Az érzékszervek mindig semleges információkat közvetítenek. A szemnek a kép csak kép, a fülnek a hang csak hang, minőségek nélkül. Mi alakítjuk ki értelmezésünkkel, viszonyulásunkkal a minőségnek látszó ítéletet. Az érzékszervek adottak, az elme alapjaiban örökölt, ráadásul a viszonyulások módja, így a kapott minőség is nagyjából szabott. Ne legyenek illúzióink: ha ezektől szabadulni szeretnénk, ha a szabadság annyi lenne, hogy a kötöttségeinket ledobjuk és szabadságot szerzünk, akkor az sem lenne egyéb, csak egy másik rabság. Ezért a „szabadulás” sem tökéletes fogalom.

Az érzés és az érzékelés látszólag egy pillanatban történik, ezért egy életen át hisszük, hogy az érzékelt jelenségek minőségei, az értelmezett valóságok nem a mi tudatunkban találhatóak, hanem magukban a tárgyakban. Nehéz elhinni, hogy ezek csak a mi fejünkben öltik fel ismert valójukat, annyira igaznak tűnik a tudatunk által kreált világ. Szerencsére van lehetőségünk a valódi megismerésre, mert az érzés felbukkanása és az észlelés minősítése, megítélése között van egy pillanat, egy rés, amikor az érzet még a maga pőreségében áll előttünk. Ekkor van lehetőségünk tiszta rácsodálkozással szemügyre venni a már oly sokszor látni vélt jelenséget, mielőtt a tudat előítéletei ellepnék értelmünket. Ennek a pillanatnak a megtalálása, felismerése és megfigyelése a kulcsa hétköznapi szabadságunknak, és tovább nemesítve, ez az első lépés a megvilágosodás felé. Ez a lehetőségünk, hogy ne reagáljunk, hanem válaszoljunk az életre, hogy ne tévedéseinket, hanem a dolgokat lássuk, ahogyan azok vannak.

A „test a ragaszkodó elme otthona”, ahogyan a buddhizmus tanítja, és a szenvedés oka a vágy, ahogyan a Második Nemes Igazság mondja. Az ok a vágy, azaz más néven a szomj (tanhá), az általános ragaszkodás vagy inkább tapadás. A vágyat a kellemes dolgok iránti vonzódással azonosíthatjuk, de a szomj több ennél, mert a kellemetlenhez és a semlegeshez is tapad, mindenhez, ami az „én” továbbélését, látszólagos önazonosságát lehetővé teszi (20. bejegyzés).

Az igazság tehát az, hogy a szeretett és nem szeretett dolgok csak a mi fejünkben olyanok, amilyenek. Ebből persze nem következik az, hogy mindig magunkban keressük a hibát, és letegyük a fegyvert az élet megpróbáltatásai előtt. A megalázottság, a fizikai fájdalom, lelki gyötrelem elviselése nem feladatunk, és aki másokat bánt, az rosszat tesz, mert bár a világ tévedés-alapú, de tagadhatatlanul létezik, ezért szenvedni képes. Tudatunk legyen szabad, mint a végtelen tér, de testünk és szellemünk legyen jó és tiszta, mint egy szerető szülőé.

Tehát:
- a világ mulandó, de megérdemli a tiszteletet, mert az alapjain állva érhető el a szabadság;
- a világ kötöttségekből áll, de csak káprázatából születhetünk a valóságra;
- a jóság és a gonoszság mind köd-fogalmak, de csak a jóságot gyakorolva nyúlhatunk az érző lényekhez, mert az a nyelvük, az csillapítja a szenvedésüket;
- a szenvedést enyhíteni kell, hogy a dukkha rabjai hozzáférhessenek szabadságukhoz;
- minden mulandó, de minden mulandó élet ér annyit, mint a tökéletes nirvána.

A halál folyamatos. Éntudatunk, mentális állapotaink, hangulatunk, és hosszabb-rövidebb időszakok alatt személyiségünk is folyamatosan meghal, majd újjászületik, tehát változik. Mivel ezt összetévesztjük fizikai halálunkkal, egyformán rettegünk tőlük, és a megsemmisüléssel azonosítjuk. Ezért ragaszkodunk emlékeinkhez, szeretteinkhez, fiatalságunkhoz, az összes kis jelentéktelen szokásunkhoz és elképzeléseinkhez, vitázunk és érvelünk alig átlátott nézeteinkről, és rendkívüli jelentőséget tulajdonítunk személyünknek. Roppant érdekes, hogy rengeteg ember él a világon, de valamiért mindenki a saját személyének tulajdonít igazán jelentőséget, mintha valami véletlen folytán mindenki pont azt a személyiséget nyerte volna el születésekor, melyet a legtöbbre tart. Vajon mennyit ér az a figyelem, ami a mulandóságot és a világot csak a saját személyén keresztül képes tanulmányozni, és amelyik elzárkózik a mulandóság kétségbevonhatatlan tényének elismerése elől, és játszadozással, hazugságokkal tölti az életét? Az élet így görcsös kapaszkodássá korcsosul, ragaszkodássá az ismerthez és a megszokotthoz, és meneküléssé a múltba és a jövőbe a jelen valósága elöl.

Csak a jelen létezik, a mulandóság egyetlen olyan pillanata, amikor feltárul az a kicsiny rés, a lehetőség a tiszta, ítélkezéssel még össze nem koszolt érzéssel való szembenézésre, mielőtt a kategorizáló elme a többi ismeret közé rántaná. Nehéz megfigyelni, de megéri, mert itt és csak itt figyelhetjük meg a dolgokat mulandóságuk közben, mielőtt a jövőből a múltba süllyednének.

Veszteségeink, elválásaink, szeretteink halála, a munka vagy a fiatalság elvesztése mind a kis én halála, saját kis halálaink. Mind elmúlás, azaz halál, mely során meghalunk, újjászületünk, és valaki más folytatja az életet, melyben a felnőtt már nem hasonlítható ahhoz a csecsemőhöz, aki ő volt egykoron. A mulandóság elfogadása és tudatfeletti szinten való megértése a kulcs a félelemmentes élethez, a dukkha meghaladásához, és ezzel a művelettel nyílik előttünk lehetőség a megvilágosodáshoz.

A tudatosságnak két rétege van. Az egyik működési módja az ég- vagy tükör-állapot. E minőségében nem változik, bármi jelenik meg benne, csak visszatükröz. Nyugodt, békés, tágas, nem ítél.

Akármelyik tudattárgyat használjuk meditációs tárgyként (pl. fájdalom, légzés, együttérzés, gondolatok, fény) az a feladatunk, hogy az egyetemes valóságot és tudatosságot tapasztaljuk, a felébredést elérjük általa. De amíg tudattárgyat használunk, addig elkülönül a megismerés tárgya és a megismerő, és kettejük között feszül az időben és térben kötött megismerési folyamat. A tudat rendelkezik a visszatükrözés eredendő képességével, ezért hívhatjuk úgy, hogy tükör-tudat. Olyan, mint egy tükör: mindent tökéletesen, ítélkezés és változtatás nélkül visszatükröz, ami elé kerül, semmi felé nem fordul, és mindent maradéktalanul elenged, ami eltávozik előle.  Ez a képesség a puszta-tudatosság, amivel akkor is rendelkezik, ha nincs benne tárgy, vagy nem irányul tárgyra; ez a megismerésre való képesség, tárgyaktól és visszatükröződéstől függetlenül. Ez a képesség a tudat lényege: ha üres, ha teli, bármilyen, minden élő tudata képes a kapcsolatra, a külső és belső megismerésére. A megszabadult tudat ezen túl képes a valóság felismerésére. A gyakorló a meditáció során azért használ tudattárgyakat a megismerés elősegítésére, hogy eddze tudatát, hogy felszabadítsa, és idővel képes legyen hozzáférni a puszta tudatossághoz, anélkül, hogy ahhoz tárgyat kelljen használnia. Ez a puszta tudatosság maga a tiszta megismerés; egy olyan megismerési képességen alapuló állapot, amikor már nincs vizsgált tudattárgy, amit meg akarunk ismerni, nincs megismerési folyamat, sőt, nincs megismerő, amikor már csak az eredendően tiszta megismerés van, melyben a gyakorló oszthatatlan sugárzásban tartózkodik. Tehát a tudatosság végső, csodálatos képessége nem a külső és belső világ megismerésének lehetősége, hanem magában a megismerésben, önmaga tiszta és csillogó alapjában való tartózkodás, az ahhoz, önmaga lényegéhez való hazatalálás.

