Nagyon régen írtam már neked, uram. Ismersz annyira, hogy ne rój meg érte, hiszen nem távolodtam el tőled, csak valahogyan az írás nem ment. Elmúlt a nyár, ami itt a hegyen rövid és hűvös, de mégis felüdíti az érzékeket. Színeket látunk, kihajt néhány lapos, kórószerű növény a kövek közül, és még apró virágokat is hoznak. Alaposan be kell szívja látásunk a színeket, mert aztán viharokkal és ködös, jeges idővel hamar visszatér a tél. Sokat dolgoztam, javítottuk a kolostor épületét, elraktároztuk a termést, amit a jószívű falusiak hordanak fel számunkra, amíg járhatóak az utak, mielőtt elzár minket a hó. Ilyenkor mindenki serénykedik, mert abból élünk, amit ezekben a hetekben felhalmozunk. Nekem a legfőbb munkaeszközöm az a kis egykerekű fakordé volt, amolyan talicska. Azzal hordtam az építőanyagot, a földet, vagy az étkezésünkre szánt zöldségeket, a krumplival és rizzsel teli zsákokat. Ebből az egyszerű eszközből származtak aztán a problémáim.

Tudod, nekünk nincsen semmink. Nem csak úgy, mint a teremtett világod felszínén születő, szenvedő és elhulló embereknek általában, akik rövid életükben annyi tárgyra mondják: „enyém”, hogy aztán elveszítsék és megsirassák javaikat, majd a halállal mind eleresszék. Nem csak így, hanem valóban, nekünk semmink sincsen, mindenünk közös, a kolostoré, a falusiaké, és végül a tiéd, uram. Nagyon jó is ez így, mert ha szívünk nem ragaszkodik emberhez, eszközhöz, pénzhez és hatalomhoz, akkor, már csak kényszerből is, de hát valami magasabbal, remélhetőleg veled, a te lelked csodálatával töltjük el a kiszabott időt. De az ördög mindig kicselez minket.

Rettenetesen messze vagy. Nem is lehetne távolabb egymástól két dolog, távolabb, mint az univerzum két széle, mint az isten lelke és a miénk. Ezt rendre elfelejtik, akik babonaságokban hisznek, varázslásba és egyéb démoni praktikákba kezdenek. De elfelejtik a gyermeki lelkű emberek is mind, és a jószándék hajtja őket a nagy csaló, az ördög útjára. Amuletteket hordanak, szent szövegeket olvasnak rá beteg családtagjaikra és háziállataikra, áldozatokat mutatnak be a jó termést elősegíteni. Megidéznek szenteket, képeket akasztanak a falaikra, pénzt adnak a papnak, hogy imádkozzon értük. És nem különbek egyes szent emberek sem. Kinyilatkoztatásaikat harsogják, látomásaikkal dicsekednek. Bizony uram, te tudod: nem is lehetnénk messzebb tőled, mint amikor azt hisszük, hogy megnyíltál, közel engedtél, elérhető lettél. A sátán pedig rendre kihasználja, mikor szerelmesek leszünk teremtményeidbe, önmagunkba, lelkünk mély és szép képeibe. Még a legtökéletesebb látomásnál is gyanítható, hogy nem te állsz mögötte, hanem az ördög, vagy ami még rosszabb, saját magunk.

Komoly hiba ragaszkodni bármihez, akár ahhoz is, amit te adtál nagy kegyelmedben! Uram, nem hiszek a látomásokban, nem hiszem, hogy kiválasztasz, és a lelkemen keresztül csodás igékben részesítesz. Nem hiszem, hogy így, fondorlatosan, rejtve működsz. Elénk társz mindent, körénk rakod világodat, és érzékszerveket adtál, hogy művedet felismerhessük. De bölcsességet is adtál, hogy ne teremtett dolgaidban keressünk. Ilyen a lélek is. Az is a műved, az is eszköz és dolog, mely uram, jaj, remélem, nem káromollak, de talán nem örök, és nem a miénk. Hát még eszközeid, az anyag, az élvezet. Azt sem hiszem, hogy szeszélyből intesz minket az élők és élettelenek szeretetétől, hanem puszta praktikumból: mi csak egyfelé vagyunk képesek elköteleződni. Vagy a világod, vagy a te irányodba. Ezért is szégyellem úgy, ami velem megesett.

Tudod uram, hogy lemondtam már mindenről. Nem csak felindulásból, akaratból, elhatározásból, és nem csak megfontoltságból, jaj, bűnös lelkem, talán számításból, hogy a mennyeidbe majd áldozatom emeljen, hanem meglassúdva, nézelődve, csak úgy, ahogyan az őszi levél elválik az ágtól, és a légben himbálódzva a talajra hull. Téged figyellek, de nem szándékkal, még csak nem is a megismerésed vágya hajt, hiszen arra reményem sincs, hanem csak úgy, ahogyan egy hegyoldalon álló fa nézi évszázadig a völgyet. Nem vágyom pénzre, a polgárok életére, asszonyra, házra vagy a többiek elismerésére, de még rád sem. Nézlek, mert semmi mást nincs értelme nézni.

De most nyáron kiderült, hogy a lelkem mélyén még izzik parázs. Meséltem a fakordéról. Egész nyáron azzal dolgoztam, már el sem kérték társaim. Ha valamit szállítani kellett, amihez szükség volt rá, szóltak, és siettem a vidáman nyikorgó kerekű kis alkalmatossággal. Mivel nagy súlyokat hordtam vele, időnként javítani kellett. Ahogyan teltek a napok, egyre féltőbb gonddal szegeltem újra kilazult deszkáit, cseréltem meglazult tengelyét. Aztán egyszer csak bevittem a szobámba éjszakára, és onnantól mindig ott tartottam. Megrémített a gondolat, hogy másnap ébredve valaki másnak a kezében találom. Az asztalom elé, a fali kereszt alá állítottam, és úgy feküdtem, hogy éjjel is lássam. Kicsiny a cellám, ezért ha kinyújtottam a kezem, meg tudtam simogatni.

Két hónapig tartott ez az állapot. Napközben, a munka során kikerültem vele az utak gödreit, nem toltam a kövekre, inkább erőlködve átemeltem felettük. Napközben is bevittem a cellámba, mert már szerény ebédemet sem szerzetestársaimmal költöttem el, hanem inkább egyedül, illetve inkább a kordémmal. Mert már a magaménak éreztem. Étkezés közben beszéltem hozzá, és már este is, lefekvés előtt. Az esti ima helyett inkább meséltem neki az életemről, a gondolataimról, és örültem, hogy figyelmesen hallgat rám. Mit mondjak uram: kicsit megőrültem.

De egyre rosszabb állapotba került a sok munkától. Nem erre tervezték, nem kövekre és nehéz zsákok cipelésére. Kereke imbolygott, lécei eltörtek, nyele megrepedt. Mintha egy szeretett személy leépülését néztem volna végig. Javítgattam, és mikor el akarták venni, hogy egy másik, erős taligát adjanak, ellenálltam. Ekkor már furcsán néztek rám egy ideje. Látták, ahogyan magam mellé állítom a pihenőidők alatt, ahogyan az oldalamnak támasztom, ahogyan beszélek hozzá.

De aztán egyszer eltört. Középen kettéhasadt, és be kellett látnom, hogy menthetetlen. Társaim odajöttek, hogy elvigyék a maradványait, de én felindultan bizonygattam, hogy javítható, hogy még nincs nagy baj, csak bízzák a gondjaimra. Rám hagyták, de egy nap, mikor zsákokat vittem be a kolostor alatti pincébe, feljőve a hűlt helyét találtam. Annyi eszem még volt, hogy nem kezdtem el azonnal keresni, de a következő napokban bejártam a kolostornak és környékének minden zugát őt kutatva. Három nap után találtam meg. Az épület mögött, egy nagyobb, természetes gödörben leltem rá, illetve már csak a maradványaira. Az általam oly gonddal vigyázott deszkái darabokra törve, küllői kifordulva hevertek. Olyan volt, mint egy eltorzult testű halott. Letérdeltem, és imádkoztam, zokogtam, téged hívtalak könyörögve, hátha feltámasztanád, és minden olyan lenne újra, mint régen. Aztán magamhoz tértem, és visszamentem a kolostorba.

Rejtettek az elme és a szív útjai, előttünk, emberek előtt bizonyosan. Hetekig alig mozdultam ki, nem beszéltem senkivel, alig ettem, és ha kérdeztek, betegségre hivatkoztam. Csak azt akartam, hogy hagyjanak békén örökre. Hetekig gyászoltam. Még most is elfacsarodik a szívem, ha eszembe jut, de olyankor mindig hozzád fohászkodom: ments meg, uram. Ments meg a lélek tévedéseitől, ments meg ragaszkodásaimtól, ments meg ostobaságaimtól, és legfőképpen ments meg önmagamtól. Add, hogy megértsem a lélek sötét éjszakájának titkát, segíts, hogy kibírjam, és a sötétből, mint fojtogató, mély vízből felbukkanva hazataláljak.

Azért az utolsó nyári kórók apró virágaiból fontam egy kis csokrot, és amikor senki nem látta, kimentem a gödörhöz, és elhelyeztem hű társam földi maradványain.

Beszéltem már a határelméletemről. Inkább egy megfigyelés, miszerint minden elmélet, eszme, gondolat és érzelem a határaiban ismerhető meg a legjobban, a határait szemlélve mutatja meg, hogy mennyire stabil, igaz és konzisztens. Pl. a mennyországig vezető út, ha létezne, lennének szélei. Ezeken a széleken találhatnánk útpadkát, kavicsokat vagy éles vonalat. De a vonalnak, az útmenti törmeléknek is van széle, anyaga, tömörsége, belső szerkezete. Rétegeinek további szélei és így tovább. De ha az út csak metafora, akkor a gondolatnak, a hitnek, az elképzeléseknek a szélét érdemes megfigyelnünk, mert mint minden határ, legyen az anyag, kavics, fizikai, vagy szellemi, gondolati, érzelmi határ, elválaszt egymástól világokat. Aminek határa van, az egyedül maradt, bezáródott, elkülönült, és felosztotta a világot önmagára és a határon túl lévő tartományra.

A határokon, a széleken minden felfedi magát. Részben kényszerűségből, hiszen képességei, belátható világa végére ért, és nem tud már mit mutatni, részben pedig annyira túlfeszül, hogy nem képes úgy tovább alakoskodni, mint a közép nyugalmas, békés, lusta állapotában. A buddhizmus is kereste a határokat. Felfelé, a végtelen felé nincs értelme ilyesmit keresni, mert reménytelen a feladat. De lefelé, az oszthatatlanság, a legkisebb létező egység felé már inkább reménnyel ámít a vállalkozás, hiszen úgy tűnik, mintha a kicsiny megérthető lenne, hiszen a végtelen külvilággal szemben a kezünkbe vehető.

