Mi nem lázadni jöttünk. Mi látni jöttünk. Elfoglalni a helyünket, felállni a magaslatokra, elmerülni a völgyekben. Mi tapasztalni jöttünk, és szeretem bennetek, hogy tudtok viselkedni. Szeretem, hogy a helyeteken álltok, nem akartok többet, nem szereztek többet, nem szerettek többet, mint ami a tiétek, mint ami jár nektek. Mi nem felforgatni jöttünk, hanem rendet hozunk, nem eltörölni és megváltoztatni jöttünk, hanem jelen lenni.

Mi a bőr alá kúszunk, a véráramban sodródunk, mi az élőket megnevezzük, a halottakat siratjuk, a városokban építünk, a falvakban műveljük a földet. Mi eszmét hoztunk, erőt és együttérzést, magunkat adjuk, és nem kérünk semmit. Mint a szentek, csak megmentenénk az építettet és a teremtettet. A seregem mögöttem nem hadsereg, hanem dolgos, felszabadító angyalok sora, alázatos szolgái a tervnek. Katonák, de nem harcolni jöttek, hanem dolgozni.

A felszabadítókat nem üdvözli senki, de számítottunk erre, mert nem vezérel minket önös érdek. Csak a célt követjük, az ősi, mindent átszövő, fel nem ismert tervet, a múltba vesző, káoszból kitüremkedő szent akaratot, mely ide küldött. Bár jöttünk mi magunktól, hisszük és reméljük, hogy nem a terv részei, hanem önként csatlakozott katonái vagyunk, a szabadító hírhozók.

Mi nem lázadni jöttünk, mert nincs mi ellen megfeszülni, nem létezik, ami ellen fordulhatna a lélek, mert nincs semmi konkrét, semmi körvonalazódott, semmi elhatárolt és megjelent.  Csak mi és az akarat, az eleve elrendelt, a határok között megjelent vagyunk, mely ellen lázadni olyan, mint önmagunk ellen csatába vonulni. A dolgok kétarcúak, önmaguk színe és fonákja, ezért ha az egyik túlnő, a másik visszavonul, és a két oldal önmagát kergeti, önmaga ellenében terebélyesedik, maga elöl vonul háttérbe. Mivel a létező nem ismerte fel magát, a seregem eljött, hogy elmondja, megtanítsa a nagy igazságot, miszerint magunk vagyunk, magunk félünk és magunk szeretünk, önmagunkba záródva, magunkban elveszve és magunkból kibontakozva, mert az örökké forgó lét egyik oldala csak olyan, mint a másik.

Mi nem lázadni jöttünk, hanem megváltódni, megvilágosodni, a rendbe simulni, elfogadni a fennálló örök teremtést. De hát, néha, tényleg csak ritkán, előfordul, hogy valaki megkérdőjelezi, csak jelzi, hogy a rend talán esetleges, talán csak az anyag törvényei szabták útját és irányát, talán csak a véletlen és a mindent megengedő üresség alakították, és ilyenkor zajongás támad a seregemben. De mi nem lázadni jöttünk. Hanem segíteni. Akarni. Itt lenni. Mert ez a törvény. Akkor is, ha az atomok, a gluonok, a leptonok, a kvarkok és a szent Lélek csak a semmiből, az esetlegesből származik, ha a tudás mind ezek következménye, és a bizonyosság a káosz következménye, ha az isten maga sem tudja, honnan való, ha a pokol csak azért történik meg velünk, mert éppen úgy alakult, és ha az egész világ még csak nem is teremtetett, hanem csak úgy lett, és azért nincs szabadulás, mert nincs kihez imádkozni.

Mi nem lázadni jöttünk. Üzenetet hoztunk, egy hírhozó szavait, akit még sosem láttunk, akivel sosem találkoztunk, akire haragudni sem lehet, akit szeretni sem lehet, mert létezése túl van a bizonytalanon, és megváltását észre sem vennénk. Mi látni jöttünk. Elfoglalni a helyünket, betölteni a szerepünket, melyet a rendező elv sem ismer, és nézzük az élet táncát, míg el nem fáradunk belé. Hozzád igyekeztünk, drága egyetlenem, mi nem lázadni jöttünk. Csak nyújtsd a kezed, és mondd, hogy nem volt hiábavaló, vagy ha igen, hát altass el karjaidban, és hazudd, hogy hazaértünk.

Cseppről cseppre, átfolyva, átbillenve. Egy nagy fa magasában, egy zöld levelének fő erén végigcsúszva, a levél szélei által képzett vályúban, ki a levél hegyére, ott a széllel mozgatott levéllel együtt himbálózva, míg le nem zuhan a csepp, bele a feláztatott talajba. Belefolyok a föld réseibe, apró férgek bőrén tapadok meg pillanatokra, kicsiny lényeket nedvesítek, bogarak lárváinak adok inni. Kiszakadok a cseppből, és a rögök között török át a falakon, és a réseken át egy pillanatra látom a megállított időt. Semmi nem változik, a repedéseken át feltáruló élők mind lüktetnek. A felszínre érek, ez még nem a menny és nem a pokol, itt, a kettő között, félúton, az élet szent törvényei és kötöttségei között még van lehetőség a szabadulásra.

Felszív a fény, felszárít a meleg, és meglátom alattam a darabokra tört világot. Rög hever rögön, élők tépik a valaha élt és az élettelenek maradékát, nyüzsög az egész csodálatos létezés. Mindent határok választanak el a többiektől, ezért mindent határok választanak el önmaguktól. A létezés mégsem a pokol, mert a határ elválaszt, de lehetőség is az egyesülésre. Emelkedem, és magasból a határok összefolynak, a folytonos mozgás elcsendesül. Aztán majd befejezem. Halál lesz, persze, ez a rendje, ez a megjelenése, ennek tűnik idelentről, mert a körforgás az új erejét a régi feloldódásából szerzi, mert a kalpák végén még az isten is átoszlik a semmibe, hogy aztán az üresség újjászülje. Ez a rendje, ez a módja, mert a megnyilatkozott így teszi a dolgát, így működik, és ebben nincs sem jóindulat, sem rosszindulat, csak folyamat, mert ez a természete. Nem lehet másképp. A víz a talajba mos, a szél elpárologtat, a felhő visszaejt, a Holdban pihenek, a Napban nyugalmat találok, de létezni csak itt tudok, középen. Mikor majd eszmélek, akkor nem a világot tagadom meg, nem az igazságot látom, hanem ugyanezt, az örök törvényt, a létezés mindennapiságát, úgy, ahogyan van, csak elfogadom végre, nem küzdök, nem kapaszkodok, és érzést, eszmét, magamat hátrahagyva az leszek, ami mindig is voltam. A dolgok rendje, önmagam eredete és oka, lényege és következménye, és helyére kerül minden a tudatban és az istenekben. A rög, a víz, a szél, a világ az lesz, ami, az öröm csak öröm, a fájdalom csak fájdalom, én pedig lényege és része mindezeknek. Ott találkozunk.

Barátaim, jó hírt, evangéliumot hirdetek nektek. Örömhírt hoztam, az öröm híre vesz körül bennünket, mert a jelek, melyek a világ felől vagy önmagunk mélységeiből hozzánk beszélnek, melyeket megértünk, és azok is, melyek elkerülik értelmünket, mind hírhozók. A hírhozók pedig minőség-nélküliek, éntelenek, szenvedés-mentesek, nem kíséri őket sem ígéret, sem fenyegetés, ezért nem érinti őket a dukkha, a kizökkentség. A hír csak hír, barátaim, az üzenet csak megnyilvánulása a létezőknek és a nem-létezőknek, és mivel nem hordoznak magukban tulajdonságot, ezért sem nem rosszak, sem nem jók. Ezért jó hír bizony mind, testvéreim, mert forrásukban hibátlanok, üzenetükben makulátlanok, szavaikban teljesek, csak sajnos nem látjuk, halljuk és értjük a legtöbbet, mert szemünket por fedi, fülünkben viasz van, értelmünkön pedig köd ül, a nemtudás köde. A hírben, amit hoztam, semmi új nincs, még csak nem is különleges, de mégis alig tudja valaki. Halljátok hát!