A tudat másik rétege a hétköznapi, a pillanatnyi, ami mindig az adott pillanat tapasztalatának megfelelően változik. Ez is tükrözés, mert azonnal és teljes mértékben reagál a tapasztalat benyomására, csak mímeli, leutánozza és elénk tárja azt. Mikor a tudatosság egy tapasztalattal kerül pillanatnyi kapcsolatba, akkor a tapasztalat átszínezi a tudatosságot, majd rögtön el is engedi. A tudatosság továbbra is érintetlen, tiszta és üres marad, a tapasztalat pedig, sorsa szerint, eltűnik, de a lény észleli ezt a kapcsolódást, felvillan számára ez a pillanat: tudatosul. Ezen kapcsolatok folytonosságát érzékeljük időnek, tudatnak, énnek. A folyamatot, tehát az életünket szemlélve, mivel nem figyelünk elég éberen, nem vesszük észre a csalást: a folytonosság csak látszat, mint a moziban, mikor egy filmet nézünk. A kép a filmszalagon nem folyamatos, hanem képek gyors egymásutánja, amit a tudatunk mozgásnak érzékel. Így vagyunk a személyiségünkkel is. Mivel annyira gyorsak a benyomások, a tudatosság és a világ érintkezései olyan gyorsan váltják egymást, hogy elhisszük, ez az élet és ezek vagyunk mi benne. Ezért nem kutatjuk, mi közünk a tapasztalatokhoz, és mi az a tudat, ami bennünk van, és a jelenségeket felismeri és közvetíti felénk.

A fogalmi gondolkodással megérteni és tetten érni mindezt lehetetlen, mert az a tapasztalatokból indul ki. Külső eszközt nem vehetünk igénybe, mert nincs másik eszköz, csak a tudatunk, ezért az egyetlen, amit tehetünk, hogy megfigyeljük a tudatot a tudattal. Ha eléggé figyelünk, megláthatjuk a látszatok valódi természetét. Ekkor már értjük a folyamatot, és nem tud becsapni többé a film, nem ragad magával a történet. Aztán ha még tovább figyelünk, feltárul magának a tudatnak a természete, és látjuk, hogy minden, amit érzékelünk, csupán a tudatban tükröződő látszat.

A tudatosság mindig üres és tiszta, de a pillanatokat a kívülről és belülről felmerülő jelenségekre adott válasz elszínezi a jelenség természetének megfelelően. Amit mi értelmünknek és tulajdonságainknak hiszünk, csak válaszok ezekre a jelenségekre. Ezen pillanatok sora aztán időnek és életnek tűnik fel számunkra, pedig csak a felbukkanó és múló jelenségekre adott pillanatnyi válaszok sora. Mikor szenvedést tapasztalunk, elsőre adódik a megoldás: változtassuk meg a tudatunk reakcióit, mivel a külső világ jelenségei javarészt adottak, ezért ha reakciónk „pozitív”, megváltozik az életünk. Manapság rengeteg életmódguru és tréner tanácsolja ezt. Kóklerek mind, jó, ha nem szándékos csalók. A jelenségre adott válasznak ugyanis nincs minősége, már a válasz értékét megnevezni is csak egy reakció, és ugyanolyan reménytelen vállalkozás csak „pozitív”, boldog válaszokat adni, mint a külső körülményeket mind megváltoztatni. Ezért zsákutca mind, és ezért működésképtelenek ezek a tanácsok, hiszen tapasztaljuk, hogy látványosan nem oldják meg az egyre frusztráltabb emberek problémáit. Persze, ideig-óráig enyhülést adhat, ha az egészségtelen tudatállapotainkat egészségesekre váltjuk, és kellemesebbé teheti életünket. De végső megoldást nem nyújt, mert csak a nemtudásban gyökerező viszonyulásaink változtak meg, amik csak felszínes eredményt, néhány enyhébb, dukkhával kevésbé terhelt időszakot eredményeznek. Ha ez a cél, változtasd meg viszonyulásaid, de ha tartós megoldást keresel, fordítsd nemes figyelmedet magára a folyamatra, és a tudat valódi természetére. A megoldás a jelenségek és a rájuk adott reakciók megismerése, az éber és bölcs figyelem, amivel a jelenségek és a reakciók, azaz a tudat működése tárul fel előttünk, és nem leszünk többé rabjai a világnak.

A tiszta tudatosság mindig éber és minden pillanatban jelen van a világban. A benne felmerülő érzéseket, gondolatokat természetesnek veszi, nem ítéli meg, nem hívja, és nem marasztalja őket. Ami jön, az jön, ami megy, az megy, nincs velük dolga. A világ és jelenségei nem befolyásolják többé, nem színezik tudatát, ami olyan lesz, mint a nyílt ég vagy a tiszta tükör.

E nélkül a tudás nélkül nincs valódi tapasztalás, nincs szabadulás.

Törekedni a boldogság megszerzésére a külső körülmények kedvező alakításával: ostobaság, örökös csalódás, szenvedés. Törekedni a boldogság megszerzésére a belső viszonyulások külső körülményekhez való idomításával: szolgaság, félelem, szenvedés. Törekedni a boldogság megszerzésére a külső körülmények és a belső viszonyulások megfigyelésével, a dolgok felismerésével: bölcsesség, megelégedettség, nyugalom.

Ez a sorozat 10 részből fog állni.

A buddhizmus az ár ellen úszik (7. bejegyzés). Ha a fájdalmat el akarod kerülni, ha a vágyat meg akarod úszni, ha félsz a haláltól, ha buddhává akarsz válni: hívd meg mindet a tudatodba. Ha a társadalom hangos és anyagias, te legyél az ellenkezője, ha a halál után mennyeket ígérnek, te meditálj az ürességen, ha sötétséget vizionálnak, te idézd meg a fényt. Ha indulatosan kellene reagálnod, legyél kedves, ha védekezned kellene, legyél önfeláldozó. Zökkents ki, oldd a szabályokat, de törekedj a békére. Aztán ha sikerül, ha nem, figyeld meg a tudatod reakcióit. Lepd meg magad, kísérletezz, vedd észre, hogy a lét minden részlete paradoxonokra épül, és tudj rajta nevetni. Terjeszd ki tudatod csápjait mindenre, és mindig legyél laza és rugalmas. Azon, hogy az élet szép vagy sem, lehet vitatkozni, de azon nem, hogy érdekes-e. Egy kezdő élénk kíváncsiságával érdeklődj a pokolban és a mennyekben is. Legyél lelkes, hiszen lelkes vagy. Add meg, ami a császáré, és add meg, ami az istené, és add meg a jussát a lelkednek, tudatodnak, tedd a dolgod, vállald fel kötelességeid, és közben is csodálkozz rá a világ titkos működésének minden apró részletére, munka közben, öröm közben, fájdalom közben. Nem a munkád vagy, nem az örömöd vagy, nem a fájdalmad vagy, nem a dolgaid vagy.

11. A világ végtelen, hatalmas és felfoghatatlanul bonyolult. A tudatod végtelen, hatalmas és felfoghatatlanul bonyolult. Ha ezeket meg akarod ismerni, oly reménytelen munkába kezdesz, ami kevés sikerrel kecsegtet. Ha ezt az utat választod, kötöttségeid ismereteiddel együtt szaporodnak, űzött vad leszel, világok rabja leszel.

Inkább legyél tökéletesen elmélyült, és ismerd meg egyetlen porszem nirvánáját. Ha a tökéletes elmélyedésben megismered a porszemet, megérted a kő nirvánáját; ha megismered a követ, megérted a szikla nirvánáját; ha megismered a sziklát, megérted a hegy nirvánáját; ha megismered a hegyet, megérted a tenger nirvánáját; ha megismered a tengert, megérted az ég nirvánáját; ha megismered az eget, megérted a csillag nirvánáját; ha megismered a csillagot, megérted az élőlények nirvánáját. Ha már érted minden dolog, jelenség, élő és élettelen nirvánáját, ugyan miféle ismeretre lenne még szükséged?

12. Keresed a Buddhát, és a Buddha a tudatodban van. Keresed a Dharmát (Tanítást), és a Dharma a tudatodban van. Keresed a létezők közösségét (Szangha), és a létezők közössége a tudatodban van. Keresed az élet értelmét, és az élet értelme a tudatodban van. Keresed az Ösvényt, és az Ösvény a tudatodban van. Keresed a megvilágosodást, és a megvilágosodás a tudatodban van. Keresed a nirvánát, és a nirvána a tudatodban van.

Erényeid, bűneid, érzéseid, gondolataid, veszteségeid és lehetőségeid keresed kívül, de mind a tudatodban vannak; aztán keresed belül, de mind a tudatodban vannak; aztán keresed a külső és a belső között, de mind a tudatodban vannak.

Menedéket keresel az ég alatt, de a menedék a tudatodban van. Menedéket keresel az ég felett, de a menedék a tudatodban van. Menedéket keresel az ég alatti és az ég feletti között középen, de a menedék a tudatodban van.

