„Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét, a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét, azt, ami véget vet minden szenvedésnek, a bölcsességet, ami valóságos és nem hamis.”

A nagy eszme, a nagy szellemi mantra maga a Dharma. A legnagyobb Tanítás, mert olyan természetes, hogy egyszerűen csak igaz. Nagy, mert semmi sem nagyobb vagy kisebb nála, szellemi, mert túlmutat minden látszaton. Nem akar semmit megfejteni, megváltoztatni, bizonyítani, és nem tart igényt semmire. Szavakkal ki nem fejezhető; nincs eleje, így nincs vége sem, ezért örök. Teljességgel megérthetetlen: ezt be kell látni, hogy megérthessük.

A meghaladó bölcsesség nagy eszméje nem mozog, ezért nem meghaladó; nem mozdulatlan, ezért nem meghaladható. Bárhogyan tanulmányozod, nem tudsz meg semmit, ezért hívjuk nagy tudásnak. Minden megnyilvánult és létre nem jött felülmúlja, ezért felülmúlhatatlan, nincs mihez hasonlítani, ezért mindennel egyezik, így lesz hasonlíthatatlan. Nem szünteti meg a szenvedést, mert nem találsz benne szenvedést. Egyszerre a legostobább és a legbölcsebb, hiszen csak valóság. Nincs igazsága, ezért nem hamis. Csodálatosan és tökéletesen üres, ezért mindent tartalmaz, még sincs benne semmi.

A buddhák rájöttek erre. Tanítanak, hogy végre ne tudj semmit. A bódhiszattva megvalósítja az Ösvényt, de egy buddha nem valósít meg semmit. Ragyog a sötétben, sötétség a ragyogásban. Annyira csodálatos, hogy nem látod, amikor nézed, és csak őt látod, amikor nem nézed. A nagytudású mesterek mellett egy buddha kicsiny és ostoba, mégis a megvalósítottakhoz járulnak a bölcs mesterek elmerülni az üres igazság boldogságában. A szentek növekednek, szaporodnak, nemesednek, fejlődnek, a buddhák viszont annyira ismerik a világot, hogy a világgá válnak.

Az életből halál lesz, ám a fordulópontban, a legmélyebb halálban kinyílik az ajtó a felülmúlhatatlan élet felé. Csak ott, csak a legmélyén, a legsötétebb órában, az „én” tökéletes eltűnésekor, az öntudat reménytelen megszűnésekor lesz látható a buddhák valódi természete; és ez a természet bennünk van, mert ha nem lenne, nem is tudnánk, mi felé törekszünk.

A lény a szenvedés megszűnését pihenésnek érzékeli, a forgó kerék megállásának, megszabadulásnak. A forgó kerék akkor áll meg, amikor megszűnik a születés és a halál. Mikor pihen a kerék, mikor tűnik el a szenvedés? Mikor véget vetünk az öt szeretetnek, és a velük járó szenvedésekhez való ragaszkodásnak. Ez az öt ragaszkodás:

- A nézetek szeretete által okozott szenvedés, ami a nézetek szeretetének nyomorúsága.
- A vágy szeretete által okozott szenvedés, ami a vágy szeretetének nyomorúsága.
- A formák szeretete által okozott szenvedés, ami a formák szeretetének nyomorúsága.
- A forma nélküli szeretete által okozott szenvedés, ami a forma nélküli szeretetének nyomorúsága.
- A tudatlanság szeretete által okozott szenvedés, ami a tudatlanság szeretetének nyomorúsága.

Ez az öt tartomány, az öt tartózkodás. Helyek, ahol lenni akarunk, mert a halál elleni menedékhelyeknek tűnnek. De a halál ellen csak egyetlen biztonságos hely létezik, és az magában a halálban van, a halál legmélyén, a megszűnés, a semmi, az üresség legteljesebb megnyilvánulásában, ahol az „én” maradéka sem található. De az öt tartózkodás nem ilyen, ott hemzsegnek az élet illúziójának délibábjai, ott az üresség csak hiány. A helyek lehetnek poklok, mennyek, vagy csak az élet átmeneti formái, de ott sem az élet, sem a halál nem valóság.

Egy buddha három halált élt át azok teljességében. A testi, lelki és szellemi megnyilvánulás behatárolt szakasz. Minden lény birtokolja mind a hármat, mindnek van saját behatárolt szakasza a térben, időben, létezésben, úgy is mondhatjuk, neve és formája van. Egy arhat születése és halála ezen a szinten megszakad, ez az első halál, de a folyamatok, a karma születése és halála még nem áll meg benne. A bódhiszattva túllép ezen, benne a folyamatok is megszakadnak, és már az ürességbe lép: ez a második halál. Aztán a halál legmélyén, elengedve minden illúziót a kapun átlép, vállalja a legbátrabb tettet, teljesen és örökre meghal, minden remény nélkül. Ez a harmadik, az utolsó halál: buddha lesz.

A buddha nem-ragaszkodása és üressége tökéletes: ez a legmélyebb tanítás. A hibás és hibátlan, a tökéletes és nem-tökéletes fogalma lefoszlik róla, mert megragadhatatlan, felülmúlhatatlan, hasonlíthatatlan a legcsodálatosabb értelemben. Forgassuk az elménkben kitartóan a három fogalmat: megragadás, felülmúlás, hasonlítás, addig, amíg el nem veszítik az értelmüket, és nevessünk fel gondtalanul, felszabadultan. Miféle sötét nyomorúság e három állapot! Milyen csodálatos megmenekülni kötelékeinktől! Mennyire egyértelmű és természetes a valóságos, ami nem hamis!

A nemtudásra hajlamosak vagyunk predesztinációként, sorsként, fátumként gondolni. Ugyanígy a karmára, ami, mint következmény, elrendeltetetten bekövetkezik, hiszen a törvény nem ismer kivételt, a láncolat nem szakadhat meg, ez a szamszára alapvető ismérve. Ez egyfelől így is van; a keletkezés függő jellege megköveteli, hogy minden oknak következménye legyen, és minden következmény okká válva előmozdítson egy új hatást, és mivel egyetlen következmény sem a semmiből lép elő, mindnek szükséges, hogy oka legyen. Ám ez a kikerülhetetlen összefüggés-rendszer mégsem végzete az embernek, van kiút, egy lehetőség: a tudatszerkezet, a hozzáállás, a szemlélet megváltoztatásának útja.

A törvény csak törvény, a szamszára csak szamszára. Az énjüket önálló entitásként, egységként álmodó létezők a törvény hatálya alá kerülnek, és a nemtudás állapotában élnek; az énjük üresség-természetét belátó lények felett azonban megszűnik a törvény fennhatósága. Nem harc eredményeképpen, hanem működéséből következően. A nemtudás nem gonosz erő, hanem kegyelem, egy alázatos feltétel-rendszer. A lény, miután a függést választja, és igyekszik vágyait megtestesíteni, múlhatatlanná emelni, e feltétel-rendszer alá helyezi tudatát, és a szent szamszára átadja magát, hogy alapként, szülőként, táplálékként és istenként használhassuk. Mikor a körforgásba vetjük magunkat, jelenlegi életünk, lét- és tudatállapotunk kibomlik.

A Buddha következő nagy tanítása a függő keletkezés láncolatáról (paticcsa szamutpáda, 38. bejegyzés) szól. Oksági láncolatként tanítják, de mivel minden ok és következmény önmagában is függő állapotban van, feltétele dolgoknak, és maga is dolog, ami más jelenségek feltételeitől függ, ezért hívhatjuk feltétel-láncolatnak is. Ez jobban kifejezi az egyes tagok kölcsönös függőségi kapcsolatát, és még jobban megérthető, hogy a tizenkét tag nem időben egymás után következik, hanem változó fénnyel egyszerre vannak jelen, és minden tagban ott van a többi csírája és termése is.

