A buddhizmus, főleg a mahájána irányzat alapvető fogalma az üresség. De az egész buddhizmus egyik legfontosabb élménye a viszonylagosság, az egymáshoz viszonyuló létezők önértékmentessége, egymástól való függése, és e függésben való látszat-létezése. Erről szól a függő keletkezés tanítása, amiről már régebben ezeken a hasábokon is megemlékeztünk. Nemsokára indítok egy új sorozatot, mely ezt a meghatározó elméletet igyekszik a maga módján körbejárni. Nem csak az üresség buddhista fogalmával foglalkoznánk, hanem általában az illúzió-természetű világ ismérveivel. Rengeteg a félreértés ebben a témában, és könnyű eltévedni, rossz következtetésekre jutni. Tökéletesekre jutni pedig lehetetlen. Magam is csak közelebb szeretnék kerülni hozzá, mert enélkül nincs buddhizmus.

Most még nem kezdek bele, hanem ide emelem a Szív szútrát, már nem először. Kérem, hogy ebben mélyedj el, kedves Olvasóm, mielőtt behatolunk a látszat birodalmába.

 A Szív szútra

A mély meghaladó bölcsesség szíve szútra
(Mahá pradzsnyá páramitá hridaja szútra)

Avalókitésvara bódhiszattva a mély meghaladó bölcsességben időzvén látja, az öt alkotórész mindegyike üres, és ezzel minden szenvedést meghalad.
Sáriputra! A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától. A forma valóban üresség, az üresség valóban forma. Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is.
Sáriputra! Minden jelenségnek üresség a természete. Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem tiszták, és nem szennyezettek, nem növekszenek, és nem csökkennek.
Ezért az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és értelem, nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat, nincs birodalma az érzékszerveknek és a tudatosságnak. Nincs nem tudás, és nincs annak megszűnése, nincs öregség és halál, és nincs ezek megszűnése sem. Nincs szenvedés, nincs annak oka, nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek. Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni.
A bódhiszattvának a meghaladó bölcsesség által akadálytól mentes a tudata. Mivel nincs akadály, nincs félelem sem, így meghaladva minden illúziót a megszabadulást eléri.
A három világ összes buddhái a meghaladó bölcsesség által valósítják meg a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredettséget.
Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét, a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét, azt, ami véget vet minden szenvedésnek, a bölcsességet, ami valóságos és nem hamis.
Ezért hangoztasd a meghaladó bölcsesség eszméjét, amely így szól:
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá

Eljött, eljött, végigjött, túljött, köszöntessék a megvilágosulás!

Mind követünk tévtanokat.

Erre két okunk van. Egyfelől nem vagyunk tévedhetetlenek, felkészültségünk hiányos, képességeink korlátozottak, ezért elhiszünk valótlanságokat, és követünk el butaságokat. Gyakorta lusták is vagyunk, és nem járunk utána annak, amit megvallunk. Másfelől, és ez a zsigeribb, alapvetőbb, ezért nehezebben kezelhető ok, félünk a haláltól. Ha elhisszük, ha nem, ha tudatában vagyunk, ha nem, minden gondolatunkat és cselekedetünket ez a mély, ősi érzés mozgatja, ez adja késztetéseinket. Ez az elemi rettegés emelt ki minket az állatvilágból, és fajunk minden gondolati és anyagi vívmányát a halál meghaladására, vagy legalább ideig-óráig való elkerülésére tett erőfeszítésünk inspirálta.

A Buddha tanácsa alapján egyszerű eldönteni, mi a tévtan. Újra csak a fókuszt kell messzire helyezni, egészen a végletekbe, a létező legvégső pontra, és megfigyelni, hogy elvisz-e oda egy tanítás. Ami megszabadít a dukkhától, ami jó az elején, jó a közepén és jó a végén, ami végleg elűzi a jajgatást és a kétségbeesést, az Dharma. A többi nem Dharma. Ez nem azt jelenti, hogy minden tévtan káros, sőt, hétköznapi és spirituális értelemben is sokat segíthetnek, de a végső megoldás szempontjából vizsgálva őket nem Dharmák. Így kell érteni, amikor tévtanról beszélünk. Persze azért ennél rosszabb a helyzet, mert sok tévtan kimondottan káros, melyek elkerüléséhez reméljünk a magunk számára elegendő bölcsességet.

Mindent a halálfélelem mozgat.

Az egész világ ingatag, illuzórikus, hamis és hazug, a haszon és a bírvágy mozgatja. Nem biztos, nem biztonságos, nem tartalmaz örök kapaszkodókat. Nem tragédia, de ez van. E tény elől van, aki visszavonul a belső világába, és saját környezetében próbál tiszta feltételeket teremteni, hogy ne féljen annyira az elmúlástól, van, aki viszont kivonul a zajba, és a mozgásban próbálja elrejteni magát küzdve, mert a tevékenység feledteti vele a halálfélelmét. Bárhogyan is döntünk, valamilyen eszmét, hitet, vagy csak megszokást, nemzeti, családi tradíciót, divatot, korszellemet mind követünk, ám e tanítások között igenis van értékkülönbség hosszútávú hasznosságuk és értelmük tekintetében. Bár lehet, hogy ez a vélemény is csak egy menekülés az elmúlás felettünk lebegő pallosa elől.

A halálfélelem ellen bármi lehet menedék.

Nemrég írtam a Szörnyeteg családja miatt harcoló „városlakókról”: „Mert ezek inkább megdöglenek, de nem engedik el, amit utálnak.” A hamis, de átmenetileg mégiscsak a biztonság képzetét nyújtó menedék sokféle módon elérhető. Van, aki a szeretetbe, vagyis a kapcsolódásba, az összeolvadásba merül, és ragaszkodik ahhoz, amihez vonzódik. De az összeolvadás félelmetes, az én elvesztésével fenyeget, ezért még a szeretetet választók is óvatosak, és védik különállásukat. Mások, és ők vannak többen, az ellenszenvre, a gyűlöletre építve a szétválasztásban és az elkülönülésben találják meg a menedéket, mert amíg tudják mi az, ami nem ők, addig felismerik és megtalálják magukat is a zűrzavaros létben, addig létezésük vitathatatlan, és kicselezve látják a halált.

A szeretet, vagy nevezzük inkább az elkülönültek közötti határok feloldódására tett erőfeszítésnek, azzal fenyeget, hogy az én a másik lényben, eszmében, jelenségben részben vagy egészben eltűnik, megszűnik. A Krisztus azt kérte, hogy teljesen add át magadat az istennek, hogy majd oda tudd magad adni teljesen a felebarátaidnak; nem olvashatjuk tőle, hogy azért egy kis darab ént tarts meg magadnak a biztonság kedvéért. A Buddha azt mondta, hogy az ént lásd át, és haladd meg, add át magad teljesen az Ösvénynek, és az éned nélkül eléred a végtelen szabadságot, a nirvánát; nem olvashatjuk tőle, hogy tartsd meg elkülönült valóságod egy darabját, és éld meg azt is. A szeretetben, a határok nélküli összeolvadásban az a fenyegető kockázat merül fel, hogy a feloldódás halált eredményez, mert az én elvész a közösben. Ettől még a legnagyobb szentek is visszariadtak, legalább részben, hát még a hétköznapi ember. Vágyunk a szeretetre, akarjuk a felénk áradó melegséget, a ránk figyelő barátokat, családtagokat, de azért nem adnánk oda magunkat igazán. Ez a kettő, a szeretet menedéke és önmagunk megőrzése kizárja egymást.

A másik út sokkal több reménnyel kecsegtet a halál elleni harcban. Minél inkább elkülönítem magam a világ bármely más jelenségétől, gondolatától, megnyilvánulásától, a többi élőtől, annál erősebben élhetem meg a különállásban az énemet, hiszen minél élesebb a határ az én és a nem-én között, előbbi annál világosabban felismerhető. Az emberek folyamatosan ítélnek, minősítenek, véleményt formálnak, megbélyegeznek, és a dolgokat, beleértve önmagukat is, minden ébren töltött pillanatukban viszonyítják és rendezik egymáshoz képest, így alakítva ki maguk körül a világot. Így épül fel az énünk, ez az életünk. A halálfélelem ebben a működési módban elcsitul, hiszen az ítélkező, viszonyító, másokról döntő ember bizonyosságot szerez arról, hogy létezik, és amíg ilyen módon működik, nem is halhat meg. Amíg van mihez viszonyítani magunkat, addig vagyunk, létezünk, mint viszonyítási alap. Állítom, hogy a három szenv közül sokkal többet tartózkodunk az ellenszenv, harag állapotában, mint a vágyó, vonzódó állapotban, és nem azért, mert rosszak lennénk. Szeretnénk pihenni, szabadulni ebből, de annyira működésünk és egészséges pszichénk alapja lett ez a megélés, hogy már nem tudunk kilépni belőle. Nem csak a harag ellenszenv-alapú, hanem minden pillanatunk, melyben elkülönülünk, és ennek az állapotnak a megmaradására törekszünk az énünk és minden más közötti különbség fenntartásával. Ez aztán két szélsőségben csapódik ki: az ellenszenv állapotában élő emberek vagy maguk alá rendelik valamely tulajdonságuk alapján a többieket, és e magasabb pozícióban élik meg létezésüket és halhatatlanságukat, vagy egy kiválasztott és tisztelt egyén, eszme alá rendelődnek önként és aléltan, hogy a tömegben, a csoportban, zajongva és buzgón kövessenek valamit, bármit, megmenekülve a csendtől, mely a halált idézi számukra. Végül mindkét esetben elkülönültséget és felsőbbrendűséget élnek át. De bármelyik utat is választjuk, ahhoz kell egy tanítás, ami ilyen elvárások esetén óhatatlanul csak egy tévtan lehet, hiszen bármely szenv fogságában lehetetlenné válik a dharmikus választás.

Az igazán megélt ellenszenv élet, az igazán beteljesedett vágy halál az én számára. Persze végül senki nem éli meg egyiket sem: igazán sem szeretni, sem eltávolodni nem merünk. A langyos középszerben vágyunk egyszerre az életünkre és az isteni beteljesedésre. És ez az állapotunk rendkívül termékeny táptalaj a tévtanok számára. Ha már nemes szellemi utat nem tudunk, és nem is akarunk követni, félve annak valódi eredményétől, akkor kapóra jön egy alantas, de egyszerű, olcsó ostobaság, ami megteremti a szellemi fejlődés illúzióját, de igazán nem kötelez semmire. Ebben a ma emberét megerősíti a pszichológia, a jólét, a szabadság látszata, a világ hálózatai, a demokráciának tűnő új rabszolgaság, a szellem pluralizálódásával együtt járó hanyatlás, amik nemes formái valaha az egyént gyógyítani, táplálni, javítani indultak, de mostanra már csak a talmi ego fényezésére és aládúcolására szolgálnak. A megerősödött, stabil, követett tévtanában hívő ember felmentést nyer a változás, és a halállal való szembenézés kényszere alól.