A buddhista filozófia egyik ága szerint háromféle határ létezik: az anyag (rúpa) határa az atom, a nyelvé, a beszédé a hangzó, az időé pedig a pillanat. Ezek is dharmák, a tapasztalati világ alapelemei. Mindhárom végső, tovább nem bontható parány. Együtt alkotják az összetett élő, valamint élettelen létezőket, mely összetettek, mint már sokszor tárgyaltuk, mulandóak, pontosabban folyamatosan változók, de összetettségükben, pillanatnyi fennállásuk ideje alatt egyediek. A parányok viszont egyformák, nem egyediek, és pontszerűek, tehát kiterjedésük sincs.

A pillanat minden történés, változás, így a mulandóság határa is abban az értelemben, hogy e végtelenül apró, testetlen időegységek alatt a dharmákból összetett létezők nem változnak. Mi figyelők mindig a múltat látjuk, mert mire bármit észlelünk, az már elmúlt, egészen pontosan átalakult. Természetesen felmerül, hogy egyáltalán létezett-e a dharma és a belőlük álló összetettség ilyen feltételek között. Nem csak a szokásos emberi tévedés miatt tesszük fel ezt a kérdést, ami az emberi észlelés hiányosságaiból kiindulva megkérdőjelezi a valóságot, hanem valóban felmerül, hogy létezik-e a pillanat, amikor a dharmák merevek, éppen nem alakulnak át, tehát meghatározhatóak, és egy pillanatig, de állandóak.

A pillanatnyiság elve, a kiterjedés, test nélküli időegység létezése a dolgok látszat-létét feltételezi. Arra mutat rá, hogy a mulandóság annyira folyamatos, hogy nincs olyan, akár végtelen kicsiny pillanat sem, amikor bármilyen összetett létező meghatározható lenne. Ha létezne ilyen pillanat, amikor valami valóban énnel, maggal, névvel és formával rendelkezik, akkor ez a pillanat nyújtható, tágítható lenne, és megdőlne a legalapvetőbb igazság, az aniccsa, az önvaló-nélküliség tanítása. Akkor léteznének az ilyen, önvalóval rendelkező összetettségeknek eszmei, gondolati, továbbá anyagi értelemben is tovább már nem bontható részei, és az összetett ezek állandó halmaza is lehetne.

Tehát nem létezhet határ lefelé, a parányok felé sem. Nem létezik tovább nem osztható pillanat, elemi, anyag részecske, és gondolat, hangzó sem, mert ha lenne ilyen, annak lenne belseje, rétegzettsége, és újabb szélei, határai. Ezzel a törvénnyel könnyen eljutunk a jógácsára egyik fő gondolatához, hogy az élet egy álom. Nem mintha így válaszolnánk bármilyen kérdésre, hiszen ha ez igaz, akkor felmerül, hogy ki az álmodó, hol van éppen, és honnan veszi az álomképeit. Azt nem nehéz elfogadni, hogy minden létező lényegében csak képzet, bár ez szintén nem válasz a létezés kérdéseire, hiszen a képzet és a fizikai valóság ugyanúgy valóság, csak a tapasztaló lát közöttük különbséget, érzékelésének módszere és természete alapján. Ami az egyiknek valóság, a másiknak képzet.

Ha a pillanat nem létezik, kiterjedés nélküli, akkor egy dharma keletkezése, létezése és elmúlása ugyanabban a pillanatban történik, tehát nem észlelésének különbözőségei okán, hanem valójában nem létezik, mert nem létezett. Ha a keletkezés egyben az elmúlás, márpedig így néz ki, akkor egy még nagyobb paradoxonhoz érkeztünk, történetesen ahhoz, hogy ezekből a nem létező pillanatokból hogyan épülhet fel mégis a lineáris, mérhető idő, a történések tapasztalható folyama, és minden benne zajló folyamat, a percek, napok és évmilliók. Hogyan gondolkodunk, ha nincs a gondolatnak szemcsézettsége, és hogyan létezhet az anyag, ha nincs részecskéinek tovább nem bontható alapegysége.

Ez a problémánk, ha egy pillanat végtelen kicsiny. De ha nagy, ha van kiterjedése, mert meditációs vagy buddha-állapotban a pillanat a végtelenségig, akár egy kalpáig is növelhető, akkor új problémába ütközünk, nevezetesen meg kell határoznunk egy pillanat születését és elmúlását, tehát a széleit, a tartalmát, a határait. Elképzelhetjük a pillanat belsejét homogénnek, heterogénnek, rétegzettnek, de az elméletek nem válaszolják meg azt a kérdést, hogyan lehet teste valaminek, ami tovább nem bontható. A modern fizika is ide jutott: az időtartam nem lehet folyamatos, diszkontinuusnak, szakadozottnak kell feltételezni. Nem egyenletes folyam, hanem pontokból áll, melyek egyik értékről ugranak a másikra, mint az elektronok energiája, ami csak egy bizonyos értéket vehet fel, és héjakba rendeződik. A tudomány szerint is az időpillanat, az anyag, a szellem állapotai, a gondolatok mind végtelenül finoman szemcsézettek. A világ finoman szemcsés, nem folytonos, nem vonalakból, folyamatokból áll, hanem kis pontokból, és csak számunkra tűnik folytonosnak. A fény fotonokból áll, az anyag atomokból, a gondolat apró eszmélésekből.

Persze ez az elmélet újabb kérdéseket vet fel. Pl. ha a gravitáció a tér görbülete, akkor miféle erő tartja össze a tér tovább nem bontható pontjait, és a pontokból álló világ szemcséi között miféle kapcsolat teremt folytonosságot? Ha nincs folytonosság, ha a pontok között űr található, valami, ami valóban üres, akkor miféle erő adja tovább a pontok között az információt? Miféle mágnesesség, tapadás, vágy, milyen összetartó kapocs nem engedi széthullani a világot? Az érintkező pontoknak hol vannak a határai, de ha nem érintkeznek, hol válnak szét egymástól, miféle pokoli, reménytelen üresség választja el őket mindörökre?

Úgy érzem, nem válhat buddhává az, aki nem fejti meg a határok és az elhatároltak titkait.

Már többször beszéltünk a határokról, de most foglalkozzunk röviden a buddhizmus határértelmezésével. Két részletben tárgyaljuk a kérdést, ez a bejegyzés az első.

A Buddha a szélsőségek elkerülését tanította, mely szélsőségeket gyakran azonosítják a határokkal. Annyiban határnak tekinthetők, hogy a szélsőség egy viselkedés, gondolkodás tovább már alig feszíthető véglete, de a buddhizmus a határokat nem csak azért kutatta, hogy elkerülje a rendkívülit, az extrémet, hanem a megismerés lehetőségeire is kíváncsi volt. A Buddha egyik legfontosabb tanítása a középút tana, mely azt az életfelfogást hivatott megtanítani a gyakorlókkal, mellyel a világ megismerését a leghatékonyabban végezhetik.

A Buddha nem a határok között középen elhelyezkedő területről beszélt, hanem arról az állapotról, ahonnan nem értelmezhetőek sem a szélek, sem a közép, ahol az üresség megérthető, ahol a törekvő elméje olyan nyitott lesz, hogy alkalmassá válik a Tan befogadására.

A Buddha a középútról beszélt (maddzshima patipadá). A ’maddzshima’ középsőt, középen lévőt, de közepes nagyságút és középszerűt is jelent. Középszerű értelemben az erkölcsnek (síla) az a formája, amely középszerű szándékból, tudatból, tetterőből és megfontolásból ered. A középszerűség itt nem lekicsinylés, mert ugyan alacsonyabb rendű, mint a nagyszerű, de magasabbrendű, mint a silány erkölcs, tehát a hétköznapok számára megfelelő. De a buddhista bölcselet a „középső” jelentést helyezi előtérbe. A Buddhánál a Nemes Nyolcrétű Ösvény (ariya-atthangika-magga) maga a középút. Az Ösvénynek korábban egy teljes sorozatot szenteltünk. Általában jellemző a Buddha gondolkodására, hogy tévesnek tartotta, ha a valóság eseményeit dichotóm felosztással próbálták megérteni. A dichotóm felosztás mindig statikussá válik, bemerevedik, és a világ fogalmait csak a „van-nincs”, „igen-nem” tengelyen képes értelmezni. A fogalmak kénytelenek a két véglet közül választani, és kibékíthetetlen ellentétüket felismerve egyre távolodni egymástól, felvéve a két lehető legszélsőségesebb helyzetet. Ugyanígy kevéssé értelmes a szélsőségek eltávolodását megakadályozandó mindent eggyé gyúrni, azonosságot hirdetni akkor is, ha a különbségek nyilvánvalóak. A Buddha a kibékíthetetlen ellentmondások, vagy erőszakos egyesítések helyett a dinamikus változást tanította. Pl. a „van” és „nincs” összeegyeztethetetlen ellentmondása helyett a keletkezések és elmúlások dinamikus sorozatából álló függő keletkezést tanította (38. és 395. bejegyzés). A „vagyok” és a „nem vagyok” kijelentések egyformán értelmetlenek. A megsemmisülés tanok és az örökkévalóság tanok, a test és tudat kettősségének tanításai nem vezetnek sehová csak végtelen, eldönthetetlen vitákhoz.

Kibékíthetetlen ellentmondásoknak (ujuvipaccanika) nevezzük a két egymással antagonisztikus kapcsolatban álló (kontradiktórius) kijelentést. Logikával feloldhatatlan a „van-nincs”, „élő-halott”, „megsemmisült-örökkévaló” ellentéte, mert vagy az egyik igaz, vagy a másik. Első olvasatra a középút tanítása mintha csak menekülés lenne a döntés és a kettőségek világot széttépő valósága elől, de a Buddha egy működő feloldást javasol: az ellentmondások helyett a kijelentéseket tekintsük ellentéteseknek (paccanika), vagyis kontráriusoknak. Így egy konkrét állítás tagadása nem ellentmondás, egy másik merev, megingathatatlan igazság szembeállítása, hanem ellentét. Ezzel a módszerrel az igazságok nem egymás tagadásai, hanem kontrárius ellentétei. A kontrárius viszony azt jelenti, hogy az ellentétes kijelentések egyszerre nem lehetnek igazak, kizárják egymást, de mégsem tagadásai egymásnak, hiszen lehetnek egyszerre hamisak. Ez esetben a „van” és a „nincs” egymás ellentétei, és nem tagadásai. Így az egyik nézet téves, a másik igaz; nem szükséges megsemmisíteniük egymást, nem feltétele egyik állításnak sem, hogy a másik, ellentétes állítás ne legyen, ne létezzen. Mindkét állításnak helye van az ég alatt, de az egyik létezésében igaz, a másik pedig létezésében hamis, de attól még élők mindketten. A nézetek pedig csak nézetek, kötelmek, mint minden, változó és alapvetően nemtudáson alapuló, dukkhával fűtött álláspontjai a szintén folyamatosan változó lényeknek. Egy kijelentés igazságértéke aszerint módosul, hogy elvont, vagy konkrét, empirikus állításról van-e szó. Az Abhidharma „Párok” (Yamaka) könyve a paccanika (tagadás), az anuloma (állítás) fogalompárt módszeresen alkalmazza a kijelentések kölcsönös viszonyainak feltárásához. Pl. a halmaz és a forma viszonyában is felteszik a négy kérdést:

Állítással
- A forma az formahalmaz?
- A formahalmaz az forma?
Tagadással:
- A nem forma az nem formahalmaz?
- A nem formahalmaz az nem forma?

