A Buddha a Brahmajála szúttában tanítást ad a nirvána megvalósításáról. A megvalósításhoz elsősorban fel kell számolni a hibás nézeteket, melyeknek három fő típusa létezik:

• meghatározott következményekkel járó hibás nézetek
• spekulatív nézetek
• önlétezésre vonatkozó elképzelés

Meghatározott következményekkel járó hibás nézetek: Egyfelől relativizáló, nihilista, az erkölcsiség és az etika alapjait kikezdő vélemények és cselekedetek. Miután belátják a dolgok minőség-nélküliségét, önvaló-mentességét azt hirdetik, hogy a jó és a rossz megkülönböztetését a bölcs ember elveti, és gátlástalanul élhet. Vagyont halmozhat fel, élvezkedhet, elveheti, amit megkíván, hiszen úgyis mindegy, a világ csak káprázat és átmeneti. Másik formája, mikor valamilyen túlvilági jutalomért aszketikus, embertelen és ostoba elvárásokat támasztanak, gyakorta másokkal szemben. Mindkettő vélekedés könnyen és erősen tapaszt a jelenségvilághoz, jó vagy rossz, de erős karmát teremt, és az evilágokban marasztal.

Spekulatív nézetek: Vélemény, hit, vallás, okoskodás arról, ami tapasztalhatatlan, vagy tapasztalható az öt halmazon keresztül, de végső bizonyosság nem szerezhető róla. A legsúlyosabb probléma, hogy minden ilyen nézet valamilyen maradandóból indul ki, és bármi is ez a maradandó, végül mindig a nézet-alkotó személy ön-valójának létezéséhez, tehát az önlétezésre vonatkozó elképzeléshez érkezik.

Önlétezésre vonatkozó elképzelés: A legnehezebben feloldható kötés, és egyben a legalapvetőbb. Minden hibás nézet mélyén ez található. Amíg fennáll, nincs szabadulás. 

30. A gondolat csak gondolat. Az érzés csak érzés. Gondolat az is, hogy a világ létezik. Gondolat az is, hogy a világ nem létezik. Csak nézet, hogy nem világosodtál meg. Csak nézet, hogy megvilágosodtál. A vélemények burjánzanak és űzik egymást, és egy sűrű, áthatolhatatlan erdőbe vezetnek. A békés bölcsnek nincs mondanivalója. Légy tudatos, és tedd azt, amit éppen teszel.
31. Ne gondolkodj a végesen és a végtelenen. Ezek csak szavak. Ne gondolkodj életen, halálon. Ezek csak szavak. A szó csak szó, a fogalom csak fogalom, a gondolat csak gondolat. Nem találod az elejét, nem találod a közepét, nem találod a végét, nem találod a határait. Megnézed: üres. Szétszeded, összerakod, bár másmilyen lett: üres. Ahová leraknád: az is üres. Megértenéd az ürességét: de az is üres.
32. Túl akarsz lépni az „énen” és az „enyémen”. Mit találsz, mit értél el? „Nem-ént” és „nem-enyémet”. Szavakat cseréltél szavakra. A „nem-én” az „én” másik arca. Amit meg akarsz haladni, majd felkínálja neked az ellenkezőjét, hogy ne szabadulhass öleléséből. Ha a körön kívülre akarsz kerülni, valósággá teszed a kört, és örökre belül maradsz.
33. Minden csak tudati észlelés. Csecsemőként nem így észlelted a világot: akkor tán nem ilyen volt a világ? Most máshogyan észlelsz: tán megváltozott a világ? Tudod és érted, hogy te változtál, hát ne ítélj, és ne szaporítsd nézeteid és véleményeid.
34. A buddhizmus útjára lépve megváltozik a szemléletünk, meditálni kezdünk, és jobbá szeretnénk válni. Ám ehelyett, ha okosan haladunk az ösvényen, ránk tör az összes elfeledett, szégyellt és ocsmány tulajdonságunk. Ahogyan okosodunk és fejlődik látásunk, ránk ömlik magunk és a világ összes mocska. Ahogyan egyre jobban figyelünk, rájövünk, hogy a világ kikerülhetetlenül hatással van a tudatunkra.
35. Az igaz Dharma nem teremt új álomvilágot. A Dharma ismerete nem belépő a mennyországba, hanem csak tudás, semmi más. Aztán a te dolgod lesz, hogy a szép és rút álarca mögött meglásd az igazságot.
36. Magadra is alkalmazd a mettát. Magad felett is gyakorolj kegyelmet. Ez nem felmentés, csak józan felismerés: nem születtél Teher Nélkülinek.
37. Létezik egy általános buddhista logikai megoldás annak megmutatására, hogy a szavak tévútra visznek, a fogalmak meghatározhatatlanok, és egyszerre minden ilyen is és olyan is. Ez a négysarkú érvelés, a „csatuskóti”, vagy tetralemma. A személyiség fogalmának meghatározása esetén így hangozna: a személyiség valami; a személyiség semmi; a személyiség valami és semmi is egyszerre; a személyiség egyszerre nem is valami és nem is semmi. Paradoxon, mint minden állítás. A szavak üresen kongó edények, színes kacatok.
38. Minden olyan, amilyen.
39. Amíg nem számolod fel szokásaid, nem hagyod el kapaszkodóid, addig legyenek szokásaid, legyenek kapaszkodóid, csak arra figyelj, hogy a régieket cserélgesd apránként szebbekre, nemesebbekre, méltóbbakra. A lecserélt kapaszkodót engedd el, sirasd meg, ha szükséges, az újat üdvözöld, és nyitott tudattal fogadd. Csak akkor cserélj, ha felkészültél, és jó szívvel teszed.
40. A valakiségre is lehetsz büszke. A senkiségre is lehetsz büszke. A szépségre, rútságra, okosságra, butaságra, kicsiségre, nagyságra, alázatra, jóságra, bölcsességre is lehetsz büszke. Minden erősítheti az egót. Minden lehet „én”, még a „nem-én” is. Bármi elveszejthet.
41. Mielőtt az Ösvényre lépsz, kérdezd meg magadtól: Képes vagyok valóban elengedni és hagyni megszűnni mindent? El tudom fogadni, hogy nincs küldetésem, és senkivé sem kell lennem? Értem, hogy semminek sincs saját léte, hogy mindenből hiányzik a lélek, az énség és a személyiség?
42. A Buddha szobráról nem gondolod, hogy ő lenne a Buddha, ennél értelmesebb vagy. De a Buddháról való elképzeléseidhez, tudásodhoz, élményeidhez ragaszkodsz, és azt a Buddhának látod. Mi a különbség?
43. Az a gondolat, hogy „vagyok”, mulandó körülmény. Az a gondolat, hogy „nem vagyok”, mulandó körülmény.

A kultúra, a pszichológia, az éppen uralkodó társadalmi rendszer erkölcsi felfogása hozzá akarja hajlítani az embert az őt éppen körülvevő torz, beteg világhoz. A világ, bármilyen vélt vagy valós erkölcsi szinten is tartózkodik aktuálisan, szükségképpen tévedés-alapú, átmeneti, változó, amit fejlődésben lévőnek kíván mutatni. Az egyénnel a társadalomhoz, a közösségekhez való idomítási törekvése során elhiteti, hogy a normától való eltérése rendellenes, úgy, hogy a normát meghatározni, kijelölni, még szavakkal kifejezni is képtelen. Ha a korszellem a megfellebbezhetetlen törvény meghatározásának képtelensége felett érzett dühében időnként elő is állít valamiféle billegő, kacska normát, arról azonnal szembetűnő, hogy torzabb és betegebb, mint az egyén, kinek hozzá kellene igazodnia. Pl. a gyászfolyamat megélését megengedi, de közben elvárja, hogy az egyén maradjon társadalmilag működőképes. Pedig a haldoklás nevetségessége, szánalmassága, a természet ilyen kérlelhetetlen szenvtelensége láttán, az emberi méltóságba vetett hit ilyen nyers sárba rántása után a gyászoló részéről az univerzum értelme iránt táplált hitéből való kiábrándulás természetes folyamat.

A pszichológia egy új és sokat vitatott területe a kritikai pszichológia. Szakítani szeretne a lélektan túlságosan egyénre szabott beállítódásával, és a személy társadalomba ágyazottságán keresztül vizsgálja problémáit, alkalmazkodási nehézségeit. Abból indul ki, hogy a társadalom nem egy eleve adott rendszer, és a vele való együttműködés nem csak az egyéntől vár el alkalmazkodást. Ezt a gondolatot spirituális szintre is emelhetjük, mert az ember mintha időnként joggal érezné, hogy a világ működése nem erkölcsös, nem egészséges. Az idáig eljutó, meghasonlott személy ilyenkor felismeri a jelenségekben a jót és a rosszat, a körülötte zajló folyamatokat értékelni kezdi, és gyorsan eljut addig a felfogásig, hogy a világ a fény és a sötétség örök harcának színtere.