Mindenki valamilyen menedék felé tart, és ezt az akaratot a halálfélelem mozgatja. A menedék pedig vagy egy értelmes, nemes tan, ami használható a dukkha enyhítésére és a szabadság elérésére, vagy pedig egy nyomorult tévtan, ami hazugságával átmeneti enyhülést ad, de megoldást nem. Mivel a halálfélelem, mint ok közös, ezért senki nem vethet a másik szemére semmit: olyan tanítást, kivezető utat, vigaszt találunk, ami képességeinkből, helyzetünkből, lehetőségeinkből következik. Csak a vélt megoldásban, a választott menedékekben különbözünk, a rettegésben társak vagyunk.

A halál és a menekülés azonban nem értelmetlen. A haláltól való félelem nélkül nem lennének értékek, szépség és értelem. A menekülők fájdalma és félelme költészetet, tudományt, filozófiákat és vallásokat hív életre, és bizony könyörületes tévtanokat is, mint megannyi kétségbeesett próbálkozást az élet értelmének megtalálására és a halál elkerülésére. Legyetek üdvözölve hát, rozoga tévtanok, és légy üdvözölve hát, halálfélelem, te mélysötét rettegés, mert teremtő istene vagy minden jónak ebben az üres, elhagyott, értelmetlen létezésben!

Két bejegyzésben szeretnék beszélni a tévtanok napjainkra oly jellemző, akadálytalan pusztításáról: az első részben jellemzőikről, a másodikban okaikról.

Mind számos embert ismerünk, akik a világ mibenlétére elvileg kíváncsiak, ám létező hitrendszerek, megalapozott tudományos tanok, tökéletesre csiszolt filozófiai irányzatok tanulmányozása helyett saját vallást, eszmerendszert alakítanak ki önmaguk számára. Ez a hozzáállás most világméretű tendencia, amivel nem lenne baj, ha e vállalások sikereivel találkoznánk. Az egy más kérdés, hogy aztán ezt a saját eszmerendszert sem követik, ennek sem felelnek meg, ráadásul tehetségük, elhivatottságuk és érdeklődésük is kevés a megvalósításhoz, de a nagyobb baj ezzel az, hogy ezek az egyéni „hitek” a világvallások, a tudomány és a filozófia esszenciáját, legszebb részeit, legfényesebb és egyben legkönnyebben vállalható gyöngyeit igyekeznek magukba építeni, de ismeret, szellemi erőfeszítés és tiszta akarat híján eltorzult, primitív módon. Teljes a zavar: kereszttel a nyakláncukon meditálnak, jógáznak, miközben elvárják Jézus megváltását, karriert építenek, szeretőket cserélgetnek, de közben a tízparancsolatra hivatkoznak mások bűneire mutatva, „buddha-idézeteket” osztanak meg egymással a neten, esetleg van egy „óm” vagy „jin-jang” tetoválásuk. Egy vallás, tudomány, filozófia követése lemondás, gyötrődés, munka, áldozat, szenvedés, odaadás, alázat a legvégső mértékig, és csak néha-néha csillan fel ezért „cserében” némi jutalom és remény, de az is csak akkor, ha azt egyszer sem várták el még gondolatban sem. A vallás nyújtotta öröm nem a csakra-nyitó tanfolyamon és nem a jógastúdiókban terem, nem lehet „bevonzani” (amúgy mást sem lehet), hanem az átadott és leválasztott „Én-rész” arányában érhető el, de úgy sincs rá bizonyosság. Egyik sem hajlandó cipelni a Krisztus keresztjét, de kéri a megváltást; egyik sem hajlandó a Buddhával hét évet ülni megfeszített kitartásban egy fa alatt, míg majdnem éhen hal, de kéri a nirvánát; egyik sem szerez fizikusi vagy filozófiai diplomát, de kvantumról, ufóról, hét dimenzióról, szellemről és hitről locsog.

A tévtanok megdöbbentő mértékben eluralták a hétköznapokat, amin az internet nyíltsága és szabadsága sokat rontott. Sok pénzért, néhány hétvége alatt lehetünk gyógyítói, mesterei, tanítói nagyjából bármilyen vérlázítóan ostoba irányzatnak. Mivel a valódi tudomány, vallás és filozófia értőjévé válni nehéz, hosszú és fáradtságos munka, ráadásul képességeket igényel, ezért a tévtanok követői ezeket messziről kerülik, és a könnyű, olcsó, gyors utat választják, majd az ott kapott talmi „tudásból”, szellemi szemétből megépítik saját roskatag, nyomorult tanításukat. Az emberek többsége hisz valamilyen tévtanban, sokszor fel sem ismerve magában ezt a tényt: megnézi a horoszkópját, hisz a test feltámadásában, természetgyógyászhoz megy orvos helyett, homeopátiás szert vásárol, feltételezi a csakrák meglétét, de ide tartozik a hangtál, szeretetmasszázs, ufó, aromaterápia, vallási szimbólumok halmozása, feng shui, vasárnapi istentisztelet a hagyományok miatt, meditálás a lelki jólétért, jóga a fittségért, jóslás, reiki, rezgés, bevonzás, szellemlátás, na elég… végtelenségig lehetne folytatni. Ezeknek a követői, tanítói, hitbéli harcosai fogadnak minket minden utcasarkon, beszélgetésekben, a könyvesboltokban, az internet széles nyilvánosságában, prospektusokon, hirdetésekben. Kicsit odafigyelve feltűnik, hogy hihetetlen mennyiségben ömlik ránk a tévtanok mocska, és mintha a normalitás, az értelem már végleg elmenekült volna a világból, esetleg néhány zugban megbújva figyelné az ember ragyogó szellemének romlását.

A világ csodálatos, érdemes megtisztelni azzal, hogy nem állítunk róla szándékosan ostobaságokat. Igyekeztem összeszedni öt pontban a tévtanok jellemzőit:

1. A tévtanok alapvető vonása, kisebb vagy nagyobb mértékben, az őrjöngő ostobaság, a tomboló butaság. A jelzők nem véletlenek, mert a közönséges butaságnál, ami leginkább a megértés hiányában mutatkozik, a tévtanok pusztítóbbak, mivel határozott állításokat fogalmaznak meg. Bár állításaik hátterében nem áll tapasztalat, mert nem láttak csakrát, angyalt, aurát, fogalmuk sincs istenről, szellemvilágról, de a tudományból összelopkodott szavakkal megtámogatott fantáziavilágukból mégis törvényeket emelnek. Jellemzően a tévtanok hirdetőinek és követőinek a fantáziája is szegényes, mert még a meseirodalom által megszőtt minőséget sem érik el, amikor ufókról, bevonzásról, varázslásról és természetgyógyászatról hadoválnak. Az egész áltudományukra jellemző, hogy rendkívül alacsony színvonalú mind a szöveg, mind a tartalom, ezért a hallgató először nem is szavaik igazságtartalmát kérné számon, hanem legalább saját álomviláguk megfogalmazásának a minőségét. Szövegeikben, előadásaikban, írásaikban ábrándok, vágyak, gyermeki álmok keverednek filléres babonasággal, és mindezt szánalmas pongyolasággal és elképesztő tudatlansággal igyekeznek tudománynak feltüntetni. A tudományos vizsgálódás, tehát úgy általában az intellektuális megértés módszerei közül semmit sem alkalmaznak, egyrészt mert nem gyakorlottak benne, másrészt mert azonnal összedőlne érvelésük, mint egy kártyavár. Viszont azonnal „hisznek”: nem igényelnek bizonyítást, elegendő meggyőzésükhöz egy fizetős előadáson valamelyik médiából ismert ember együgyű szavai.
2. Olcsó, mert nem kér erőfeszítést. A tévtanok nem várnak el műveltséget, munkát, szellemi fáradtságot. Néhány könyv az aktuális gurutól, egy fizetős előadás, munka, család és hobbi mellett időnként rászánt félóra már elég, hogy valaki ezekben a „bölcsességekben” mesterré váljon. Követőik java a tévtanokkal való találkozás után szinte azonnal maga is tanítóvá válik, és lelkesen okádja vissza, mindenféle kontroll és kritika nélkül, a mástól hallottakat. Kimarad a tanulási szakasz, a „diákévek”, a fárasztó, ám izgalmas, vitákkal és felismerésekkel teli odaszánás. A tévtannal való találkozás után már „segíteni” szeretnének, „emberekkel foglalkozni”, „jó útra terelni” kallódó embertársaikat, és általában nem reagálnak jól arra, ha ennek ellenállunk. A legtöbb tévtan annyira lebutított, hogy követőitől semmilyen háttérismeretet és intellektuális erőfeszítést nem vár el, ami persze jellegükből adódóan természetes, hiszen követőik számában, és nem minőségében érdekeltek, márpedig a magas elvárás megrostálná a hívek táborát. Így lesz egy az emberi szellemmel addig laza kapcsolatot fenntartó emberből egy hétvége alatt mester, két hétvége alatt gyógyító, egy papírfedelű, könyvnek tűnő papírszemét elolvasása után tisztánlátó, áltudományokról bárgyún dadogó félnótásból író és tudós. Mivel tévtanuk intellektuális alapok híján van, kutatásról, bizonyításról esetükben természetesen szó sem lehet, hiszen valódi érveléssel és tudományos módszerek alkalmazásával a tévtan önmagát számolná fel, ezért létező természet- és szellemtudományokból lopják fogalmaikat, persze jelentősen elferdítve és megalázva azokat. A tévtan olcsó és primitív, értéket képtelen előállítani, ezért lopni kényszerül, hogy aztán a mások által teremtett értékeket önigazolásra használja, és elvárja szánalmas erőlködéséért ugyanazt az elismerést és tiszteletet, amit egy igazi tudós vagy spirituális mester birtokol.
3. Erősíti az ént, ahelyett, hogy gyengítené. A spirituális tévtan istenről, nirvánáról, a lélek és a „magasabbrendű” (legyen az bármi) összeolvadásáról fantáziál, de közben követőiben fokozza a kiválasztottság-tudatot. A tévtan követőjének minimum maga az isten vagy az „univerzum” felel a hívására, átlátja előző és jövendő életeit, a lelke végtelen, hite teremt, és magában természetes élményként találja meg az istenit. A csillagrendszerek az ő jellemét alakítják, a teremtés azért jött létre, hogy tanulhasson jelen életében, a felső szférák miatta szálltak alá, az alsó szférák lentről hozzá igyekeznek. Faja, sőt személye fontos, egyedi és lényeges, a körötte lüktető világ folyamatosan üzen neki, és úgy alakul, hogy felismeréseket tehessen. Egy nagy, eljövendő terv kiemelkedő résztvevője, mert korszaka és helyzete az eddigi generációk és társadalmak célja és legfontosabbika, hiszen éppen most, pont most, vele és korával történik meg a nagy váltás, a nagy eljövetel, a sorsfordító változás, ami után a világ már sosem lesz olyan, mint előtte. Miközben alázatról, odarendelődésről artikulál, egoja akkorára duzzad, hogy bárhová néz, már csak önmaga torz paródiáját látja. A világ retteg a haláltól, mert elvesztette kulturális kapaszkodóit, ezért trénerek, coachok, tévtanítók számolatlanul hirdetik személyiség-fejlesztő tanfolyamaikat, mintha az ego erősítése elűzhetné a halált, és ebben a nemtelen színjátékban mára sajnos a pszichológia tudománya is részt vesz. Az én gyengítése a valódi megértés és befogadás előfeltétele, ami egy tévtan követőjének eleve reménytelen próbálkozás, ezért sosem ismeri fel, hogy „spirituális útkeresésének” oka nem kíváncsiság, tudásvágy, hanem primer halálfélelem.
4. A tévtan sem fizikai, sem tudományos, sem spirituális értelemben nem ismeri fel, hogy a világ illúzió-természetű, képlékeny, és természete szerint kiismerhetetlen. A tévtan, bármennyire is az ellenkezőjét állítja, valójában a világ stabilitását, örökkévalóságát, változatlanságát és kiszámíthatóságát hirdeti. Oktalan, ezért szent könyvekben isteni terveket keres, a földön háttérhatalmak (és „fajok”) összeesküvéseire egyszerűsíti a bonyolult, összefonódó folyamatokat, örök poklokat és mennyeket feltételez, istent megmásíthatatlan szempontrendszerekhez köti. Bár hisz isten magasabbrendűségében, mégsem okoz benne meghasonlást, hogy elénk tárja isten tulajdonságait, elképzeléseit és törvényeit, amiktől nem térhet el, amiket ő ugyanúgy ismer, mint maga a teremtő. A tévtannak nem okoz problémát azt állítania, hogy a világot és hatalmait kiismerte. Nem vállalja a mulandóság és bizonytalanság nyilvánvaló tényét, mert fél, és a világ jelenlegi állapotát azért kívánja kétségbeesetten rögzíteni, hazudva és ostobán érvelve, hogy benne a saját életét, lényét rögzítse, így mentve azt meg a haláltól. A változás állandó, a halál is eljön érte, ám ettől annyira retteg, hogy gyarlón csodákban hisz, pedig még egyet sem látott, miközben nem ismeri fel a létezés mindennapi csodáit.
5. Az alázat teljes hiánya jellemzi, ám legalább ennyire szélsőségesen jellemzi annak megjátszása. A tévtan óhatatlanul idővel számítóvá és képmutatóvá válik. Mivel feltétele a kiválasztottságtudat, mivel a lelke mélyén érzi a valódi eszmékkel és tudással szembeni szánalmas fegyvertelenségét, ezért kénytelen kerülni a tényeket, az érvelést, a tanulást, a tiszta felismerést. Nem lehet valóban magabiztos, nyugodt; térítenie kell, hangosnak, erősnek kell mutatkoznia, a maga köreiben elkülönültnek maradnia, mert a külvilággal való őszinte kapcsolat több, mint kockázat, mivel kiszámíthatóan a tévtan megingását eredményezi. A tévtan belső hitetlenség tapasztalása esetén agresszívan reagál, külső kritika esetén pedig felsőbbrendű nyilatkozatokkal, ám a valódi vitát elkerülve. Látott-e bárki szervezett módon vitázni egy távgyógyítót egy orvosprofesszorral, vagy egy auralátót egy fizikaprofesszorral? De mind hallhattuk már, ahogyan tévtanok képviselői lenézően nyilatkoznak a tudomány vagy a spiritualitás szakértőiről. Az alázat hiánya idővel szükségszerűen önelégültségbe csap át; a tévtan „papjai” mindig tudják az összes kérdésre a választ, pedig még a kérdéseik is együgyűek. A „hogyan” kérdésre keresik a választ, és meg is találják a maguk módján, kétséget nem ismerve, és kerülik az igazán bölcs kérdést, ami így szól: „hogyan megismerhető”. Ezt a kérdést kerülik, mint ördög a tömjént, hiszen ez a kérdés munkát, alázatot, az „én” gyengítését, a mulandóság és a halál elfogadását, kritikai érzéket, intellektuális erőfeszítést, valódi odaszánást követel meg, ami romba döntené korcs elképzeléseiket.

