Karácsony felé közeledve beszéljünk a buddhizmus szeretet-fogalmáról. Már írtunk róla a 78. és 161. bejegyzésben, továbbá egyéb helyeken.

A mettá, a szerető jóság, szerető kedvesség a Négy Mérhetetlen része. Azért nevezi a kommentárirodalom „mérhetetlennek”, mert ezeket az érzéseket a világ minden irányába határtalanul ki kell terjeszteni, ez az útja a legjobb időzésnek (brahmavihára). Mérhetetlenek azért is, mert a „nem ártás” gyakorlatok végtelen sok lényre terjednek ki válogatás és megkülönböztetés nélkül. A szeretet adagolása, irányítása biztosan jelzi a „nemtudás” állapotát. A mettá gyakorlása megvéd a rosszakarattól, ahogyan a többi mérhetetlen közül az együttérzés a kegyetlenségtől, az együttörülés a kedvetlenségtől és az egykedvűség a vágytól.

Fontos, hogy a mettá nem szentimentális érzés. Nem a hétköznapi értelemben vett szeretet, tehát nem az individuális vonzódás, a másik iránt érzett vágy, hála, birtoklási szándék, hanem inkább jókívánság, együttérzés, megbocsátás. Annak a felismerése, hogy minden élő és élettelen ugyanabban a sorsban osztozik a létezésben, megjelenik és eltűnik minduntalan, és amíg a karma rabja, addig szenved, mint mi.

Mettá-bhávanának hívjuk a szeretet kibontakoztatását. Elkezdeni legegyszerűbben úgy lehet, ha a harag feladására és a türelem elérésére gondolunk, azonban eleinte nem célszerű egyetlen, a következő kategóriákba tartozó személyre alkalmazni: nem kedvelt, nagyon kedvelt, közömbös személyre, vagy ellenségre, továbbá az érzelmileg vagy szexuális vonzó emberre, vagy egy halottra. Tehát nem kezdhetjük a szeretet kibontakoztatásának gyakorlatát olyan személyekkel, akikhez bármilyen, vonzó vagy taszító érzelmi viszonyulásunk van, vagy éppen semmilyen érzelmet nem ébresztenek bennünk, vagy már nem élnek, ezért „kockázatmentes” a gyakorlásunk. A hagyomány szerint a szeretet kiterjesztésének útja a következő:

- Először is önmagunk felé legyünk képesek szeretet érezni. Kívánjunk magunknak őszintén boldogságot, szenvedéstől mentes életet. Bocsássunk meg magunknak, belátva, hogy nem felébredett, nemtudásban ragadt lényként sosem voltunk akaratunk, érzelmeink teljes birtokában, ezért cselekedeteink súlyát és irányát nem tudtuk önállóan meghatározni. Ez nem a felelősség elhárítását jelenti, csak annak józan belátását, hogy nem vagyunk felelősek a világ bűneiért, de teljesen még a saját tetteinkért sem. A következményeiket természetesen viseljük, de ezt a súlyt nem kell tetéznünk önutálattal.

- Ezt követően terjesszük ki az önzetlen szeretet érzését a tanítóink felé. Rengeteg tanítónk volt életünk során, bár a legtöbbet fel sem ismertük. Ilyenek a szüleink, a barátaink, ismerőseink, az általunk olvasott könyvek írói, a szomszéd, pillanatra látott idegenek, az ellenségeink, állatok, a természet, röviden minden, amit már valaha szándékosan vagy öntudatlanul szemléltünk, és hatással volt ránk. Kiemelten kezeljük a minket szándékosan segítő tanítóinkat, példaképeinket, a nagyra tarott személyeket. Kívánjuk nekik nyitott szívvel boldogságot.

- Ha az előző kapukat már kitártuk, akkor barátaink, családunk következik. Elvileg ekkor még könnyű dolgunk van, de itt már felmerülhet az irigység, és múltbeli események vagy félreértéseink miatt a sértettség érzése is. Ennek ellenére ők még mindig a szeretteink közé tartoznak, ezért viszonylag könnyebb a megbocsátás. Ha az esetleges ellenérzések elengedése megtörtént, nyissuk meg feléjük a szívünket teljes terjedelmében, és kívánjuk nekik is tökéletes boldogságot, szenvedéstől teljesen mentes napokat, és mielőbbi szabadulást a nemtudás és a karma hatásai alól.

- Folytassuk a szeretet kiterjesztését a számunkra közömbös emberek felé. Nehezebb, mint gondolnánk, mert itt ugyan nem ütközünk különösebb ellenállásba, de a vonzalom és a vágy is hiányzik. Ennek ellenére fokozzuk az erőfeszítéseinket, és igyekezzünk a bolygó összes embere felé sugározni a kívánságot, hogy jól, boldogan, szenvedésmentesen éljenek.

- Az előző gyakorlatot terjesszük ki a nem emberi érző lényekre, az állatokra, növényekre, a föld, a vizek és a levegő parányaira, akik kevésbé ködös, vagy egészen ködös tudattal, vagy teljesen tudattalanul, de mind érzik a szenvedést. Érezzük, hogy a világ az éppen jelenlévő élők, dolgok és jelenségek egymástól függő közössége, közös sorssal és végzettel, ami alól csak a bódhiszattvák és a buddhák mentesülnek. Érezzük ezt a közösséget.

- Végül terjesszük ki a határtalan szeretetet és a közösség átérzését ellenségeink felé. Megbánthattak súlyosan vagy könnyen, vagy csak akadályoztak, idegesítettek, zavartak, mindegy, igyekezzünk belátni, hogy senki nem különb a másiknál. A harag minket is megnyomorít, és a szenvek közül a leghatékonyabban távolít el a megvilágosodástól. De még ezen is túl lássuk be, hogy a szeretetet és a jókívánságokat az élet minden szereplője megérdemli, mert csak karmáját teljesíti be, és ha a nekünk okozott hatás alapján osztjuk fel a világot, akkor énközpontúságunk azon kívül, hogy megmérgezi az életünket és a környezetünket, még ráadásul az ostobaság állapotában is tart minket. Ennek ellenére ez a gyakorlat nehéz, ezért a hagyomány az alábbiakat tanácsolja a szeretet ellenségekre való kiterjesztésének nehézsége esetén:

1. Gyakoroljuk kitartóan.
2. Gondoljunk a harag érzésének kozmikus értelmetlenségére.
3. Keressük a másik jó tulajdonságait.
4. Ne fordítsunk figyelmet a harag érzésére, ne engedjük növekedni.
5. Tekintsük karmikus eredetűnek az illető magatartását, és sajnáljuk, hogy hatása is karmikus lesz.
6. Vegyük észre, hogy az ellenség önmagunkban van, így a szenvedés okozója nem a másik ember.
7. Gondoljuk meg, hogy a harag eltávolít a megvilágosodástól.
8. Idézzük emlékezetünkbe, hogy a már megvilágosodottak is mentesek voltak a haragtól, máshogyan nem érhettek volna célt.
9. Képzeljük el, hogy más helyzetben az illető akár a barátunk is lehetett volna.
10. Érezzük, hogy a harag feloldásával seregnyi jótétemény ér minket és haragosunkat is; jobb testi állapot, egészség, tisztább és könnyebb lélek, felszabaduló idő.
11. Bontsuk elemeire a haragot, és nézzük meg minél apróbb részleteiben, mire is haragszunk, milyen testi, lelki elemre, milyen eseményre, mely pillanatra. A vizsgálat során a harag általában nevetségessé válik.
12. Adjunk ajándékot haragosunknak, keressük, ismerjük meg, és ha ő továbbra is ellenséges, mi akkor is megnyugodhatunk magunk felől, és már tisztán tanulmányozhatjuk közös karmánkat.