És már kész is a tévedés, aminek izgató varázsától fajunk nem képes szabadulni. Kikerülhetetlenül véleményt alkotunk, értékelünk, ráadásul ezt nem korlátozzuk a hétköznapi folyamatokra, hanem magunkra és az univerzumra vonatkoztatva kozmikus rangra emeljük. A kultúra, a lélektan, a társadalom, a művészet, a vallás pedig folyamatosan megerősít minket ítéletalkotási tevékenységünkben. Állandóan, sajnos unalmasan, önmagát ismételve, és a jó és rossz felismerésének élményébe belehabarodva mutatja be az embert a bennünk lakozó állat, és az azt uralni próbáló szellem harcaként, párhuzamosan pedig a világot is a fény és a sötétség, lent és fent, nemes és nemtelen, angyali és démonikus erők csatatereként. Dögunalom. Az embert minden világleírás, filozófia, eszme, vallás és társadalom-elmélet e botrány elszenvedőjeként, a benne, de részben nélküle zajló háború áldozataként mutatja be, mintha isten és ördög, teremtés és pusztulás csak az ember kedvéért rohanna egymásnak. Mintha érdekes lenne ez az ismétlődő, sosem változó, megújulásra képtelen, örök színjáték. Mintha nem a karma, a véletlen, biológiai, fizikai és környezeti feltételek esetlegessége hozná létre a láthatót és a láthatatlant. Mint a sántán és beteg testtel született ember, aki testi deformáltságában valami magasabb szükségszerűség megnyilvánulását látja, és nem a véletlennek a biológiai megnyilvánulását.

Hirdetik: a világos és a sötét, a két univerzális és örök erő összecsap az emberben és az emberért! Micsoda önelégült, nárcisztikus álláspont, és mégis minden vallás egyetért ebben. Furcsa, ha ezek után az ember alkotta pszichológia a normálistól való eltérést és az önfelmagasztalást kéri számon az egyénen. Nem az embert szeretném lerántani, mert az a maga helyén az, ami. De trónfosztása, spirituális helyzetének okos felismerése, jó értelemben vett alázata segíti a bölcsesség megszerzését, főleg, ha a trónt mi építettük magunknak. A Buddha megfejtésébe kapaszkodom, a „lélek nélküli újjászületés”, a függő keletkezés tanába, igen, mert még nem tudom, és nem is akarom elengedni ezt a kapaszkodót. E tanítás szerint nincs független lélek, mind függünk egymástól, a világtól, tehát a dharmáktól, és csak az ezektől való függésben tapasztalhatjuk meg elkülönültnek látszó létezésünk. Ahogyan aztán a létezést fenntartó okok elmúlnak, a dolgok és jelenségek velük múlnak. Az ember hordozó, egy vevőkészülék, és ilyen minőségében hasznos és nemes. Betölti szerepét és megérdemli a tiszteletet, de oly törékeny, és törékenységében, elmúlásában, haldoklásában oly szánandó, életében oly esetlen, hogy nehéz nem észrevenni a róla formált emlékmű szégyenét.

Magunkról sem tudunk túl sokat, ezért kénytelenek vagyunk önmagunkról is hipotéziseket gyártani a tudomány, a művészetek és a vallások segítségével. Ez nem spirituális, hanem egyszerűen ismeretelméleti probléma. Legalább annyi hitet gyártottunk már magunkról, mint ahány metafizikai választ és megoldást, és ezeknek vannak közös halmazaik. A valóságot nem éljük, hanem folyamatosan képezzük. A létezés és annak nyilvánvaló paradoxona olyan erős trauma, hogy folyamatosan fenntartott, álmokat és képzeteket vegyítő valóságértelmezés nélkül a psziché széthullását eredményezné.

Ez persze frusztrációt okoz az egyénben. Az emberben erők lakoznak, és ha ezek nem törhetnek ki nagy elméletek, mindentudó „bölcsességek”, „örök” vallások formájában, akkor alattomosan, kitartóan a hétköznapok alapjait kezdik ki. Az ember tönkremegy, ha nem hiheti, hogy alkotása az öröklétnek szól, és törekvésének tárgya tökéletes. A természet, azaz a valóság azonban opportunista: nem törekszik mindenáron a tökéletességre. Ha mégis sikerül közel hibátlant alkotnia, az a véletlen műve, és rövid életű lesz. A természet célja az élet fennmaradása és az erők hozzávetőleges egyensúlya, bármi áron. Ennek érdekében ad és elvesz, gazdálkodik, beavatkozik, de legfőképpen eleve annyi bizonytalanságot helyez el a rendszerekben, hogy azok bizonyos túlfejlettség esetén maguktól összeomoljanak, így készítve elő a terepet az utódoknak. Így jár az ember, és az ő személyisége és lelke is.

Az illúziók trónfosztása persze veszélyes lázadás. Ha az ember nem eléggé felkészült, nem talált vagy hazudott magának egy másik, erősebb és tartósabb illúziót, aminek ölelő biztonságába menekülhet, akkor elkeseredik, és ebben az állapotában erőszakot követhet el önmagán és a jelenségeken. Ez a másik tévút. Az általában vágyott és kívánt felismerés, a dolgok valós természetének meglátása, vagy annak akár csak megsejtése összetörhet egy gyenge tudatot, ami megágyaz a másik tévútnak, a tapasztalatok, a látszat és a valóság tagadásának.

Szánkhjának nevezik azt a jógával (mármint az igazi jógával, nem a tornává züllesztett európai változatával) rokon hindu vallásfilozófiai irányzatot, amely az ember és a természet, az illúzió és a valóság kapcsolatát gyönyörűen szemlélteti. Prakritinek nevezi a természetet, ami ebben az esetben maga a létezés, minden, ami anyagi és szellemi értelemben körülvesz, és az ember számára felfogható. Prakriti örök táncát járja Purusának, az embernek, a léleknek. Táncával körbeöleli őt, és a Purusa szerelmesen, bűvölten figyeli sejtelmes, fájdalmas, csodálatos táncát. Tökéletesen elvarázsolja. Teljesen belefeledkezik, nem lát mást Prakritin kívül, érzékeivel és értelmével csak az ő folytonos mozgását, szépséges tánclépéseit figyeli. Fel sem merül benne a gondolat, hogy ezen az előadáson kívül létezhet másik valóság. Prakriti pedig táncol, óv, teremt, pusztít, majd újrateremt, és a vele együtt, a közös álomban lebegő purusákkal álmodja az örökké forgó Létkereket. Ám néha egy-egy purusában felébred a gyanú, hogy színjátékot lát, és bármennyire kívánatos és fájdalmasan gyönyörűséges a tánc, az élet, elfordul. Számára ekkor megáll Prakriti, és a lélek a káprázatból ébredve látni kezd.

Az ind vallás feltételezte a purusák külön-létét, az Önvalót, amit átmannak neveztek. Ez a lélekmag öröklődött tovább a mindig új életekbe, hitük szerint. Ez az Önvaló ébred fel, ez fordul el az élet érzéki színpadától. A Buddha azonban felismerte, hogy ez a hit csak egy újabb prakriti-tánc: egyik álomból a másikba, még mindig a Létkeréken belül maradva. Felmutatta az éntelenség (anattá) tanát, és azt mondta, hogy a purusának, miután elfordult a függésben-létezés nagy színjátékától, és felülemelkedett az élet és önmaga iránt érzett mély szerelmén, egy másik káprázat helyett végre lehetősége adódik foglalkoznia önnön ürességével, a valósággal, ahogyan az van.

A második részhez értünk. Összesen 12 lesz. Ez a törekvésről szól, ami látszólag a valahová elérés feltétele. Csakhogy a törekvés akarat, erő, válogatás, ítélkezés, küzdés, értékelés, győzelem és vereség, nyereség és veszteség. Ezek nélkül nehéz elképzelni. El lehet kerülni, hogy az „én” törekedjen? El lehet kerülni, hogy az igazi ösztönzés az égi célok elérésének vágya helyett a nagyon is hétköznapi hiúság, bírvágy, harag legyen?

A törekvés a Nyolcrétű Nemes Ösvénynek, a buddhák tökéletes útjának egyik tagja. A Buddha a következőket ajánlja nemes törekvésként:

1. Megsemmisíteni a rosszat, ami már korábban felmerült tudatunkban.
2. A még meg nem született rossz létrejöttét megakadályozni.
3. A még meg nem született jó létrejöttét elősegíteni.
4. A már létrejött, meglévő jót megtartani, ápolni.

Ezek eléréséhez a megvilágosodás hét tényezőjének megvalósítását ajánlja (korábban már volt róla szó):

1. éberség, tudatosság
2. a valóság tanulmányozása
3. erő, állhatatosság
4. elragadtatás, öröm
5. nyugalom, kiegyensúlyozottság
6. összpontosítás
7. felülemelkedett egykedvűség

Most pedig következzék ennek a témának az összefoglalója.