Igen barátaim, az erőből értek. Eszmék hullámzanak körülöttünk, bölcsek gondolatai, okos emberek szavai. Tanítók magyaráztak, nevelők neveltek, oktatók oktattak, de én végig az erő hullámain lebegtem, hősök adtak mintát, harcosok kötötték le fantáziám. Annyi szép szó, annyi eredeti gondolat, annyi felém forduló tanár, de én végig a sárkány megöléséről álmodtam, vérét ontottam a zsarnoknak, fejét vettem a támadóknak.

Talán velem van a baj. Talán isten szép eszméje nem való az efféle sérült alakoknak, nem tudom, de felnéztem az erőre. Tudod, az erősek nem kérnek semmit. De a megváltók, a vallásalapítók, az erkölcsösek mind kérnek, és látom kéréseik mögött az akarást, a szófogadásért adott jutalmat, a behódolásért szolgáltatott kegyet, a megalázkodásért cserében ajánlott megbocsátást. De baszdmeg, az isten kurva anyját, erős lettem, ellenükben, ellenük, az életért, mindenért, amit tagadnak. Persze erőm viszonylagos és átmeneti, könnyen törhető, elvész, amint elvétetnek eszközeim, alig enyémek, mind kaptam, mind folyton pazarlom, mind erodálódik a lélegzettel, minden ébren töltött percemben, de amikor álmodok… akkor felgyúl a világ, fellobbannak a fények, és magam vagyok elég magamnak.

Ezt teszi a gondolat. Ezt teszi a magány. Ezzé válik a magába forduló, a magába roskadó, aki vagy a világ alá süllyed, vagy önmagára találva új ösvényt vág. Persze mindez illúzió, mert nincsen külön ösvény, nincsen saját megfejtés, és csak az ostoba hiszi, hogy megtalálta a végtelen ösvényt. Tudást itt nem találsz, megfejtést nem adnak át neked, magad vágod át magad az erdőn, vagy ha nem, hát körbefoly a folyondár, lehúz a láp, megemészt a rengeteg erdő. Ám a végén nem az okosak, nem a bölcsek érik el saját, mégoly nevetséges és kicsiny céljaikat gyötrelmes küzdelemmel, hanem az erősek, a végig kitartók, a meg nem alkuvók.

Hőseim, drága, egyszerű bölcseim az erősek. A Tao, az erkölcsösek, a szentek az örök és végtelen nyugalmat hirdetik, a változatlanság szentségét, de én azt mondom, ha az élet egyetlen, megismételhetetlen, ránk szabott és egyszeri ajándék, akkor miért ne gyújtanánk fel, miért ne élnénk, miért ne élveznénk, amíg erőnkből telik, és aztán ha elfogyunk, eltörik, hanyatlik, felmorzsolódik, elvész erőnk és akaratunk, miért ne tépne szét, zabálna fel az utánunk jövő, a nálunk éppen erősebb, hatalmasabb, aki éppen a kerék csodálatos és örök forgása miatt nagyobb, és szépségesebben ragyog nálunk.

Az istenek ismerik az életet, értik az erkölcsöt, élvezik az erkölcstelenséget, megbasszák a törvényeket, szétkúrják az állandót, és éltetik az erőt. Igyekezzünk megfelelni az ég igazságának barátaim, és ne szegüljünk ellen az anyagot és a szellemet mozgató ősi és szent törvénynek, hanem imádjuk, hódoljunk, szeressük az erőt, mely mindazt emelte és teremtette, mit szeretünk és tisztelni bírunk! Éljen, aminek élnie kell, és pusztuljon mindaz, ami elvesztette erejét, mert bármit tanultál és tapasztaltál, drága barátom, ez az igazság volt az egyetlen, amit működni láthatsz. A többi menekülés.

A Tanács ülésezik – üvöltötte el magát az elnök. Az ügyet ismerik – kiáltotta, és érveléshez szokott emberként folyamatosan mozgott az arca és a kezei. Feje billegett, szeme rebegett, karjai ide-oda jártak. Nyugtalanságát átvette a teljes tanács, az ügy súlyos volt, korszakos a város életében. Megszöktették a Szörnyeteg családját, sok volt az áldozat, rengeteg a vér, az utcákat holttestek borították, itt most dönteni kell, tenni kell.

A Tanácsnak erőt kérek, elrettentő erőt – hangzott az elnöki javaslat. Az árulók köztünk vannak, a felbújtók itt rejtőznek sorainkban! Valaki jelentett a katonáknak, valaki szólt, merre találják őket, ezért a métely kiszabadult, elszökött kezeink közül! Nincs mit tennünk, hölgyeim és uraim, tekintetes Tanács, nekünk is erőt kell mutatnunk – érvelt az Elnök.

Rettenetes testét felemelte székéből, hasát kinyomta, tokája rengett, felemelt kezei a törvény szigorát testesítették meg, és mikor az asztalra sújtott, a Tanács minden tagja összerezzent. Erő, suttogták, erő kell, mert ha ez az eszme eluralkodik, elveszünk. Megkeressük őket –mondta az elnök, megkeressük, a béke kedvéért. Valaha ismertük őket, de ennek vége, ez most már háború!

A nép helyeselt, egyetértő morajlás zúgott fel, és enyhült a félelem a lelkekben. A rend ígérete megnyugtatóan hatott.

A várost víz öleli, habok mossák falait. A hullámok csendesen simogatják a partokat, a vízbe érő házak alapjait, és az ősi kövek illesztései lassan átadják magukat a szelíd, kitartó erőnek. Víz veszi körül a várost, folyók éltetik, esők simítják, és a föld magába szívja a nedvességet. Végtelen ideje növeszti és táplálja a várost az ég nedve, itatja teremtményeit, neveli növényeit, eteti lakóit. Az eső aláhull, a napfény szárít, a felhők a város felett engedik el éltető vizüket.

Az elnöknek igaza van – emelkedett szólásra a vékony, magas, szikár elnökhelyettes, egy éltes, de energikus nő. Fegyverrel irtották polgártársainkat, késsel, bombával szakították szét testüket – zokogta, őszinte fájdalommal, és arca megszépült a bánattól, fiatalkori önmagát idézte. A törvényt védtük, javainkat, életünket, szokásainkat, és felléptünk a romboló erők ellen. A Szörnyeteg nem ismerte és nem tartotta be alapvető törvényeinket, mégis, mire számított – kérdezte a nyitott ülés résztvevőit, szavait már inkább a közönségnek, mint a Tanács tagjainak intézve. Mire számított, mikor a családját kitette az üldöztetésnek? – kérdezte felemelt állal, felszegett fejjel, kicsit patetikusan, de hittel.

Úgy van! Mégis, mire – felelt a tömeg. Ujjongó egyetértés hullámzott végig a sokaságon, a Tanács előtti tér megtelni látszott, és az emberek, a város lakói egy szellemben visszahangzották szavait.