Ez a szavak evangéliuma, melyek csak jelek, fonémák láncából épülnek fel, kreáltak, esetlegesek. Alig alkalmasak kifejezni a szent gondolatot, még a hétköznapit is csak úgy-ahogy, botladoznak az igazságok és eszmék között, és torzítva, szűrve közlik csak lényegüket, de mégis, a teremtés világosságot adott nekik, hogy hidat képezzenek az emberek között, továbbá az emberek és emberen kívüli között. A szavak utat találnak a tudat tartományaiba, felfedezik területeit a szellem fényével, és megnevezik részeit. Bár a világot darabokra törik, ezért velük nem érhető el a teljes tudás, de az anyagot, az értelmet, a megfoghatót és a megfoghatatlant is elénk helyezik, és felmutatják nekünk. A szó nélkül csak bambán támolygó bábok lennénk, és a törött ismerete nélkül alkalmatlanok a törhetetlen felismerésére. Jó hír ez bizony, mert a szó egyben ige, ami nem csak megnevez, hanem a formának nevet adva teremt is.

Ez a tettek evangéliuma, mert a létezést nem gyenge kísértetként, üres levegőként éljük, hanem testben. A testben csontok, zsigerek, izmok nőttek, a test erős, szívós, önzetlen és önfeláldozó, mozogni, tenni és alkotni tud. A szó által megnevezett és megértett dolgok képmását a test az anyagból felépíti, rombolja, javítja és rontja folytonosan. E tevékenység haszna és értelme mindegy is, mert a lényege a működése. A test működik, és a szellemben felébredt akarat nem sorvad el meddő erőfeszítésben, mert ereje a tettben megnyilvánulhat. Az anyag pedig az akaratnak alárendeli magát, és békésen tűri a szellem munkálkodását. Milliárd sejt áldozza magát a testben, a víz, a föld, az érc, a levegő mind felkínálja magát, hogy a tett végrehajtsa rajta szándékát. Testvéreim, mindegy, mi a következmény, mert a tett mindig szülni és ölni fog, a lényege, hogy működik, hogy működhet. Jó hír ez bizony, mert a tett egyben szentség, a cselekedet az élet jele, a szellem lehetősége a megismerésre, a nemtudás legyőzésére.

Ez az érzések evangéliuma, a lélek megismerhetőségének örömhíre. A nem-én minden lény lényege, de ezt az énmentességet az én, a lélek éli meg, mely magja és alapja a sorsunk folyása közben ránk égő személyiségnek. Az érzés, az élmény, a szenvedély, és ezek mozgatói, a vágy és a harag táplálják bennünk az élet tüzét. Az érzések mind léteznek nélkülünk, a dolgok egymáshoz szomjjal közelednek, vagy egymástól taszítva menekülnek szüntelen, és mi csak edényei vagyunk a világot körbefonó, átitató érzéseknek, de ismerjük őket a lélek által, ezért elmerülhetünk a tudásban. Mert a tudás érzés, nem értelem, viszonyítás, vonzás vagy ellenszenv, és amíg nem értjük meg az igazságot, addig szükségünk van megélni a tapasztalhatót. Jó hír ez bizony, mert az érzések sebeznek, a mennyekbe emelnek vagy a poklokba löknek, így megismerhetjük a világot fent, és a világot alant.

Ez a gondolatok evangéliuma, az értelemé, a fény birodalma. Az egész mindenség sötét, alig pislákol benne fényesség, ugyanígy a tudat is sötét és mély, alig találni benne megvilágított területet, de a gondolat, az érzések bálványozott kistestvére a szó segítségével rendszerezi, amire ráakad. A gondolat nem vált meg, nem teremt, nem magyaráz meg semmit, de segít meghaladni önmagát, mikor miatta végképp eltévedünk. A gondolat a nézetek sűrű erdejébe vezet, ott elveszejt, de nélküle sosem látnánk az erdőt, és nem találhatnánk kiutat. Jó hír ez bizony, mert a gondolat megokosít, ostobává tesz, megerősíti az én látszatát, háborúba taszít és elkülönít, ezért végre elegünk lehet saját illúzióinkból, az én káprázatából.

Ez a szamszára evangéliuma, melyet meghaladni akarunk, de közben nem gondolunk elég hálával arra, hogy anyánk ő, aki végig táplált és gondozott. Nem lehetne meghaladni, ha nem ezt akarta volna mindvégig, nem lehetne elhagyni, hogyha nem ő kívánná ezt számunkra gyengéd szeretettel. Nem lehetne küzdeni, tiltakozni ellene, ha végtelen türelme nem minket szolgálna, nem lehetne túlnőni rajta, ha nem ez lett volna mindvégig értelme és szerepe. Befogadott, a világába helyezett, megszült és nevelt minket, hontalan kallódókat. Elénk terítette, alánk simította, felénk borította az anyagot és a lelket, a mindenséget, hogy otthonunk legyen, és nem zavarja, ha ételt nyújtó kezébe harapunk. Formált szavakkal, testet adott, értelmet és öntudatot, hogy legyen erőnk majd túlnőni rajta. Jó hír ez bizony, mert megadatott nekünk a menedék benne, és rajta keresztül önmagunkban.

Ez a nirvána evangéliuma, a másik anyánké, aki befogad, ha a szamszárát kinőttük, vár minket, és nem engedi, hogy onnan kihullva az üres űrbe zuhanjunk. A zaj után a csend, a kizökkentség után a nyugalom, a görcsös kapaszkodás után az ellazult elengedés. Válasz a kérdésekre, biztonság és tökéletes béke azoknak, akik keresték és megtalálták őt. A menedékek elhagyása utáni menedék, az örökkévaló képtelenségének belátása utáni örök, a végtelen mulandóság megértése utáni múlhatatlan, a hazátlan otthon. Nem kérdez, nem válogat, nem utasít el; ha őt akarjuk, az otthonunk lesz, ha a teljesre vágyunk, azzá válik számunkra, ha az ürességre vágyunk, hát azzá lesz. Megérthetjük őt, mert ő végig értett minket. Jó hír ez bizony, mert nélküle szamszára anyánknak nem lenne hová elengednie minket.

Ez a létezés, a minden, a semmi és a tudat evangéliuma, melyek megint csak a szavak, a késztetések, az akarat, az érzések és a gondolatok örömhírei, mert a legnagyobb eszméket is csak saját eszközeinkkel tudjuk látni és megérteni. Senki nem akart létezni, és ha most nem-létező lenne, úgy az is csak megtörténne vele, mint ahogyan az élete is. Az életet kaptuk, az otthont és a menedéket ajándékba adták, az isteni tudatot is úgy nyertük el, mintha járna nekünk. De mindez nem következik valamiből, hanem mindez csoda és örömhír, evangélium. Az ént a nem-éntől, a mennyet a pokoltól az a képesség választja el, ami látni engedi őket. Jó hír ez bizony, mert a létezést a nemlétezéstől ez különbözteti meg, a semmitől a mindent ez különíti el: az ige, az érzés, a gondolat, tehát az élet, amivel rendelkezünk, és csak a miénk, elidegeníthetetlenül.

Ez a Van evangéliuma, mert nem magától értetődő, nem egyértelmű, hogy bármi vagy mindezek létezzenek, és bennük mi magunk megjelenjünk a saját életünkbe helyezve. A Vannál nem létezhet nagyobb örömhír.

A Buddha mondta, hogy ez így jó, és ez így szép, a Krisztus mondta, hogy elvégeztetett, és ez jó hír nekünk, és jó hír a mindeneknek. Ennél nincs sem több, sem kevesebb, ez a legtöbb, amit itt és most találhatunk, több mindegyikőnknél. Ez az Evangélium, ami testet öltött, ami a szellemben magára ismert, ami a végesben határok nélkül felviláglott, ami a végtelenben határolt teret és helyet talált. Ez az itt és a most evangéliuma.

Ezzel a bejegyzéssel befejezzük a Nemes Nyolcrétű Ösvény tárgyalását.

A meditáció tárgyai a feltételektől függő képződmények, az úgynevezett szankhárák, az öt halmaz elemei, melyeken keresztül feltárható a létezés három összetevője, és mivel ez még a feltételektől függő események világával foglalkozik, ezért ezt az utat „világi ösvénynek” nevezik. De a belátás ösvénye nem világi célokat tűzött maga elé, hanem a megszabadulást, ezért az eddigiek megvalósítása után a függőkről a feltételekhez nem kötött elemekre irányítja a figyelmét. Amikor a belátás meditáció eléri a tetőpontját, és tökéletesen megérti a létezés három fő összetevőjét, a tudat áttör a kötöttségeken, és megvalósítja a feltételektől nem függőt, a nirvánát. Közvetlen felismeréssel látja a nirvánát, a közvetlen megvalósítás tárgyává teszi azt.