15. Mindenki valamilyen szeretne lenni, és másmilyen pedig nem szeretne lenni. Folyamatos a törekvés a jónak ítélt megszerzésére, és a rossznak ítélt elhagyására. Ebben a világ működése támogatja az egyént. Ebből születnek az eszményképek, a gyűlölet tárgyai, az elképzelések, a nézetek, a kis és nagy háborúk, és majd aztán ezekből az egyéniségek, illetve amit annak látunk, az „én”, és mindennek következményeként a torz, magunkra hajlított világ. Tragédiánk, hogy az istenített „ént” sem ismerjük, még ez az összeeszkábált, torzszülött bábfigura sem a miénk. A torz világlátás szorongást és frusztrációt, a nem értés zavarát okozza, az pedig elfojtásokat, és további, egyre erősebb vágyakat és haragot, még mélyebb ellentéteket. A szeretet a megoldás? Nem, mert az is tévedés alapú, torz, és hasonló indulatokat generál. A lény szégyen és önelégültség között vergődik, és a személyiség meghaladhatatlanná válik, a törekvés pedig önmaga gátjává. A minőséggel-rendelkezővé válás vágya valamilyenné és nem-valamilyenné tesz egyszerre, azaz szerencsétlenné, tudatlanná, rabbá.
16. Ha hiszel, tapasztalni fogod a hited. Ha angyalokra vársz, meg fognak jelenni, ha eléggé figyelsz. Ha a pokoltól félsz, utolér, ha eléggé menekülsz előle. Ha a Buddha megszabadítására vágysz, megkaphatod. A hited teremthet. De ha a vágyat, a félelmet és a hitet el tudod engedni, ha már nem akarsz megvilágosodni sem, eljuthatsz a Teher Nélküliek közé. Ha meg akarod érteni a Tanítást, a mulandóságot, a szenvedést, az éntelenséget, és jól gyakorolsz, akkor megszabadulhatsz. Mindegyik döntés legitim, nincs értékkülönbség, de a döntésednek következményei lesznek. Ezt meg kell értened. Az elme előállítja neked a megváltót, az égi lényeket, az ördögöket is, de azok is csak a tudat ködlényei. Ha szabadulni akarsz, meg kell tanulnod nyugodtan és bölcsen, vágyak nélkül figyelni.
17. Ha buddha akarsz lenni, törekedni fogsz. Dolgozol, fejleszted magad, egy cél felé igyekszel. Ha sikerül, elégedett leszel, ha nem, dühös és csalódott. Magadat máshoz méred, hogy lásd haladásod. Elhagyod, ami nem buddha-szerű, és gyakorlod, ami buddhás. Ha elég ügyes vagy, a tudatod teremt neked egy buddhát, körbevesz buddhasággal. Lesz a saját tudatodnak buddhája. Ne tedd! Ha úgy gondolsz magadra, hogy valamilyen vagy, és másmilyenné kell lenned, csapdába kerültél. Bármit teszel, így sosem fogod érteni a Tanítást. Lásd a dolgokat itt és most, közvetlenül, ahogyan vannak – ez a dolgod. Semmit nem akarsz, és semmit nem utasítasz el – ez a módszered. Láss rá körülményeidre, és figyeld, bármi bukkan fel a tudatodban – ez a feladatod. Semmit nem teszel, hogy buddha legyél – ez a lehetőséged.
18. Ha azért gyakorolsz, hogy valami benned, a környezetedben vagy a világon másként legyen, nem érsz végig az Ösvényen. Még akár világmegváltó, vagy szent is lehetsz, ebben is segíthet a Tanítás, de a kapun csak az lép be, aki magát és a világot nem hozta magával.
19. A tudatot megismerhetik az értelmesek és az egyszerűek is. A tudat megismeréséhez nem kell képesség, bölcsesség, tapasztalat. Csak rá kell nézni a tudat pillanatnyi állapotára, itt és most. Ha a tudat tele van, látjuk: a tudat tele van. Ha a tudat üres, látjuk: a tudat üres. Mindegy, nincs különbség, csak mulandó állapot az itt és mostban. Amint egy pillanatra felhagyunk a tudatban tapasztalt fogalmak sokasításával, a világ megáll, és a pillanat nem szül új pillanatot. Múlt nincs, jövő nincs; az itt és most van csak, örökké az van, nincs más valóság.
20. A jó és rossz lényegének átlátása, a minősítés meghaladása nem relativizálást jelent. A bűn és erény különbségének elhazudása nem bölccsé, hanem erkölcstelenné tesz. A bölcs az égben él, de a földön tevékenykedik.
21. Dönthetünk úgy, hogy többé nem teszünk rosszat. De aztán ölünk, lopunk, hazudunk, a figyelmünk szétszóródik, gonoszkodunk, ártunk. Mert ez együtt jár az emberi élettel, és csak csökkenteni tudjuk ártó hatásunkat, megszüntetni nem. Hagyjunk fel a jóra való törekvéssel? Dehogy. Törekedjünk, mert az igyekezet a fontos, a gyakorlás. Embernek lenni csodálatos lehetőség, olyan hatalmas kincs, hogy az egyetlen normális hozzáállás, ha minden pillanatban örülünk neki. És ebben az örömben csak a többi emberrel tudunk osztozni, senki mással, a nagy, üres űrben.
22. Vágyban, ellenszenvben már oly sokszor csalódott mindenki. Az éber tudatosságban még soha senki. Az éber tudatosság mindig pont akkor jó és pont ott, amikor és ahol alkalmazod. Mindegy neki, hogy tárgya jó vagy rossz, nem zavarják vélemények. Hány, de hány percet, napot, évet vesztegettem már el nélküle!
23. A törekvő, tudással átitatott gyakorló még lehet rossz ember. Elvárhatja, hogy mindenki pusztuljon el, aki törekvésében megzavarja. A szent nem az, aki ezen változtat, és már nem zavarják a kellemetlenségek, hanem az, aki észre sem veszi a zavaró tényezőket.
24. Amíg ragaszkodsz ahhoz, hogy a dolgok legyenek jók, és rendben haladjanak – addig vannak dolgok. Amikor már nem ragaszkodsz ahhoz, hogy a dolgok legyenek jók, és rendben haladjanak – még mindig vannak dolgok. Mikor törekvésed már nem a dolgok megváltoztatásáról vagy békén hagyásáról szól – az Ösvényen haladsz.
25. Nem vagy képes a tökéletes, összpontosított figyelemre? Nem baj, kezd kicsiben. Szemléld a körülötted lévőket annyira, amennyire bírod, addig, ameddig sikerül. Ne csüggedj, ez nem verseny. Nem is hinnéd, mennyire ráérsz. Nem tudod elrontani, mert amíg nem valósítottad meg a tökéletes ellobbanást, úgyis maradsz, úgysem szabadulsz.
26. Nem az akarat fejleszt, hanem a bölcsesség.
27. Az éber tudatosságnak nincsenek előfeltételei. Itt és most jutsz, ameddig jutsz. Ha egy pillanatra tudod fenntartani, hát most ez sikerült. Majd lesz jobb, csak gyakorolj. A meditáció nem kötelesség, a bölcsesség nem elvárás. A kényszer csak önkínzás, nincs értelme. A nirvána felé való törekvés egy biztos akadály. Az ellobbanás nem egy újabb feladat, hanem egy lehetőség.
28. Képzeld el, hogy amikor a sok gyakorlás után néhány pillanatra megszűnik az „én”, akkor csak béke, világosság, nyugalom, tudás és kiegyensúlyozottság lesz. Tökéletes. Érdemes élni.
29. A Tanításba vetett bizalom (szaddhá) hozzásegíthet ahhoz, hogy ne legyél senki, és ne akarj valamivé válni. Csak gyakorolj.

Ez a bejegyzés a részösszefoglalás első lépése. Fontos, hogy a „Lépések” elnevezésű sorozatnak nem célja az alaptanítások tételes kifejtése, leginkább azért, mert az már részben megtörtént, másrészt meghaladná a kereteket. Talán gondolatébresztőnek használható leginkább. Az alaptanítások szűkszavú, de a további építkezést lehetővé tevő említése elszórtan megtalálható a 11-38. bejegyzésekben, egyéb témák közé keverve. A legfontosabbak alapfogalmak: a Négy Nemes Igazság, a három jellegzetesség, a függő keletkezés, a halmazok, a szenvek, a három minőség, a gyökérok, az akadályok és a dukkha. A részösszefoglalás nem az eddig tárgyaltak tartalmának, hanem a szellemének esszenciája. Nem követ elvet, nem hiszi magát zárt rendszernek, főleg nem bölcsességnek, hanem igyekszik tapasztalatait és a Tanítást a maga szerény módján, a lehető legjobban felmutatni. Ez van, a szerző itt tart, ebből tud kiindulni. Szavai mulandóak, mint a világon minden más, nem követelnek maguknak „ént”, nevet és formát, és csak remélik, hogy a harmadik jellegzetességet, a szenvedést nem szaporítják, hanem csökkentik. Az eddigi bejegyzések is tömörek voltak, azok kivonatát előállítani nem egyszerű. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy sikerült. Még abban sem, hogy bármit sikerült átadnom a Tanításból. Kérlek, azt használd az eddigiekből, amit lehet, és amit szeretnél. Bátorítalak, hogy fedezd fel magadnak a Tant. Az alább található egységek sorszámozva lettek, de nem azért, hogy hivatkozható „bölcsmondások” vagy „idézetek” szerepében tetszelegjenek. Korábban már írtam róla, mennyit érnek az ilyesmik. A sorszámozás célja az volt, hogy a további kifejtést lehetővé tévő egységek elkülönüljenek. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőlük. Ha valamelyik téma jobban érdekel, kedves Olvasóm, jelezd, és beszélgetünk róla.

Az első rész a buddhizmus legfontosabb alapfogalmát, a dukkhát választotta témájául, amit hibásan fordítanak szenvedésnek. Mint korábban tárgyaltuk, inkább kizökkentséget, nem-helyénlevőséget jelent. Azt, hogy a dolgok nem a helyükön vannak, és nem működnek megfelelően, ami problémákat, végső soron valódi szenvedést okoz a világban.

