Boldog vagyok vagy szenvedek, de tisztelem érzéseim, és hálát érzek észleléseimért, mert élmények, bölcs tapasztalások. Az vagyok, amit most éppen érzek, semmi más.

Nyugodt vagyok, szerény és kiegyensúlyozott, mióta elértem határaim. Istennel a széleken lehetséges találkozni. A határoknál időzik, ott néz táguló tekintettel maga is a csodára. Hogyan is lehetne másképpen isten? Hiszen határai vagy a tágas messzeségbe, a halandók által érzékelhetetlen távolságba vesznek, olyan messzire, ami nekünk a végtelen, vagy közeliek, de olyan nevet és formát adott nekik, ami elrejti előlünk korlátait. Persze Isten korlátolt, titka és szégyene, hogy vannak határai az elérhetetlen űrben, hogy anyaggal kufárkodik, hogy lelkekkel üzérkedik, érzelmekkel játszadozik, akarat és vágy emészti. Olyan magányos a végtelen! Mikor a kezét fogom, magam is beleborzongok a kozmikus egyedüllétbe. Nem haragszom rá. Mind teremtettünk volna a helyében.

Mindegy, milyen messze nyúlik befolyásod. Ez itt ugyanaz a kör, ugyanaz a tér, a törvények ismertek, nem alkalmazkodnak lelkekhez. Istennek és nekem ugyanaz elérhetetlen. Ám mindketten figyelünk és tanulunk, szemléljük a mélyről burjánzó, igéző, lüktető, ívben hajló, vonzó csodát, melynek határai feloldódtak, ezért végtelen nagy és végtelen kicsiny. Imádjuk óvó figyelemmel a nem alkuvó, nem alkalmazkodó, nem teremtett és nem teremtő, kinek andalító és halálba ringató, kinek szikrázó és sugárzó, lélektelen, fénnyel és sötéttel kitöltött, magába ölelő szerelmes szimfóniát, a roppant semmiséget, a mindentől mentes, mindent tartalmazó üres betelítettséget, a széthulló és magába visszataláló érvényt és törvényt, mindenek anyját és gyilkosát. Ami betölti az univerzumokat, oly hatalmas, ami betölti az atomok roppant réseit, oly apró. Alig lélegezve, visszafojtott figyelemmel, Istennel kéz a kézben, a létezők fölé emelkedve és mind alá süllyedve, boldogan születve és rettegve, a halálba hullva csak Őt néztük mindvégig. Őt és csak Őt.

Te megölhetsz. Tőled nem megalázó, a te kezedből nem veszteség, nem elhullajtott lényege lényeimnek. Nem veszel el semmit, hiszen sosem adtál semmit. Csodálatos volt belőled születni, és a végén beléd visszabújni, magamba temetkezve egyesülni veled. Már itthon vagyok, de kérlek, ne felejts kint senkit, hívd be az élőket mind, és ne hagyd kint Istent sem, mert jobban szenved nálunk, magánya és ideje mérhetetlen ürességében.

Bár hihetném, hogy ezzel vége! De tudom, hogy folytatjuk, mert van, aminek te is rabja vagy.

A buddhizmus sokrétű, kimeríthetetlen mély kút, végtelen lehetőség. Az élet minden területén használható módszer, ezért gyakran felmerül a kérdés: vallás, filozófia, erkölcsi tanítás vagy tudomány?

Vallás, amennyiben gyakorlatban megvalósuló spiritualizmus; filozófia, mint a vallásos és tudati élmény gondolati megfogalmazása; erkölcsi tanítás, hiszen gyakorlóit ösztönzi egy etikus magatartási norma kialakítására, és tudomány, amennyiben az ember és a világ megismerésére törekszik.

Ám felesleges, és nem is lehetséges választani, mert a buddhizmus egyszerre mindegyik. Egyik arcát, megnyilvánulását sem tekinthetjük elsődlegesnek, kiindulási pontnak, sem célnak, és formái között sorrendet sem állíthatunk fel. Tulajdonképpen mindegyik következmény, a másik három aspektus folyománya. Például aki elmélyülten gyakorol, és megéli spirituális élményeit, az egyre inkább etikus életszemléletet fog kialakítani, többet tud meg önmagáról és a környezetéről, továbbá élményeit tudatosabban lesz képes megfogalmazni. Bármelyik úton indulunk el a buddhizmus gyakorlása során, minden területen fejlődni fogunk.

A Buddha pontosan ezért nem a helyes beszéd vagy helyes cselekvés tagját helyezi a Nemes Nyolcrétű Ösvény elejére, mint a továbbhaladás követelményét, hanem a helyes felismerést, a létezés és a világ természetének előítéletektől mentes megértését. Az Ösvény minden tagja előtt a „szammá” jelzi a helyest, de fordíthatjuk nemesnek is. Elkülöníti a helyes gyakorlatot minden mástól. A „szammá” ellentéte nem a helytelen, a bűnös vagy a téves, és semmiképpen nem vár el dogmatikus igazodást. A helyes vagy nemes gondolkodás, szemlélet és cselekvés olyan, ami túl van a valóság ellentétpárokra bontásától, kiszabadult az illúzió fogságából, és mentes az éntől függő egyoldalú állásponttól. Általánosságban, és ez most nem paradoxon, annyira helyes gondolkodás, hogy nem osztja a világot helyesre és helytelenre, jóra és rosszra saját nézetei alapján. A „szammá” nem tökéletes, hanem teljes, mindig megfelelő. Pl. a „szammá szambuddha” tökéletesen, teljesen, és nem jól megvilágosodottat jelent.

Már egy bölcs ember is pártatlan, ezért érti és méltányolja a mások álláspontját, de még nézetei és értékrendje alapján dönt és mérlegel. A „szammá” értelmében gondolkodó ember azonban az összes álláspontot radikálisan elfogadja, és túllép mindegyiken. Ennek alapja a tiszta, nyílt tudattal végzett megismerés. Annyira, hogy a buddhizmus könnyen tekinthető csak filozófiának, pszichológiának, vagy az erkölcsi fejlődést, békés társadalomépítést elősegítő tangyűjteménynek. Ám a buddhista megismerés közvetlen tapasztalás eredménye. A buddhizmusban ez a tapasztalat a szenvedés felismerésének igazsága, majd az egyéni szenvedésen túl a többi lény szenvedésének megértése, majd ezen is túl a „dukkha”, a kizökkentség, a nem helyénvalóság egyetemes elfogadása.

A buddhista megismerés túlmutat a tanuláson, az értelmi percepción, a könyvekből megszerezhető, vagy mások példájának megértésén alapuló belátáson. Hangoztatja, hogy csak a megélt élménynek van relevanciája. Az élményt nem szükséges fizikai úton megszerezni; lehet pusztán szellemi, lelki, érzelmi, még akár pusztán mások példája is, ha az átélt, a tudatba bekerül, ott nyomot hagy és a tudattartalmakkal reagálva fejlődést indukál. Így a buddhizmus már vallás, bár több a puszta énközpontú, rettegő, reményekbe kapaszkodó hitnél: ez már belátáson, helyes szemléleten alapuló hit. Több, mint amit az ész elérhet, mert az értelmet felhasználva a tudat képességeire is támaszkodik; több, mint tudomány, mert a logikán és a kísérleteken kívül a lélek módszertanait is alkalmazza a megismerésre; több, mint erkölcs, mert az etikus magatartást nem célszerűségből alkalmazza, hanem a helyes megismerésből adódó természetes nemesedés okán. Túlmutat a jó és rossz dialektikáján, osztályozásokon és a nézetek kategóriáin, a kettősségeken, és az ezek felett álló tiszta felismerésekre és a tökéletes belső szemléletre alapoz.