A válaszokból levonható következtetések tartalmilag új információkhoz nem juttatnak, de most nem is a valóságelemek (dharma) osztályozásáról és kapcsolatairól van szó, hanem a fogalmak logikai viszonyainak vizsgálatáról. A négy kérdéssel a fogalmak közötti valamennyi lehetséges összefüggés feltárható.

„Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni.”

Úgy is mondhatnánk: nincs megvalósítás, és nincs megértés. A megvalósítás a megvilágosodás valósága, elérése, de ahhoz, hogy ebben higgyünk, reményt kellene éreznünk. Ám aki reményt érez, nem halad, és nem érkezik meg, mert a remény névhez és formához, tehát illúzióhoz köti. Ezért aki nem érez reményt, annak nyílik esélye az elérésre. Ám várjunk csak, hiszen most mondtuk, hogy nincs mit elérni! Micsoda csodálatos paradoxon! Emberész fel nem érheti. Marad számunkra a megértés, ami nem más, mint a bölcsesség. A bölcsesség, ami nem a valóságot mutatja meg, ami nem az elérésben segít, hanem megnyugtat, feltárja előttünk remény-nélküli, de mégsem reménytelen helyzetünket, és megbékélést hordoz magában.

A „nincs megvalósítás”, „nincs megértés”, „nincs valóság”, „nincs megvilágosodás”, „nincs elérés” reménytelenségének állapota a bölcs tudatállapota. Ha ezt elértük, a bölcsességet sem kívánjuk. Az élet önmagáért, dukkha nélküli boldogság önmagáért, bölcsesség önmagáért! Csodálatos, boldog, teher-nélküli gyönyörűség!

Az emberek a bölcsességet keresik, birtokolni akarják. Tanulmányozzák a bölcsességet, el akarják sajátítani, mint egy tudományt, egy képességet, varázserőt, amivel a tudás kamráját kinyitják, a jelenségeket átlátják, és a megvilágosodás megtörténik velük. Bölcs lesz, mert érti a világot. A másik nem akar tudni, el akarja felejteni az ismereteit, hogy tiszta és üres legyen. Ki akar söpörni a tudatából mindent, mert úgy gondolja, hogy ha tudatlan, akkor üres, és ha nem tud többé semmihez kötődni, akkor szabad lesz. Bölcs lesz, mert nem érti a világot. De nem működnek a stratégiák, összeomlanak a tervek, elakadnak a szellemi hadjáratok, „mivel nincs, amit el kellene érni”. Aztán van, aki ezt megérti, és onnantól boldog és teher-nélküli akar lenni, üres akar lenni, de akarata, kényszere, vágya csírájában fojtja el próbálkozásait, mert semmit nem kell elérni. Aztán van, aki ezt megértve azt gondolja, hogy azért nem kell elérnie, mert már itt van, és belesüpped a szamszárába nirvánának képzelve azt. Boldogságot, beérkezettséget vizionál maga köré, akár másoktól is elvárja ugyanezt. De ők sem nyerik el a mennyet. Káprázatos, csodás érthetetlenség!

Nincs bölcsesség, mondja a bölcs. Sosem a korlátokat látjuk, mindig csak a saját korlátainkat. Sosem beszélhetünk semmi másról, mindig csak magunkról. Nem beszélhetünk a bölcsességről, csak a saját megértésünkről. Nincs a megvalósításnak edénye, nem tudjuk elhelyezni benne a megvalósítottat. A gyakorlók a Dharma épületét nézik, nem a Dharmát.

Az illúziókhoz, a karma világához, a szamszárához ragaszkodás késztetése marasztal. De a bódhiszattvai léthez, a megmentendő lényekhez, az istenhez, a szentséghez, a megvilágosodáshoz való ragaszkodás késztetése is marasztal. És a paradoxon felnyitása megmutatja, hogy mindegyik késztetés ugyanahhoz marasztal. Lenyűgöző, bámulatos törvény!

Az üresség nem kezdődik és nem ér véget. A gyakorlás Van, és nem akasztják meg olyan állomások, mint a bölcsesség elérése, a halál, a megvilágosodás, vagy bármely hasonló, jelentéktelen esemény.

Gyakorolni a jót, kerülni a rosszat, tisztán tartani a tudatot, ez a buddhák útja. Gyakorolni a hat páramitát:

- Adni, hogy kerüljük az irigységet, ami ragaszkodást szül.
- Fegyelemmel élni, hogy kerüljük a hibákat és a bűnöket, melyek szennye lehúz.
- Megbocsátani, lemondani, elfogadni, hogy kerüljük a haragot, ami rombolja az élet szövetét.
- Nemes erővel tevékenykedni, hogy kerüljük a tunyaságot, mely elpuhítja a jellemet.
- Koncentrálni, okosan figyelni, hogy kerüljük a zaklatottságot és a szétszóródást, ami eltérít.
- Bölcsen működni, hogy kerüljük az ostobaságot, ami minden törekvést lehetetlenné tesz.

Nincs befejezett út, nincs megvalósítás, nincs elért cél, nincs megérkezés, de nincs örökké úton levés sem, mert nincs haladás, és nincs helyben maradás. „Egy hajszál csúcsán megjelenik az ékköves birodalom”! Milyen megdöbbentő, fenséges, ragyogó rend!

„Fent nincsen Buddha út, amely megvalósítható; lent nincsen élőlény, amely átvihető”. Tisztulás ítélkezés nélkül, a világ eszközeivel, a világot tisztelve, elfogadva, az élőket segítve, nem harcolva semmi ellen, nem látni szennyet és kivételest, csak az élőbe merülve eloldódni a Vanságban. Ott lenni az indulásban, az érkezésben, a tévedésben és a megvalósításban, együtt az elhagyottakkal és az elértekkel. Nem ott, és nem itt, de nem is útközben, nem ostobán, és nem bölcsen, de nem is haladva, csak a helyünkön, ámen.

Az első öt fogadalmat gyakorta nevezik erkölcsi útnak is. Bizonyos ünnepeken az első nyolc, alkalmi kolostorba vonulásuk alkalmával a tíz fogadalom betartását kérik a világiaktól is, míg a szerzetesekre mind a tíz vonatkozik. A fogadalmakat a Buddha először Szávatthinál, a Dzséta-ligetben, Anáthapindika parkjában ismertette, amikor az újoncokban felmerült a kérdés, hogy milyen gyakorlási szabályokat kövessenek. Vegyük sorra ezeket:

1. Az élőlények megölésétől való tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy tartózkodni fogok az élet kioltásától.

Több, mint a puszta öléstől való tartózkodás. Hasonlít a jóga „ahimszá” parancsához, vagyis az élet elvételének tiltásán túl elvárja, hogy a gyakorló törekedjen a nem-ártásra. Amennyire csak lehetséges, igyekezzen az élőket nem bántani, akár a környezetében élnek, akár távolabb. Igyekezzen a másokra kifejtett romboló, ártó hatását átalakítani, ha az nem sikerül, akkor megszüntetni. De ez nem elég, mert törekedjen a többi lény segítésére, építő, megújító hatás kifejtésére. A buddhizmust sokan tartják passzív, elmélkedő vallásnak, de ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. A buddhizmus aktív, a világgal szoros kapcsolatban áll, és bár a bölcs látja a dolgok végső valóságát és látszat-jellegét, de a létezőket tiszteli, szenvedésükkel együttérez, és boldogságukra, boldogulásukra törekszik. Sőt, ezen túl a nem-élő környezettel is harmonikus kapcsolatban áll, rombolás helyett alkot, a pusztulásnak ellenáll, a szellemi, lelki, anyagi gyarapodásnak örül. A buddhizmus alapvető tanítása röviden összefoglalható, megtaláljuk a Dhammapada (A Tan versei”) 183. szakaszában:

Elkerülni minden rosszat,
de a jót tenni szüntelen,
S megtisztítani az elmét.
Ez a buddhák örök tana.

Ennyi az egész: kerülni a rosszat, tenni a jót, tisztán tartani a tudatot. Aki erre törekszik, az a buddhák útján jár.

2. A nem adott elvételétől tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy nem veszem el, amit nem nekem szántak.

Több, mint a lopástól való tartózkodás. A gyakorló csak azt használja föl, eszi meg, amit kimondottan neki szántak, és oda is adtak. Egészen más lélekállapotot feltételez, mint az a hozzáállás, amelyik mindössze nem veszi el a másét. Ebben a fogadalomban amellett kötelezzük el magunkat, hogy nem szerzünk saját akaratból semmit, függetlenül attól, hogy az másé, vagy gazdátlan. A szerzetesek nem vették fel az erdőben lehullott gyümölcsöt, csak azt az ételt, amit valaki egy adási, odaszánási aktus során nekik átnyújtott. Az ilyen hozzáállás nem csak az eltulajdonlást kerüli el, hanem a tulajdonlást is, tehát semmit nem tekint magáénak. Aki semmit nem tekint a magáénak, az képtelen kizsigerelni a környezetét, de ennél is többre jut, mert könnyedén leépít magában minden függést anyagi, lelki vagy szellemi létezőktől, javaktól. Mivel még saját magát sem tekinti önmagának, képes lehet elszakítani magát az „éntől”, az egész látszatvilágtól. Aki nem lop, az becsületes; aki viszont csak a neki szántat használja, nem szerez, nem tulajdonol, az buddhává válhat.

3. A tisztátalan életviteltől tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy tanítványhoz méltó életet élek, és kerülöm a szélsőségeket.