Tovább lép, és mindezt a „világfeletti ösvényen” éri el. Ennek négy fokozata van. A világfeletti ösvényekben közös a Négy Nemes Igazság (17. bejegyzés) átlátása, de már nem fogalmi, hanem intuitív módon, teljes tudattal, tökéletes felismeréssel. A nemes igazságok nem egyenként tárulnak fel, hanem egyetlen igazság teljes átlátása az összes átlátását jelenti.

Amint az ösvény behatol a négy igazságba, a tudat egyszerre gyakorol négy funkciót, egyet-egyet minden igazságnak megfelelően. Teljesen megérti az elsőt, a dukkhát, a szenvedés igazságát, látván, hogy minden jelenség nem-kielégítő természetű. Egyidejűleg elhagyja a vágyakozást és az önzést az élet és önmaga felé is, így nem kelti fel többé a szenvedést; ez a második igazság. Ebben a pillanatban a tudat megvalósítja a teljes megszüntetést, a nirvána örök fényét, mely most a belső látás előtt közvetlenül tárul fel. Negyedszerre pedig a tudat kifejleszti, és magában újraalkotva megteremti a belső, tökéletes és független Nemes Nyolcrétű Ösvényt. A tagok felragyognak együtt és külön, és a gyakorlás formai módja megszűnik. Az Ösvény nyolc tényezője világfeletti mértéket öltve tör fel:

• a helyes szemlélet közvetlenül látja a nirvánát;
• a helyes szándék a tudatot a nirvánára irányítja;
• a három erkölcsi tényező a tudat kihágásra irányuló szándékait örökre feloldja;
• a helyes erőfeszítés az ösvény-tudat energiáját adja;
• a helyes éberség a tudatosság alapjává válik;
• a helyes koncentráció lesz a tudat nirvánára irányuló egyfókuszú figyelme.

A világi ösvény megbénította és ellenőrzése alá vonta a szenveket, ezzel valóságot adva nekik, de a világfeletti ösvény végleg megszünteti őket. Bár kívülről ez a szenvek végleges elpusztításának tűnhet, de nem kell kiirtania őket, mert a belátás fénye előtt feltárul valós természetük, és önmaguktól szűnnek meg látszataik (22. és 23. bejegyzés). Abból a szempontból, hogy milyen formában zárnak minket a létesülés béklyójába, a szenveket (szennyeződéseket, béklyókat) tíz csoportra szokás osztani: személyiség-elképzelés, kétely, szabályokhoz és szertartásokhoz való ragaszkodás, érzéki vágy, ellenszenv, finomanyagi létezésre irányuló vágy, anyagtalan létezésre irányuló vágy, önhittség, nyugtalanság és szellemi vakság. Látszik, hogy a durva, testi, és az egészen finom, szellemi szennyeződés is ugyanúgy akadály a megvilágosodáshoz vezető úton. A négy világfeletti ösvény mindegyike a szennyeződések bizonyos rétegét tünteti el, és a rajtuk való haladás egyben a megvalósítás, megvalósítottság négy foka is az arhattá, „szentté” válás felé a korabeli buddhista tanítás szerint. A négy ösvény a következő:

• Az első a „folyamba lépés ösvénye” (sótápatti magga): Aki ezt eléri, már többé nem fordul vissza, a Tanítás folyama magával sodorja, és úton van a cél felé. Ez az ösvény az első három béklyót tépi szét, melyek mind közül a legdurvábbak. A személyiség-elképzelést, az énbe vetett hitet azáltal oszlatjuk el, hogy megértjük minden jelenség én-nélküli természetét. A kétely eltűnik, mikor felismerjük a Buddha által kinyilatkoztatott igazságot, és megtapasztaljuk azt a világban. A szertartásokhoz többé nem ragaszkodunk, mikor látjuk, hogy a merev teológiai, filozófiai, hétköznapi igazságok és az azokhoz való kötődés sosem menthetnek meg minket, bármennyire is működőképesek a hétköznapokban, mert más a működés, és a más a végső szabadulás. Az ösvényt egy világfeletti tudatállapot követi, a „gyümölcs” (phala), mely egy pillanatra engedi megízlelni a nirvána állapotát, mielőtt visszaszállnánk a világi tudatosság szintjére. Itt ez a gyümölcs a folyamba lépés gyümölcse, és aki ezt tapasztalta, az a folyamba, a Dharma áramlatába lépetté válik. Az ilyen személynek az ősi tanítás szerint még hét életet le kell élnie, még el kell égetnie a maradék kötelékeit, mielőtt szabadul.
• Folytatva a belátó elmélkedés gyakorlatát, tovább munkálkodva a szerzetes belép a második ösvényre, az „egyszer visszatérő ösvényére” (sakadágámi magga): Ez nem törli el, de meggyengíti a következő három szenvet, a mohóságot (érzéki vágy), az ellenszenvet és a hamistudatot (finomanyagi létezésre irányuló vágy). Az érzéki vágynak nem csak az a rabja, akit testi vágyak hajtanak, hanem aki bármilyen élethez kötődő, érzékekkel, tudattal felfogható jelenséghez ragaszkodik. Az ellenszenv nem csak a harag, hanem bármilyen jelenségnek az elutasítása, és ebből következően én-természettel való felruházása: aki vágyik vagy ellenszenvet érez, az kettétöri a világot énre és nem-énre. A hamistudat annak a vágya, hogy ha énnel nem is, de lélekkel rendelkezzünk. Aki ezt hiszi, az ént elutasítva egy másik bálványt kelt életre, és a lélekben ugyanúgy saját egyéni túlélésének zálogát látja. A finomanyagi létezésre vágyó lény a világban talán már nem, de valamely isteni világban még újra kíván születni, ezért ez a szennyeződés veszélyes és alattomos. Ennek az ösvénynek a gyümölcsét megízlelve a gyakorló egyszer visszatérővé válik, és már csak egyszer születik vissza ebbe a világba.
• A harmadik ösvény a „vissza nem térő ösvénye” (anágámi magga): Itt törlődnek el végleg az érzéki vágy és a rosszakarat, ellenszenv béklyói, melyek többé nem merülnek fel, és a gyakorló előtt már csak az utolsó öt, finomabb, szellemibb szenv leküzdése marad feladatként. Többé nem tér vissza ebbe a világba, az utolsó életét éli ebben a formában. Ha nem éri el ebben az életében a negyedik szintet, akkor egy „magasabb”, „isteni” világba születik újra, és onnan éri el a célt.
• A gyakorló elérkezik a belátó megértés csúcspontjára, és belép a negyedik ösvényre, az „arhatság ösvényére” (arahatta magga): Ezzel elszakítja az öt, még megmaradt béklyót. Már nem vágyik finomanyagi létezésre, és nem akarja a lelkét megőrizve átmenteni. Nem vágyik anyagtalan létezésre sem, tehát nem akar anyagtalanul, szellemi vagy szellemfeletti, akár isteni síkon sem létezni. Eltűnik belőle az önhittség legnemesebb formája is, és nem látja sem eddigi erőfeszítéseit, sem eredményeit, még ezekre sem tekint sajátjaként. Többé nem nyugtalan, bármi történik is, kerüljön akár illúziók közé, mennyekbe vagy a poklokba, szép vagy kietlen vidékekre. Végezetül örökre eltűnik belőle a szellemi vakság kialakulásának még a lehetősége is, látása tiszta, teres és nem ütközik akadályba.

Arhatként kerül ki a csapdából, győzedelmes harcosként: elvégezte, ezért elvégeztetett. Megízleli az arhatság gyümölcsét, teljesen megszabadult. Többé már nem az Ösvény gyakorlója, hanem annak élő megtestesülése. Ő halad az Ösvényen, és az Ösvény halad őbenne. Élvezi gyümölcseit, és megvilágosodottan, végső megszabadultságban él tovább.

Barátaim: befejeztük az Ösvény megbeszélését, majdnem egy évbe telt. Legmagasabb csúcsai, beláthatatlan távlatai elkedvetleníthetnek minket, és úgy gondolhatjuk, hogy számunkra mindezt reménytelen elérni. De ne feledjük, hogy a következő lépés lehetősége mindig adott számunkra, és minden rendelkezésünkre áll gyakorolni. Az Ösvény végigjárása mindenki számára létező lehetőség, és nem kötött időhöz: néha meglepően sokat lehet haladni egy ihletett pillanatunkban is. Ráadásul könnyen lehet, hogy úgysem ússzuk meg, mert vagy itt, vagy valahol máshol el kell végeznünk ezt a feladatot. Akkor már inkább itt és most, miért halogatnánk. Csak két dolgot kell tennünk: elkezdeni, aztán folytatni. Aki következetesen gyakorol, nem feszülve, de kitartóan, az eléri a célt. Ez a Dharma, az örök törvény.