A Buddha, a Dharma, a Szangha, tehát a Három Ékkő a tudatodban van. Mikor bennük veszel menedéket, a tudatodban veszel menedéket. Ha a Három Ékkő a tudatodban lenne, de ott elkülönülve, a kis-tudatod felett lebegnének, sosem találnál el hozzájuk.

A tudat a belül és a kívül, az alul és a felül, az erény, a bűn, az érzés, a gondolat, a veszteség és a lehetőség. A tudat a Buddha, a Dharma és a Szangha. A tudat az Ösvény, a tudat a nirvána.

A Buddha „nem-én”; a Dharma „nem-én”; a Szangha „nem-én”. A tudat „nem-én”.

A tudatod „nem-én”. A tudatod buddha.

13. A jó embereknek sok érdemük van. A szenteknek rengeteg érdemük van. A bódhiszattváknak megszámlálhatatlan érdemük van. A buddháknak nincsenek érdemeik.
14. Egy buddha tulajdonságok nélkül eltűnik a világból, ezért a világ minden lényében és minden megnyilvánultjában megjelenik. Ez a buddhák tanítása. Ha tudatod annyira tiszta lesz, mint egy megvilágosulté, látni fogod, hogy a buddhák sosem jelentek meg a világban, és sohasem tanították a dharmát.
15. Az elméd lehet nagy, fényes, világos, bölcs, de a legjobb, ami történhet vele, ha folyamatos. Megszakítás nélkül éber, minden pillanatban éberen tudatos, és egyetlen pillanatot sem hagy elkallódni, elillanni, a szélre, a sötétbe csúszni, és ott elrejtőzve rothadni. Folyamatosan jelen van abban, amit tesz, és abban, ami vele történik. Az igazi tudatosság szakadatlan, és mindig ott van, ahol éppen van, és nem ítéli meg, amiben van, hanem figyel és jelen van.
16. Ha az elme alapja tiszta és sugárzó, ha a tudat éber és fegyelmezett, akkor a szamszára széthúzó, aprózó erői békén hagyják. A szamszára sosem volt ellenségünk, csak működött a természete szerint, és oda ment, ahol tárt ajtókkal várták.
17. A külső világ az elme megnyilvánulása az érzékek útján. Vigyázz: innen a szabadulás nem a belső világba vezet, ami szintén az elme megnyilvánulása az érzékek útján. A szabadulás az elme megnyilvánulásainak visszavezetése az alapvető, tiszta és sugárzó tudatossághoz.

A bölcsességre törekvő, főleg ha a buddhizmus híve lesz, könnyedén azonosítja (a 2. Nemes Igazságnak megfelelően) a vágyat, más néven szomjat (tanhá) szenvedésének okaként, a vágy elhagyását pedig a dukkhától való megmenekülés egyetlen lehetőségeként. Ebben igaza is van, hiszen, mint már mi is oly sokszor tárgyaltuk, a vágy az alapja a kötéseknek, így oka a karmának, a szamszárának, a káprázatnak, ezért azonosította a Buddha is a tapadás és a dukkha okaként. Beszéltünk a 20. bejegyzésben a vágy három arcáról, és ugyanott arról, hogy a tanhá meghaladása miért sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk, hiszen főleg nem a könnyen azonosítható érzéki vágyainkat értjük alatta, hanem a létezésre és a nem-létezésre, tehát a létrehozásra és a megszüntetésre irányuló örök késztetést, ami a három jellegzetesség (28-30. bejegyzés) meg nem értése miatt, mint alapprobléma (nem-tudás, avidzsa) akadályozza meg a belátást.

A vágytól való megszabadulás akarása, a megszabadulás rendkívüli nehézségén kívül, még egy problémát felvet: az Ösvényen járó hajlamos túlzásokba esni, és korlátozni vagy elszakítani szociális, világi kapcsolatait, vagy megvetni a világot, elkülönültséget kialakítani és elszigetelődni. Szélsőséges esetben magát a többi embertől különbözőnek látja, értetlenséget érez maga körül, a támogatás és a megértés hiányát. Ez abból a gyakori félreértésből fakad, hogy a szellemi, főleg a spirituális út összeegyeztethetetlen a boldog világi, hétköznapi létezéssel. Így válnak a gyakorló tudatában a korábbi akadályokból bűnök, a problémákból hibák, a többi emberből ellenség, a hitből dogma, és így válik az Ösvényen való haladás vágya görcsös akarássá, megfeleléssé, és végül erős dukkhává. A megfelelő belátás, a nemes szemlélet, és önmagunk, valamint a dolgok radikális elfogadása nélkül a spirituális út csak a tévedés körein belül való téblábolás, önbecsapás.

Az álmainkban tapasztalt vágyainkat, örömeinket, félelmeinket, az ott elvesztett dolgainkat valóságként éljük meg, aztán a reggeli ébredés után rájövünk, hogy csak látomás volt. Mikor ráébredünk, hogy ébren töltött időnkben ugyanolyan élményeket élünk át, mint álmainkban, és felrémlik bennünk a világ valóságának, saját éberségünk és életünk káprázat-mivoltának, a halálnak, és szellemi, anyagi tulajdonaink mulandóságnak lehetősége, megijedünk, és hogy veszteségeinket csökkentsük, lemondásba kezdünk. Magunkat gyötörve, a szépet és kellemeset elűzve szabadulnánk meg mindentől, ami örömet okozhat, így csökkentjük a lehetőségét, hogy használjuk az öröm erejét. Éreztük már a veszteség fájdalmát, ezért nem akarjuk újra átélni: falakat emelünk, távolságot tartunk a tapasztalatoktól, a valóság élményeitől, de élnünk kell, ezért szorítjuk a pillanatot, és csak úgy-ahogy, nagyjából élünk, óvatosan élvezünk, körültekintően töltjük ki lehetőségeink terét. Annyira félünk sérülni, hogy inkább bezárjuk a létezés kapuit, és szürkévé tesszük hétköznapjainkat. Kompromisszumokat kötünk, gazdaságosan választunk, hazudunk, alakoskodunk, és mindezeket racionalitással magyarázzuk.

A buddhista még maga elé tarthatja az üresség tanát, mert a „minden semmi” elvével igazolni akarja boldogtalanságát. De az üresség nem a semmi, hanem a minden! A „minden” lehetősége, a tökéletes nyitottság, elfogadás, a végtelen potencialitás. És a „mindenbe” a vágy és az öröm is beletartozik, ahogyan a fájdalom, a kín és a reménytelenség is. A hat világ (40-41. bejegyzés) minden tapasztalata, az istenné válás fokozhatatlan gyönyöre és a pokol legmélyének elviselhetetlensége is beletartozik, és az az élmény is, hogy semmi nem örök, minden állandóan változik, átalakul, és a kerékben maradó a hat világ örök vándora marad.

Nyugodtan, lelkifurdalás és bűntudat nélkül érezzük a vágyainkat. Ne utasítsuk el kínjainkat. Ne hívjunk be semmit, és ne marasztaljunk semmit. Radikális, soha meg nem ingó, tökéletes elfogadással üdvözöljünk mindent, ami felmerül tudatunkban, mert amit kizárunk, abban mi sorvadunk el. Ám végig bölcsen, nemesen, soha nem felejtve az éberséget, a tiszta figyelem buddhához méltó képességét, soha meg nem engedve a tudati elemeknek a vágyainkhoz vagy a félelmeinkhez való tapadást.

A szamszárát megjavítani lehetetlen, nézzük csak meg a világ országainak politikai helyzetét, társadalmait, a szegénységet, ellenségeskedést, háborúkat, vagy akár a békés országok hataloméhes politikusait, oligarcháit, és vegyük észre a küzdelem kilátástalanságát. De ugyanilyen lehetetlen út a boldogságot és az igazságot a halál utánra helyezni, a másik, jól berendezett és szent igazságok (azaz a saját igazság-fogalmaink) szerint működő túlvilágba, valamiféle spirituális álomvilágba űzni, mert könnyű észrevenni ennek a megoldásnak az elkeseredettségét és hazugságát. És ugyanilyen szánalmas a harmadik lehetőség, a halálon inneni álomvilág, a ragacsos és érzelgős szeretet-pótlékok, a népszerű álspiritualitás, az ezo-maszlag, a vallási téboly vagy az élvezetekbe merülés.

Itt, a szamszárában kellene boldognak lennünk, megszabadulnunk és középre kerülnünk, elhagyva a kis-ént, lebontva az álmokat és a káprázatot, látni a dolgokat és kibékülni velük. Nagyon nehéz, de megéri, és jó hír, hogy már az úton való elindulás is boldogabbá tesz. Tulajdonságaink és érzéseink a mieink, mind erő és energia, teremtő lehetőség, persze csak ha okosan és nemesen használjuk őket, megfigyelve és megszelídítve a szomjat, oldva a tapadásokat, együtt érző szeretettel, a Négy Mérhetetlen szellemében. Legyünk boldogok, legyünk középen itt és most, a körülmények ellenére, a körülményekkel együtt. Az Ösvényen járó hitelessége abban mérhető, hogy visszaverődik-e róla a nemes út fénye.