Ez a mi városunk! Mi itthon vagyunk – fejezte be az elnökhelyettes.

A várost fény öleli, a Nap fénye fentről, az élet fénye lentről. Fény ered a falakból, finoman árad a pórusokból, a szavak fénybe burkolják a hazatérőket. Minden fénylik, amit hívnak vagy megneveznek, az étel az asztalon, az érintés, mikor a távollévőre gondolnak, mikor a jelenlévőt szólítják. A fény a falakon kívül egybefon, a falakon belül kitölt, és akkor is jelen van, mikor a létbe feledkező polgárok észre sem veszik. Fény fonja az üléstermet, a Tanács tagjait, a népet, a tömeget. Vékony, láthatatlan szálak fonják őket össze másokkal és önmagukkal.

Mit tegyünk? Önök mit tennének? – kérdezte, szólásra emelkedve a rendőrbíró. Elszöktek, pedig csak kihallgatni, bíróság elé állítani akartuk őket. Katonák menekítették ki őket, és lemészárolták számtalan derék, városlakó barátunkat. Családok maradtak árván, fájdalommal telve, gyerekek keresik apjukat, és mit nyertek, mit menekítettek meg? – kérdezte, és belefeledkezve önnön szavaiba, szenvedélyes arccal, az asztalt megkerülve, az emelvény szélére lépett a rendfenntartók ura.

Állítsák törvény elé őket – kiáltotta a nép. A rendőrbíró a kezét magasba emelte, öklét összezárta, mire a tömeg tombolásban tört ki. Igen, megkeressük őket, ennek az ügynek a végére járunk, mert évszázadok rendje törne meg, ha engednénk – harsogta a bíró, és katonái összenéztek, tudták a dolgukat. Az elnök és az elnökhelyettes helyeselt, a Tanács tagjai, az elöljárók, a város vezetői és öregjei egyetértőn mormoltak.

A várost levegő öleli, lágy, finom éter, mely jelen van a talaj hajszálvékony repedéseiben, a szobákban, a tereken, színezi az eget, lágy sárgával vonja be a házfalakat. Minden lélegzetben kitölti a testet, és minden kilégzésben a közösbe ömlik. Alig észrevehető, súlytalan örömmel árasztja el a lélegző levegő a születőt, aki mind ezt az áttetsző semmit cipeli egy életen át. Lebeg benne létező és sosem születő, oldódik karjaiban és lágy ölében élő és holt.

Köszönöm, hogy eljöttek, köszönöm, hogy kitartanak és támogatják döntéseink – emelkedett szólásra a titkár. Összegzünk és visszajelzünk önöknek, és kérem, ne felejtsék, számíthatnak ránk, megtoroljuk a történteket, és az igazsággal szembesítjük az elkövetőket. A Tanács a helyén van, a városnak nincs mitől félnie. A törvényt érvényesíteni fogjuk – mondta nyugodt arccal a titkár. Egész teste megbízhatóságot sugárzott, a nép elhalkult.

A várost föld öleli, megtartó és tápláló, ringató és alapot adó föld. Belőle nőtt, beléje temet, belőle él, és beléje hal minden lakója. Ami élt, ebből nőtt, ami meghalt, ebbe tér meg, hogy tápláléka legyen az utána következőknek. Csendes, sötét tömeg, házat tart, gabonát táplál, fekhelyet készít a kirándulóknak, utat vág a dolga után sietőknek.

A tanács ülése lezárult. Az emberek hazaindultak, csoportokban beszélték a történteket, és összességében elégedettek voltak a Tanács munkájával. Javarészt békés emberek, kereskedők, munkások, polgárok, akik nem akartak vért és bosszút. Rendet szerettek volna, véget vetni lázadásnak, önkénynek. Mit törődtek a Szörnyeteg gondjaival, a családjával, a katonák által lemészárolt polgártársaikkal, csak békét, egyszerű nyugalmat akartak, gazdagodást, és vissza akarták kapni az örök napok ismétlődő szentségét. Hazatértek.

A várost az örök öleli. Lakói ezt ismerik, nekik az elmúló is örök. Nem igéz itt a szép, nem borzaszt a rettenet, csak valami megnevezhetetlen határol felülről és tart alulról, ami majd szétszaggat, ami majd elönt és elborít, mint az ár, elvakít, mint egy fényvillanás, megfojt, mint a rossz levegő, és összenyom, mint a lezúduló földtömeg, de itt és most még etet, éltet, és ha vége, hát eltemet. A várost az örök öleli, mely időbe és térbe vetett, a várost a Tanács felügyeli, a nép tartja fent, törvénye van, élete van, szentsége van. Ők döntenek, elöljáróik pedig felügyelik működését az ég alatt, és az ég felett. Éj borul rá, aztán majd nappal kél, és örök rendet ígér lakóinak. A város most visszavonul házaiba, hogy holnap folytathassa munkáját, és élhesse rendben napjait.

Három univerzális törvényről szeretnék beszélni, amiket magam fogalmaztam meg, de egyetemességükről meg vagyok győződve. Természetesen, mint minden vélemény, ezek is vitathatók, sőt szeretném kedves Olvasóim, ha vitatkoznátok, de én többnek tartom őket véleménynél. Igazi súlyukat azonban nem az igazságtartalmuk, hanem a belőlük eredő következmények adják, melyekre röviden szintén próbálok kitérni.

1. A „nem-stagnálás” törvénye

Sokat beszéltünk már a buddhizmusnak arról az alaptörvényéről, amelyik kimondja, hogy minden összetett múlandó (szabbé szankhárá aniccsá), de kevesebb szó esett ennek evidens következményéről, mely szerint minden széthullottból állandóan új születik. Az elmúlás-keletkezés, még inkább széthullás-összeállás, aprózódás-felépülés a bináris világban egymás okai és következményei, az érem két oldala, egyik nélkül nincs a másik. Igaz ez az anyagi, de a szellemi szférákban is, és tapasztalhatjuk, hogy nem csak horizontálisan, a dolgok egymásból való következése során, hanem vertikálisan sincs ez másképpen: ami süllyed, az nem emelkedik, és ami emelkedik, az nem süllyed. Ahogyan az anyag és a szellem sincs soha nyugalomban, amint az elmúlás és születés folyamata sosem jut nyugvópontra egy pillanatra sem, úgy az erkölcs, az értelem, a lélek helyzete sem stabil soha egy kitüntetett állapotában sem: mikor nem süllyed a lélek minősége, akkor éppen emelkedik, és mikor nem emelkedik, akkor éppen süllyed, de sohasem stagnál. Tehát folyamatosan igaz az a tétel, hogy amikor lelkünk tisztaságának foka, erkölcseink minősége, felelősségvállalásunk mértéke, szellemi látásunk élessége adott pillanatban nem emelkedik, akkor éppen süllyed. Szellemi „eredményeink” nem maradnak örökké a már egyszer elért szinten, emelésükért és fenntartásukért is folyamatosan tennünk kell. Ez a süllyedés persze ritkán nagyarányú, hiszen ritkán követünk el szándékos és súlyos gonosztetteket, de ha lassú is, kitartó és biztos folyamat.

2. A „lefelé irányultság” törvénye

A fent vázolt folyamat, ha magára hagyják, mindig egyirányú, és ez az irány a süllyedés. Míg az erkölcsi emelkedés mindig energiát, munkát és bölcs odafigyelést igényel, addig a lefelé tartó mozgás nem, az magától is bekövetkezik, amennyiben szándékosan nem állunk neki ellent. Javarészt nem tettek idézik elő a romlást, hanem az oda nem figyelés, az elhanyagolás, a fel nem ismert törvényszerűségek, a kevéssé ápolt nemes indulatok sorvadása bontja el apránként a megszerzett vagy kapott érdemeket. Nem szükséges tenni érte, elég csak nem tenni ellene. Sunyi és a hétköznapokban észrevehetetlen törvényszerűség, melynek felismerése nélkül le lehet élni egy életet, de egyre erősebb önáltatás szükséges hozzá. Figyelmen kívül kell hagyni az új információkat, a tudattalanba kell tolni az ellentmondásokat (de általában csak a tudatalattiba sikerül, ahol aztán pusztítanak), magyarázatokat, önfelmentéseket kell találni, a valóság elől bujkálni kell, vagy agresszíven reagálni. A pszichológia ezt a minden emberre nézve alapvető és általános, a személyiség magvában fészkelő működési módot nevezi kognitív disszonanciának, a rá adott válasz pedig az általa keltett szorongás redukálása hazugsággal, az önmagunknak keltett álomvilággal, önigazolásokkal. Ez a törvény kemény, de igazságos, mert bizonyítja, hogy semmi jó nincs ingyen. A Buddha is tanította, mikor a munkát, éberséget, erkölcsiséget feltételező ösvényt ajánlotta, és kihirdette, hogy aki tétlenkedik, majd megbánja azt: „Gyakoroljatok, hogy később meg ne bánjátok!”.

3. A „felelősség” törvénye

Állítom, hogy minden lehetőség egyben felelősség is. Aki elsőre egyetért velem, vigyázzon, mert még nem biztos, hogy teljesen átérzi e törvény súlyát. Messzebbről kezdem.

A lehetőségeinkkel élnünk nem esik nehezünkre. Vágyainkat, elképzeléseinket, elvárásainkat képesek vagyunk megfogalmazni, de a fizikai, szellemi, anyagi lehetőségeinkkel mások hasznára lenni már nem vagyunk ennyire elszántak. Sőt, a lehetőségeink meglétéből eredő kötelességeinket egyenesen tagadjuk. Imáinkban kérni szoktunk, esetleg megvalljuk vétkeinket, legalábbis azokat, melyekkel egyáltalán hajlandóak voltunk szembenézni, és amelyeket mi nem kifizetődőnek találunk egy égi elszámolás során. Pedig az imának négy fő funkciója van:

• egy felsőbb, nálunk jobb minőségű létezővel, állapottal való kapcsolat keresése, és e kapcsolat megélése;
• ennek a magasabb minőségnek való meg nem felelés belátása, és a jobbá válás iránti igény megfogalmazása (hívhatjuk bűntudatnak);
• az élet számunkra és a többiek számára kínált lehetőségeiért érzett hála megélése és kifejezése;
• és végül a kérés önmagunk, valamint a világ és a többi szenvedő, az életben elhagyottan forgó lények kedvéért.