A mettá kiterjesztésének nem csak az elért béke az eredménye, hanem az Ösvényen való könnyebb haladás is. A legnagyobb akadályok egyikét hárítottuk el. Hatékonyabb lesz az összpontosításunk, az elmélyedésünk, a képzetünk, a tudatunk fellélegzik. Ha már kifejlesztettük a szeretetet, küldjük el a tér minden irányába, majd körbe és mindenfelé. A hagyomány háromféle módon ajánlja az irányítást:

1. Ötfelé: minden lény, minden lélegző, minden teremtmény, minden személy és minden léthez kötődő felé.
   2. Hétfelé: minden nő, minden férfi, minden nemes, minden nem nemes, minden istenség, minden lény, minden kitaszított felé.
   3. Tízfelé: minden irányba hatóan kelet, nyugat, észak, dél, délkelet, délnyugat, északnyugat, északkelet felé, fölfelé és lefelé, és ezekbe az irányokba a létezők előző öt és hét csoportja felé.

Boldog, szeretetteli Karácsonyt kívánok!

Pulzál. Mindig is pulzált. Sosem volt sem egész, sem rész, csak adta, amit tudott, csak élte, amire rendeltetett. Szerencsés, csillag-szülte időkben, mikor a ködök és az univerzum, mikor a végtelen mély látható és sötét anyag még egymásba fonódott, mikor szimfóniává csendült az ég lélegzete, akkor tágult, akkor erősebb volt a szétáradás. Aztán mindez elmúlt, változott, átlényegült, és a dolgokat húzni kezdte magjaik felé a koncentráció. Ekkor is élt és lobogott, de befelé figyelve, magába visszatérve őslényegét fedezte fel, és saját gondolatába roskadt. Sosem volt készen. Sosem volt mozdulatlan, csak hol egyszerű és kicsiny, hol tágas és határtalan. Magában forgott és magával törődött, hogy megjeleníthessen, létre-hozhasson, szülhessen és ölhessen. Annyira szerelmes voltam belé! Olyan mélyen érintette édes-finom ujjaival érzékeim, olyan csoda ragadta meg figyelmem! Puha volt, éteri, asszonyi, anyai, sötétből felözönlő, zsigereimben felmorajló mély szerelem. Forrt és hűsített, erősített és elgyengített. Az isten és az univerzum csak szavak, de a teste valóság volt. Ezért építettem a városokat, téglát raktam téglára, szültem és nemzettem, mert el akartam nyerni egyetlen, kizárólagos figyelmét. Lágy fényben vándoroltam városfalak alatt, bennem izzott fel a szent szenvedély, megnyertem az élet harcait, de most itt állok, belátva tévedéseim. Lassan lecsatolom fegyvereim, kioldom övemet, kitárom szívem istenek és buddhák előtt. Tegyetek, amit akartok, átengedem magam. Jaj, életem, nem találtalak, pedig kutattalak árnyas bokrok alján, a földön, fűszálak között, fent a felhők párái mögött, lent a mély tudat alatt, a földben, ölelésben és kárhozatban, magamban és bennetek. Mindig el akartam veszejteni, és most, amikor sikerült, amikor eltűnt a lelkem, amikor nem találom többé magam, akkor szólít és hívogat. Vágyom rád, és éppen ez a baj. Nem tudlak nem szeretni. A vággyal kellett volna leszámolnom, de annyira szeretlek, hogy mikor elengedtem vágyaim, mikor csak te maradtál, akkor lentről felzubogott, kitört, kéjesen felszakadt a szerelem irántad életem, és elpazaroltam tudatom kincseit. Mindig téged választottalak. Odaát bölcsek lebegnek, megvilágosodottak és szentek, a végtelen útjain örökké vándorló beérkezettek, de én mindig visszafordultam, mert szépséged túlragyogta az ég gyémánttükrökben csillogó fényeit, mert szerelmem visszahúzott hozzád, drága, édes tévedésem. Nőm, anyám, szentem, csillagom. Öledben maradnék, forognék életre és halálra, hinnék szent igéidben. Bújjunk el, szorítsuk egymást, mert a mindent értő beérkezettek hatalmasak, félelmetesek, egyedül maradtak, de te meg én, csodám és szerelmem, mi megmaradunk egymásnak az örök forgásban. Ott vagy, mikor megszületek, ott vagy, mikor meghalok, mindig és újra. Gyere velem most is, mikor újra elmerülök.

A mágia a szellemet és a lelket a világgal egylényegűnek tekintette, de később termékei, a szent szövegek, a bráhmanák, a papság maguk lettek a tisztelet tárgyai, miután kiszakadtak a világból. Az emberi én is megtalálta vagy éppen megteremtette saját határait. A külvilág hatalmai istenekké, a legnagyobbnak kinevezett, egyben legfélelmetesebb, legkevésbé befolyásolható erő pedig legfőbb istenné emelkedett, és szembehelyezkedett az énnel: a brahman az átmannal. Az isten fogalommá vált, puszta absztrakcióvá, a filozófia steril tárgyává, és egyben erkölcsi iránymutatóvá. Ám az erkölcsöt az aktuális kortól, a néptől, a társadalmi hatalmat birtokló csoporttól kapta, mely ennek ellenére paranccsá vált, a büntetés alapjává és egyetemes érvényűvé – jellemzően átmenetileg. Az isten és az ember énje közös fejlődésnek indult. Az ember kutató tekintete az égre vetült, és minél mélyebben látott bele az istenibe, annál mélyebben látott önmagába. Ennek árát is megfizette – bármennyit gondolkodott a magasabb érvényről, sosem tudott többé elszakadni önmaga aktuális állapotától.

Ahogyan a legfelsőbb istenről, úgy önmagáról sem tudott már érvényeset kijelenteni. Minél magasabb és bonyolultabb lett az ég, annál kiismerhetetlenebbnek tapasztalta saját lelkét. De a filozófusokat kielégítő logikai szükségszerűség képtelen betölteni az emberi lélekben keletkező űrt. Egy ilyen hatalomhoz az ember nem fordulhatott hétköznapi problémáival, fájdalmaival, félelmeivel, ezért szükségképpen ahhoz fordult, amit elérhetett, vagyis újra önmagához. Fel kellett fedeznie saját tökéletlenségét, szenvedését, azaz individualitását. Az isten annyira messze volt, hogy a prófétáknak le kellett hoznia a földre, vissza kellett vezetnie az emberhez, a porba, akár ténylegesen emberré kellett válnia, vagy rá kellett ébrednie, hogy a megszabadulás nagy művének beteljesítésére egyetlen létező képes: az ember maga, aki egyedül alkalmas arra, hogy a tökéletlen világtól a tökéletessé nemesített lelkével elforduljon. Az istenbe vetett bizalom az emberbe vetett bizalommá változott.