Akik a személyes fejlődés útján készülnek elindulni, először általában számba veszik gyengeségeiket, erősségeiket. Pozitívnak ítélt tulajdonságaikat fejleszteni kívánják, korlátaiktól, negatív tulajdonságaiktól pedig igyekeznek megszabadulni, hogy könnyedén haladhassanak. Ha erősségeik között negatív tulajdonságot találnak, elkeserednek, leértékelik magukat, és rejtegetni kezdik szégyenüket. Úgy vélik, csak a jó tulajdonság ereje segíthet fejlődésükben. Emellett ki akarják iktatni haragjukat, fájdalmaikat, félelmeiket, mert ezeket is a haladás gátjának tekintik. De meg kell érteni, hogy mindez szinte lehetetlen és sokszor felesleges is. A rossznak ítélt személyiségrészek is a mieink, olyan erősen hozzánk nőttek, hogy kiiktatásuk vagy reménytelen, vagy túl nagy darabot szakítana ki belőlünk, és eltávolításukkal gyengék leszünk elérni bármit is, míg jónak ítélt részeink sokszor nem bizonyulnak elég erősnek vagy nemesnek egy élethelyzetben. Aktuális korlátaink, jó és rossz képességeink mindig adott pillanatban együtt a kereteink és lehetőségeink, és a hátunkra kell vennünk őket, mint egy batyut, velük kell haladnunk, mert nincs más választásunk, ráadásul hajlamosak vagyunk értéküket és erejüket tévesen megítélni. Kevesebbet törődjünk tulajdonságainkkal és magunkkal, és többet törődjünk az úttal, amin haladunk, a nálunk nagyobb és nemesebb céllal, ami felé törekszünk. Tulajdonságaink lehetőségek, de még ha ezzel nem is tudunk élni, akkor is korlátok itt és most. Ez van, ebből tudunk kiindulni. Lehetőségek, de nagyon fontos: nem azért, mert egy helyzetben majd fegyverként vagy eszközként előkaphatóak, mert ellenségeink ellen és céljaink érdekében használhatóak, dehogy, hanem azért, mert az egész világon ezek azok, amik annyira közel állnak tudatunkhoz, hogy valóban és igazán képesek vagyunk megfigyelni őket, ezért rajtuk keresztül ismerhetjük meg igazán a járt utat és a vágyott célt. Velük megyünk, ők az egyetlen társaink, saját tudatunk alkotórészei.

Az úton járó el akarja kerülni a zűrzavart és vágyja a rendet, hogy semmi ne vonja el a figyelmét céljától és terveitől. De a világban sosem lesz rend, főleg nem az általunk elképzelt viszonyok közepette, ezért legyen célunk a változatlan, kimozdíthatatlan, nyugodt tudatosság az élet zűrzavara közepette. Minden mulandó, ezért ne várjuk el a számunkra megfelelő változatlanságot, mert csalódni fogunk, és ez a csalódás lesz az igazi, a legnagyobb akadályunk. Tudatunk maradjon a zavarral, ússzon félelmei és tévedései tengerén, üljön bele boldogan gusztustalan gondolatai mocsarába, és ugyanígy élvezze indulatait, szép érzéseit, szerelmeit, táncolja körül vágyait. Mindnek engedje meg a létezést, mindet üdvözölje, és hagyja végre működni őket a saját szamszárikus törvényeiknek alapján. Hagyja ennek a Létkeréknek, ennek a nyomorult világnak végre, hogy sorsa szerint éljen, csak egyet ne tegyen: ne ragaszkodjon egyikhez sem, bármilyen szépen ragyognak vagy izgatóan bűzlenek. Csak figyelje őket és tanuljon, figyeljen, tanuljon, abból, ami elé kerül, abból, amit elér.

1. Aki keres, az szenved, ezért a nyugalom feltétele a keresés feladása. A keresés a kötődés egy formája, a vágy egyik megnyilvánulása. Ha felismered, hogy minden dolog üres, többé nem törekszel, nem vágyódsz, és megérted, hogy nincs mit keresned. Ha nem keresel, akkor végre esélyed lesz találni, megérteni és tapasztalni a Dharmát. A Dharma nem megtalálható, tehát a keresése csak eltávolíthat tőle. Ráadásul a Dharmát keresni felesleges, hiszen ott van mindenhol. Ez volt a Buddha hatalmas felfedezése, a vallások sorában az egyetlen olyan tanítás, ami nem reformálni, megváltoztatni jött korábbi vallásokat, nem hivatkozik isteni vagy égi, halálon és a valóságon túli tekintélyekre, és ami olyan alapvető igazságokat fogalmazott meg a világról, amikre azóta is újra és újra rácsodálkozunk, amivel kapcsolatban sokan érzik, hogy ezt ők is mondhatták volna. Mindezt dogmák és hittételek nélkül, a létezésből kiindulva, a nyilvánvalóig eljutva. A Dharma a „vanság”, a létezés maga, ami körülvesz. Ha eleget élsz és okosan figyelsz, magad is rájöhetsz. Amint tapasztalod a Dharmát, többé nem kell értened semmit, eldobhatod szent szövegeidet, intellektuális és érzelmi mankóidat, mert hazaérsz. Annyira magától értetődő, hogy keresésed csak eltávolít tőle, és a tévedések erdejébe kerget.
2. Nem válhatsz buddhává, mert az nem lehetséges. Eleve buddha vagy. Nincs érző lény, aki ne lenne buddha.

Létezik egy zen hasonlat: mindenki víz. De mivel félünk, védekezni szeretnénk, megmaradni szeretnénk, rettegünk a feloldódástól, ezért keményre fagyunk, és jégtömbként úszunk a vízben. Igyekszünk keményebbre fagyni a többieknél, hogy az ütközések során ne mi törjünk. De sérülni és félni fogunk így is, mert a keményre fagyás nem ment meg. Aki fel mer olvadni, visszatér a vízbe, és többé nem sérül meg.

Ne félj, hogy a felolvadással elveszel, mert buddha-természeted nem tűnhet el. Szerezz ebben meditációs tapasztalatot, hogy oldódjon rettegésed.

Amire szükséged van, már eleve megtalálható benned. Ha jól figyelsz befelé, nem lesz szükséged elvekre, nézetekre, szent könyvekre, tanítókra, hitekre. Végül úgyis mindenképpen vízzé leszel, nem kerülheted el: tőled függ, hogy szenvedve és remegve élsz és halsz, vagy békében hazatalálsz.

3. Az akadályok mindig karmikus akadályok. A dharmában élő szabad, nincsen számára akadály, a karmában élő kötött, és akadályok veszik körül. Ennyire egyszerű. A szabadság a dolgok valóságának észlelése, a kötöttség a káprázat látomása. Ez a lényeg, ennyire egyszerű. (24. bejegyzés)

Az akadályok természetének jellemzőit egyszerű összefoglalni: a karmikus akadályok egész tengere a fogalomalkotásból származik. A fogalomalkotás hamis minőségeket rendel az ártatlan, önazonos dolgokhoz, ez ítélkezést szül, az pedig ellenségeskedést és nyugtalanságot, ami végül megtermi az akadályokat, az pedig a karmát, ami végül felépíti a szamszárát, a káprázat honát. Így történik, ennyire egyszerű.

A szabadulni vágyó felhagy a fogalomalkotással, ezért nem rendelődnek a dolgok mellé hamis minőségek, nem lesz talaja az ítélkezésnek, nem lesz értelme az ellenségeskedésnek és nyugtalanságnak, nem teremnek meg az akadályok, nem képződik karma, nem épül fel a szamszára, és a gyakorló a nirvánában találja magát úgy, hogy el sem mozdult a helyéről. Mivel nincsenek fogalmak és nincs szamszára, nem alakul ki a hamis „én” sem, ezért szabadulásra sincs szükség, hiszen nincs rabság és nincs rab. A gyakorló a dolgok természetének tudatosságában időzik a teljes szabadságban, mert nincs gyakorló, nincsenek dolgok, melyeknek nincs természetük és nincs tudatosságuk, és ezért nincs szabadság sem.

A beérkezett gyakorló azért időzik a teljes tudatosságban, mert nincs benne teljesség és tudatosság, és azért létezik a szabadságban, mert nincs benne sem kötöttség, sem szabadság, és így buddha lesz.