A lánc egyes tagjai nem egy az egyben okai és következményei egymásnak, ám pl., ahol vágy van, ott van érzet; ahol érzet van, ott van tudat; ahol van tudat, ott van nemtudás, tehát a lánc elemei egyszerre igazak. Aki szeretné, megállapíthat még tizenkét tagot, vagy lecsökkentheti a jelenlegieket a felére, mindegy, mert a szemlélet megértése a fontos, miszerint a létezés minden ismérve egymásba ágyazódott, egymáshoz képest jelenik meg, egymáshoz mérhető. Nézzük meg most más megközelítésben a láncot:

1. A nemtudástól függők.
2. A karmikus képzőerőktől függők.
3. Az újraszületési tudattól függők.
4. A szellemiség-testiségtől függők.
5. A hatféle érzéki tevékenységtől függők.
6. Az érzékek tárgyakkal való érintkezésétől függők.
7. Az érzettől függők.
8. A vágytól függők.
9. A kötődéstől függők.
10. A létesülési folyamattól függők.
11. Az újraszületéstől függők.
12. A fájdalomtól, öregségtől, betegségtől és haláltól függők.

A tagok bármilyen kombinációban és sorrendben vizsgálhatók, akár fordítva is. Viszonyuk élő és organikus, koordinálnak, és mind magában hordozza a többit, egyesítve az okok és a következmények végtelen múltbéli és jövőbeni hálózatát. Eredetük és végük értelmezhetetlen; nem található a forrásuk, és nem várható a kimerülésük. Ez az a soha nem eresztő életbe-vetettség, melynek tudatában a keleti ember létezett, amitől a Magasztos is szorongott megvilágosodása előtt. Ám a Tathágata felismerte a középutat. Ha a tagokat statikus állandóknak fogjuk fel, és úgy tekintjük, hogy minden, amit valaha tettünk vagy akár elgondoltunk, szívünk legapróbb rezdülése, vágyaink legmélyebben eltemetett maradéka is számtalan kapcsolódáson keresztül következmények végeláthatatlan burjánzását eredményezi, mely következmények elkerülhetetlenül visszahullnak ránk, míg mindet egyenként fel nem oldjuk vigyázva, hogy újakat ne teremtsünk, az a legszörnyűbb rémálmunkat kelti valóra. Az élő sorsösszefüggések fogalmivá merevítése alakítja a lélek élő törvényét vak szükségszerűséggé. De szerencsére mechanikus szabályokat csak halott dolgokra, fogalmakra, absztrakciókra alkalmazhatunk, élő, folyamatosan kibomló és sorvadó, lüktető szervezetekre nem. A középút tanítása itt is megáll; az élet igazsága középen van a vitathatatlanul működő kauzalitás, és az ember szabad akarata és felelőssége között. A vak végzet kizárná a fejlődés, az önmagunk iránti felelősség, a szabadság lehetőségét, és általában kérdésessé tenné a létezés valóságát, puszta mechanikus látomássá degradálva az embert. Még tragikusabb lenne, hogy cáfolná az önvaló-mentesség (anattá) tanítását, mert az embert különálló, a létből kiszakadt egységgé nevezné ki, aki a hatások-ellenhatások szövevényében a többi egységgel kibogozhatatlanul összefonódva egyénileg küzd a karmikus okozatok egyenként való kiküszöbölésében. Mintha kiskanállal akarnánk kimerni a folyamatosan visszatöltődő óceánt. Ám a létezés dinamikus, ezért a Függő keletkezés tanítása az egyént az élet és a növekedés, a változás szemszögéből értelmezi szemben az abszolút létezés életidegen, merev fogalmával. A létezés nem ismer végső, abszolút egységeket, csak folyamatokat, állandóan zajló, egymásba omló dharmákat. Minden szakasza csak egy szintén állandótlan vonatkoztatási pontból értelmezhető, és csak összefüggéseiben jelenik meg.

„Azt hinni, hogy a tett elkövetője azonos azzal, aki a tett gyümölcsét learatja, ez az egyik véglet. Azt hinni, hogy a tett elkövetője más személy, mint az, aki a tett gyümölcsét learatja, ez a másik véglet. A Magasztos mindkét végletet elkerülte, és az igazságról tanított, ami a kettő között van.” (Nidána-szanjutta)

A buddhista filozófia a születés és halál fogalmát viszonylagosnak találja. Mindkettő jelen van minden pillanatban, ahogyan a függő keletkezés mind a tizenkét tagja is. Nem tettek különbséget a múltbéli, mostani és jövőbeli élet között, mert átlátták azok belső azonosságát. Éppen ezért az újraszületés és a körforgás nem igényel bizonyítást, de lepereg róla a cáfolat is, mert a lét könnyen megfigyelhető természetén alapul, és nem bizonytalan fogalmakon. Könnyen belátható, hogy minden pillanatban születik és meghal bennünk és a világban valami, és folyamatosan változnak a vonatkozási pontok is.

„Megszokván, hogy egyként szemléljem a jelen és a jövő életet, feledtem félni születést és halált” (Milarepa)

A Függő keletkezést szokás még felosztani a létezés három látszólagos ideje szerint:

múlt: 1-2. tag
jelen: 3-10. tag
jövő: 11-12. tag

Innen egyetlen lépés, hogy saját életünket és a többi lény életét egységként lássuk, és rácsodálkozzunk a közös látomásra. Ne feledjük, a buddhizmus nem a világ, hanem a látásmód, a tudatszerkezet nemessé formálásának tudománya, mivel minden csak tudatállapot.

A szenvedő lény felismeri, hogy a dukkha saját lényének része, nem kívülálló erők akarata. Felismeri még, hogy nem is saját akarata, hanem saját karmája, és feladja harcos indulatát, amivel legyőzni indult. Meglátja a dharmák között feszülő húrokat, az összefüggéseket, és a konfliktust, ami vágyai és a világ törvényei között húzódik. Végül a legbölcsebbek rájönnek, hogy nincsenek eredendő vágyak, és a világnak sincsenek eleve elrendelt törvényei; a dukkha, a harmónia hiánya nem a világ részeinek össze nem illeszkedéséből fakad, hanem a világ részekre szakadtságának feltételezéséből. Meglátja, hogy a világ törvényeit nem változtathatja meg, ezért magán kezd változtatni, de végül a legbölcsebbek rájönnek, hogy sem a világ, sem önmaguk nem valóság, ezért nincs mit megváltoztatni.

A létezésben a harmónia látszólagos és dinamikus egyszerre. Nem érhető el nemhogy az örök, de még a pillanatnyi statikus harmónia sem. Mikor a növekvő erők uralkodnak, akkor a fékező energiák aktivizálódnak, és a dharmák nyugalmat keresnek; mikor a csökkenő erők uralkodnak, a serkentő energiák kapcsolnak be. A két erő folyamatos, nagyjából egyforma tevékenységének a váltakozása tűnik harmóniának. Mikor egy ember túl sokat forgott társaságokban, magányt keres, majd azt elunva újra csoportokhoz csapódik. Mikor a test megéhezik, táplálkozik, majd eltelve elutasítja az ételt a következő éhségérzetig. A szabály működik a szellemben, a társadalomban és az anyagban is. A létezésnek két alapvető tendenciája van: az összehúzódás, koncentrálódás, és az expanzió, kiterjedés. Ha a kiterjedés az erősebb, akkor a dharma növekedik és differenciálódik. Egyre több mindent ismer meg, gyarapodnak kapcsolatai, bővül a horizontja, de ha a fékező erők nem lépnek fel idejében, akkor a tágulás következménye szétesés, rendezetlenség, káosz és szétzilálódás lesz, vagyis dukkha. Az élő szervezet elpusztul, a szellem csapong, összpontosítatlan, a gondolkodás következetlen, a fantázia burjánzik, a lélek felbomlik. Ha az összehúzódás az erősebb, akkor a dharma összeolvadni, eggyé válni vágyik. Egyre koncentráltabb, stabilabb, egyszerűbb, kapcsolatai felbomlanak, ismeretei mélyülnek, de ha a táguló erők nem lépnek fel idejében, akkor a magába roskadás következménye sorvadás, pangás, megrekedés lesz, vagyis dukkha. Az élő szervezet elpusztul, a szellem elsötétedik, kiüresedik, a fantázia elhal, a gondolkodás megáll, a lélek eltűnik.