Felfedezte a körforgást. Az ember születésének és halálának örök ritmusát azonosította a világ ciklikusságával. Hangjának dallamát környezetének zenéjével, elméjének fejlődését a létezők képességeinek növekedésével, hanyatlását a bomlással vetette össze. Észrevette, hogy nem csak ő szenvedi meg a világba vetettséget, hanem minden élő. Kereste a kapcsolatot a teremtéssel, fejlesztette tudományait, érteni akarta a valóságot. Ám ahogyan az istenség eszméjének falába ütközött, úgy volt képtelen behatolni a lélekbe, az abszolút énprincípiumba. Nem tudta elfogadni, hogy mindkettő statikus állapotba merevedett, ezért egyszerre ostromolta a megismerhetetlent elméjével, szívével és lelkével. Esze elfogadta, hogy isten, és így a tőle való lélek kifürkészhetetlen, de a szíve nem, mert az érzésekről leválnak a fogalmak. Az átman és a brahman is határ, spekulációs korlát, így megfelelnek egymásnak, de amennyiben nevezhetők „mindennek”, úgy nevezhetők „semminek” is. Fogalmak, nem átélt valóságok, vértelen és absztrakt jelenségek.

Az ember már annyira tudatára ébredt önmagának, hogy nem elégíthették ki az addig talált válaszok. A világ egyik részén az isten megszületett, szenvedett, majd meghalt emberként, hogy felmutathassa a korlátlan szeretet legyőzhetetlenségét, a másik részén, fél évezreddel korábban, a Buddha máshogyan közelítette meg az átléphetetlennek tűnő határt: ha az átman fogalma nem feloldható, vizsgáljuk meg a nem-átmant.

A spekulációk, paradoxonok, ellentmondások zűrzavarában nem lehetséges rendet rakni. A fogalmak, ha igazán szorít a szükség, ha valóban kizökkent a dukkha, használhatatlanok. A Buddha nem állította, és nem is tagadta sem az istent, sem az átmant, mivel mindkettő az igazi vallás fölé emelkedett és embertelenné vált. Maga mögött hagyta az elméleti problémákat, és a gyakorlatban élte meg az ember természetét. Annyira az ember igaz valóságát fedezte fel, hogy nem volt szükséges sem tagadnia, sem igazolnia korának egyetlen vallásos elméletét sem. Ismerte azokat, de következetesen távol tartotta magát minden „nézettől”, és csak a nemes ösvényen megtett útra koncentrált. Arra, ami közvetlenül tapasztalható, függetlenül attól, hogy igaznak vagy hamisnak tartják. A Buddha szerint a legmélyebb valóság bennünk lakik, és ebből csak annyit érthetünk meg, amennyit képesek vagyunk tapasztalni. A tudat nem a valóság létrehozója, hanem az edénye. A hamistudat káprázatot hoz létre, illúziót, a viszonyítások és nézetek hálóját. A bölcs tudat megszabadult béklyóitól, és készen áll a valóság meglátására. A valóság kívül áll az individualitáson és az általános érvényűn is; nem támadja, nem akarja meghaladni, csak nincs hozzájuk köze. Nem csak a hozzájuk való viszonylatban, hanem általában, függés-mentesen létezik.

Az ember az énjével küzdve három fő korszakot élt át történelme során, valamint egyéni életében is: a mágia, az istenek és az ember korszakát. Bár ezzel a szóval óvatosan kell bánni, és ha lehet, kerülendő, de hívhatjuk fejlődésnek. Az önfenntartás kényszere, a létezés megismerésének vágya fokozta öntudatát, ám pontosan öntudatának erősödése távolította el a létezés igazságaitól. Megtalálta, vagy inkább megalkotta énjének határait, ezzel megvédte magát a szorongató, ismeretlen külső erőkkel szemben, de ezek a határok megerősödtek, és áthághatatlan korlátnak bizonyultak. A külvilágtól való elszakadás a szellem megmerevedését eredményezte, ami a világot egyre inkább csak saját tükrében, önmagához viszonyítva volt képes értelmezni. A megcsontosodott én aztán először az individuum felettivel igyekszik rendezni a kapcsolatát, majd, amikor abban is csak önmagát találja meg, akkor elfordul addigi tapasztalataitól, és az én alatti és feletti tartományai helyett igyekszik átlátni a tudatát borító fátyolon.

Az emberek és az általuk épített kultúrák hol kiemelik énjüket a világból, különös sorsot, kiváltságokat, kiválasztottságot tulajdonítanak maguknak, máskor pedig feloldják az én illúzióját és helyüket keresik a teremtésben. A kultúrák életének extraverzív és introverzív folyamatai szükségesek, mint a ki- és belégzés az ember éltében. A világ felfedezése hagyományosan kéz a kézben jár az önvaló felemelésével. A szellem kalandozásának ez a természete: a kinti és benti tartományban is csak akkora területet járhatunk be, amekkorát a másikban már feltérképeztünk. De a buddhai út más. Az Ösvényen járva, az általunk alkotott határok helyett figyelmünket a dolgok valós természetére irányítva kiléphetünk a sztereotipikus gondolkodásból. De a gondolkodás általában nem ennyire tiszta, és egyszerre működik bennünk a mágikus, az isteni és emberi természet, csak az arányok változnak. Pulzálunk és hangsúlyokat helyezünk át, mint az őseink, mint a fajunk. Céljaink nem változtak, mi is túlélni és megismerni szeretnénk, félelmeinket elűzni, vágyainkat beteljesíteni. Ha a mágiát az analógiás, az istenit a logikus, az emberi korszakot a relativisztikus gondolkodással feleltetjük meg, akkor lájuk, hogy mindhárom működési mód fellelhető bennünk. Mint saját fejlődésünk során: mágikus korszakunkban még nem ébredtünk teljesen tudatára individualitásunknak, az istenekre rácsodálkozó szakaszunkban kollektív szimbólumokat hoztunk létre a külső és belső világ jelenségeinek azonosítására, majd az emberi, a felnőtt állapotunkban vagyunk képesek önmagunkkal végre őszintén szembenézni. A buddhai Ösvény ennek a szembenézésnek az útja.

A mindenség az ember kiterjesztett testévé és tudatává vált. Az ember képességei a világból származtak, és halála után oda is szálltak vissza. Látása a Nappal, hallása a térrel, beszéde a tűzzel, lélegzete a széllel, szíve az űrrel, teste a földdel, vére a vízzel egyesült. Szelleme még tovább transzformálódott, gondolatai manifesztálódtak, szavai teremtettek, érzései világokat rengettek meg. Istenek harcoltak érte, áskálódtak, szövetkeztek érdekében vagy éppen ellene, világteremtő erők vették figyelembe érdekeit, élőlények és élettelen jelenségek respektálták vágyait. Az ember egyetemessé, a világ pedig emberivé formálódott. A halandó ember magához mért mindent, szemlélete antropomorf volt.