A filozófia, a tudomány, a célszerű társadalmi erkölcs sosem volt képes tartósan nemessé alakítani az emberek gondolkodását, lelkét, mert, ha igazságtartalmuk jelen is volt, elméletek maradtak, és hiányzott belőlük a lélek tapasztalata, boldog és gyötrelmes élményei. Hiányoztak a történetek, melyek akár velünk is megeshettek volna, melyek aztán felépítik a lélekben az azonosulást. Az igazság, a szépség, a valóság, a tökéletesség, a szeretet hiába a legnemesebb fogalmaink, önmagukban nem alkalmasak tömegek megváltására, egyéni üdvözülésre, a megvilágosodás elérésére, akár csak maradandó hatás elérésére sem. Élet, tapasztalás, a valósággal való, zsigerekig ható szembesülés szükséges ahhoz, hogy ezek bekövetkezhessenek. Sajnos a mennyekkel és a poklokkal való találkozás is kevés önmagában, mert ha az nem tökéletesen nyitott lélekkel történik, akkor csak hiú reményeket vagy félelmet és elzárkózást szül. A helyes felismeréshez szükséges a teljes tudati nyitottság, az „én” ellenállásának legyőzése. Ilyen értelemben is kijelenthető, hogy sem a vallási, a filozófiai, az erkölcsi vagy a tudományos aspektus nem elég, hanem mindezeknek egyszerre kell felmerülnie, a megismerés tárgyához, jelen esetben a valósághoz odafordulnia, hogy a katarzis megtörténhessen. Az elvont igazságok a lelket elvonják az igazságoktól. Lélek és megtisztított tudat nélkül nem születhet meg a belátás. Bár a vágy késztetése az út későbbi részén kerülendő, de a kezdeti odaforduláshoz és az Ösvényen való haladáshoz sokáig szükséges a megvalósítás vágya, a cél elérésének vágya, és ezt az emberben leginkább a vallásos érzések képesen előidézni. Ehhez végig szem előtt kell tartanunk, hogy a vallás nem dogma, nem szervezet, nem karrier, nem megtartó közösség elsősorban, hanem a legszemélyesebb ügyünk, lelkünk értelme, a legmagasabb szintű emberi tevékenység, végül az egyetlen dolog, amivel igazán érdemes foglalkozni.

A buddhista filozófiát, erkölcsöt, tudományt és vallást nincs értelme külön kezelni, elválasztani egymástól. Mikor egy egyik előkerül, felbukkan a többi is. Ha csak az egyikkel akarunk foglalkozni, sok mindenről lemaradunk, mintha egy kinccsel teli házból mindent kidobva csak egy gyöngyöt tartanánk meg.

Sok minden van már mögöttem. Égő városok, égbe emelő szentek, égig járt utak, örök szürkületbe záródott történetek. A köztes világ, az egészen nagy, és az egészen parányi jelenségek tartományai. Kinyílt, lüktetett és lezáródott az összes, amit határaimon belül látnom engedett, feszült és oldódott mindaz, ami magamból következett. Most is csak pihenni jöttem vissza. Egy ideje már nem szenvedek. Hiányzik. Zavaraim, a lélek sötét bugyrai, a tévutak, a sok megmosolyogtató érzés keretet adott, értelmet, késztetést és energiát. Őket használva képes volt a test, a lélek és a szellem élni és figyelni.

Valami véget ért. Hiányozni kezdett. Nem szenvedek eléggé. A pokoltól még most is félek, legalább annyira a menyországtól. Mindkét hely bezár szűk barlangjaiba, a végtelen, sima fémmező közepén is vár az örök fémlyuk, és a halál kietlenségénél is jobban rémiszt a végtelen élet reménytelensége, de már nem szenvedek. Elsimítottam akadályaim, bölcsességet kovácsoltam, megneveztem határaim, és most a nyílt mezőn ülök, a lemenő nap utáni percekben, a még nem sötét, de már nem világos, rögzült szépségben, a lágyan ringó füvekkel borított, enyhén lankás mezőkön. Távol a Nap egy árnyékokkal borított, alig fénylő forrás, fényében fürdet, amíg lassan a puha, simogató, rezgő füvekbe hanyatlok, testem áttetszővé válva a földbe olvad, az égbe oldódik, de már úgy vált meg a világ, mintha maga is unná.

Végtelen ősrobbanás. Végtelen univerzum. Egymásból pattannak ki, egymásba csíráznak, egymásból következnek, húrok kötik össze és rezgetik őket, egymásban történnek. Mikor az egyikből menekültem, a másikba jutottam, mikor a másikban megváltottam magam, akkor itt ébredtem. Olyan sokszor voltam lény, olyan sokszor voltam buddha, olyan sokszor váltottam már meg magam. Itt buddha lettem, és a végtelenben találtam magam. A végtelenben buddha lettem, és itt találtam magam. Egyik univerzum a másikba nyílik, és a végtelen új értelmet nyer. Az értelem elmerül az értelmetlenben.

Nincs vége. Sosincs vége. Elkezdenéd, befejeznéd, egyre megy, mert a határtalan és az időtlen még az isteneket is maga alá gyűri, erejüket kiterjeszti, korlátaikat eltünteti, és a határtalan csapdájába ejti.

A végesben az élet megjelenik, a lények, az élők és az élettelenek egymásra néznek, az isten magára ismer. A létező az istenét öleli, a védelmező és a gyámolított szerepet cserél, az egyik szül, a másik születik, felragyogás és lehanyatlás egymásba kapaszkodik, megjelenés és eltűnés, létre lépés és halál szerelemben együtt jár, de a végtelen annyira szent, annyira kegyes, annyira ragyog mindenek mélyén, annyi lehetőséget ad, hogy végül elvesz minden lehetőséget. A buddhák nem találnak többé istent.

Az energia mezőibe, a mindenség rezgő húrjaiba, teremtő isteni akaratba, világszülő kiterjedésbe kapaszkodva a lélek még a pokolban is otthonra lel. Jaj, drága poklaim! Jaj, drága mennyeim! Édes dharmám, anyai megvilágosodásaim! Ki a rajtatok túli valóságba belenézett, az bizony elveszett. Miféle remény élhetne a lélektelen földeken, ahol a szépség és a ragyogás örök, ahol a fejlődés sosem ütközik határokba, ahol az isten tanítvány, ahol kéz nem ringat el.

Én ide születtem, az anyag béklyóiba, a szeretet kínjába. Itt ismerem a lábam alá értelmet terítő földet, a szellemem elé tágasságot ontó egeket, de otthonom elhagyván nem ismerem fel többé magamat sem. Érzem a késztetést, hogy a magam terhétől szabaduljak, de jaj, olyan végtelen, annyi be nem járható, örökké a fátyolos, szürke naplementébe táguló mező vetül elém, annyi élettől és haláltól mentes öröklét, hogy lelkem visszaretten! Drága otthonom, te még az otthontalanságban is ismertél. De most kivetsz kötelékeidből, megfosztasz élettől és haláltól, olyan messzire taszítasz, hogy többé sem létező, sem isten, sem buddha nem lehetek. A legmagasabb mennyeket, a legmélyebb poklokat inkább, de a végtelen bölcsességed nem kérem. Húzz vissza, szoríts karjaidba, temess puha, meleg, mély lélegzetedbe, és őrizz meg magadból valónak, olyannak, amilyen vagyok. Szeress, és mentsük meg egymást, és ha elég szorosan összeölelkezünk, talán elfeledkezünk arról a világról, ahol semmi keresnivalónk.