Ma ismét áttörtem egy másik üregbe. Egyre gyorsabban megy. Eleinte, valamikor mértéktelen régen, már magam sem tudom, mikor, még sokkal tovább tartott. Egy darabig számoltam, de lehetetlen volt észben tartani az összes helyiséget. Amúgy is eléggé egyformák az üregek, kerekdedek, poros, köhögésre ingerlő a levegőjük, ahogyan felszáll a kőpor az ütéseim nyomán. A méretük változatos. Vannak egészen kicsik, amikben felállni sem lehetséges, és vannak tágasabbak, szoba méretűek is, melyekben egy kicsit el lehet időzni, pihenni. Egy tervet követtem az elején, gondoltam, ha egy irányba haladok, kiérek a szélére. De aztán persze elvesztettem minden irányérzékem, mert itt nincs más viszonyítási pont, csak a saját helyzetem, az pedig az üregektől függ.

Az biztos, hogy felmérhetetlen idő telt el, és üregek millión vágtam át magam. Eleinte pokoli volt a nyomasztó, szűk érzés, a szűk üregekbe zártság, de azzal vigasztaltam magam, hogy ez mégiscsak a mennyország. Jutalmul kaptam, elkerültem a poklokat, elkerültem a halált, és a mennyekbe kerültem, ahol persze munka vár, fejlődés, önmagam meghaladása, és szerencsés vagyok, mert az ég kinyújtotta felém a kezét, és kiemelt a megsemmisülésből. Láttam annyi lelket a pokolba hanyatlani, önmaguk szobrai és emlékhalmai közé záródni szűk, levegőtlen terekbe, hogy meg tudtam becsülni a szerencsém.

Az első üreget sosem felejtem el. Bár csak néhány lépés széles volt minden irányban, de a fejem nem súrolta a tetejét, kövek nem kerültek a lában elé, nem botoltam saját törmelékemben. Kezemben volt a csákány, a sosem kopó szerszám, és előttem a feladat, hogy növekedjek, váltsam meg magam, és törjek át. Törjek át falakon, köveken, üregeken, önmagamon, a cél felé.

Hát meglendítettem a csákányt, belevágtam a falba, aminek nem ismertem sem a vastagságát, sem azt, mit rejt a túloldal. Bontottam a követ, és imádtam az istent, a hely és a megváltás, a lehetőségek urát, aki megmentett a pokloktól és a kárhozattól, és ide hozott, ahol csak én vagyok és a munkám, ahol saját erőmből kitörhetem magam bűneimből, és még a tisztítótűztől sem kell tartanom.

Aztán egy következő üregbe nyíló rést tártam fel. Először csak kevés fényt láttam, de hát itt mindenhol olyan kevés a fény! Egy üregben, egy barlangban, valahol az idők és a tér elfeledett tartományaiban mire is számíthatnánk. Ez nem egy létezés, ez a mennyország, az itteni szabályok nem érvényesek odaát. Letérdeltem a kifejtett kövekre, fuldokoltam a portól, és a sebes kezeimmel bővítettem a lyukat. Felálltam, még néhány ütés a csákánnyal, és átomlott a rés. Átpréseltem magam, és egy újabb üregben álltam, ami ráadásul szűkebb volt az előzőnél. Elkeseredtem, de bíztam a hely urában, mennyek és poklok teremtőjében, ezért rövid pihenő után folytattam a munkát. Izmaimat megfeszítve a fejem fölé emeltem a csákányt, és ütöttem a következő falat.

Eleinte jeleket helyeztem el, hogy visszataláljak a kezdetei üregbe, de aztán elvesztettem őket, és egyébként is, fogalmam sem volt róla, hogy a közepén kezdtem-e. Értelmetlen volt jeleket lerakni, értelmetlen volt irányt meghatározni, mert az üregek egyformák, és csak a méretük különbözik. Egyik sem nagy, de némelyikben lehet pihenni egy kicsit, egy keveset aludni, álmodni is, mások viszont olyan szűkek, hogy a szerszámot is nehéz meglendíteni bennük. Hát csak bontottam tovább.

Bevallom, néhányszor elegem lett. A szűk helyek, a reménytelenség, az idő múlása, és leginkább, igen furcsa, de leginkább a kapcsolódás reménytelensége csüggesztett el. Sokszor hívtam az urat, mikor az idő már nagyon hosszúra nyúlt, bár teljesen elvesztettem az időérzékem; mikor már nagyon sűrű volt a por, kevés a levegő, és nyomasztó a tér szűkössége, de nem kaptam sem jelet, sem feleletet. Sok idő után, elcsigázva, reménytelenül, megpróbáltam befejezni, és önmagam ellen fordultam. De rájöttem arra, amit mindig is sejtettem, hogy itt nincs halál. Ezek a mennyek. Ez a halál után van már. Ez örök.

Ma szerencsém volt megint, egy szűk üregben dolgoztam régóta fuldokolva, lendítettem a csákányt, vájtam a falat kézzel, dobtam magam mögé a kifejtett követ és törmeléket, és egy nagyobb üregbe zuhantam át a fal résén. Letöröltem a port magamról, lerogytam a talajra, és fújtatva pihentem. Ilyenkor, mikor átérek egy új üregbe, néha belegondolok, mi vár rám, ha a szélére érek. Van-e egyáltalán vége ennek a munkának, az üregből üregbe jutásnak, elég bátor vagyok-e meglátni a végét. Nem tudom.

Az igazság az, amit még nem mondtam el, hogy a mennyek örökké tartanak. Bár csak milliárd és milliárd éve bontanám a falakat, esnék át egyik szűk üregből a másikba, de a helyzet nem ez. Végtelen ideje haladok egyikből a másikba. Már az idők kezdete előtt, az idő megalkotása előtt, mielőtt az idő az isten eszébe jutott, én már itt voltam, egy üregbe zárva, valami végtelenbe zárba, a kőbe zárva, mert nem akartam a poklot, mert nem akartam megsemmisülni, és most már akkor sem tudok, ha akarok, ha könyörgök, ha minden vágyam eltűnni, letenni a szerszámot, kiszabadulni a nyomasztó, szűk cellákból, a kőporos, fojtogató levegőjű üregekből. Végtelen ideje ütöm a kőfalakat, izzadok, és haladok a szintén végtelen üregű térben, előre vagy körbe-körbe, mindegy, mert a végtelennek sem iránya, sem kegyelme nincsen. Ha leteszem a szerszámot, maradok, ha tovább dolgozom, akkor sem jutok sehová.

Nem panaszkodom, megmenekültem a pokoltól, ahol ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után, és egyik hely, mint a másik. Ahol a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam volna, ahol saját igéim vennének körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. De ez a menny, ahol szabad vagyok, dolgozhatok, haladhatok, csak rajtam múlik a megváltásom. Van egy szerszám a kezemben, az időm végtelen, rettenetes, de végtelen, és üreg nyílik üreg után a kezem munkája nyomán. Megyek előre, bár a levegő fojtogat, és végtelen ideje vagyok itt bezárva, és vagyok egyedül, ember és isten által elfelejtve. Megyek, mert szerencsére ez nem a pokol.

Örökre a saját igéimbe ragadva. Ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után. Egyik hely, mint a másik, és én a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam. Saját igéim vesznek körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. Ez a pokol.

Lángokra vártam, elemésztő tűzre, az izzó tárgyak, a megolvadt talaj fájdalmára, a húsomba égő anyagra számítottam. De el tudtam volna fogadni a jeges poklokat is, ahol a hideg oly mély, hogy a lelket apróra őrli, és a tűznél égetőbben fagyasztja belém. Értettem, hogy a pokloknak nem a fájdalma, nem a kínja a rettenetes, hanem a végtelensége; a pokolnak nincs alja, nincs teteje, onnan nincs kiút soha és semmikor. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, most és mindörökké, ámen.

Sem az idő, sem a tér, de még az isten sem képes innen kiragadni, mert magadat temetted el a mindenek alá.

Barátaim: aki nem járt a poklokban, az bizony, mondom néktek, nem járt még sehol. Minden innen ered, minden ide jut, mert amit az emberi képzelet képes volt megalkotni és a világra szabadítani, az bizony van, az pedig, bizonyságot adok néktek, hogy él. Él a pokol, él a feneketlen mély, miként a korlátlan magas, és süllyedünk, vagyis én bizonyosan süllyedek, mert nem találtam kapaszkodót. Ó, bár mondhatnám, hogy olyan bátor voltam, hogy elengedtem a világhoz kötő, az emberi, az égi szféra által nyújtott kapaszkodókat, de ez nem lenne igaz, mert bizony csak nem találtam őket.