Az ősi ember hétköznapjait istenek, szellemlények, démonok, segítő és ártó erők lepték el, és ezek tettei, valamint az emberekkel való csatái, szövetségei irányították a földet és a kozmoszt. Aki hatalmat szerzett felettük, az a kozmosz egy része felett is befolyással bírt, ezért a segítő szellemi erőket megigézhette, az ártókat távol tarthatta. A hatalom megszerzésének eszközei a szertartások voltak, a mágia, valamint az áldozatok. A szellemvilág és az ember között üzletek köttettek: az áldozatért cserébe kérhetett. Egyre fontosabbá vált az áldozat bemutatásának módja, a rituálé pontossága, ezzel együtt értékelődtek fel azok a személyek, akik képesek voltak a szertartásokat a szellemvilág igényei szerint bemutatni. Egyszerre vált megkerülhetetlen kényszerré, elemi érdekké a szellemi hatalmak megnevezése, egymástól való elkülönítése, vágyaik kifürkészése, tovább a közöttük lévő kapcsolatok felderítése. Aki ezeket ismerte előnyre tett szert.

Kialakult az égi és ég alatti erők panteonja. Megtalálták a helyüket a helyi szellemek, a kisebb istenségek, a démonok, mind erejüktől függően, és óhatatlanul megnevezték az erősebb isteneket. Az ember a saját, mágikus erői helyett egyre inkább az istenségekre figyelt, és nagyobb tisztelettel bánt a nála nagyobb hatalmakkal szót értő társaival. A rítusok során a kölcsönös előnyök megtalálása mellett nagyobb hangsúlyt helyezett az istenek általános szolgálatára, és az egyenrangú státuszt feladva az ember maga fölé emelt egyes szellemi erőket, melyek többé már nem álltak az ember ellenőrzése alatt. A mágiával eredetileg az individualitáson kívül álló erőkkel szövetkezni akart, kiterjeszkedni, asszimilálódni, biztonságot találni, de eddigre már, feladva korábbi rangját, csak szolgált és kért. A korábbi merész hódító félni kezdett, bár még nem csúszott a porban istenei előtt, még a maga képmására teremtette őket, de már nem hitte, hogy a kozmikus valóságot egyedül ő irányítja. A teremtésre képtelen szellem, a rettegő tömeg változtatja a vallást, mely eredetileg a belső gazdagság megnyilvánulása, a félelem és a lelki szegénység termékévé, ám ekkor még az ember hitte, hogy van befolyása. A vallás ugyanis nem babona és rítus, hanem a kutató szellem bátor alkotása, és az ember ebben az állapotában még úgy érezte, hogy szerepe van a teremtésben.

Amikor azonban kialakult a panteon, és az isteneknek neve valamint ehhez rendelt szerepe lett, amikor a pap már elszakadt a néptől, akkor az ember magára maradt. Már meggyengült élő és érzett, természetes kapcsolata az éggel. A rítus részben szertartássá silányult, már nem lelkéből fakadt, mely lélek korábban a világ része volt, és a világ pedig lelkének része. Az áldozat üzlet lett közte, és az égi, földi hatalmak között, és ha meg akarta élni saját spiritualitását, a kicsi, helyi szellemlényekhez fordult: a füvek tündéreihez, a fák manóihoz, démonokhoz, elhalt őseihez, a vizek lelkeihez. Közben egyre inkább rettegve teljesítette kötelességeit a papság és a kialakuló társadalmak meghatározó istenei felé, akikkel kapcsolatban már csak a tisztelet és a félelem maradt meg számára. A legősibb védák még ritmusok és énekek voltak, melyek a belső tapasztalásokat fejezték ki, és a természet dicsőítésére születettek. Felszabadították a lelket a könyörtelen világ ridegségével szemben, értelmet és melegséget idéztek meg az üres és félelmetes értelmetlenségben, segítettek átélni az örömöt és a fájdalmat a felfoghatatlannal szemben érzett félelem nyomásától a szertartás idejére függetlenedve. Ám az új énekek már nem az emberért szóltak, hanem az általa teremtett istenekért, az ember pedig elidegenedve csodálkozott rá saját művére, az egyéniséggel rendelkező, elkülönült létezőkre, közöttük pedig önmagára.

Az ember kivonult a panteonból, és elfoglalta a helyét a föld felett, de az ég alatt. Továbbra is úgy tapasztalta, hogy a világ miatta teremtetett, miatta forog tengelye körül, de már látta, hogy a világ erőivel nincs közvetlen közössége: az isten nem ő, a szellemvilág lényei tőle függetlenek. Magára nézett, és meglátta a szenvedő, esendő, elkülönült lényt. Megtalálta a világban a nem-ént, és ezzel egy időben önmagában az ént, aki a rideg, óriási világban magára maradt. Amikor az istent jelölő szó megszületett, a hatalom fölötte mindenhatóvá terebélyesedett, és a világ szétszakadt istenire és nem istenire. A maga énjét felismerte, és a nem-isteniben találta meg; a világ számtalan függésben álló, idegen részre hullott szét.

Három rövid részben áttekintjük az éntudat változásainak hatására módosuló vallásos élmény történetét.

Az ember vallása a modern korban hitvallás, hagyomány, döntés, erkölcsi és szellemi irány. Életének egyik része, mely jó esetben átitatja a többi részt, a hétköznapokat, a munkát, a társadalmi kapcsolatokat. Számunkra már evidensen, de eredetileg nem egyértelműen transzcendens kapcsolatok megélését is jelenti. Azonban nem volt ez mindig így. Az ősi ember számára a vallás nem az idealizmusát támogatta, nem választotta, nem élete részének tekintette, és nem is fejlődni akart általa, hanem élet-halál kérdése volt. Önmaga létezésének felismerését azonnal követte a világra való döbbent és kíváncsi rácsodálkozás. A vallás nem volt más, mint a világhoz fűződő összes kapcsolata. Ezen keresztül tanulhatta meg, hogyan tartsa meg magát a külső világ ismeretlen hatalmaival és belső világa óriási pszichikai erőivel szemben, és hogyan alakítsa ki a két gigantikus tényezővel egyszerre a harmóniát. Pszichikai energiáit aztán a később erősödő intellektusa elnyomta vagy deformálta, java részét a tudat alsó rétegébe szorította, ami most már tudatalattiként ural minket, de korábban ez az erő is a felszínen volt, és élő kapcsolatot ápoltunk vele.

Az ősi ember számára a külső és a belső világ is önmaga kivetülése. Amivel találkozott, az létezett, amit megértett, azt birtokolta, afölött hatalmat szerzett. A kő, a tűz, a növény, az állat, az egész teremtés vele együtt és ő benne, miatta lélegzett, született és halt, ahogyan ő is teljes mértékben része volt környezetének. Ellenségei, barátai is saját gondolataiból és tetteiből képződtek, ezért lelki állapota és tettei befolyásolták a fizikai világot. Nem csak biztonságának növelése érdekében akarta megérteni a világot, hanem hatalmát is ki akarta terjeszteni, mert ami felett hatalma van, azt befolyásolhatja. Ennek eszköze volt, hogy mindennek nevet adott, mert a szó, az elnevezés egyben birtokbavételt is jelent. A Satapatha-brámana szerint, amikor Brahman vissza akar térni a világba, melyet teremtett, két dologként, névként és formaként jelent meg. Ez a Brahman és az ember hatalma. A mágikus világképben a szó, a név nem csak megnevezésre, és főleg elkülönítésre szolgáló hangalak, hanem egy individualizálódott létező megjelenése és tudatosodása, ami fizikai és szellemi formában is előléphet. A szellem materializálódhat, az anyag pedig egyaránt szellem. Az emberben a dolgok megnevezése a hatalom, az éntudat, ezáltal a valóság kiterjesztésén kívül a rendteremtés eszköze is. Az ősi ember által tapasztalt világ ugyanis zavaros, és csak annyiban bír azonosulni vele, amennyiben képes megfogalmazni. A megnevezés folyamata egyben a tudatosulásé is, amit követ az azonosulás. Ahogyan az ember a világba nyúlik, folyik, úgy kötődik az is az ember tetteihez és gondolataihoz. Itt még nem válik le az én a világtól, ezáltal az „odakint” nem dermed rideg fogalmakká, az „idebent” pedig nem fagy meg statikus énné. A „név” nem a kül- és belvilág izolált jelenségeinek jelölője, az ember pedig nem idegenedik el a világ és önmaga külső szemlélőjévé.