A kötöttségben létező test és elme bármerre megy, mindenhol kötöttséget lát és kötöttséget teremt. A szabadságban időző test és elme bármit tesz, bármerre megy, szabadságban él, abban létezik, ezért nincs benne „én”, és mivel nincs benne „én”, nincs kötöttsége és nincs szabadsága sem.

4. Csak azt fogod megérteni, amiben te vagy a megismerő és megismerendő is. Csak azt értheted meg, amit már eleve tudsz.
5. Mikor a Hat kapun keresztül érzel, úgy hiszed, hogy képeket látsz, hangokat hallasz, illatokat, ízeket érzel, tárgyakat tapintasz, jelenségeket értelmezel. De te csak az érzettel érintkezel, a képet nem látod, mert az csak a forma megtestesülése, a hangot nem hallod, mert az csak a hang megtestesülése, és így tovább. Közénk és a valóság közé a karmikus világban kikerülhetetlenül beékelődik a látszat, ami a világ valóságát lefordítja, megtestesíti számunkra. Más vallás harcot indít e csalás ellen, én azonban hálásan köszönöm a valóságnak, hogy kegyelemben részesíti korlátolt értelmünket, és ragyogó csodáját számunkra is megsejthetővé teszi káprázatán keresztül, a számunkra felfogható hamis képeken keresztül, ráadásul utakat és lehetőségeket kínál fel, hogy ha végre felnővünk, elengedhessük a közvetítő segítő kezét, és a maga tisztaságában láthassuk a létezést.
6. Nem igaz, hogy minden látszat. Valami azért szép, mert valaki annak látja. Valami kijelenthető, mert valaki kijelenti. Az utak attól azok, mert valaki kijárta őket. Az érzést valaki érzi, attól érzés. Valami attól lesz igazság, hogy valaki hisz benne. Az Isten létezik, mert valakit megmentett. A halál létezik, mert sokan átélték. Az Ösvény létezik, mert valaki jár rajta. A dolgok léteznek, mert elneveztük és használjuk őket, mert megteremtettük az „ezt” és a „nem-ezt”, az „innent” és az „onnant”. Semmit sem akarunk megszüntetni, megteremteni vagy megváltoztatni. Megérteni, és a tiszta alapot meglátni indultunk.
7. Amiről azt állítod, hogy létező, miért nem találod sehol, bármennyire keresed? Amiről azt állítod, hogy nemlétező, miért találod mindenhol, bármennyire elkerülnéd?
8. Ha a szellemi zavar elül, megtalálod a stabilitást. Ha megtaláltad a stabilitást, nem fogsz többé szorongva a tárgyakkal törődni. Ha elült a szorongás, végre felszabadultan törődhetsz a zavarral, a stabilitással, a szorongással és a tárgyakkal.
9. A Középút a dharmában a szélek és a közép látszatának feloldását, a tévedésből adódó elnevezések elhagyását jelenti. De a Közép itt, a szamszárában sem a szélektől való egyenletes távolságtartást jelenti, mert az csak gyávaság, megalkuvás és szolgaság. A középen levés a közepestől, a semmilyentől való tartózkodás, azaz minden lehetőség, akár a szélsőségek ismeretét és megfelelő használatát jelenti, az összes lehetőség okos keverékét, és a képességet az ezek megfelelő helyen és időben való alkalmazására. A bölcs kezében a dolgok kisebb-nagyobb kilengésekkel, de középen, optimálisan működnek.
10. Van a formának formája? Van a névnek neve? Van az elmének elméje? Hol a forrás eredete? Felismeri önmagát a megvilágosult tudat? Mennyi ideig tart az időtlen pillanat? Mi foglalja magába a teret? Hová tart az Ösvény? Mi az út eredménye, ha az út nem létezik? Hová tűnik a gong hangja? Milyen gyorsan forog a dharma kereke? A középre jutott kívül van vagy belül? Van a kettészakadt dolgok között átmenet? Ott leszek, ahová eljutok? A szellemi útnak van széle? A tiszta tudat már nem lehet többé szennyezett? A nirvánát elveszíthetem? A gyakorlásomnak lesz eredménye? A nirvánában majd létezem? Az örök béke nem unalmas? A megszabadulásom végleges?

Mennyi felesleges kérdés van?

A korábbiakban ígért új sorozat rövidesen elindul ezeken az oldalakon „Teher-nélkül” címmel.

Az „én”, vagy „kis-én”, azaz az összetákolt ego meghaladása után előálló állapot megnevezésére bevezethetjük egy olyan „én” fogalmát, ami a tiszta tudatosságot elérte. Legyen ez a „Teher-nélküli én”. Olyan ez, mint a tűzben elégett fahasáb, amely mielőtt hamuvá hullana, még egy darabig, már hamuként, de megőrzi az eredeti fadarab formáját a tűzben, csak már üresen és súlytalanul. Az a fa még képviseli az eredeti formát, de már a lényege nem az, már átalakult. Itt is van még, de már még sincs itt. Még meleget ad, mert parázslik, de már nem fa. A „Teher-nélküli én” még funkcionál, de már mentes az önös érdekektől. Mint egy buddha: eszik, alszik, beszél, neve és formája van, de már nem „én”.

A „Teher-nélküli én” önazonos, mert megszabadult a ragaszkodó „én” énazonos béklyóitól. Létezik is, meg nem is, mert létezése eloldódott a nézetek és fogalmak ragacsos kényszerétől. Önazonos, mert lényege nem következik a külső jelenségekkel való kapcsolatából. Önazonos és szabad, mert lényegét még belső törvények sem határozzák meg; ha a külső törvényektől szabad lenne, de a belsőktől nem, akkor csak a rejtőzködés mestere lenne, nem buddha.

A Buddha megvilágosodása után is a világban maradt, és tanított még negyven évig. Megvilágosodásával kilépett a karmikus világból, és bár élte tovább földi életét, mint mindannyian, de tetteinek, szavainak és a külső hatásoknak nem volt többé karmikus következménye rá nézve. Ez fontos: a felébredett lény nem alakul át egy éteri, lebegő fényjelenséggé, ember marad, él tovább, mit mi, de kiszabadult az okok és következmények láncolatából. Ám míg ő már mentes marad a szamszára rángatásától, addig kifelé hatást gyakorol, és az őt hallgatók karmáját módosítja.

A „Teher-nélküli én” a karmikus világban a tettei által hagy nyomot, melyek hatásai tovább élnek, és a szamszára elméket elhomályosító működése ellen dolgoznak, míg a dharmikus világban tökéletes, éber figyelmét addig nemesíti, míg olyan nem lesz lényege, mint az elégett, de még formáját őrző fahasábnak.

Aztán ez név és forma is széthull, és ekkor már nem én, ezért hívhatjuk innentől úgy: Teher-nélküli. Engedjük el az ént még tiszta formájában is, és foglalkozzunk a megszabadulttal. A következő sorozatban ezt igyekszünk körüljárni.

Az előző bejegyzésben egy olyan gyakorlatot tanultunk, ami már több területre is kiterjeszti a figyelmet, mert a légzés nyugodt ritmusán kívül a cikázó gondolatokat is bevonja vizsgálódásai körébe. Kipróbáltuk, hogy milyen tapasztalatban lesz részünk, ha kiszámíthatatlan, általunk irányíthatatlan késztetésekkel rendelkező világot próbálunk meg felülemelkedett nyugalommal szemlélni a részvétel és a befolyásolás igénye nélkül. Kipróbáltuk azt is, hogy milyen felemelő érzés nem tapadni a sebesen rohanó, magukhoz hívogató gondolatainkhoz, hanem engedni őket szabadon felmerülni és eltűnni. Nehéz gyakorlat, egy életen át fejleszthető, egészen a megvilágosodásig. A mai gyakorlásunk eggyel tovább lép, ami azonban nem azt jelenti, hogy nehezebb lesz, mint az előző, mert a saját belső világunkat kívülállóként megfigyelni éppen elég nehéz, hanem azt, hogy más területre helyezzük a hangsúlyt: eddig befelé figyeltünk, most kinézünk a közvetlen környezetünkre. Ülj le a meditációdhoz az előzőekben tárgyalt módon (101. és 126. bejegyzés), és próbáld meg a következő gyakorlatot.

Az életben rendszeresen kerülünk kényelmetlen, zavaró, nekünk nem tetsző helyzetekbe: nagy a zaj, késik a busz, munkahelyi elvárásoknak kell megfelelnünk, feszültség adódik a családban, nem tetszik a minket körülvevő környezet. Ilyenkor az érzékeink olyasmit tapasztalnak (a buddhizmus szerint a tudat a hatodik érzékszerv a látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás mellett), amit elkerülnénk, amiből szabadulnánk. Máskor ennek ellenkezője történik, és élvezzük környezetünket, jólesően fogadjuk a beáramló érzeteket. Az ingerekre tapasztott címkékről, ítélkezésünk gyakorlatáról már sokat beszéltünk, ezért ezt most nem tárgyaljuk ismét. Ehelyett arra biztatlak benneteket, hogy üljetek le, és figyeljétek meg most magukat a puszta érzeteket ítélkezés nélkül, őszinte érdeklődéssel. Tehát ne a saját reakcióidat, gondolataidat figyeld most, hanem a külvilágot a maga nyers őszinteségében, a rájuk aggatott címkéid súlya nélkül.

