmákkal, és nem tapasztalhatnád meg azt, amit valóban érdemes. Általában fogadd meg: törj az igazi cél felé, de legyél hálás minden esendő jelenségnek és érző lénynek, ami valaha is segített ebben.

A buddhizmus legfontosabb tanításai és gyakorlatai közül sok foglalkozik ennek az éber, nyugodt távolságtartásnak a kiépítésével, ami a bölcsesség, a megszabadulás alapja. E nélkül a tudás és gyakorlat nélkül semmilyen igazi ismeret nem szerezhető meg, mert a dobozokból merítkező tudat saját rendszerének a foglya. Az életet nem meghaladni kell, hanem nemes figyelemmel megérteni. Ha majd egyszer végre a dobozaidhoz nem kötődve reagálsz egy jelenségre, úgy fogod érezni magad, mint aki először lát, mint aki először lélegzik fel. És ez még csak az út eleje.

A Buddha látta, hogy a tudatokban a világ tökéletes akar lenni. Az érző lények a létezést hibátlannak, szeplőtelennek, tisztának akarják. Öröknek szeretnék, kényelmesnek, magukhoz-valónak, ami szolgálja és megvédi őket, olyannak, ami jóllakatja szemüket és érzékeiket, és sosem múlik el. Dolgoznak, fáradnak, áldoznak és könyörögnek a világnak, hogy a rossz eltűnjön, a jó ne változzon. De a Buddha látta a fehérre meszelt falak aljára felrakódott sarat, a lehullott vakolatot, a téglák között kitartóan munkálkodó enyészetet. Látta a testek lassulását, az élők elmúlását, a nem élők megjelenését. Látta, hogy a dharmák, jelenségek, részecskék, minden kicsiny egymást benövi, elfogyasztja, másba olvad, eltűnik, felbukkan, a másikba zuhan, vég nélkül a zúgó világban. Változás követ változást, semmi nem marad meg, semmi nem marad ugyanolyan. Apró és hatalmas mind része ennek, és ez megállíthatatlan. És a Buddha azt mondta, ez így jó, és ez így szép.

A Buddha látta, hogy a lények és dharmák szenvednek ettől. Karcolja őket a világ, töri őket a törvény, mert magukba záródtak. Nem látnak, nem értenek, csak menekülnek, bújnának. Rögzítenék a megállíthatatlant, felépítenék az örök létezést, majd újra csalódnak és szenvednek. Mint a viharos tengeren hányódó fuldokló, ki a vihart akarja eltüntetni, és a tenger cseppjeit helyhez kötni, hogy uralhassa, hogy biztonságban lehessen. A dharmákat a karma tépi, a létezőket a fájdalom, amit maguknak teremtettek, mikor énjükre rácsodálkozva szerelmesek lettek belé. Azóta kín és öröm között vergődnek, és nem éreznek már semmit igazán. A Buddha látta, hogy ez a világ rendje, és a tévedés következménye. És a Buddha azt mondta, ez így jó, és ez így szép.

A Buddha látta, hogy a lények az énjükhöz ragaszkodva szenvednek, mert nem értik az örök mulandóságot. És a Buddha kereste az ént, azt a magot, azt a lényeget, amit a lények úgy féltenek, annyira szeretnek. Kereste az állandót, a megismételhetetlent, a soha-nem-múló egyszerit, ami elkülöníti egymástól a születetteket egyszer és mindenkorra. És látta, hogy nincs ilyen, mert ez is mulandó, ez sem örök. Látta, hogy látszat, hogy nincs helye az el-nem-múlónak sem a testben, sem a lélekben, sem a szellemben. Nincs helye a földön, nincs helye az égben, sem az ég alatt. Nem született meg, nem hal meg, mert sosem volt, és a dharmák, mik a látszatokat okozták, azok egymást benövik, elfogyasztják, másba olvadnak, eltűnnek, felbukkannak, a másikba zuhannak, vég nélkül a zúgó világban. Nincs én, amit óvni és megőrizni lehetne. És a Buddha azt mondta, ez így jó, és ez így szép.

Majd felállt, és elindult elmondani ezt az érző és szenvedő lényeknek, hogy segíthessenek magukon, ahogy tudnak.

Az ákása, az űr, a tér magába fogadja a létezést. Valaha ebben a nyílt, tágas, időtlen térben éltünk. Nem létezett érzékelés, ezért a világ nem bomlott alkotórészeire. Elemi intelligenciánk tiszta, a tér és mi pedig elválaszthatatlanok voltunk.

A teresség szabadsága azonban megijesztett, és megtörtént az első kapaszkodás az éntudatba. A tér kikristályosodott, megmerevedett, megszilárdult körülöttünk, különálló darabokra hullott, és megjelent a forma, az én és a nem-én, az első halmaz. Felfedeztük a megfogható, megismerhető világot azzal a csodálkozással, mintha nem is mi teremtettük volna, mintha nem a mi tudatunk szüleménye volna. Elvesztünk az élményben, és mint a gyerekek, egyik izgalmas dologtól a másikig szaladtunk. Már csapdába kerültünk. Megjelent az aviddzsa, a rossz tudás. Tudatunk már a káprázatot kutatta.