„Mivel nincs akadály, nincs félelem sem, így meghaladva minden illúziót a megszabadulást eléri.”

Az akadálytalan látszólag mindent meghalad és minden határon túl megjelenik. De ez csak a nem-megvalósítottak számára tűnik így, hiszen ami meghaladta az akadály illúzióját, az előtt többé nincs korlát, nincs határ, nincsenek elválasztó vonalak, ezért valójában nem halad túl semmin. Az akadálytalan nem rabja a káprázatnak, ezért többé nem veszít, de nem is győzedelmeskedik sem élőn, sem élettelenen, mert nincs ellensége. Aki nem tapasztal határokat, az többé nem fél sem az élettől, sem a haláltól. Vigyázat! Az akadálytalanság nem valamiféle végső győzelem minden akadály felett! Aki harcba indul, csak veszíthet, és széttöredező világa törmelékkel, félelemmel telik meg, amik maguk alá temetik. Az akadálytalan csak létezik, tisztán, mint az ég és a hegyi patak.

A félelem nélküli lény rettenthetetlen. De nem úgy, mint a bátor harcos, vagy mint egy erős állat. Nem győzelmei űzik el félelmeit, hanem a harc elengedése. Mégsem éri ártalom, mert aki birtokait nem ismeri fel, azt nem lehet meglopni; aki önmagát nem ismeri fel, azon nem lehet sebet ejteni.

Torz a világlátásunk, a gondolkodásunk és az érzelmeink. Nem azért torzak, mert csúnyák vagy visszataszítóak, nem azért, mert a szép ellentétei, ugyanis a világ természetének legtisztább formájában nem duális. Azért torzak, mert tévedés-alapúak, nem a valóságot látják. Mivel nem a valóságot látják, a dukkha teremti és határozza meg őket. Mikor akadályaink eltűnnek, egészséges lesz a világlátásunk, a gondolkodásunk és az érzelmeink. Annyira, hogy nincs is többé szükségünk rájuk, nincs szükségünk arra, hogy segítségükkel belakható világot teremtsünk magunknak.

Az akadályok nem tűnnek el attól, hogy nem gondolunk rájuk. Ahogyan erővel, úgy tudatlansággal sem lehet győzni felettük. A trükkök, okos módszerek, csalások nem segítenek. Amire nem gondolunk, az igazán csak megerősödik, vastag fallá válik, és mi rettegve állapítjuk meg a tövében állva tehetetlenségünket. A bátorság nem az erőseké, hanem a szerényeké; nem az okosaké, hanem a bölcseké. De nem is az öntudatosoké, ám nem is az öntudatlanoké. Sem az öntudat erősítése, sem az elhanyagolása nem segít, csak az öntudat tudattá való átlényegítése, a tudatszerkezet megváltoztatása.

Az akadálytalan mindent és mindenki mást akadálytalannak lát. Félelem nélküli, és másokban sem kelt félelmet, szorongást, gátlást. Árad, mint a lélegzetet adó levegő, összeköt, láthatatlan. Mindent enged menni a maga útján, nem alkot véleményt. Gyakorol és elfogad. Ám a maga természete szerint él és viselkedik. Ha értik, ha nem értik, nem törődik vele, úgy fejezi ki magát, ahogyan szeretné. Nincs dolga akadályokkal, és nincs dolga a maga teremtette törmelékben fuldokló világgal. Mégis segít a világon, de segítsége nem tettekben nyilvánul meg, hanem példája nyomán. Annyira akadálytalanul tiszteli a többi lényt, hogy engedi őket szabadon választani, mert tudja, hogy mindenki csak azzal a szabadsággal képes rendelkezni, amit már elért.

Mondják, az igazság felszabadít. Így van. A végső igazság pedig felszabadít az igazságok alól is. A határtalan tudat megszabadult a határoktól és a határtalanságtól is. A félelem-nélküli megszabadult a félelemtől és a félelem-nélküliségtől is. A tiszta létezés a tisztaságot sem igényli, lehet mocskos vagy makulátlan, egyre megy. Annyira szabad, hogy szabadsága értelmezhetetlen. Nem árt, de nem is segít, mégis a világok fénylő csillaga. Ám hiába csillag, képtelenség követni, mert a határtalan formamentes, énmentes, és annyira szabad, hogy még követői sem választhatják a követés rabságát; képessé kell válniuk megteremteni saját szabadságukat. A megszabadulást lehetetlen mástól megkapni. Az akadálytalan a másik lény rá szabott szabadságának kifejlődését segíti, és közben semmit sem ad.

A világ a dukkhából épült fel, aköré csomósodott, abból lépett elő, az mozgatja. A dukkha pedig karmikus, tehát akadályokkal, félelemmel és rabsággal teli. A dharmikus létezés nem ennek az ellentéte, nem a duális párja, nem ellenfele és legyőzője, mert akkor karmikus lenne, hanem maga a tiszta létezés, a kisimultság, a zavarodottság-mentesség; akadálytalan, ezért félelem-nélküli, mentes a dukkhától és a tévedéstől, ezért szabad. Nem kell és nem szabad az eltorzult világgal szembeállítani egy torzulásmentes világot, mert olyan nincs. Csak meg kell látni a valóság alapvetően nem-torzult természetét, a világok üresség-természetét, és a megszabadulás máris elérhető. Nem is létezik dukkha; magunk gyúrtuk anyagból és énből, hogy megjelenhessenek tévedéseink, hogy megjelenhessünk.

A bölcsek azt mondják, legyél tökéletes. A Buddha azt mondja, engedd el a tökéletesség vágyát és illúzióját, és így meghaladva minden illúziót, a megszabadulást eléred.

Nagyon szeretem a természettudományokat, bár csak „tudomány” létezik, és minden elkülönítés mesterséges. A természettudományok alázatosak, nem hazugok, ellentétben időnként a bölcsészettel. Csodálattal, az ént félretéve a valóságot fürkészik, és meghajolnak előtte. A valóság pedig, szintén alázatosan, szolgálja az élőket. A tudomány attól a ponttól a legérdekesebb, ahonnan az istenivel foglalkozik, mert addig csak az anyagot méricskéli, és nem több, mint egy okos mérnök. Hiszen nem érdemes mással foglalkozni, mint a legvégső kérdésekkel, a létezés és a tudat eredetével, ahogyan a Buddha is megállapította. Aki komolyan foglalkozik a valódi spiritualitással, annak idővel találkoznia kell a tudományokkal. Aki komolyan foglalkozik a tudományokkal, annak idővel találkoznia kell a valódi spiritualitással. A tudomány, kutassa a természetet vagy a tudatot, bölccsé és így jóvá teszi az embert és az emberiséget. Ugyanis a bölcsesség és a jóság kéz a kézben járnak.