Persze még rosszul is csak kevesen imádkoznak, de miért lenne bármilyen kérés feltétele más, mint a fenti négy? Ha bármit el akarunk érni, tehát egy alacsonyabb minőségű állapotból egy magasabba kívánkozunk, miért ne e négy szempont lenne az alapja bármilyen kérésnek? Hiszen a kérés ténye valaminek a hiányát feltételezi, vagyis kapcsolatot keresünk valami jobbal, mint ami rendelkezésünkre áll, érezzük, hogy azt még nem birtokoljuk, aztán éreznünk kell örömöt, hálát vagy legalább elégedettséget, ha elérjük vagy megkapjuk vágyunk tárgyát, és szánnunk kell valakinek az eredményt, aki jó esetben nem mindig a saját személyünk. De ha nem is így kérünk, ha imáink gyermekiek, kéréseink, vágyaink, terveink elővezetése során nem is vagyunk pontosak, sem következetesek, azért általában szembenézünk szűkebb-tágabb lehetőségeinkkel, és nem kérünk fantasztikus, a fizikai-szellemi világban elképzelhetetlen dolgokat, nem akarunk elérni megfogalmazhatatlan eredményeket, hanem a saját és a létezés lehetőségein belül maradunk. A lehetőségeinket ismerjük. Ám a legritkábban szemrevételezzük abból a szempontból képességeinket és lehetőségeinket, hogy azok mennyire használhatóak a világ jobbá tételére, mások szenvedésének enyhítésére, vagyis mennyi felelősség hárul ránk amiatt, amit már megkaptunk, amit már birtoklunk.

Ez most nem példabeszéd, amiben a felebaráti szeretetre, az adakozásra vagy az elesettek megsegítésére szeretném felhívni a figyelmet, hanem teremtő erőnk szélsőségeire igyekszem rávilágítani, arra, amire már a Krisztus és a Buddha is ráirányította a figyelmünket. Ugyanis, drága Barátaim, önmagunk teljes és tökéletes feláldozásának semmi akadálya nincsen. Lehetőségünkben áll, tehát felelősségünk is! Mi gátol minket abban, hogy lakásunkba fogadjuk az utca szegényeit, és etessük őket addig, amíg minden tartalékunk el nem fogy? Semmi gátja annak, hogy ingatlan és ingó vagyonunkat értékesítsük, és elutazzunk Jemen polgárháború sújtotta földjére, és amíg pénzünkből futja, megmentsünk egy-két gyermeket, átcsempészve őket a határon. Semmi, de semmi akadálya annak, hogy innentől életünk minden percében mások életét segítsük, amíg meg nem szakadunk, amíg csak bírjuk. És ha már mindenünk elfogyott, és a világ egy pontján mi is nincstelenül állunk, a testünk még mindig táplálékot jelenthet, ezért áldozatul felajánlhatjuk. Ebben semmi szélsőség nincs, ez ugyanaz a mozdulat, amivel kérni szoktunk: az egyik a lehetőségeink, a másik a felelősségünk határáig való eljutás. A felelősség a lehetőség másik neve, az érme két oldala – minden esetben egyforma nagyságú két erő. A felelősség mindig pontosan akkora, mint a lehetőség, ez a lény potencialitása, teremtő képessége; de a lehetőség is csak addig terjed, ameddig az ember elvállalta és beteljesíti felelősségét, vagyis annyira hallgattatnak meg a kérései, amennyire önzetlenül átnyújtotta magát a létezés számára.

Minden lehetőség egyben felelősség is! Minden jó, amit képesek vagyunk megtenni, ahol nem áll elénk elháríthatatlan akadály, az egy nekünk adott lehetőség, és mindig, amikor ilyen esetben nem cselekedjük a jót, az egy elszalasztott lehetőségünk a felelősségünk megvalósítására, krisztusi értelemben a bűnünk, buddhai értelemben a tékozlásunk. Mind. Minden kibúvó csak és kizárólag önfelmentés, hazugság, kognitív disszonancia, felelősségáthárítás. Nem állítom, hogy ez bármire kötelez minket, hiszen őrült, fojtogató, nevetségesen reménytelen az egész elvárás, ráadásul kontraproduktív olyat elvárni emberektől, ami még a szenteknek sem sikerülhetett, de azt állítom, hogy ez ettől még törvény, mert nem cáfolható, mert minden ellenvetés rögtön magyarázkodás és szükségszerűen megalázó hárítás, mert törvény, hogy ami lehetőségünkben áll, az számonkérhető felelősségünk. És aki a törvény alól az irgalomtól várja a felmentést, hogy lelkifurdalás nélkül folytathassa életét, az még a gyávaság szégyenét is magára vonja. Semmi nem indokolja, hogy a világon ne legyen minden ember szent: e törvényt tekinthetjük jónak, rossznak, embertelennek vagy természetesnek, de mindegy is, mert létezik, mert van. Ez a helyzet.

Rossz hírem van: mind, akik ismerjük az igazságot, bajban vagyunk. A Krisztus a kinti világba írt, elrejthető, elhagyható kőtáblákról a szívbe véste a Törvényt, ezért ez elől már nem bújhatunk el, nem hivatkozhatunk tudatlanságra: ez a keresztény bűntudat lényege és megfejtése. Nem azért bűnös minden ember születése pillanatától, mert rosszat követett el, hanem azért, mert felelőssége adatott, amit, mint egy ki nem mondott ígéretet, minden pillanatban megszeg. A bűn általában nem tett, hanem hanyagság. A Buddha pedig megmutatta, hogy elérhető és megvalósítható a teljes és tökéletes felébredettség, az ember képes a megvilágosodásra, ezért a cél világos, az eszközeink adottak. Ismerjük a célt, rendelkezésünkre áll az eszköz, így többé nem hivatkozhatunk gyengeségre, karmára vagy örökölt rabságra. Mindkét vallásalapító ismertette az igazságot, és nem érdekelte őket, hogy kezdünk-e vele valamit; de már tudunk róla, ezért bajban vagyunk, mert már nincs mire hivatkoznunk. Sőt, mindketten saját példájukon, tetteiken keresztül megmutatták, hogy igazságuk élő lehetőségünk, ezért lényegünket alkotó felelősségünk.

Az igazság semmire nem kötelez, csak van. A bűnből, hanyagságból, nemtudásból nem büntetés ered, csak következmény. Mindennek következménye van, így működik a karmikus világ. Sem a Krisztust, sem a Buddhát nem érdekelte, hogy mit kezdünk e ténnyel, csak elénk tárták a Van, a Vanságot. Aztán kezdünk vele, amit akarunk, vagy amit tudunk. A szellemi felnőttség valami olyasmit jelenthet, hogy mindezt belátjuk, elfogadjuk, és alakoskodás, önbecsapás helyett képesek vagyunk együtt élni azzal a ténnyel, hogy a Van kívánságainkat mellőzve létezik. Közülünk a legjobbak pedig talán megvalósítják a létezés dharmikus módját, ahol a karma törvényei semmivé válnak, és ők példaként szolgálhatnak számunkra. Ebben még reménykedhetünk. Ámen.

Tegnap kaptunk jelzést róluk. A Szörnyeteget, azt a makacs kis dögöt, szerencsétlen kis nyomorultat nemrég elkapták és kivégezték. De előtte megalázta a város, kiröhögték a senkiháziak, a nők, a hivatalnokok visongva mulattak szánalmas vonaglásán. Az egész tér felhördült, és csiklandozó, bizsergő kéjt élt át, mikor levágott feje legördült a színpadról.

De jelzést kaptunk, hogy a nősténye és a kölyke még él, egy odúban, egy pincében húzták meg magukat egy elhagyott, városszéli ház mélyén, ott kapták el őket. A fiúkkal felkészültünk, összeszedtük a fegyvereket. Nem kellett mondanom nekik semmit, csendesen csomagoltak. Profi anyabaszó mindegyik, feszült figyelemmel készítették elő a puskákat és a tankot. Gyorsan odaértünk, és jelzésemre ketten bementek a házba. A két őrre nem pazaroltak lőszert, az egyiknek elvágták a torkát, a másikat hátulról fejbe vágták, majd tussal szétzúzták a fejét. Kihozták a nőt és a kölyköt, a tankba segítettük őket, és indultunk a rejtekhely felé. De ezek a mocskok kiszagolták, és fegyveresek ugrottak elő a sarkok mögül. Ilyenkor jön jól a gépágyú a páncéloson. A kerekek és az ablakok golyóállók, de a teteje gyenge pont. Oda én álltam. Imádom az 50-es kaliberű gépágyút, mert az nem kérdez, és nem érvel. Amelyik faszt eltaláltam vele, annak vagy a végtagja szakadt le, vagy a feje, de a testükből is kitépett öklömnyi darabokat.

De kurva sokan voltak. A tankkal is eltapostunk sokat közülük, ám a cél előtt csak elakadtunk. A Kölyök ugrott ki először, az egy rohadt harci gép, még földet sem ért, de már az egyiknek a torkába állította a szuronyt. Kicsit felemelte, és utána küldte le a pengéről a hörgő mocskot egy egyenes rúgással. Eddigre már én is az aszfalton álltam. Az elsőnek a térdét rúgtam szét, és amíg sikoltva előrehajolt, volt időm a csákányt a tarkójába állítani. Tapasztalat, hogy a gerincben elakad a vas, ezért nem rángattam ki belőle, hanem a karabéllyal osztottam körben a halált. Fontos, hogy ne fejmagasságban lődd a geciket, hanem mellkasnál, és kicsit rogyassz, hogy könnyebben kitérj a támadások elől. Fasz tudja mennyit, vagy ötvenet hidegre tettünk a kedves városlakó patkányok közül, mire végre áttörtünk. A tököm tudja, miért akarják ennyire a nőt és a kölykét, de rábasznak, ha tőlünk akarják elvenni őket. A Benga meg a Kölyök maradt hátul, esküszöm, ezek élvezik. A Benga éppen üvöltve veri a földön az egyik elöljáró házi pribékjének a fejét egy téglával, pedig az a fasz már egy perce tuti, hogy hulla. Én addig betöröm a menedék ajtaját, és van időm állványra állítani a gépfegyvert. A hat cső egy perc múlva kifelé néz, aki itt be akar jönni, annak a saját tökei robbannak az arcába. De ez csak egy darabig tart ki, elfogy a lőszer, ezért beljebb megyek felállítani a második védelmi vonalat aknákból. A harmadik vonal mi leszünk. Kurva sokan vannak a vérszomjas, begőzölt faszkalapok, ezért egyikőnk sem gondolja, hogy innen élve kijön, de biztosítunk időt a nőnek meg a gyereknek eltűnni. És osztjuk a halált. Az én tökeimet mire megszerzik, már száznak dugom fel a sajátját.

Azt akarom hinni, hogy ez a városnak csak az egyik arca. Tegnap még egy szelíd patak partján ültünk a fiúkkal, tűzön sütöttünk, és volt ott néhány lány is. Ők is a városból jöttek, a családjuk földműves vagy kereskedő, és hétvégéken nyugodt csendességben élik meg az istenük napját. Vannak közöttük rossz emberek, de mégis rend van, bár mesélték, hogy a városban bizalmatlanabbak és merevebbek lettek a lakók. Több a veszekedés, kevesebb a szerelem, de erre nem számítottunk. Csak védeni és figyelni jöttünk a srácokkal, nem azért, hogy másnap a lányok családját aprítsuk fel biohulladéknak a város addig álmos utcáin.