Akár az általa teremtett világ, ez az intelligencia is megfagy, nem áramlik tovább, a világával együtt merevedik, és az általa megalkotott fogalmakat és neveket használva saját fogalmi rendszerébe záródik. Egy szűk szobában találja magát, ahonnan csak egy kis ablakon keresztül lehet kilátni. Elkezd lyukakat ütni a falba, és erővel tágítani a szoba határait.

Különállóságának felfedezése miatt a lény a kettősségekbe ragad. Elveszíti eredeti intelligenciájának fényességét. Úgy képzeli, ez az állapot mindig is fennállt, ő mindig is külön volt. Figyelni kezdi a világot és magát, és észreveszi, hogy valami baj van. Mivel ezzel nem tud mit kezdeni, énje védelmében, hogy zavarodottsága ne akadályozza működését, kénytelen becsapni magát.

Kialakul a második halmaz, az érzések. A korábban tárgyalt módon a világhoz három módon, a három minőségen keresztül viszonyul ezentúl. Végképp elfelejti, hogy ez eredetileg önámításnak indult, és saját teremtményei elbűvölik. A harmadik halmaz, az érzékelés kialakulásával szerelmes lesz önmagába. Kialakul a három gyökér, és a három minőséghez reakció társul, a vonzás, a taszítás és a homály. De ez kevés, érteni is akarja hamis önmagát. A negyedik halmaz megjelenésével a fogalmak is értelmet nyernek, amiket magasabb rendűnek gondol az érzéseknél, és ezért saját értelmének felfedezésétől megmámorosodik.

Az ego eddigre már súlyos, bonyolult, óriási, de még nem teljesen kész. A személy finomodik, a szkandhák beérnek, és megszületik a saját világában otthonos, végleg elkülönült ego.

A tudatosság megjelenésével a rendszer kezd összeomlani. Egyre nehezebb becsapni magunkat. A rendszer részei nem illeszkednek tökéletesen, a dolgok állandóan elromlanak, javításuk a világ és a darabok között lévő kapcsolatok bonyolultsága miatt fáradtságos és reménytelen. Hiába minden erőfeszítés és küzdelem, csak egyre rosszabb lesz. Minden megoldás új problémákat szül végeláthatatlanul. A világ egyre irracionálisabbá, álomszerűbbé és élhetetlenebbé válik, és ha néha látszik is a kiút, mindig csalódni kell. A dukkha alapvető élménnyé válik, és az idő előrehaladtával felerősödik legnyilvánvalóbb aspektusa, az elemi szenvedés.

A kész lény megteremti magának a hat világot, amikben élni tud, amiket ért, amik körbezárják, és határaikkal megteremtik létezésének kereteit, mert a határtalan már megijeszti, az már nem az otthona. A világok szimbolikus megfelelői nyomorult állapotainak. Ekkorra a lény már szabadulni akar, állandó biztonságot teremteni, bár ez leggyakrabban nem tudatosul. Minden megnyilvánulása, munkája, családja, szeretete, a világán végzett összes módosítás arra irányul, hogy kiküszöbölje a dukkhát, és teremtett, állandónak hitt környezetét kijavítsa, és saját fogalmai szerint örökre tökéletessé tegye.

Ezért először mennyországot és isteneket teremt. Ez az istenek világa. Itt boldognak hiszi magát, függetlennek. Helyzetét rajta kívül álló erők befolyásaként ismeri fel. Úgy látja, sorsa nem az ő kezében van, szenvedéseit fentről mérték rá. A nála nagyobb hatalomnak engedelmességgel tartozik, hittel, törvények betartásával, és ha ennek megfelel, akkor a szenvedést elhárítják életéből. Ebben a világban kicsit megpihen. Eleget küzdött korábban, eleget volt már ijedt, látva világa kijavításának reménytelenségét. Végre lekerült a vállairól a teher. Nem akarja látni, hogy saját illúzióvilágának foglya, most egy kicsit mást szeretne okolni zavarodottságáért és kizökkentségéért.

Az istenek világa sem tökéletes. Egy idő után félni kezd, hogy elveszíti, sőt, leginkább attól, hogy mások elveszik. A tökéletesség fátyla állandóan felreped, és megmutatja a mögötte lévő ellenséges erőket. És megmutat mást is: mások világa még szebb! Irigykedik, és félteni kezdi saját álmait. Az irigy félistenek világába zuhan. Ebben az állapotban, a küzdelem, féltés, szerzés honában egészen emberi lesz, és alázuhan az emberi világba. De itt a harc folyamatos és nagyon erős, ráadásul emlékszik a magasabb világok mámorára és kényelmére. Belefárad, és inkább csúszik-mászik, csak kikerülhessen végre az örök fogvicsorgató öldöklésből, a dukkha tengeréből. Alászáll az állatok közé.

Itt állandó az éhség, a kiszolgáltatottság. Ösztönei marni, zabálni kényszerítik, és ez az állandó éhség prétává változtatja. Mindent meg akar kóstolni, fel akar falni, és ez a vágya kielégíthetetlen. Erőszakos lesz, öl és harap, támad vagy védekezik. Zuhanása itt lesz teljes: ez már a pokol. Megszületik a poklok világában.