Nem az a baj, hogy megjárom a tüzes poklokat, megélem a jeges poklokat, hanem az, hogy mindörökre bennük maradok. Mert bizony a pokol rettenete, barátaim, nem a szenvedés. A szenvedést ki lehet bírni, meg lehet szokni, hozzá lehet igazodni, mindennapokká lehet simítani, még szeretni is lehet, nem, nem ez a baj. A pokol iszonyata az, hogy örök. Ajtó nyílik ajtó után, szűk üreg bomlik ki, egyik a másik után, és nem segít szerető ember, nem segít az isten sem, mert oda nem ér el kéz, és nem ér el ima. A pokol elhagyott tartomány, ahol még a pokol ura is szenved, mert lehetetlen a kapcsolódás, mert nincs remény. És hát a remény, a vak, minden tapasztalatot és értelmet felülíró remény mentett meg eddig a végső űr elöl, de ott az idő megáll, a tér szűk, a kapcsolatok elszakadnak.

Aki nem járt a poklokban, nem járt még sehol. A mennyeket könnyű megismerni és megszeretni. A mennyek nem tanítanak semmire. A menny és pokol között, itt félúton, a földön, nem találod meg az igazságot. Az igazság a poklokban van. A szeretet egyetemessége, az isten ölelése megmutatja az utat a fény felé, de a szenvedés egyetemessége megmutatja az igazság útját. A szeretet, amit magadba húzol, gazdagabbá tesz, de a szenvedés, amit a húsodba vájsz, bölccsé formál. De a legvégső tudás nem embernek való.

A poklok igazsága a végtelenségük, a kérlelhetetlenségük. Amíg van kihez imádkoznod, amíg reményed van a feloldozásra, addig kapaszkodóid határoznak meg, és a világ zárt, sötét titok. Ha minden remény elveszett, ha a remény fogalma is értelmetlen, ha a pokolban vagy, végre tanulni kezdesz.

Bátran, remény nélkül, ige nélkül, isten és ember nélkül a sötétbe dőlni. Mit tettem! Hogyan jutottam idáig, miért nem hallgattam a jó szóra! Miért léptem át a tiltott vonalat, és most miért vágyom vissza?

Örökre a saját igéimbe ragadva. Ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után. Egyik hely, mint a másik, és én a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam. Saját igéim vesznek körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. Ez a pokol.

Az apró járatokban kezdődött. Át- és átszelték a talajt, lassan behálózták a város környéki földeket, de senki nem vette észre, mert mélyen, lent, a talajban gyarapodtak. A finom járatok vastagodtak, felszívták a vizet, a tápanyagokat, felőrölték a talajt. A város környéki erdők gyökerei már úgy vonták magukba belőlük az erjedést, mint előtte az esőkből és a bomló avarból. A fák törzsei megvastagodtak, és velük erősödtek a járatokban lakó erők. A levelek zöldből és aranyból nem sárgára, hanem barnára váltották színüket.

Az apró járatok a rögök között, lent, mélyen a talajban nőttek, elágaztak, rögről rögre terjedtek tovább, és az élet, a földet lakó kicsinyek, paraziták, giliszták, lárvák menekültek előle. A kis járatok magukhoz vonzották a föld, a morzsalékok rothadó, szétfoszló, széthulló, másba enyésző dolgait és élőit, és azzal fenyegettek, hogy elemésztik őket. A járatok éltek. A változás feltartóztathatatlannak ígérkezett, mert átszőtték a talajt, a házakat, a valóságot. Vastagodtak, erősödtek, és felkúsztak a házfalakon, a csöveken, a szobákba.

A város közben élt, a munkások reggel az építkezésekre mentek, a földművesek a vetést nevelték, az asszonyok szőttek, nevettek, pletykáltak, a gyerekekkel pereltek. A város nőtt, épült, kapui végtelen termő mezőkre nyíltak, a gabonát raktárban tárolták a kereskedők, tele volt a has és a kamra. Ez a város nem szorult papra, képzeletre, tudta, mit ér és miből él. De a járatok alatta, lent, egymásba nyíltak, felismerték egymást, és lüktetve hívták a hozzájuk hasonlót.

Az apró járatokban kezdődött, de aztán a rögöket áttörve, lent, a talajban kiteljesedett. A vizekben csírák szaporodtak, a járatok gyermekei, termékei a lakók italában, ételében leltek otthonra. Nem fertőzés volt, csak jelenség, de lassan átszőtt minden anyagot, érzelmet és gondolatot.

A város lakói, kik addig gondjaikat és örömeiket minden hétköznap megélték, kik gyermekeiket nevelték, asszonyaikat, férjeiket szerették, hordták a vizet, termelték az ételt, megbeszélték a mindennapokat, mostantól lebegő gyönyörben ébredtek. A férfi asszonyára szerelemmel nézett, a nő vágyat lehelt, a gyermekek vadul játszottak. A munka, a beszélgetések, az érintések, a mondatok és az eszmék erővel teltek meg, és éjjel, mikor már aludt szélesen, sötéten a táj, valami lüktetett a mezők és a házak felett. A járatok lent, a föld alatt vastagodtak, a fák gyökereire csavarodtak, fénnyel telítődtek, és gyönyör ébredt bennük.

Nem tudom, mi volt ez, isten vagy a gonosz, de nem is érdekel a válasz. A város lakóinak megnyíltak a pórusai, kitágult orrlyukakkal, felnyíló szívükkel, felrobbanó tudatukkal érezték és tapasztalták az életet. Nem érdekelt senkit, hogy a mennyekbe vagy a kárhozatba vezeti őket az új érzés, csak szerették. Papjaik olyan sokat beszéltek már nekik a szeretetről, a szülők olyan sokat intették őket az erkölcsre, szakításaik, veszteségeik olyan sokat nevelték már őket a boldogtalanságra, hogy most elvesztettek minden irányt, minden szerzett ismeretet, és beleolvadtak az érzésbe. A járatok kibukkantak a föld alól, fákká nőttek, sziklává merevedtek, házakká formálódtak, és a város lakói hátravetett fejjel, lassú léptekkel, nevető önfeledtséggel léptek be új otthonaikba. Kéz a kézben, a szemek egymásra nézve, ölelésben egyesült minden. Az ég lassan vált először áttetszővé, aztán fényes-szürkévé, az alant a fentibe zuhant, és a lent lakók egymás karjaiba. A szeretet elvesztette ragaszkodását, és a vallás beszéde az istenek szavává vált.

Oly régóta vártak erre. Minden lebegett, könnyűvé változott, a léptek, a figyelem, az étel és a vágy. Az erdőkben ösvények eredtek, és tele szívvel sétáló párok töltötték meg őket. A járatok kinyíltak, és ami addig a föld alatt élt, a felszínre került. Ott térdeltem az egyik megnyílt járat előtt, ami feltépte a földfelszínt, és látni engedte nyirkos, lüktető falát. Felemeltem karjaim a szürkés fényű ég felé, aztán lassan, félelem nélkül előredőltem, bele a felszakadt járat mélységeibe. A többiek párban jártak, nemzettek és gyarapodtak, de én a mélység ölelésére vágytam. Csodálatos, hogy már mind boldogok. A dolgok a helyükre kerültek, hétmilliárd kalpán át vártam erre, hétmilliárd éven át vártam ezt, hétmilliárd pillanaton keresztül tartottam a reményt.

Beledőltem a járatba. Ott lent a lehulló emelkedik, az ég felé törő zuhan, a szerető megigazul. A zuhanás örök, de csodálatos a boldogság, a soha meg nem érkezés. Ott lent nincs szükség vigaszra, mert az a világ nem hagy el, az az érzés nem múlik el, és ott talán a megváltásra és a megértésre sincs szükség. Magad vagy, de örökre védett és megőrzött, szeretett és megtartott. Mindegy, van-e lélek, nem érdekes, meddig tart, a tudást és a tapasztalataim elengedhetem, csak vagyok, és ott van az, ami mindig is szeretett. Együtt élek a város lakóival, az elmúlttal és a jelennel, kitárt karokkal hanyatt zuhanok a biztonságos, ölelő, kitárt térbe. Enyémek harcaim, az életem, és ti is mind, akikhez valaha is közöm volt. Valami, ami nem múlik el. Mit érdekel engem ott, hogy van-e idő, van-e ösvény, elértem-e bármit. Csak lettem, csak voltam, csak léteztem, itt, a gyönyörűben, a csodában, a megismételhetetlen sajátban, ezt többé nem engedem el.