1. A szenvedés gyökere nem a boldogtalanság, hanem a nemtudás, az aviddzsa. A nemtudás: nem tudni, hogyan vannak a dolgok, nem ismerni a dolgok valódi természetét.
2. A halálfélelem lehetetlenné teszi a valódi vizsgálódást, mert a feloldódást és éntelenné válást a halállal azonosítja, mivel a szenvedőnek fogalma sincs a fennálló káprázat-világon kívül való létezésről. Igazából az őt körülvevő világról is vajmi keveset tud, az a tudás is alapvetően tévedés-alapú. Ha felmerül benne a káprázaton való átlátás késztetése, akkor is gyakran a mesék, az anyagi tudomány vagy a vallási téboly irányába fordul, ami mind a nemtudás egy-egy arca.
3. A szenvedés tanítómester. Elkerülése reménytelen, és romba dönti a lényt, mert nélküle nem található meg a közép. Nem csak a szenvedés, a boldogság is tanítómester. A viszonyulás elhagyását és elengedését tanítja mindkettő, ha eszközként, és nem célként fogjuk fel őket.
4. A dukkha kizökkentség, nem-helyénlevőség. Nem ugyanaz, mint a primer, érzéki szenvedés. A dukkha megismerése nem az átélésén, hanem a megértésén keresztül lehetséges. A mélyére nézés a nemtudással való szembenézés, a problémák, az elveszettség forrásával való találkozás.
5. A Buddha mondta: „van dukkha”. Aztán azt: „a dukkhát meg kell érteni”. Majd: „a dukkhát megértettem”. Van. Kikerülhetetlen törvény. Felszabadító lehetőség.
6. A szenvedés megtalálható az evésben, a négy testhelyzetben, a kellemes dolgokban is, mindenben, ami hétköznapi, és mindenben, ami különleges. Semmi sem tökéletes, és minden állandóan változik. A jó is szenvedés-természetű, mert elmúlik, mert magában hordja az eltűnés, a halál rettegését, mert tudom, hogy el fog múlni, és megteremtem a szenvedést. Ha meg akarod kötni a pillanatot, csak még jobban fogsz szenvedni. A távozó jelenség még egy darabot ki is szakít belőled, és sebeid fájdalmát csak egy új ragaszkodás tudja majd ideig-óráig enyhíteni.
7. Nem az elmúlás gyötör, hanem a tudatod keltette félelem az elmúlástól, amit az „én” saját halálának érzékel. Csak a jelen pillanat ártalmatlan.
8. Mikor szenvedsz: magadba záródsz, mert ragaszkodsz valamiféle önmagadról alkotott képhez. Mikor már elérted a nirvána boldogságát, nem szenvedsz: magadba záródsz, mert ragaszkodsz valamiféle önmagadról alkotott képhez. Mi a különbség? Vigyázz, az út csapdákkal teli.
9. A Buddha mondta: „Csak két dolgot tanítok: a szenvedést és a szenvedés végét.”
10. Nincs bizonyosság a végső valóságról, a nirvánáról, nincs felmutatható megoldás a szamszára, az örök létkerék megjavítására, nincs megoldás az élet problémáira, csak egy kijelentés: van szenvedés, és a szenvedés megszüntethető. Ehhez ténylegesen meg kell értenünk a dukkhát.
11. Ha megérted a dukkhát, megérted a világot. Magától felébred benned az együttérzés (mettá és karuná) minden létező és nem létező, minden élő és élettelen szenvedésének irányába.
12. Azt mondják, a rossz hozzáállás, a harag, az ellenségeskedés szenvedést szül, a jóra való vágy, a jó hozzáállás, a jó vélemény viszont békét. De én azt mondom, hogy minden hozzáállás szenvedést szül! Minden vélemény szenvedést szül! Minden vágy szenvedést szül! Minden ragaszkodás szenvedést szül!
13. Sosem az a szenvedés, ami kívülről ér téged, hanem az, ami az észleletet benned szenvedésnek látja. Csak a tudatod teszi azzá. Hát elég megváltoztatnom a hozzáállásomat? Nem elég. A mi célunk nem az, hogy mindenbe beletörődő bábuvá váljunk, ezért ne higgy annak, aki a hozzáállásodat kritizálja. A mi célunk a dolgok valóságának felismerése. A felismert valóság minőség-nélküli, csodálatos, nem ragaszkodó, nem birtokló, és ezért nincs benne szenvedés.
14. Ha csak a kellemes dolgok felett akarsz szemlélődni, kizárod magad a bölcsességből. A Négy Nemes Igazságon meditálni talán a leghasznosabb, és gondolj bele, hogyan kezdődik: „van szenvedés”.

Kedves Olvasóim! Még egy kis türelmet kell kérnem az első részösszefoglaló közzététele előtt. Nagyobb feladat, mint gondoltam. De addig is szeretném közzétenni a kedvenc mantráimat. A mantrák feladata a ráhangolódás, az összpontosítás, belátás eléréséhez szükséges állapot előidézésének segítése. Fontos, hogy nem imák, bár használják őket arra a célra is. Amikor van időnk, mondogassuk őket, biztosan jobban járunk, mintha gondjainkon rágódnánk, a többi ember miatt dühöngenénk, vagy hagynánk gondolatainkat semmiségek között csapongani. Ezeket a mantrákat és leírásaikat, és további hasznos mantrákat is találtok még az interneten. Bíztatlak benneteket, hogy bátran keressétek, tanulmányozzátok és használjátok őket, és remélem, nektek is lesznek közülük kedvenceitek. Alábbiak az én kedvenceim.

A mantrákat lassan, minden szótagra odafigyelve recitáljuk. Ahol szerepel, ott az OM szót hosszan, mély hangon kitartjuk, és ahol van, ott a Szváhá szóval, amit kissé meghajlítunk, zárunk le.

Á

Egy hang csupán, de az összes hang, mantra lényege, esszenciája, az alaphang, a tiszta, mindenben jelen lévő rezgés. A buddha-állapot jelképe.

OM

Az OM szótag az „a”, az „u” és az „m” három hangjából áll: a kezdet, a működés és a vég. A Buddha tiszta testét, beszédét és gondolkodását szimbolizálja. Hosszan elnyújtva, rezegtetve használjuk.

NÁMÓ BUDDHÁJA
NÁMÓ DHARMÁJA
NÁMÓ SZANKHÁJA

a Buddhához fordulok menedékért
a Dharmához fordulok menedékért
a Szanghához fordulok menedékért

A Három Drágaság (vagy Három Ékkő). Ezekhez fordul menedékért, aki a buddhizmus útját járja. A menedékvétel akárhányszor recitálható, mantrázható. Megerősíti a fogadalmat, és emlékeztet. A Buddha a magától és tökéletesen megvilágosodott szent, a Tathágata. A Dharma a felülmúlhatatlan Tan. A Szangha a gyakorlók közössége a múltban, a jelenben és a jövőben.

OM GATÉ GATÉ PÁRAGATÉ PÁRASZAMGATÉ BÓDDHI SZVÁHÁ

E mantrát a bölcsesség eléréséért használjuk. A Szív Szútra végén található. Személyes kedvencem. Magyarul a következőképpen is fordítják, mely nekem a legkedvesebb értelmezés: „Eljött, eljött, végigjött, túl-jött, köszöntessék a megvilágosulás!” A megérkezés, a végigjárt Ösvény, a végső meghaladottság, és az ezért érzett hála legszebb kifejezése.

OM MUNI MUNI MAHAMUNI SÁKJAMUNI SZVÁHÁ

A történelmi Buddha, azaz Sákjamuni (‘a Sákja-törzs bölcse’) egyik neve. A muni szó jelentése bölcs, a mahá jelentése nagyszerű. Tehát a lényege: „Om, bölcs, bölcs, nagyszerű bölcs, Sákják bölcse, üdvözlégy!”

SZABBÉ SZANKHÁRÁ ANICCSÁ
SZABBÉ SZANKHÁRÁ DUKKHÁ
SZABBÉ DHAMMÁ ANATTÁ

Az egyik legfontosabb Tanítás. A szankhárá és dhammá szavakkal már többször találkozhattatok ezeken az oldalakon. Értelmezése: „minden összetett mulandó, minden összetett szenvedésteli, minden létező éntelen”. Hasznos mondogatni.

EZ NEM AZ ENYÉM, EZ NEM ÉN VAGYOK, EZ NEM AZ ÉNEM

Nem hagyományos mantra, de mégis rendkívül sokat segít az Ösvényen. Használata egyszerű: bármivel találkozol, amit magadra vonatkoztathatsz, amivel kapcsolatba kerülsz, amire az éned külső, belső vagy kiterjesztett részeként tekintesz, legyen az élő, élettelen, dolog vagy jelenség, érzelem, gondolat, vagy ha nincs köze az énedhez, de azzal érintkezik, ahhoz viszonyul, legyen az akár maga az „én”, csak helyezd figyelmed elé, és mond el a fenti mondatot.

OM MÁNI PÁDME HUM

Kedves Olvasóim! Ígértem részösszefoglalást, ami készül, de menet közben is alakul. Az eddigiek összefoglalása helyett inkább a Módszer vázolására tett kísérletnek fogom fel. Túl nagy a feladat, szerénytelennek tűnik részemről, de mentségemre szolgáljon, hogy motivációm nem egy tovább már nem vitatható konklúzió felmutatása, hanem lehetőségeimhez mérten a Tanítás lényegének bemutatása eddigi ismereteim alapján. Természetesen nem lesz sem tökéletes, sem végső, könnyen lehet, hogy még helyes sem. Mindenki, aki olvassa, maga döntse el, mit használ belőle. Az igazi buddhizmus amúgy is magányos út.

Egyre inkább hiszem, hogy minden vallás végső értelme a Módszer megismerése és gyakorlása. Persze a mítoszok, mesék, csodák befogadhatóbbá teszik a néha szikár gyakorlatot, és eladhatóbbá tesznek egy vallást. Sajnos a szent tanítások vallási mázzal való összekenését egyik világhódító eszme sem úszta meg, pedig az egyszerű, nemes gyakorlástól nem kell tartani, mert ha nem félünk belevágni, megtapasztaljuk, hogy ez a legcsodálatosabb, ami egy emberi lénnyel történhet. A vallások megvastagodott és megkérgesedett felszíne gyakran nem engedi a lényeg közelébe a követőket, akik így összekeverik a díszítést a tartalommal.

