A szentiratok másik nagy csoportját alkotják az upanisadok, melyeket Védántának, azaz a Véda végének is neveznek. Évszázadokon keresztül a hindu vallásfilozófia legfőbb forrását jelentették, és kiindulópontjául szolgáltak a hinduizmus minden filozófiai irányzatának. Puránák, tantrák, imák és himnuszok sarjadtak belőlük, és bölcsességük a hétköznapi életbe is átszivárgott. Tanításaikat, szövegüket a mester a tanítvány fülébe súgta, amit tilos volt illetékteleneknek továbbadni, csak beavatottaknak. Srutinak, tehát kinyilatkoztatásnak tartják az upanisadokat is, melyek nem csak emberi bölcsességeket tartalmaznak, hanem megszabadító igazságokat is.
Nem modern értelemben vett filozófiák, mert rendszertelenek, példákkal, metaforákkal élnek, nem egységesek, eredetük szempontjából is heterogének. Ugyanígy vegyesek tanításaik is, pl. a végső megszabadulás elérésére harminckét vidját (tudás ösvénye) kínálnak fel, és a valóságot is sokféleképp ábrázolják. Négy közös réteg azonban megfigyelhető bennük:
- A tudás négy szintje
Az upanisadok nem titkolják, hogy a bennük foglalt tudás megszerzése, elsajátítása embert próbáló és hosszadalmas folyamat, és egy élet nem is elég hozzá, hanem számtalan újjászületés során kell a bölcsességben tartózkodni, míg eredmény érhető el. Az egyik történetben Pradzsápati, a Teremtés ura elé járul Indra, az istenek ura, és Virócsana, a démonkirály, hogy megismerjék a valódi lelket, így minden vágyuk beteljesedjék, és megszabaduljanak a haláltól és a szenvedéstől. Felajánlják, hogy tanítványokká szegődnek. Pradzsápati felfogadja, és harminckét évig dolgoztatja őket anélkül, hogy tanítást adna, vagy akár csak egy szót szólna hozzájuk, majd az évek leteltével megkérdezte őket, akarják-e még a tudást. Ők megerősítik elhatározásukat, mire a Teremtés ura kéri, hogy öltsék fel legszebb ruhájukat, nézzenek a tükörbe, és amit látnak, az a lélek. Virócsana megelégszik ezzel a válasszal, hazatér, és elújságolja, hogy a lélek a testi örömökben és a szépségben keresendő. De Indra kételkedni kezd, mert a tükörben látott test megbetegedhet, szenvedhet és végül elpusztul. Ezért visszamegy, hogy tovább tanuljon.
Pradzsápati további harminckét évig dolgoztatja, majd újra tanítja: azt mondja, hogy a valódi, halhatatlan lélek nem más, mint ami álmainkban vándorol, korlátoktól mentesen. Indra először örül, de aztán újra gyanakszik, hiszen az álmok sem mindig kellemesek, ott is van szenvedés, nem korlátlan a boldogság. Ezért visszatér, Pradzsápati megdicséri, és újabb harminckét évig dolgoztatja. A következő tanításban azt mondja, hogy a lélek az, ami az álomtalan mély alvásban lakozik, de Indra újra gyanakszik, mert ekkor lehetünk boldogok, de nem tudunk róla, és nem emlékszünk rá. Pradzsápati ekkor még öt évet kér, majd átadja a legvégső titkot: minden, ami a testhez kötődik múlékony, elégtelen és szenvedésteli. Csak a testtől való függetlenedés adja meg a boldogságot, győzi le a szenvedést, a halált, csak így érhető el a halhatatlanság és a boldogság.
Még az istenek urának is egy évszázadra, teljes lemondásra és megalázkodásra volt szüksége, hogy megértse a titkot, mi pedig csak emberek vagyunk, üzeni a szöveg. A másik üzenet az upanisadok alapvető tanítási módszere, ami négy egymásra épülő szintet különböztet meg, melyek az önérzékelés formáiban térnek el (éberség, álom, álomtalan mély alvás, testetlenség):
- Az éber állapot a legalacsonyabb szintű, ekkor az érzékek működnek és érzékelnek, a valóság pedig racionálisnak tűnik. A lélek milliárd darabra szakad, és ezekkel a darabokkal azonosítja magát, melyeknek mind alávetettje lesz.
