Elérkeztünk a hat darsana közül az utolsóhoz. A mímámszá a védánta rokon bölcselete, párja, és jelentése vizsgálat, megvitatás. Követői alapvetően kétértelműnek látszó szövegeket elemeztek, és összevetették azokat az eredeti szöveggel, azaz a Védákkal, a kinyilatkoztatással, hogy megállapítsák, egybevág-e azzal, tehát hiteles-e. A Véda a megszabaduláshoz vezető tudás mindkét fokozatát tartalmazza. Az alacsonyabb tudás (apara-vidjá) a Védák karmakánda részében található (főleg papi himnuszok, brahmanák), a magasabb tudást (para-vidjá) pedig a dnyánakánda tartalmazza, ezek főként az upanisadok. A mímámszá tárgya az alacsonyabb tudás, a védántáé a magasabb tudás. Ez persze nem különül el ilyen élesen, hiszen ugyanannak a tudásnak a két fokozatáról beszélünk, és így a védánta is a mímámszá alapján áll. Máskor így is hívják őket: a mímámszá a púrva-mímámszá, azaz első, korábbi, a védánta az uttara-mímámszá, azaz felsőbb mímámszá. A két tanítás kölcsönösen hivatkozik egymásra, és javasolja ismerni a másik fogalmait.

A hinduk számára azonban mindkettő magas szintű tudásnak számított, mert a hétköznapi, praktikus ismereteket nem sorolták a dnyána vagy vidjá szavakkal leírt szférikus, spirituális tudáshoz, ezért már az apara-vidjá is az anyagi világtól elszakadt bölcsességet jelenti.

Míg a Védánta-szútra első mondata a brahman megismerését írja elő, addig a Mímámszá-szútráé így hangzik: „Felmerül a kívánság a dharmát megismerni”. A dharma számtalan jelentése közül itt a kötelesség, főleg a szakrális kötelesség dominál. Kötelesség, mint cselekvés, karmikus tevékenység, amit el kell végezni, hogy az apara-vidjá birtokában majd képesek legyünk a védánta útjára lépni. A mímámszá még nem a brahman megismerését tanítja, hanem imádatának módját a cselekedeteken keresztül, brahman jelenségszerű, teremtő istenként való tiszteletének rítusait. Ez az imádat azoknak az útja, akik még nem érték el a magasabb tudást, ezért nem várható el tőlük, hogy a megszabadulás valódi módjával foglalkozzanak.  Már ez a tudás is kinyilatkoztatás, ez is védikus, brahmantól ered, de a magasabb tudás birtokosa majd mindezt, sőt magát a Védát is elhagyhatja.

A tudás alacsonyabb szintjén brahman még teremtő, kreatív, aktív és minőségekkel felruházott lény, mert a részben még az avidjá (hamistudás) alatt álló gyakorló (dzsívátman) ilyennek tapasztalja, és magát teremtményként éli meg. A magasabb tudás birtokosa számára brahman semmilyen tulajdonsággal nem írható le, létező és nemlétező egyszerre, de ezt a tudást, vagy inkább szemléletet, amíg az avidjá legcsekélyebb hatása is fennáll, nem lehet elsajátítani.

Mivel az apara-vidjá is tudás, ezért fontos volt, hogyan lehet megbízható módon hozzájutni. Nyolcféle pramanát, tudásforrást azonosítottak:

1. Sabda: csalhatatlan védikus kinyilatkoztatás, autentikus forrás.
2. Pratjaksa: saját tapasztalás, főként érzékszervi észlelés.
3. Anumána: egy szoros kapcsolat nem tapasztalható elemének kikövetkeztetése (pl. füst van, tehát tűznek is kell lennie).
4. Upamána: összehasonlítás, viszonyítás, analógia.
5. Aitihja: tradíció, hagyomány, ami bár nem kinyilatkoztatás, de régóta elfogadott.
6. Arthápatti: előfeltevés, mikor az előzményt ismerjük, és abból következtetünk (pl. magot vetünk, az ki fog kelni).
7. Szambhava: együtt járás, valószínűség: pl. felhős az ég, valószínűleg eső lesz.
8. Abháva: nemlét, hiányból vagy távollétből adódó következtetés (pl. a macska nincs a házban, akkor csak kint lehet).

Legfontosabb pramánának a sabdát tartották, a többit csak másodlagosnak, tehát a hitet, a választott hitet helyezték előtérbe a saját tapasztalással szemben. A fiatal bráhminokkal megtanítatták a Védák egyes részeit, és csak később magyarázták el nekik azok jelentését, mert a szövegek ismeretét még akkor is fontosnak tartották, ha a pap nem ismeri a tartalmukat.

A mímámszá fő témája tehát a karmikus, szakrális kötelességek számbavétele, vagyis az isteneknek szóló áldozatok módszertani leírásai. Az áldozat alapvetően lelki természetű, de fizikai tevékenységgel fejezték ki. Minden napnak, napszaknak, évszaknak és eseménynek volt saját áldozati szertartása, amik időnként hosszú ideig, akár évekig is tarthattak. Egy képzett bráhminnak ezeket tökéletesen kellett ismerni, mert hitük szerint sok múlt rajta, és elrontani hatalmas szégyent jelentett. Természetesen a tekintélyükön kívül a megélhetésük is ettől függött. A szertartások az alacsonyabb tudás életben tartását és továbbadását is szolgálták, de úgy tartották, hogy az istenségek e szertartások nélkül elveszítik jelentőségüket, létalapjukat, és ezzel a teremtett világ is veszélybe kerül, azaz a szertartások a világ körforgásának fenntartását is szolgálják. A világ azért létezik, mert a tudat azt állandóan újrateremti. A világban azonban végül is egyetlen tudat van, az teremti a létezőket és az isteneket is, és mikor egy bráhmin pap a mantrákat ismételgetve újrateremti őket, akkor a brahman nevében jár el, és kicsiben újraalkotja a világot, melyben brahman a létre emelő Ige. Az Ige pedig teremtő szó, ezért a pap is szóval újítja meg a mindenséget újra és újra. Abban volt némi ellentmondás az irányzatok között, hogy maga a szertartás aktusa teremt, vagy a szertartáson keresztül közvetlenül Brahmá cselekszik, de abban mind egyetértettek, hogy a pap, és rajta keresztül az emberiség egy magasabb cél érdekében, egy hatalmasabb erő segítségével tartja mozgásban a világot.

A mímámszá nyugati értelemben nem bölcselet, hiszen nem akarja megmagyarázni a világot. De a hinduk a hat darsana egyikének tartják, mert a rítusok szerepéről és a bölcsesség mibenlétéről Kelet máshogyan vélekedett.

Rohadt kis szörnyeteg volt, agresszív, bár kicsi, de egy igazi dög. A város lakói sokáig kutatták, vadászták, csapdákat állítottak, és csak nagy sokára sikerült elfogni. Védekezett, harapott és ütött. Mikor végre elkapták, a molnár telke végében, a csűrben, mert belegabalyodott a szögesdrótba, ami a tyúkokat védte, már nem is tudták összeszámolni, mennyi kárt okozott. Rabolt, zúzott, összedöntötte a nehezen felállított farakásokat, megmérgezte a tehenek tőgyét, keserű lett a tej. Nehezen fogzottak a csecsemők, amíg az éjszakában járt, az anyák sírtak és keveset aludtak, és a marhák egész éjeket bőgtek át. Az egész városra átkot hozott, ezért keresték a kamrákban, a falak tövében, a padlásokon, sőt, még a napsütötte réteken is, mert éji jellege nem akadályozta, hogy a fényben is pusztítson. Igazán senki sem tekintette túlviláginak, de vasárnaponként a pap mégis a szószékre emelte a témát, és gyönyörű párhuzamokat vont közte, és a pokol csapásai között. Ám a dög sokáig észrevétlen maradt.

Amikor elkapták, néhányan kételkedtek, hogy megtalálták a város életét megkeserítő bűnöst. Nem volt nagy, nem volt elég erős, gonoszsága pedig nem győzte meg a városlakók lágyabb szívű, főleg női rétegét, akik csak egy ijedt, kétségbeesett lényt láttak benne. De a férfiak, a pap és az elöljárók felismerték a régóta bujkáló ágrólszakadtban a tyúkólak tolvaját, az éj settenkedő tettesét. Rácsos ketrecbe zárták a prüszkölő, vicsorgó lényt, aki alig volt nagyobb egy kutyánál, de mindenképpen kisebb, mint egy ember, és a főtéren közszemlére tették. Egy hétig tartották ott. Piszkálhatta, leköphette, gúnyolhatta bárki, botot dughatott a rácsok közé a gyereksereg, tisztes polgárok mutathatták meg feleségeiknek, és nincstelen semmirekellők dobálhattak be neki kavicsot, hogy nevethessék rettegését. Ahogy a napok teltek, a lény összement, gyengült, és már alig védekezett a ketrecét körbeálló tömeg ellen. Szeme kereken, izzón tekintett maga köré, tagjait maga alá húzta, és összegömbölyödött, amennyire tudott.