Alapvetően a túlzó nemiség, a szexuális szélsőségek elkerülésére szolgáló fogadalom a világiak számára, és a nemiségtől való teljes tartózkodás parancsa a szerzetesek számára. Ebben az értelemben a világi természetesen házasságban él, érintkezik házastársával, de igyekszik kéjvágyát, szexuális energiáit korlátozni, és mivel hatalmas energiák, a gyakorlásba becsatornázni és ott felhasználni. Bár amúgy is a legnagyobb kötő erő, a legerősebb ragaszkodás a tágabb értelemben vett szexualitás, reprodukálás, ez is többet kér, mint a nemiség felelős megélését. Általában a vágy, a szomj korlátozásáról beszél, mely érzéseket a Négy Nemes Igazságban a Buddha a dukkha okaként, a szamszára fenntartójaként és mozgatójaként jelölt meg. Többek, mint érzések. A szomj a szamszára mozgatója, de egyben oka is, sőt: a szamszára maga a szomj. A tiszta életvitel nem valamiféle polgári, neadjisten kispolgári erkölcsi elvárás, hanem a nem-tiszta, tehát karmikus, nem-dharmikus életvitel elvetését jelenti, vagyis minden olyan gondolatot és cselekedetet, ami köt, viszonylatokban és illúzióban marasztal. A tanítványhoz méltó élet a középúton (maddzshimá patipadá) halad, mert ez az az út, amin a Buddha is eljutott a megvilágosodáshoz (27.,172. és egyéb bejegyzések). A középút pedig nem a szélsőségek között, azoktól a legtávolabb lévő kínos egyensúlyozás, hanem az az állapot, ahol megszűnik a szélsőség és a középen tartózkodás fogalma. Addig is, hétköznapi értelemben, a szélsőséges érzelmektől, tettektől, életviteltől való tartózkodás, mert azok elvonják a gyakorlót higgadt, okos döntések és cselekedetek lehetőségétől, figyelmét szétszórják, egyhegyűségét feloldják. Felfokozott állapotban nem lehetséges gyakorolni.

4. A hamis beszédtől tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy csak igazat szólok, és nem rágalmazok.

Természetesen a becsületes ember igazat szól, amikor teheti. Nem rágalmaz, nem hazudik szándékosan azért, hogy azzal előnyt szerezzen magának vagy a neki kedves embereknek, csoportoknak. Nem ferdíti a szavakat aszerint, hogy haszna származzék belőle, vagy azért, hogy nyertesként kerüljön ki egy helyzetből. Mind értjük a tisztességes és tisztességtelen beszéd és viselkedés közötti különbséget. Ám, mivel minden szélsőség kerülendő, aki ezt a fogadalmat szó szerint veszi, és minden helyzetben igazat szól, az két hibát követ el. Egyfelől időnként kegyetlen és embertelen lesz, mert nem gyakorolja a kegyes hazugságot. A kegyes hazugság bizony időnként megkíméli a másikat olyan szembesülésektől, melyekre nem áll készen, melyek összetörnék. Bizonyos helyzetekben többet árt a valóság nyilvánosságra hozása, mint amennyit egy hazugság árt. Csak a bolond vagy egy gonosz ember ragaszkodik minden esetben az igazsághoz. De ennél is nagyobb a másik hiba. Aki csak az igazat szólja, az a saját igazságához, a saját véleményéhez, a szerinte megtörtént tényekhez ragaszkodik, és azokból a becsületre hivatkozva nem enged. De a valóság és az igazság soha nem egyértelmű. Természetesen el szeretnénk kerülni, hogy a tények folyamatos megkérdőjelezésére buzdítsunk, ami ördögi művelet, és melegágya az erkölcsi relativizmusnak és az emberellenes gondolkodásnak, de a saját emlékeinkhez, világlátásunkhoz való megrögzött ragaszkodást, melyet univerzális igazsággá emelünk, legalább ennyire antihumánusnak találjuk.

A hamis beszédtől való tartózkodás egy buddhista számára a nemtudás (avijja) mögötti valóságra, a nem-illúzióra való törekvést jelenti. Aki hamisan szól, az az általa ismert igazságot szándékosan torzítja, és már törekedni is képtelen az igazság, a tudás (vijja), a bölcsesség (panná) megszerzésére, észlelése (sanná) tisztátalan marad, tudata (vinnána) pedig ködös. Az igazsághoz, mint mértékhez való igazodás az igazságkeresés képességének megőrzéséhez nélkülözhetetlen. Egy igaz törekvő a tudatát tisztán tartja, az igazságra figyel, az életben pedig emberséges marad.

5. A bódító italok miatti nemtörődömségtől tartózkodás gyakorlási útja: Fogadom, hogy tartózkodni fogok a részegségtől és a bódulattól.

Egyértelmű, hogy a részeg, bódult ember nem képes a gyakorlásra, a tisztességes viselkedésre, az emberi kapcsolatok javítására, a közösség szellemi gyarapítására. De itt is többről van szó. A buddhizmus legfontosabb célkitűzése a tudat megtisztítása a szenvektől, tévedésektől, hamis látszatoktól. A gyakorlónak alapvető késztetése, hogy tudatát fényessé, szabaddá nemesítse, figyelmét megtisztítsa, összpontosítsa. Figyelmét, legnemesebb, isteni eszközét egyhegyűvé, tudatát pontszerűvé, majd tágassá, végül teressé finomítsa, és tapasztalatain keresztül elméjét kristályszerűvé változtassa. A Buddha szerint tudatunk legnagyobb problémája, hogy bódult, hogy ragaszkodik, üres látszatok után szomjazik, ezért a lét csapdájába esik, és ellepik a tévedések. A buddhai tudat pontosan ezeket a látszatokat ismeri fel és hagyja el. Bár a bódult tudat képes csodálatos képek alkotására, ezért van igazán bajban: ezek a képek, bármilyen gyönyörűek vagy szentek, ugyanúgy hamisak, mint a hétköznapiak, de szépségük miatt még erősebben kötnek az illúziók világához. A bölcs teszi a jót és megtisztítja az elméjét.

Ez az első öt fogadalom. Annyiszor mondjuk el, fogadjuk el, ahányszor akarjuk, és bármikor meg is szeghetjük bármelyiket. A lényeg a törekvés, a fogadalmak szemünk előtt tartása, az elvek megértése. Ezért összefoglalóan az alábbi mondatot is ismételgethetjük, akár a fogadalomtétel végén, akár önmagában: „Törekszem az öt erény betartására: az élet óvására, az elégedettségre, a megismerésre, az igazságra és a tiszta tudat fenntartására.” Az első tag az élet óvása mindentől, a nem-ártás, igyekvés a világ segítésére. A második a nekünk jutott javakkal, helyzetekkel való megelégedés, megbékélés. A harmadik a szélsőségek kerülése, a középút keresése, hogy képesek legyünk a megismerésre. A negyedik az igazság akarása, a hamis elhagyása. Az ötödik a tudat tisztaságának megőrzése és fokozása.

Nézzük a második öt, már a szerzetesekre vonatkozó fogadalmat, melyeket persze egy világi is megfogadhat, ha szeretné.

6. A nem megfelelő időben való étkezéstől tartózkodás gyakorlási útja.

A szomj, amiről a Második Nemes Igazság beszél, alapvetően az életre, mint a vágy fő tárgyára irányul, és az élet elvesztését, mint kellemetlenséget igyekszik elkerülni. Ám álruhában végigkíséri egész életünket, és anyagi, szellemi, lelki tárgyakhoz tapad folyamatosan, leplezve valódi, elemi félelmünket. Ez a fogadalom a mohóságtól való tartózkodásról szól. A megfelelő időben való étkezés a szerzeteseknél az étel dél előtti elfogyasztását jelentette. Ez a szokás rendszert vitt az életükbe, korlátozta a sóvárgást. Ráadásul csak a koldulással szerzett ételt ehették meg, azt viszont válogatás nélkül kötelező volt. A fogadalom azonban nem csak az ételre vonatkozik, hanem a dolgok elfogadásáról, a mohóság, ragaszkodás elkerüléséről, a fegyelem alkalmazásáról szól az élet minden területén.

7. A táncolás, éneklés, zenélés és mutatványok megtekintésétől tartózkodás gyakorlási útja.

A fogadalom általánosságban a világi szórakozás kerülését írja elő. Könnyű belátni, hogy egy szerzetes, de akár egy világi követő nehezen összpontosított figyelmét lerombolja, elvonja egy ilyen esemény megtekintése. A tánc, ének irányulhatna nemes, magasztos témákra akár, mint más vallásokban, de a buddhizmus az elme tisztaságára, a nyugodt, összpontosított figyelemre, a kötődésmentes tudat elérésére törekszik, a tánc és ének ellenben manipulál, érzékeket old fel, hívságokat gerjeszt, élményt szerez, márpedig egy törekvő minden élményre, mint a tudata nemtudásból fakadó tévedésére tekint.

8. A nyaklánc hordásától, illatszerrel ékesítéstől, kenőccsel szépítkezéstől, ékszer viselésétől tartózkodás gyakorlási útja.

A cicoma, a test kényeztetése egyértelműen kerülendő egy szerzetes, és korlátozandó egy világi számára. Magyarázni sem kell, miért romboló hatású az egoját hátra hagyni igyekvő gyakorlónak, ha magát ékesítgeti. De legalább ugyanilyen fontos, hogy énjét, személyiségét sem magasztalhatja, óvhatja, dédelgetheti. A fogadalom kimondatlanul, ám annál erősebben vonatkozik az „én” szeretgetésének kerüléséről, hiszen az megakadályozná az egyik legfontosabb törekvés megvalósítását, az önvaló téves képzetével való leszámolást (anattá), mely a dukkha legfőbb oka.

9. A magas és széles fekvőhelyektől tartózkodás gyakorlási útja.

A magas és széles fekvőhely szintén a test és a lélek kényeztetését vonja maga után. Ugyanígy a magas ülőhely elfoglalása, ami a gyülekezetben a magasabb rangúaknak járt, szintén az egot erősíti. A Bibliában (Mt. 19,30) is szerepel: „Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból az elsők.” A gyakorló mindig igyekezzen magát visszavonni, alárendelni, mert az „én” végtelenül erős, és csak állandó figyelemmel és kontrollal lehetséges elvenni a hatalmát.

10. Az arany és ezüst elfogadásától tartózkodás gyakorlási útja.

Általánosságban a pénz, a vagyon, a befolyás és a világi hatalom visszautasítása. Mindezek a legerősebb világi kötelékek, de nem is önmagukban, hanem hatásukban: végül mind az élők között elismerést, megbecsülést okoznak, azok pedig büszkeséget, önhittséget, tehát az „én” önmagába vetett hitét. Elsőre talán furcsa, de a legtöbb időt és energiát nem a pénzért és világi javakért vagyunk hajlandóak feláldozni, hanem a többiek elismeréséért, a társadalmi megbecsülésért, rangért, pozícióért, dicséretekért. A hatalom, a siker, a hírnév még a jólétnél is édesebb. Egy szerzetesnek a pénz érintése is tilos volt. Ha kolduló körútján pénzt kapott, akkor, mint minden mást, el kellett fogadnia, de a gyülekezetben kijelöltek egy szerzetest, akinek átadta, az pedig megszabadult tőle: a szegényeknek adta vagy eldobta az erdőben.