A pokolban, ami még mindig a maga teremtette körön belül, saját tudatában van, nincs menekvés a dukkha kínja elöl. Ég, megfagy, széttépik, üvölt, és még meghalni sem tud. A föld kopár, nincs egy biztos zug, ahol elbújhatna. A lény megfásul, elfárad. Egy nyitottabb létformára vágyik, de képzelete ebben a helyzetben nem engedi a nagy változást. A pokolban nem lehet a mennyekről álmodozni. Visszalép az éhes szellemek közé. A dukkha itt enyhébb. Újra lehet harcolni és ölni, nem csak elszenvedni a csapásokat, de jóllakni, megelégedni nem lehet. Nincs enyhülés, bárhová megy.

Elcsügged, és egy szabályozott, tompa világra vágyik, ahol nem kell gondolkodni és reménykedni. Újra állattá válik. A külvilágra tökéletes szabályozottsággal, ösztönök és hormonok szabta minták szerint reagál. Buta lesz. Világa ismerős, megszokott. De ez egy idő után nem elégíti ki, értelmesebb lesz. Különbséget tesz a dolgok között, intelligenciája újra működésbe lép. Emberré válik. De látja, hogy bármennyire képes manipulálni, a gyökérokok őt is meghatározzák. Keresni kezd valami állandóbbat, mert itt a fájdalom mindenhová követi.

Versengeni kezd, a többiek fölé akar nőni, saját világát mások rovására ki akarja terjeszteni. Felzuhan az irigy félistenek közé. Sokáig ezt hiszi a tökéletesnek, főleg, amikor ő nyer. Saját buborékát a végtelenségig szándékozik tágítani, ettől reméli a megváltást, a tökéletességet, a dukkha végleges meghaladását. Persze csalódik. Magát másokhoz hasonlítgatja, de bármennyit fáradozik, mindig marad előtte cél, és a világa nem lesz hibátlan. Megszerzett javait állandó veszély fenyegeti, el akarják venni tőle, és még szellemi kincsei sincsenek biztonságban. Szüntelenül uralni akar.

Mikor úgy érzi, elérte céljait, a mennyországba kerül. Örömteli, büszke, illúzióit fényesre csiszolta. Ha elég okos, egy idő után rájön, hogy az öröm lehet szellemibb, és belép a formanélküliség vagy koncentráltság állapotába. Ekkorra olyan mértékben kitágította merev világának, börtönének falait, hogy már nem látszanak, ezért először hiheti: megszabadult! Végre kint van! Ez hát a megvilágosodás. Az én végre tökéletesnek tűnik, a dualitás másik fele, a világ pedig meghaladottnak. Gondolatait, elméleteit tökéletesítette, a világra vetítette,  az én boldog és megistenült. Az ego mérhetetlenül naggyá lett, a birodalom végtelen, az egész univerzum körülötte forog. A dukkha nem érződik, látszólag eltűnt. Mivel a világ az övé, nincs többé ez és az, helyettük megjelenik a „nem ez és nem az”. Végül, mert bölcsessége belátja, hogy már semmiről sem lehet kijelenteni semmit, még önmagáról sem, annyira tökéletes, ezért a „sem nem ez, sem nem az” elképzelésébe merül. Ebből meríti önmaga létezésének végső bizonyítékát. Az egyetlen Isten lesz.

Ez a legtöbb, amit a zavaros, torz, szamszárikus tudat elérhet.

De a kettősség és az én-érzet tévedése még mindig sűrű fátyolként borul szerencsétlenre, akinek még nagy utazása is álom volt. Végig maga teremtette börtönében ült. A lény azt hiszi, ez a nirvána, pedig csak az ego végtelenségével való eggyé válást tökéletesítette.

Ez az állapot nem lehet tartós. Egy idő után a folyamat ismétlődik, és a világokon keresztül folytatódik a zuhanás.

A lény minden világban egyetlen dolgot keres: létezése bizonyítékait. Ezért kergeti elmaradhatatlan üldözőként a dukkha, bármerre jár. Ez a bizonyíték a Buddha Tana szerint megszerezhetetlen. A lény bármire hajlandó, hogy bebizonyítsa az öt halmaz állandóságát, lelke maradandóságát. Képes érte szenvedni, állatként porban csúszni, megalázkodni, fényes univerzumokat teremteni, harcolni, ölni. Nincs olyan ár, amit meg nem adna a megszilárdult önvalóért. Ha kell, megfagyasztja a tiszta, üres teret is. És bármi történik vele, diadalmasan mutatja fel: lám-lám, ez velem történt, tehát létezem! Ha választania kell, hogy elmerül a dukkhában, vagy inkább belátja tévedését, inkább az örökkévalóságig szenved.

Zuhanása közben azt érezheti, hogy a dolgok, folyamatok irányítása akaratán kívül áll. Ez legnagyobb tévedése. Mikor éhes szellem akkor az éhség, mikor isten, akkor a hatalom, mikor félisten, akkor a zsákmány, mikor ember, akkor a lehetőségek, mikor állat, akkor a szabályok, mikor pokollakó, akkor a fájdalom intenzitása bűvöli el. Minden világ játék is egyben. Mindenhol saját teremtő erejét ünnepli, saját szépsége és esze kápráztatja el.