Oké, visszaért a két srác, bezárhatjuk a réseket. Ajtót, ablakot bedeszkázunk, mert az utca végén az őrjöngő városlakók már özönlenek a menedék felé. Baszdmeg, ezek kurva sokan vannak. Rákiáltok a Sakálra, hogy vigye a tetőre a másik gépágyút, de szólnom sem kellett, ez a harcban edzett démon már iszkolt fel a halálosztóval. Alig egy perc múlva hallom az ágyú kedves, mély kelepelését és a támadó horda halálsikolyait, ami elvegyül a húsukba csapódó lövedékek ismerős hangjával. Ezt már szeretem. Kinézek két deszka között a résen, és örömmel látom, hogy derékig állnak a városlakók hullái.

Az egyik külső ajtóhoz rohanok, mert félig betörték. A kurva anyjukat, mik ezek baszod, miért akarják ennyire annak a két szerencsétlennek a halálát? Nem volt elég még nekik a kínból, a vérből és a szenvedésből? Nem élvezkedtek még eleget más fájdalmán? De nem, jönnek, mert ilyenek ezek, csak a bosszút és a maguk rendjét akarják, de mást kapnak, mert az elsőnek, amelyik a résen benéz, egy kést baszok a szemébe. Ha hirtelen kirántod, akkor a hanyatt eső hulla nem viszi magával a fegyvert, így a következőnek, amelyik derékig már bent van, alulról a torkába tudom állítani a pengét. Ez a girnyó viszont már viszi a kést, mert az agyhoz rögzített nyelvből nehéz kirántani a tőrt. Törik be az ajtót, sokan vannak, ezért spórolok a golyóval: csak az arcok közepébe lövök, mert ha nem is döglenek meg, de tuti megállnak vonyítva és üvöltve, addig van időm újratölteni. A Róka, ez az öreg anyabaszó, régi harcostársam jön segíteni, és elsőre egy kibaszott bozótvágóval kettéhasítja az egyik faszszopó fejét, de úgy rendesen, homloktól torokig, aztán a kemény, inas kezével addig csapkod, amíg csont, hús és agycafatok nem borítanak mindent. De szerencsére nem a miénk, addig jó, kicsit fellélegezhetek, de beljebb kell vonulnunk.

Honnan a kurva anyjukból jön ennyi, azt hittem, hogy a várost mégis csak békés polgárok lakják javarészt, de csalódnom kell, mert vérgőzös állat mind. Ezek széttépnék és felzabálnák a nőt és a kölyköt, de rábasznak, mert előbb bennünket kell. Azok már remélem, hogy mostanra elég messzire járnak. Miért laknak ezek itt mind, a városra ereszkedő szürke, mocskos, nyirkos felhő alatt, mely elzárja őket a fénytől és a levegőtől? Lehet, hogy csak ezt értik, csak ebben tudnak élni, és elpusztítják, amit nem ismernek. Inkább megdöglenek és felégetik a világot, de nem néznek szembe önmagukkal. Hát akkor majd mi a srácokkal megmutatjuk nekik, hová vezet az őrjöngő makacsság.

Átveszem a tetőn a gépágyút. Úgy hullanak, mint a legyek, sok mocskos csatát láttam, de ilyen beteg rohadékokat még nem, ezek inkább elpusztulnak, de nem engedik el, amit utálnak. Kifogy a lőszer, feladjuk a tetőt. A belső helyiségbe szorulunk. Összenézünk. A Kölyök röhögve leengedi a fegyvert, koppan a padlón, kihúzza a félméteres kését, és megnyalja. A Benga rám néz és bólint, mind tudjuk, hogy itt döglünk meg. Nem baj, megérte. Valaha szelíd voltam, jámbor, és bíztam a dolgok jóra fordulásában. Hát nem sikerült, ezekkel nem lehet beszélni, kivégezték a Szörnyeteget, és fel akarták koncolni a családját. Le kell játszanunk. Most mi pusztulunk el, de a harc örök, és nekik sem jósolok nagy jövőt, így nem, így nem jutnak messzire. Elhullanak majd egyszer ők is.

De ez most a mi halálunk napja. Betörik az ajtót. Az elsőnek az arcába vágom a puskatust, egy rúgással eltöröm a térdét, és az összecsukló test torkára lépve az orrát egy ütéssel az agyába tolom. A következőnek a hasába vágom a kést, és hirtelen mozdulattal felrántom az alsó bordaívig. Egy torokra mért ütéssel lelököm a vasról, hogy a következőbe márthassam. Körülöttem a fiúk is hasonlóan dolgoznak, üvöltve. A Kölyök esik el először, aztán a Benga, a Sakál, majd a Róka, végül egyedül maradok. Ezek a résekből, a tetőről, az ajtókból, ablakokból ömlenek felém. Felemelkedek a vérből és a hullákból, a kitépett zsigerek és szétzúzott testek halmából, és kibiztosítom a gránátövemet. Hat gránát aktiválódik, hat kicsi bomba. Dögöljenek meg hát legalább azok a mocsok gecik, akik bejutottak. Még egynek, amelyik először elér hozzám, egy ütéssel eltöröm a gégéjét, egy másikat hatalmas csapással földre küldök, és talppal szétzúzom a fejét, amikor a gránátok felrobbannak. A szilánkok széttépnek mindnyájunkat, és darabjaink elkenődnek a szoba falain.

A Szörnyeteg nője és kölyke megmenekült. Elég időt kaptak, átvágtak éjjel az erdőn, átúsztak a folyón, és most egy másik hely felé tartanak, ahol talán békében tudnak élni. Remélem, nem kell örökké menekülniük. Megérte.

Elérkeztünk a buddhizmus előzményeivel foglalkozó sorozatunk utolsó részéhez.

A móksa végső értelemben a Májától való megszabadulás. Mája a tények és események sokszínű világa, maga az illúzió, ami fátylával elfedi az igazságot, vagyis Brahman valóságát. De fontos, hogy ez nem jelenti azt, hogy a megszabadultság állapotában eltűnik szemünk elől a sokszínű világ, és csak Isten fényét látjuk, mert ez újra csak a kettősség állapotát jelentené, mintha Mája nem tartozna Brahmanhoz, mintha a gonosz lenne, ami megtéveszt. De ez a hinduizmusban nem így értendő, mert az upanisadok szerint az Egy nem áll szemben a Sokkal, a Brahman nem áll szemben a világgal, nem küzd semmivel és semmi ellen. Csak van, csak megnyilatkozik. A Brahmanban nincsen kettősség, ítélkezés, osztályozás és megnevezés, nincs név és forma, sőt: az osztályozás, a minősítés és a névvel való ellátás maga a Mája, maga a tévedés. A Mája szó töve mérést, formálást, tervalkotást jelent, határok meghúzását és elkülönítést, tehát mindazt a tevékenységet, tudatállapotot, ami nem engedi látni és ismerni Brahmant. Tehát nem konkrétan és valóságosan a tények és események a Mája, ami szemben áll az Istennel, hanem a tényekben és eseményekben való gondolkodás, az ezekbe rögzült tudat, mint működési és világmegismerési mód: tehát a tudatlanság, a nemtudás. Mikor a Buddha a Mája ellen harcolt, akkor önmaga tévedéseivel küzdött, ezért a megvilágosodás éjszakáján az utolsó csatája éppen saját magával zajlott.

Tehát a megszabadult ember nem egy másik világot lát, hanem ezt látja másképpen. A köznapi gondolkodás a határok meghúzásával mindig kettéoszt valamit, melynek így kettévált részeit a határ egyik vagy másik oldalára helyezi. A megszabadult ember is látja a határokat, de a kapcsolódást veszi észre, és a határokat, a részeket és az egészeket is illúzió-mentesen úgy látja, ahogyan azok valójában vannak. Ha a köznapi tudat szétválasztás helyett összekapcsol, az ugyanúgy Mája; a darabkák összekapcsolására, a dolgok elrendezésére törekvő ember még mindig darabokban és dolgokban gondolkodik. A megszabadult ember nem gondolja, hogy a világ Sok és darabokból áll, de azt sem, hogy a világ Egy és elválaszthatatlan. Csak látja, ami van. Ezt nem lehetséges jobban körülírni, itt elfogynak a szavak. Talán maradjunk a buddhizmus megfogalmazásánál, ami újra csak egy negatív állítással nem azt mondja, hogy a világ „egyetlen”, hanem azt, hogy „nem-kettős”, az egyetlen ugyanis még mindig a soknak lenne az ellentéte.

Az olvasókban felmerülhet, hogy a buddhizmus mintha alig különbözne a hinduizmus e késői, fejlett változatától. Nos, a történészek szerint erősen valószínű, hogy a buddhizmus kibontakozásával egy időben készült upanisadok sokat merítettek a Buddha tanából, és a hatás inkább a buddhizmus irányából érkezett.

Mája tehát a már ezeken a hasábokon sokat emlegetett név és forma, ugyanis a dolgok formája, megjelenése, tehát tapasztalataink segítségével megismert megjelenésük, és a dolgok neve, tehát saját gondolkodási és értelmezési kategóriáink rájuk való erőltetése, transzformálása szintén illúzió. Fontos, hogy bár a dolgok változékonyak, mulandók, állandótlanok, ezért nevük és formájuk meghatározhatatlan és folyton változó, de ezért még nem tartoznának a Mája birodalmába, hiszen az csak öntermészetük, a valóságuk, és nincs benne semmi illuzórikus. Májához, a káprázathoz az a működés tartozik, amikor mi, a megismerők ezt a változékonyságot megmerevíteni, megörökíteni szándékozva állandónak tartott nevekkel ruházzuk fel őket, és elvárjuk, hogy formájuk rögzüljön, lehetőleg a mi igényeink szerint. Mája fátyla nem a valóságot rejti el, hanem a valóság megismerését teszi lehetetlenné; a fátyol fellobbanása nem a valóságot tárja fel, hanem a helyes megismerés lehetőségét adja meg. A megismerő előtt nincs elrejtve semmi, csak a módszere nem célravezető; az absztrakt fogalmi kategóriák használata a világot absztrahálja, de nem lényegét tekintve, csak a megismerő számára. Aztán a megismerő rendszeresen összeveti a név és a forma által jelölt jelenséget az elvárásaival, és mivel vágyai alakították ki a dolgokat, állandó megerősítést kap módszere helyességéről, míg ki nem alakul, meg nem szilárdul végleg tévedésében, és a világot már csak saját fogalmi kategóriáiban képes tapasztalni. A kör bezárul, a tapasztaló tudat önmaga képeibe, tulajdonképpen önmagába lesz szerelmes; már az illúzióihoz vezető út is káprázat.