- Az álom magasabb szintű érzékelés, mert már feloldódnak a logika, a tér és az idő szabályai.
- Az álomtalan mély alvás állapotában a lélek és a szellem elválik a valóságtól és annak érzékelésétől, ezért az eredeti célnak leginkább megfelel, csak nem tudatos.
- A legmagasabb szint azonban az utolsó, mely már nem írható le a tapasztalati valóság fogalmaival. Ez a tiszta éberség, a teljes tudatosság és kötetlenség, a lélek valós természete.
Látjuk, és ez nem kritika az upanisadok bölcsességével szemben, hogy a testi kötöttség feloldódásával egybekötötték a teljes szabadságot, és nem számoltak a lelki és szellemi kötöttségekkel. Innen ered a hindu társadalom hite az aszkézis, a végső lemondás erejében. Ezt az egyensúlyt, a középutat majd a Buddha hivatott megteremteni.
- Az önvaló és az abszolút: átman és brahman
Az upanisadok fő célja önmagunk megismerése, mert csak így válhatunk azonossá magunkkal és az igazsággal. Szerintük, aki megismerte öntermészetét, az önvalóját, az mindent megismert, hiszen a „lélek” azonos az Abszolúttal. Az átman, az egyéni lélek, az „én” azonos a brahmannal, a mindenséggel, a világszellemmel. Ez az upanisadok végső üzenete. A megismerés természetesen érzékeken túli módszereket igényel, és olyan hitet, ami egy idő után nem kutat tovább. Egy upanisad-részletben Jádnyavalkját, a híres bölcset felesége kérdezi a teremtett világ felépítéséről, ő pedig végigvezeti a kérdezőt az akkor ismert világ minden részletén, és elmagyarázza, hogy mind hogyan következik egy másikból, mígnem el nem érnek a brahmanig. Itt megállítja és megfeddi a feleségét, hogy ne kérdezzen tovább, mert egy olyan határhoz értek, amin túl nincs további út és okozatiság. Nincs semmi a brahmanon túl, ez minden kutatás végeredménye.
Ezt persze csak a legmagasabb szintre elért tanítványok érthetik meg, és nem az eszükkel, hanem a tapasztaláson túli értelmükkel, az önvalójukkal. Nem az ismeretek és a tudás, hanem éppen azok meghaladása szükséges a szabaduláshoz. A kapcsolat az átman és a brahman között örök és nyilvánvaló, de csak kevesek élhetik meg ezt teljes lényükkel: ők a boldogok és a bölcsek.
Egy másik szövegben egy fiú tizenkét év tanulás után hazatér apjához, Uddálakához, mert már a hagyományos védikus tudások mindegyikét elsajátította. Apja megkérdezi: „Vajon megtanultad-e azt a tanítást is, mely által a nem hallott hallhatóvá, a nem gondolt gondolhatóvá, a nem megismert pedig megismerhetővé lesz?” A fiú bevallja, hogy erről nem is hallott. Apja példákon keresztül magyarázza el neki az ismeretlen tudást. Egy fügét nyittat fel vele, melyben magokat lát, majd egy apró magot is ketté vágat vele, amiben a fia már nem lát semmit. Ezt mondja erre Uddálaka: „Abból az apró dologból lett ez a nagy fa, az apró, semmi és üres dolog a magban a mindenség lelke, az átman. Az a valódi lélek, az vagy te, fiam!” Aztán vizet hozat vele, amiben sót oldat fel. A só feloldódott, elválaszthatatlan lett a víztől, és közben megváltoztatta annak ízét, bár láthatatlan: „Az az apró, láthatatlan dolog a mindenség, az átman, az vagy te!”