Röviden áttekintettük a fogadalmakat. Mindenki eldöntheti, hogy melyiket és milyen mértékben tartja követendőnek. Világiként az első öt gyakorlását mindenképpen javaslom, újra és újra elismételve, gondolatainkban forgatva. Ha a megszabadulást még egy ideig nem is érjük el, az sem baj, ha addig is jobb emberek leszünk.

Két részben áttekintjük a buddhista fogadalmakat.

A buddhista gyakorlók alapvetően kétféle fogadalmat tehetnek le. Fontos tudni, hogy nem kötelező. A szerzetesek általában leteszik a komolyabb, tíz fogadalmat (dasa-sikkhápada), de a világi követők ebből csak az első ötöt. A világiak maguk döntik el, hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel. Ha késztetést érzünk rá, mert elmélyültebb, elkötelezett életvitelt szeretnénk folytatni követőként, akkor érdemes ezeket megtanulni, magunkévá tenni és szavunkat adni, ezzel is megerősítve elkötelezettségünket. A buddhizmusban a világi fogadalmak betartását senki nem ellenőrzi, senki nem kéri számon. A gyakorlóra van bízva, hogy lelkiismeretével elszámoljon. Azt tart be vagy szeg meg, amit csak akar, hiszen a buddhizmus a saját magunk felszabadítását hirdeti, és ha a követőre bízza a létkeréken kívül tervezett jövőjét, természetesen nem ellenőrzi, hogy az addig vezető úton hogyan viselkedik.

Az öt fogadalom a világiaknak általában az elkötelezettség maximuma, de a szerzeteseknek is az első ötöt jelenti. Tökéletesen betarthatatlanok. Hasonlítanak a kereszténység szeretet-parancsához; a szeretet, a krisztusi javaslat nem egy érzelem megélésére vonatkozik, hanem egy erkölcsi hozzáállást ír le, egy erkölcsi viszonyulást az élő és élettelen világ felé. A keresztény szeretet ez egoizmusról, az énközpontúságról való lemondás, a másik érdekeinek előtérbe helyezése, a sajátunk elengedése, a másik javának, boldogságának a keresése a magunké helyett. A buddhista fogadalmak, már az első öt is, olyan viselkedési formák, normák, melyek végül a saját lemondásunkon keresztül a világot teszik jobbá, a többiek életét boldogabbá. A kereszténység és a buddhizmus is időnként egyenesen, máskor tanításának szellemén keresztül azt magyarázza, hogy az „én”, az ego halálba és pusztulásba visz. Az énközpontú gondolkodás szükségszerűen pusztít, felzabálja anyagi és lelki környezetét, majd a gazdatest megölése után elpusztítja önmagát is. A szeretet nem szentimentalizmus, hanem megoldás a lelki, szellemi, és bizony az anyagi problémáinkra. A Biblia szerint „senki se keresse a maga hasznát”, „senki ne a magáét keresse, hanem ami a másiknak jó”, „mindenki felebarátjának épülését, javát akarja”. Korunk ennek szöges ellentétére buzdít. A reklámok, a politika, a gazdaság, még a közösségek is mind ennek ellentétében érdekeltek, ám csak rövidtávon, mert már látszik, hogy hosszú távon felélik a világot és az embereket, a gazdatestüket. A buddhista fogadalmak ugyanígy az egyén erkölcsi állapotát változtatják meg, hogy a közösség, a világ jobb hely legyen.

A fogadalmak betartása látszólag lemondást követel. Ám lemondani csak arról kell, amihez ragaszkodunk, amihez kötjük magunkat, amitől függővé tettük boldogságunkat. Ha a fogyasztástól, az énközpontúsághoz fűződő tárgyaktól és életviteltől vártuk a boldogságot, akkor lemondásként éljük meg, de ha már megízleltük a valódi boldogságot, akkor a fogadalmak betartása természetessé válik, hiszen semmi mást nem várnak el tőlünk, csak hogy azt tegyük, ami szerintünk is helyes, és amit szeretnénk, ha mások is megtennének velünk.

A fogadalmak nem fegyelmezésre szolgáló szabályok, azokat a Tipitakában találjuk. A Tipitaka, a Buddha szavaiként számon tartott kánoni gyűjtemény három „kosárból”, részből áll, melynek egyik kosara a Vinayapitaka, a Fegyelmi szabályok kosara. Ez a Tipitaka első része, és a szerzetesek, vagyis a gyülekezet (Sangha) életét rendező viselkedési előírásokat ad. Felsorol kizárással járó, súlyos, valamint megvallandó, enyhébb vétségeket. Célja a fegyelem biztosítása, de nem csak a rendi vétségek elkerülése érdekében, hanem a fegyelem (samvara) általánosabb jelentésének megfelelően a kialvás elérésének szándékával. Sőt, magasabb értelemben ez az egyetlen célja, hiszen az élet során betartott, az értelmet és érzelmeket kordában tartó határok felállításának végső eredménye a megvilágosodáson keresztül elért ellobbanás. A szabályok megszegői maguknak ártanak, és viselik tetteik következményeit. A Vinayapitakában megtaláljuk a szabályok kialakulásának magyarázatát, így a történeteken keresztül bepillantást nyerünk a Buddha életében kialakuló szerzetesi közösség napi életébe, továbbá itt mesélik el legrészletesebben a Buddha megvilágosodásának történetét, és a tanhirdetés kezdeti lépéseit, ezáltal ez a gyűjtemény lett a Buddha-életrajzok egyik alapja.

A fegyelem (samvara) voltaképpen önfegyelem, az erkölcs (síla) kereteinek át nem átlépése (vitikkama: átlépés, kicsapongás, megszegés, így az át nem lépés: a-vitikkama). A fegyelem az ötféle erkölcs egyike, maga is ötféle:

- a szerzetesi szabályzatok előírásainak fegyelme
- az éber figyelem, másképpen az érzékelő képességek fegyelme
- a tudás fegyelme
- a türelem fegyelme
- a tetterő fegyelme

A Vinayapitaka első részében találhatóak az „Előírások” (Pátimokkha).  Ez a gyűjtemény a kezdeti idők listáinak egyike. A Sangha számára készült a rendi vétségek elkerülésére, illetve büntetésére. Megszegésüknek nem lehetett annyira súlyos következménye, mert a szerzetesek egy-egy csoportja szándékosan és rendszeresen megszegte, hogy általános értelemben kinyilvánítsa a kötöttségekről szóló véleményét. A Pátimokkhát emlékeztetőül, kéthetente, a minden teliholdkor és újholdkor megtartott ünnepnapokon (uposatha) recitálták a gyülekezetben, mely ilyenkor teljes számban összegyűlt. A vétségek nyolc csoportját tartalmazza:

- kizárással járók
- Gyűlésen megvitatandók
- kétes ügyek
- elkobzással járó megvallandók
- megvallandók
- meggyónandók
- életmóddal kapcsolatosak
- ügyek elrendezése

Tehát a fogadalmak nem az előző csoportokba tartoznak, főleg napjainkban már nem fegyelmi kérdések, hanem a gyakorló elköteleződése a saját és tágabb értelemben az érző lények érdekében. Az erkölcs (síla) gyakorlásának egyik formája a dasa-sikkhápada, a tíz gyakorlási út, melyből a világiak az első ötöt, a panca-sikkhápadát, az öt gyakorlási utat követik (az erkölcsről szóló korábbi bejegyzések, a Nemes Nyolcrétű Ösvény tárgyalása kapcsán: 182-185.). Bárki bármikor, egyedül vagy közösségben, gyorsan eldarálva vagy egy kis házi szertartás keretében leteheti az öt fogadalmat, akár majd a következő, részletező bejegyzés elolvasása után. Ugyanígy bármikor, akár naponta, meditáció előtt vagy után, esténként, vagy évente kétszer, vagy amikor eszébe jut, meg is ismételheti őket, sőt, az elkötelezett követők gyakorta felelevenítik fogadalmaikat, hogy emlékezetükben tartsák.

A következő bejegyzésben részletesen áttekintjük a fogadalmakat.

189. A dharmák szétválnak, összeállnak unos-untalan, kavarognak, egymásba fonódnak, majd mindig más csoportosulásban új neveket és formákat alkotnak. Azt hihetnénk, hogy ez a folyton örvénylő, véget nem érő tánc, ami az életet, a megjelenést, a szamszárát fenntartja és mozgatja, ez homogén, és a dharmák egyformák. De ha egyformák lennének, megállna a mozgás. Ezért nem egyformák, de nem is állandók, hanem hol az egyik, hol a másik növekszik, erősödik, terebélyesedik a többi kárára, a többi területén, testében, lelkében, és vonzásával magot, majd testet növeszt. Aztán csökken, gyengül, elhull, és másik csoport veszi át a helyét, így tovább a végtelenségig. Az átmenetileg megnagyobbodó dharma mag lesz, vezető, gócpont, ami gravitációjával maga köré gyűjti a többit. Melyik kisebb, melyik nagyobb, melyik fényesebben tündököl, melyik csak halványan pislákol. Egy része harcol, magába olvasztja a környezetét, másik csak zsákmány lesz, de felvillanásuk mindenképpen időleges. A rajtuk keresztül képviselt név és forma már megjelenésekor is illúzió.

190. Az átmenetileg megerősödő dharma-együttállások harcolnak és szövetségeket kötnek életük során. Lehet ez apró anyag, nép, szervezet, lélek-törmelék, állat vagy élettelen megjelenés, mind rögtön elhelyezi magát, erejétől függően, a környezete többi csoportjához mérten, és idomul, viszonyul, üt vagy simul. Mivel csak magát ismeri, ezért csak magát képviseli mind, még akkor is, ha látszólag szeret vagy pártol, szövetséges és barát. Egyetlen időszakosan megjelent név és forma, legyen élő vagy élettelen, létező vagy nem-létező, sem képvisel mást önmagán kívül. Minden kapcsolódás látszólagos és hamis, mint maga a megjelent.

191. Ezek a formák illúziók, tünemények. Látszólagosságuk nem üresség: az ürességben minden Vanság benne foglaltatik, a látszólagos viszont éppen, hogy mértéktelenül leszűkült és szélsőségesen egyedivé korlátozódott.

192. Az illuzórikus dharma-együttállások hamisak, de nem szándékuk, hanem természetük szerint. Nem várható el, hogy nyílt sisakkal harcoljanak, vagy őszinte szívvel szeressenek, hiszen nem ismerik magukat. Nem ismerik, mert nem is ismerhetik magukat, hiszen valójában nincsenek tulajdonságaik, nincs valóságuk, tünemények. Bármi mondható rájuk, és annak az ellenkezője is igaz lesz más környezetben. Mikor működnek, nem létük, csak látszatuk fenntartásáért tevékenykednek, de tragédiájuk, hogy ezt nem tudják.