A Módszer felvázolása, amit „Lépéseknek” elnevezve és sorszámozva, egyfajta minisorozatként teszek majd közzé, remélem közelebb visz a Tanítás velejéhez, és lehetőséget teremt, hogy életünk hátralévő részében még mélyebbre hatolhassunk benne. A sorozat részei között tovább folytatom az eddigi módon a bejegyzések közzétételét. Addig is szeretném, ha elolvasnátok a buddhizmus egyik legfontosabb szútráját. Rövid, de végtelen mély. A zen kolostorokban naponta többször recitálják évszázadok óta napjainkban is, és remélem, hogy még évszázadokig fennmarad ez a hagyomány. A szöveg felfoghatatlanul tökéletes, szépsége páratlan, és ha ezt megérted, kedves Olvasóm, egyszer, valaha, akkor a szíved végleg és teljesen kitárul, akkor ellobbansz, és eléred a meghaladhatatlan célt. De addig is legyen társad, kóanod és mantrád, és ha azt hiszed, hogy érted, akkor bátran olvasd el még jópárszor. „Gyakoroljatok, minden erőtökkel a dharmára figyeljetek, hogy később meg ne bánjátok!”

A szútrát egyik kedves Tanárom, Dobosy Antal fordította.

Szív szútra
A mély meghaladó bölcsesség szíve szútra
(Mahá pradzsnyá páramitá hridaja szútra)

Avalókitésvara bódhiszattva a mély meghaladó bölcsességben időzvén látja, az öt alkotórész mindegyike üres, és ezzel minden szenvedést meghalad.
Sáriputra! A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától. A forma valóban üresség, az üresség valóban forma. Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is.
Sáriputra! Minden jelenségnek üresség a természete. Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem tiszták, és nem szennyezettek, nem növekszenek, és nem csökkennek.
Ezért az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és értelem, nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat, nincs birodalma az érzékszerveknek és a tudatosságnak. Nincs nem tudás, és nincs annak megszűnése, nincs öregség és halál, és nincs ezek megszűnése sem. Nincs szenvedés, nincs annak oka, nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek. Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni.
A bódhiszattvának a meghaladó bölcsesség által akadálytól mentes a tudata. Mivel nincs akadály, nincs félelem sem, így meghaladva minden illúziót a megszabadulást eléri.
A három világ összes buddhái a meghaladó bölcsesség által valósítják meg a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredettséget.
Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét, a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét, azt, ami véget vet minden szenvedésnek, a bölcsességet, ami valóságos és nem hamis.
Ezért hangoztasd a meghaladó bölcsesség eszméjét, amely így szól:
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
„Eljött, eljött, végigjött, túl-jött, köszöntessék a megvilágosulás!”

Fogalmam sincs, mi a nirvána. Elképzelésem sincs a valóságunk utáni valóságról. Az ösvény felőlem vezethet a mennybe, a pokolba, vagy a semmibe. Nincsenek támpontjaim – eldobtam őket. Nincsenek erényeim – elpazaroltam őket. Nincs hitem – eladtam az életért. Tántorogva, szédülten megyek előre, vagy körbe-körbe, talán az út eleve nem is vezet sehová. A cél gondolata is nevetséges már előttem, a haladásnak már az említésére is az út szélére ülök, és könnyes szemekkel kacagok.

Sosem voltam még ilyen vidám. A hús lassan lefoszlik rólam, emlékezetem a ködbe vész. Valaha szép ruhám, csillogó értelmem elakadt és leszakadt rólam az út menti ágakon, elkopott a köveken, a folyó ragadta el. Napfelkelték szárítják le rólam a harmatot, és alig különbözöm a nagy kövektől. Testem átalakul a hegyek anyagává, lelkem a szél fújja ki alig látszó, áttetsző maradékomból. Sokat táncolok mostanában, sokat nevetek, szerencsére már nincs gondom. Nagy és széles a táj, nem jár erre más, ezért nem kell szégyenlősen takargatnom magam megmaradt rongyaimmal. Amikor leülök, bokám finoman simogatják a füvek. Kicsi állatok szaladnak át előttem, nem félnek tőlem. Nagy a béke bennünk. Nekik beszélek időnként a nirvánáról, otthonokról, régi házakról, ahol megfordultam, valamikor nagyon régen. Odafigyelnek, kedvesek velem. Errefelé minden élő derűs.

A Nap mindig hegyek mögött bukik le, már sokat derültem ezen a feltűnően idillikus helyzeten, de megköszönöm, mert sejtem, hogy az utazóknak rendezett égi színjáték. Kedves tőlük. Lassan elfogyok, de ez jó, mert egyre könnyebb a léptem. A völgyek és a hegytetők így már nem elérhetetlenek. Rövidesen vége a kalandnak, amit bánok egy kicsit, mert jó móka volt. De ez az ára az igazi, nagy kalandnak. Ujjaimon át belenézek a fénybe, és ez átmelegít egy kicsit. Szükség van rá, megöregedtem.

Nagyon gyorsan történt. Talán egy villám volt, talán egy árnyék. Talán te. Na persze, ismerlek már, nem megyek feléd, nem csapsz be újra, nincs időm erre. Úgy érzem, most odaérhetek, ha nem követlek. Ha nem követek többé semmit. Senki nem fogja érteni, de ez nem zavar, mert úgysincs itt senki. Örökre képes lennék itt feküdni a selymes, tiszta fűben, a heggyé olvadva, a lebukó Nap arany fényében fürödve, a tájban gyönyörködve, de nem lehet. Ez itt egyszer véget ér, ezért feltápászkodom, és utoljára végig simítom a lágy talajt. Nehéz lesz elválni, szép volt.

Fogalmam sincs, mi a nirvána. De azt már tudom, hogy mi nem az. Elképzelésem sincs, mit találunk ott, de azt el tudom mondani, mit ne vigyél magaddal, hogy odaérhess, hogy megtaláld. Ebben tudok segíteni. Persze csak ha jól tudtam én is, ha odaérek egyszer.

Addig is, vidám vagyok. A hús lassan lefoszlik rólam, emlékezetem a ködbe vész, és nevetve sétálok a szélfútta, nagy fűben, egy üres, békés hegyen, a lemenő napban.

Mielőtt belevágnánk a részösszefoglalásba, ejtsünk néhány szót az okokról. Nemrég olvastam egy világhírű, amerikai, már nem fiatal színészről. Változó minőségű filmekben játszik, de drámai és komikusi vénája is kiemelkedő. Szabadidejében fest, könyveket ír, filozófiai diplomát szerzett. Játéka és nyilatkozatai alapján is egy rendkívül értelmes, különleges ember, egy gyötrődő lélek, aki egész életében kereste a választ a két legfontosabb kérdésre (77. bejegyzés): ’ki vagyok én’; ’van-e értelme az életnek’? Mióta az ember öntudatra ébredt, ez a két kérdés kínozza, ezek hajtják, ezért alapít társadalmakat, és ezért épít vallást. De a legtöbben megelégszenek válasznak látszó pótlékokkal, ám ez a színész, ez az igazi értelmiségi végig szenvedte az életét, mint oly sok kiemelkedő elme már a világon, és rengeteg munkával, szorongással, tévutakon elveszve, félelmeken és pszichotikus kalandokon átvergődve, idős korára eljutott végre odáig, hogy belássa: a dolgok nem állandóak, minden elpusztul, nincs valódi fogódzó, még egy több ezer éves vallás, még isten képzete, még a világ legnagyobb vallási közössége sem nyújthat végső menedéket a halál és a bizonytalanság ellen. Egy élet munkája volt. Egy teljes élet munkájával jutott el addig, mint a világ irodalmának, képzőművészetének, gondolkodóinak legnagyobbjai, megannyi különleges lélek: meglátta a két kérdésre adható válasz megtalálásának reménytelenségét. És mint a legjobbak, most ennek ismeretében próbál nyugalmat találni hátralévő életében.

A két válasz az ember életében talán elérhetetlen, ez sajnos igaz. De mi hiányzott ennek az embernek is, mivel nem rendelkezett, ha a belátást megszerezte, ha bátorságnak sem volt híján, és el merte engedni a lelki kapaszkodókat, amik valami hamis hit segítségével hazug nyugalomba ringathatták volna? Szerintem egy módszer hiányzott. Magam mindig ezt a módszert kerestem. Régen, közel húsz éve beiratkoztam egy lelkészképző főiskolára, a metodistákhoz, és közel három évet eltöltöttem ott. A felvételi beszélgetésen, ahol a motivációimról érdeklődtek, elárultam, hogy nem hitet vagy vallást, hanem egy módszert keresek, amit elsajátítva és tevékenyen alkalmazva közelebb kerülhetek a két kínzó kérdés megfejtéséhez. Kinevettek, és biztosítottak róla, hogy nincs náluk, és máshol sem találom meg a bölcsek kövét, úgyhogy ezt adjam fel. Fel is adtam egy időre, de aztán találkoztam a buddhizmussal.