A „náma” és a „rúpa”, a név és a forma viszonyában a név a teremtő szellemi erő, a forma a teremtett valóság. Ám a formáló és a megformált kapcsolata nem szakad meg a létrehívó aktus végrehajtása után sem, és állandó kölcsönhatásban, függésben maradnak egymással. Ez a mágikus világszemlélet alapja. A név azonos önnön tárgyával, ezért azt tudni egyet jelentett a fölötte való befolyással. Mivel a kölcsönhatás fennáll, ezért nem volt elegendő egyszer kiejteni a nevet, hanem mágiával áthatott rituálék keretében folyamatosan ápolni kellett a kapcsolatot. A szertartások még nem silányodtak modern értelemben vett vallásgyakorlássá, mert részt vett bennük az ember lelke, tudata, teljes egzisztenciája, következményei pedig hatottak a jelenségre és az emberre is. Én híján nem volt nem-én sem. Minden dolognak és jelenségnek a lényege egyszerre volt benne önmagában, és minden másban, amivel kapcsolatban állt.

Az egyetemes átélés azonban nem maradhatott fenn sokáig, mert a nevek szaporodásával a világ részekre szakadt. A részekkel is szerves és teljes volt az összefonódás, de egy idő után túl sok lett ahhoz, hogy a kapcsolatot mindegyikkel ápolni és ünnepelni lehessen. Sok energiát igényelt a hétköznapi élet is, ezért megszülettek a ráolvasások, mantrák, mágikus formulák, amikkel már a jelenségek csoportjait lehetett irányítani. Ezek közül néhány általánosabb érvényű lett, vagy éppen univerzális, mint az „óm” szótag. Születtek rituálék, az egészség, a termékenység, a jó vetés elősegítésére, az ártó erők elleni védekezésekre, továbbá a megtisztulásra, a szellemi fejlődés fokozására is. A mágikus gondolkodás még átitatta a teljes életet, de már differenciálódott, azonban még teljesen mentes volt az erkölcsi és vallási szempontoktól. A vallás még nem volt önálló és független érték, tradíció, nem vált el az élettől. Minden vallás volt, az ember és a természet is. Az ént már felismerte az ember, de fejlett éntudat híján még nem volt értelmezhető az erkölcs, ahogyan egy kisgyermek esetében sem. Ahol nincs kizáró individualitás, ott még az önzés egyben közösségi és kozmikus hatású, ezért a Rigvéda még nem ismerte a lélekvándorlást. A lélek és a test sem vált külön, ezért a testtel való törődés egyben a mindenséggel való foglalkozást is jelentette. Az ősi ember átélte azt, amit mi fogalmakon keresztül igyekszünk megérteni. Ami az intellektusunkban absztrakció, számára élmény volt.

Boldog vagyok vagy szenvedek, de tisztelem érzéseim, és hálát érzek észleléseimért, mert élmények, bölcs tapasztalások. Az vagyok, amit most éppen érzek, semmi más.

Nyugodt vagyok, szerény és kiegyensúlyozott, mióta elértem határaim. Istennel a széleken lehetséges találkozni. A határoknál időzik, ott néz táguló tekintettel maga is a csodára. Hogyan is lehetne másképpen isten? Hiszen határai vagy a tágas messzeségbe, a halandók által érzékelhetetlen távolságba vesznek, olyan messzire, ami nekünk a végtelen, vagy közeliek, de olyan nevet és formát adott nekik, ami elrejti előlünk korlátait. Persze Isten korlátolt, titka és szégyene, hogy vannak határai az elérhetetlen űrben, hogy anyaggal kufárkodik, hogy lelkekkel üzérkedik, érzelmekkel játszadozik, akarat és vágy emészti. Olyan magányos a végtelen! Mikor a kezét fogom, magam is beleborzongok a kozmikus egyedüllétbe. Nem haragszom rá. Mind teremtettünk volna a helyében.

Mindegy, milyen messze nyúlik befolyásod. Ez itt ugyanaz a kör, ugyanaz a tér, a törvények ismertek, nem alkalmazkodnak lelkekhez. Istennek és nekem ugyanaz elérhetetlen. Ám mindketten figyelünk és tanulunk, szemléljük a mélyről burjánzó, igéző, lüktető, ívben hajló, vonzó csodát, melynek határai feloldódtak, ezért végtelen nagy és végtelen kicsiny. Imádjuk óvó figyelemmel a nem alkuvó, nem alkalmazkodó, nem teremtett és nem teremtő, kinek andalító és halálba ringató, kinek szikrázó és sugárzó, lélektelen, fénnyel és sötéttel kitöltött, magába ölelő szerelmes szimfóniát, a roppant semmiséget, a mindentől mentes, mindent tartalmazó üres betelítettséget, a széthulló és magába visszataláló érvényt és törvényt, mindenek anyját és gyilkosát. Ami betölti az univerzumokat, oly hatalmas, ami betölti az atomok roppant réseit, oly apró. Alig lélegezve, visszafojtott figyelemmel, Istennel kéz a kézben, a létezők fölé emelkedve és mind alá süllyedve, boldogan születve és rettegve, a halálba hullva csak Őt néztük mindvégig. Őt és csak Őt.

Te megölhetsz. Tőled nem megalázó, a te kezedből nem veszteség, nem elhullajtott lényege lényeimnek. Nem veszel el semmit, hiszen sosem adtál semmit. Csodálatos volt belőled születni, és a végén beléd visszabújni, magamba temetkezve egyesülni veled. Már itthon vagyok, de kérlek, ne felejts kint senkit, hívd be az élőket mind, és ne hagyd kint Istent sem, mert jobban szenved nálunk, magánya és ideje mérhetetlen ürességében.

Bár hihetném, hogy ezzel vége! De tudom, hogy folytatjuk, mert van, aminek te is rabja vagy.

A buddhizmus sokrétű, kimeríthetetlen mély kút, végtelen lehetőség. Az élet minden területén használható módszer, ezért gyakran felmerül a kérdés: vallás, filozófia, erkölcsi tanítás vagy tudomány?

Vallás, amennyiben gyakorlatban megvalósuló spiritualizmus; filozófia, mint a vallásos és tudati élmény gondolati megfogalmazása; erkölcsi tanítás, hiszen gyakorlóit ösztönzi egy etikus magatartási norma kialakítására, és tudomány, amennyiben az ember és a világ megismerésére törekszik.