Csak a bölcs lehet jó. A megszerzett, megszenvedett bölcs tudás a belátás módszerével felismeri szánandó, nyomorult küszködésünk, és megesik rajtunk a szíve. Ebből következik a jóság, az empátia, majd a kegyelem. Az evangélium. Egy bölcs embert elképzelni sem vagyunk képesek aljasnak, számítónak, rosszindulatúnak. Ahogyan egy ember, úgy az egész emberiség is végigment ezen az úton. Fejlődött az értelme, belátásokat szerzett történelme során, tudása gyarapodásának segítségével rálátott a lélek olyan területeire, amire korábban nem. Egy idő után az emberi faj annyit nemesedett, hogy igénye támadt a jóra és az erkölcsre, és ekkor, 2500 majd 2000 éve, két ember jókor volt jó helyen. Rettenetes, hogy miután ismertették a bölcsességüket, megváltókat faragtunk belőlük. Jézus és a Buddha is ránk mutatott, és biztosított afelől, hogy csak magunkat válthatjuk meg. Ismertették a világ működését, mire mi angyalokkal és bódhiszattvákkal népesítettük be az eget, hogy felemeljenek és megmentsenek minket. Miért? Mert nem vagyunk elég bölcsek, és ezért elég jók sem, hogy megértsük a Tanítást.

Mindkét vallásalapító születéséről és életéről csodás történeteket találtunk ki, aztán félrenézve átsiklottunk emberi, korlátolt fiatalságuk felett, mert úgy gondoljuk, hogy egy megváltó nem lehet ostoba, nem tévedhet, nem követhet el bűnt. De korlátoltak voltak, és nem képességeikben, hanem állapotukban, ahogyan ez velünk is előfordul, de aztán bölcsességet szerezve, ahogyan azt gyakran mi is tesszük, eljutottak képességeik határaihoz. Ennél több sem az emberrel, sem az emberiséggel nem történhet. A Buddha hedonista volt, aztán megcsömörlött, ezután kétszer rossz utat választott még nem tökéletes tanítókat követve. A Buddha bizony tévedett, mikor fiatalon azt hitte, jó úton jár. De tanulnia kellett, mert a világ buddhája, bármilyen szentségtörés kijelenteni, nem tudott még eleget, utána hét évig gyakorolni, gondolkodni kényszerült, mire levethette korlátoltságát.

Nekünk viszont még szükségünk van a mesékre, a Tanítás és az igazság megrémiszt minket. A Buddha egy polihisztor tudós, de transzcendens ígéreteket kellett megfogalmaznia, mint Jézusnak, hogy komolyan vegyék, és szavai vallássá, mozgalommá érhessenek. Ám szavait később a természet és a tudományok igazolják, nem a szent szövegek. Az ember tudományai bizonyítják, amik a viselkedéssel, az anyaggal, az elmével, az élőlényekkel, a gondolkodással foglalkoznak.

De semmi és senki nem tökéletes, mindig van feljebb. A végtelen valóban és teljesen végtelen. Az állatok intelligenciája felmérhetetlenül alacsonyabb képességű a miénknél. Próbáljuk meg elképzelni, hogy milyen képességekkel rendelkezhet egy, a miénknél ugyanilyen arányban magasabb rendű intelligencia. Vagy egy közel végtelen…

Kedves Buddha, kedves bódhiszattvák! Kedves Jézus és kedves Isten! Kedves felismert és ismeretlen szellemek! Kedves miattam megölt vagy mások kedvéért meghalt állati és növényi lelkek! Kérlek benneteket, hogy vigyázzátok álmom és életem, és én is vigyázom a ti álmaitok és életetek! Segítsetek bölcsebbé, és ezáltal jobbá lennem!

Álmosan kelt fel hajnalban, húzta az ágy. Tudata zsibbadt volt éjjeli látomásaitól, inkább tapogatott, mint látott a konyhában. Nem akart reggelit, csak egy kávét. Fel akart merülni álmai mélyéből, a felszínre, mert dolga volt. Kibotorkált a konyhaasztalig, támaszkodva a falban, érintve a falat, lenyomva a hűs kilincset, kézzel keresve a bögrét. Ám közben álmai tengeréből utánanyúlt egy hullám. Nem látta, mert már ideát volt. A hullám onnan fakadt, ahol az időtlenben, a tágas térben a lebegés természetes. A valóságból nyúlt utána, és átkarolta, megölelte, kicsit meg is emelte valami hétköznapin túli, valami valóságos. Semmi misztikus, semmi csodálatos, csak a természetes. Rátámaszkodott a konyhapultra, és tüdeje kitágult. Csak úgy, mint rendesen, levegőért és életért növekedve, oxigénért és energiáért törekedve, de mégis, most kissé máshogyan; robbanásszerűen, mintha mindent magába akarna olvasztani, amiért élni érdemes. Az oxigén molekulái éhesen furakodtak át tüdőhólyagain, és a vérbe ömölve, kacagva és sikoltva rohantak sejtjei felé. A sejtek ölelve, kiéhezve fogadták őket, barátjaikként üdvözölve, megnevezve őket, mint régi ismerőseiket. A konyhapult megremegett, helyet szorított az ujjainak, alig észrevehetően, csak annyira, hogy az élő és az élettelen anyag összesimulhasson. Megfordult, kereste a kávészacskót. Fordulása súrlódást generált a légben, levegőmolekulákat ingerelt, bőrét bizsergette, és a hámsejtek felizzottak a gyönyörtől. Még a szélső, haldokló sejtek is, tudva leválásukról és porként való újraszületésükről, ünnepelték a csodás pillanatot. Nekitámaszkodott az asztalnak, és sóhajtott, majd ásított a korai órán. Sóhaja meleget lövellt a konyha levegőjébe. Addig lassú molekulákat izzított fel, melyek keringeni kezdtek, ütköztek, kapcsolatokat kerestek és reagáltak a többiekre. Elektronjaik egyre gyorsabb táncban rezegtek, bár már addig is betöltötték az atommagtól elválasztó végtelen teret. Az elektronhéjak felfénylettek, köszöntötték egymást, kvantumugrásról álmodva teleragyogták pályájukat. Odacsoszogott a kávégéphez, és bekapcsolta a melegítést. A motort áram járta át. Az elektromágneses mező, mely áramlásával teljesen kitölti a rideg és üres, embertelen és istentelen, a létre jöttet a nincstől megkülönböztető csodálatos semmit, hihetetlen energiával özönlött szét. A semminél is apróbb, a semmiből származó és oda visszahulló, örökké keletkező és az időnél is kevesebb ideig jelenlévő, a fotonnál is apróbb közvetítő részecskék hírét vitték annak, hogy az elektronhéjak, az atomok, a hullámzó energiák között csoda készül. Valami mozogni kezd, gerjed, és a végtelen időben létezéssé alakul, melyet a kifejezhetetlenül kicsiny időben való fellángolása ellenére öröknek teremtettek. Lesz, ott és akkor, és ezzel a megszámlálhatatlan, csak az isteni által értett, csak általa szeretett és csodált Vanság megőrzi őt emlékezetében. Álmosan nézett ki az ablakon, és a nap során rá váró teendőkre gondolt. Megvakarta az állát. Az érintéstől mező gerjedt. A protonok és a neutronok ünnepre készültek, és felvették legszebb formájukat. A kvarkok odafordulással köszöntötték gluonjaikat, és a kvark-gluon leves, az örök univerzum egyik legnagyobb erejű börtönének lakói most megbékéltek egymással. Milliárd és milliárd, megérthetetlen mennyiségű, aprónál is apróbb részecske, melyek nem is léteznek, melyeknek nincs kiterjedésük, alig mérhetőek, annyira kicsinyek, egyformák, arctalanok, magukkal nem törődők, most mind magához ölelte a végtelen időre hozzá rendelt társait. A lefőtt kávét a csészével a szájához emelte, és kinézett az ablakon. Fotonok értesítették egymást, hírt vittek, boldogan lelkendeztek, hogy nem volt értelmetlen a megnevezhetetlen mélységű űrön, a soha el nem fogyó időben átszáguldaniuk, mert itt és most egy észlelésbe hullanak. Bár csak sejt, csak hártya, csak molekula az is, de mögötte, valahol kifürkészhetetlenül mélyen, a megfejthetetlen titok mélyén, az elrejtettek leghátsó traktusában, egy maga számára is rejtéllyel takart tartományban egy tudat most egy pillanatra, egy fel sem fogott mozzanatban észleli megjelenésüket. Minden, ami valaha létezett, aminek értelme volt, vagy ami értelem nélkül eltűnt, mind ebbe a reggelbe, ebbe a tudatba, ebbe a felemelt csészébe, ebbe a pillanatba, ebbe az észlelésbe hullt. Idő és tér végtelensége most mind ide tartott, mind ide zuhant, és bár semmi nem marad meg soha, de ez a pillanat örök és szent emlékként a szentbe, és a kimúló részecskék örök ünnepébe simult.