Befejezéséhez érkezett a Nemes Nyolcrétű Ösvényt tárgyaló, január 3.-án indított sorozatunk. Már csak két rész van hátra. Bizonyára sokszor lesz még szó az Ösvényről a jövőben, de a tematikus tárgyalást a következő bejegyzéssel lezárom. Utolsó témánk, e nemes út zárásaként, a bölcsesség kifejlesztése lesz.

A 8. tag a helyes elmélyedés, de nem ez jelenti az ösvény tetőpontját, mert a nyugodt és szilárd, összeszedett tudat önmagában nem elegendő a legmagasabb megvalósítás eléréséhez, a dukkha meghaladásához. Az elmélyedés ugyanis nem hatol le a szenvek gyökeréig. A dukkha megszüntetéséhez, az avidjá (nemtudás) felszámolásához, a megszabadulás eléréséhez, és majd a tökéletes ellobbanáshoz az ösvényen szerzett összes tudást használni kell. Az ösvénynek eszközzé kell válnia, hogy a végső igazság belátását megszerezhessük. Ehhez fel kell ismernünk, hogy az ösvény körbeér, és a végére érve újra az elején találjuk magunkat: megtanultuk használni a nyolc tényezőt együtt, és most újra a helyes szemléletet és a helyes szándékot kell mozgósítanunk. Eddig ezek előkészítő szerepet játszottak, de most, már magasabb szinten, újra elő kell vennünk őket. A helyes szemléletnek a jelenségek valódi természetébe történő bepillantássá kell válnia, amit korábban csak fogalmi úton ragadtunk meg, a helyes szándéknak pedig a szenvekről való teljes lemondássá kell válnia, ami már nem akarati cselekvésből, hanem mély megértésből születik.

A szenveknek három rétege van a Buddha szerint:

• a lappangó hajlamok szintje, ahol a szenvek szunnyadnak, de nem fejtenek ki tevékenységet;
• a megnyilvánult réteg, ahol a szenvek ingerek hatására káros tevékenységet fejtenek ki, majd érzelmek és gondolatok formájában a tudat felszínére kerülnek;
• a vétkezés szintje, ahol a szenvek túllépik a tudati megnyilvánultságot, és káros szóbeli vagy testi tetteket váltanak ki.

A Nemes Nyolcrétű Ösvény három szintje (lásd 173. bejegyzés) a szenvek e három rétegét vonja ellenőrzése alá:

• az erkölcsi fegyelem gyakorlása a vétkezés szintjén akadályozza meg, hogy a szenvek tettekké váljanak;
• az elmélyedés gyakorlása a megnyilvánulás szintjén eltávolítja a már megnyilvánultakat, és megakadályozza a még meg nem nyilvánult szenvek felbukkanását, ám többre nem képes, mert az elmélyedés szellemi nyugalma nem tudja kitépni a szenvek gyökerét;
• a bölcsesség gyakorlása képes rá, hogy eltüntesse a lappangó hajlamokat, és megakadályozza, hogy szenvekké váljanak.

Végül csak a bölcsesség képes feltárni és megszüntetni az avidját, a nemtudást. A nemtudás a gyökérok, ami minden szenvet táplál, és bárhányat is vágunk le, a nemtudás miatt a bennmaradt gyökérből mind állandóan újra sarjad. A nemtudás nem a tudás hiánya, főleg nem képességek hiánya, hanem nem-jó-tudás, nem a helyes, nem az igaz tudása. Más, nem a végső megértésre irányuló célok eléréséhez a nemtudásból fakadó értelem természetesen elegendő, de e végső fókuszra tekintve már haszontalan. Nemtudással rendelkezik minden még meg nem világosodott lény, a világ legokosabb embere is, mind, aki nem szerezte meg a Négy Nemes Igazság teljes belátását. Ezért a végső cél, az ellobbanás, az éntelenség megvalósítása fényében minden tudás nemtudás, amiből végső értelemben csak káros érzelem és gondolat származhat.

A nemtudás által okozott három káprázat a következő:

• maradandónak látjuk a mulandót;
• kielégülést találunk a nem-kielégítőben;
• önmagában létezőnek látjuk azt, aminek nincs önléte.

A nemtudást használva lényünket olyan erőknek adjuk át, amik a jelen élet kereteit öröknek, jónak és valódinak mutatják. Mint sokszor leírtuk, ezt nem gonosz erők érik el, a Gonoszról szóló tanítások gyermekmesék: ezek az erők önmaguk természete szerint működnek, nem kényszerítenek semmire, és öntudatlanul használjuk őket, amíg a teljes belátás meg nem mutatja számunkra rabságunkat. Ha van rá igényünk: ha nincs, akkor is jó, ha tudjuk, hogy ezen erők öntudatlan működésére bíztuk magunkat, és kiszolgáltatottak maradunk.

A bölcsesség fellebbenti a fátylat, és megmutatja a valóságot, de ami a legfontosabb, megadja a módszert is, hogy kiszabaduljunk a káprázat fogságából. A bölcsesség gyakorlása a belátás (vipassaná) kifejlesztésére irányul. A létezés természetének átfogó megértéséhez saját tapasztalásaink éber és tiszta megfigyelése vezet. Tapasztalataink nemtudással szemlélve is adnak ismereteket, de így végül csak éljük, és nem értjük a létezést, és e vakságnak köszönhetően állandóan a három káprázatba ragadunk. Ez aztán szenvedést okoz: a maradandóság káprázata miatt fájdalmat élünk át a jelenségek elmúlásával, a kielégülés káprázata miatt folytonosan az el nem érhető beteljesülést és a vágyainkat hajszoljuk, az „én” káprázata miatt a világot énre és enyémre, illetve nem énre és nem enyémre daraboljuk, majd elveszünk a széttört világ darabjai között.

Az „én” illúziójának felfedéséhez használt módszereket már mind tárgyaltuk. Első az öt halmaz vizsgálata. Mit vizsgálhatunk bennük (most egy kicsit tudományosabban):

1. A test, az anyag: az érzékelés és a tárgykapcsolatok automatizmusai és sémái, azaz az érzékelés és a tárgyak észlelésének, megértésének torzításai a nemtudás miatt, a jelekhez, születéstől tanult, és kizárólagosnak elfogadott megismerési lehetőségekhez való ragaszkodás.
2. Az érzés, az affektusok orientációs sémái: a szenvedélyek, mint életvezetési és életértelmezési irányok.
3. Az észlelés, a kognitív konstruktivitás folyamatai: a torz tapasztalás és az intellektuális megrögzöttség miatti alkalmatlanság a valóság megértésére, sőt, egyáltalán felismerésére.
4. A késztetés, a motivációk és viselkedések szabályozott organizáló mintázatai: az előzőekből következően a gondolkodás és az érzelmek megélése, a lelki és szellemi minták megmerevedése, így a tudat beszűkülése.
5. A tudatosság, a tudat reflektivitása: a világra való reagálás, visszahatás, a világ és a tudati, szellemi, érzelmi jelenségek egysíkú, megrögzött ismerete, az újra való képtelenség, a rabság, a dukkha, a nemtudás.

Tehát vizsgálhatjuk a halmazokat a bölcsesség gyakorlása során, de szemlélhetjük a már szintén többször tárgyalt érzékszervi tapasztalás hat belső és hat külső szféráját (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás, tudattartalmak). A külső szféra az érzékelés, a belső az érzékelés okozta tapasztalat, észlelet, melyeket megfigyelve felismerhetjük azokat a béklyókat, szenveket, melyek az érzékszervi érintkezések, tehát a tapasztalások során felbukkannak.

Vizsgálhatjuk még a létezés összetevőit nem a részeikre bontva, hanem kapcsolataik szerkezete szempontjából. Felismerhetjük, hogy semmi nem létezik önmagában, tehát nincs önvalója, énje: minden csak függésben, máshoz képest értelmezhető. Nincs olyan tulajdonsága, ami magában magyarázható, mert a nagy a kicsihez, a hosszú a rövidhez, az élő az élettelenhez, a tudás a nemtudáshoz képest értelmezhető kizárólag. Megállapíthatjuk, hogy aminek nincs önálló tulajdonsága, annak nem lehet önálló léte sem. Tudatunk előtt világosodik meg, hogy a létezők üresek, mert tulajdonságaik hiánya nem csak jellemzőiktől, hanem önlétüktől fosztja meg őket. Ehhez segítségünkre lehet a már szintén tárgyalt függő keletkezés tana, és az ott található 12 tagú láncolat (38. bejegyzés).