A kiterjedés, növekedés során a szellem asszimilációt hajt végre. Táplálékot vesz fel, ami a testnek az étel, a szellemnek pedig a fogalmak, érzetek, gondolatok. Négyféle táplálék létezik: az anyagi eredetű, az érzéki benyomások, az akaratlagos szellemi tevékenység, ami alatt az üdvös és nem üdvös karmát kell értenünk, és a tudat, ami velünk születik. A másik irányú folyamat az összpontosítás, mely individualizálódás. Az élőlény teste és tudata megkülönbözteti a hozzá tartozó vagy asszimilálható, azaz hasonló vagy hasonlóvá tehető dharmákat a tőle különbözőektől. Amíg az asszimiláló és az individualizáló erő egymással összhangban van, és a kétirányú változások korrigálják és kiegyenlítik egymást, addig a lény a harmónia látszólagos állapotában tartózkodik. Amint a kényes egyensúly bármilyen okból felborul, és az énprincípium túllép saját szerepkörén, az éntudat túlburjánzik. Az éntudat megóv attól, hogy a nem asszimilálható dharmák szétzilálják, megmérgezzék a lényt, egyfajta vonatkoztatási központot hoz létre, ám túlműködése azt eredményezi, hogy a lény önmaga számára szilárd valósággá válik. A világgal szemben megalkotja az örök és változatlan „én” képzetét, és a valóság torzult formában jelenik meg benne.

Ezt az énillúziót, szellemi diszharmóniát nevezzük „avidjá”-nak (aviddzsa), azaz nemtudásnak (25. és még számtalan bejegyzés). Fontos, alapvető fogalma a Buddha Tanításának, amit gyakorta félreértenek. A nemtudás nem ismeretek hiányát jelenti. A gyakorlók közül sokan végső tudást szeretnének szerezni, ami természetes vágy, és az Ösvényen haladva szükséges is a tanulás. A buddha-állapot elérése előtt szükséges megkülönböztetni a jót a rossztól, az akadályt az előrevivő erőktől, ezért szükséges tanulni és megismerni, de a buddhák nem a tovább már nem fokozható, végtelen tudásuk miatt meghaladhatatlanok. Nem létezik végső tudás, mert minden nézet, ismeret függésben létezik, és feltételezi a különböző szempontok végtelen kombinációiban a nála fejletlenebb és fejlettebb tudást. Ugyanezért nem lehetséges a nemtudást feloldani szellemi fejlettséggel, erkölcsi tökéletesedéssel, nemesedéssel sem, de még felmérhetetlen bölcsességgel sem, bár mind elengedhetetlen a buddha-állapotot megelőző tisztaság megteremtéséhez.

Mi hát akkor a nemtudás? Az egyik lehetséges megfogalmazás szerint az előbb említett diszharmónia. Nem-harmónia, tehát a valóság nem-látása, amit nem a tudás elégtelensége vagy a szellemi képességek hiányosságai okoznak, hanem a kötöttségek, az átmeneti létezőkkel való függésben-lévőség, kiemelten a legerősebb és legártalmasabb kötővel, az énnel való kapcsolat. A függések rendszere álomban, illúzióban marasztalja a lényeket, akik ezért nem látják, hogy a nemtudás foglyai. Még állapotukat sem ismerik fel, mert már ahhoz is részben szabad szellem szükséges, nemhogy szabadulni bírnának. A nemtudás a Buddha szerint az alábbi három alapvető ismérv nem-látása:

„szabbé szankhárá aniccsá
szabbé szankhárá dukkhá
szabbé dhammá anattá”

„minden összetett mulandó
minden összetett szenvedésteli
minden létrejött éntelen”

A nemtudásban élő lény minden jelenséget saját vágyainak, érzékelésének énközpontú szempontjai alapján szemlél. Nem azért, mert egoista, önző, önimádó, hanem mert máshogyan képtelen észlelni; az érzékszervei által felfogott érzetek, az azokból leszűrt tapasztalatai, és az azokból felépített személyisége csak saját magán keresztül ismer, vagyis végeredmény csak saját magát ismeri, pontosabban azt a mulandó képződményt, amit önmagaként ismer fel. Az örök, változatlan énség eszméjével összhangban megszületik a vágyakozás egy soha el nem múló, örömöket nyújtó világ után, de vágyai összeütköznek a valósággal, örökre kielégíthetetlenek maradnak, ezért szenved, meghasonlik.

Lassan válaszolhatunk a korábban feltett kérdésre, miszerint mi a dukkha oka? Ez a Buddha egyik legforradalmibb felismerése: az ok a vágy. Az akaratlagos cselekvés karmikus képzőerői (szankhára) létrehozzák az önvaló illúzióját, ezek pedig létrehívják a tudatot (vinnyána), mely a lény körül burjánzó dolgokat és jelenségeket én-illúziójához viszonyítva elnevezi (név és forma, námarúpa), és így magához láncolja. A lény szellemi érzékszerveket fejleszt, hogy felfogja teremtményeit, és ezeket a megismerő eszközöket a vágy és az életszomj (tanhá) kielégítésének szolgálatába állítja. Ha a vágy kielégül, az vonzó kötődést eredményez, ha a tárgytól undorodik, akkor bár távolodva, de taszító kötődést alakít ki. A lény valódi harmóniáját felcseréli az asszimiláló és individualizáló erők egymást folyamatosan és dinamikusan korrigáló táncára, mely rendszer persze idővel elromlik, majd szétesik, amit halálnak érzékel. A vágy és az ellenszenv (lóbha és dósza) ugyanannak az erőnek, az életszomjnak a két arca, a kötődés (upádána) mindkettő esetében megvalósul, és a lény egyre mélyebben a látszatvilágba bonyolódik, mint a vergődő légy a pókhálóba.

A kötődés miatt újra és újra teremtjük, álmodjuk, differenciáljuk az illúziót. Ez a karma, a ható cselekvés törvénye, ami a létszomj és a kötődések miatt szakadatlan létesülési folyamatot indukál és tart fenn. Aztán a lény és a karma fejlettségi szintje, ereje határozza meg az újralétesülések minőségét, amire már semmi befolyása sincsen; a születés, felbomlás meg nem pihenő forgása, a szamszára nem kegyelmez, nem árt, de nem is segít, hanem a karmának megfelelően kijelöli a létezők helyét.

Áldott szerencse, hogy ilyen a világ. Ha statikussá dermedne, nem szabadulhatnánk többé sem örömeinktől, sem fájdalmainktól, és általában lehetetlenné válna a szabadulás. Ilyen lehet a pokol. De a szamszára meg nem áll, a születés és halál minden pillanatban és minden pontban zúdulva ömlik egymásba. Ha nem a vágy és a birtoklás nézőpontjából szemlélnénk a világot, ennek örülnünk kellene, mert minden változás egy újabb lehetőség a szabadulásra, a megvilágosodásra, a mélyebb betekintésre, a felébredésre. Ezért tehát nem a világ és nem annak mulandósága okozza a dukkhát, hanem a vele szemben tanúsított magatartásunk, az énprincípiumhoz való ragaszkodásunk, a vágyakozásunk, a nemtudásunk.

A Második Nemes Igazság a szenvedés okát jelöli meg. A lény már rájött, hogy szenvedésének forrása, helyszíne kizárólag önmaga, és már nem keresi külső hatalom befolyását sorsán. Sőt, a sorsot is elvetette, és látja a kauzalitás végtelen láncolatát, a karma szövetét, ami mint az univerzumban a téridő, mindenek befogadó alapja és mozgatója. Az eredendő okot kezdi keresni, a dukkha okát. Megnevezhet sok mindent, de látnia kell, hogy a dukkha alapvetően egy frusztráció, ami a képzelt és a valódi valóság között feszül. Valamiféle konfliktus, nem-kiegyensúlyozottság miatti működési zavar. A dukkha nem megszüntethető, a balga ember akarja felszámolni, hiszen csak tünete a rosszul funkcionáló létezésnek. A dukkha következménye a lény nemtudásának, nem pedig elrendelt végzet. Hiába találnánk fegyvert ellene, nem a dukkha az ok. Bármit megjavíthatunk, megváltoztathatunk, a dukkha lényege nem változik, az enyhülés és a súlyosbodás is átmeneti. Hol keressük hát az okot? Kívül nem találjuk, a dukkhán belül sem, saját magunk pedig csak halmazatok összessége, következmény. Nincs kiút a szamszárából? A dukkha annyira általános, hogy az alkalmazkodás az egyedüli út?