Nézd, kedves Olvasóm, természetesen nem állítom, hogy megtalálható a megoldás. A világ történetében a vallások mindig a társadalmak kiépítésének és működtetésének kihívásaira adott válaszok voltak, a közösségeket működtették, és csak mellékesen enyhítették az egyén spirituális igényeit. Talán a kezdeteikben, az alapítóik, megváltóik idején volt erős a transzcendens jelleg, de aztán a politikai és gazdasági érdekcsoportok kezében minden vallás nagyon hamar társadalom-formáló, és a különböző érdekkörök igényeit kielégítő eszközzé vált, és lelkisége lebutítva, kilúgozva, fogyaszthatóvá téve a népek megnyugtatására és vezetésére szolgált. Ami a nép számára maradt, nem volt többé alkalmas a válaszok megtalálására, hanem sokkal inkább volt használható a kérdések elfedésére, és ezáltal a társadalmi nyugalom megteremtésére. A megtéréseket, egy hit felvételének motivációit vallási oldalról vizsgáló teológusok és tudósok hajlamosak azokat az egyén lelki megújulását célzó, spirituális ösztönzésből fakadó tudatos választásnak látni. Ezek az okok, ha teljesen nem is elhanyagolhatóak, a közösségek és csoportok egyéb szempontjaihoz képest sokadlagosak, alig számítanak. Ha szemügyre vesszük az ember természetének biológiai és lélektani jellegzetességeit, látjuk, hogy a társadalmakba szerveződés, a munka megosztása és a javak birtoklása és elosztása tette szükségessé egy társadalom-szervező közös vallás kialakítását. Az én kialakulását és meghatározását pedig a halálfélelem, az isteni, megfellebbezhetetlen hatalomtól való rettegés segítette, ugyanis a szubjektum önazonossága, az első eszméléstől a halálig, korántsem volt magától értetődő. És aztán ezt a hit iránti vágyat, a két válasz megtalálásának vágyát elégítette ki a társadalmi vallás, persze hazugon, szegényesen és hátsó szándékkal. Valláskutatók számára alapvetés, hogy minden vallás mélyére nézve elpárolognak az illúzióink. Itt most nem a képviselőik, papjaik gyengeségeire gondolok (lásd előző bejegyzés), hanem azokra a nagyon is anyagi érdekekre, amik egy nép vagy csoport vallásokhoz való csatlakozását okozták az elmúlt évezredekben. A kereszténység, az iszlám, a manicheizmus, mazdaizmus, taoizmus, buddhizmus, Ízisz és Ozirisz, Ámon, hinduizmus, judaizmus stb. felvétele, elhagyása mindig a születés helyétől, vagy az aktuális hódítók, urak vallásától függött. A belső irányzatok, szakadások is látszatra lelkiség által motiváltnak tűnnek, de mindig megtalálni a mélyükön az egyéni érdekeket, legyen az anyagi, vagy önző, személyes, pszichotikus. Az új, beáramló vagy hódítással kikényszerített vallást először az uralkodó osztályok, majd a hivatalnoki réteg, ezután kényszerből az alattvalók vették fel; előbbiek azért, mert érdekeik ezt kívánták, utóbbiak azért, mert nem volt választásuk. És sajnos ebben sincs semmi romantikus. A regényekkel és a szent történetek hazugságaival ellentétben ez a népben nem okozott meghasonlást; gond és lelki törés nélkül cseréltek vallást, főleg azért, mert az új mindig nagyobb és erősebb istent, ezért több hasznot, gazdagabb termést, bőségesebb gyermekáldást ígért, nagyon sokszor pedig a gyógyítás vagy a csodák győzték meg a híveket az új isten erejéről. A vallás a társadalom kohézióját szolgálta, és az adott térség irányítói saját vallásukat papjaik érdekében, és a kontroll fenntarthatósága miatt tették törvénnyé, amit a nép könnyedén tudomásul vett. Az egyén saját spirituális igényeit a családján, kis közösségein belül élte meg, de ott sem a végső igazság keresése motiválta, hanem a lelki haszon, a halál átlépése, a tovább-élés, amiért hajlandó volt az istenség előtt fejet hajtani, bűnbocsánatot tartani és áldozni. A ’konverzió’ és ’aposztázia’ (új hitbe lépés és a régi elhagyása) nem volt rendkívüli, és ha okozott lelki törést, az sohasem az isteni igazság miatti hűtlenség miatt következett be, amiről az egyszerű hívőnek semmi fogalma nem volt, hanem a vallási alapon való hovatartozás, a családi, népi szokások, rítusok és mítoszok felcserélése miatt, amit persze jelentősen enyhített, ha az áttérést az egész közösségével együtt végezte az egyén. Hogy aztán másnaptól ugyanolyan vallási türelmetlenséggel lépjen fel mindenki ellen, aki nem az ő hitét követi, mint a megelőző vallása gyakorlása során.

De az egyén öntudatának folyamatosságát is érdemes megvizsgálnunk, ha feltételezzük, hogy a két kérdésre egyáltalán adható válasz. Hiszen a két kérdésnek akkor van értelme, ha azokat egy önazonos, valamiféle egyéni, lelki állandósággal bíró lény teszi fel, mert ha nem létezik ez a folytonosság, akkor a két válasz a következő: ’senki’; ’nincs’. A kérdéseket feltevő egyén önazonos folytonosságát a tudomány szerint három tényező biztosíthatja: 1. a test és ezen belül az agy bizonyos folyamatossága, legalábbis a folyamatos változás állapotainak egymást-feltételezése, az előzményekből való következése; 2. az emlékezet koherenciája és megbízhatósága, az emlékek, amik igazolják a lény jelenlegiségének a múltbéliből való eredését, születését, a múlt történései és a mostani szubjektum közötti kapcsolatot; 3. alapvető karaktervonások és személyiségjegyek. Az elfogulatlan vizsgálat, de már a köznapi tapasztalat is kimutatja, hogy egy élet alatt mindhárom tényező radikális változásokon megy keresztül. A test folyamatosan változik, cserélődik, romlik, ami alól az agy sem kivétel, de a személyiséget egy agyi sérülés vagy az időskori demencia végleg törölheti, vagy elérhetetlenné teheti. Hormonok, neurotranszmitterek, de még a táplálkozás során bevitt anyagok is gyökeresen képesek megváltoztatni a testet, ezáltal a világ és a lény önmagára irányuló észlelését. Az emlékezettel sem jobb a helyzet, mely párjával, a felejtéssel együtt az ember múlt-dimenziójának legszánalmasabb területe: könnyen módosítható, nem megbízható, az esetlegesség, véletlenszerűség és a nem-racionális benyomások keveréke, és szintén romlik az idő előrehaladtával, és így hajlamos az üres helyeket hamis képekkel kitölteni. A pszeudo-emlékezet a jelen benyomásai, mások beszéde, és félelmek, vágyak, propaganda hatására rutinosan hamisítja meg a múltat, ezért ez az esetlegesség-halmaz igazán nem határozhatja meg az ént. De az előző kettőnél is nyomorultabb lenne a karaktert és a személyiségjegyeket tekinteni az én folytonossága bizonyítékának, mert ha valami, hát ez nyomokban is alig marad állandó az évtizedek múlása során. Ráadásul az ember, mint a világ legalkalmazkodóbb élőlénye, fennmaradása és érvényesülése érdekében bármire hajlandó, bármit felvállal. Vallását és elveit meghatározza kora és születése, neveltetése és környezete, de ha úgy alakul, képes ezeket lecserélni vagy rugalmasan alkalmazni is, ami végül is nem hátrány, hiszen a régihez sem hite és isteni tapasztalatai kötik, hanem a tőle független meghatározottságai, ezért mindegy, mit követ, mindig sodródni fog. Az embernek nincs természete, semmi sem változatlan benne (szemben a növény- és állatvilággal). Neki természet helyett történelme van: az ember inszubsztanciális. Tehát az ember a viszonylag konstans természet helyett az állandóan változó történelem gyorsan romló és önmagával soha nem azonos terméke. Az egyén érdekeinek megfelelően változtatja pártállását, hitét és elveit, és ezzel nem követ el főbenjáró bűnt, mert végül is egyik hite sem különb a másiknál, egyik sem szentebb vagy nemesebb a többinél, ezért jól teszi, ha egyikhez sem ragaszkodik. Már csak azért sem, mert az emberre mindig is jellemző vallási türelmetlensége és intoleranciája minden más hit iránt a szubjektív, köznapi világában is érvényesül, és a bármihez való ragaszkodásával együtt nő az agresszivitása is a másság irányában.

A vallások tehát társadalmi jelenségként keletkeznek, és nem sok közük van a transzcendens válaszkereséshez, ám hiába reménykedünk a közösségi kényszer, az aktuális, érdekek által motivált közös társadalmi irány alól kibújni látszó egyéni isten- és válaszkereső spiritualitásban, mert azt pedig az egyén inkoherens lényege, szubsztancia-nélkülisége, totális állandótlansága teszi súlytalanná és szánalmassá.

Mit tegyünk hát? Mi marad, ha nem fordulhatunk a szilárd teológiákhoz, társadalmakat formáló ezeréves vallásokhoz, a rendhez, a néphez, de ugyanígy nem lehetünk bizonyosak önmagunkban sem, és nem bújhatunk el a külső világ bizonytalansága elől saját falaink mögé? Nincs külső menedék, és nincs belső menedék. A Buddha nem az ’énre’ gondolt, mikor azt javasolta, hogy „legyetek önmagatok menedéke”. Hanem mire?

És itt utalok ismét a Módszerre. Szándékosan írtam nagybetűvel, felcsigázva az érdeklődést, abban bízva, hogy aki eddig elolvasta és kitartott, most már igazán kíváncsi a végső megfejtésre. De rögtön csalódást is kell okoznom, mert a módszer átadható, de a megfejtés nem. Azt bizony magadnak és magadon kell alkalmaznod, kedves Olvasóm, hogy eljuthass valamilyen válaszig. Talán nem a két legfontosabb kérdésre találod meg a választ, talán … talán azt találod majd, hogy felesleges a kérdés, talán az ürességet, a nyugalmat. Üres mezőkre vagy fényes tájakra érsz, vagy sűrű, félelmetes erdőkbe, rajtad áll. Annyit előre elárulok, hogy út közben a legfontosabb feladatod a kérdezőtől való megszabadulás lesz, mert bárhová jutsz, nem kecsegtet sok remény, ha magaddal vitted magadat.