193. A hívők hiszik, hogy a világban látszatok uralkodnak, melyek eltüntetése után a mélyben a valóság felragyog. Nem értik, hogy a látszat eltüntetése után helyén, mélyén, maradékán is csak a látszatot találnának, mert a karmikus létezők felszíne, mélye, lényege kizárólag illúzió. A mélyben nincs sem sár, sem gyémánt, csak széthulló, összekapaszkodó, örvénylő dharmák. Mája fátyla alatt újabb fátylak találhatóak.

194. A dharma-csoportosulások érdekeik és életük védelmében látszatokat építenek maguk köré, hogy kedvezőbb képet mutassanak. Erősebbnek, okosabbnak, kedvesebbnek, együttműködőbbnek akarnak tűnni aktuális érdekeik alapján. Mimikára és megtévesztésre épül a világ, de az illúziók csak illúziókat takarnak. A létezés végül annyira bonyolult, hogy a hagyományos módszerekkel kutatók, az igazság legbölcsebb keresői is elvesznek a lobogó fátylak tengerében.

195. Mondják, hogy sosem az igaz, a szép, a nemes, az érdemteli diadalmaskodik, hanem a hatalom. De hát az igaz, a szép, a nemes, az érdemteli, mint tulajdonságok, mind a befolyás, a mások fölé növekedés, a hatalom lehetőségei, melyet a létre lépők rendre használnak is. Mikor e tulajdonságokat egy-egy dharma-csoport átmenetileg birtokolja, akkor uralomra tesz szert. A vágy és szeretet is uralom, az undor és gyűlölet is uralom. Minden a másik viszonylatában létezik, és a viszonylatok hatalom-alapúak.

196. Az illúzió és annak önmagáról alkotott képe oda-vissza hat egymásra. Az illúzió meghatározza a létrejött dharma-csoport kereteit, formáját, tulajdonságait. A keretek, formák, tulajdonságok aztán visszahatva létrehozzák az illúziót. Így tovább, örökké. Nemcsak a dharma-csoportok bomlanak, egyesülnek és áramlanak egymásba minduntalan, és alkotnak illuzórikus megjelenéseket, hanem az illuzórikus megjelenések, mint keretek, formák és tulajdonságok is bomlanak, egyesülnek és áramlanak vég nélkül. Ész és lélek mindezt nem követheti, le nem írhatja, nincs rá hatása.

197. Az illúzió nem szüntethető meg. Nem is kell megszüntetni, nem árt és nem használ. A részvételről szóló döntés pedig annak a kezében van, aki rátalált dharma-természetére, a lélekre, a valóságra, hívja bárhogyan.

198. Az illúziótól nem várható el, hogy felszámolja saját látszat-mivoltát, megváltsa magát, buddhává váljon. Egyrészt nem érdeke, mert mindez a dharma-csoport széthullását, megszűnését, pusztulását idézi elő, amit a megjelent a halállal azonosít. Másrészt képtelen rá, hiszen csak látszat; nem várható el, hogy kirángassa magát hajánál fogva a mocsárból. Szükségszerűen buddha-természetéhez, tehát valami már eleve meglévő, valódi és benne-rejlő valósághoz kell segítségül folyamodnia. Bár úgy tűnik, mintha magát emelné fel, de az illúzió nem válhat nem-illúzióvá önmagától, csak egy immanensen rendelkezésére álló erő közreműködésével.

A buddhista tanítások tudományával már sokat foglalkoztunk, ezért is csodálatos, amikor egy keresztény szent szavaiban azok közül többet is viszontlátunk. Nézzük meg Keresztes Szent Jánostól vett idézeteken keresztül, mennyi hasonlóság lehet az égiek által beavatott misztikusok tanításai között, legyenek bármely világnézet képviselői.

A „bátor sötétbe ugrás” és a „lélek sötét éjszakája” ugyanaz a lelket és tudatot gyökerestül megújító tevékenység. Tevékenység, cselekedet, aktivitás, nem csak megélés és tapasztalás. Adjunk neki még egy definíciót, tudva azt, hogy csak körülírni lehetséges, megnevezni nem: a „lélek sötét éjszakája” vagy „bátor sötétbe ugrás” a megvilágosodás cselekedetté formálása.

Már korábban is többször jeleztük, hogy a legfontosabb buddhista igazságokat pozitív meghatározásokkal, tehát állításokkal nem lehetséges megfogalmazni. Egyetlen módszer marad: negatív meghatározásokkal, tehát tagadásokkal egyre jobban és jobban körülírni, mindig lecsippenteni a valóságból egy kis darabot, ami nem tartozik az adott igazsághoz, vállalva, hogy a definíció sosem lesz tökéletes. Most is ezt tesszük a sötét éjszakával, a nagy ugrással, és 14 darab Keresztes Szent Jánostól vett idézet mellett, azokkal nem szoros összefüggésben, 14 tagadást fogalmazunk meg. A 14 tagadás és a 14 idézet magukban is megállnak. Aztán a végén, tizenötödiknek, szembe menve a buddhista módszerrel, mégis csak teszünk egy állító kijelentést arról, hogy mi is ez a nagy művelet, milyen tett az, ami a megvilágosodás szentségét cselekedetté alakítja át. Álljon hát itt a 14+1 kijelentés, mely mind így kezdődik: „a lélek sötét éjszakája, vagy másképpen, a bátor sötétbe ugrás”…

1. …nem adaptáció, tehát nem alkalmazkodás:

„Hányan vannak, akik elindultak az úton, s miután az Úr megszerette őket, és bele akarja helyezni őket ebbe a sötét éjszakába, hogy elvezesse őket az egyesüléshez, megakadnak, és nem tudnak előre haladni. Fennakadásuknak oka, hogy semmi kedvük kilépni az éj sötétjébe, és ellenállnak; olykor pedig az, hogy nem értik a dolgot, és nincs megfelelő vezetőjük. Így aztán nemegyszer tárul elénk az a szomorú látvány, hogy képességben és kegyelemben is a tökéletességre alkalmas lelkek, az Istennel való érintkezésük tekintetében egészen alacsony szinten maradnak, mert félnek vagy mert hiányos a tudásuk. Mindez azért történik, mert nem engedték át magukat önként, őszintén és teljesen Istennek, vagy éppen önfejű viselkedésükkel, önös erőlködésükkel magukat akadályozzák.”

2. …nem evolúció, tehát nem mennyiségi vagy minőségi gyarapodás:

„Értjük azt az egyesülést és a léleknek azt az áthasonulását, amely a szeretet révén történik. Ez akkor jön létre, amikor a két akarat, a léleké és Istené, egyazon dologra irányul, megegyeznek, és egyikben sincs semmi, ami ellenére volna a másiknak. Ha tehát a lélek tökéletesen kiveti önmagából mindazt, ami kellemetlen Isten akaratának s nem egyezik meg azzal, akkor Istenhez hasonul a szeretet révén. Megtisztul énje tökéletlenségeitől, mind a cselekedetektől, mind ezek forrását képező hajlamoktól, indulatoktól és vágyaktól.”

3. …nem konverzió, tehát nem megcserélés, átalakítás:

„Nagy különbség van aközött, vajon valaki Istent pusztán a kegyelmi állapot révén bírja-e, vagy pedig az egyesülésben is. Az első ugyanis csupán kölcsönös szeretetet tételez fel, a másik ellenben teljes odaadást.”

4. …nem kommutáció, tehát nem helyettesítés, változtatás:

„Minél több van valamely lélekben a teremtményből és annak tehetségeiből, minél több érvényesül ezekből vágyaiban és szokásaiban, annál kevésbé alkalmas az egyesülésre… A léleknek tehát semmi másra nincs szüksége, mint arra, hogy megszabaduljon ezektől az ellentmondásoktól és különbözőségektől.”

5. …nem innováció, tehát nem újítás, megújulás:

„Nálamnál tapasztaltabb és tudományosabb ember volna csak képes megmagyarázni, hogy mi is tulajdonképpen az a sötét éjjel, amelyen a léleknek át kell mennie, ha el akar jutni azon isteni világossághoz, amelyet az Istennel való szerető egyesülés áraszt az emberre. Mert annyi és akkora sötétség van ezen az úton, s annyi szellemi és anyagi küszködésen kell a léleknek átesnie, mielőtt a tökéletességnek ezen boldog állapotába juthatna, hogy azt emberi ész nem képes felfogni, és emberi tapasztalat nem tudja szóba foglalni. Át tudja érezni, mi az, de nem tudja elmondani.”

6. …nem alteráció, tehát nem módosulás:

„Hogy ezt a tisztulást Isten bevégezze a lélekben, arra nézve a legfontosabb, hogy a lélek legyen tiszta, vagyis ne maradjon benne semmi teremtményhez vagy ideiglenes dolgokhoz való ragaszkodás, sem pedig azzal való törődés.”

7. …nem auctus, tehát nem fokozódás:

„A lélek csak úgy egyesülhet szeretetben és akaratban Istennel, ha nincs benne a legcsekélyebb rendetlen vágy sem… ne egyezzék bele semmi, még oly csekély tökéletlenségbe sem, sőt annyira jusson, hogy hiányozzék belőle az erő és szabadság annak tudatos elkövetésére. Mert amíg valamihez ragaszkodik, legyenek bár egyébként mégakkora erényei is, nem fogja elérni az isteni egyesülés szabadságát.”

8. …nem proliferáció, tehát nem sokszorozódás:

„ Az isteni egyesüléshez ugyanis csak úgy juthatunk el, ha előbb kihal a lelkünkből mindaz, ami benne él, legyen az sok vagy kevés, legyen nagy vagy kicsiny; s a lélekben még csak vágynak sem szabad maradnia, hanem olyanná kell lennie, mintha semmi sem léteznék az ő számára, ő maga pedig semmi más számára.”

9. …nem progrediens, tehát nem előrehaladás, előremenetel:

„A teremtményekhez való vonzódás akadályozza és lehetetlenné teszi az Istenhez való hasonulást. A lélek akkor lép a helyes útra, mikor letér a saját útjáról. Ha megvan benne a bátorság, hogy átlépje természetének szűk korlátait, akkor belép a korlátlanba.”

10. …nem progresszió, tehát nem fejlődés:

„El kell vetni az érzéki és ideiglenes dolgokra vonatkozó vágyak terhét,, aztán a szellemieket is. Tehát nem elegendő bizonyos fokú magába-vonulás, megjavulás, erénygyakorlás, önmegtagadás… Ez az önmegtagadás legyen olyan, mint a halál: szóval legyen természetünknek teljes megsemmisülése. Ez az Istenhez vezető út nem a sok elmélkedésben, ájtatossági gyakorlatokban és lelki gyönyörűségekben merül ki. Hogy miért kell a léleknek, mielőtt eljutna az Istennel való egyesüléshez, átmennie az érzéki vágyak elnyomásán és tartózkodnia az összes dolgokban található élvezetektől, annak oka az, hogy minden vonzalom a teremtett dolgok irányában Isten előtt puszta sötétség… Az a ragaszkodás és szeretet, amellyel a lélek valamely teremtmény irányában viseltetik, hasonlóvá teszi őt érzelmei tárgyához. S minél nagyobb a ragaszkodása, annál jobban süllyed a lélek ama teremtmény szintjére… Amint az, aki mindig sötétben van, nem értheti meg, hogy mi a fény; éppúgy nem értheti meg Istent az a lélek, amely ragaszkodik a teremtményekhez.”