Az emberek sokáig így hitték. Hittek a karmában, a végzetben, ezért vagy egy jó újraszületésben reménykedtek és annak megfelelően cselekedtek, vagy egy isten által biztosított pihenőhely eléréséért dolgoztak. Aki nem lát túl a sorsán, az biztosan nem szabadul tőle, ám akkor sem menekül, ha képes túllátni rajta, de megrémíti a sötét, feltérképezetlen tartomány az istent és az örökkévalóságot elhagyva. Az újraszületés és az isteni birodalmak ugyanis még a körön belül, a szamszárában találhatóak, amit az emberek nem látnak annyira rettenetesnek, mint a bizonytalan ürességet a határon túl. Sőt, a határokon túl, ahol már a határ, és minden más fogalom értelmezhetetlen, ahol már semmi nem emberi. Ezzel szemben a buddhizmus nirvánája az emberrel nem megtörténik, hanem választja, és viseli döntése következményeit. Persze addig is viselte, de legalább az ismerős körökön belül, a belátható tartományban, a Buddha azonban a bizonytalant ajánlotta fel, az embert meghaladót.

A lét törvényein nem változtathatunk, a dukkha csak következmény, mi magunk pedig az „én” halvány látszata vagyunk. A kereső elveszik az ujjai között szétmálló illúziók között, mint egy mentális pokolban, a halál közben a sarkában liheg. A Buddhában is ez a kín ébredt fel, mikor elindult megkeresni a választ. A válasz nem lehet bonyolult filozófia, melyet majd minden tudós megcáfol; nem függhet semmitől, hiszen esszenciális feltétele a függés-mentesség; nem indulhat a kereső énjéből, mert alaptalanul lebegne; nem következhet külső erőből, mert az csak egy másik rabság. Valami egyszerű igazság lehet, ami végig az orrunk előtt volt.

A Magasztos hercegként arra ébredt, hogy nem képes folytatni addigi életét. Meg kell találnia a választ arra a kérdésre, amit az emberek jórésze nem is ért, hiszen a dukkhát sem képesek megfogalmazni, nemhogy az okát kutatni. Látta a szenvedő lényeket, akik hol boldognak, hol szomorúnak találják magukat, látta, hogy a dukkha oka nem rossz döntések sorozata, nem hibák, és főleg nem bűnök halmozása, melyeket majd az isten ítélő keze elsimít, mikor a világ rendjét helyreállítja. A dukkha oka nem akaratból, hanem karmából képződik. Olyan okot kell keresni, ami következik a szamszára működéséből, és nem olyat, amit a lények szándékkal cselekszenek! A dukkha oka csak karmikus, észrevétlenül működő, alapvető törvény lehet, nem indulat és akarat által létrejött tett, mégis a lénynek saját magán belül kell meglelnie. Mindenki rossz helyen kereste! A dukkha oka is következmény!

A herceg, az eljövendő Buddha elindult megkeresni a dukkha okát.

„A három világ összes buddhái a meghaladó bölcsesség által valósítják meg a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredettséget.”

Tökéletes és felülmúlhatatlan a felébredettség, ha a megszabadult lény elérte a saját végső határait. Nincsenek abszolút határok sem az égben, sem az ég alatt, de még az ég felett sem, ezért a felébredés a lény ügye, dolga, saját magát szabadítja. Az erény sehol sem tökéletes, de nem is tökéletlen, a nirvána nem vége semminek, nem meghaladása rossznak és elégtelennek, csak nirvána, semmi más. Mi marad hát mögöttünk a felébredés után? Az álom-gondolkodás, egy befogott, káprázatokhoz csomózott látásmód. Köd-lényeket öleltünk, felhőre építettünk várat, de most a felébredettségünk a tiszta ürességbe helyezett. Nem érhettünk az út végére, hiszen most találtuk meg az utat.

A Buddha nem ígért megváltást.

Azt mondta, hogy elmúlik a szenvedés. A világ minden lénye álmodik, és álmában harcol, szenved, örül és csalódik, ahogyan a képzetei rángatják. A bódhiszattvák megmentendő lényekről álmodnak, nemes, nagyívű álmokat. A pratyekabuddhák arhatokká értek, és a lét elszigetelt völgyeiben magukat értik meg. Mind meg kívánják valósítani az utat, így felülemelkednek, ám az alul-felül és az emelkedés még csak illúzió. A legnemesebb látásmód is még látásmód. Ám a három világ összes buddhái elhagyták képzeteiket és megszabadultak buddhaságuktól is. Drágakővé vált bennük a Négy Nemes Igazság, majd eloszlott az is.

A gyakorlóktól elvesz az üresség, hogy kevesebbek legyenek, és csak a nemes rész maradjon. A bódhiszattvákhoz hozzátesz az üresség, hogy többek legyenek, hatalmas nemesség birtokosai. De minden kicsiny és nagy maradékot termel, üzérkedik, épít és rombol, születik és meghal. Mind a Létkerék foglya. A buddhák elhagyják láncaikat, mikor felébredettségük tökéletes és felülmúlhatatlan. De a Magasztos nem mondta, hogy a buddhák tökéletesek és felülmúlhatatlanok, mert nem akart új minőséget létrehozni, és aztán ahhoz kötni követőit. Nem mondta, hogy a buddhák eltávoznak, máshová kerülnek, kilépnek a létezésből. Nem mondta, mert nem akart új birodalmat alapítani, nem akart új istent megnevezni, nem akarta a régit lerombolni. A szenvedésről és a rabságról beszélt. A buddhák ezeket haladják meg.

Az isten istenségéről álmodik, mennyet és poklot épít, ítél és teremt. A démon harcot képzel, győzelem és vereség kövezi útját a célja felé. A pokollakó szenvedésről álmodik, és a maga teremtette gyötrelemben forog. A szerető kapcsolódást érzékel, és belésüpped a puha biztonságba. A nemes bódhiszattva magára ölti a legnagyobb áldozat tüneményét, és lényeket menekít ki az örök rabságból. Mind a hat létállapot, a kilenc dharma-világ, a végtelen maga-világok a saját álmukat élik.

Ahogyan álmuk, úgy életük is látásmódjuk szerint alakul. A hitetlen meghal, az arhat halál útján lép a következő önfelismerésbe. Dharmát gyakorol, vagy csak az anyagban küzd és kapar. Látásmódjuk egyben sorsuk is. Az egyik istenhez, a másik a nirvánába tart, de mindegy is, mert a rabságból kifelé igyekvő csak menekülni képes, szabadulni nem. Ezért a buddhák már nem rabok, de nem is szabadok. Nem foglyai illúzióknak, a szabadságénak sem.

Amit meg lehetett tenni, már meg lett téve. Az utakat lehet követni, a széles ösvényeket és a nehezen megtalálható, szűk ösvényt is. A nagy kihívás nagy eredményt hozhat, de erre sincs szabály. Sőt, lehet keresni a titokzatos úttalan utat is, mely az egész látomásból kifelé vezet. A buddhák inkább elhagyták az utak képzetét, és az utak nem-létezésének képzetét is. Sőt, a képzetek, és a képzetek nem-létezésének képzetét is. Mindez szavakba nem foglalható.

A buddhaságig nem elér az ember, nem munkájának, fejlődésének, gyakorlásának következménye lesz, mert a buddhaság nem állapot. Vagy buddha, vagy nem, ennyi az egész. De addig is: érjük el a nagy tisztaságot, gyakoroljuk a jót, hagyjuk el a rosszat. Tudatunkban számoljuk fel ragaszkodásainkat, oldjuk el vágyakozásainkat. Nemtelen késztetéseinket cseréljük nemesekre, hagyjunk fel a haraggal, a rosszindulattal. Legyünk okosak, bölcsek, lássuk miből képződött a létezés, hogyan épül és bomlik minden, milyen a születés és a halál valódi természete. Nézzünk szembe önmagunkkal, és hántsuk le a hagyma héjait, hogy az üres belsőig elérjünk. Sóvárgásaink alakuljanak át dharmikus késztetésekké. Zavart, viharos tóhoz hasonló tudatunk felszíne váljon tiszta, zavartalan tükörré, hogy leláthassunk a mélyén heverő hulladékokra. Találjuk meg a békét élőkkel, emberekkel, istennel, önmagunkkal. Igyekezzünk, hogy a nirvána kapujában felkészülten állhassunk majd.