A tényezők elemzése és az összefüggések felfejtése segít elmetszeni az énhez kötő intellektuális ragaszkodást, azonban nem elég a mélyen gyökerező énképzet megszüntetéséhez: ahhoz be kell pillantanunk a jelenségek üres, lényeg nélküli természetébe. Ehhez közvetlenül kell elmélkednünk a létezés összetevőinek már többször tárgyalt három egyetemes összetevőjén, az állandóság hiányán, a nem kielégítő jellegén és az önmagában vett létezés hiányán (28-30. bejegyzés), de már mélyebben, mint korábban tettük. Ha az állandóságba vetett hitünk már nem csak az eszünk, hanem a tudatunk előtt is felbomlik, magától felismerjük, hogy semmi sem jelent kielégülést, és már csak a legnehezebb belátás, a minden jelenség önvaló nélküliségének teljes megértése marad hátra. Ebben segít, ha felismerjük a dolgok függésben létezését, a dolgokra való befolyásunk teljes reménytelenségét, a kiszolgáltatottságunkat, és az ebből fakadó békétlenségünk örök kárhozatát. El kell engednünk az „én” megszűnése miatti félelmeinket, és szembe kell néznünk a legnagyobb démonnal, önmagunk állandótlanságával, a saját énünk megszűnésével. Mindezt félelem nélkül, már a bölcsesség birtokában.

Mikor a belátás gyakorlása megerősödött bennünk, az ösvénytagok összefonódnak, és egybeforrva adnak erőt egyetlen összetartó ösvénnyé válva, és így törnek velünk a cél felé. Az erkölcsi fegyelem hatékonyan tartja ellenőrzés alatt a káros hajlamokat, az elmélyedési csoport a tudatot a jelenségek áramlásán rögzíti, a bölcsesség csoportja megszilárdul, és a cél irányában, az ellazult elengedésben tart minket.

A következő bejegyzésben befejezzük az ösvény tárgyalását, mikor az utolsó szakaszra lépünk.

A vipassanát, mint a 219. bejegyzésben megállapítottuk, nem lehet gyakorolni. A kiterjedt látás már egy eredmény, amit, mivel nem kettősség, ezért gyakorlással, azaz bármely nemes, de a létezést mégiscsak ketté bontó, kiindulási pontra és célra hasító tevékenységgel nem lehet elérni. A vipassana elmagyarázhatatlan, az odavezető út leírhatatlan.

De valamit mégiscsak mondani kell a gyakorlók számára, ami támpontot ad, ezért leírom a következő gyakorlatot. Kérem, hogy csak saját felelősségre használjátok, mert bár létező buddhista praxisokból épül fel, de így, egyben a saját módszerem, termékem, és nem találjátok meg máshol. Ez azt is jelenti, hogy nekem működik, de nektek nem biztos, hogy hasznos lesz. Bár ártani sem fog, ez azért kijelenthető talán.

A Buddha a „Nem-én ismertetőjegyeiről szóló tanítóbeszédben” (Anattalakkhana szutta) elmondja az öt halmazról, amiből a lények felépülnek (36. és még sok bejegyzés), hogy mindegyikre igaz az alábbi megállapítás: ”ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem”. Ez a bejegyzés két részből fog állni: az első rész maga a szutta Farkas Pál, korábbi Tanárom fordításában, a második részben pedig röviden ismertetem a saját gyakorlatot, ami közelebb vihet a vipassana felé vezető út megtalálásához. Vágjunk bele!

1. rész: A szutta

„Így hallottam. Egyszer a magasztos Benáresz közelében, Iszipatana mellett, az Őzek Ligetében időzött.

Akkor a Magasztos az öt szerzeteshez a következő szavakat intézte:

– A test, szerzetesek, nem én. Ha a test én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná a testnek: ilyen legyen a testem, ilyen ne legyen a testem. De mivel a test nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az ember nem mondhatja: ilyen legyen a testem, ilyen ne legyen a testem.

Az érzés, szerzetesek, nem én. Ha az érzés én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná az érzésnek: ilyen legyen az érzésem, ilyen ne legyen az érzésem. De mivel az érzés nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az ember nem mondhatja: ilyen legyen az érzésem, ilyen ne legyen az érzésem.

Az észlelés, szerzetesek, nem én. Ha az észlelés én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná az észlelésnek: ilyen legyen az észlelésem, ilyen ne legyen az észlelésem. De mivel az észlelés nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az embernem mondhatja: ilyen legyen az észlelésem, ilyen ne legyen az észlelésem.

A késztetés, szerzetesek, nem én. Ha a késztetés én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná a késztetésnek: ilyen legyen a késztetésem, ilyen ne legyen a késztetésem. De mivel a késztetés nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az ember nem mondhatja: ilyen legyen a késztetésem, ilyen ne legyen a késztetésem.

A tudatosság, szerzetesek, nem én. Ha a tudatosság én lenne, szerzetesek, nem lenne kitéve nyomorúságnak, és az ember azt mondhatná a tudatosságnak: ilyen legyen a tudatosságom, ilyen ne legyen a tudatosságom. De mivel a tudatosság nem én, szerzetesek, ezért ki van téve a nyomorúságnak, és az ember nem mondhatja, ilyen legyen a tudatosságom, ilyen ne legyen a tudatosságom.

– Mit gondoltok, szerzetesek, a test állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Mit gondoltok, szerzetesek, az érzés állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Mit gondoltok, szerzetesek, az észlelés állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Mit gondoltok, szerzetesek, a késztetés állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Mit gondoltok, szerzetesek, a tudatosság állandó vagy mulandó?

– Mulandó, urunk.

– És ami mulandó, az szenvedésteli vagy örömteli?

– Szenvedésteli, urunk.

– És ami mulandó, szenvedésteli, változásnak alávetett, azt tekinthetjük-e úgy: ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem?

– Bizony, nem, urunk.

– Így hát, szerzetesek, bármilyen testet, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez a test nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így hát, szerzetesek, bármiféle érzést, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez az érzés nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így hát, szerzetesek, bármiféle észlelést, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony- vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez az észlelés nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így hát, szerzetesek, bármiféle késztetést, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony- vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez a késztetés nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így hát, szerzetesek, bármiféle tudatosságot, ami csak volt, lesz és van, legyen belső vagy külső, durva vagy finom, alacsony- vagy magasrendű, távoli vagy közeli, helyes bölcsességgel úgy kell látni, amint van: ez a tudatosság nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem.

Így látván ezt, szerzetesek, a tanult tanítvány elfordul a testtől, elfordul az érzéstől, elfordul az észleléstől, elfordul a késztetéstől, elfordul a tudatosságtól. Elfordulván, hagyja lecsillapodni azokat; amint hagyja lecsillapodni azokat, megszabadul. Amint megszabadul, tudatára ébred, hogy megszabadult, véget vetett az újraszületésnek, a szerzeteshez méltó életet leélte, teendőit megtette, ezen túl nincs további létezés.

Így szólt a Magasztos. Az öt szerzetes elégedetten örvendezett a Magasztos szavain. Amikor e Tan-kifejtés elhangzott, az öt szerzetes elméje megszabadult a befolyásokhoz való ragaszkodástól.”