Gyakran hangoztatott, mára populáris fogalommá vált az „elengedés”. Javasolják ezt, ha bosszúság ér, ha fáradtak vagyunk, leterheltek, ha mások gondjait magunkra vettük. Általában olyankor, ha nagyszerű, csodálatos és felettébb különleges személyünket valaki vagy valami irritálja, megkérdőjelezi, vagy csak nehézséget okoz. Így, ebben a formában azonban ez ostobaság. Rengeteg írást találni a neten, bölcs könyveket, és számtalan önjelölt guru tanácsát arról, hogy a benned lévő haragot, vágyat, gyűlöletet, problémákat, stresszt hogyan engedd el. De felmerül a kérdés: Hová? Hová engedjem el? Engedjem ki a világba, tomboljon ott, adjam át másnak, terheljem másokra, szenvedjenek tőle a többiek? Hogyan engedjem el? Hiszen valahogyan bennem termelődött, én állítottam elő. A világ végére küldhetem, ami bennem van, de sosem szabadulok tőle, mindig újra felbukkan, mindig termelődni fog, hiszen a részem, valami bennem nem jól tanul, nem jól ismer, nem jól tud.

Divat lett még pozitív és negatív gondolkodásról beszélni. Azon kívül, hogy teljesen értelmetlen és átgondolatlan ez a felosztás, nem is működtethető. Ha a negatív gondolkodást teljesen „elengedjük”, csak a pozitív marad: a bánat feletti öröm, érzéketlenség mások szenvedése iránt, végletekig erősödött, csak a maga javával törődő ego. A bölcs egyben látja a világot, az árnyas és fényes oldalát, és nemes belátással felhagy a megkülönböztetéssel.

Az elengedés végül is lehetetlen: nincs, aki megtegye, nincs hová, nincs mit. A Buddha szerint a szenveknek nekimenni lehetetlen. Az ember fegyvertelen ellenük, mert a szenvekből épült fel, a vágy élesztette fel az ént, a létvágy irányította tudatát a káprázat felé. A szenveknek nem, csak termésüknek, a szándéknak és a szemléletnek lehet ellenszegülni, azokat apránként, kitartó munkával eliminálni. A szenveket meg lehet figyelni, le lehet ásni az alapjukig, ahol majd megtaláljuk a gyökérokokat és a nemtudást. Így fel lehet oldani. Nem feszültségeket, nem problémákat, nem helyzeteket, nem dolgokat lehet megoldani, hanem az alapvető problémát kell felismerni: a szomjat. A nemtudást kell elengedni, a tudást megszerezni, és akkor a méreg nem termelődik újra. Ez a módszer, a nemtudás belátása, az éntelenség belátása, a dukkha belátása, a mulandóság belátása. Ne higgy annak, aki azt mondja: engedd el.

A boldogság, elégedettség erősödése visszajelzés a fejlődésről, ugyanis a szomorúságnak, szenvedésnek, a világban összesűrűsödött, terjedő és mélyülő sötét árnyéknak semmi köze a fénynek a lélek sötét éjszakáján fellépő hiányához. A hiány nem okoz kiterjedést, a sötétség nem okoz fényt. A depresszió nem bölcsesség, a félelem nem hősiesség, a veszteség nem teremt. A lélek sötét éjszakáján válik elérhetővé a romolhatatlan fényesség. Ott történik meg az elválás a szomjtól, a tévedéstől.

Az elengedés egyébként is teljesen lehetetlen. Amit elengedsz emberi természetedből, abban emberként meghalsz. Az ember semmit nem képes elengedni, a buddhák semmit nem birtokolnak. Nincsen a két állapot között egy tartomány, egy félig ember – félig buddha, aki a rossz alkotórészeit már elengedte, de a jókhoz még kapcsolódik. A pokol húrjai egybefonódnak a menny húrjaival, az így képződő szövet teremti és tartja meg a világot.

Az elengedés egyébként is teljesen természetes. Meg fogok halni. Te is meg fogsz halni. Ez elkerülhetetlen. És akkor teljesen egyedül leszünk. Egyedül vagyunk, amikor megszületünk. Egyedül vagyunk, amikor meghalunk. Tehát egyedül vagyunk, amikor élünk. Nincs, aki elengedjen, mert különállásunk káprázat; nincs hová, mert nincs a létezésnek szemetesedénye; és nincs mit elengedni, mert nincs semmink. Nincs mit elengedni, mert nem tudnánk az üressé vált részünkbe beilleszteni semmit.

Senki sem halna meg érted örökre, valóban és teljesen, de a poklot biztosan nem vállalná. De szerencsére magunkért sem vállalnánk. Minden felszínes és függő, miért lenne ez másképpen a másokhoz és magunkhoz fűződő kapcsolatainkkal! Ezért nagy az éhség a tisztulásra, az elengedésre, a megszerzésre, a megváltókra és a bódhiszattvákra. Mindenki vágyik valakire, aki annyira szereti, hogy a poklot is vállalná érte. Ha lenne ilyen személy, vagy akár isten, kérdés, hogy megbecsülnénk-e az ajándékát.

Az egész élet csak látomás, az benne minden élő és élettelen. Nem tudjuk elengedni emberként ezt az álmot, hiába mondogatjuk, mert szerelmeink ezek a látomások. Mindenünk közös a kavargó tér-idő rengetegben. Imádok élni, és imádok meghalni. Imádok én lenni, és imádom a semmibe dobni magam. Imádom a bonyolult hétköznapokat, és a tágléptű fényben ragyogó csodákat, de legyen, ahogyan a szent folyam követeli: adom majd, hogy ne kelljen elragadnia.

„A bódhiszattvának a meghaladó bölcsesség által akadálytól mentes a tudata.”

Emlékezzetek, semmit nem kell, és nem is lehetséges megvalósítani, ezért semmi nincs megvalósítva. Ez a szútra fő üzenete. Ha minden ragaszkodás elillant, akkor nem maradt ragaszkodás a célhoz és a szándékhoz, és nem maradt az eléréshez, a megvalósításhoz sem. Nem ragaszkodunk a hírnévhez, a jutalomhoz, az elkészüléshez, a véges határainak megtalálásához; sem istenhez, sem emberhez, sem magunkhoz. Akinek nincs függése a megvalósításhoz egyetlen képzelt világban sem, annak hogyan is lehetnének akadályai?