A világok az élete. Akár pillanatonként váltakozhatnak, akár hosszabb ideig is létezhetünk ezekben. Egy percen belül lehetünk irigyek, tompa állatok, és szenvedő pokollakók. A zuhanás folyamatos.

A buddhista hagyomány a létezőket hat világba sorolja. A felosztás értelmezhető szó szerint vagy szimbolikusan is. Szó szerinti értelmezés esetén az összes létező a hat világ valamelyikében él, és az ott uralkodó körülmények, valamint a világhoz tartozó létformájuk szabják meg viselkedésüket. E meghatározottságukon nem tudnak változtatni, szabadulni csak a világukból való kilépéssel, és egy másikba való átkerüléssel lehetséges. Minden világ egy cselekedet és a hozzá tartozó következmény tere, melyek alapvetően determinálják a benne tartózkodókat. A lényeknek, a világok lakóinak karmája az őket leginkább jellemző tulajdonságuk alapján termi meg gyümölcsét, és tartja őket ott.

Szimbolikus értelemben a hat helyszín nem valóságos, hanem hat kategória, melyek kidomborítanak egy-egy lelkiállapotot. Magam erre az értelmezésre hajlok, és a világokat a szenvek és az akadályok által befolyásolt, hosszabb-rövidebb ideig fennálló tudatállapotoknak tekintem. A világok közül csak az egyik kimondottan az emberi létformáé, de mindegyik rólunk, a mi tévedéseinkről szól. A világokba nem büntetés utal, és nem is az tart ott, hanem egyszerűen egyenes következményei, karmái elkövetett tetteinknek. A világok között nincs hierarchia. A haladás nem lineáris, nem alulról felfelé, a poklokból a mennyekbe tartó fejlődés. Egyik sem különb a másiknál spirituális, a megvilágosodást szolgáló értelemben, még ha a bennük való tartózkodás nem is egyformán kellemes. Bármelyikből bármelyikbe átzuhanhatunk. A zuhanás szót nem véletlenül használom: a lények (a fejlett tudatúakat kivéve) nem önszántukból, hanem karmikus okokból, öntudatlanul vergődnek közöttük.

Első a pokol. Itt a lényeket testi és lelki kínok gyötrik. Sűrűn, sokan élnek kis területen, egymás helyét, életterét sajátítják ki. Csak a másik rovására juthatnak némi megkönnyebbüléshez, ezért az amúgy is meglévő szenvedésüket egymás gyötrésével, állandó harccal tetézik. A hely uralkodó érzete a düh, a harag. Egymás húsába mélyedő karmok, csattogó állkapcsok jellemzik. Erős és folyamatos a zaj, a harci ordítás a fájdalom üvöltésével keveredik. Nincs nyugodt sarok, lakói minden pillanatban védekezni vagy támadni kényszerülnek. Nem foglalkozhatsz elbújva saját sebeiddel, mert kellenek a helyed és javaid másoknak is. Sosem vagy biztonságban, bárki rád támadhat, nincs barát, család, csak ellenség. Ha ide kerülsz, rövid idő után már csak gyűlölni tudsz, és ütsz, bárki kerül eléd. Hol a hőség elviselhetetlen, hol a fagy, egyik véglettől a másikig rohansz, nincs megállás, nincs pihenés. Eltaposod a többi menekülőt, ha az utadba kerül, vagy te nyögsz a földön, mikor egy rohanó láb az arcodra tapos. Ezen a helyen lehetetlen szeretni, nincs rá sem idő, sem hely, sem alkalom vagy lehetőség. A pokolban reménytelen az együttérzés.

Felette található a préták, az éhes szellemek világa. Hatalmas testű lények, mely formátlan testek belseje egyetlen hatalmas gyomor. Örökké éhesek és szomjasak, de a nyitott szájuk mérete csak tűszúrásnyi. Hiába esznek folyamatosan, sosem csillapíthatják kínzó, mardosó éhségüket és szomjukat. Életük minden pillanatában esznek, vagy otromba testüket görgetik, vonszolják a kietlen tájon ocsmány helyekre táplálék és víz reményében. Ez a hely a vágy betegségében szenved. Saját salakjukban fetrengve is csak a vágyuk tárgyára tudnak gondolni. A préták világában lehetetlen a lelki nemesedés, a nemes felismerés megteremtése.

E fölött érkezünk az állatok világába. Az állatokat csak az ösztöneik irányítják. Egyáltalán nincs akaratuk, nem értenek semmit. Tudatuk örökkön és mélységesen sötét, vastag köd borult rá. Az állat öl vagy ölik, de nem tanul belőle semmit. Az itt élők végtelenül és reménytelenül buták. Ostobaságuk felmérhetetlen, mert ha néha meg is sejtenek valamit az értelemből, ösztöneik visszarántják őket zabálni és szaporodni.  E világ jellemzője a tompaság. Lakói elméjét örökre ellepte a sűrű, fekete köd, míg élőhalottként vánszorognak testi funkcióiknak engedelmeskedve. Az állatok között nem teremhet meg a gondolat.

A következő hely az alsó és felső világok között félúton az emberé.