11. …nem individuáció, tehát nem személyiségfejlődés:

„Az embernek olykor sírni volna kedve egyesek oktalanságán, akik mindenféle rendszertelen önkéntes vezeklést és áhítat-gyakorlatot vállalnak, s ezekbe helyezik minden bizalmukat, abban a hiszemben, hogy így eljuthatnak az isteni bölcsességgel való egyesüléshez. Arra azonban nem gondolnak, hogy a teremtményekre irányuló érzéki vágyaikat megfékezzék. Pedig hát mindez hiábavaló, amíg csak teljes erővel nem fognak hozzá vágyaik elfojtásához.”

12. …nem mutáció, tehát nem változás:

„A hit csak úgy fogja a lelket jól vezetni az egyesülés felé, ha nem csak a teremtményeket és ideiglenes dolgokat illetőleg lesz vak, hanem éppen úgy vakká kell lennie felsőbb, szellemi részében is, amely Istenre és a lelkiekre irányul.”

13. …nem permutáció, tehát nem átrendezés:

„Aki el akar jutni az egyesülésre, ne támaszkodjék tudására, érzelmeire, érzéseire vagy képzeletére… Akkor lép a helyes útra, ha letér a saját útjáról. Ha megvan benne a bátorság, hogy mind belsőleg, mind külsőleg átlépje természetének szűk korlátait, akkor belép a korlátlanba., amelyben nincs egy bizonyos mód, hanem megvan benne lényegileg minden mód.”

14. …nem variáció, tehát nem egy másik, jobb lehetőség:

„Az igazi titka a krisztusi útnak az egyesülés felé, hogy minél jobban megsemmisüljünk Isten kedvéért mind érzéki, mind szellemi téren. Ha pedig sikerült az embernek teljesen a semmiségben feloszlania, vagyis elérnie az alázatosság tetőfokát, akkor meglesz az egyesülés. de az az állapot nem lelki gyönyörűségekben, nem nagy érzelmekben nyilvánul meg, hanem abban, hogy kereszthalált halunk mind érzéki, mind szellemi tekintetben, mind külsőleg, mind belsőleg.”

15. …nem más, mint metamorfózis, transzfiguráció, átlényegülés, transzformáció, tudatszerkezet-változás, alak- és formaváltozás, sőt, jelen esetben az alak és a forma elhagyása, a tudat kiürítése, tehát nem újrateremtése, hanem magára hagyása, és bizalommal, de remény nélkül történő felajánlása egy magasabb hatalomnak.

Keresztes Szent János írásait felhasználva egy rövid, gondolatébresztő összehasonlítást végzünk két részben a szent és a bódhiszattva hasonlatosságáról. Ebben az első részben általánosan, a másodikban Szent János szövegein keresztül.

Bódhiszattva nem csak a buddhista tanítások követője, a buddhista igazságok megvalósítója lehet. Bódhiszattvának lenni állapot. Így nevezhetünk minden lényt, aki az emberhez fűződő kötelékeit felszámolta, vágyainak tüzét kioltotta, megfeledkezett belső és külső világáról egyaránt. Segítséget nyújt minden érző lénynek pusztán azzal, hogy létezik. Felmutatta a beérkezés lehetőségét, ezért hívhatjuk krisztusnak és buddhának is, mert e két szentség egyformán az elkészültség állapotát mutatja fel. Mindkettő elérhető bárki számára. De az állapotban való betöltekezéshez előbb át kell élni a „lélek sötét éjszakáját”, ahogyan Keresztes Szent János mondja, vagy meg kell valósítani a „bátor sötétbe ugrást”, ahogyan a Buddha tanította.

Nemrég fedeztem fel Keresztes Szent Jánost. Azon kívül, hogy szavai mintha a szívemből szóltak volna, meglepődtem, mert egy érett, megvalósított buddhista mester gondolatait olvastam egy keresztény egyháztanító tollából. A vallásokra szokás mondani, hogy egyformák, ugyanaz a céljuk, csak a megfogalmazásban térnek el. Ez részben igaz. Csak részben, mert a megfogalmazások különbözősége más értelmezéseket és célokat takar. Egy keresztény hisz az örök és halhatatlan lelkében, amit aztán rendre összekever a személyiségével és az énjével. Vágyik a szintén örök, minőségében és természetében is magasabbrendű teremtőjével való egyesülésre, de az egyesülés fogalmával általában nincs tisztában, és szinte soha nem akarja vagy tudja meghozni érte a végső áldozatokat. Hisz továbbá a teremtésben, az idő kezdetében és végében, és abban, hogy a két pont közötti, kimért létezésben kitüntetett szerepet szánt neki istene. Egy buddhista nem fogadja el az „örök és halhatatlan” fogalmát, nem hisz a tovább öröklődő lélekben, de közben mégis reménykedik a reinkarnációban és személye fennmaradásában. Elvileg szabadságra és kötődései teljes felszámolására törekszik, de végső vágya a nirvánához és a buddhák közösségéhez tartozni, tehát a vágyai ellen harcolva egy hatalmas vágyat táplál magában. Nem hisz a teremtésben, az időt örök körforgásnak, szamszárának látja, de a nirvána elérése után mégis valamilyen örök békében tartózkodva képzeli el magát, tehát személyére és a halhatatlan örökkévalóságra is valóságként tekint. Mint minden létezőre, magára is kitüntetett szereplőként gondol. Az előzőek példák a vallások határozottan meglévő különbözőségeire. Ez a vallások dogmatikus szintje. Nézetek, vélemények, hitek és elképzelések, semmi más. Szavak és fogalmak, melyekben a vallások eltérnek, akár gyökeresen is. Ám van a vallásoknak egy másik szintje is, a misztikus réteg. A misztikusok lelke, kövessenek bármely vallást, szülessenek bármely helyen és korban, már valóban ugyanazokra a tevékenységekre inspirálja őket: az „én” levetkőzésére, a vágyak tüzének eloltására, a függések tökéletes feloldására, a teljes önátadásra, nevezzék a bizalom tárgyát istennek vagy ürességnek.

A „bátor sötétbe ugrás”, ha a buddhizmus mondja, vagy a „lélek sötét éjszakája”, ha a kereszténység mondja a legrövidebben így fordítható le: az önátadás tökéletes megvalósítása. A keresztény hitet mond, a buddhista bölcsességet, de ha misztikus, akkor mindkettő ugyanazt teszi: minden személyes ráhatásáról lemond, és maradéktalanul, reményt, befolyást, elvárást teljesen feladva átnyújtja önmagát.

A bódhiszattvák és a szentek legfontosabb jellemzőjeként a mások megváltására irányuló lehetőséget, képességet szokás kiemelni, ám általában elfeledkeznek a műveletről, amivel ezt az állapotot elérték, pedig az állapotból következik a képesség. A buddhista műveletről, a munkáról, az előzményekről már sokat beszéltünk. Ilyen előzmények a dhjánák, amikről alaposan és részletesen írtunk az alábbi bejegyzésekben:

Az elmélyedés szintjei: 221., 222., 224.
A bölcsesség kifejlesztése: 226., 230.
A hét megvilágosodási tényező: 359-361.
A buddhista „bátor sötétbe ugrásról” is már sokat beszéltünk, érdemes felidézni: 3., 32., 49., 304., 329., 338., 396. bejegyzések.

A „bátor sötétbe ugrás” és a „lélek sötét éjszakája” ugyanazt követeli meg, ugyanaz a célja és ugyanazok a képességek szükségesek hozzá. Megköveteli a teljes vágytalanságot, a teremtett, vagy buddhista terminológiával élve az illuzórikus világtól való elfordulást, a valódi értékek vagy a tökéletes létezés felé való odafordulást.

A nirvána a buddhistának sem cél, hanem alapfeltétel. A célt mindkettő a szabadság elérésében látja, de az odavezető utat máshogyan képzeli el: a buddhista a teljes tudati szabadságot a körforgásból való végleges kívül-kerülésben, a krisztus-követő az istennel való tökéletes egyesülés révén szeretné megvalósítani. Látszólag a buddhista szeretne csak szabadságot, míg a keresztény kötöttségét, a földi rabságát az istennek való alávetettségre cserélné, de a keresztény is felszabadulást, a látszatból való kiszabadulást, a valóság istenben való szemlélését óhajtja.

A képességek közül leginkább a bátorságot, a bölcsességet, a hitet és a felkészülésre szánt elegendő időt követeli meg a léleknek az a bizonyos sötét éjszakája. A bátorság gigászi, sőt emberfeletti. Szó szerint emberfeletti, mert az emberit kell megtagadni és elengedni annak minden formájában, tehát az érzékelést, a szemléletet, a nézeteket, a tapasztalatokat, beleértve az életről és a halálról alkotott fogalmainkat is. Végül a lelkünket kell elveszíteni; a „sötét” mindkét esetben a halál átélését jelenti, hogy az új megszülethessen. Mindezt a remény teljes elvesztésével, mert nem látja meg az új fényt az, aki abban reménykedve hal meg a sötétben. Bölcsesség nélkül nem születhet meg a belátása annak, hogy a tapasztalt világ nemcsak szenvedést okoz, nem csak siralomvölgy, nem azért kell elfordulni tőle, mert fájdalmat okoz és gonddal teli, hanem azért, mert nem valós, illuzórikus, látszat. A hit a keresztények esetében alapfeltétel, de a buddhista számára is elengedhetetlen; a buddhista hite a belátás, a meditációs tapasztalat, végülis a megvilágosodás. A fény befogadása, a világosodás a keresztény hit szinonimája is lehetne.  Végül pedig idő szükségeltetik, hogy a cselekedet végrehajtására alkalmas legyen a gyakorló vagy hívő, imával vagy meditációval töltött évek, mert még a hirtelen megvilágosodásnak is alapos előzménye van.