Eltelt a szégyen hete, a pribékek előrángatták, láncot vetettek rá, és a főtéren az alkalomra ácsolt emelvényre vonták, hogy a város előkelői ítéletet mondhassanak rá. Felsorolták az elrabolt baromfit, a feldúlt kerteket, a kidöntött kerítéseket, és kérdőre vonták, megbánta-e bűneit. A lény riadtan kapkodta fejét, tekintete ide-oda vándorolt vádlóiról az összegyűlt nép tagjaira, és persze nem felelt. Görnyedt alakja, hajlott tagjai, szőrös háta nevetésre ingerelte a népet, és mikor a bilincs szorítása miatti fájdalmában néha artikulátlanul felüvöltött, az egész tér felröhögött.

Az ítélet végrehajtása gyors volt. Lerángatták a színpadról, miközben szánalmasan, többször elesett, körbeforgott, amennyire láncai engedték, vinnyogó hangot adott, mikor ízületeibe vágott az acélbilincs. A város bírája felemelte jogarát, és kihirdette az ítéletet. A hóhér egyetlen gyors csapással metszette le a fejét.

Sokáig nyugalmuk volt. A szembejövők újra egymásra mosolyogtak, az anyák teje megeredt, gyarapodott a hízóállat, növekedett a termés, és a magtárakból eltűntek a rágcsálók. A tereken összegyűltek a város lakói megvitatni a közügyeket, a címeket viselő méltóságok pártot szerveztek vagy protestáltak, az apák gyermekeikkel játszottak. Tisztábbak lettek az utcák, mosolygósabbak a kereskedők, és árujuk, a friss gyümölcs, a lágyan elterülő vászon, a kovászon érlelt kenyér szívesebben kelt el. Esténként hazakerültek a férfiak, mert elmaradtak a mulatozások, a nők pedig zamatos vacsorával, omló süteménnyel fogadták a tűzhelyhez hű férjeket. A pap újra beszélhetett az erkölcsről, és megidézhette a mennyeket az arra érdemeseknek, és a poklokat, hogy elrettentse a bűnös utakra térőket.

Ezért volt nehéz megemészteniük az első zörejt, ami elfeledni akart emlékeiket hívta elő. Talán egy baromfi kiáltása, egy kerítésléc roppanása, egy éjjel felsíró gyermek hangja kezdte. Az elsőket még el lehetett fedni, de aztán gyarapodtak a jelek. A kihelyezett csapdák üresen maradtak, de a tej a tehénben újra elapadt, a város polgárai a falak mögött szorongva aludtak el, könnyen ébredtek, az ablakok mögött pedig árnyakat láttak. Kérdezték a papot, a bírákat, a vadászokat, de senki nem látott semmit, amit okolni lehetett volna. A dög már halott volt, elítélték és kivégezték, ketrece üresen állt, csak maguk voltak.

Hát figyelni kezdték egymást. Figyelte a férj a feleségét, a nő a gyermekét, hatalmas a gyengét, és alantas a feljebbvalót. Titokban, bent a házakban élesítették a fegyvereket, egymás elöl rejtegették érzéseik, felvértezték gyengeségeik. Éjjelente a lányokra szeplő került, a kutyák férgeket fialtak, a nők megégették a családi vacsorát, a férfiak kést rejtettek köpenyük alá. Méreg terült el a város felett, átitatta a falakat, a talajba szivárgott. Az ágyak, az asztalok, a fák és az étel megkeseredett.

Régen jártam arra, kerülöm a várost. A dög, a kis szörnyeteg sírját időnként meglátogatom, bár nehéz volt megtalálni, mert nem a városi temetőben helyezték el, hanem kint, a dögkút és a szeméttelep mellett egy névtelen lyukban, egy tépett és poros bozótos mellett. Először vittem virágot, de láttam, hogy felesleges, mert a sírt gyönyörű, buja és burjánzó, csodálatos virágtenger borítja, távol a várostól, a mocsoktenger és szeméthegyek közepén oázisként, a fény minden színében pompázó élő kavalkád, míg a városra lassan ráereszkedik egy szürke, mocskos, nyirkos felhő, mely elzárja a fénytől és a levegőtől.

A már meglévő és az észlelhető, a már létrejött mind hívást kapott az idő és a tér mélyéről. A kezdetekbe várták vissza őket, a mindent megalapozó kifejlődésbe, ahonnan elindultak, ahol nevet és formát kaptak. Várták az időt és a teret is, mert ágyai és mozgatói mindennek, de szereplői és játékosai is. Felkerekedtek az alig pislákoló vörös törpecsillagok, a még fel nem robbant szupernóvák, és a visszafelé lépegető idő maga mellé intette a kezdeti tágulás gázóriásait, és magába örvénylő, forró gázfelhőit. De felkerekedtek az univerzum sötét és hideg homályában valaha felbukkant élők is. A Föld ismeretlen és idegen korszakainak lakói, a végtelen számban tenyésző, egymást felzabáló, egymástól rettegő, menekülő, zsákmányt ejtő vagy prédaként elhulló groteszk lényei, a korai trilobiták, a mezozoikum gyíkjai, üvöltő, rettenetes állkapocsú szörnyei, és még utána, a kainozoikum rágcsálói, szőrös predátorai, és az előlük futva, kúszva, repülve vagy úszva menekülő végtelen, felfoghatatlan, megszámlálhatatlan tömegben kígyózó, tekergő és vonagló alakzatai, és még előbb, az ordovícium előtti kor szerves óceánjaiban nyákosan tapadó és torz, alig életképes fantasztikus torzszülöttei, mind elindultak a hívás felé. Elszakadtak talajtól, kőtől, hústól vagy égtől, és nyíló vagy sötét tudattal özönlöttek a kezdetbe. Kő és gáz, folyadék és élő test, egymáson átbucskázva, ütközve áramlott, mert a hívó szava ősibb, elemibb volt mindannál, amire jutottak, amiből fejlődtek, vagy amiben megrekedtek. Az állkapcsok elengedték a zsákmány húsát, a karmok nem tépték az áldozat zsigereit, szemek, nyálkahártyák, kémiai receptorok, sejthártyák, kinek, mi adatott, a hívás felé fordult. Az észlelhetőt egybegyűjtötte a teremtő akarat. Bolygók süvítettek el gázködök mellett, prokarióta előzött aszteroidát, örök jégbe fagyott bolygómag fekete lyukhoz társult, végleg lekötött energiák, szemléletre ébredt élők egyazon kíváncsisággal fordultak a kezdet felé. Az észlelhető hazahívta teremtményeit, összegyűjtötte önmagát.

Most az észlelőről kellene írnom, aki szemlélője és varázslója ennek a csodálatos játéknak, de nem tudok.  Nem ismerem őt, nem látom, nem értem és nem érzem. Elbújt, és az sem biztos, hogy létezik. Keresem, amióta érzek, kutatom, amióta értelmemben fény lobbant, de mintha körbe és körbe kergetném egy sötét helyen önmagam. Az észlelhetőt figyelem, gyönyörködöm benne, és nyugalommal fogadom a bizonyosságot, hogy nem láthatom meg azt, amit nem értek. Inkább beleolvadok a folyamba, a drága és végtelen számú trilobiták, kocsonyalények, szerves, páfrányszerű képződmények közé, a kövek, üregek és gázok érzéketlen tömegébe, a felfoghatatlan számú élő és élettelen áramába, és elindulok én is az idő és a tér kezdetének hívogató intése felé, hogy legalább azt átéljem, amit létezésem okán a létezés lehetővé tett.

A védánta a kettősség-nélküliséget tanítja; a szó jelentése a „Védák vége”, vagyis végső lényege. A másik neve uttara-mímámszá, vagyis a következő alkalommal tárgyalandó mímámszá bölcselet magasabb szintje. A mímámszá jelentése pedig vizsgálat, vagyis szellemi törekvés, amely a valóság megismerését célozza. A Védánta szútra 555 aforizmából áll, és első sora így hangzik: „Felmerül a kívánság brahmant megismerni”, mert a végső valóság, amit meg kell ismerni, maga brahman.

A védánta két fő dologban különbözik a számkhja és a jóga bölcseletétől:

• nincs sok purusa, csak egy, azonban az soknak mutatkozik;
• purusa és prakriti nem két különböző dolog, hanem csak ugyanannak a végső szellemiségnek két különböző megnyilvánulása.

Ám a védánta nem purusáról és prakritiről beszél, hanem átmanról és brahmanról, mely fogalompárok azért hasonlóságot mutatnak egymással. Az átman az egyéni lélek, kicsit a purusa szinonimája, másik neve ezért a dzsívátman. Ám az átmannak van egy kozmikus, egyetemes megjelenése is, a paramátman, amely azonos a brahmannal. A brahman azonban nem azonos a teremtő istennel, akinek a neve Brahmá. A valóság végső lényege, hogy a dzsívátman és a paramátman, illetve az átman és a brahman egy és ugyanaz, csak az avidjá (nemtudás, hamis tudás) miatt különbözőnek látszanak. A brahman a valóság, a lélek maga a brahman, de a világ nem valóság. A védánta sok történetet használ fel az upanisadokból, pl. a már korábban leírt füge és fügemag, vagy vízben oldott só példáját, de olyan történeteket is, amelyek szerint egy mézcsepp sem mondhatja meg, mely virág nektárjából készült, és egy vízcsepp sem állíthatja, hogy ő az óceán, és azt sem mondhatja meg, hogy melyik folyóból származik.

E bölcselet szerint a világ teremtett, sőt folyamatos teremtés alatt áll; az Egy önmagát teremtette, és azóta sem létezik semmi más rajta kívül. Minthogy két szinten jelenik meg, a teremtés is kétszintű:

• brahmanhoz tartozik a külső világ teremtése, mely látható, formája van, fény jellegű;
• átman teremti a belső világot, mely szemlélni képes a külsőt, és formája inkább a hang.