A következő bejegyzésekben belevágunk valamiféle összefoglalásba, és vallás helyett, kérdezés helyett, válaszok keresése helyett megpróbálunk egy módszert, a szerintem egyetlen működő és értelmes módszert, a Buddha tanítását megérteni.

Az ezután következő néhány bejegyzésben igyekszünk összefoglalni az eddig elhangzottakat.  Persze ez csak részleges összefoglaló lesz, nem végső, és utána folytatjuk a munkát, de úgy érzem, hogy nem árt egy áttekintés. De előtte még, ebben a bejegyzésben, a nemesről ejtünk szót.

Láttunk már mindnyájan megbecsült, tisztelt embereket méltatlanul viselkedni, és láttunk már alantas embereket szépen cselekedni. Aki eleget él, tapasztalja mindkét végletet önmagában és embertársaiban is, és minél bátrabban tekint le önmaga mélységeibe, annál több csalódásra vagy büszkeségre okot adó jelenséggel találkozik. A látszat ilyenkor az lehet, hogy az erkölcsöt, a jót, a szépet, a nemest mi időnként bizony megaláztuk, máskor viszont megtiszteltük, és rangjának megfelelően bántunk vele. Láthatjuk, hogyan műveltük a jót, és mikor engedtünk a rossznak, és ennek megfelelően becsülhetjük vagy dorgálhatjuk magunkat. Mert bizony a jót becsülni kell, a rosszat pedig üldözni, ez a tisztességes ember dolga, gondoljuk. Elszörnyedünk, ha a pápát mérgesnek látjuk, és ítéletet kérünk a rablógyilkosra, mert úgy érezzük, csorba esett a szentségen, a becsületen, valami olyan törvény sérült meg, ami az égből, a tisztaságból származik. Megsérült a Tökéletes (74. bejegyzés).

De félő, hogy ilyenkor fogalmunk sincs a valódi nemesről. Mikor egy szent agresszív, egy pap sunyi, egy tiszteletreméltó vezető kicsinyes, egy anya rosszindulatú, akkor semmi más nem történik, csak az ember emberként nyilvánul meg. Ez van, ebből kell kiindulni (15. bejegyzés). Reagálunk a fájdalmainkra, a félelmeinkre, kötődéseinkre, szép érzelmeinkre, és ha ezt póz nélkül tesszük, megláthatjuk magunkat pőre valóságunkban. Ilyenek vagyunk, és minden, amit építünk, isteneink, társadalmaink, családjaink, az egész világunk a tükrünkké válik.

Mikor a szentet meginogni látjuk, kielégül bennünk az irigy kispolgár, mikor a lenézettet emelkedni látjuk, elönt minket valamiféle érzelgősség (71. bejegyzés). Általában az embernek tulajdonítjuk a képességet a szép felismerésére és megalkotására, felemelésére vagy sárba tiprására, mintha a hatalmunkban állna mindez.

Ám sem a szent ember, sem a megvilágosodott valójában nem szent, csak a hivataluk az, a betöltött helyük az, és a legtöbb, amit elérhetünk, hogy felismerjük és elismerjük a szentséget. Elhárítjuk az akadályokat a szentség és önmagunk között, feloldjuk a gátakat, amik elválasztanak a nemestől. Csak a létezés valósága lehet nemes, és az embernek ahhoz kell felnőnie, hogy azt el bírja hordozni. Nagy erő és értelem kell ahhoz, hogy a szentség terhét legalább egy ideig a vállán hordozhassa az ember. Csak a szerep, a betöltött hivatal, amivel egy megnyilvánult azonosítható, mert a személyiségével, az énjével nem, csak a megtalált és elfogadott szereppel. Szerencsére semmilyen nemest nem vagyunk képesek a mocsokba rángatni, csak azt, ami már eleve onnan gyökerezett. A gyémánt a szeméttelep közepén, az ürülékkupacban is gyémánt marad.

A szent, mint létezési mód, mint állapot, nem csorbítható (46. bejegyzés). A nemest, mint állapotot nem lehet sem bemocskolni, sem megalázni, csak a nemes felmutatóját, megtestesítőjét. Aki a hátára veszi a szentség terhét, elbukhat, de ez a zuhanás a szentséget nem érinti. Csak a megnyilvánult, a szentség terhének hordozója forog tovább a szamszárában. Az ember nem mértéke a valóságnak, és ha összekoszol valamit, ha a tisztához szennyet ad, akkor sem változtat annak minőségén: a tiszta csak befogadja, körülveszi a szennyet, otthont ad neki, felkínálja az általa betöltött teret, hogy a szenny is megtalálja az őt megillető helyet a teremtésben. Csak magunkat tudjuk lerántani. A szamszára összes létezője csak magát tudja felemelni és lerántani, a pokolba vagy a mennybe juttatni, csak a saját szamszáráját képes alakítani, amit aztán a nirvána örök türelemmel befogad és hordoz.

Hatással vagyunk egymásra, de végül minden esetben a mi hozzáállásunk, ami hat, ami dönt. Ez nem az életmódtanácsadók ostobasága. Ők hazudnak, mert nem áll szabadságunkban minden körülményünkön változtatni. Van, amikor hősei, van, amikor áldozatai vagyunk saját történetünknek, és általában csak sodródunk, sokszor nincs hatalmunk az életünk felett. De a szamszára többi lakójának sincs hatalma felettünk, és végül mindig a mi, sokszor nem tudatos választásaink döntenek a sorsunkról. A nemes mindig ott van, befogad és teret ad. A szamszára látszatvilága elfedi, hogy mindvégig a nirvánában voltunk és vagyunk.

Nem vagyunk képesek a nemest befolyásolni, magunkhoz torzítani. Ő sem hat ránk, ha nem kérjük. De odaadja magát nekünk, helyet teremt életünknek, és nem kér cserében semmit. Néha úgy látszik, hogy megaláztak egy nemes eszmét, és az elbukott, de ez nem történhet meg: vagy az az eszme nem volt valóban nemes, vagy nemes volt, és csak mi látjuk bukásnak. A Buddha látta, hogy a nemes törhetetlen, és elérhető a cél. A nirvána megérthető, mindössze rá kell jönnünk, hogy mindig is körülöttünk volt. A nemes eszme nem tud sem elbukni, sem felemelkedni. A nemes van, egyszerűen csak van. Nem valamihez képest, hanem csak van, kiemelkedve az összefüggésekből és viszonyulásokból. A nirvána az, ahol nincs többé függés, viszonyítás és következés, csak „vanás” van. Nem hozzánk képest létezik. Nem vár ránk, de csak ő vár minket igazán, ha hajlandó vagy belépni terébe, és csak létezni.

Kegyelem nekünk, akik minden pillanatban dönthettünk volna jól. Ha az intellektus adott, és az információk adottak, többé nem hivatkozhatunk a nemtudásra. Egyszerűen lehetetlen. Lett volna lehetőségünk jól dönteni, munkával, odafigyeléssel, mert a lehetőségek adottak voltak, de nem tettük meg. Tehát bűnösök vagyunk. Nem ítélt el senki, de azok vagyunk, mert ez így működik, ez ezt jelenti. Nem tévelygők, megtévesztett, gyenge áldozatok, hanem kőkemény bűnösök.

A kegyelem létezik, a cél létezik, különben nincs értelme az egésznek. A kegyelmet nem érdemeljük, de nem is tudjuk végleg ellökni magunktól. Csak van. A létkerék forogna nélkülünk, és forog velünk is, érzéketlen az üdvözülésünk és az elkárhozásunk iránt. A nirvána szintúgy. Ez az egész nem romantikus, nem szükségszerű, nem egy terv része, és főleg, főleg nem értünk jött létre. Csak van! És tőlünk függ, elfogadjuk-e.

Semmi nem változik, ha végleg meghalunk, vagy örökre a létkerékben ragadunk. Nem sír utánunk senki, a világ nem billen ki sarkaiból. Nincs erő, törvény, ami szerint minket meg kell menteni, vagy meg kell büntetni. A Van ragyog, tündököl, fénytelenül, időtlenül, emberi léptékkel mérve érzéketlenül, és befogad, ha úgy döntesz.

A Teher Nélküli átlátja és meghaladja önmaga sorsát.

A megismerés folyamata nehéz, ezért a megismerő időnként egy kicsit csalni szeretne, könnyíteni és gyorsítani a folyamaton. Nem akarja a keskeny, rögös út minden szakaszát végigjárni, hanem keres egy szállítóeszközt, vagy kerülőutakon levágja az ösvény egy részét. Ilyenkor keres valamilyen előre csomagolt, fogyasztásra kész tudást, amit nem kell saját tapasztalatának fényében megvizsgálnia, a meditáció kohójában tiszta arannyá égetnie, hanem kritika nélkül elfogadhat. Tehát bölcs mondásokat, összefoglaló értelmezéseket, szentek beszédeit, prédikációkat, kóanokat, gyakran idézett szerzőket, legrosszabb esetben önsegítő könyveket olvas, vagy előadásokat, beszédeket hallgat. Mi most egy bölcs mondáson keresztül megvizsgáljuk, mik ennek a választásnak a buktatói.

Ismert egy okos mondás, a következőképpen hangzik: Végy egy hordó szennyvizet, és önts bele egy pohár tisztított vizet, és a szennyvíz csak szennyvíz marad; majd végy egy hordó tisztított vizet, és önts bele egy pohár szennyvizet, mit kapsz? Bizony az is csak egy hordó szennyvíz lesz. Ízlelgessük ezt a mondatot, és valószínűleg velem együtt állapítod meg, kedves Olvasóm, hogy ez a mondás bizony igaz és bölcs. Nem lehet belekötni, ez az igazság valóban létezik, a világ így működik.