Az akadályokat nem lehetséges lebontani. Ez ennyire egyszerű. Még soha semmi nem hatolt át akadályon, nem bontott le akadályt.

Egyrészt azért, mert az akadályok nem léteznek. Minden akadály határ lenne, elválasztó vonal, de nem létezik semminek széle, határa, amin túl lehet haladni. Ha léteznének akadályok, a világ nem létezne, mert millió, majd végtelen darabra törne a határok mentén és a határokon belül, és már csak határból épülne fel. De semmi nem törhet végtelen darabra.

Másrészt azért, mert nem létezik semminek énje és szándéka, mely haladni, bontani, a túloldalra kerülni akar, mely helyesen lát, elkülöníti az ittenit az ottanitól, és nemes döntéssel ketté választja a világot. Ha lenne „itt” és „ott”, akkor lenne „te” és „én”, vagyis lenne „én”, elkülönülve, állandóságban, meghatározhatóan, tökéletesen ragyogva a mindenek kavargó folyamatossága felett.

A gyakorlással elérhető legvégső állapot az akadálymentesség. Hangsúlyozzuk ki, a „mentesség”. Az akadályok irtásával, felőrlésével, felismerésével és a megküzdéssel végtelen és reménytelen harcba kezdenénk. Akinek kevesebb az akadálya, annak könnyebb a lépte, de egész életét gyötrő harcban éli, hogy élete végére maga őrlődjön fel, és néha, kivételesen nyugodt perceiben élvezhesse sikereit. Az élet harc, de jobban tesszük, ha nem köd-szellemek ellen harcolunk, nevetségesen csapkodva a semmit. Az akadályok nem léteznek, miért harcolnánk hát egyesével a képzeletünk teremtette nehézségek ellen?

A buddhák tudata akadálymentes. Ahol nem merül fel az akadály képzete, ott nem szükséges harcolni ellenük. A buddhák energiája ezért tiszta és sugárzó, nem áll fényük elé gát.

Az akadálytalan tudat az Ösvényen jár. Nem kell tennie külön erőfeszítéseket, nem kell még gyakorolnia sem, mégsem tér le az Ösvényről, mert ahol ő jár, az az Ösvény. Ha nincs maga-teremtette gátja, akkor nem fél a kudarctól, nem áhítja a jutalmat, nem függ a körülményektől. A nem-függőt hívjuk akadálytalannak. A nem-megvalósítót hívjuk akadálytalannak. A „nem-ént” hívjuk akadálytalannak.

Az akadálytalan nem rest, folyamatosan tevékenykedik, de tevékenysége mentes a feszüléstől. Mivel mindenben ellazult, nem állítja meg semmi. Félelem nélküli, mert nem veszíthet, harag nélküli, mert nincsenek ellenségei, vágy nélküli, mert nincs szüksége semmire. Mindezek miatt nem is szenved, felszámolta magában a dukkhát.

Nem igazolja semmi, nem kárhoztatja semmi, működését a dukkha világában észre sem veszik, pedig mindent ő tart fenn. Az akadálytalan működés ölelő tágassága fogadja magába a szamszára rohanó, kapkodó, dukkhával telt terét és idejét. Az akadálytalan nem gyakorol, csak van, és az ő Vansága a tiszta létezés.

Amit valaha meg kellett tenni, már elvégeztetett. Itt van körülöttünk és bennünk minden tett és eredmény. Nem kell megérkeznünk, mert már ott vagyunk. A nagy feladat teljesítve van; utolsó erőpróbánk a Vanság felismerése.

A feltételeshez való ragaszkodás a szamszárához köt, a szamszárában pedig az élet és a halál körben forog a kicsiny, pillanatnyi, és a nagy, életre szóló dolgokban is. A feltétlent keresni, majd a feltétlenhez, akár az istenhez ragaszkodni az akadálytalanság félreértése, és csak újabb ragaszkodás. A feltételeshez nem ragaszkodót hívjuk feltétel nélkülinek.

Az „én” akadályának a hiánya felébreszti a bódhiszattvát. Nem azért, mert érdemes vagy különleges, hiszen ha ezt hinné, nem lenne bódhiszattva. A lény működése válik bódhiszattvai működéssé azáltal, hogy felszámolja a lények közötti határokat. A bódhiszattva tudatában nem merül fel a „lények” gondolata, azért működése minden lényre irányul. A bódhiszattva a buddhaságba tágul, ezért vele tart minden lény, aki megtalálja.

Az akadálytalan csak a látszat számára születik és hal. Születni és halni két dolog szokott: a behatárolt rész és a folyamatok. A behatárolt rész az élet, a tapasztalt valóság, az érzékelt történések. Fojtogató szűkösségéből szokás a folyamatokba menekülni, és bölcsnek tartják, aki kilépve a megmerevedett valóságból a folyton változóba lép át. De még ő is fogoly, mert a soha-meg-nem-álló, örvénylő, maga-valótlan világ felismerése még nem buddhaság, csak bölcsesség. A buddhák már a folyamatokban sem születnek és halnak meg.

Az akadálytalan tudatot nem lehet megfélemlíteni, formálni, irányítani, tehát nem lehet akadályozni. Mozdíthatatlan, de nem azért, mert annyira erős és szilárd, mert olyan nagy, mert felettünk álló, hanem azért, amiért a végtelent sem lehet odébb tenni, hiszen mindenhol ott van. Az akadálytalanban nincs születés és halál, de nem ez a célja, mivel nincs célja. Mindez csak mellékesen, működéséből fakadóan valósul meg, és az akadálytalan tudat nem törődik vele. Ha erre törekedne, akkor törekvése miatt nem lehetne akadálytalan.

Akinek nincsenek akadályai, az nem ragaszkodik. Nem ragaszkodik a testéhez, az életéhez, a vágyaihoz, az akadályaihoz, önmagához, és nem ragaszkodik az akadálytalansághoz sem.

Keresztes Szent János ezt mondja: „Tehát föltétlenül szükséges, hogy az emlékezet lemondjon egész eszmetartalmáról, ha Istennel egyesülni akar. Mert ez az egyesülés csak akkor történhetik meg, ha megtörtént az elválás minden olyasmitől, ami nem Isten.”

Miért? Mert „az ördög az emlékezet természetes benyomásai révén nagy hatást gyakorol a lélekre.”

Mint mond a Buddha arra, hogy történjen meg az elválás mindentől, ami nem Isten? Azt, hogy rendben, de történjen meg az elválás mindattól is, ami Isten, ami ördög, majd történjen meg az elválás az elválás gondolatától és az elválni készülő személytől, az „én”-től.

Mivel az emlékezet is figyelem, a múltbéli figyelemtárgyak figyelemmel való felidézése, ezért az emlékezeten keresztüli megkísértetés, megrontás is tulajdonképpen a figyelmen keresztüli kísértés. Minden megrontás végül figyelmen keresztüli megrontás. Amire a tudat (csitta) irányul, abban ébred fel a tudattalanság sötét pillanataiból, abban születik meg egy pillanatra. Ezt az eredendően tiszta és üres ráirányulást aztán megszínezik a tudattényezők (csétaszikák), és a tudat tisztaságát elhomályosítják; a pillanat észlelése, és így a tudat már emlékkel, vággyal, szenvvel, akarattal szennyezett. A figyelem minden pillanata ilyen, és e pillanatok és a közöttük lévő tudattalan, halott szakaszok füzére az élet. Ezért senki, soha, egyetlen pillanatra sem volt tudatos, az csak a buddhák kiváltsága. A buddha állapot nem más, mint a teljes és tiszta tudatosság. Így értendő az időn és téren kívülre kerülés.