Az ember világa felett a félistenek laknak. Nem hallhatatlanok, de az életük nagyon hosszú. Elméjük már fényes, a legtöbb ismeretnek a birtokában vannak. Szereznek, elviselik egymást, rövid ideig képesek szeretetkapcsolatokra, és felfogják a megvilágosodás természetét. Bonyolult és jól működő világokat építenek fel, amik, bár folyamatos javításra szorulnak, élhetőek. De sosem lehetnek nyugodtak. Mivel erőforrásaik korlátozottak, öntudatuk viszont erős, folyamatosan egymást méregetik. Amelyik meggyengül, az elveszíti tulajdonát. Mindig figyelik egymást, és, mivel csak egymás kárára növekedhetnek, ha tehetik, elveszik a többiek javait. Értelmesek, ezért látják, mire jutottak, és állandóan magukhoz mérik a többieket. A hely jellemzője az irigység, az énbe rögzültség. Önérzetesek, énjüket állandóan mardossa a becsvágy. Utálják, akinek több van, és lenézik, akinek kevesebb, és közben önigazolásokat gyártanak jelenlegi állapotuk megmagyarázására. Teljesen magukba záródtak, bizalmatlanok és önhittek. Itt lehetetlen a nagylelkűség.

Legfelső világ az isteneké. Ők sem hallhatatlanok, de az életük végtelen hosszú. Érthetnék a világot, felismerték az igazságot, bölcsek. De a mennyország túl csodálatos. Érzékeik a tökéletességig finomodtak, megállíthatatlanul és egyfolytában boldogok. Csak gyönyöreiknek élnek. Körülöttük minden fényes, puha, illatos és finom. Bármit tesznek, bármibe fognak, az sikeres és kielégítő. Nem tudnak hibázni, nem ismerik a fájdalmat, ezért nincs tétje tetteiknek. Nem ismerik a rosszat, nem is tudják akarni, ezért nem ismerik a jót sem. A hely jellemzője az érzéketlenség. Tapasztalataik kizárólag érzékiek, mert értelmüket elnyomja a sok édes inger. Annyira érzékenyek, hogy már érzéketlenek a valódi világ észlelésére. Nem kötődnek semmihez és senkihez, de ez nem meghaladottság, hanem a gyönyör önzése és tompasága. Fogalmuk sincs a dukkháról, de nem megvilágosodottak, csak boldogok. Itt értelmezhetetlen a szeretet, mert az csak ott alakulhat ki, ahol lehetőség van a szeretett lény elvesztésére.

Az emberi világ tehát középen lebeg. Ez az egyetlen hely, itt, ég és föld között, ahol minden átélhető. Lehet gyűlölni, ölni, szenvedni, szeretni, küzdeni, eltévedni. A két széle között középen. Az egyetlen hely, ahol megvilágosodhatunk, mert egyik determinált világ merev szabálya sem köt. Megismerhetjük a dukkhát, ezért meg is haladhatjuk azt. Az öt másik világ karmikus, de ezen a helyen dönthetünk úgy, hogy az életünket dharmikussá tesszük. Embernek lenni kitüntetett szerep, csodálatos lehetőség, univerzális rang. Több, mint istennek lenni.

Módunkban áll elpazarolni vagy megszentelni.

Talán az eddigi legfontosabb mondandómat teszem most közzé. Már vettük az öt halmazat és a függő keletkezés tanait, és most azokat ültetem át a gyakorlatba. A Buddha tanítása nem érdekes bölcselkedés, hanem élő és működő igazság.

Mindenki vallásos, ilyen az ember természete. Alapvetően két fő típusa van a hitnek, a többi ezek keveréke: van, aki az anyagban hisz, ő ateista és materialista, tudománypárti, és van, aki az anyagon túliban, ő idealista, spirituális, isten-kereső. A két hitrendszer vitája meddő, mert az igazság, mint Buddha Urunk mondta, középen található, mely közép nem egyenlő a két rendszer keverékével. Az alábbi sorok nem a két hit összebékítését, és nem is egy harmadik felmutatását szolgálják, hanem reményeim szerint az öt halmazat tanának megvilágító erejű ragyogásában egy belátható felismerés leírását.

Mindkét tábor szerint a világ alapjaiban csak egyféleképpen értelmezhető. Az egyik szerint tudományosan mérhető, egzakt, látszólag objektív és kézzel fogható. Persze számtalanszor meginog ez a meggyőződés, hiszen látjuk pl. a kvantummechanika eredményeit, de hívei vallásosan hiszik a létezés kiszámítható voltát. A másik oldal szerint a létezés lényege a misztikum, a spiritualitás, ami nem mérhető, éteri, kívül esik az objektivitás határain, transzcendens, hívei szerint csak lélekkel érezhető. Ez a felfogás persze megágyaz a babonaságnak, ezotériának, és sok sületlen ostobaságnak, amikkel aztán a szkeptikusok, ateisták állandóan, tegyük hozzá, jogosan, támadhatják őket.