Az upanisadok végső és legmélyebb tanítása szerint a létezésnek van egy láthatatlan alapja, mely mindent áthat és formál, és míg a jelenségvilág átmeneti, az közben örök. Ez az egység a negyedik szinten tapasztalható, és csak az ember számára, ha elérte a bölcsességet. Ha valaki az első szinten, az ébrenlétben brahmannal azonosítja magát, az egyszerűen csak őrült; a negyedik szinten ugyanez az élmény a legvégső bölcsesség. Addig azonban gyötrelmes fizikai és szellemi gyakorlatokra van szükség.
A Buddha majd megkérdőjelezi ezt a végső, énteli és bonthatatlan létezőt, és azt tanítja, hogy az ezzel való azonosulás ugyanúgy nem engedi el a lényt a szamszára kötöttségeiből.
- Megszabadulás az újjászületések forgatagából: móksa
Az újjászületés kikerülhetetlensége egy hindu számára nem volt kérdés. Míg egy európai a halál örök sötétségétől rettegett, addig egy hindu az újra és újra átélt szenvedéstől és meghalástól, valamint a rossz inkarnációktól, melyekben alantas kasztba, vagy akár állatként, növényként születik újjá. Alapvetően a kedvező újjászületésekért végezte egy átlagember a vallási gyakorlatait, de a spirituálisabb emberek a körforgás rabságából való kikerülést tűzték ki céljukká. Az upanisadok hirdették, hogy csak az ő módszerükkel lehetséges megtörni a láncolatot.
A másik alapvető tanítás a karma tana, melyet már a puszta testi létezés, az élőlények testi, szellemi, tudati minőségbeli változatossága is bizonyított számukra. A sok formát és tudati minőséget a lények magukkal cipelt karmái alakítják ki, melyet aztán módosítanak az adott élet kapcsán szerzettek és a meghaladottak. Ez a hit nem bonyolult: a jó cselekedetek jó, a rosszak rossz karmát okoznak, előző szerencsét, utóbbi gondot és szenvedést eredményez, és a meg nem oldottak a maga minőségükben meghatározzák a következő életet. Egy hétköznapi hindu a rossz karmáit akarta levezekelni, hogy a következő inkarnációja kedvező legyen, a Védák követői ellenben a jó és a rossz karma szamszárához láncoló hatásától is meg akartak szabadulni.
A Bhagavad-gíta az Istenre irányuló, hozzá láncolt életet, a vágy nélküli, Isten által irányított cselekvést ajánlotta, az upanisadok azonban a dnyánát, a bölcsességet, a felismerést. Az előbb tárgyalt negyedik szinten a megvalósítás már testen kívüli, fokozhatatlan, így az ott történő cselekvés már nem hoz létre karmát, hiszen az a testhez kötött. Ezzel feloldották azt a kérdésként fellépő ellentmondást is, hogy a bölcsességet elért, és így az újjászületések láncolatából kilépett személy további cselekvései befolyásolják-e megvalósítását, hiszen egy ilyen bölcs még évtizedekig, a fizikai haláláig élte tovább életét: beszélt, evett, érzett és kapcsolatban maradt a világgal. Az upanisadok szerint, amikor minden tudatosságot visszavonunk az érzékeinkből, a testből, akkor azok működése már következmény-nélküli, tehát nem karmikus. Megszűnik számára az „én” és az „enyém”, ezért tudata kivonódott a létből, cselekedetei az okok és a következmények láncolatán kívül találhatóak. A test karmikus marad, a test átmeneti lakója már nem. Az élet szenvedéseitől és a haláltól nem a test szabadul meg, mert az lehetetlen, hanem a testben időleges lakó átman, mivel már nem kötődik a karmikus léthez, és annak megnyilvánulásához, a testhez. A szamszárából szabadult átmannak pedig így tisztán és tökéletes tudatosságban lehetősége van felismerni, hogy ő mindig is a brahman volt, sosem volt külön.