Bár ez még nem a meghaladó bölcsesség, még nem a tökéletes és felülmúlhatatlan felkészültség, de nyugalom és a szenvedés elcsendesedése. A nirvánához szükséges állapot. Itt nem lehetsz buddha. A vágy kötésében, a halmazok fogságában, a függő keletkezés forgásában, a dukkha súlya alatt még ne a buddhaságról álmodjunk, mert a buddhák nem álmodnak. Most nyugalmat keressünk. Szabadulást a karmikus örvényből, tiszta lélegzetet, a valóság látásának képességét. A tökéletes erényt, ami összeolvad a nirvána négy erényével, az állandósággal, az üdvvel, a magában-léttel és a tisztasággal. A nirvánába azért kell eljutni, hogy végre elkezdődhessen a gyakorlás.

Egy buddha meghaladhatatlan, mert nincs mit meghaladni. Ezt meg kell érteni. De a nem-buddhák gyakorolnak, törekszenek, megvilágosodnak, belépnek a nirvána és gyakorolnak tovább, amíg a világok a törvényeik szerint végzik a dolgukat. Egy buddha nem lép ki sehonnan és nem jut el sehová, mert nincsenek helyek, a nem-buddhák viszont nemesítik magukat és a helyet, ahol tartózkodnak. Tenni a dolgunkat, ez a feladat, ez az erő, ez a kiválóság, hogy majd végtelen idő múlva készen álljunk a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredésre.

Az élet szakaszait ugyanúgy nem lehetséges névvel ellátva rögzíteni, mint a buddhista fogalmakat. Pl. a születés és a születés szenvedése nem csak a világrajövetelt jelenti, hanem a fogantatást, a testi létesülést, a tudati elhatárolódást. Minden élő, dolog és jelenség életbelépését, adott helyen és időben való megjelenését akkor is, ha nem jár forma kialakulásával, vagy az nem tökéletes. Születésnek nevezzük egy gondolat felvillanását is, vagyis bármely dharma (itt értendő, mint a létezés legkisebb egysége) észlelhetőségét. Ez egy, a szamszárában állandó zajló, karmikus eredetű fogantatás-orgia, amit a létezést átitató vágy tart mozgásban, az érzékelés izzít, létrehozva a létállagokat, a kötődés komplexumait vagy halmazatait (36. megjegyzés). A halál ennek ellentéteként a dharmák, létezők és dolgok áramló tömegben történő kilépése a meghatározottságból, az elkülönültségből; megnevezhetetlenné válás, a formák felbomlása. A karmikus kötődés minden létezővel és már nem jelenlévővel kapcsolatban fennáll, amíg a halmazokból ideiglenesen összeállt tudat figyelme rájuk irányul. A szenvedés fő oka éppen a megnevezés, mert a halmazokból álló figyelő magához hasonlóvá és megragadhatóvá szeretné tenni a körötte forgó jelenségeket, ezáltal elválasztottsága, meghasonlottsága kiteljesedik, és átmenetileg élesen kiszakad a lét élő teljességéből.

A lény halmazokból áll, és maga körül dolgokat, jelenségeket, „tapasztalási komplexumokat”, összetett megnyilvánulásokat érzékel, miközben mások számára maga is egy ilyen komplexum. A halmazokat nevezhetjük fizikai, szellemi és lelki létállagoknak is. A Buddha ötöt nevez meg, de újra figyelmeztetnék, hogy nem szabad kötődni sem a fogalmakhoz, sem a felosztáshoz. Minden ilyen fogalmi elkülönítés csak érzékelteti, sejteti, hogy a dolgok összetettek, meghatározhatatlanok. Ha úgy szeretnénk, magunknak kijelölhetünk hatot, hetet, és ahogyan a kommentárirodalom teszi, egészen máshogyan írhatjuk le ezt az ötöt is. Nézzünk most mi is egy másik terminológiát az öt halmazra:

1. „A testi formák állaga”: Minden megjelenés az eddigiek alapján. Természetesen leírhatatlan, mert a formák nem objektív létezők. Az összes észlelő a maga módján érzékeli őket, a velük kapcsolatos reakciók is lehetnek gyökeresen eltérőek. Nem csak a fizikai és lelki reakciókat értjük itt (máshogyan reagál egy macskára egy ember és egy egér), hanem a tudat összes viszonyulását az adott megjelenéshez. A testi formán túl a lelki, szellemi összeállások is ide tartoznak, bármi, amit a tudat valóságnak lát. Ezek a karma, a kapaszkodás tárgyai. Nem a nemtudás okai, hanem már következményei: az ok a kötődés vágya, mely a már létező, vagy a vágy kielégítése céljából teremtett formákhoz ragaszkodni akar.

2. „Az érzetek állaga”: A formák magukban felfoghatatlanok, mert a tudat építőkövei a nevek, ahogyan gondolatok nélkül nem tudunk szavakat létrehozni. A formákat el kell nevezni, majd a tudatot és a nevet össze kell kapcsolni. Ehhez először érzetekkel kell felruházni a formát. A tudat ekkor még nem észleli, mert ahogyan a gondolatot mindig megelőzi egy akaratunktól független belső intelligencia, úgy csodálatos módon a tudatnak először el kell neveznie, tehát érzettel, létezéssel kell felruháznia a megjelentet, mielőtt egyáltalán érzékeli. A név tulajdonképpen az érzet, ez az ideiglenes elkülönültség betetőződése. A semleges, üres forma már nem magában áll, hanem illuzórikus, egyedi minősége lett, ezáltal felfogható a figyelő tudatok számára. Aminek nem különíthető el a formája, azt a tudat nem érzékelheti; amihez nem kapcsolt számára is értelmezhető érzetet, „nevet”, azt nem ismeri fel. A halmazok működése nem egyirányú, nem a tudat, az „én” felől nyílnak a világ felé, hanem kétirányú, és a világgal való kapcsolódással együtt épülnek fel. A két birodalom egymást teremti. Ha nem így lenne, az „én” örök és megbonthatatlan egység lenne, és a buddhizmust saját logikája döntené össze.

3. „Az észlelés állaga”: A tudat és a jelenség együtt létrehozta a námarúpát, a nevet és a formát a látszatvilágban és a tudatban, így felkészült, hogy észlelje, a tudatba emelje azt. De a tudaton kívül nincsen semmi, mert ami kívül van, amint rágondoltunk, kiderül, hogy már eleve bent volt. Ebből következik, hogy a tudat és a látszatvilág ugyanaz; a figyelő nem válhat el a megfigyelttől, mert akkor határ épülne, mely két meghatározott részre törné a világot. Tehát amit éppen figyelünk, amit teremtettünk, és ami az aktuális pillanatban minket is éppen létrehoz, az nem különbözik az éppen figyelő önmagunktól. Az észlelés ezért mindig önmagunk észlelése. Az észlelés megszületik, de a tudat a nemtudás állapotában nem ismeri fel önmagát.

4. „Az akaratlagos formálóerők állaga”: A szamszárában minden mozog, születik, felbomlik, egymásba zuhan, köt és oldódik. Az észlelés megtörtént, okká válik, és megtermi következményét, a szándékot. A lényt köti a nemtudás, ezért a következményt saját akaratlagos döntésének érzékeli. Végül is az ő döntése, hiszen figyelmének odairányításával, de a jelenséggel együttműködve részt vett az okban, de tevékenysége a karma, az okság törvénye által kötött volt. Döntése, akarata nem szabad. Akarata ennek ellenére formál, figyelme létrehoz, figyelmének elfordulása a létből kiveti a tárgyat, de tudata a karmikus szabályok foglya. Minden létező, legyen bár tudatos vagy sem, a létkerékben akarattal vagy csak jelenléte folytán, de formál és megszüntet, ráadásul sosem önállóan, hanem több-kevesebb résztvevővel együttműködve. Ez mozgatja a létezést, ezt hívjuk szándéknak, késztetésnek.

5. „A koordináló szellemi tudatosság állaga”: A tudat nem elkülönült „én”, ezért nincs kiemelt helye a folyamatban. Az egyik halmaz, az egyik összetevő. Egyik szerepe szerint maga a felszabadítani, megvilágosítani akart lényeg, de másik szerepe szerint egy koordináló résztvevő a szamszárában, mely az észlelések, az érzetekkel felruházott jelenések és a belőlük kisugárzó következmények folyamatait igazgatja. Benne jelenik meg mindezek eredményeképpen az éntudat, mely képességeit magáénak tulajdonítva határt igyekszik húzni maga köré, hogy elkülönülhessen minden mástól a világon.