A két világ egymás tükörképe, így a külső aktivitásában a prakritire hasonlít, míg a belső passzivitásában a purusára. Brahman hanggal teremt, mert aminek kimondja a nevét, az létrejön, tehát előáll a „név és a forma”, vagy egy keresztény számára ismerősebben „az Ige testet ölt”. A brahman szó imát, fohászt is jelent, vagyis az isten imája, „hangja” szétsugárzik, megteremti a világot és annak részeit. A hang, mint ősok a tökéletes potencialitás, mely megsokszorozódik, majd

• első szakaszban a hang szubtilis, potenciális (számkhjában ez a tanmátra);
• második szakaszban a dolgokat létrehozó név, mely kimondja az ideát, ami így formává válik, azaz kimondja egy dolog archetípusát, őslényegét; mikor kimondja, hogy „tehén”, nem egy egyedet jelöl, hanem azt, ami minden tehénben közös, és így megjelenhetnek a konkrét egyedek is;
• harmadik szakaszban a hangból konkrét szavak keletkeznek; így lesznek a létezők, ilyenek az igazságok és kinyilatkozások is, melyek közül a legfőbb a Véda.

De a teremtett világ nem valóságos, hanem energia, hang, látszat. A brahman teremtő hatalma illúzió-teremtő, varázsló, májá. A külső teremtés brahman megfeledkezése önmagáról. A színjátékhoz azonban közönségre van szüksége, ezért válik le róla az átman, majd az átman a belső teremtés során szintén megfeledkezik önmagáról, és élvezi a játékot. Tehát az avidjá kozmikus és individuális szinten is jelen van, és nem más, mint az illúzió valóságként való elfogadása. Amíg ez a hamistudás tart, addig a személytelen brahman személyes teremtő istenként, Brahmáként viselkedik. A hamistudás megszűnésekor Brahmá visszaalakul brahmanná. Ez azt is jelenti, hogy a teljes megszabadulás csak akkor lehetséges, ha valamennyi átman (dzsívátman) megszabadul, mert az egyéni megváltás nem lehetséges.

A teremtett világ valóság annak számára, aki az avidjá hatása alatt áll. Kiszámítható, konzekvens, minden mozzanatában érvényesül az ok-okozat elve, tehát karmikus: mindennek következménye van. A hamistudat állapotában lévő dzsívátman számára ez az újjászületések körforgásában való részvételt okozza. A karmikus következmények hatására bármilyen lényként újjászülethet, az istenek világába is kerülhet, ám mindez csak időleges, mert az istenekre is vonatkozik a mulandóság törvénye, csak életük időtartamának a léptéke más. Egy kalpa végén még maga Brahmá is brahmanná alakul, és megszünteti a világot. A karmikus körforgásban rendre elpusztul a durva fizikai test, és az átman a szubtilis testet használva vándorol át egy másik testbe.

A dzsívátmant elborítják a májá által előidézett létfeltételek, az upádhik:

• életerő: ötféle (vö. számkhja XII. csoport);
• manasz (elme): észlelés, irányítás és reagálás központi szerve;
• az öt érzékelő és cselekvő testrész, szó szerint szervek, pl. szem vagy láb (számkhja II. / 9-18.);
• fizikai test;
• környezet, külvilág, az érzékelés tárgyai.

Egy másik védikus modell szerint az átmant öt burok (kósa) veszi körül:

• gyönyörtest: a tiszta létérzet üdvösség-tudata;
• kettősségtudat: ez különbözteti meg az átmant és a brahmant, és az átmanból dzsívátman formál;
• értelemtest: tudatműködés és pszichológiai funkciók;
• lélegzettest: az elemi létenergiák burka;
• tápláléktest: a durva fizikai test, ami születik és hal.

Az ember a létforgatagban négyféle tudatállapotban tartózkodhat:

• Éber állapot: ekkor az átman, a manasz és a szervek (érzékelő és cselekvő) közvetlenül látják és ismerik meg a jelenségeket;
• Álomállapot: a szervek passzívak, az átman a manasz segítségével vándorol a testben, és az emlékekből álmokat alkot;
• Köztes tudatállapot: álom nélküli mély alvás, amikor az átman elkülönül a manasztól és a szervektől, és azonosul a brahmannal;
• Az átman nélküli test állapota: a halál után, vagy a tudatállapotok egymásba történő átváltásának pillanatában.

A halál után az átman tehát a szubtilis test segítségével vándorol tovább egy következő újjászületésbe, és választ új durva, fizikai testet. Öt lehetőség nyílik meg számára:

1. Születhet egyszerű, szerény tudású embernek, ha a karmikus adóssága nem túl súlyos. Ekkor az átmanja a külvilágba ömlik, és a szubtilis test visszavezeti a földi létforgatagba. Ez a leggyakoribb. Más esetekben, vagy ha a tudása magasabb fokú volt, akkor nem a földi létsíkokon folytatódik a létezése, mely négyféle lehet:
2. A szándékosan gonosz emberek a poklok világába jutnak. Nem könnyű ide jutni, ehhez szörnyű bűnöket kell elkövetni.
3. Nemes életvezetés, szellemi késztetésekkel irányított élet esetén, ha a karma érdemdús, és a halál pillanatát teljes tudatossággal éli meg, a mennyei szférákba kerül, de érdemei kimerülése után visszatér a létforgatagba. Sok aszkétának és törekvő világinak ez volt a célja.
4. Erősen pozitív karmával, magasabb tudatossággal, erős koncentrációs képességekkel rendelkezők szintén az isteni szférákba kerülnek, de a kalpa végéig ott is maradnak, és csak az új teremtésben kerülnek vissza a létforgatagba.
5. Aki már életében kilép a karmikus forgatagból, eléri a tökéletes tudást és teljesen megszabadul (a védánta tanítását követve), az felismeri önmaga valódi természetét, karmáját teljesen felszámolja, és belép az öröklétbe.

(Az átman és brahman viszonyáról a védántán belül létezett egy némileg másmilyen értelmezés is. Terjedelmi okok miatt eltekintek az ismertetésétől, de igény esetén a későbbiekben beszélhetünk róla.)

Tehát a védánta szerint is csak a tudás megszerzésével lehetséges kilépni a létforgatagból. Ennek azonban két szintje van. Az apara-vidjá az alacsonyabb szintű tudás, ami megtanulható, amit a valóság mélyebb ismereteinek megszerzésével magunkévá tehetünk. Ez tulajdonképpen az „okosság”. A magasabb tudás a para-vidjá, melyben a végső valóságot kifejező „tat tvam aszi” („az te vagy”, lásd korábbi bejegyzés) bölcsességét megértjük, azaz tapasztaljuk átman és brahman azonosságát, a szubjektív és objektív egylényegűségét. Ehhez el kell oszlatni az avidját, fel kell ismerni az illúziók mögött álló vágyakat és szenvedélyeket, és érezni kell a világ egységes jellegét. Érezni, tapasztalni, valójában brahmanná válni, tehát nem csak érteni. A magasabb tudás nem tanulható, de az alacsonyabb tudás megszerzése nélkül mégsem érhető el; az egyszerű értelmű, mégis bölcs szent csak mítosz. Ezért a védántában is fontos a tudás megszerzésének módja és forrásai (pramánák). Hármat neveznek meg:

1. Sabda: Védikus kinyilatkoztatás, mint legfontosabb forrás.
2. Anumána: Helyes és megalapozott következtetés, mely történhet analógia alapján, vagy egy alapvető kapcsolat felismerése során, amiből következtethetünk a vizsgált dologra is, vagy valaminek a hiányából is juthatunk felismerésekre.
3. Pratjaksa: Személyes tapasztalásból eredő megismerés. Három szakasza van, mert érintkezhet az érzék és a tárgy, egyesülhet az érzék és a manasz, vagy egyesülhet a manasz és az átman. A szavikalpa típusú észlelésbe képzelődés és spekuláció (vitarka) vegyül, és a manasz meghamisítja az észlelést, a nirvikalpa típusú észlelés során ez a torzítás nem lép fel. Utóbbi ritka, ezért a védánta háttérbe helyezi a pratjaksát, mint megismerési módszert.

A pramánák segítségével el lehet jutni a karma, az ok-okozat megismeréséhez. Ebben vitatkozik a számkhja/jóga rendszerrel, ami szerint minden valami előzőből alakul a prakriti kibomlásának fázisai szerint – ez az átalakulás tana vagy evolúció-elmélet (parináma-váda). A védánta oksági elmélete az illúzió-elmélet (vivarta-váda), mely szerint a dolgoknak nincs önálló létük, ezért a tapasztalható világ, az objektum illúzió, és a szubjektum a valóság. De mind egyetért abban, hogy ok és okozat nem különbözik egymástól, vagyis minden ugyanannak a dolognak a megnyilvánulása, tehát a brahman és a belőle kiáramló világ azonos. A valóság az avidjá miatt látszik létezőnek, ezért a hamistudás egy teremtő hatalom. Egy kreativitás, ami megkülönböztet, nevet és formát ad, de mindezeket nem létező dolgokkal és jelenségekkel teszi. Így működik a hétköznapi tudat: minden, amit a világból értünk, saját tudatműködésünk terméke. Mint egy játékban: a munkával és értelemmel alkotott világ igazi, valóságos, működik, csak nem létezik.