Itt persze szintén könnyű görcsössé válni. Abbéli igyekezetedben, hogy saját szűrőid nélkül figyelj, általában hamar visszatérsz saját tudatod vizsgálatához, és korholod magad, ha mégis ítélkezel, vagy dicséred, ha egy tiszta, nyitott pillanatodra lelsz. Nehéz volt elszakadni a gondolataidtól, mikor a légzésedet figyelted, majd nehéz volt nem tapadni hozzájuk, mikor őket figyelted, és most ugyanúgy megterhelő nélkülük, csak a világot szemlélni. Ha azon kapod magad, hogy újra a tudatod rángat, ne bosszankodj, hanem ahogyan korábban a légzéshez, most úgy szelíden a külvilághoz tereld vissza a figyelmedet. Semmi baj, nem könnyű kidugni a fejünket saját világunkból. Tehát figyelj kifelé, és kövess valamit. Eleinte egyszerűbb csukott szemmel egy érzetre vagy egy hangra figyelni. Érezd, ahogyan nyom a szék, vagy az ülőpárnád. Érezd a föld nyomását magad alatt, a ruhádat a bőrödön. Aztán, ha itt már eleget időztél nyugodtan, komoly figyelemmel, akkor kövess egy hangot. Becsukódik egy ajtó, elmegy valahol egy autó, valaki köhög, beszélgetnek: te fókuszálj teljes, de ellazult figyelemmel a hangra, és maradj vele, de ne értékeld, ne állapíts meg róla semmit. Az érzet csak érzet, a hang csak hang, semmi más. Figyeld a hangot, és ha elhal, engedd el, ne menj vele. Ne pásztázz, csak ülj, és ha egy érzet érkezik a tudatodba, csak szemléld, hagyd mozogni, hadd tegye a dolgát, majd engedd elmúlni azt is. Ha jól csinálod, végtelen nyugalom és ellazultság lehet az eredménye egy idő után az „én” állandó magyarázásától és méricskélésétől mentes figyelemnek.

Legyél a hanggal, ne fűzz hozzá megjegyzést, barátkozz meg vele. Egyik érzet sem kellemes, sem kellemetlen, csak mi tesszük őket azzá. Mikor a hang távozik, menjenek vele a félelmeid, a feszültségeid, a haragod, a szégyened. Használd a hangot, hogy összeszedett, mégis laza légy. A zavaró érzetek többé nem zavarnak, a kellemesek többé nem bódítanak, ha okosan nézed őket. Ha mégis rájuk tapadsz, akkor se merevedj be, csak figyelj, szemléld kicsit a tapadást, és azt, hogy az milyen érzést vált ki benned. Magadat se bántsd.

Ne aggódj a siker vagy a kudarc miatt, mert nem ismerjük a méretüket és a valóságukat. Ha a gyakorlásodat tökéletesen szeretnéd kivitelezni, akkor nem érted a lényegét: ha elfordítod a figyelmed a célról, legalább végre a jelenre koncentrálsz. És ha fogékony vagy a jelenre, frissen reagálhatsz bármire, ami történik benned vagy körülötted. A lelki békéd majd széthull, aztán újra felépül, és így múlik és jelenik meg az aggodalom is. Nem érdekes, jönnek-mennek, ez a dolguk. Te derűsen figyelj.

Az életben a problémák és gondok megoldhatatlanok, bár néha az a látszat, mintha haladnánk, fejlődnénk, változnánk. Most engedd el egy kicsit a cselekvés tévképzetét, és csak legyél a hanggal, és ha lehet, egy kicsit most te ne legyél. Egyre több mindent fogsz észrevenni magad körül, ahogyan lecsillapodik benned a belső zaj, és az így támadt nyugalomban észreveszed a környezeted. Most megpihensz magadtól, kipihened magad.

Ha nem sikerül most, hát nem sikerül. Semmi gond, ez ugyanis nem feladat. A feladat erőlködés, harc és ítélkezés, de te most a buddhák módszerét gyakorlod, ezért nem görcsölsz, és nem ítéled meg sem a világot, sem magadat. Nem lehet a világot addig elfogadni, amíg magaddal hadilábon állsz. Nem a jót készülsz elfogadni és a rosszat elűzni, hanem a jó és a rossz tévképzetétől próbálsz éppen szabadulni, mert most magasabbra néztünk, mint a szentté válás vagy a világ megváltása: mi most érteni akarjuk a dharmákat.

A 101. bejegyzésben tárgyaltuk az ánápánaszati gyakorlatot, a légzés figyelésének művészetét, ami a figyelmet hivatott megerősíteni és fejleszteni. A figyelem erejének fokozása lehetővé teszi, hogy benézzünk a réseken, elhelyezkedjünk a nyugodt tudatosságban, ezáltal a Buddha által feltárt igazságokat ne csak elméletben, hanem gyakorlatban is beláthassuk. Figyelmünk fokozása a spirituális úton is elengedhetetlen, de a hétköznapok során is segít minőségi életet élni, megküzdeni, harmóniába kerülni önmagunkkal és környezetünkkel.

A légzés megfigyelése során egy belső folyamatnak a külvilághoz való kapcsolódására helyeztük a hangsúlyt. A most következő gyakorlatban tovább merészkedünk, új területeket vonunk be vizsgálódásainkba, fokozva jóérzésünket, megértésünket, és elősegítve a szellemi úton történő haladásunkat.

Az ülés felvétele a 101. bejegyzésben leírtakkal megegyezik, tehát helyezkedjünk el kedvenc tartásunkban, egyenesítsük ki a gerincet, vállainkat, kezeinket, fejünket igazítsuk el, és legyünk lazák. Kezdjük ezt a gyakorlatot is a légzés megfigyelésével, amíg teljesen meg nem nyugszunk, amíg meg nem „érkezünk” a meditációnkba. Fontos, hogy ne csak a test, hanem a tudat is legyen teljesen jelen. Érezzük az „itt és mostot”, a teret, amit kitöltünk, és az éppen megtörténő pillanatot. Lassan lélegzünk, és nyugodtan, minden görcsöt elengedve koncentrálunk a testünk helyzetére és a légzésre. A tudat mozgása megáll, a folyamatok elcsitulnak bennünk. Magunkra figyelünk, csak befelé. Légzésünk egyenletes ritmusában időzünk egy darabig, anélkül, hogy módosítanánk azt. Csak ki és be, ki és be, a maga üteme szerint. Nem ítéljük, nem értékeljük, hanem nézzük, és vele mozgunk. Közben a koncentrált, mégis lágy figyelem hatására a tudat és a test is ellazul, mert most végre egy kis időre nem kell pózolniuk és szerepelniük előttünk, végre kicsit békén hagyjuk őket.

Ebben a kellemes állapotban elidőzünk egy darabig, és csak utána lépünk tovább. Amíg csak a légzést figyeljük, még megmaradhat bennünk az a téves elképzelés, hogy a dolgok változatlanok, és ez a tökéletes állapot örökké tarthatna. Persze a testünk és a tudatunk egy idő után fellázad, felmerül az éhség, a nyugtalanság, sürgető tennivalóink kizökkentenek, de amíg ezek nem történnek meg, hihetjük, hogy helyzetünk változatlan lehetne. Ezért fontos, hogy ne csak a maradandónak tűnő állapotokban találjuk meg a nyugodt ellazultság békéjét, hanem a mozgásban lévő helyzetekben is, az általunk nem alakítható dolgokban is. Ha a változó, számunkra irányíthatatlan eseményekbe is bizalommal, örömmel bele tudunk helyezkedni, akkor lesz nyugalmunk törhetetlen, lágy, mint a víz, és stabil, mint egy hegy.

Ezért most a légzéssel megteremtett belső nyugalomból egy mozgékonyabb tárgy felé fordulunk, és a gondolataink felett fogunk szemlélődni. Előtte végig pásztázzuk a testet a lábujjaktól a fejtetőig, elidőzve a görcsösen maradt helyeken, amíg szelíd figyelmünk el nem lazítja őket is. Fontos, hogy a testben ne legyen feszült rész, mert ez gátként akadályozza, hogy a tudat a figyelem tárgyára koncentráljon. Ennek egyszerű élettani oka van: amíg a test kényelmetlenségeivel, fészkelődésével, kívánságaival kell foglalkoznunk, addig nem marad energiánk másra. Aztán, ha a test már laza, a tudatot pásztázzuk, és csak megfigyeljük a rohangáló gondolatokat.