Az egyik az anyagban, a másik a lélekben hisz. Az egyik lenézi az érzéseket, a lélek észleléseit, mert az csak kémia, a másik lenézi az anyagot, mert az alacsonyabb rendű. Az egyik egy festmény esetében a festék eloszlása, a festészeti technika, és a szemlélő aktuális állapota alapján lemodellezi a néző anyában meginduló vegyi folyamatokat, kiszámítja annak az élmény befogadójára tett hatását, és az agy reakcióival és az evolúciós okokkal megmagyarázottnak véli a művészetet. A másik a tehetség és isten kezét, a lélek ihletettségét látja meg ebben, és fantáziátlan, lelketlen fajankónak látja azt, aki nem érti ezt a megmagyarázhatatlan titkot és csodát, és megveti a kémiai-biológiai magyarázatot. Az egyik nem érti a lelket, mert csak az agyat, az anyagot látja; a másik nem érti az embert, a létezés valódi természetét és önmagát, mert a misztikum köde eltakarja előle a dolgok természetét és működését. Pedig a két oldal egymásra illeszthető egy egyszerű módon, amit valahogyan nem akarnak meglátni.

Mindkét oldal a maga módján téved. Kedves materialisták: az érzések, a tudat tulajdonságai, az ihletettség és a szépség igenis léteznek, mert tapasztaljuk, és az anyag működése ezt nem magyarázza meg. Kedves misztikusok: az érzések megélése, az istenélmény, a legszentebb tapasztalásaitok igenis mérhető változások az agyban, és lemodellezhető vegyi folyamatok. A mechanikus működés alapja, mozgatója akár még egy lélek is lehetne, de attól még valóban kémia. Kedveseim: mi így tapasztalunk! Így működik az ember, az öt halmaz így épül fel. A test segédeszköz, az agyad is, és a személyiséged, urambocsá’ a lelked is. Eszköz, barátom, de micsoda eszköz!

Nélküle nincs tapasztalás, nélküle nincs hozzáférés a misztikumhoz. Az anyag, az a drága, darabos, durva anyag, és következményei, a személyiség, az én, a lélek az, ami lehetővé teszi, hogy az a valami, ami tényleg megfejthetetlen, de amihez közöd van, az megtapasztalhassa azt a csodát, ami rajtad kívül található.

Még a spiritualizmus, a lélek és isten is eszköz, hogy a létezés ránézhessen önmagára.

Mint egy rádiókészülék: attól, hogy nem szól rajta egy adás, még azt az adást sugározzák, csak a készülék más frekvencián áll, vagy éppen elromlott. A sugárzott adás minőségét nem határozza meg a készülék minősége; az csak a készüléket jellemzi.

Az agyad kiszámítható működésének tényéből nem az következik, hogy a kémia által indukált érzés nem valóságos. A materialista legnagyobb tévedése a gőgje: azt hiszi, hogy mikor az érzést önmagában tetten éri és látja mulandóságát, akkor az érzést látja megjelenni és elmúlni. Pedig dehogy. Ez a felfedezés nem az érzésről, hanem rólunk szól, és nagy hiba összekeverni az edényt annak tartalmával. Ha már nem látod a misztikumot, ha nem tapasztalod az élményt, akkor nem a misztikum és élmény tűnt el, halt meg, csak a te képességed szünetel a megélésre, belőled hiányzik az akarat, a képesség, a megfelelő vegyület.  Ez a tény nem a világról beszél, hanem csak a befogadóról. Rólad, barátom, nem a létezésről. Ajánlatos ezt a kettőt soha nem összekeverni, és alázatosabban viszonyulni a világhoz. Vonatkozik ez mind a két oldalra. A spirituális sem kevésbé gőgös: misztifikálja az ént, a lelkét, a személyét, még az istent is, mintha az teremtené az érzést, az intelligenciát, és lenézi a csendben szolgáló létezőket, azt a sok drága és a végsőkig önzetlen segédeszközt, az öt halmazt, ami megteremti számára a tapasztalás lehetőségét, a tőle független csoda megélését.

És közben a materialistának igazuk is van. A szerelem, a szeretet, minden, ami szép és csúnya benned, bizony kémia, és ha ezt tagadod, kedves misztikus barátom, akkor joggal támadnak, mert egy átlagos labor szembesíthet tévedéseddel. És közben a spirituális, hívő embereknek is igazuk van, mert a kémia nem egyenlő magával az érzéssel, élménnyel, tapasztalással, csak leképező eszköz, durva, egyszerű, de működő eszköz, és segítségével legalább ezen az emberi szinten némi fogalmunk lehet nekünk, együgyű szemlélőknek a létezés gyönyörűséges természetéről. Valószínűleg csak ennyit bírunk el, itt és most ennyi adatott.

Kegyelem. Kegyelem és hála annak, aki nem zúdítja ránk a létezés teljes gyönyörét, mert talán rögtön összeroppanna az anyag és a lélek felszínes illúziója mögött rejtőző megfejthetetlen valami, ami ezt az egész csodát a maga véges és részleges módján szemléli.

Az öt halmaz a csoda, melynek bizony része az istenképünk is. A világot a tudat teremti, de legalábbis a tudat formálja olyanná, amilyen, ezért egyértelmű, hogy istenképünk is a tudat teremtménye. Istenképünk velünk együtt fejlődött az ősi vallásoktól a mai, kiforrott teológiájú egyistenhitekig.