Mindig az időre hivatkoznak. Azt mondják, az majd gyógyít, elsimít, sebet és törött részeket forraszt. Csak hát az idő is keletkezett, és velünk együtt hordja a befejezetlenség súlyát. Együtt járjuk a nehéz ösvényt, köveken botolva, csodálkozó arccal. Amennyire én haladok az időben, annyira folyik ő bennem. Nem gyógyít, csak elfed, és felejteni enged. De én nem akarok felejteni. Te voltál az. Mindegy, minek hívjuk, szerelemnek vagy bármi másnak, mert rajta keresztül lettem, a részem lett, és így csak magammal együtt veszíthetem el.

A test a testhez húz, a lélek a lelket vonzza, de ez nem tarthat az örök, végtelen idő utolsó lélegzetéig. Ezt tanította nekem a bölcsesség. Ezért tagadom meg most a bölcsességet. Ezért állok meg, és fordulok vissza a csillagok felé vivő úton. Ami vagyok, nem létező, nem állandó és mindig tökéletlen, tudom, de azt is értem, hogy ami vagyok, az döntés. Az én döntésem. Az ég nem támogat és nem vet el semmit, az ég csak létezik, és én benne annyi vagyok, amennyire belehelyezkedtem, amennyire belaktam. És én úgy döntöttem, hogy az égből eredt csillag-felem sem tudhat semmit, amit a földön ragadt nem érthetett meg, ezért a te földön maradt részed felé nyújtom magam. Lesz, ami lesz. Mind, ki mozog, máshogyan ért és máshogyan szeret, és mind magából indul és magába érkezik. Most lehúzom csillag-felem erejét és fényét, és átnyújtom neked. Ez van, ennyit adhatok. Döntés és bátorság, bölcsesség és a szív fénye egy tőből fakad. Minden megismerés a szereteten alapul, mert a szeretet a tiszta és bátor elfogadás.

Emléket állítok magunknak. Csak az a döntés valódi, amelyik nem számol semmilyen következménnyel, amelyik önmaga oka, így feltöri a karmát, és a tiszta megismerésben felragyog. Emlékünk valóság. Nem felejtelek. Ember csak így szerethet, itt a földön darabokban, széthullva és furcsán, a maga módján, a maga végleges és teljes zártságában és magányában, az összeolvadás reménye nélkül. Kicsiny a lélek, és kicsiny az erő, ezért az ember egy másik embert keres. Én is megtaláltam, ami nekem itt lehetőségemben állt, és nemrég vesztettem el, mert itt mind elejtjük, rossz helyre rakjuk kincseinket. De figyeltem, és kikerestem a romok közül. Átviszem magammal. Majd odaát kicsomagolom, és ha eleget nézegettem, eleget szerettem, akkor feldíszítem és útjára engedem, de ehhez erőt kell gyűjtenem.

Máglyát gyújtok, és ráhordom kincseim. Azt a szép gyermekkori emléket a sárga házfalról, az első képet anyámról, és azt a késő nyári délutánt. Aztán a tűzbe dobom az érintéseket, a gondolatokat, az értelmet. Aztán magamat fektetem a lobogó lángra. Végül téged, lágyan, kímélettel, téged terítelek a tudatom megsemmisülésének éjszakáján a felszabadító, égbe omló lángokba, mert veled akarok elbúcsúzni ettől a helytől.

Még két darsana van hátra, és további két írás a „buddhizmus előzményei” sorozatból. Nehéz anyagok, ezért most pihenésképpen kicsit álljunk meg, és beszélgessünk az igazság hittel történő keresésének elkerülhetetlenségéről. Nagy szavak ezek; távolról sem állítom, hogy bármeddig jutottam volna ezen az úton, most is csak néhány gondolatomat tervezem leírni a kiforrott hindu filozófiai rendszerek ismertetésére szolgáló sorozat közben.

A hitet sokan nem tekintik a buddhista út alapvető kellékének. A Buddha a tapasztalatot tartotta a megismerés alapvető módjának, és a szenvedés meghaladására bíztatott. Nem ígért örök életet, csak nirvánát, ami viszont szavakkal ki nem fejezhető. De elindul-e egy ennyire nehéz és bizonytalan ösvényen bárki, aki nem hiszi, hogy célt ér valahol?

Az igazság önmagában, az isten és a világ megismerésének öröme, az önmagáért való bölcsesség mindig kevés volt az emberiségnek, ezért az igaz Igét mindig ígéretbe kellett csomagolniuk a vallásalapítóknak és a tanítóknak. Ígéretbe, fenyegetésbe, vagy a kettőbe egyszerre. Az embert értelme első felvillanása óta a halálfélelme ösztökélte a szellemi útkeresésre és a világ természetének felfedezésére.  Krisztus megtanította nekünk, hogy Isten a szeretet, és itt a földön úgy kell szeretni a másikat, mint önmagunkat. Senkit nem érdekelt volna ez a hír, ha nem kapcsolódik hozzá egy isteni ígéret, melyben a tiszta szívűek a mennyország boldogságába és az örök fénybe emelkednek, és egy fenyegetés, mely szerint a bűnösök a végtelen kárhozatba és a reménytelen sötétségbe jutnak. A Buddha tanában is megjelent az ígéret, mely szerint a szentek (arhatok) a nirvána gyönyörébe és szabadságába lépnek, a többiek pedig vissza a születés és halál szenvedéssel teli körébe. Később aztán megjelentek a buddhizmusban a tiszta földek és a poklok, amik sokban hasonlítanak a keresztény végső helyekhez. Senki, vagy talán szinte senki nem gyakorolta volna egy életen át teljes szívvel a buddhizmust, ha nem kap ígéretet a szabadulásra és a további létezésre, és csak a kiszámítható és elkerülhetetlen fizikai megsemmisülést ajánlják fel neki egy küzdelmes élet végén, mely élet értelme, hogy még a halál előtt mély igazságokat ismer fel az univerzum egyetemes működésével kapcsolatban. Az emberi hit felébredésének oka mindig kettős, és a két oldal elválaszthatatlan egymástól, mint egy érme két oldala: az ember először is gyógyírt keres félelmeire és megváltást kér a halál ellen, és ennek a feltételnek az ígérete esetén érdekli az igazság, annyira és amennyiben az szükséges a megváltáshoz. Sőt, az igazság még ilyenkor is mellékes számára, mert a vallási előírásokat és parancsokat nem tudásvágyból, lelki indíttatásból, hanem a megváltásért cserében teljesíti. Pusztán az igazság megismeréséért ritkán keresik az igazságot, csak a valóságért nagyon ritkán szeretik Istent.

De a létezés varázstalanítva lett. Csak egy példát említsünk: a fizika mostanra minden kétséget kizáróan bizonyította az ősrobbanás elméletét. Egy sor kérdés így értelmetlenné vált, hiszen kiderült, hogy a világ, akár teremtett, akár spontán létrejött, nem végtelen sem térben, sem időben. A tér és az idő egy kitüntetett pillanatban keletkezett, együtt és egymásból, és véletlenül, mert az univerzumban kvantumszinten igenis szerepe van a véletlennek. Értelmetlenné vált a kérdés, hogy mi volt az ősrobbanás előtt, hiszen nem volt semmi, és az is megválaszolhatatlan, hogy mennyi idő telt el az ősrobbanásig, hiszen az idő akkor keletkezett. Szintén felesleges kérdés, hogy hol történt mindez, hiszen nem létezett a tér. Ma úgy tartják, hogy a keletkezés a semmiből történt, spontán, csak úgy adódott, és a kibomló, felfúvódó világban alakultak ki az univerzum most ismert törvényei, amik egyetemesek és kiszámíthatók, működésükhöz nincs szükség külső, isteni beavatkozásra. Az eredetmítoszok, a világ keletkezését meseszerű történetekkel leíró, folklorisztikus hiedelmek, mint igazságok, megbuktak, és a világ keletkezése helyett az adott nép lelkiállapotáról és tudományos fejlettségéről tesznek tanúbizonyságot. És így tovább: a természeti jelenségek, a lelki folyamatok, az anyag változása mind kutatott és egyre jobban ismert. Látjuk, hogy elveszett egy kapaszkodónk, egy hitünk, ami eddig a tervezettséget, a világ értelmét, és a saját kitüntetett helyzetünket, létezésünk okát és fontosságát hirdette. (Természetesen a tudomány sem valódi válasz, hiszen az érzékelhetőt ismeri meg, és az érzékelőről képtelen igaz megállapításokat tenni, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.)

A tudomány sokat adott, de sokat el is vett reményeink és kapaszkodóink közül. A teremtés aktusáról, működéséről, céljáról, és benne az ember szerepéről lefoszlott a misztikum. A jelenségek mérhetőek, környezetünk, és vele együtt talán civilizációnk hanyatlása már nem tagadható, és ez így van rendben, mert minden múlandó. Biztosan tudjuk, persze csak ha őszinték vagyunk magunkhoz, hogy a Föld, rajta az intelligens élet, és általában az univerzum jelenlegi formájában nem örök. Az anyagi létezés nem örök, másféle létezési formára pedig nincs bizonyíték, és hírhozó sem érkezett még soha odaátról. Az ég, ahogyan ismerni és tudni akartuk, mely szerint berendezett és számunkra kialakított, megszűnt létezni. Az ég üres.