Mivel az emlékezet is figyelem, ezért az is tudattényezőkkel szennyezett tudat. Ahová, amire figyelünk, azok vagyunk. Figyelmünk megalkotja számunkra a figyelem tárgyát, a tárgy pedig megalkot figyelmünkön keresztül minket. A kísértő, az ördög mi magunk vagyunk. Az ördög a megszemélyesített „én”.

Soha, egyikőnk sem, egyetlen pillanatra sem volt még tökéletesen tudatos. A tudatunk működését úgy tudjuk elképzelni, mint amikor egy hagyományos, filmszalagra készített filmet nézünk a moziban. A klasszikus moziszalag fényképek sorozata, melyek között szünetek, fekete ürességek, ebben az értelemben „semmik” vannak. Mivel a képeket gyorsan húzzák el a szemünk előtt, nem érzékeljük a közöttük lévő ürességeket, és a filmet folyamatosnak látjuk. A mozi vetítőgépében egy nagyon gyorsan mozgó retesz található. Ez a retesz a filmszalag minden képe előtt felemelkedik, átengedi a fényt a szalagon, és a kép a mozivászonra vetül. Aztán ahogyan a gép odébb húzza a szalagot, ez a retesz a másodperc töredékére bezár, eltakarja a képek közötti sötét szakaszt, majd mikor a következő kép a fényforrás elé kerül, egy pillanatra ismét kiold. Így tovább, halkan kattogva, pillanatokra felfedi a képeket a fény előtt, majd eltakarja a képek közötti szakaszokat, a nézők pedig élvezik a számukra megszakítás nélkül áramló történetet. A tudat működése is ilyen: egy-egy pillanatra felébred, mikor figyelmét, a saját „fényét” ráveti egy érzéktárgyra. Figyelme üres, de a tudattényezők, aktuális hangulatai, érzései, egész élete során felépített személyiségének éppen felszínre került darabja megszínezi azt, ezáltal figyelmének tárgyát valamilyennek érzékeli. Az érzékelés minősége mindezek miatt sokkal inkább beszél róla, mint az érzéktárgyról, de ezt a tudat nem ismeri fel, ahogyan a film nézője sem képes leválasztani önmagáról a látott történetet. Aztán a figyelem a következő érzéktárgyra úszik, és a két észlelés között becsukódik, ahogyan a mozigép retesze elzárja előlünk a sötét szakaszokat. Ezen üres szakaszokban a figyelem nem érzékel, tehát a tudat nem érzékel, vagyis a tudat… éppen nem tudatos, az „én” számára nincs, vagyis az „én” számára halott. Amikor az „én” nem érzékel, akkor halott. A figyelem felébredése, megtapadása egy tárgyon pillanatonként éleszti fel, teremti újra a tudatot, a szemlélőt, a lényt.

Mikor a tudat nem figyel kifelé, akkor emlékezik, befelé figyel. Álmodik, gondolkodik, meditál, imádkozik, képzeleg, ebből a szempontból mindegy, mert ez is figyelem. A tudat figyelmének iránya nem változtat működésén, vagyis felébred, visszazuhan a sötétbe, újra ébred, aszerint, hogy figyel, vagy éppen figyelmet helyez át. Úgy is mondhatjuk, hogy él, meghal, újraéled, aszerint, hogy figyel, vagy figyelmét éppen átirányítja egy új érzéktárgyra. Mivel az áthelyezés a pillanat töredéke alatt történik, éppen úgy nem érzékeli folyamatos halálait és újjászületéseit, ahogyan a mozifilm nézője sem észleli a filmszalag képeinek és a közöttük lévő ürességeknek a sorozatát.

Természetesen a lény nem hal meg pillanatonként, ahogyan a tudata sem. De az érzékelés a sötét átmenetekben üres, az érzékelés, az „én” szempontjából ez a semmi, ez a halál. A létezés és a tudat megszakítatlan, de az általunk ismert tudatos, fényes, érzékelt élet szakadozott. Apró megszakadásai a pillanataink közötti ürességek, nagyobb hiányai a tudattalan alvás időszakai, végsőnek érzett megszűnése pedig a testi halálunk. A halál, ha ezt a gondolatot tovább vezetjük, a nem érzékelt tudatosság. Mi most még csak az „én” szempontjából vagyunk képesek az életet és halált érzékelni, ezért az érzékelt tudatosságot életnek, a nem érzékelt tudatosságot halálnak tekintjük.

A buddha állapot nem más, mint a teljes és tiszta tudatosság. Minden pillanatban, tehát a pillanat és idő fogalmán túllépve, mindenhol, tehát a hely és tér fogalmán túllépve, állandó, megszakítatlan, fogalmakon és érzékelésen túli ragyogó tudatosság. Üresség nélküli folyamatos fény. Több ez, mint a megvilágosodás és az örök élet.

Az ember tudományai még a mi léptékünkhöz, a mindössze néhány ezer éve felgyorsult eszmélésünkhöz viszonyítva is szempillantásnyi idő alatt rendkívüli mértékű fejlődésnek indultak. Az ember a tudományain keresztül egyre jobban megismeri világát és benne önmagát. Olyan kérdésekre is válaszokat kap, amikhez nem is remélte, hogy a tudomány segítségével kerül közelebb, mert vallási, spirituális természetűnek hitte. Jobban megismeri a tudatát, személyisége, lelke működésének mozgatórugóit, az anyag határait, de az anyag és a szellem közös határait, és megdöbbentő hasonlóságait szintén. Kerülni szeretném a tudományos blablát, mely során lelkes laikusok túl merész általánosításokat tesznek, és oktalanul összekevernek tudományos fogalmakat, de semmiképpen sem szeretnék úgy tenni, mintha nem vehetnénk észre párhuzamokat az anyag és a szellem természete között.

A pszichológia tudományának pályája rakéta módjára ível fel. Bár vannak vele szemben fenntartásaim (túl fiatal még, túl sokat téved, amit ritkán lát be), de tagadhatatlan, hogy alaposan feltérképezte a személyiséget. Megfejtette viselkedésünk okait, megtalálta a rejtett mozgató erőket, visszavezetett minket gyermekkori gyökereinkhez, és kategorizálta, címkékkel látta el különlegesnek hitt tulajdonságainkat. Időnként többet árt, mint használ, mert az egot felemelte, rajongás tárgyává tette, és megalapozott az áldozati pózoknak. A negatív tulajdonságainkkal alig kell foglalkoznunk, viselkedésünket nem kell korrigálnunk, csak egy megfelelő címkét kell magunkra akasztani, korábbi sérüléseinkre kell rámutatnunk, és kész a felmentés. Tudománnyá emelte az átlagemberek számára a manipuláció művészetét, ezért már nem igazságok versenyeznek, hanem az erők, melyek az egyéni véleményeket érvényre juttatják. Bár ez mindig így volt, ám mostanra vált belőle populáris tudomány, bárki számára elérhető eszköz, amihez mindenki érteni vél. Amit viszont kevesen szeretnek észrevenni az az, hogy a pszichológia kifordította a lelkünket, napvilágra hozta titkait, és kiderült, hogy nincsenek titkai. A személyiség, amit általában a lelkünkkel azonosítunk, genetikai és memetikai (szociális alapú, neveltetéstől függő, környezeti hatásoknak kitett) hatásokból formálódott, és azoknak megfelelően reagál. Mindig, és ha néha önállónak tűnik, az szintén az előbbi okokra vezethető vissza, tehát a meglepő megnyilvánulásai is kiszámíthatóak.