Ám felesleges, és nem is lehetséges választani, mert a buddhizmus egyszerre mindegyik. Egyik arcát, megnyilvánulását sem tekinthetjük elsődlegesnek, kiindulási pontnak, sem célnak, és formái között sorrendet sem állíthatunk fel. Tulajdonképpen mindegyik következmény, a másik három aspektus folyománya. Például aki elmélyülten gyakorol, és megéli spirituális élményeit, az egyre inkább etikus életszemléletet fog kialakítani, többet tud meg önmagáról és a környezetéről, továbbá élményeit tudatosabban lesz képes megfogalmazni. Bármelyik úton indulunk el a buddhizmus gyakorlása során, minden területen fejlődni fogunk.

A Buddha pontosan ezért nem a helyes beszéd vagy helyes cselekvés tagját helyezi a Nemes Nyolcrétű Ösvény elejére, mint a továbbhaladás követelményét, hanem a helyes felismerést, a létezés és a világ természetének előítéletektől mentes megértését. Az Ösvény minden tagja előtt a „szammá” jelzi a helyest, de fordíthatjuk nemesnek is. Elkülöníti a helyes gyakorlatot minden mástól. A „szammá” ellentéte nem a helytelen, a bűnös vagy a téves, és semmiképpen nem vár el dogmatikus igazodást. A helyes vagy nemes gondolkodás, szemlélet és cselekvés olyan, ami túl van a valóság ellentétpárokra bontásától, kiszabadult az illúzió fogságából, és mentes az éntől függő egyoldalú állásponttól. Általánosságban, és ez most nem paradoxon, annyira helyes gondolkodás, hogy nem osztja a világot helyesre és helytelenre, jóra és rosszra saját nézetei alapján. A „szammá” nem tökéletes, hanem teljes, mindig megfelelő. Pl. a „szammá szambuddha” tökéletesen, teljesen, és nem jól megvilágosodottat jelent.

Már egy bölcs ember is pártatlan, ezért érti és méltányolja a mások álláspontját, de még nézetei és értékrendje alapján dönt és mérlegel. A „szammá” értelmében gondolkodó ember azonban az összes álláspontot radikálisan elfogadja, és túllép mindegyiken. Ennek alapja a tiszta, nyílt tudattal végzett megismerés. Annyira, hogy a buddhizmus könnyen tekinthető csak filozófiának, pszichológiának, vagy az erkölcsi fejlődést, békés társadalomépítést elősegítő tangyűjteménynek. Ám a buddhista megismerés közvetlen tapasztalás eredménye. A buddhizmusban ez a tapasztalat a szenvedés felismerésének igazsága, majd az egyéni szenvedésen túl a többi lény szenvedésének megértése, majd ezen is túl a „dukkha”, a kizökkentség, a nem helyénvalóság egyetemes elfogadása.

A buddhista megismerés túlmutat a tanuláson, az értelmi percepción, a könyvekből megszerezhető, vagy mások példájának megértésén alapuló belátáson. Hangoztatja, hogy csak a megélt élménynek van relevanciája. Az élményt nem szükséges fizikai úton megszerezni; lehet pusztán szellemi, lelki, érzelmi, még akár pusztán mások példája is, ha az átélt, a tudatba bekerül, ott nyomot hagy és a tudattartalmakkal reagálva fejlődést indukál. Így a buddhizmus már vallás, bár több a puszta énközpontú, rettegő, reményekbe kapaszkodó hitnél: ez már belátáson, helyes szemléleten alapuló hit. Több, mint amit az ész elérhet, mert az értelmet felhasználva a tudat képességeire is támaszkodik; több, mint tudomány, mert a logikán és a kísérleteken kívül a lélek módszertanait is alkalmazza a megismerésre; több, mint erkölcs, mert az etikus magatartást nem célszerűségből alkalmazza, hanem a helyes megismerésből adódó természetes nemesedés okán. Túlmutat a jó és rossz dialektikáján, osztályozásokon és a nézetek kategóriáin, a kettősségeken, és az ezek felett álló tiszta felismerésekre és a tökéletes belső szemléletre alapoz.

A filozófia, a tudomány, a célszerű társadalmi erkölcs sosem volt képes tartósan nemessé alakítani az emberek gondolkodását, lelkét, mert, ha igazságtartalmuk jelen is volt, elméletek maradtak, és hiányzott belőlük a lélek tapasztalata, boldog és gyötrelmes élményei. Hiányoztak a történetek, melyek akár velünk is megeshettek volna, melyek aztán felépítik a lélekben az azonosulást. Az igazság, a szépség, a valóság, a tökéletesség, a szeretet hiába a legnemesebb fogalmaink, önmagukban nem alkalmasak tömegek megváltására, egyéni üdvözülésre, a megvilágosodás elérésére, akár csak maradandó hatás elérésére sem. Élet, tapasztalás, a valósággal való, zsigerekig ható szembesülés szükséges ahhoz, hogy ezek bekövetkezhessenek. Sajnos a mennyekkel és a poklokkal való találkozás is kevés önmagában, mert ha az nem tökéletesen nyitott lélekkel történik, akkor csak hiú reményeket vagy félelmet és elzárkózást szül. A helyes felismeréshez szükséges a teljes tudati nyitottság, az „én” ellenállásának legyőzése. Ilyen értelemben is kijelenthető, hogy sem a vallási, a filozófiai, az erkölcsi vagy a tudományos aspektus nem elég, hanem mindezeknek egyszerre kell felmerülnie, a megismerés tárgyához, jelen esetben a valósághoz odafordulnia, hogy a katarzis megtörténhessen. Az elvont igazságok a lelket elvonják az igazságoktól. Lélek és megtisztított tudat nélkül nem születhet meg a belátás. Bár a vágy késztetése az út későbbi részén kerülendő, de a kezdeti odaforduláshoz és az Ösvényen való haladáshoz sokáig szükséges a megvalósítás vágya, a cél elérésének vágya, és ezt az emberben leginkább a vallásos érzések képesen előidézni. Ehhez végig szem előtt kell tartanunk, hogy a vallás nem dogma, nem szervezet, nem karrier, nem megtartó közösség elsősorban, hanem a legszemélyesebb ügyünk, lelkünk értelme, a legmagasabb szintű emberi tevékenység, végül az egyetlen dolog, amivel igazán érdemes foglalkozni.

A buddhista filozófiát, erkölcsöt, tudományt és vallást nincs értelme külön kezelni, elválasztani egymástól. Mikor egy egyik előkerül, felbukkan a többi is. Ha csak az egyikkel akarunk foglalkozni, sok mindenről lemaradunk, mintha egy kinccsel teli házból mindent kidobva csak egy gyöngyöt tartanánk meg.

Sok minden van már mögöttem. Égő városok, égbe emelő szentek, égig járt utak, örök szürkületbe záródott történetek. A köztes világ, az egészen nagy, és az egészen parányi jelenségek tartományai. Kinyílt, lüktetett és lezáródott az összes, amit határaimon belül látnom engedett, feszült és oldódott mindaz, ami magamból következett. Most is csak pihenni jöttem vissza. Egy ideje már nem szenvedek. Hiányzik. Zavaraim, a lélek sötét bugyrai, a tévutak, a sok megmosolyogtató érzés keretet adott, értelmet, késztetést és energiát. Őket használva képes volt a test, a lélek és a szellem élni és figyelni.