A halmazok nem egymás után jelennek meg, ahogyan a karma sem egyirányú. Mind egyszerre és állandóan jelen van és egymásba ömlik. A halál a halmazok amúgy is eseti összeállásának felbomlása, a születés pedig ideiglenes összerendeződésük. Maguk a halmazok sem meghatározott, körülírható részek, mert nevük és formájuk az előzőekben leírtak alapján képződik. Rezgő húrok, a tér, idő és dimenziók hullámainak fodrozódásai, üresség-természetűek. Még egymásra hatásuk és egymásba transzformálódásuk is csak látszat.

Az „Összefoglalás” sorozatban néhány rész múlva ki fogunk térni a Buddha „színeváltozására”, szenvedésének eltűnésére, határtalan örömének megjelenésére, ami a bibliai eseménnyel ellentétben magányában, megvilágosodásakor történt. Szót ejtünk majd ennek az örömnek a természetéről, ami talán az egyik legfontosabb tisztázandó fogalom a buddhizmusban. Az esemény nehezen értelmezhető másképpen, mint a Tathágata fejlődésének csúcspontjaként. Történetét ismerve látjuk, hogyan változott a herceg a Buddhává. Most néhány bekezdésben tekintsük át, mit jelent a változás egy ember számára. Hogyan reagálunk mi a változás kényszerére? Magunktól cselekszünk, vagy csak hatalmi nyomás hatására? Fontos, hogy végig a valódi változásról, a tudatszerkezet átalakulásáról fogunk beszélni, nem a megfelelés, beilleszkedés érdekében felmutatott hamis álcákról.

Az attitűd megváltoztatásához, sőt a legnehezebbhez, szokásaink felülírásához affektív, kognitív szinten, valamint a viselkedés szintjén kell módosítani önmagunkon. A világhoz való viszonyunkon kell változtatni, és felülbírálni az identitásunkat. A művelet vagy lassú, vagy egyenesen lehetetlen a legtöbb ember számára, esetleg egy trauma gyorsíthat a folyamaton. A változáshoz motiválttá kell válnunk, és úgy kell éreznünk, hogy kezdeményezők vagyunk, a változás szükséges, továbbá előrevivő, vagyis fejlődés. Ha érzelmeink és gondolataink már átalakultak, a viselkedés formálása, kialakult rutinjaink miatt, még akkor is külön feladat.

Minden cselekedetünk, produktumunk, beleértve a közösségeinket, élettereinket is, eszmei alapú. Bármit alkotott fajunk, azt először gondolat, majd az abból felépülő eszme alapozta meg, majd követte és megerősítette. Ha nem így lenne, sosem válhattunk volna uralkodó fajjá. Ám az ember gondolkodása végzetesen a kauzalitás foglya, mert csak analógiákban és kategóriákban képes gondolkodni. Ez nem gyengeségünk, hanem a világ törvényeihez való alkalmazkodás tökéletes diadala: ebben a földi környezetben csak így lehet túlélni és kiemelkedni a versengő élőlények közül. A változás magasabb szintjén a karmikus gondolkodás meghaladása elengedhetetlen lesz, de addig használnunk kell ezt a kivételes szellemi képességet.

Effektív, kognitív és viselkedési szinteken különböző meggyőzési módszerekre van szükség a változás előidézésére: közösségi nyomás, reklám, krízis, hitrendszerek, megfelelési vágy, csoporthoz tartozás vágya, egzisztenciális kényszer, jutalom, fenyegetettség, félelem, meggyőződés. De ezek a késztetések negatív eredetűek, és minden esetben a nemtudásban gyökereznek. Negatív eredetűek, mert kettősek: valaminek az elérése minden esetben valami másnak az elhagyását jelenti. Nemtudásban gyökereznek, mert függőek: nem szabad akaratból születtek, mert a késztetés kezdeményezője nincs akarata teljes birtokában. Erre a megállapításra is igaz, hogy a megvilágosodás előtt szükséges használni a fejlett késztetéseink előnyeit, de később már korlátot jelentenek.

Először minden változásra, ösztönző vagy kényszerítő hatásra érzelmekkel reagálunk, mert az a leggyorsabb és a legegyszerűbb, bármilyen irányú is a hatás és a kiváltott érzelem. Aztán ebből gondolat, majd végül viselkedés válhat. Az érzelem gyors, de az érzelmi kifáradás is hamarosan bekövetkezik. A kifáradás előtti fokozott reakció időtartam attól függ, hogy a behatás enyhe vagy erős, ám a legsokkolóbb dráma ránk gyakorolt ereje is enyhül, majd eloszlik idővel. Ha az érzelmi hatás elég ideig fennmarad, és a kényszerítő erő is jelen van, akkor képes a kognitív funkciókon változtatni, az pedig, ha az egyénnek erre késztetése és módja van, majd a viselkedésen változtat. Ha a folyamat így lezajlik, akkor lehetséges a hosszútávú viselkedést felülírni, majd végül a viselkedések rendszerét, a szokásokat. Ha a szokások megváltoznak, módosul a hozzájuk kapcsolódó identitás is, tehát a kívánt vagy elszenvedett változás rögzül, és kritikus tömeg elérése esetén társadalmi szinten is elterjed. Az új attitűd, ha eléggé általános, vonzó, vagy nem átvétele fenyegetést hordoz a kívülrekedtek számára, akkor szélesebb tömegekhez is elér. Terjedését segíti egy hatalom által hozzákapcsolt jutalmazási és büntetési rendszer.

Ez az egyén és a tömegek megváltoztatásának, szabályozásának módja. A „jó” és a „rossz” viselkedés elterjesztésére is használható, mert nem magában hordozott erkölcsi értéke határozza meg a sikerét, hanem a már kialakult, legyőzni szándékozott szokásminták ereje és az új szokások kényszerítő erejének nagysága. Kényszerítő, mert enélkül még nem változott meg sem ember, sem társadalom. A status quo fenntartása nem alapvetően kényelmi szempont az emberek és a közösségek számára, hanem energia-minimalizáló működés, mert az energia megőrzése, az azzal való takarékoskodás egy versengő világban a győzelmet, így az életet jelenti.

A primer, leggyorsabb és legtakarékosabb eszköz a magunkon végzett vagy a közösségen belüli változás előidézésére a jutalmazás és a büntetés. Számtalan durva és finom módszere van mindkettőnek, de talán a legösszetettebb megoldás egy hitrendszer felvétele. Egy kellően patinás és társadalmilag beágyazott hitrendszer, vallás, mozgalom, filozófia megadja a változáshoz szükséges terhelést, továbbá készen nyújtja át a szabályokat. Erre a kezdő, de akár a haladó gyakorlónak szüksége van. A keretet biztosító rendszer lehet materiális, spirituális, a kettő keveréke, mindegy, mert a gyakorló biztonsággal átadhatja számára a vezetést. Természetesen később, előrehaladottabb szellemi szinten már egyre inkább akadályt jelent egy kidolgozott tanítás követése, ezért ébernek kell maradni. Ám mielőtt a gyakorló szellemileg képes önállóan megállni, segítségre van szüksége a fejlődéséhez, mert a józan észre, az önálló, „saját vallásra” alapozó haladás esélye tulajdonképpen nulla. Ha időnként úgy is tűnik, mintha a józan, saját belátás diadalmaskodna, ilyenkor is mélyre ásva megtaláljuk az érzelmi, közösségi, szokások által determinált befolyást a kognitív alapúnak tűnő döntésekben és a változást előidéző késztetésekben.

Tehát nem baj, ha a nemes irányban elinduló változásunkat eleinte kész, nemes rendszerekre alapozzuk, és támaszkodunk nem-szabad, függő tanításokra, tanítókra, bevált ösztönzőkre. Az is hasznos, ha tudatában vagyunk a folyamat lépéseinek, az érzelmi, értelmi, viselkedésbeli mozgatórugóinknak és a biológiai, tudati kötöttségeinknek. Fontos, hogy ezt a tudást mindig jóra használjuk, ne felejtsük el, hogy mindezek csak eszközök, és sose veszítsük el szemünk elől a célt, a Dharmát.