A cél csak látszólag az egyesülés vagy a megvalósítás. A valódi cél a már felépített folyamat véghezvitele, a beteljesítés. A buddhista életút záróakkordja, a folyamatok lezárása, az utolsó cselekedet. Az ugró bátran és remény nélkül átadja magát valaminek, ami felett nincs befolyása. A szabadságot sokan félreértik, és maximális uralomnak, hatalomnak gondolják, ami a buddhista gyümölcs, eredmény teljes félreértése. Az ilyen szabadság az uralom, a nézetek, a kapaszkodás, az alakítás illúziója csupán, míg a valódi szabadság minden függés, így az előbbiektől való függések totális elengedése. Az ugró minden reményt eldob, ami az ismerthez vagy az ismeretlenhez köti, elengedi a tudatát, az élet és halál illúzióját, de még a létezés és a kapaszkodás látszatát is. Megszüntet magában mindent, ami felismerhetné akár a saját tudatát, és üressé válik. Aki a legkisebb reményt, a legkisebb felismerést át szeretné csempészni odaátra, az itt ragad, és azzá válik, az húzza le, azzal pusztul el, amibe kapaszkodott. Mivel mindent a nézetei alakítanak, ezért maga is a nézeteivé válik, és a sorsukban osztozik. A külső szemlélő számára ez őrült bölcsesség. A szabadság másik félreértése szerint az ugró, illetve a sötét éjszakát átélő ember az élvezetek és vágyak terheinek letétele után csodálatos könnyedséget él át, és mintegy gyönyörben szabadul. A valóságban az éjszaka nem véletlenül sötét; a vágyak, érzetek és tapasztalatok nem a függelékeink, melyek teherként lógnak eredendően szabad lelkünkön, nehézségek, melyek szenvedést okoznak, hanem mindezek mi magunk vagyunk. Ez az ember: a vágyai, érzetei és tapasztalatai. Önmagunkat kell letenni.

A függőség körének tanításában (395. bejegyzés) nem a szabad ember beszennyeződését tárta fel a Buddha, hanem az ember keletkezését, a függőség következményeként való kialakulását. A vágyak, érzetek, nézetek és tapasztalatok elhagyásával, a függőségek feloldásával nem ezektől, hanem önmagunktól válunk el. A bátor sötétbe ugrás, a sötét éjszaka azért ennyire sötét, mert nem a lélek, a tudat sarát hagyjuk el, hanem magát a lelket, önmagunkat; a függőség nem a terhünk: mi magunk vagyunk a függőség.  A sötétségbe lépéskor, e felfoghatatlan bátor tett végrehajtásakor óhatatlanul az ismeretlenbe ugrunk, hiszen az emberen túliról ember nem rendelkezhet ismerettel. A sötét, a végtelenség azért annyira magányos, mert még az isten sem tartózkodik benne. A remény tökéletes hiányakor annyira egyedül maradunk, amiről most fogalmunk sem lehet. Majd a magány a végtelenbe fokozódik, mikor még önmagunkat is elengedjük, elveszítjük még a lelkünket is. Ettől csak a legbátrabbak nem riadnak vissza.

Krisztusnak is át kellett élnie mindezt a kereszten, mikor megkérdezte: Uram, miért hagytál el engem? Ha nem éli át a sötét, istentelen, üres, tudat-nélküli állapotot, ha nem éli át, ami az ember sorsa, nem történik meg a megváltás.

Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni?
(Shakespeare: Hamlet)

„Nincs szenvedés, nincs annak oka, nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek.”

Ez a megállapítás megvilágítja a legnagyobb buddhista tanítás, a Négy Nemes Igazság ürességét. Kiüríti a szenvedést, a felhalmozást, a megszüntetést és az utat. Megérthetik azok is, akik a kis járművön (hinajána) utaznak, és az oksági kapcsolatok felszámolásán keresztül akarják elérni a szabadulást, és azok is, akik a nagy jármű (mahájána) utasaiként az ürességet közvetlenül megértve számolják fel kötődéseiket. Ez a Dharma hatalmas, csodálatos, felmérhetetlen áldást sugároz. Minél jobban nézzük, annál homályosabb, minél közelebb lépünk, annál messzebbre távolodik. Ez a tanítás nem tanulható, csak tökéletes és azonnali megértéssel válik láthatóvá; aki keresi, elveszíti. Annyira mély, hogy a tanítványok eldobták volna értetlenségükben, ezért a Négy Nemes Igazság érthető tanítása mögé kellett rejteni, hogy feltárulva el ne vesszen.

A Buddha háromszor forgatta meg a Dharma kerekét, mikor a négy igazságot kihirdette. Először a megjelenéssel való megforgatás során azt mondta: Ez a szenvedés, ez az elnyomás. Ez a felhalmozás, ez hívogat és szomjat okoz. Ez a megszüntetés, ez járható út. Ez az Út, ami követhető. Aztán a jóra serkentéssel forgatta meg, és ezt mondta: A szenvedésről tudnod kell. A felhalmozást abba kell hagynod. A megszüntetésbe bele kell vágnod. Az Utat kell gyakorolnod. A beigazolással való megforgatás során ugyanezt mondta, de minden igazsághoz hozzátette, hogy ő már igazolta és bizonyította saját példáján keresztül, hogy mindez lehetséges. A megvalósítottnak nem kell érvelnie.

A szenvedésről (dukkha) már olyan sokat írtunk a blogon, hogy most nem térek ki újra a fajtáira és a természetére. A felhalmozás a szenvedés halmozódása is, mert mind újabbat szül, egymást szaporítják, de a szenvedés okának, a vágynak, szomjnak a halmozódását is jelenti. A megszüntetésen a szenvedés megszüntetését is értjük, de az ok felszámolását is. Az Út a Nemes Nyolcrétű Ösvény, ha az okság (karma) természetének belátásán keresztül igyekszünk szabadulni, vagy az üresség belátása, ha a hirtelen megértés ösvényét választjuk.

Az okság útján, a kis szekéren haladva így látjuk az igazságokat: a szenvedés nyomást gyakorol, befolyásol és rabbá tesz. A Második Nemes Igazság a felhalmozás, érzéseket, én-élményt, ragaszkodást teremt és megkötöz. Végtelen számú felhalmozás van, és mind nyomorúság. A felhalmozás természete a hívogatás, csalogatás. Nyomorúságokat hív oda, de boldogságokat is, örömöt és elégedettséget is, ám ha jó, ha rossz, mind szomjat okoz és a szamszárához láncol. A szamszára pedig, bár időtlen, és a benne forgók számára öröknek tűnik, valójában múlttalan, jövőtlen, és a jelene megfoghatatlan. A felhalmozás során elvész a jelen, és gyötrelmes minden igyekezet. Nem elég az első igazságot, a dukkhát megérteni, látni kell a dukkha megjelenésének okát is, különben nem tudunk győzelmet aratni. A harmadik igazság a megszüntetés, a kioltás. Fontos, hogy nem a szenvedést oltjuk ki, nem akarunk megsemmisíteni semmit sem odakint, sem önmagunkban. A harc értelmetlen. A bennünk tomboló szomjat, a vágyat szüntetjük meg, a vágy lángját oltjuk el, ezáltal semmi nem sérül, csak a kapcsolódás oldódik fel. A kioltás egyben mozdulatlanság. A teljes és maximális entrópia, melyet buddhává válva már nem megsemmisülésnek tapasztalunk, ezért nem félünk tőle. Bátran a sötétbe ugrunk a legkisebb remény nélkül. Elérjük a kioltás igazságát, ezáltal elérjük a boldogságot, majd a szenvedélytelenséget, majd az ilyen-olyan, sem ilyen-sem olyan állapotát, végül a felülemelkedett egykedvűséget. Beérik a gyümölcs. Az útra lépünk, a negyedik igazságban megjelölt ösvényre, és arhatként élvezzük a kis szekér igazságának gyümölcsét. A Nemes Nyolcrétű Ösvényről korábban egy hosszú sorozatban beszéltünk.

A kis kocsi igazsága még nem a teljes tudás. Elég a test és a lélek megszabadítására, de az összes folyamatot még nem vágjuk el így. Minden ok meghal, és okozat születik; minden okozat meghal, és ok születik. A karma születés és halál örök körforgása. A szent ebből kilépett, a szamszára nirvánává változott, a szabadság teljes, de nem üres. Az arhatoknak még buddhává kell válniuk, hogy a kialvás megvalósítása után a kialvás és a megvalósítás fogalmait is hátrahagyhassák. Mert az Ösvényen haladó szent még úgy látja, hogy az Ösvényen halad, és azt mondja: van az Ösvény, és van, ami nem Ösvény. A megvalósított szent még úgy látja, hogy rabságát hátrahagyva szabad lett, és azt mondja: van a megvalósítás, és van, ami nem megvalósítás. A szenvedélyeiben kialudt szent még úgy látja, hogy vágyainak és szomjának tüzét eloltotta, és azt mondja: van a szenvedélyek és a szenvedés kialvása, és van, ami nem kialvás. Látja az Utat, és gyakorolja, mert az Út mire való, ha nem gyakorolják? Ám aki az Utat látja, az a Nem-Utat is látja. Az Ösvényen végighaladt, de az ürességet még nem érti, ezért vannak eszméi; és akinek eszméi vannak, annak kizárólag téveszméi vannak. Aki az úton halad, az biztosan tévúton halad. A nézetek és gondolatok téveszméit az szüntette meg, aki nem szüntette meg azokat. Még a szentben és a bódhiszattvában is van tudatlanság, mert tudás van bennük.

Akiben még van kicsi, abban a határtalanul nagy is megtalálható teljesen, hatalmasan. Akiben kicsi szenvedés van, abban még a szenvedés végtelen óceánja hömpölyög. Akiben kicsi vágy van, az még mindent szorítani akar erős öleléssel. Akiben kicsi harag van, az még mindent el akar pusztítani. A kis mélység a végtelen pokol, a kis magasság a tető nélküli menny. A kis káprázat még az illúzió teljes világa. A legkisebb remény sem enged szabadulni.

A szent teste és lelke megszabadult, de még úgy látja, hogy a világ rabságban van, ő pedig tudása és megvalósítottsága révén végre szabad. Egy buddha viszont látja, hogy sosem volt rab, és most sem szabad; a világ sem rab, sem szabad; ő és a világ létezik is, meg nem is, egy-ugyanaz és nem is. Az Út sosem volt kívül, mert nincs kívül és belül. A buddhákban megállnak a folyamatok, megáll a karma, mert soha nem is volt ok és okozat, illúzió és valóság. Ábránd volt, álom, pattanó buborék.

A jó gyakorlással a szent ráébred a dharmák ürességére: „Nincs szenvedés, nincs annak oka, nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek.”

A Gyémánt-szútra így mondja:

„Mert a múló világban minden lételem olyan:
akár egy csillag a derengő hajnalban, vagy
egy buborék a folyó felszínén, olyan:
mint a villámfény a nyári felhők között, olyan:
mint az ellobbanó lámpafény,
a futó jelenés, vagy a röpke álom.”

vagy máshogyan:

„Csillag, káprázat és mécsláng
Délibáb, harmatcsepp és buborék
Álomkép, villámlás és felhő;
Ilyennek láss mindent, ami összetett!”