Barátom, ezt nehéz lesz elfogadni, de az öt halmaz tartalmazza a testet, a személyiséget, az ént, a lelket és az istent is. Az isten és a lélek nem rajtunk kívül található. Ennél jobban nem is lehetnének bennünk, ennél nem lehetnének szervesebben részeink, mint hogy együtt alkotják velünk a létezés öt halmazatát, együtt születnek, öregszenek és hullnak szét mind. Ha elfogadtad az öt halmaz tanát, akkor már tudod, hogy személyiséged és éned függő, viszonylagos, mulandó. De már azt is tudod, hogy semmit sem csempészhetsz át oda, túlra, csak a mindent elengedő végső elkeseredettség és végtelen bátorság segíthet rajtad. Ekkor viszont be kell látnod, hogy személyiséged és éned elengedése, halála kevés lesz. Át kell engedned az elmúlásnak a lelkedet és az istent is, mert azok is csak kapaszkodók, amik visszarántanak.

A lelkedet is! Istent is! Mindent, ami mulandó! Mindent, ami az öt halmaz!

Ember a megfejtésben, a felismerésben ennél tovább bajosan juthat. Ez az a határ, amibe az emberi dharmikus halmazat már beleveri a fejét, és a további kérdései, erőlködései már a Buddha által tanított felesleges kérdések közé sorolódnak (lásd 2. bejegyzés). Azokkal is el lehet tölteni egy életet, csak felesleges, mert nem visznek tovább. A halmazatok adta képességeink használatával így is bőven elég csodát tapasztalhatunk, bőven elegendő felismerést tehetünk életünk során. Használjuk őket. Persze nem hedonistaként, mert az öt halmazat adta lehetőségek rossz felhasználása elfedi előlünk a világot, és a felszínen tart. Okosan, bölcsen kell használni őket, mélyre hatolni segítségükkel, és a világ csodái közül a számunkra elérhetőek még a feltételekhez kötött szemeink előtt is kinyílnak.

A halmazokba zártság, hibás felismerés esetén, lehet rabság. De a bölcs számára lehetőség, áldás és kegyelem, melyért hála jár. Talán sosem fogom megtudni, kit illet a hála, talán nincs is célja, de most már tudom, hogy a világ létezik, mert tapasztalom, mert van. Tisztelem a halmazok által létrehozott edényeket, a testet, a személyiséget, az ént, a lelket és az istent, melyek lehetővé teszik számomra a tapasztalást. A buddhizmus végül is nem más, mint bölcs, felébredett, tisztán szemlélő tapasztalás. Ehhez nem szükséges feltétel sem a világ objektivitása, sem a saját szubjektivitásunk. A nemes tapasztalás a van felismerése és színről színre látása.

Ne várd, mint oly sokan, hogy majd a halál után megkapod a válaszokat. Ez értelmetlen. Miért tudnál többet a halál után, mikor a széthulló halmazokkal együtt elveszted a tapasztalás lehetőségét, mint most, amikor a hat csatorna érzékei a rendelkezésedre állnak? Most figyelj, tanulj, meditálj, okosan, bölcsen. Használd ki a név és a forma áldásait. A ködben bolyongva, istent keresve csak az üres levegőt markolod. Azt használd, amid van, azt értsd meg, amire lehetőséget kaptál; addig menj, ameddig itt és most eljuthatsz.

Törekedj és gyakorolj, barátom.

Egyetlen halmaz sem rendelkezik önléttel, és együtt sem alkotnak ilyesmit. Minden tényező függ a másiktól, függő módon jött létre, és széthullása után is függésben marad, majd új halmazt alkot. Az élő függ a tudattól, a tudat az élőtől, a dharmák egymásba fonódnak, és a karma törvénye szerint örvénylenek. A keletkezés és az elmúlás köre az érző lényeknél megegyezik. A függő keletkezés egy kört, egy láncolatot alkot (patittja-szamutpáda), így jön létre az öt halmazat, és ugyanúgy a dukkha oka, mint amaz.

A függő keletkezés 12 tagja:

1. A tudatlanság okozza az ösztönzéseket, késztetéseket, egy dharma-hordalék, ami akaratot szül;
2. a késztetések okozzák a tudatot, ami ekkor még csak tudatmag, a későbbi tudat alapja;
3. a tudatmag, tudatosság okozza a nevet és a formát, a kialakuló lény minőségét;
4. A név és a forma okozza a születést, kialakul a hat érzékszerv, a hat csatorna, amiken át a tapasztalás történik;
5. a tapasztalás okozza az érintkezést a világgal, ami még vágy nélküli, de a született számára elkerülhetetlen;
6. az érintkezés okozza az érzeteket;
7. az érzetek megszülik a vágyat, a világ iránti szomjat, és a lény már csapdában van;
8. a vágy okozza a ragaszkodást a világhoz, és a világgal szemben kialakult énképhez;
9. a ragaszkodás okozza a létesülést;
10. a létesülés okozza az újraszületést;
11. az újraszületés okozza a betegséget, öregséget, halált;
12. a betegség, öregség, végül a halál ha tudatlanságban talál, akkor kezdődik újra az elejétől.