2. rész: a gyakorlat

A gyakorlat során végig használni fogjuk a szutta tételmondatát: „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem”. Ez a módszer nem kevesebbet kíván tőlünk, mint hogy egy megvilágosodott elméjével tekintsünk a világra, hiszen tulajdonképpen ez a buddhizmus végső célja: az „éntől” való megszabadulás, az „én” illúzió-lényegének felismerése. Aki kiszabadul az „én” téveszméjének fogságából, aki feloldja határait, az szabaddá válik a dukkhától, a szenvedéstől, élettől és haláltól, meghaladja az avidját, a nemtudást, és lehetősége nyílik az ellobbanásra. Ám a mai világban nem várható el a legtöbb gyakorlótól, hogy megfeleljen egy ilyen magas tudati állapotnak. A Magasztos a végső eredményt ismerteti, amikor a módszert a szellemi úton már előrehaladott szerzeteseinek felmutatja. Számunkra szükségesnek látszik valamiféle fokozatosság beépítése, ezért a gyakorlatot öt lépcsőre osztottam:

1. lépés – „Valamit érzek”: Felismerem és megvizsgálom a bennem felmerülő érzeteket, gondolatokat és érzelmeket. Még nem várom el magamtól az „éntől” való távolságtartást, ezért a munka során felhasználom személyiségem erősségeit, lényemmel átélem a tudatomat és a tudatomat színező képeket (csétaszikák). Megtanulok valóban és teljesen érezni, észlelni, akarni, és igyekszem minél tovább fenntartani az éber tudatosságot. Egyre több észleletet figyelek meg olyan alaposan, ahogyan korábban nem, és közben nem ítélek, nem súlyozok, nem kategorizálok. Csak figyelem, mi zajlik bennem. Közben végig figyelek a tételmondatra: „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én énem”.
2. lépés – „Valami van a tudatomban”: Az előző gyakorlatot folytatom, de finomítok a felismeréseken és a vizsgálódáson. Bármit érzek, elfogadom, ahogyan a „pillanatban való elmélyedés” (előző bejegyzés) gyakorlata tanítja; fenntartom az éber figyelmet, és a jelenségeket szabadon hagyom a tudatomban megjelenni, maradni és távozni, azok szándéka szerint. Így gyakorlom a „dinamikus” egyhegyűséget, vagy gyakorlom a „statikus” egyhegyűséget. Tovább lépek az előző lépcsőfokon, és eltávolítom magamtól a felmerülő érzeteket, gondolatokat és érzelmeket, és megértem, hogy azok nem a testemben, nem a lelkemben, nem a személyiségemben és nem az „énemben” jelentek meg, hanem a tudatomban, ami mindezektől független. Megértettem, hogy ami a tudatomban létezik, „az nem az enyém”, ezt megtanultam, értem, ezért a tételmondatból már csak erre kell figyelnem: „ez nem én vagyok, ez nem az én énem”.
3. lépés – „Valami van a tudatban”: Folytatom a munkát az előző lépcsőben leírtak szerint, de felismerem, hogy a tudatom nem az enyém. Átérzem, megvilágítom, magamévá teszem az élményt, hogy a tudat tőlem független, nem birtoklom, nem velem született, nem velem hal, nem a tulajdonom. Ami benne zajlik, azzal nincs dolgom, nem befolyásol, nem határoz meg, és mivel nem függök tőle, nem is szenvedek miatta. Elengedhetem a tudattartalmakra való odafigyelést, és már elegendő, ha szemlélem a tudatot, amibe eddig be voltam zárva. Megértettem, hogy a tudatom „nem én vagyok”, ezt megtanultam, értem, ezért a tételmondatból már csak erre kell figyelnem: „ez nem az én énem”.
4. lépés – „Valami van”: Folytatom a munkát, és felismerem, hogy a tudat sem létezik. Nem volt más, csak koncepció, szerkezet, az „én” eszköze, ezért már a tudatra irányuló figyelmet is elengedem. Nem köt semmi, az „én” megbékélt, képzete eloszlott, a felhők mögül előbújt a fény, a tudás világossága. Képessé váltam a tiszta látásra, és értem, hogy csak a Vanság létezik. Megértettem, hogy az „én” nincs, sem nekem, sem másnak, ezt megtanultam, értem, ezért a tételmondatból már csak erre kell figyelnem: „ez nem én”. Semmi nem az énem, a Vanság nem az énem; semmi nem én, a Vanság nem én.
5. lépés – „  ”: Megértettem, hogy a Vanság van; a Vanság nincs; a Vanság van is, és nincs is; a Vanság sem nem van, sem nem nincs. Megértettem az ürességet, semmire nem kell figyelnem.

Ez a gyakorlat. Használjátok, ha akarjátok. A fontos, hogy a végén megbékéljetek az éggel.

Amíg nem szabadultunk meg, addig csak annak láthatjuk a világot, amik mi magunk vagyunk. Amíg nem szabadultunk meg a személyiségünktől, addig nem szabadulhatunk meg a személyiségünk világértelmezésétől sem. De nincs más esélyünk, a végső szabadulásig használnunk kell a személyiségünket, használnunk kell élményeinket, örömeinket, fájdalmainkat és sebeinket, mert ezek az eszközeink, akkor is, ha örömet okoznak, és akkor is, ha fájnak.

Az elmélyedés kifejlesztésének eddig tárgyalt módszere a tudatot egyetlen tárgyra irányította, és kizárt minden más tárgyat. Összpontosítással elérte a tökéletes egyhegyűséget, és mikor ez már fokozhatatlanná vált, lehetővé tette a teljes belátás megélését. Ez az út azonban nem az egyetlen, ezért leírjuk a másik lehetőséget is. Az egyhegyűség útja nehéz, de ez a másik sem könnyebb, csak más. Az ösvényeket nem a nehézségük különbözteti meg egymástól, hanem a módszereik, ahogyan követőiket sem a hozzáállásuk különbözteti meg, hanem a lehetőségeik és a személyiségtípusaik. A buddhizmusban szerencsére van lehetőség mindenféle alkatú ember számára, hogy megtalálja a maga módszerét.

Az elmélyedés másik útja nem az éber tudatosság körének korlátozásával dolgozik, hanem a teljessé, korlátlanná való tágításával. Ezt a „pillanatban való elmélyedésnek” nevezik. A pillanatra való összpontosítás során a meditáló nem akarja kizárni a jelenségek sokféleségét a figyelmi mezőjéből. Figyelmét nem egy tárgyra, hanem mindig az adott, éppen jelenlévő és megélt pillanatra irányítja. A test, a tudat és a környezete folytonosan változó állapotait figyeli, tudatosítva minden felmerülő jelenséget. Eközben teljesen ellazult, minden görcsösségtől mentes, és figyelme pontosan annyira éber és fókuszált, mint az egyhegyűség gyakorlatát végző meditálóé, csak ez a fókusz nem egy pontra, hanem a teljességre irányul. Nem erőlködik, nem „koncentrál”, hanem a figyelmes nyugalom állapotában időzik, mint a samathában.

A kezdetekben felépíthetjük fokozatosan is a gyakorlást. Először figyeljük csak egy tárgyra, pl. egy madár hangjára, csukott szemmel: ez a pontszerű figyelem. Aztán ezt a figyelmet elhagyva, de nem elengedve, fordítsuk fókuszunkat a madár irányába, és közben a figyelmünk alaphelyzete és a madár közötti utat pásztázzuk képzeletben, majd térjünk vissza alaphelyzetünkbe, a pontszerű figyelembe: ez a síkbeli figyelem. Majd terjesszük ki figyelmünket a madárhangra, a köztünk és a madár közötti térre, majd gömbszerűen, a tér többi hangjára, észleletére: ez a teres figyelem.

A pillanatban való elmélyedés feladata ugyanúgy kettős, mint az egyhegyűség-meditációé, tehát az éberség fenntartása a kötődés elkerülésével. A gyakorló itt így dolgozik:

- fenntartja a folyamatos éber tudatosságot, bármi kerüljön is az észlelés körébe;

- az észlelés körébe kerülő jelenségekhez nem kötődik, hanem hagyja őket megjelenni, maradni és távozni azok szándéka szerint.

Mintha ez a módszer, felületesen szemlélve, passzivitást várna el, de ez koránt sincs így: a figyelő a jelenségeket aktívan tudatosítja, csak azok működésében, egymással való érintkezésében nem vesz részt, sőt azok önmagával, saját lényével való kapcsolataitól is távol tartja magát. Nem vonódik be, nem reagál, nem ítél, nem köt, de közben mindent lát és megfigyel, így az elmélyülés egyre erősebbé válik. Bár a tudat elvileg kifelé irányul, mégsem különbözik az egyhegyűség útjától, mert az is kifelé, egy másik, a figyelőtől független tárgyra összpontosított. A két módszer között az irány a különbség: az egyik figyelme befelé, a másik kifelé távolodik a meditálótól.

Végül ez a módszer is a tökéletes összpontosítás eredményével jár: az elmélyülés fokozatosan erősebbé válik, míg a tudat egyhegyűen meg nem állapodik végtelen fókuszán, az események állandóan változó áramlásán.

A tárgy megállás nélküli változása ellenére a tudat összeszedettsége stabil marad, és idővel képessé válik a közeledési elmélyedéssel azonos mértékben visszaszorítani az akadályokat. Ezt a folyékony, mozgékony, mégis stabil és összpontosított elmélyedést az éberség négy alapzatának, a szatipatthánának a gyakorlásával fejleszthetjük ki (lásd a helyes éberségről szóló bejegyzéseket).

Ha a belátás bármelyik út megvalósítása révén bekövetkezik, akkor lehetővé válik az áttörés az Ösvény utolsó szakaszába, a bölcsesség kibontakozásába.