A szenvedésnek sok arca van, de három csoportba sorolhatóak megjelenései (34. bejegyzés). Fontos, mint minden buddhista fogalom esetében, hogy nem kell szó szerint érteni, és főleg nem szabad ragaszkodni a kifejezésekhez. A három csoportot ahány tanító, annyiféleképpen érti, de a lényeg a kategóriák mögötti sejtésben keresendő, ezért a legjobb, ha magunk alakítjuk ki elképzeléseinket. Most felvázolok három lehetséges leírást a csoportokra:

1. A szenvedés alapvető, bárhol és bármikor tapasztalható primer formája a testi és lelki fájdalom. Ide tartoznak a test kínjai mellett a mentális, szellemi gyötrelmek, szorongás, félelem, elutasítottság, irigység, be nem teljesült vágy, csalódás a beteljesült vágyban, vagyis minden triviálisan átélhető szenvedés. Ezt a csoportot a másik két leírás során már nem részletezzük, mert minden értelmezés számára megegyező a megítélése. A második megjelenési forma a születés fájdalma. Nem a születés aktusára gondolunk elsősorban, hanem a létezés ténye miatti aggodalmakra, az élettől való félelemre. Arra az állapotra, amikor a világban való megjelenés maga szorongással tölt el, mert sem eredetünket, sem jövőnket nem ismerjük, ezért idevetettnek, céltalannak tekintjük életünket. Ennek enyhítésére alkotunk hamis célokat, és építünk ábrándokat, amit lineáris egyéni és közös történetünkként, fejlődésként érzékelünk. Harmadik forma a haláltól, az örök elmúlástól való félelem. A halálfélelem, végül, ha elég mélyre nézünk, minden cselekedetünk alapja, illúzióink, vallásaink, énképzetünk felépítésnek oka, a hamistudathoz, a nemtudáshoz való ragaszkodásunk eredete.

2. Az első forma tehát ebben a megvilágításban is ugyanaz, de a második sokkal finomabb: a megnyilvánulás félelméhez az örök változás miatti bizonytalanságból fakadó szorongás társul. A lény sehol nem talál bizonyosságot, semmilyen biztos pontot, amire jövőjét építhetné, vagy akár jelenében egy pillanatra megpihenhetne. Minden áramlik, mozog, szétesik és újjáalakul folytonosan. Az öregség nem kizárólag a halál ígéretét hordozza, de a dolgok megtarthatatlanságának elkerülhetetlenségét is. A világ állandó áramlását semmi, biztosan és soha semmi sem tartóztathatja fel. Még a Nap sem áll meg egy pillanatra az égen, nemhogy a létezés szüntelenül forgó örvénye, bármi történik. Nincs olyan égre kiáltó rettenet, gaztett, csoda, ami csak egy pillanatra is érzékennyé tenné a karma által forgatott létkereket. Bármi megtehető az ég közbeavatkozása nélkül, és semminek nincs értelme. Semmi nincs, amit az idő ne mosna el. A harmadik forma még éteribb, ez az örök megnyilvánulástól való rettegés. Az embernek nincs lehetősége döntenie sorsáról, még a legapróbb mértékben sem. Nincs menekülés valamiféle felsőbb hatalom elől. A halál sem megoldás, mert születésünk sem állt akaratunk szolgálatában, megjelenésünket, képességeinket, helyünket nem mi választottuk. Ebben sorsközösségünk van minden élővel. Függőségünk elrendeltetettnek tűnik, kiszolgáltatottságunk ellen nincs hol fellebbezni, mert a kozmosz széléig nem találunk a létezésben bírát vagy megértést.

3. Az első forma e felosztás szerint is változatlan. A második szenvedési forma túlnyomórészt lelki: az illúzióink és a valóság között feszülő feloldhatatlan ellentét, vágyaink kielégíthetetlensége, ezért ha eleget éltünk, akkor az életből való kiábrándulás bizonyosnak vehető. Az előzőektől eltérően ez az érzés inkább fásultság, reménytelenség. Kisgyermeki állapot, a sorsunkba való beleszólás lehetetlensége. Önfeladás az énhez való görcsös ragaszkodással párosulva, ezért különösen tragikus és szánalmas. Méltatlan, pótcselekvésre, felejtésre, nihilizmusra sarkalló érzés. A harmadik fokozaton ez az életélmény már univerzálissá és főleg esszenciálissá tágul, és az egész létezésre vonatkoztatva merül fel. Totális céltalanságként és reménytelenségként eszi be magát az emberi lélekbe, ahol már a legtisztább késztetéseket is megfertőzve megtagad minden értelmet a világban. Ha létezne az ördög, itt tanyázna.

Bármelyik második és harmadik csoportra mondhatnánk, hogy szerencsére ritkán, inkább az élet krízishelyzeteiben merülnek fel. De ez nem így van: mindhárom fokozat, bárhogyan is értelmezzük, egyszerre és állandóan jelen van minden ember lelkében. Hol rejtve, hol nyilvánvalóan, de talán leginkább az előtérben, ám álruhát öltve együtt alkotják a nemtudást, és teremtik meg egyéni és közös illúzióinkat. A dukkha a világot folyamatosan, pillanatról-pillanatra teremti, ha nem is fizikai értelemben, de az emberi lélekben. A valóság egy nem-megvilágosodott lénynek az, amit lát, függetlenül az igazságtól, tehát amit a dukkha által inspirált nemtudás elévetít, az az ő világa. A Buddha tudta ezt, ezért nem a világgal, hanem az emberrel törődött.

Még nem tudom, hány részből áll majd, de egy rövid sorozatot indítok, ami összefoglalja a buddhista alaptanítást. Már az alaptanítás is elegendő a megvilágosodáshoz. Egy életre elég elmélkedni valót tartalmaz, és képes teljesen átalakítani a tudat szerkezetét karmikusról dharmikussá. Kérem, hogy így tekintsék. Igyekszem a lehető legjobban sűríteni, és elkerülni minden felesleges kitérőt. Nem ismeretek, hanem a látásmód átadására törekszem.

A dukkhával foglalkoztunk talán a legtöbbet ezeken a hasábokon. A vallások és a művészetek igyekeznek az ember örömeit, bánatait minél részletesebben megismerni és a maguk szemlélete szerint bemutatni nekünk, de az ember érzéseit teljes mértékben feltárni lehetetlen. Még egyetlen emberét is reménytelen próbálkozás lenne, annyira bonyolultak vagyunk. Ugyanilyen elvetélt próbálkozás szokott maradni, amikor egyetlen eredőre akarják visszavezetni az összes jelenséget. A Buddha sem próbálkozott ezzel, és nem hatolt be a nézetek áthatolhatatlan erdejébe, sőt, óva intett másokat is ettől. Ugyanakkor elkerülte az ilyenkor szokásos leegyszerűsítéseket is, amiket a cél érdekében más tanítók, filozófusok alkalmazni szoktak. Alaptanításában nem nyilvánított véleményt istenről, végső kérdésekről, túlvilágról, az evilág nagy problémáiról, hanem megtalálta az egyetlen, a valóban általános, minden élőre vonatkozó igazságot: mind szenvedünk. Ráébredt arra is, hogy e problémánk nem csak közös, de egyben a legnagyobb. Ám a jó orvos nem áll meg a diagnózis felállításánál, hanem megnevezi a baj okát, megnyugtat a gyógyulást illetően és kidolgozza a gyógymódot. Ezt tette a Magasztos is, amikor elénk tárta a Négy Nemes Igazságot, amiben megmutatta a szenvedés elhagyásához vezető utat.