Sok embernek okoz gondot a meditáció bármely szintjén, hogy nem tud szabadulni az ide-oda cikázó, a figyelmét állandóan elvonó gondolataitól. Ilyenkor minden eszünkbe jut a nagy tervektől a délutáni bevásárlásig, a gyerek leckéjétől a munkahelyi feladatainkig, és a legtöbb ember ösztönösen igyekszik ezt a nyüzsgést leállítani, a gondolatait elnyomni és kidobni, hogy végre a meditációs tárgyára összpontosíthasson. Azonban nem lehet, és nem is kell őket kitiltani a fejünkből! Reménytelen próbálkozás kitoloncolni őket az elménken kívülre, és egy félórára rájuk zárni az ajtót, amíg mi éppen meditálunk. Ettől csak vérszemet kapnak, és kettőzött erővel térnek vissza, követelve a jussukat, azaz az időnket és a figyelmünket. Ráadásul a hirtelen támadt csendben, a meditáció nyugalmában, mikor a test is végre nagyjából nyugalomban van, felerősödik a gondolatok hangja. Sokan észlelik, hogy ilyenkor több gondolat halad át elméjükön, mint egyébként, de ez csalóka. Nincsenek többen, csak a szokatlan csendben észrevesszük őket, azokat is, amik eddig rejtve működtek.

Fontos, hogy ne tegyük a gondolatokat ellenségeinkké. Ettől megijednek, és még határozottabban fognak zajongani. Nem a gondolatokkal van ugyanis a baj, hanem a ragaszkodó elmével, ami követi őket, bármerre mennek. Illetve csak követné, de mert annyifelé nem tud figyelni, ezért az elme figyelme szétszakad, és a zűrzavarban próbál úrrá lenni a helyzeten. Ez az ébrenlét állapota, így telik életünk általában, ezért ne így cselekedjünk a meditáció alatt. Foglaljuk el méltósággal a nemes figyelő helyzetét, és hagyjuk békén a fejünkben, a meditáció csendjében cikázó gondolatokat. Vegyük észre őket, de ne kövessük egyiket sem, csak állapítsuk meg: vannak gondolatok. Rövid ideig maradjunk ebben a helyzetben, és a felmerülő érzeteket, érzelmeket csak nézzük, nem tapadva egyikhez sem. Folyamatosan felmerülnek majd, és ha elménk nem követi őket, akkor nem avatkoznak életünkbe, hanem csendben eltűnnek, eloszlanak. Ám ha egyet érdekesebbnek találunk, tudatunk hozzátapad, és már rántja is magával a természetének megfelelően tovatűnő gondolat, és így figyelmünk szétesik, nyugalmunk elpárolog, az elme és a test megfeszül, és kizökkenünk ülésünkből. Ameddig bírjuk erővel, maradjunk a test és a tudat ellazultságában, és csak szemléljük a kavargó értelmi, érzéki és érzelmi működésünket. Csodálatos lehetőség felfedezni milyenek is voltunk mindig, hogyan működünk általában!

Aztán ha elfáradunk, térjünk vissza a csend szemlélésére, amit most konkrétan a lélegzetünk figyelésével valósítunk meg. Tudatunk figyelmét ismét a lélegzethez kössük, és ha újra elkalandozunk, és követni kezdünk egy fürge gondolatot az elme útvesztőjén keresztül, vegyük észre, és szelíden térjünk vissza a légzéshez.

Ha sokat gyakoroltunk, szereztünk már némi jártasságot, elengedhetjük rövid időre a légzést, és figyelmünket újra az elmére irányíthatjuk, szemlélhetjük a jövő-menő gondolatokat, nem kötődve hozzájuk, majd ha a figyelmünk újra kezd szétszakadni, akkor ismét visszatérhetünk a légzésre. A légzésre visszatalálva tapasszuk oda újra a figyelmet, és élvezzük a csendet, nyugalmat. Pihenjünk így egy keveset, és csak örüljünk a békének. Olyan ez, mint egy edzés, a pihenés és az erőfeszítés váltakozása. Aztán, mielőtt befejeznénk a meditációt, időzzünk hosszabban a légzés figyelésében, hogy nyugodtan és kipihenten fejezhessük be gyakorlásunkat.

A lélegzet olyan, mint egy horgony. Ha elfeledkezünk a tudatosságról, és figyelmünk elernyed, az többé már nem meditáció, ezért folyamatosan résen kell lennünk, de fontos, hogy lazán, nyugodtan, és nem görcsösen erőlködve. Egyik célunk éppen a görcsök feloldása, amit nem lehetséges erőlködve elérni. Amíg nem feledkezünk el a tudatosságról, addig megengedhetjük a gondolatoknak, hogy szabadon ki-bejárjanak, és tegyék a dolgukat. Ha elfeledkezünk róla, és lankad éberségünk, akkor magukkal rántanak. De ne feledjük: a gond sosem az észlelésekkel, az érzelmekkel, vagy ezeknek a tárgyaival, képviselőivel van, és nem is a tudatunkkal, mely helyet biztosít nekik, hanem mindig a tudat tapadásával, a gondolatok éberség nélküli követésével, a helyes szemlélet feladásával. Tiszteld meg gondolataid, tiszteld meg magadat, és nemes felülemelkedettséggel ülj, mint egy megingathatatlan hegy.

Kellemes ülést kívánok!

Nemrég szót ejtettünk a résekről, melyeken keresztül felragyog az örök béke, a mozdulatlan üresség, az időtlen nyugalom bölcsessége, és arról, hogy ennek elérését, tapasztalását hátráltatja a fogalmi gondolkodás, ami a szamszárában elengedhetetlen a túléléshez és a működéshez, de ami az igazság meglátását megakadályozza.

Fogalmi elmének nevezzük a „kis-tudatot”, mely nézetekhez ragaszkodik, ítél, vágyik és haragszik, az igazságokra tompa, tehát nem szabad, ezért a karma szele kedvére rángatja. A fogalmi elme megzabolázása után találhatunk rá a tiszta tudatra, mely mindvégig birtokunkban volt, tiszta, boldog, nem fecseg, és ami a majomszerű fogalmi elme helyén ragyogó ürességként tárul fel. Ez a káprázatban élő számára a megsemmisüléssel fenyeget, de valójában nem a semmibe, nem a halálba vezet, hanem az életbe, a szabadságba. Életünk során számtalan apró pillanatban feslik fel a fogalmi elme sűrű szövete, és ezt vajmi kevésszer érzékeljük. Ha mégis felismerünk egy ilyen boldog pillanatot, akkor is általában a tudatot megállító okra vagy jelenségre csodálkozunk rá a mélyben csillogó kincs helyett. Ha ilyenkor a „nagy-tudat” felé tudnánk fordulni, észrevehetnénk a bennünk rejlő lehetőséget, és ezek a csodálatos pillanatok alapjai lehetnének egy későbbi belátásnak.

Ezek kis halálok. A „nagy-tudat” ragyogása mindig velünk van, és ha ezeket a kis halálokat átélnénk, akkor ez a tudás velünk lenne a nagy halál folyamatában is, ugyanis akkor ezek a tapasztalatok lesznek csak azok, amik megmaradnak nekünk és segítenek.

Az ezeken a réseken való belátással arról is bizonyságot szerezhetünk, ami a halál után megmarad belőlünk, mert a létezésnek nem volt kezdete, ezért gyanítható, hogy nem is lesz vége. A bepillantás élményét ne angyali látomásoktól, mennyei hangoktól, isten hangjától vagy a megvilágosodás fényrobbanásától, hanem a légzés, evés, járás, ürítés megfigyelésétől, és az ezek mögött felderengő tapasztalatoktól várjuk.

Nézzük meg ezt „tudományosabban”, dharmikusan, azaz a Tanítás szavaival. El kell különítenünk egymástól a tudatot, és annak pillanatnyi állapotait, a tudatállapotokat. A tudatot folyamatosnak észleljük, és azt gondoljuk, hogy egy olyan maradandó képesség, amely a tapasztalatok egymásutánjában, azok egymásra rakódása során is azonos marad önmagával, azaz velünk, aki örök és változatlan entitás vagyunk, egy magában és függetlenül létező ontológiai egység. Bár a tapasztalatok változnak, az élmények befolyásoló hatása ellenére is változatlannak észleljük tudatunkat. Persze ez érthető: az észlelés ugyanis mindig pillanatnyi, és bármi is változik bennünk vagy észlelésünkben, bárhová „fejlődünk” vagy „hanyatlunk”, mindig az adott pillanatot érezzük magunknak, létezőnek, önnön változatlan lelkünknek. A Buddha nem osztotta azt az elképzelést, hogy létezne valami változatlan szellemi mag bennünk, ami létről-létre vándorol. A tudatot nem a gondolatok, érzések, szándékok maradandó egységének tekinti, hanem pillanatnyi szellemi mozzanatok sorának, melyek mindegyike elkülönült, és közöttük nem szubsztanciális, hanem oksági, karmikus kapcsolat áll fenn.