Az orvostudomány ugyanezt mutatta meg a testünkről és az agyunkról. Agyunk szintén egy gép, sejtek halmaza, mely a sejtek között kiépült rendkívüli számú kapcsolat módszerével teremti a környezetet, érzeteket, érzelmeket és gondolatokat generálva. Működtet, a személyiség felépítéséhez szükséges fizikai környezetet biztosítja, és a valahol bennünk már eleve meglévő döntéseket utólag kontrollálja és elhiteti, hogy ő volt a kezdeményező (lásd „tudat” sorozat). A külső világot nem az agy alkotja, de a róla bennünk élő képet már igen, ezért mindaz, amit észlelünk, kijelenthető, hogy nem olyan. Ezzel az agy a nemtudás-alapú létezésünk legfőbb fenntartójává válik.

A biológiával karöltve az előző tudományok elénk tárták, hogy a tudat élménye kivetülés, melyet ugyanaz a késztetés hoz létre, melynek érvényesülésére az állatvilágban még elég az ösztön: a túlélés és a fajfenntartás biológiai kényszere (314. bejegyzés). Szélsőséges helyzetekben ez a kényszer az emberben is egyeduralkodóvá válik, és lerántja rólunk a humánum, a szocializáció vékony fátylát, hogy megmutatkozzon ősi valóságunk. A természettudományok ebből a szempontból, a tudat kutatásának és meghatározásának kérdését tekintve el is érték határaikat: nem tudják, és nem is fogják tudni meghatározni a tudat mibenlétét, mert a világban semmi nem ismerheti meg önmagát tökéletesen.

Az elméleti fizika, az anyagtudományok túlléptek az anyag észlelhető határain, és az emberi elme számára már túl kicsiny tartományban nem a fenti világ szabályait találták. A tér, az idő, a mozgás, általában a létezés idefent ismert törvényei odalent alig szabályoznak. A fizika megmutatta, hogy a határok nem messze, nem rajtunk kívül találhatók, hanem bennünk, körülöttünk mindenben, és észlelésünk alapvetően téves. Érzékelésünk, felfogásunk hozzánk igazított, nekünk rendelt, hogy biológiai testünket képesek legyünk életben tartani. Képtelenek vagyunk felfogni a valóságot, még az anyagit is, de ennél tovább megy a tudomány, mert megkérdőjelezi a valóság létezését is. Felfedezte, hogy minden másokhoz képest valami, csak egymáshoz képest mérhető, és ha létezésének ténye egyáltalán kijelenthető, csak másokhoz képest határozható meg.

A társadalomtudományok górcső alá vették az igazság fogalmát, és szintúgy egy kitágult, végtelennek tűnő tartományba tévedtek, ahol nem uralkodik semmilyen isteni, erkölcsi, késznek tekinthető rendszer. Korábban egy konzisztens, legalább magára nézvést következetes rendszert tekinthettünk tökéletesnek. Még korábban bármit, ami az időben nem-született, isteni, égi eredetű volt. Ezek az igazságok törvényekké válhattak, és szabályozták az időbe és térbe vetett, halandó ember hétköznapjait, gondolkodását, majd reményt adtak a halál ellen, felvetették az élet folytatásának lehetőségét. De mostanra elveszítettük a hiteinket, és érezzük, hogy nem mindig kár értük, mert gyakran csak gyarlóságainkat lepleztük velük.  Ha mégis találunk egy hitet, már kétkedve fogadjuk, nem azzal az őseinkre jellemző gyermeki ártatlansággal. Már a konzisztenciának is vannak alternatívái, az összefüggések is gyanúsak, az igazságelemek közötti kapcsolatok is képlékenyek. Az igazságok már nem csak egyféleképpen, hanem bármely érdek és nézet szempontjából is lehetnek konzisztensek. Nem csak az igazság, hanem belső összefüggései és ellentmondásai is kedv szerint alakíthatók, nem csak a valóság, hanem a valóságnak otthont adó keretek is rugalmasak. Nincsenek objektív igazságok, ami már a tömegek számára is nyilvánvaló. Mindez egyben üdvözlendő, hiszen a felemelhetik magukat vezetőik és papjaik elnyomása alól, másfelől veszélyes, mert a biztonság elvesztése szuicid és destruktív hajlamokat generál társadalmi szinten, amit jelenünkben a népek közötti és a társadalmakon belüli fokozódó feszültségnövekedés mutat. Ami a kutató elmének a kötöttségek alóli felszabadulás, lehetőség, az a társadalomnak frusztráció és félelem.

Mintha nem csak az univerzum törvényeit, de az univerzumnak helyet adó teret és dimenziókat is lehetséges lenne céljaink szerint alakítani, mintha az embert és a lelkét erőforrásként lehetne használni. És igen, lehetséges, mert a világ végtelen, az ember egy gép, és ameddig saját vagy gépeink intellektusa terjed, és ameddig a bolygó erőforrásai biztosítják a szükséges alapokat, hatalmunk kiterjeszthető, már önmagunkra is. Természetesen látjuk a bennünk lévő mozgatót, amihez nem férünk hozzá, aminek nem értjük az okát, de belátjuk, hogy ez hiátusunk is marad mindörökké.

Létezik egy nagyon régi tudomány, ami ugyanezeket állította, és ez a buddhizmus. Ez egy olyan eszme, ami nem szeretne a régiek helyére lépni, nem akar új istenként és új tudományként felragyogni, hiszen éppen maga is 2500 éve állítja, hogy az ember önvaló-nélküli, hogy a határok képlékenyek, nincsen valóság, az érzékelés tévedés-alapú, a dolgok csak függésben léteznek, az igazságok ködből épültek, az eszmék öncélból, az ember istene pedig alávetett a változásnak. Egy olyan eszme, ami nem tagadja az istent és a kifürkészhetetlen belső mozgatót, csak tisztelettel elengedi a megismerhetetlent, nem jelent ki róla vállalhatatlant, és azzal foglalkozik, amire befolyása van. A tudomány fejlődése megmutatta, hogy a buddhizmus nem csak vallás, hanem tudomány is, az ember tudománya. Harmóniában élve a többi vallással és tudománnyal az ember természetéről beszél, nem többről és nem kevesebbről. A természetéről és a lehetőségeiről. Szent értelemben tudomány, és lehetne ilyen bármelyik vallás, ha szerényebben megtalálnák a helyüket. Ez a kor valaminek a lezárása, és mint ilyen, egy újnak a kezdete. Az embernek soha vissza nem térő lehetősége adatott leszámolni hamis mítoszaival, önmaga istenítésével, reménytelen ábrándjaival. Ez a buddhizmus kora, ami igazolja a Buddha felismeréseit, ahogyan a Buddha igazolja a kor felismeréseit. A tudomány és a világos tudatú spiritualizmus ebben a korban kéz a kézben jár a buddhizmussal. Mi pedig, akik ezzel foglalkozunk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Használjuk ki életünk e csodás lehetőségét!