A bölcsesség, tudás megszerzése (vidjá, melynek ellentéte a nemtudás, az avidjá) azért fontos, hogy a lélek képes legyen megkülönböztetni az átmant mindattól, ami nem átman. Bármi, ami keletkezett, ami elpusztul, ami az ellentétpárok világának része, az nem-átman. Az átman kezdet és vég nélküli, eredendően tiszta és bűntelen. A megszabadulás tehát nem a világ elhagyása, hanem pontosan az eddig fel nem ismert valóságnak, a világnak a felfedezése, a valóságba való belehelyezkedés. A vidjá tehát nem tudás, hanem a valódi én, az átman, és így a brahman ismerete. A karma nem szűnik meg a felismeréssel, csak lepereg a brahman ismerőjéről, mint a vízcsepp a levélről.
Ez a megkülönböztetés persze szétválasztást jelent, ami némiképp ellentmond az egység felismerésének, a kettősségek meghaladásának. Az upanisadok szerint a testet három rész alkotja, a durva anyagi test, a finom vagy karmikus test és az átman. Az upanisadok az olyan, nálunk a lélekhez sorolt tulajdonságokat, mint az emlékezés, érzések, nem az átmanhoz sorolja, hanem a finomtesthez, ami ugyanúgy mulandó, mint az anyagi test. Ezért az átman nem egyezik a keresztény lélek fogalmával, így sem üdvözülni, sem elkárhozni nem tud, hiszen bűntelen, ezért a karma végül is nem érinti. Szavak nincsenek rá, lényege a tiszta tudatosság. A megszabadulással (móksa) a durva és a finomtest is leválik az átmanról, ami végig és már eleve független volt a karmától.
A különböző iskolákban volt eltérés a tekintetben, hogy van-e lehetőség még az életben megszabadulni, és a karmától elválni. Egy részük azt vallotta, hogy ez csak halál után lehetséges, de a többség a fentiek értelmében már az életben elérhetőnek tartotta.
- A nagy mondások
Az upanisadok szövegeiből négy kivételesen fontos mondatot (mahávákja) emeltek ki. Ezeket esszenciális bölcsességnek és varázserejű mantrának tartották:
- „tat vam aszi”, azaz „az vagy te”: Ez a már említett Uddálaka és a fia történetéből a fő tanulság, mikor a fiúnak a füge magján és a feloldott só történetén keresztül szemlélteti, hogy mi az átman, és rámutat, hogy mindezek ő maga, az átman, az igaz önvalója.
- „aham brahmászmi” azaz „én vagyok a brahman”: Arra utal, amikor a negyedik szinten az ember belátja az átman és a brahman azonosságát, mely kijelentés az alantasabb szinteken a tévedés jele lenne.
- „ajam átma brahma” azaz „ez az önvaló a brahman”: Újra csak az azonosság felfedezése. Nem azt mondja, hogy „az önvalóm”, hanem azt, hogy „ez az önvaló”. Elkerüli az azonosítást bármivel, ami a karmikus énhez kötné, és így eltávolítaná a felismeréstől.
- „pradnyánam brahma” azaz „a brahman a bölcsesség”: A végső bölcsesség csak egy igazság lehet, miszerint minden a brahman, és ez sosem volt, és sosem lesz másképpen.
Gyakran előforduló mondás még a „néti, néti”, azaz „nem ilyen és nem olyan”: arra utal, hogy a brahman és a valódi igazság nem nevezhető meg, nem elgondolható, nem azonosítható semmivel, és a legtöbb, amit állítani lehet róla, hogy sem az egyik, sem a másik kijelentés nem igaz rá.
Ezeken a nagy mondásokon kellett a tanítványnak meditálnia, forgatnia őket az elméjében mindaddig, amíg a kívülről kapott bölcsességekből belső, megértett igazságokká nem váltak számára.
Az upanisadoknak számtalan olvasata született. Egyesek azt tartották, hogy csak egy létező van, az a brahman, a többi létező csak látszat. Mások azt, a brahman/átman azonos a legbelső tudattal. Megint mások szerint a brahman és az egyes emberek átmanja nem azonos, és a megszabadulás után is megőrzik különállásukat. De végül az upanisadok igazságait valamilyen formában minden hindu iskola elfogadta és beépítette a tanításaiba.