Ám közben a név létezik, de üres; a forma létezik, de üres. A nemlétezés a létezésben értelmezhetetlen fogalom. Üres, tehát végtelenül változékony, határtalanul potens, bármilyen és akármilyen. Pont ez az üressége, amit a kötött módon gondolkodó elme nem lát, ezért zárja magát saját keretei közé. Így amennyire a rögzített név és forma Mája, úgy a valódi név és forma Brahman, isten, hiszen felfoghatatlan, megmérhetetlen, és abban a pillanatban, ahogyan nem kapaszkodunk belé, nem küzdünk végtelensége ellen, a fátyol fellebben, és Brahman tudatában találjuk magunkat. Éppen a világ átmenetisége utal egy hindu szemében Isten természetére, Brahman oszthatatlan és felmérhetetlen végtelenségére. Ez csak az örökösen rögzíteni, megmagyarázni akaró, a mindenséget saját képére formálni igyekvő ember számára tűnik tragédiának, egy hindu és egy buddhista ebben látja a reményt és a menedéket. Ezért találta a nyugati ember a buddhizmust pesszimista, nihilista vallásnak, de aki engedi végre magát együtt mozogni a világ áramával, felszabadul és helyére kerül. Aki elengedi a rögzítésre irányuló vágyát, az elől még Brahman, az Isten, a változékonyság mögötti isteni állandóság, és az Átman, a lélek, az isten ihlette örök emberi állandó fogalma is elillan, hiszen ezek is csak kimért kategóriák.

A buddhizmus ebben, a világ tökéletes illékonyságának felismerésében gyökerezik. Többek között ez a különleges hangsúlyváltás különbözteti meg a hinduizmustól, melynek a talaján fejlődött. A buddhizmus nem a brahmanizmus ellenében jött létre, amely nem is vallás, hanem inkább életforma és életfelfogás értelmében uralta a gondolkodást. A Buddha elment ennek a szemléletnek a végéig, kompromisszumok nélkül, és elengedett minden fogódzót, felszámolt minden kibúvót. A jóga és a számkhja útján indult el, erdei remeteként, de hamar belátta, hogy a hagyományos felfogás nem nyújt végső megoldást. Aztán hét év magányos meditáció után a gajai Bo fa alatt megvilágosodott, és ez az élmény, ami valójában a buddhizmus veleje, a verbális tanítás csak másodlagos. Ez az élmény és a bekövetkező állapot a bizonyíték és a remény számunkra, hogy a szabadulás elérhető. A szó már sosem lehet teljesen új, ráadásul a név és forma kötött világába tartozik, de az élmény és az eredmény tökéletes és nem szorul bizonyításra.

A Buddha nem talált rá az örök Átmanra, az énre, nem találta annak gyökerét, eredetét, csak saját erőfeszítését találta és a maga alkotta képeit. A vallási hagyomány persze összeköti a teljes és tökéletes megvilágosodás során bekövetkező felülmúlhatatlan megértést az örök körforgásból, tehát az örök halálból és az örök születésből való megszabadulással. Őszintén, nem tudom, hogy ez így van-e, vagy csak vigasz. Nem hiszem, hogy a megvilágosodás megvált a haláltól, ahogyan azt sem, hogy egy keresztény számára Isten megtalálása megváltást jelent. Minden vallás így jár el ezzel az „árukapcsolással”: az isteni meglátása, az abba való belehelyezkedés nem csak a földön váltja meg a gyakorlót, hanem a halált is elűzi, és megváltottságot vagy szabadságot is jelent számára. Mindenesetre a Buddha úgy tanította, hogy a felülmúlhatatlan megértés megszabadít a tévedés rabságából, továbbá a földi egzisztenciából is kiragad, mert a tiszta látás nem csak Mája fátylát oszlatja el, de hatalmat is ad a halálba-vetettség ellen, azaz a szamszára működésének teljes megértése a szamszára káprázatát is elfújja, és marad az üresség, tehát a végtelen. Érezhetjük, hogy a támpontmentes végtelen lehetőség nem való felkészületlen tudatok számára, csak az utat végigjárt, megerősödött lények bírnak létezni benne. A megvilágosodás állapotát már különösen nem lehetséges szavakba önteni, ezért is mondja a Gyémánt-szútra, hogy a Buddha egyetlen szót sem szólt, és a legkisebb dolgot sem nyerte a megvilágosodással, ezért is hívják felülmúlhatatlan és tökéletes megvilágosodásnak. Az élményt tanítani lehetetlen, csak rámutatással és példával lehet segíteni a keresőknek.

A hinduk is tudták, hogy a világ mulandó, de a Buddha rámutatott, hogy a világ önmagában sem nem állandó, sem nem mulandó, hanem csak a nemtudásban tartózkodó elme számára tűnik egyiknek vagy másiknak; minél jobban akarjuk megőrizni, annál változékonyabb, és minél jobban figyeljük változékonyságát, annál több állandó arcát fedezzük fel, ezért mindkét megközelítés szükségképpen tévedés-alapú. Felmutatta azt a tényt is, hogy sem dolog, sem jelenség, sem létező nem tartalmaz fellelhető, bonthatatlan és egyik létből a másikba vándorló ént, magot, lelket vagy átmant, mert az ellentmondana a létezés minden törvényének; ami megtalálható és megnevezhető, az biztosan nem „én”, csak a Mája egy formája. Az anátman félreérthető: a Buddha azt mondta, hogy „az igazi én nem-én”, mert minden kísérlet, amivel meg szeretnénk találni, eltaszítja tőlünk. Az upanisadokban található én fogalma tévedésekhez és csalóka hithez vezet, és a vágy tárgyává, kapaszkodóvá válik. Kimondta továbbá azt is, hogy a létezés a múlhatatlanhoz és az énhez való ragaszkodás miatt dukkhával átitatott, ami egy mindent átható, kínzó frusztráció, mely a hétköznapokban gyakran szenvedés formájában jelentkezik. Mindennek oka a vágy, a szomj, ami akár alantashoz, akár nemeshez köt, rabságban tart. Ez a lét három nagy jellemzője. Mindezt kifejtette a Négy Nemes Igazságban, majd negyven év tanítói munkája során még számtalan igazságról beszélt, de a legfontosabb tanítása mindvégig a példája maradt: annak a ténye, hogy ez az ember elérte a teljes és tökéletes megvilágosodást, és megszabadult.

Látjuk, hogy a buddhizmusnak léteztek szellemi előzményei. Bár a Buddha sok újdonságot hozott, felforgatta a védikus világot és a tanokat, de hiba lenne csak ezt keresni a Tanításában. A Buddha ugyanis megvalósította a Dharmát, felébredt, megszabadult önnön erejéből, és ez az, amit dicsérünk, ami reményt ad, ami fényt gyújtott a világban. Sose feledjétek: nem a szót ünnepeljük, hanem a tettet!

A hindu upanisadok szerint a világ Isten önfeladása, mely tevékenységnek most nem az áldozati jellege a fontos, ezért pontosabb úgy fogalmazni, hogy a világ Isten önfeledése. A magáról elfeledkezett Istenből, aki a legnagyobb Purusa, áradnak ki az egyéni lelkek, a purusák végtelen mennyiségben, és az Isten, mivel maga elől bujkálva önmagát nem leli, minden lény sajátnak hitt tudatába beleéli magát, mint egy színész, és így a lény és Isten együtt játsszák végig az „én” szerepét, a lény életét. Aztán a lény, az ember, ha már rengeteget élt, és minduntalan eljátszott egy életszerepet, megérti ezt a folyamatot, felébred, és ilyenkor felébred benne az Isten is, ezért végre képes kiszállni a körforgásból. A felébredés során a lény, az egyéni tudat ráébred saját isteni mivoltára. Isten ily módon néz ki minden lény szemén át a belőle képződött világra.

Isten eleinte egyedül lebegett a térben, nem ismerte fel magát, nem tudott semmiről. A sem-nem érzékelésben és a sem-nem nem-érzékelésben tartózkodott. De valami történt, felpislákolt benne az érzékelés, és mivel semmi más nem létezett, hát maga felé fordult, magára nézett, és rettenetesen megrémült, mert tudatára ébredt kozmikus magányának. Ekkor felkiáltott: „Én”! A kiáltás egyszerre volt kétségbeesett, érzéki és szükségszerű is: nem létezhet sem a magánynak, sem a gyönyörnek ilyen magas foka, és nem lehet más találkozás ennyire elkerülhetetlen. A kiáltásból áradó fájdalom, az egyedüllét gyötrelmének hatására a Brahma teremtő brahmanná változott, a világ kétfelé szakadt, rá és a belőle kiáradókra, akik már nem ő voltak többé. Ez a világ és az „én” története, és ez egyáltalán nem panteizmus: „Ahol a tudás kettősség, cselekvés, ok és okozat nélkül való, kimondhatatlan, hasonlíthatatlan, leírhatatlan, hát mi az? Lehetetlen megmondani!” (Mundaka-upanisad). A hindu gondolkodás azt a hibát sem követi el, hogy az egész működést tervszerűnek, célratörőnek tartsa, vagy akár pozitív végkifejletet sejtessen. A világ céltalan és oktalan. Isten nem teremtett, csak cselekedett, nem gyűjt a mennyekbe lelkeket, nem jutalmaz és nem ítél, hanem maga is megéli, „elszenvedi” a folyamatot. Többé nincs egyedül, mert minden lényben eljátssza szerepét, mindben megéli önmagát, minddel együtt születik és hal. Isten nem is halhatatlan: egy kalpa után ő is elmúlik, és a világ természete szerint visszatér, tehát neki is fel kell ébrednie egyszer saját álmából, melyben a világot és benne önmagát álmodja: hiszen ő is purusa, ő is figyeli Prakriti táncát.

A hindu Isten (Brahman) tulajdonságai nem nemesek és nem is nem-nemesek. A bölcs, a rosszindulatú, az élvhajhász, a szent mind benne található, mert bár azonosítható az igazsággal, tudattal és végső értelemmel, de ugyanígy az élet sötétnek tekintett oldala is belőle sarjadt. Nincs külön megszemélyesített gonosz, ami ellen harcol vagy harcba hívja az embert, nincs isteni értelemben tiltott, kerülendő élet-rész, amivel a kapcsolatfelvétel büntetendő. Ahhoz, hogy az isteni játék elkezdődhessen, a világot a káosz állapotába kell juttatni, újra és újra össze kell keverni, mint egy kártyapaklit, mely játék során egyenrangú minden résztvevő, a jó és a rossz is. A hindu világkép nem engedheti meg a gonosz, mint különálló, rombolni szándékozó erő fogalmát, mert a konvencionális, illuzórikus világ szükségképpen az ellentétek világa. Az ellentétek, a darabokra különültség nélkül e világ nem is létezhetne, ahogyan a rendetlenség híján a rend, a kicsi híján a nagy, a csönd nélkül a hang, a fájdalom nélkül az öröm, a sötét híján a fény értelmetlen. Aztán ez a világ kalpánként eltűnik és újraalakul, örökké, vég nélkül, és az élők és jelenségek ennek a végtelen változásnak a részei, nem valóságos alakítói. Ez az isteni játék, melybe a kerékben szintén szereplőként részt vevő Brahman újra és újra belefeledkezik.