Valami véget ért. Hiányozni kezdett. Nem szenvedek eléggé. A pokoltól még most is félek, legalább annyira a menyországtól. Mindkét hely bezár szűk barlangjaiba, a végtelen, sima fémmező közepén is vár az örök fémlyuk, és a halál kietlenségénél is jobban rémiszt a végtelen élet reménytelensége, de már nem szenvedek. Elsimítottam akadályaim, bölcsességet kovácsoltam, megneveztem határaim, és most a nyílt mezőn ülök, a lemenő nap utáni percekben, a még nem sötét, de már nem világos, rögzült szépségben, a lágyan ringó füvekkel borított, enyhén lankás mezőkön. Távol a Nap egy árnyékokkal borított, alig fénylő forrás, fényében fürdet, amíg lassan a puha, simogató, rezgő füvekbe hanyatlok, testem áttetszővé válva a földbe olvad, az égbe oldódik, de már úgy vált meg a világ, mintha maga is unná.

Végtelen ősrobbanás. Végtelen univerzum. Egymásból pattannak ki, egymásba csíráznak, egymásból következnek, húrok kötik össze és rezgetik őket, egymásban történnek. Mikor az egyikből menekültem, a másikba jutottam, mikor a másikban megváltottam magam, akkor itt ébredtem. Olyan sokszor voltam lény, olyan sokszor voltam buddha, olyan sokszor váltottam már meg magam. Itt buddha lettem, és a végtelenben találtam magam. A végtelenben buddha lettem, és itt találtam magam. Egyik univerzum a másikba nyílik, és a végtelen új értelmet nyer. Az értelem elmerül az értelmetlenben.

Nincs vége. Sosincs vége. Elkezdenéd, befejeznéd, egyre megy, mert a határtalan és az időtlen még az isteneket is maga alá gyűri, erejüket kiterjeszti, korlátaikat eltünteti, és a határtalan csapdájába ejti.

A végesben az élet megjelenik, a lények, az élők és az élettelenek egymásra néznek, az isten magára ismer. A létező az istenét öleli, a védelmező és a gyámolított szerepet cserél, az egyik szül, a másik születik, felragyogás és lehanyatlás egymásba kapaszkodik, megjelenés és eltűnés, létre lépés és halál szerelemben együtt jár, de a végtelen annyira szent, annyira kegyes, annyira ragyog mindenek mélyén, annyi lehetőséget ad, hogy végül elvesz minden lehetőséget. A buddhák nem találnak többé istent.

Az energia mezőibe, a mindenség rezgő húrjaiba, teremtő isteni akaratba, világszülő kiterjedésbe kapaszkodva a lélek még a pokolban is otthonra lel. Jaj, drága poklaim! Jaj, drága mennyeim! Édes dharmám, anyai megvilágosodásaim! Ki a rajtatok túli valóságba belenézett, az bizony elveszett. Miféle remény élhetne a lélektelen földeken, ahol a szépség és a ragyogás örök, ahol a fejlődés sosem ütközik határokba, ahol az isten tanítvány, ahol kéz nem ringat el.

Én ide születtem, az anyag béklyóiba, a szeretet kínjába. Itt ismerem a lábam alá értelmet terítő földet, a szellemem elé tágasságot ontó egeket, de otthonom elhagyván nem ismerem fel többé magamat sem. Érzem a késztetést, hogy a magam terhétől szabaduljak, de jaj, olyan végtelen, annyi be nem járható, örökké a fátyolos, szürke naplementébe táguló mező vetül elém, annyi élettől és haláltól mentes öröklét, hogy lelkem visszaretten! Drága otthonom, te még az otthontalanságban is ismertél. De most kivetsz kötelékeidből, megfosztasz élettől és haláltól, olyan messzire taszítasz, hogy többé sem létező, sem isten, sem buddha nem lehetek. A legmagasabb mennyeket, a legmélyebb poklokat inkább, de a végtelen bölcsességed nem kérem. Húzz vissza, szoríts karjaidba, temess puha, meleg, mély lélegzetedbe, és őrizz meg magadból valónak, olyannak, amilyen vagyok. Szeress, és mentsük meg egymást, és ha elég szorosan összeölelkezünk, talán elfeledkezünk arról a világról, ahol semmi keresnivalónk.

„Mivel nincs akadály, nincs félelem sem, így meghaladva minden illúziót a megszabadulást eléri.”

Az akadálytalan látszólag mindent meghalad és minden határon túl megjelenik. De ez csak a nem-megvalósítottak számára tűnik így, hiszen ami meghaladta az akadály illúzióját, az előtt többé nincs korlát, nincs határ, nincsenek elválasztó vonalak, ezért valójában nem halad túl semmin. Az akadálytalan nem rabja a káprázatnak, ezért többé nem veszít, de nem is győzedelmeskedik sem élőn, sem élettelenen, mert nincs ellensége. Aki nem tapasztal határokat, az többé nem fél sem az élettől, sem a haláltól. Vigyázat! Az akadálytalanság nem valamiféle végső győzelem minden akadály felett! Aki harcba indul, csak veszíthet, és széttöredező világa törmelékkel, félelemmel telik meg, amik maguk alá temetik. Az akadálytalan csak létezik, tisztán, mint az ég és a hegyi patak.

A félelem nélküli lény rettenthetetlen. De nem úgy, mint a bátor harcos, vagy mint egy erős állat. Nem győzelmei űzik el félelmeit, hanem a harc elengedése. Mégsem éri ártalom, mert aki birtokait nem ismeri fel, azt nem lehet meglopni; aki önmagát nem ismeri fel, azon nem lehet sebet ejteni.

Torz a világlátásunk, a gondolkodásunk és az érzelmeink. Nem azért torzak, mert csúnyák vagy visszataszítóak, nem azért, mert a szép ellentétei, ugyanis a világ természetének legtisztább formájában nem duális. Azért torzak, mert tévedés-alapúak, nem a valóságot látják. Mivel nem a valóságot látják, a dukkha teremti és határozza meg őket. Mikor akadályaink eltűnnek, egészséges lesz a világlátásunk, a gondolkodásunk és az érzelmeink. Annyira, hogy nincs is többé szükségünk rájuk, nincs szükségünk arra, hogy segítségükkel belakható világot teremtsünk magunknak.

Az akadályok nem tűnnek el attól, hogy nem gondolunk rájuk. Ahogyan erővel, úgy tudatlansággal sem lehet győzni felettük. A trükkök, okos módszerek, csalások nem segítenek. Amire nem gondolunk, az igazán csak megerősödik, vastag fallá válik, és mi rettegve állapítjuk meg a tövében állva tehetetlenségünket. A bátorság nem az erőseké, hanem a szerényeké; nem az okosaké, hanem a bölcseké. De nem is az öntudatosoké, ám nem is az öntudatlanoké. Sem az öntudat erősítése, sem az elhanyagolása nem segít, csak az öntudat tudattá való átlényegítése, a tudatszerkezet megváltoztatása.