Mondhatnánk, hogy ez szép, rendben, valóban mind szenvedünk, de az életnek számos egyéb oldalát is ismerjük, az örömöt, a tudományos kíváncsiságot, az unalmas hétköznapokat, és csak a szenvedéssel foglalkozni destruktív tevékenység, főleg ha pusztán az elkerülése az elérni kívánt eredmény, és nem kapunk transzcendens ígéreteket. Ám a dukkha egyáltalán nem csak szenvedés. A dukkha a mindenkire és mindenre általánosan jellemző alapvető létélmény. Valamiféle kizökkentség, nem-helyénlévőség. Annak az élménye, hogy a vágyakkal, elképzelésekkel, nézetekkel, tudásunk teljességével szemben a valóság egyszerűen más, és a világ, bármivel is próbálkozunk, nem felel meg semmilyen tapasztalatunknak. Mivel lehet a gond, hol keressük a hibást, magunkban vagy a világban? A dolgok állandóan elromlanak, eltűnnek, az élők meghalnak, de aztán születnek, épülnek, minden folyamatosan mozgásban van, és képtelenek vagyunk találni egy szilárd pontot, valami állandót, ahová értéket telepíthetünk, ahol a műveinket megalapozhatjuk, ahol majd a nevünk és munkánk tovább él. Semmi nem marad meg, és a hétköznapok bajainak enyhítésén, a jelen problémáinak megoldásán, örömeinek átélésén túl az összes erőfeszítésünk bizonyosan és végleg elenyészik, semmissé válik, és még az emlékezetből is kikopik, velünk együtt. Ez már nem csak a szokásos, kezelhető szenvedés, amire majd öröm következik a dolgok természetéből, a körforgás törvényéből következően, hanem egy kozmikus értelmetlenség. Egy megfellebbezhetetlenül mindent eltörlő törvény, ami a poklokra és a mennyekre is kihat, és ami elől az istenek is hiába menekülnek. Persze hívhatjuk örök változásnak, de ez csak eufemizmus, enyhítő, kevésbé riasztó kifejezése a legnagyobb kognitív disszonanciának, az örök halálnak, mert az ember megélése bizony ennyi: elkerülhetetlen, örök elmúlás.

A Buddha még fiatalon ezzel szembesült, majd elindult megkeresni a megoldást, hiszen megdöbbent: hogyan lehetséges az, hogy mindenki rövidesen elporladó gondjaival, örömeivel, életének kis építményeivel foglalkozik, és nem ezzel a kérdéssel teljes, tudatos idejében? Feszítette a felismerés, és olyan megoldást keresett, amit mindenki használni tud képességektől és belátása mértékétől függetlenül, ami hozzáférhető, és egyben ösztönzi arra, hogy túllépjen a dukkha rabságán. Ami nem igényel hitet, nem kényszerít fantasztikus elképzelések, dogmák megvallására, általában nem még mélyebb rabságba taszít, hanem éppen felszabaduláshoz vezet. Rájött, hogy rabságunk börtönét magunknak építettük, saját kötődéseink juttattak rácsok közé minket, ezért kiszabadulni is csak a magunk erejéből tudunk. Mindenkinek meghagyta a jogot, hogy a maga módján legyen elveszett fogoly vagy szabad lény; nem csak azért, mert így helyes, hanem még inkább azért, mert a módszer máshogyan nem működik. A kívülről érkező parancsok csak a láncok számát szaporítják.

Az embert többféleképpen igyekeztek meghatározni az idők folyamán: érez, tehát lélekkel rendelkező érző lény; gondolkodik, tehát létezik; cselekszik, vagyis erkölcsi lény, de a Magasztos meghatározása egyetemes, mivel azt állítja, hogy szenved, kizökkent, nem teljesen illeszkedik, tehát a dukkha által meghatározott, az ebből való menekülési kísérletei miatt a karma által üldözött, és a mindebbe való belebonyolódása miatt nemtudásban élő lény. Az egész világot átfogó idea ez, minden létezőre igaz egyetemes élmény, az egyetlen valódi közösségünk. Öregség, betegség, halál, valamint ezek antitézisei, fejlődés, egészség, születés: a ködös és a tiszta tudatú élők közös, kikerülhetetlen sorsa. Bármi szeretne elkülönülni, megmaradni, a Nagy Kerék örök forgásában szüntelenül érintkezik, hatnak rá, és közben mások sorsába avatkozik, ezáltal határtalan, amennyiben nincsenek, nem lehetnek határai, és mivel így meghatározhatatlan, ezért nem-én. Énsége, külön-léte csak tragikus tévedése.

Ez az a tapasztalás, ami az egymástól távol élő lényeket összeköti. Ez az a híd, ami a lények egyetemes közösségének alapja. Mi sem egyszerűbb mások szenvedésének átérzésénél: elég, ha a magunkéra tekintünk. A közös szenvedés így lesz alapja az egyetemes részvétnek, mely élmény a Tanítás alapköve lett, és a Magasztost arra sarkallta, hogy a világi javait elhagyva megkeresse a dukkha ellenszerét. Amíg nem értjük meg ezt az alapot, addig nem érthetjük meg a Tanítás többi elemét sem. A Négy Nemes Igazság nem az első lecke, ami után végre komoly dolgokról hallhatunk, hanem az alap, az út kísérője, majd az út végén felragyogó drágakő.

Az öröm, a rettegés, a boldogság, a szorongás csak tudatállapotok. Nincs minőségük, csak a nemtudás arcai, a tudatot uraló tévedésből sarjadzó érzések, melyeket szenvek teremtenek pillanatokra, majd a következő szenv eloszlatja őket. A tudat figyelmét megszínező, a karma szele által állandóan felkavart és összekuszált felvillanó hangulatok. Ebből a szempontból mindegy, hogy a világ objektív, és mi elveszettként ténfergünk benne szenveink által sodortatva, vagy éppen figyelmünk pillanatnyi minősége által teremtett szubjektív látszatvalóság, mert a lényegen nem változtat, azon, hogy rabjai vagyunk. A keresés értelme nem a válaszok megtalálása, hanem a rabság feloldása; a válasz a végső cél tekintetében érdektelen, ráadásul csak újabb nemtudás. A világ vagy önmagunk ejtett foglyul? Mindegy, ezek csak szavak. A Buddha rájött, hogy a probléma a kifejezésekbe, fogalmakba, érzetekbe és gondolatokba való belekapaszkodás, sőt eredendően a kapaszkodás vágya, a rögzítés igénye. Végül nem a jelenségvilág eredete, oka és sorsa fontos, hanem a figyelő, ragaszkodó lélek, az ember. A maga látta világot pedig az ember csak maga engedheti el, ha belátása megszületett.

Az új év elején eljön az ideje, hogy áttekintsük és összefoglaljuk a buddhizmus alapvető Tanítását egy „Összefoglalás” elnevezésű sorozatban. A Tanítást szándékosan egyes számban írom, és nem tanításokról beszélek, mert úgy gondolom, hogy egy általános igazságot fedezhetünk csak fel. Nevezetesen a valóságot, aminek megismerésére törekedni az egyetlen emberhez méltó igyekezet, és amitől még képzeletünkben sem vagyunk képesek eltérni. Mikor az istent, a tudatot, az embert, a világot vagy önmagunkat keressük, mindig a valóság mibenlétét firtatjuk. A Magasztos pedig ezzel a valósággal, pontosabban a saját magunk módján és a rendelkezésre álló eszközeinkkel megismerhető valósággal segít találkozni, ha követjük a Tanítását.

Ennél többet senki nem tehet értünk. A valóság ismerete, az ebben való megnyugvás, a választás szabadsága tesz minket emberré, és teszi lehetővé, hogy döntéseinkben szabadok legyünk akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá. Ehhez persze szükséges, hogy a Dharma szavait ne akarjuk leláncolni, ne merevítsük dogmává. Találjunk rá, és őrizzük meg a saját Dharmánkat rugalmasnak, ahogyan a tudatunkat is.

Az „Összefoglalás” sorozatot többnek szánom, mint emlékeztetőnek. Hivatkozási pontnak, alapnak, ahová visszamutathatunk, és ahová, ha eltévedtünk a részletekben, mindig visszatérhetünk. Jövő év elején az első bejegyzésben már tudni fogom, hogy hány részből fog állni. Újra és újra visszatértem az alapokhoz az előző években is, de most igyekszem úgy kidolgozni a Tanítás lényegét, hogy a legtöbb esetben elegendő legyen visszautalni.

A buddhizmus alapvető Tanítása számomra a Négy Nemes Igazság (csattári-árijaszaccsáni), mely tartalmazza a Nemes Nyolcrétű Ösvényt (árija-atthangika-magga), valamint a Függő keletkezés (paticcsa-szamuppáda) tizenkét láncszeme (12 nidána). Beszéltünk már ezekről sokat, de nem lehet eleget.

Boldog új évet kívánok. Jövő év elején találkozunk.