Bizonyítást nyert, amit amúgy is érzünk, ha megvizsgáljuk a létezést, hogy a világ atomi és magasabb struktúrái, az élők és a tudatok is mind az entrópiára törekednek, illetve abba zuhannak bele, és ezt a bomlást csak fokozott erőfeszítéssel lehet ideig-óráig lassítani. Mindenki folyamatosan tapasztalhatja, hogy a dolgok idővel egyre rendezetlenebbeké és kaotikusabbá válnak. A termodinamika második főtétele, a természet egyik alaptörvénye kimondja, hogy a rendezetlenség mértéke, az entrópiának nevezett fizikai mennyiség nagysága az univerzumban, így az ember környezetében is az idő múlásával mindig növekszik. A törvény azonban csak a rendezetlenség teljes mennyiségére vonatkozik, tehát ha a rendezettség a rendszer egy kis, körülhatárolható részében nő, akkor az entrópia, ennek ellenhatásaként, a környezetében jobban növekszik. Ez azt is jelenti, hogy ha egy élő szervezet jól működik, mert benne szabályozottak a folyamatok és törvények uralkodnak, képes élni, javítani magát, és mielőtt az entrópia maga alá gyűrné és meghalna, képes önmagát reprodukálni, és így faját fenntartani, annak ára, hogy környezetében nagyobb lesz a rendetlenség, mint nélküle lenne. Ha a természet valahol rendet rak, kénytelen máshol nagyobb káoszt okozni, hogy az entrópia növekedésének törvényét ne sértse meg. Az élőlény rendezett energiákat (táplálék, fény, elektromosság) alakít rendezetlen energiákká (hő, salakanyagok), és így a rendezetlenség mértéke a világban növekszik, miközben benne és utódaiban egy kis időre megvalósul a nehezen fenntartható, és állandóan összeomlani akaró rend. Látjuk, hogy semmi sem örök, sem ideát, sem odaát.

Nem működik máshogyan a psziché és a szellem sem, ahogyan a léleknek nevezett individualitás sem. Rengeteg energiát fektet a gyermek egyéniségének, öntudatának és személyiségének kialakításába, hogy aztán az érett, kész felnőtt, sok tapasztalattal és életbölcsességgel a tarsolyában szinte rögtön az elmúlással, képességei hanyatlásával, testi, szellemi erejének fogyatkozásával legyen kénytelen megküzdeni. Nem találjuk magunkban az örök magot, amit majd egy isten magához emel, vagy ha létezik is ilyen mag, lélek, könnyen belátható, hogy sok közünk nem lehet hozzá, hiszen a mélyálom és a demencia is megfoszt érzékelésünktől, személyiségünktől, és nem találjuk benne magunkat. Ilyen a halál is: amit magunkból ismerünk, az nem éli túl a fizikai test elmúlását, ezért amit isten magához emel, az nem mi vagyunk, nem a mi énünk.

A filozófia nem állítja, hogy az igazságot hirdeti, és a filozófiai rendszerek nem az igazságtartalmuk alapján emelkednek egymás fölé, hiszen nincs objektív igazság, és ezt nem is állítják. A fejlettebb filozófiai rendszer nem igazabb, mint a többi, hanem koherensebb, komplexebb, kidolgozottabb, kiforrottabb, kerek, teljes egységet alkot, önmagában megáll, ezért nehezebb cáfolni, kritizálni. Nagyobb szellemi erőt kell alkalmazni a vele való vita során. Olyan, mint a Buddha tana, ami egy kristálygömb. A vallások már általában egyedül igazként hirdetik magukat, de nem adnak megoldást idelent, és nem nyújtanak biztos menedéket odaát. Minden rendszer csak egy elmélet, mert a világ végső igazságait ember nem fejtette még meg, és nem is fogja soha. A Buddha rendszere tökéletes, de vajon igaz-e?

Itt lép be az egyenletbe a hit, ami már annyi mindent megjavított, de el is rontott. A hit ugyanis nem igazság, hanem szentség, mert nélküle csak félelem, önámítás és bizonytalanság uralkodna el a lelkekben. A hitetlenség az önámítás, mert a tudományon, tudáson vagy az igazságok felismerésén alapuló, a hitet gyermetegnek bélyegző világnézetekkel ellentétben a hitetlenség a legnagyobb önbecsapás, az illúzió melegágya, mert nem más, mint egoval fertőzött tanácstalanság. Az emberek általában hitetlenül követnek vallásokat, ezért úgy bánnak velük, mint a tudással kellene; és hittel követnek hétköznapi utakat és filozófiákat, melyekhez elég lenne szándék és meggyőződés. Az igaz hitet nem kegyelemből kapjuk, és nem csak a kiválasztottak, és főleg nem csak az arra érdemesek, még ha égi adománynak is érezzük, mert a hit döntés. A világ végtelen és kiismerhetetlen, ezért nem visz előrébb sem a tudományos, sem a vallásos ismeret. Mindörökre így marad, és még a végső bizonyossággal a kezünkben sem lennénk felvértezve a kétely és a tévedés ellen. A megváltás felé tartó lélek nem élvezheti a megváltottság gyönyörét, mert érzéketlenné válna a többi szenvedő lélek iránt, és oda a mennyország; ugyanígy a nirvána felé tartó tudat sem örülhet a megvilágosodásnak, mert amint felrémlik benne saját felébredettségének ismerete, már el is veszítette azt. Egyszerűen nincs sem tudásból, sem lelkiségből eredő biztos cél vagy megkérdőjelezhetetlen igazság. Mindez elérhetetlen. Az egyetlen lehetőség a hit valamiben, ami nálunk nagyobb és fontosabb, makacs és tudatos hit, amit rendszeresen megvizsgálunk, mérlegre teszünk és próbák elé állítjuk. Nem a tudás vagy a vallási meggyőződés emeli ki az embert a szenvedésből és a reménytelenségből, hanem az akart, választott, megérlelt hite, ami fegyvere, pajzsa, ereje és menedéke egyszerre, ami teremt, és megtölti értelemmel a kiürült eget.

Ma éjjel szertartást ül a létezés. Ma minden önmaga körül forog, magába száll, magába mélyed, önmagába szeret. Ma, miután lement a nap, és a fény szétterülve, a világ sötét maradványaiban sugárzik tovább, ma megüljük a nem létező istenek ünnepét. Ma hitet teszünk az elsüllyedt arányok és mértékek előtt, ma az ősi és a fennmaradt, szoborba merevedett teremtők színe elé hordjuk lelkünk és értékeink. Ma tagjaink, elménk, szándékunk és késztetésünk áldozatként ég el a felmorajló tűzben, és minden elfeledett és alig pislákoló isten mélyen beszívja az égő maradék füstjét. Bármit hordunk eléjük, alig ér valamit, mert a legnagyobb áldozat még hátra van. A táncoló papok, szerzetesek, pásztorok és földművesek felhalmozzák javaik, életük eredményeit, magukból és életükből szakított értékeiket, és a tűzre vetik, hogy lobogjon, égjen, eméssze el a feledés.  Az élet tánca kavarog, mert ma szertartásra hív a hit ünnepe. Semmit nem áldozhatunk, csak testünk, lelkünk, és mindez nem ér szinte semmit. Tudja ezt a kavargó nép, ismeri élő és holt, a táncoló sereg és az ünnepre feltámadt holtak is. Az akarat önmagába fordul, maga alá siklik, lent gyökeret ereszt, fent ágakat hajt, és az egész teremtést átszövi az élet forgataga. Nem tudunk semmit, nem érthetünk, papjaink lemeztelenítik magukat, az emberek kiáltva az égbe dobják kincseik, és a gyorsuló kavargásba vetik magukat. Csak a hitük marad, a bármiben, szentségben, rosszban, gonoszban, hétköznapiban, akármiben való hitük. Az ember ereje, a lélek létének egyetlen bizonyítéka, a kapaszkodó, a menedék, a bármi választottban való hit.

A hitem döntés. Csak a hit maradt, ezért megkeményedek, kérget növesztek, mint az évszázados fák. Kérget, és száraz ágakat, fel az ég felé, a felhőkbe markolok, a tiszta égbe harapok, gyökereket növesztek erővel a mélybe, a talajba kapaszkodom, és még lejjebb, az alapot adó kőzetekbe. Akkor legyen: hiszek. Most mondd, őszintén, barátom és sorstársam, itt és most az élők, vagy a rég holtak, vagy a még nem világrajöttek között, mi más maradt? Beleütöm, beleégetem a jelemet mindenbe, amit elérek, hogy nyomaim majd egyszer életre keltsenek. A tudásom annyit sem ér, mint egy bogár utolsó rezzenése a késő őszi fagyban, szeretetem annyi csak, mint a felszáradó hajnali pára, pillanat és illanó sóhaj, következmény nélküli mozdulat. Csak újabb születés és újabb hanyatlás, csak egyre egy, és egyre kettő, kicsiny vihar a korlátozott térben, melyet fajom jelentőségtelinek és fontosnak tart, mert híján van a valódi sorsnak. Ennyi, de mielőtt a csönd beszorít, és az ég végleg bezárul felettünk, én hiszek. Hiszek úgy, mint még élő nem akart hinni, hiszek a szentek minden erejével, mert akkor vagyok szent, amikor én akarom. Szentség, amit akaratom megteremt és elétek állít, és annyi az akarat, ami erőmből telik. Nem jutottam előre egy tapodtat sem, hát az maradt, annyi az enyém, amit hiszek. Benned, vagy mindabban, ami te vagy, mert „te vagy az”, mert én vagyok Az. Most mondd, van más választásom? Volt valaha más választásom? Mit számít sors, démon, értelem, siker vagy nyereség, mind elmúlik nyomtalan, hát én akkor most emléket állítok neked, és megteremtem, amit az univerzum nem tudott. Ha nem vagy, majd most leszel, mert akarlak. Mert nincs más sorsom, mert nekem csak az lehet a választásom, amit én teremtettem. Megkereslek, csak rá kell jönnöm, hová rejtettelek, de felkutatom érted a teljes univerzumot, ha kell, élek és halok végtelenszer, mert szükségünk van egymásra.