Az akadálytalan mindent és mindenki mást akadálytalannak lát. Félelem nélküli, és másokban sem kelt félelmet, szorongást, gátlást. Árad, mint a lélegzetet adó levegő, összeköt, láthatatlan. Mindent enged menni a maga útján, nem alkot véleményt. Gyakorol és elfogad. Ám a maga természete szerint él és viselkedik. Ha értik, ha nem értik, nem törődik vele, úgy fejezi ki magát, ahogyan szeretné. Nincs dolga akadályokkal, és nincs dolga a maga teremtette törmelékben fuldokló világgal. Mégis segít a világon, de segítsége nem tettekben nyilvánul meg, hanem példája nyomán. Annyira akadálytalanul tiszteli a többi lényt, hogy engedi őket szabadon választani, mert tudja, hogy mindenki csak azzal a szabadsággal képes rendelkezni, amit már elért.

Mondják, az igazság felszabadít. Így van. A végső igazság pedig felszabadít az igazságok alól is. A határtalan tudat megszabadult a határoktól és a határtalanságtól is. A félelem-nélküli megszabadult a félelemtől és a félelem-nélküliségtől is. A tiszta létezés a tisztaságot sem igényli, lehet mocskos vagy makulátlan, egyre megy. Annyira szabad, hogy szabadsága értelmezhetetlen. Nem árt, de nem is segít, mégis a világok fénylő csillaga. Ám hiába csillag, képtelenség követni, mert a határtalan formamentes, énmentes, és annyira szabad, hogy még követői sem választhatják a követés rabságát; képessé kell válniuk megteremteni saját szabadságukat. A megszabadulást lehetetlen mástól megkapni. Az akadálytalan a másik lény rá szabott szabadságának kifejlődését segíti, és közben semmit sem ad.

A világ a dukkhából épült fel, aköré csomósodott, abból lépett elő, az mozgatja. A dukkha pedig karmikus, tehát akadályokkal, félelemmel és rabsággal teli. A dharmikus létezés nem ennek az ellentéte, nem a duális párja, nem ellenfele és legyőzője, mert akkor karmikus lenne, hanem maga a tiszta létezés, a kisimultság, a zavarodottság-mentesség; akadálytalan, ezért félelem-nélküli, mentes a dukkhától és a tévedéstől, ezért szabad. Nem kell és nem szabad az eltorzult világgal szembeállítani egy torzulásmentes világot, mert olyan nincs. Csak meg kell látni a valóság alapvetően nem-torzult természetét, a világok üresség-természetét, és a megszabadulás máris elérhető. Nem is létezik dukkha; magunk gyúrtuk anyagból és énből, hogy megjelenhessenek tévedéseink, hogy megjelenhessünk.

A bölcsek azt mondják, legyél tökéletes. A Buddha azt mondja, engedd el a tökéletesség vágyát és illúzióját, és így meghaladva minden illúziót, a megszabadulást eléred.

Nagyon szeretem a természettudományokat, bár csak „tudomány” létezik, és minden elkülönítés mesterséges. A természettudományok alázatosak, nem hazugok, ellentétben időnként a bölcsészettel. Csodálattal, az ént félretéve a valóságot fürkészik, és meghajolnak előtte. A valóság pedig, szintén alázatosan, szolgálja az élőket. A tudomány attól a ponttól a legérdekesebb, ahonnan az istenivel foglalkozik, mert addig csak az anyagot méricskéli, és nem több, mint egy okos mérnök. Hiszen nem érdemes mással foglalkozni, mint a legvégső kérdésekkel, a létezés és a tudat eredetével, ahogyan a Buddha is megállapította. Aki komolyan foglalkozik a valódi spiritualitással, annak idővel találkoznia kell a tudományokkal. Aki komolyan foglalkozik a tudományokkal, annak idővel találkoznia kell a valódi spiritualitással. A tudomány, kutassa a természetet vagy a tudatot, bölccsé és így jóvá teszi az embert és az emberiséget. Ugyanis a bölcsesség és a jóság kéz a kézben járnak.

Csak a bölcs lehet jó. A megszerzett, megszenvedett bölcs tudás a belátás módszerével felismeri szánandó, nyomorult küszködésünk, és megesik rajtunk a szíve. Ebből következik a jóság, az empátia, majd a kegyelem. Az evangélium. Egy bölcs embert elképzelni sem vagyunk képesek aljasnak, számítónak, rosszindulatúnak. Ahogyan egy ember, úgy az egész emberiség is végigment ezen az úton. Fejlődött az értelme, belátásokat szerzett történelme során, tudása gyarapodásának segítségével rálátott a lélek olyan területeire, amire korábban nem. Egy idő után az emberi faj annyit nemesedett, hogy igénye támadt a jóra és az erkölcsre, és ekkor, 2500 majd 2000 éve, két ember jókor volt jó helyen. Rettenetes, hogy miután ismertették a bölcsességüket, megváltókat faragtunk belőlük. Jézus és a Buddha is ránk mutatott, és biztosított afelől, hogy csak magunkat válthatjuk meg. Ismertették a világ működését, mire mi angyalokkal és bódhiszattvákkal népesítettük be az eget, hogy felemeljenek és megmentsenek minket. Miért? Mert nem vagyunk elég bölcsek, és ezért elég jók sem, hogy megértsük a Tanítást.

Mindkét vallásalapító születéséről és életéről csodás történeteket találtunk ki, aztán félrenézve átsiklottunk emberi, korlátolt fiatalságuk felett, mert úgy gondoljuk, hogy egy megváltó nem lehet ostoba, nem tévedhet, nem követhet el bűnt. De korlátoltak voltak, és nem képességeikben, hanem állapotukban, ahogyan ez velünk is előfordul, de aztán bölcsességet szerezve, ahogyan azt gyakran mi is tesszük, eljutottak képességeik határaihoz. Ennél több sem az emberrel, sem az emberiséggel nem történhet. A Buddha hedonista volt, aztán megcsömörlött, ezután kétszer rossz utat választott még nem tökéletes tanítókat követve. A Buddha bizony tévedett, mikor fiatalon azt hitte, jó úton jár. De tanulnia kellett, mert a világ buddhája, bármilyen szentségtörés kijelenteni, nem tudott még eleget, utána hét évig gyakorolni, gondolkodni kényszerült, mire levethette korlátoltságát.

Nekünk viszont még szükségünk van a mesékre, a Tanítás és az igazság megrémiszt minket. A Buddha egy polihisztor tudós, de transzcendens ígéreteket kellett megfogalmaznia, mint Jézusnak, hogy komolyan vegyék, és szavai vallássá, mozgalommá érhessenek. Ám szavait később a természet és a tudományok igazolják, nem a szent szövegek. Az ember tudományai bizonyítják, amik a viselkedéssel, az anyaggal, az elmével, az élőlényekkel, a gondolkodással foglalkoznak.

De semmi és senki nem tökéletes, mindig van feljebb. A végtelen valóban és teljesen végtelen. Az állatok intelligenciája felmérhetetlenül alacsonyabb képességű a miénknél. Próbáljuk meg elképzelni, hogy milyen képességekkel rendelkezhet egy, a miénknél ugyanilyen arányban magasabb rendű intelligencia. Vagy egy közel végtelen…

Kedves Buddha, kedves bódhiszattvák! Kedves Jézus és kedves Isten! Kedves felismert és ismeretlen szellemek! Kedves miattam megölt vagy mások kedvéért meghalt állati és növényi lelkek! Kérlek benneteket, hogy vigyázzátok álmom és életem, és én is vigyázom a ti álmaitok és életetek! Segítsetek bölcsebbé, és ezáltal jobbá lennem!