Ez a mondás azt mutatja nekünk, hogy a világban a tiszta, az értékes, a kiművelt mindig sérülékenyebb, mint a rossz, a durva, és jóval kevesebb is található belőle. A rosszat nehéz jóvá változtatni, a nemesebb anyag vagy gondolat előállítása sok energiát és odafigyelést, rengeteg erőfeszítést, lelki törődést kíván, míg a jót, a fáradságosan teremtett nemest könnyű tönkretenni szándékosan, vagy akár csak figyelmetlenségből, és máris elveszett az érték.

Nem szeretem az idézeteket és a bölcs mondásokat, de ezt a mondást igaznak tartottam első hallásra, ezért választottam, hogy ezen keresztül próbáljak felmutatni valami általánosat a bölcsességről, és annak könnyen emészthetővé silányításáról, aprópénzre váltásáról, ami annyira elterjedt a hétköznapokban. Bármennyire igazak és okosak is a nagy idézetek, sajnos egyetlen valódi igazságot, fontos, nemes felismerést sem lehet néhány mondatban kifejezni, mert ha lehetne, nem lenne szükség az ember történetének mérhetetlen számú tapasztalatára, felhalmozott tudására, szakterületek könyvtárakat megtöltő irodalmára, és az ezek előállításához szükséges munkára, csak néhány mondatra, amiket elő lehet kapni szükség esetén. De nincsenek ilyen mondatok, minden idézet és néhány mondatos bölcsesség töredezett, kevés, és bár tetszetős, csillogó, de éppen rövidsége miatt hiányos, üres, lyukas, és tömörsége miatt szükségképpen nem alapos, ezért jobban megvizsgálva mindről kiderül, hogy magukban egyszerűen ostobaságok. Az ezeket bólogatva, mutatóujját feltartva maga elé hümmögő embert könnyen kifizeti egy idézet, de ha alaposan belegondol, körbejárja és elemzi, a bölcs mondat bizony lebukik, és a szép felszín alól valami lapos, együgyű, útszéli okosság bomlik ki. És van velük még egy probléma: egy idézet, egy költő, bölcs, vallásalapító vagy szent ember mondása mögött rengeteg munka, szenvedés, sokszor egy élet gyötrődése áll. Egy ilyen mondás, egy nagy, végső bölcsesség előállításához kell egy kivételes adottságokkal született ember, annak a gyermekkora, a traumái, emlékei, érzelmei, különleges képességei, életének sajátos eseményei, munka és munka, és mindezek ritkán összeadódó, szerencsés csillagzat alatt fogant kombinációja, egy egész végigélt élet, hogy aztán ennek az embernek ez a hatalmassá növekedett, hegy méretű tudata, mint egy anyaméh, felnevelje és megszülje azt az egy mondatot, azt a csillogó gyémánt-gondolatot, ami egy ilyen csodálatos helyzetből, és csak ebből megszülethetett. És ekkor jön valaki, aki ezt mind nem élte át, akinek ez mind nem sajátja, akinek ehhez köze sincs, de két hétköznapi feladata között időt szakított, és véletlenül arra járt, és a hatalmas hegynyi élet tetejéről egy szórakozott mozdulattal letöri azt a kicsiny gyémánt-csúcsot, ami a tenyerében alig látszik, majd nézegeti, hümmög, továbbmegy, és két lépéssel később már el is felejti. Hogyan is érthetné? Hogyan tudná értékén megbecsülni és felfogni azt a mondatot, amit egy különleges élet megszült? Hogyan tudná önmagába zárni, lényébe olvasztani, fejlődni tőle? Idézeteket olvasni, azokban bölcsességet keresni teljesen reménytelen. Csak a munka megúszása, a szenvedés elsikkasztása, a könnyű és gyors, izzadtság nélküli, azonnal oldódó bölcsesség keresése, az igazság iránti tiszteletlenség, és a valódi bölcsesség iránti vágy hiánya látszik ebben a műveletben, és ennyit is ér az ilyen tapasztalat. Az idézeteket fogyasztó ember néhány másodperc múlva már egy másik szent bölcsességét olvassa, és ebéd közben, míg elfogy a töltött káposzta, tucatnyit elhasználhat, majd intézi tovább a dolgait. Addig nem maradnak meg benne a világ legbölcsebb mondásai, miket népszerű oldalakról ömlesztve szórt elméjébe, mint az ebédje. A könnyen szerzett jószág annyit is ér.

Visszatérve az elején említett mondásra: csak példaként vetettem fel éppen ezt, mert amúgy a sikerültebbek közé sorolom. Hibája ugyanaz, mint a többinek, tehát alaposan vizsgálva számtalan helyen csorbul ki bölcsességének éle, de most csak egy jellemzőjéről szeretnék beszélni: az antropocentrikus nagyképűségéről, és arról, hogy még ember-központúként is téves.

Az a mondás üzenete, hogy a világban a jó törékeny, a rossz magától értetődő, és az ember állandó harcban áll a rontó erők ellen a sok fáradtsággal létrehozott jó fenntartása érdekében. De nem jó a lépték. A lépték ugyanis fájóan és kizárólag emberi. Ugyanis a szennyvíz lehet csak koszos víz, amit egy állat még szívesen elfogyaszt, táplálja, élteti őt, nincs vele szemben semmi kifogása. És ha egy bizonyos állat már undorral elfordul tőle, hát sokáig találunk még olyan állatokat, amelyek hajlandóak azt meginni, főleg, ha erősen szomjaznak. A szennyvízből jópár pohárral kell a tiszta vízbe önteni, mire elérjük az állatok számára is vállalhatatlan állapotot. A szennyezett víz fürdésre is alkalmas lehet az állatok számára, ebben azért kevésbé válogatósak. Ráadásul a világban sajnos rengeteg ember kénytelen szennyezett vizet használni, és ez az arány egyre nő az emberi tevékenység nyomán. Az ember igénye is sokat fejlődött a történelem során, a középkor városaiban egészen máshogy viszonyultak a tisztasághoz.

Melyik faj ízlése, vagy az ember esetében melyik történelmi korszak, vagy napjainkban melyik világrész lehetősége a mérték? Hiszen az ember egy faj a sok közül, a mondás pedig erre nem tért ki, hanem általánosan állapított meg egy spirituális igazságot. Melyik lény, melyik ember undora, a koszos víznek való ellenálló képessége határozza meg a szennyezettség mértékét? Esetleg az ember ízlése a mérték? A jelenlegi kor? Mert mint láttuk, hogy a mi ízlésünk sem volt mindig ilyen finom, és a fogyasztott víz tisztasága sem volt mindig ennyire egyértelmű. De menjünk tovább. A tisztított víz, benne az egy pohár szennyvízzel fajok millióinak tökéletes életteret biztosít, a szennyvíz okozta szerves szennyeződés táplálékot jelent és áldást. Ez lehet mikroba, rák, hal, növény. Sőt, további pohár szennyvizek hozzáadásával újabb fajokat tehetünk boldoggá, míg mások egyre kevésbé örülnek neki. És mehetünk még tovább. A szennyvíz bármilyen mennyisége a fajok egy része számára ideális, maga a paradicsom, de ezzel együtt más fajok számára már csak elviselhető életkörülményeket teremt, aztán vannak továbbiak, amelyek már szenvednek, de még kibírják, míg mások csak vegetálnak, megint mások pedig elpusztulnak. Mi hát a mérték? Mi a lépték?

Olyan ez, mint a szamszára nekünk, embereknek. Köztünk egyesek lubickolnak benne, mások alapvetően jól érzik magukat, ám sokan csak elviselik, mások vegetálnak, vannak, akik alig bírják, és bizony léteznek közöttünk, akik belehalnak idő előtt. Mennyi szenny a mérték? Mennyi a rossznak az a mennyisége, amitől a tisztított víz vagy a szamszára már nem használható?

Mint említettem, a mondást csak egyetlen szempontból vizsgáltuk. Ha most beszélni kezdenénk a jó és rossz, ezeken az oldalakon már többször tárgyalt látszat-mivoltáról, e két fogalom dharmikus szempontból való kongó ürességéről, a viszonyítások, ítéletek alapvető tévedéséről, a duális gondolkodás reménytelenségéről, sokára végeznénk, de talán ez az egy szempont is elég, hogy lássuk, miért veszélyesek a könnyű, olcsó, előre csomagolt, és csak melegítést igénylő bölcsességek, miért nem helyettesíthető a munkával szerzett tudás. Miért veszélyes és kerülendő minden olcsó bölcsesség, vallás, elmélet, hit.

Ez a mondás a jobbak közül való, és nekem is tetszett, de sajnos nem állta ki az elemzés próbáját. Ha csak az ember a lépték, akkor hiányos és korlátolt. Ha kiterjesztjük a létezés teljességére, akkor pedig egyszerűen csak ostobaság. Mint minden idézet és egy mondatos világmegfejtés, magán viseli a szellemi restség nyomait.

De a lépték tágítása sem elég. A tudás mennyisége a végtelenségig növelhető, és akkor az okosság, az ész fejlődni fog, az ismeretek gyarapodnak, és azt hihetjük, hogy értjük a világot. A lélek a végtelenbe tágítható, a figyelem, a szeretet, az együttérzés növekedni fog, és azt hihetjük, hogy értjük az istent. Ám a bölcsesség nem ismeretek halmaza, nem valaminek a tudása, nem egy szellemi kincs megszerzése, hanem hozzáállás, látás, felismerés: egy állapot.