A zajból szólok fel hozzád, a zajból imádlak, és zajjal szólítalak meg, a létezők zavarával. Nem ismerlek, nem tudok semmit. Fogadd, mert most már kénytelen vagy, nem bújhatsz el, mert látlak, mert én teremtettelek. Amíg nem találom végső menedékem, te vagy a társ, a kezdet és a vég. Istenem vagy, és én a teremtményed. Istened vagyok, és te az én teremtményem. Sosem volt ennél szentebb kötelék.

A jógát a nyugati világban egészségmegőrző, önbizalmat, nyugalmat, sikeres, kiegyensúlyozott személyiséget teremtő fizikai gyakorlatsornak ismerik, ami fantasztikus kiegészítője egy gazdag, középosztálybeli életnek, ráadásul szép, izmos testet is formál. Az igaz, hogy mellékesen ezt is eredményezi, de a jóga nem ez, sőt, az egocentrikusság, az „én” felszabadításának, ünneplésének pont az ellenkezője. Így tekinteni a jógára blaszfémia, és semmiben nem különbözik attól, mint amikor Krisztus születésének ünnepét a fogyasztás orgiájává züllesztjük. A blaszfémiával egyébként semmi baj sincs, ha azt valódi humorba ágyazzák, vagy egyéb módon intellektuálisan művelik, mert feldolgozhatóvá, az ember számára fogyaszthatóvá teszi a misztikumot, és megnehezíti a vallási jelképek ájult, bigott „tiszteletét”. de azért hasznos ismernünk egy vallás, jelen esetben a jóga, valódi értékét.

A jóga eredeti formáját nevezik Rádzsa-jógának („királyi jóga”), vagy Dhjána-jógának, a meditáció útjának, de nevezik nyolcfokú jógának is. Többek között a buddhizmus és a jóga egymásra gyakorolt hatása is felbecsülhetetlen: mindkettő a megismerés, az elmélyülés és az „én” megzabolázásának ösvényét járja más-más vagy éppen hasonló módszerekkel. Nem tagadom személyes elköteleződésemet a buddhizmus irányába, mely szerintem, annak is köszönhetően, hogy kitört szülőhazájából, és más kultúrákkal szimbiózisban tovább fejlődött, képes volt eljutni a végső megoldásig, de a jóga szimbólumait és módszereit használva a buddhizmus útja is könnyebben járható. Nézzük meg részletesebben a jóga nyolc fokozatát.

A jóga végső célja tehát a purusa felszabadítása, melyet figyelmének a prakriti táncától való elszakításával lehetséges elérni. Ennek érdekében fel kell számolni a prakritihez láncoló tudati tényezőket, a klésákat, melyekből öt van:

• avidjá: a már sokszor tárgyalt tudatlanság, pontosabban hamistudás;
• aszmitá: szubjektivitás, én-érzet, az ego uralma a purusa felett;
• rága: vágy, szenvedély, sóvárgás, mohóság;
• dvésa: ellenszenv, gyűlölet, taszítás;
• abhinivésa: kötődés, ragaszkodás a prakriti által teremtett jelenségvilághoz.

A klésák felszámolására három módszer szolgál:

• tapasz: önmegtagadás, az egoról való lemondás, az ahamkára által létrehozott személyiség feladása;
• szvádhjája: önnevelés, melynek során hasonlóvá kívánunk válni egy már megszabadult személyhez, példaképhez;
• pranidhána: Ísvara iránti odaadás, törekvés az ő tudatállapotának a megtapasztalására.

A klésák felszámolása történhet erőszakosan vagy szelíden. Az erőszakos módszer alkalmazása során a zavaró tudattartalmat elfojtjuk, a tudatot iga alá vonjuk, a szelíd módszerrel pedig, mint egy tőlünk független tárgyat, a tudatot megfigyeljük, aminek következtében kiüresedik, üres lényege lelepleződik, és illúziói maguktól felszívódnak. A klésák felszámolásával a megszabadulás bekövetkezik, de ez egy nagyon nehéz út, ezért a jóga nyolc lépést, fokozatot ajánl a gyakorláshoz, melyeket nem egymás után, hanem egyszerre kell alkalmaznunk (ezek közül a nyugati világ a harmadikat, a fizikai gyakorlást, és félreértve, de kissé a negyediket, a légzésszabályozást használja). A nyolc fokozat a következő:

1. JAMA – erkölcsi tilalmak

Öt tilalom létezik:

• Ahímszá – nem ártás: Az összes darsanának és a buddhizmusnak is alapvető követelménye, hogy ne pusztítsunk el más lényeket, sőt, ne is ártsunk nekik. Alapvető, de egyben a legnehezebb követelmény, hiszen már a táplálkozásunk és a napi működésünk során is ártunk és ölünk, ezért ezt inkább úgy kell értenünk, hogy amennyire csak lehetséges, más lényeknek ne okozzunk szenvedést, tehát a táplálkozásunk, életvitelünk során kerüljük el, hogy testi vagy lelki fájdalmat okozzunk. Több ez a parancs, mint a vegetarianizmus: erkölcsi értékrendünk és viselkedésünk teljes újragondolását jelenti.
• Szatja – a hazugság kerülése, őszinteség, igazmondás: Lehetőleg a beszéd kerülése, de ha a jógi kénytelen megszólalni, akkor törekedjen az igazmondásra, és még ennél is jobban arra, hogy szavaival ne ártson senkinek.
• Asztéja – a lopás kerülése: Soha ne vegyük el azt, amit önként nem adtak oda. Ez több, mint a lopás kerülése, mert még azt sem tekinthetjük magunkénak, ami senkié, és aminek a magunkhoz vételével nem okozunk kárt senkinek. Különös fontos intelem ez a mi korunkban, amikor éppen tönkretesszük a környezetünket.
• Brahmacsarja – erkölcsi tisztaság, paráználkodás kerülése: A csak házastárssal végzett szexuális tevékenységtől a teljes önmegtartóztatásig terjedhet. Oka nem valamiféle prüdéria, hanem a testi-lelki tisztaság és függetlenség elérése.
• Aparigraha – a tulajdonhoz való ragaszkodás tilalma: A vagyonhoz, pénzhez, tulajdonhoz való ragaszkodás egyértelműen hátráltatja a szellemi fejlődést, és az evilághoz köt, ráadásul az elvesztésétől való félelem kicsinyessé teszi a lelket. Nem a gazdagság az akadály, hanem az ahhoz való ragaszkodás.

Ha vétettünk a jamák ellen, fel kell idéznünk a vétek ellenkezőjét, és figyelmünket arra kell összpontosítanunk. A megvalósított jamák azonnali eredményt szülnek, és a megismerés egy-egy új dimenzióját tárják fel a gyakorló előtt.

2. NIJAMA – erkölcsi követelmények

Öt követelmény létezik:

• Saucsa – tisztaság: Idegenkedés a testi létezéstől, a világgal és a világ illuzórikus teremtményeivel való érintkezéstől, és vágy a magasabb rendű szellemi élet iránt. Fontos, hogy nem undort és megvetést jelent mások és a jelenségek irányába, és főleg nem a kiválasztottság-tudat megjelenését, hanem egy vágyat és elköteleződést a finomabb létsíkok iránt. Persze semmi garancia nincs arra nézvést, hogy azok a létsíkok nem káprázat-jellegűek, ráadásul könnyű félreérteni is ezt a követelményt és önteltté válni, ezért indokolt az óvatosság.
• Szamtósa – megelégedettség, a sors elfogadása: Tehát nem a boldogságot mutatták fel elvárásként, hanem a bármilyen sorssal való megbékélést, ami elengedhetetlen a bölcsesség megszerzéséhez.
• Tapasz – aszkézis: Önmegtagadás, de nem önutálat, és nem önmagunkkal való szembefordulás, mert az csak haragot szül és fájdalmat. A belülről jövő hamis tudással való szembenézést jelenti, és az azokból fakadó káros késztetéseknek való ellenállást.
• Szvádhjája – önnevelés, önfejlesztés: Kevés, ha a rossznak ellenállunk, találni kell egy jót, amihez hasonlítani akarunk. Nem bízták a belső megérzésre ezt a műveletet, ezért általában egy példakép követését javasolták, aki előttünk jár a helyes úton. Ez egy guru vagy tanító.
• Pranidhána – Ísvara iránti önfeláldozó odaadás: A jóga egyik feltétele egy magasabb szellemi lény tisztelete.