A tudatosságot magát, de a tudatműködés egyes mozzanatait is csittának nevezzük. Ezek a pillanatnyi tudatállapotok, melyeknek láncolata teremti meg a tudat folyamatosságának látszatát. A csitta tényezőkből áll. Alapvető alkotórésze maga a tudatosság, azaz a tudat tárgyára vonatkozó alapélmény, maga a valamire való figyelés, odafordulás. Tudatélmény ugyanis akkor keletkezik, amikor a tudat figyel, tehát valamivel kapcsolatban felismeri önmagát. Ezen odafigyelés és énélmény során ébred fel aztán a többi tényező, a figyelem kísérőjelenségei, amiket csétaszikáknak nevezünk. Csétaszika minden érzés, észlelés, szándék, gondolat, érzelem stb., amik a tudatnak a valódi működését, lényegét adják, és tevékenységükkel megteremtik a figyelőben az énélményt: figyelek, tehát vagyok, tapasztalok, tehát vagyok, tapasztalataimból következtetek, tehát vagyok. Persze ezek a tapasztalatok, és a tudat intellektuális, érzelmi lehetőségei erősen determinálják a tapasztalatok értelmezését és az azokból származó következtetéseket, amik pedig, ahogyan már többször tárgyaltuk, a tévedések és nézetek sűrű erdejébe vezetik a lényt, mivel intellektuális folyamatait objektívnek és univerzálisnak éli meg. Így áll elő a nemtudás, az avidja, ami a Buddha által megnevezett gyökérok, minden káprázat, és végül a szamszára forrása.

Mivel a tudatosság és az „én” semmi más, csak egy tudattárgy puszta megtapasztalása, ezért saját természete alapján nem lehet megkülönböztetni, csak a hozzá tartozó tényezőkön, a csétaszikákon keresztül. A csittát, az „ént”, a tudatot a csétaszikák színezik és ruházzák fel egyéniséggel, ezért ha a csittáról beszélünk, a csétaszikákat kell jelzőként használnunk. Így van pl. vággyal eltöltött tudat, vágynélküli tudat, beszűkült tudat, fejlett tudat, összpontosított tudat, szétszórt tudat, vagy úgy is nevezhetnénk ezeket, hogy vággyal eltöltött tudatállapot, vágynélküli tudatállapot stb. A megszabaduláshoz idővel ki kell tudnunk alakítani egy gyakorlatot, hogy amikor a tudattal foglalkozunk, csak az aktuális állapotát lássuk, azt szemléljük, és ne azonosítsuk „énnel” vagy „enyémmel”.

Egonk ingatag voltára rácsodálkozó ritka tiszta pillanataink után mindig fáradtságos munkával építjük újra énünket, mert nem engedjük meg magunknak az élmény megvizsgálását. Megrémülünk az „én” időszakos hiányától, ezért újra és újra átvesszük a leckét: ez az én testem, házam, családom, autóm, szekrényem, ruhám, gondolatom, érzelmem, nézeteim. Elménk hajtogatja ezt a megerősítő mantrát az összes ébren töltött pillanatunkban, a háttérben, öntudatlanul is, amit már jóval nehezebb észrevenni. Rengeteg energia, temérdek belső beszéd és erőszak önmagunkon és mások felett, egy életen át tartó gigászi erőfeszítés eredménye, hogy a látszat és a színjáték fennmaradjon. Érdemes, már csak az izgalmas, másféle tapasztalat miatt is, benézni néha a réseken.

A falak tövében meséimet óriások hallgatták, kicsinyek figyelték. A csillagok fényéből szálak eredtek, összefonódtak, és fényselyem szőttesüket paplanként borították a tájra. Mi a fényben elfeküdtünk, elpihentünk, míg a csodás, halálos ernyedtség átjárta bőrünk, izmaink, csontjaink. Kisarjadt belőlünk minden belénk temetett élet, és elsüllyedt bennünk minden rajtunk kívül létező. Csak ti voltatok és én. Volt, aki visszatért a házba, volt, aki a falak közé szaladt, mások a várost építették újjá. Végül mi ketten maradtunk a puha fűben, a végtelen réten, a tökéletes sötét, az el nem múló fényesség és az immár örök nyugalom ölében. Megjöttél, és amikor azt mondtam, hogy nem számít, itt vagy-e, nem fontos, várok-e még rád hétmilliárd évet, nem voltam teljesen őszinte.

Már nem emlékszem, hogyan kerültem ebbe a bimbóba. A jövendő virág szirmai körbezárnak, a bibe alattam zizeg, készül a kifejlődésre. Aztán víz érte, kinyílt, felszakadtak a fedőlevelek, és a növekvő virág kenyhe kitárult, és velem együtt a fényre nyílt. Egy állat ette meg, fogai közt őrlődtem, levelek és más virágok között, lecsúsztam torkán, áthaladtam a bélrendszerén, és távoztam a sárral. Beszívott a föld, gyökerek és rögök lettek az új hazám, míg a víz le nem mosott a mélység titkos üregeibe, majd a vízerek szövevényes hálózatán keresztül felbukkantam újra a felszínre. Zivatar mosott egy csermelybe, a sodrás egy folyóba lökött, majd a tengerbe, és a halak lettek a társaim. Elpárologtam az óceán cseppjeivel, és az égben páraként a felhőkbe burkolództam. Vad szelek sodortak át kontinensek felett, villám hasított át rajtam, majd szelíd szellő hintáztatott a kék égen. Egy nagy vihar az űrbe lökött, itt a jeges semmiben a bolygókhoz simultam. Csillagok fényével a háttérben nagy, izzó gázgömbök melegítettek, és az űr szele repített. Szupernóvák maradékából képződött ösvényeken lépdeltem, és fekete lyukak erős vonzása szédített. Évek milliárdjai teltek el, fajok és korszakok emléke rakódott le bennem, míg visszatértem ide, a helyemre, ahonnan a gyökereim származnak. Tudom, mi a szabadulás, de nem tudom, hogyan tegyem meg. Arany virágok, gyémánt rögök, ezüst egek marasztalnak, a meleg, a táplálék és minden, amit az életről és a halálról tudok. Még élni vágyom, születni, felszakadni, kiáradni, megérteni, megfogni és megízlelni akarok, és igen, még meghalni vágyom, beleömleni, kitárulni, feljajdulni, fájni, vágyni és csalódni szeretnék. Veletek lenni, egyedül maradni, istent szeretni és elhagyni, megvalósítani és a tökéletes bölcsességet csodálni vágyom. Még csak a mindenség keletkezése óta létezem, még fiatal vagyok a szabadulásra, még előttem a tágas tér és a végtelen idő, mit magamnak teremtek és magamnak rendezek be. A növények, állatok, élők és holtak, minden lények itt, most, a múltban és a jövőben, velem ebben a hatalmas és gyönyörűséges, örökké forgó kerékben, mind társaim vagytok, mind hozzám simulva lélegeztek a meghaladhatatlanul csodálatos, örök ritmusra, érezlek titeket, kiket mind öltem már, és ki mind öltetek már engem. Több ez, mint a szeretet: ez a szamszára, ez anyám, kedvesem, végzetem, kínom és szerelmesem, mind, akik ti vagytok, bocsássátok meg, hogy egyszer majd elmegyek. Mondhatnám, hogy emlékezni fogok rátok, de odaát talán nincs emlék, talán az a semmi, azt mondják, az a minden, de az nekem, barátaim, most a semmit jelenti, mert csak azt tudom, amit mind tudunk, együtt, és az az elmúlásról mesél. Magam odadobnám, magam mennék, de annyira jók, finomak vagytok, olyan otthonossá alakítottuk házunkat, hogy tudom, hiányoznátok. A lelkem oda húz, de végtelen vékony szál köt hozzátok. Ha ezeket kitépem magamból, kiszakadok én is. Rövidesen elkészülök. Mondanám, hogy emlékül itt hagyom magam, de amit magamból hagyni tudok, az ti vagytok. Nem mondhatom, kedveseim, hogy odaát találkozunk, mert nincs odaát. Mégis azt remélem, hogy a búcsúba valóságosan és teljesen belehalok, és úgy ölellek körbe titeket távozásom után, a körből kilépve, hogy nem veszítjük el egymást. A legcsodálatosabb cél talán nem lehet veszteség.