Ugyanaz az eredete és oka ennek az örök körnek, a nemtudás. A jó tudás a három jellegzetesség belátása, de a lények rossz tudással rendelkeznek, egészen pontosan, mivel az első lépésben még nincs lény, valamiféle közös tudat, az egész szamszára a rossz tudat állapotában van. A rossz tudás a nemtudás, ami hordalékként szamszkárákat teremt. Nem tudatos késztetések ezek, hanem korábbi lények ösztönei, gondolatai, karmái halmozzák fel őket. Heterogének, nem tartoznak még egyik lényhez sem, bár a létrejövő létező ezekből, korábbi lények késztetéseiből áll majd össze. Ez a képződött, de önmagát még fel nem ismerő massza létrehoz a szamszkhárákból tudatmagokat, mintegy kicsomósodva a masszában. Ez már a nemtudás generálta individuum csírája. Ebből kialakul a lény, a név és a forma. A forma az edény, a név az én. A három gyökérok működésbe lép. A lény ebből születik. Világra jön és tapasztalni kezd, kialakul a hat érzékszerv, a hat kapu. Fizikai interakcióba lép a világgal, érzékszerv és érzéklet találkozik. Ez érzeteket vált ki, a lény a három minőségnek megfelelően mozogni kezd a világban, egy részéhez vonzódik, más részétől menekül, a legtöbb dolgot pedig észre sem veszi. A minőségek miatt vágy, szomj ébred benne, és igazán innentől számítódik a valódi, tudatos szenvedés. Ragaszkodások, kötődések kezdik rögzíteni az álomvilág részeihez, majd újjászületik, és jön a betegség, öregség, halál… majd újra a sötétségbe, az aviddzsába hull szétsugározva karmáit, és kezdődik az egész az elejétől.

A lánc elemei, az abban lévő lény javarészt nem tudatos. A lánc legkönnyebben a szomj kialakulásánál szakítható meg. Az eléggé éber, tudatos, teres és tiszta belátású lény azon a ponton tud belenyúlni a folyamatba, és tudja elszakítani az eltéphetetlennek látszó fonalat.

Az eddigiek alapján elszörnyedhetünk, elítélhetjük magunkat ostobaságunkért, és akár fel is adhatjuk a hiábavalónak látszó küzdelmet a dukkha ellen, de ez nem lenne jó megoldás. Az ego nem bűnben fogant, mi nem bűnösök vagyunk. Az én alapja, kiindulási pontja a megoldás megtalálásának. Az ego megértése a kulcs.

A képződött lény különböző, a buddhista tanítások szerint hat világban élhet, szemléletesebben kifejezve, hat világon zuhanhat át. Hosszabb-rövidebb ideig, állapotának, ragaszkodásainak függvényében tartózkodhat ezekben, de állapota sosem statikus; rángattatása, önmaga által előidézett zaklatottsága folyamatosan mozgásban tartja. Az egész az öt halmaz kialakulásával kezdődött.

A következő bejegyzésben igyekszem összefoglalni már így, a függőség körének ismeretében a halmazok és a világ kapcsolatát, a két fő világlátás hibáit. Nem lesz egyszerű, és sokakat felháboríthat. Csak az olvassa majd, aki bírja az önmagával és az istennel való szembenézést.

Az öt halmazat tehát illúzió. Dukkhát okoz és dukkha az alapja. Ebből következik valami, ami reményre adhat okot a tévelygőnek: a dukkha oka önmaga, csírája önmagában található. A Buddha pedig azt mondta, hogy aminek természete a megjelenés, annak természete a megszűnés is. Ha ez így van, márpedig így van, akkor a dukkha, mivel megjelent, megszüntethető! Nem kívülről ránk erőszakolt, nem eleve elrendelt, nincs felsőbb hatalom, aminek a szenvedésben tartott világ célja és akarata lenne. Csak a lényen múlik, hogy megkeresi-e és megszünteti-e a rossz gyökeret. Jó hír, hogy keresni sem kell, mert a Harmadik és Negyedik Nemes Igazság segít. Van megoldás, az álomváros elhagyható, a lény felébredhet. Ebben, furcsa módon, segíthet az öt halmaz. Az emberi megtestesülés az egyetlen megnyilvánulás, amiben a szabadulás lehetséges. Az öt halmazba zárva a lény lehetőséget kap élni és küzdeni, mert a halmazok megteremtik a létezés feltételeit, és lehetővé teszik a világ értelmezését. Egyfelől csapda, másfelől magasabb rendű gondoskodás. Ajándék, és az ember maga dönt, hogy benne marad és folytatja játékait, vagy bátran útra kel, és elhagyja azokat.

Aki benne marad, annak számolnia kell a következményekkel. Aki nincs összhangban az eredeti, nemes, valódi természetével, az kívülállóvá, és végül is célponttá teszi magát. Sodródó, esetlen célponttá, akit kibillentsége miatt mindenhol megtalál és sújt a szenvedés. Ez nem a természet kegyetlenségéből fakad, csak lényege szerinti működéséből. Aki nem a tiszta, belső erőforrásaira támaszkodik, az elsorvad.

A feltételektől függő képződmények, a szankhárák alkotják az öt halmazt. Végül is ezek okozzák a dukkhát, azaz a három jellegzetességet, a mulandóságot, a nem kielégítő jelleget és az én-nélküliséget. De mi a létezésnek az a köre, amiben a halmazok illúziója benne tart? A következő bejegyzésben megvizsgáljuk a létkör természetét.