3. ÁSZANA

Jelentése: testhelyzet. A nyugati ember a jóga gyakorlása során először ezzel találkozik, és általában nem is fejlődik tovább. Nálunk a jóga célja a fittség, ruganyosság, fiatalság, testi egészség megőrzése, a test karbantartása. Ez nem baj, mert a jóga még erre is jó, de okosabb lett volna – ha nyugatiként nem lennénk kiszámíthatóan tiszteletlenek és arrogánsak – a „jóga” helyett más névvel illetni azt, amit a valódi jóga helyett gyakorlunk. Az idők során a jógik számtalan testhelyzetet próbáltak ki, és ezekből maradtak meg a jelenleg ismertek, ám végig csak egy céljuk volt: a testi és szellemi ellazultság elérése, az oldottság, elengedettség és nyugalom megteremtése, hogy a test és a lélek ne akadály, hanem segítség legyen a jóga valódi céljának, a szamádhinak az eléréséhez vezető úton! Az ászanák szerepe ennyi, és nem más. Eredetileg alig volt néhány ászana, hiszen ha egy jógi az egyikben megvalósította a nyugalmat teljes mértékben, nem keresett másikat. A legalapvetőbb a lótuszülés: aki ezt tökéletesen, testi és lelki feszülés nélkül fel tudja venni, megvalósította az ászanák célját, és végre foglalkozhat a jóga valódi céljával. Mellékesen ruganyos testet is eredményeznek a gyakorlatok, ami feltétele annak, hogy ezekben a sokszor kényelmetlen, de legalábbis nem hétköznapi testhelyzetekben is megvalósítható legyen a teljes lazaság, görcs- és akadálymentesség. Az ide-oda áramló energiák, chik, nyíló-záródó csakrák, és főleg a szidhik (képességek), a lebegés, tűzönjárás és egyebek az eltévelyedettek és a szerényebb szellemi képességű jógik mutatványos sátrakba való bűvészkedései, és ha egy valódi jógi szert is tett valamilyen képességekre, azokat titkolta és sosem alkalmazta. A jógával és így az ászanákkal szerzett bármilyen képesség sosem cél, csak következmény, ráadásul kellemetlen okozat, hiszen még egy köteléket jelent a látszatvilághoz. Az ilyen trükkök birtoklása az egot erősíti, dölyfössé és inkább rosszabb emberré tesz, bár szerencsére a legtöbb eleve hazugság, ezért nem vagyunk kénytelenek komolyabban foglalkozni velük.

Tehát a jógik az ászanákat egyetlen célból használták: ki akartak alakítani olyan testhelyzeteket, amikben tartósan időzhetnek mozdulatlanul, anélkül, hogy a testük kényelmetlenségeivel legyenek kénytelenek foglalkozni, és amelyek kedvezőek a a szellemi elmélyedéshez. Ezzel megalapozhatjuk a további gyakorlást. Három lépésből állt egy ászana gyakorlat:

• a végrehajtandó gyakorlat képzeletbeli elvégzése;
• a gyakorlat végrehajtása;
• A végrehajtott gyakorlat felidézése, a tapasztalatok tudatosítása.

A gyakorlás során az ászana tökéletesedik, eltűnik belőle az erőlködés, és a testi-lelki határaink lassan kitolódnak. Ez tagadhatatlanul fejlődés, de fontos, hogy a határok örökre megmaradnak, bármennyire is toljuk ki őket ezzel a módszerrel, mert a test és a lélek korlátozott, és ezen semmi nem változtathat. Óva intenék mindenkit attól, hogy az ászanákon, vagy egyéb gyakorlatokon keresztül akarja elérni a szamádhit! Ezt kevés helyen mondják el a mai gyakorlóknak, de itt és most legalább elhangzott.

4. PRÁNÁJÁMA

A légzés szabályozása. Mellékesen ez is használható pl. a neurózis gyógyítására, a kihívásokkal teli élet jobb elviselésére, mentális erőgyűjtésre, és ez jó, de a végső célja ennek is más. A buddhizmusban is alapvető gyakorlat, a legenda szerint a Buddha is légzőgyakorlatokat végzett, mikor elérte a megvilágosodást. A légzés egy állandó, folyamatos összeköttetést biztosít önmagunk és a belső, valamint önmagunk és a külső világ között. Ráadásul módunkban áll megfigyelni és szabályozni, ellentétben a többi zsigeri funkciónkkal, mint pl. a szívműködés vagy az emésztés. Lehetőséget ad, hogy rajta keresztül beavatkozzunk a többi életműködésünkbe, sőt, a lelki és szellemi működésünkbe is, ezért felhasználhatjuk a tudati szennyeződések és zavaró mentális tényezők kitakarítására, azaz a meditációra való felkészülésre.

5. PRATJÁHÁRA

Az érzékek és a tudat visszavonása a külvilágból a figyelem befelé fordítása révén, és az érzékelő és cselekvő szervek feletti uralom megszerzése. Tehát nem az érzékek (látás, hallás, szaglál, ízlelés, tapintás) elnyomását végezzük el, mert az káros, félelmet és rabságot eredményezne, hanem azok erejét a belső világ megfigyelésére fordítjuk. Persze veszélyekkel jár, ami szintén ritkán hangzik el, ugyanis a belső világ is legalább annyira csábító, marasztaló és káprázat-jellegű, mint a külső, és az „én” ott talán még nagyobb erővel csalhatja meg a gyakorlót, mint „odakint”, ahol az „én” ugyanúgy jelen van, de kevésbé erős. A gyakorlat során a figyelmet kitartóan a test egy pontjára irányítjuk, és ott rögzítjük. Az így átélt élményeket elemezzük, és igyekszünk tőlük elszakadni. A gyakorlat célja tehát nem élmények szerzése, hanem az érzékektől és az érzékeléstől való függetlenedés, a kötődések elszakítása, és a szellemi folyamatokhoz való társítása. Ebből is látszik, hogy itt nem a kötődést általában szüntetjük meg, csak a nyers, anyagi világtól a magasabb rendű észlelhetőkre helyezzük át. A cél a következő fokozat, a szellemi koncentráció előkészítése.

6. DHÁRANÁ

Koncentráció, szellemi összpontosítás. Ez már a meditáció, a szamjama első fokozata, melyben a tudat olyan mértékű fegyelme valósul meg, hogy a figyelem képes tartósan egyetlen, érzelmileg közömbös dologra irányulni, miközben a zavaró tényezők (szanszkárák) fokozatosan lecsillapodnak. A jógi ebben az állapotban a kiválasztott semleges tárgyat felülemelkedett egykedvűséggel szemléli.

7. DHJÁNA

A meditáció, a szamjama második fokozata. Szubtilis, megismerő elmélyedés. Kizárólag tanító segítségével érhető el ez a mély, zavaró testi, lelki, szellemi és mentális akadályoktól teljesen mentes, tökéletesen ellazult tudatállapot. A megismerésre irányuló szellemi működés nem áll le, de már tiszta és szennyeződésmentes.

8. SZAMÁDHI

A megismerő típusú meditáció legfelső szintje, amelynek jellemzője az ékágratá, vagyis a teljesen egyhegyű tudatállapot. Az egyetlen célpont kivételével valamennyi zavaró tudattartalom (szanszkára) kiküszöbölésre került.

A meditáció tárgya mindhárom szamjama állapotban azonos, csak az elmélyültség szintje más, ezért ezeket szampradnyáta-szamádhinak is nevezik, mert gyümölcsük gyakorlással elérhető (szabídzsa-jellegűek). A nirbídzsa-jellegű aszampradnyáta-szamádhi magasabb rendű, tökéletes gyümölcse előbb-utóbb bekövetkezhet ugyan, szándékosan elérni azonban nem lehet, ezért azt a megtervezhető gyakorlatok közé sem lehet besorolni. Megszerezni lehetetlen, „adottság” vagy „kegyelem” kérdése (kerülendő a keresztény párhuzam felállítása).

A jóga nyolc fokozatát mindig egyszerre kell gyakorolni, mert nem egymásra következő lépcsőfokok. Fontos, hogy ne legyen e munkánk során teljesítménykényszerünk, mert az erőszakosság csak további akadályt jelent! Az aszampradnyáta szintet csak annak van lehetősége elérni, aki tökéletesen felszámolja magában még azt a vágyat is, hogy az aszampradnyáta-szamádhit elérje.

A szellemi elmélyedés

A tudat megfegyelmezése nyomán jön létre a szellemi elmélyedés, a szamádhi. Ahogyan a buddhizmusban, úgy itt is ez egy éber, összpontosított állapot, és nem önkívület vagy transz, sőt, azok ellentéte. Két szintjét különböztetik meg:

1. Szampradnyáta-szamádhi

A felszín mögötti valóságot megismerő elmélyedés. Meg lehet ragadni a meditációs tárgyat, azt meg lehet tartani, ezen kívül elragadtatott örömérzet érhető el, és a létérzet megtisztult formája tapasztalható. A figyelem tárgya a prakriti bármely megnyilvánulása lehet, de nem szabad olyan témát választani, amire vágyaink irányulnak. Itt a purusa még valami önmagán kívülit szemlél, nem saját magát. Négy típusa van:

• Szavitarka szamádhi: A vitarka „feltevés”, „találgatás”, „elképzelés”, a szavitarka „elképzeléssel, fogalommal rendelkező”. Ezen a szinten a dolgok már másmilyennek mutatkoznak, mint a hétköznapokban, a mögöttes lényeg részben feltárul, a dolgok még valóságosak, és a szubjektum-objektum még elkülönül.
• Nirvitarka szamádhi: Vitarka nélküli elmélyedés. A tudat itt elveszíti szubjektivitását, az én érzete megszűnik, csak a tárgy megismerése marad. A tárgy kiüresedik, és megmutatja lényegét. Az éberség magas fokú, a tudat kitisztult.
• Szavicsára és Nirvicsára szamádhik: Az előzőek analógiái, de a meditációs tárgy finom és szubtilis. Szubtilis tárgy lehet a 24 tattva, de a purusa nem, mert az nem szubtilis, és nem nem-szubtilis. Ebben a meditációban nem lehet alkalmazni semmit, amit az öt érzék és a manasz érzékelni tud, mert azok mind a durva tárgyak közé tartoznak, még a gondolatok is, mert azok is érzékelhetőek a manasszal, így csak az első két meditációnak lehetnek a tárgyai.