Már a korai időkben megjelent a szabadulás igénye, de szükségképpen körvonalak, valós megfogalmazottság és főleg direkt filozófiai meghatározottság nélkül: ez a móksa, azaz a megszabadulás, ami szükségképpen tudatállapot. Egy hindu nem akarta a világot megváltani, megváltoztatni, mert nem a világ természetével, folyásával, lényegével volt problémája, és nem is saját erkölcsi szintjével, és nem is az Istennek való megfelelési küzdelem során elért eredményeivel, hanem saját tudásával, világlátásával, megvilágosodottságával. A világot ebben a formájában meghaladhatatlannak látta, és nem is értette volna a felvetést, hogy a világot miért kellene megváltoztatni, hiszen az adott, változásában állandó és örök, és mint ilyen sokszínű, megfér benne a jó és a rossz, a sötét és a fény. A megszabadulás vágya ezért nem a nemessé válás, eredendő gonoszságának kiirtása, önmaga vagy a világ megváltásának igénye miatt ébredt benne, hanem a végtelen körforgás rettenetébe való betekintés következményeként. Az egész hindu filozófia a móksa élménye köré csoportosul, és ebből a szempontból, nem pedig a világ, az Isten és Isten teremtményeinek kapcsolatrendszere, és valamilyen üdvcél elérésének problematikája felől közelíti meg az emberi élet értelmének lényegét.

Persze a szabadulás iránti valódi igény kevesekben ébredt fel tisztán. Az egyszerű hindu ember elfogadta, hogy újjászületéseinek láncolata megtörhetetlen, és leginkább a következő kedvező inkarnáció reményében végezte vallásos cselekedeteit, és a jobb, gazdagabb eljövendő élet miatt fogadta el könnyen esetleges jelenkori nyomorúságát. Akik valódi, szent vágyat éreztek a móksa elérésére, nem voltak könnyű helyzetben, ugyanis a móksa megvalósítása nem-konvencionális tudást igényel. Sőt, semmilyen tudást nem vár el, sőt, akár bármilyen tudást akadálynak tekint. A nem-konvencionális tudást hívták Én-tudásnak (átma-dnyána) vagy Én-megvilágosodásnak (átma-bódha), ami azt az élményt, létezési módot próbálja megfogalmazni, ami a szabadulás után vár a lényre: kicsoda a személy, az átman, mivé válik, amikor nem azonosul tovább az emberi és isteni szerepeivel, önmaga konvencionális definícióival.

Alapvető válasz természetesen a hinduizmusban is Istennel, azaz Brahmannal való azonosulás, de ott ez nem visszatérést, az üdvtan beteljesülését, nem valamiféle cél elérését, nem a mennybéli jutalom megszerzését jelenti. A Brahmannal egyesülő egyéni átman nem a teremtő erőhöz, nem az uralkodó és parancsoló atyához tér meg, mert Brahman nem személyes értelemben uralkodik a mindenségen, nem cselekszik akarat útján és tervei mentén, hiszen nem konvencionális tények mentén ismeri a világot, és nem hat rá szándékkal, valamint erőfeszítéssel. A Brahman szó a „nőni” tőből származik, ugyanis alkotó tevékenysége nem a teremtés vágyával, hanem termő spontaneitással alakítja a világot. Brahman mindent ismer, de nem tudja önmagát ismerete tárgyává tenni; önmagát máshogyan, eredendően, időtlenül magából következően ismeri, ismeretek és információk nélkül. Van, mint a Tao, az ő Vansága természetes és biztos, és működése okán, mintegy annak következményeként, de nem tervezett folyományaként csak kibomlik a létezés.

A móksa élményét a hinduizmus úgy fogalmazza meg, mint a Buddha a nirvánát: nem tesz pozitív állításokat, hanem azt sorolja fel, hogy mi nem a móksa, és e negatív állításokkal írja körül, amiből nem tudjuk meg, mivel azonos, de megtudjuk, hogy mivel nem azonos. Ez utóbbi tulajdonképpen minden és bármi, mert minden, mi szóba foglalható, elképzelhető, érezhető vagy tapasztalható, az nem a móksa és nem a nirvána. Ez a negatív tudás az üresség, ami később a buddhizmus egyik fő állítása lesz. Az üresség, ami egyfelől semmi, ezért mindenre használható, mindent kitölt, és az egyedüli haszna a dolgoknak, hiszen üresség nélkül az edény, a ház, tehát a tér nélkül semmi nem használható, másfelől pedig és éppen emiatt a minden, a végtelen potencialitás. Az ürességben, a móksában nincsen semmilyen megnevezhető tartalom, függés, kapcsolat, és éppen ezért képes bármit befogadni és bárminek a hasznára lenni. Az indiai filozófiát és később a buddhizmust is gyakran nevezik pesszimistának, élettagadónak, mert főleg a tagadás módszerét használja, ám ezt nem valamiféle depresszív indíttatásból teszi, hanem azért, mert így kívánja megszabadítani a tudatot az igazság fogalmától, és a valamilyen igazsághoz való ragaszkodás tévképzetétől, tehát végülis a rabságtól. Aztán az így felszabadult tudatot később a buddhizmus, a többi vallással ellentétben, nem kívánja a saját igazságaival, eszméivel, vigaszaival és reményeivel kitölteni, azaz nem cserél rabságot rabságra, hanem ösztönzi a tudatot a felszabadulásra.

Már a hinduizmus célja is ez volt, de ott még nem vitatott ténynek fogadták el az egyéni átman (lélek, mag, önazonos, állandó, létből-létbe vándorló „én”) létezését, ami a megszabadulás útján lépésről-lépésre bontakozik ki az azonosítások hálójából. Kibontakozik, amint felismeri, hogy nem azonos a testével, a szándékaival, személyiségével, de azonos valamiféle saját tudatossággal: „Ez Az, ami sem szubjektívnek, sem objektívnek, sem mindkettőnek nincs tudatában; ami sem egyszerű tudatosság, sem differenciálatlan érzelem, sem merő sötétség. Ez láthatatlan, viszonylatok nélkül való, felfoghatatlan, kikövetkeztethetetlen és leírhatatlan – az Én tudatosság lényege, a májá megszűnése.” (Mándúkja upanisad). Mikor az átman minden kapcsolata, azonosítása megszűnik a világ jelenségeivel, akkor feltűnik a fénye, ami végig a háttérben volt, és az isteni tudatosság állapotában felismeri, hogy ő Brahman, és nem játssza tovább az isteni játékot.

Brahman tudása, hogy ami a világban soknak tűnik, az valójában egy, minden kettősség téves elképzelés, már e szavak kimondása is tévedés, ezért az igazságot a hallgatás fejezi ki még a legjobban. Látszik, hogy gyakorlatlan halandó számára ez nem jelent megoldást: a világ jelenségeinek sokszínűsége helyett majd az Isten egy-fényébe veti bizalmát, hogy lelke, átmanja megmeneküljön, és így tovább kapaszkodik, az új fogalomba rögzül. A Buddha többek között erre hívta fel a figyelmet: a lény számára a móksa még nem a végső szabadulás, mert Prakriti játékában ugyan már nem vesz részt, de helyette Isten nemtudásába rögzül, és a világkorszak végén újra az álmára ébred. A Buddha azt mondta, hogy minden kapaszkodót el kell engednünk a valódi szabadság érdekében, már csak azért is, mert a kapaszkodók nem is léteznek.

Mikor a bolygó kialakult, és még a vasmag a felszíntől megkülönböztethetetlenül forrt, megjelent a csíra. Az első szilárd bazaltkúpon megeredt, lágy fonatokat eresztett belé. Tovább ragadta az izzó óceán, és látta a megszilárduló felszín gyötrődését, amint ellenáll a mélység erőinek. A légkör fémek gőzeiből állt, a folyók olvadt metánt szállítottak, de a csíra megkapaszkodott. Megvárta a lehűlő, életet adó rendeződést.

Mikor az első szerves molekula az ősi óceánban kialakult, a csíra már kezdetleges gyökeret vetett a meglágyult, finommá porlott kőzetbe. A vízben induló sarjadás, az élet vízhez kötött robbanása idején mély elszántsággal kapaszkodott bármibe, ami a lent fortyogó magma elől megmentette őt. Lábasfejűek, pörgekarúak árasztották el a vizes élettereket, levegőt és szerves anyagot szívva és okádva, egymást felzabálva, de a kis lény, a csírából önálló szépséggé ágazott kicsiny még beérte a kövek anyagával. Még nem emésztett, nem ürített, nem harcolt és nem bujkált. Az első kihalás felrobbanó vulkánjai felperzselték a földet, kiürítették a vizeket, és tovább égették a kopár szárazulatokat. De ő már ágas-bogas, apró és bokorszerű, makacs kis dög volt.

Az ordovícium elvitte az addig teremtetteket. A devon utolján a haragvó légkör letarolta a kifejlődötteket, vívmányaikkal, erejükkel és csodálatosságukkal együtt. Utána a szárazra merészkedett, majd elterjedt az élet, erős és büszke lények, fák és óriási ragadozók uralták a világot, üvöltő állkapcsok hirdették a teremtés erejét, de a perm végén felzubogott lentről a tűz és a mérgező gáz. A halálba merült minden addig formálódott, és amit nem gyűrt maga alá a tűz, azt megfőzte a brutális hőség. Az élet kipusztult, a túlélő kevesek millió évekre sötétbe és résekbe menekültek, de a kicsiny addigra megkapaszkodott, megeredt és konok kitartással, az időtlenség akarásával tűrt el mindent. A győztest nem hirdetik, az önmagát nevezi meg.

Csöveiben nedvek áramlottak az őrjöngő pokolban és izzó zűrzavarban, ágai végén levél sarjadt, és egyedül markolta ki a földből a neki elegendőt. Már négymilliárd éve élt és hallgatott. Ő volt az élet, az utolsó fennmaradt a kietlen, ősi, egybeolvadt pusztaságban, a Pangeán. Lefelé a homokba nézett, a korábbi százmillió év elhalt maradékát szívta fel, és a metántól dús légkört lélegezte.

Aztán látta a triász sárkánygyíkjait. Rálépett az óriási, húst tépő rettenetes vadász, rettegett gyilkosok rohantak át felette, de még mélyebbre eresztette gyökereit, még jobban környezetébe olvadt. A gyíkok korszakának végén, a kisbolygó által felrobbant világ, az áramló tűz nem ártott neki, és amikor minden újra meghalt, mikor a sivár bolygó a maradékait kaparta össze, ő szorosabbra húzta magát, és erősebben szorította, amit maga körül talált.

Az új urak, az emlősök leigáztak mindent, és kivált közülük egy, a legértelmesebb, aki felélte, elégette százmillió évek felgyülemlett maradékát, hogy mozgassa világát, elhordta évmilliárdok üledékét házai építéséhez, de a lény csak mélyebbre hatolt a biztonságos bolygó alapjaiba. Elmúlnak majd ezek is. Szél hordja el őket, vagy tűz, esetleg víz, vagy csak az idő mindent türelmesen kiváró törvénye, egyre megy. Elmúlik ez is, neki csak fogni kell, kapaszkodni, mert az anyag még temérdek ideig itt lesz, és biztosítja, hogy konok, törhetetlen akarata túléljen.