2. Aszampradnyáta-szamádhi

A megismerésen túli elmélyedés, mikor a szampradnyáta-szamádhi során alkalmazott meditációs tárgyat elhagyjuk, és a megismerési folyamatot megszüntetjük. Itt már minden tudati aktivitás (vritti) abbamarad. Akarattal nem lehet előidézni, csak az akarat teljes megszüntetésével, ami hosszú gyakorlás eredménye. Az aszampradnyáta-szamádhi rövid időre mindenkinél rendszeresen előfordul az alábbi tudatállapotok közötti, pillanatnyi állapotváltozások során, az átmenetekben:

• ébrenléti állapot
• álommal kísért alvás
• álom nélküli mélyalvás
• fizikai test halálát követően.

Ez a szamádhi-állapot csak a következő aszampradnyáta-tényezőkkel közelíthető meg:

• hit, bizalom, odaadás
• összpontosítás, koncentráció
• meditáció
• elmélyedés
• bölcsesség
• az Ádi-purusa felé fordulás, odaadás, felérögzülés, neki szentelődés; ebben segít a szent AUM (óm) szótag ismételgetése

Gyakorolni csak a szampradnyáta-szamádhit lehet, és meg kell várni, amíg, mint a gyümölcs, beérik az aszampradnyáta-szamádhi. Ekkor a meditációs tárgy felszívódik a prakritibe. Ilyenkor nincs többé megismerés, nincs tárgy, a purusa magában marad.

Bármelyik meditációt csak tiszta tudatállapotban szabad gyakorolni, amikor a tudati akadályoktól, zavaroktól és tisztátalanságoktól mentes a tudat. Ezek az akadályok a következők: testi vagy lelki betegség, butaság, korlátoltság, kétség, tétovaság, határozatlanság, hanyagság, szórakozottság, tunyaság, enerváltság, élvezetvágy, hamis tudás, téves fogalmak, bizonytalanság, szkepticizmus, állhatatlanság. Ha ezekkel a tudatunkban gyakorlunk, akkor szenvedés, lehangoltság, nyugtalanság, testi és lelki problémák lesznek a következmények.

A zavaró tényezők kiküszöbölésére a Buddha által is javasolt brahmavihárát, a Négy Mérhetetlent javasolja (szeretet, együttérzés, együttörülés, felülemelkedettség). Ezeket többször részletesen tárgyaltuk, ezért ettől most eltekintünk.

A tudat megtisztításának további módszerei a következők:

• légzésszabályozás
• egy tárgyra történő figyelem-összpontosítás
• tárgy helyett a purusa önmagára figyelése
• alvás és álom állapotának tudatosítása
• bármely egyéb tudattartalom figyelése

A jógát is három részletben tárgyaljuk, és a harmadik rész szolgál majd az eredeti, nyolcfokozatú jóga ismertetésére. Ám azért, hogy ehhez az izgalmas részhez elérkezhessünk, előtte két bejegyzésben ismertetjük az alapokat is.

A jóga a számkhjában kidolgozott elmélet gyakorlati megvalósítása. Ha a számkhja a szaktudás, a jóga az elvégzett munka. A hindu hagyomány szerint Krisna adta tovább, így került az emberekhez (lásd Bhagavad-gíta). Legfontosabb összefoglalója Patandzsali Jóga-szútrája, melynek szakavatott fordítását és magyarázatát, két korábbi Tanárom nagyszerű munkáját, a következő linkről lehet letölteni, egyben Isvarakrisna Számkhja-Kárikájával:

https://mek.oszk.hu/00500/00586/;  továbbá még egy magyarázat Swami Vivekanandától:

https://mek.oszk.hu/00100/00119/00119.pdf.

A jóga szó jelentése „igába fog”, „összekapcsol”, „leigáz”, „birtokba vesz”. A jóga szútra szerint a jóga a tudat tevékenységének és szétszórtságának a megfékezését, a csapongó tudat megfegyelmezését jelenti, mely definíció eredetijében szerepel a niródha szó, ami kemény megfékezést, elnyomást, leszorítást, kiirtást is jelent. Tehát a jóga elsősorban iga, amit a tudatra helyezünk. A másik jelentése enyhébb, de nem könnyebb utat jelöl, az egyesítést, amire a számkhja és a jóga rendszere nem a jóga, hanem a szamjóga szót használja. Ezért a jóga a romantikus, nyugati elképzelésekkel ellentétben nem az isten és az ember, a világlélek és a belső fény békés egyesítésére törekszik, hanem éppen a különválasztásra, purusa és prakriti végső megkülönböztetésére, a kötődés eltépésére törekszik, és mindehhez nehéz és radikális módszereket kínál fel. Átman és brahman egyesítése inkább a Védákra, és a majd későbbiekben tárgyalt védántára lesz jellemző.

A jógát és a számkhját szokás megvádolni ateizmussal és materializmussal, ami természetesen nem igaz. Nem csak azért, mert védikus alapúak, hanem főleg azért, mert egy materialista nem töltötte volna a teljes életét aszkézissel egy szellemi cél eléréséért. Az ateizmus pedig jellemzően európai fogalom, választóvonal, de a hindu bölcseletekben ez nem alapvető kérdés. Minden hindu úgy tartotta, hogy a valóság szellemi természetű, de azon túl kevésbé foglalkoztatta őket, hogy istennek, szellemi intelligenciának, teremtő erőnek, vagy bármely másnak felcímkézzék, mert őket nem a végső valóság kiismerhetetlen milyensége, hanem megismerhetőségének lehetőségei foglalkoztatták, mint majd a Buddhát is. Ezért a jóga egyik megismerési lehetőségként az isten iránti odaadást is megnevezi, de nem üdvözülési célból, hanem a tudás megszerzésének egyik módszereként. Isten itt nem világteremtő, mozgató, és lelkeket megítélő, jutalmazó vagy büntető entitás, hanem a legmagasabb szellemi szinten lévő purusa (Ádi-purusa), aki képes segíteni a többi purusának, ha azok is segítenek magukon.

A tudat megfegyelmezése

A jóga a tudati aktivitást akarja megfékezni és leigázni, aminek a neve csitta-vritti. A csitta a tudat, ami a manasz, az ahamkára és a buddhi együttese. A csitta tövének jelentése „megragadni”, „tudni”, „észlelni”, tehát a tudat a gondolkodás, képzelet, emlékezés és értelem képességeit is jelenti. Fegyelmezettségi szintje ötféle lehet:

• tompa és zavarodott, melyben a szattva és a tamasz együttes hatása érvényesül (lásd számkhja IV. Traigunja);
• szétszórt és csapongó, melyben mindhárom guna hatása érvényesül;
• izgatott, feszített, szattva és radzsasz hatása;
• egyfókuszú, koncentrált, melyben a szattva uralkodik;
• lefogott, melyben a gunák hatása már nem érvényesül.

A vritti működést, állapotot jelent, tehát a csitta-vritti egyszerre tudattartalom és tudati tevékenység, egyszerre állapot és működés, mert a hinduk szerint statikus dolgok nem is léteznek: minden folytonosan mozog és működik. A tudattartalom nem más, mint a tudat működése által létrehozott jelenség. Ötféle csitta-vritti létezik:

• Pramána – helyes megismerés: Módja lehet személyes tapasztalás, következtetés vagy az igazság szava, ami itt jellemzően a védikus kinyilatkoztatás.
• Viparjaja – téves megismerés, a pramána ellentéte: Gyakran a vikalpával fertőzött pramána.
• Vikalpa – képzelődés, fantázia: Üres, tartalmatlan és megalapozatlan tudattartalmak felmerülése.
• Nidrá – álom, alvás: Gyakran a vikalpával fertőzött szmriti.
• Szmriti – emlékezet: A korábban tapasztalt dolgok el nem engedése.

Fontos, hogy a vrittiket nem a csitta tapasztalja, hanem maga a purusa. A csitta a prakriti terméke, melyben a purusa önmaga tükröződéseit látja, mint egy zavaros, szél által korbácsolt tóban. Ha a vrittiket megfékezi, és a hullámok elcsitulnak, végre megpillanthatja a vízben valós önmagát.

A vrittik megfékezésének két módja van:

• Ismétlés, tanulás, elszánt és fegyelmezett gyakorlás, rendszeres szellemi erőfeszítés.
• Vágynélküliség, szenvedélymentesség, elfordulás a világi dolgoktól, az érzékek uralása.

A kettő egymást feltételezi és erősíti. A test pusztulásra van ítélve, a purusát ahhoz csak a karma köti, ezért el kell érnie, hogy ura legyen a testének, ne a szolgája, és ennek az elérése a jóga végső célja.