Kicsit félve, kicsit óvatosan lesöpröm magamról véleményeim. Ahová most kerültem, ahová most keveredtem, az a hely talán nem tűri, talán nem szereti, talán nem tolerálja, talán nem jutalmazza meg véleményem. Visszavonulnék, de van bennem valami frusztráltság, valami formálódó ellenállás, dehogy, nem olyan igazi, csak amolyan hányingerszerű. Talán nem örülnének neki. Kérdeztem befelé az őröket, azokat a nagy, erős lényeket a kapuban, hogy mit szeret az úr, minek örül, hátha meg tudnék felelni neki. Nem segítettek, nem mondtak semmit, ezért most magam vagyok formálódó véleményemmel, a gyomromból kifelé kívánkozó ellenszenvemmel. Félek, nem tudom meggátolni kitörését. Félek, ez már ide fog ömleni.

Értem döntéseik. Értem gondolataik. Értem indulataik. De nekem is vannak, és hát mit tegyek, nem egyezünk, a lét alapvető kérdéseiben még talán, a zabálás, a szerzés, a halmozás indulataiban még talán, és nem lehet egy szavam sem, mert én is zabálok, szerzek és akarok, de… a csontjaim, a húsom, az elmém, a szívem, azok valahogy mégis omlanának ki a beleim tartalmával együtt, rájuk, mindre. Most vagy a gyengeségem az erőm, vagy az erőm a gyengeségem, az is lehet, hogy rosszul gondolom, de most őszintén: én nem gondolhatom rosszul? Csak ti? Csak ti, akiket azért akartunk, hogy jobban tudjátok?

Mikor a világ a feje tetejére áll, mikor a rossz jónak tetteti magát, mikor a jó elveszti hitét önmagában, mikor az igazság már csak a hazugság mindent átszövő rendszerének egy darabja, mikor a valóság és a szellem együtt süllyed évszázadok hitével együtt a mélybe, mikor a szar felzubog a rendszer alapjainak résein, mikor az eresztékek recsegnek, és a gerinc a renddel együtt roppan meg, akkor indulatunk összegyűl a gyomorban, a szívben, mit tegyünk. Adom, amit tudok, elveszem, ami elém hull, görnyedő izom-csont vázam hosszú, reszketeg karmaival maga felé kaparja a maradékot. Fázó, vézna kreatúrám mocskos, vékony bőréhez szorítja az utolsó morzsákat. Koponyámban csak izzó, haragvó szemeim fénylenek, a megtört test alig őrzi megalkuvó, ocsmány lelkemet. Ez maradt.

Nem okádhatom ki, ami még a gyomromban maradt, mert lehet, hogy már csak ez tart életben. Körmeimmel vonszolom magam az elhullottak testén keresztül, el a zuhogó végzet elől, el a sötétedő égbolt alatt, valami átmeneti menedék felé. Mindig, mikor nem magamról fejtem le a húst, akkor másokról szakítom le. Minden falat, amit nem magamból tépek ki, mások testéből származik. Itt nincs más lehetőség, ez egy ilyen hely. Háború dúlt itt mindig, békében is, zabálás és szarás építette országainkat, vérben és mocsokban születtünk. Az áldott fény harcmezőket borított be, az éj szelídsége tetemeket rejtett.

A véleményem engem sem érdekel. De a tiétek sem érdekel senkit. Kúszunk együtt a sárban, vérben, rothadásban, és szétporló értelmünk építi a jövőt. A Kerék fordul, újjászületünk, elveszünk, megtaláljuk magunkat, örülünk, majd elrohadunk. Van véleményem, amolyan hányingerszerű. Van hitem, csak kissé röhejes. Van életem, de majd elhagy, és fogalmam sincs semmiről. Csak remélem, hogy az időtlen a karjaiba ölel, az örök bennem talál otthonra, és a végtelen pokol nem rám vár. De most őszintén: amíg csak egyikőtökre is a pokol vár, addig hogyan remélhetnék bármit is? Hát nem vagyunk mi mindörökre, reménytelenül, változtathatatlanul egymáshoz kötve?

A keresztény húsvéthoz is kapcsolódva röviden említsünk meg néhány szúttát, amikben a Buddha az újjászületésről beszél. Fontos elöljáróban megállapítani, hogy a köznyelvben gyakran újraszületésnek nevezik a reinkarnációt, szó szerint véve a jelentését (újra megtestesülés). Az újraszületés tanában az egyéni lélek jelenik meg újra és újra más-más testben, és a lélek állandósága miatt a személy örök létezésében található a folytonosság, ezért is nevezhető ez az elgondolás lélekvándorlásnak. A buddhista újjászületés nem feltételezi az egyéni lelket, az örök és múlhatatlan magot, hanem azt tanítja, hogy a létezés összetevőit, melyek most éppen, adott pillanatban egy személyben, tárgyban vagy jelenségben összeálltak, a karma szele folyamatosan tovább sodorja, és azok vég nélkül más létezőket alkotnak. Az újjászületésben megújul minden, az új kreatúra semmiben nem hasonlít elődjeire; az egyetlen összekötő kapocs közöttük a karma, az előző képződmény tetteinek következménye. Nézzük a szúttákat:

MN 7 Vatthūpama Sutta – Példázat a ruhadarabról:

„Szerzetesek, képzeljétek el, hogy van egy ruhadarab, ami foltos és szennyes, és egy kelmefestő ilyen, vagy amolyan festékbe meríti, legyen az kék, vagy sárga, vörös, vagy rózsaszínű. A ruhadarab nem fog megfelelően színeződni, és színei fakók lesznek. És miért van ez? Azért van, mert a ruhadarab nem volt tiszta. És ugyanígy, szerzetesek, ha az elme tisztátalan, kedvezőtlen újjászületésre lehet számítani.

Szerzetesek, képzeljétek el, hogy van egy ruhadarab, ami tiszta és makulátlan, és egy kelmefestő ilyen, vagy amolyan festékbe meríti, legyen az kék, vagy sárga, vörös, vagy rózsaszínű. A ruhadarab megfelelően fog színeződni, és színei élénkek lesznek. És miért van ez? Azért van, mert a ruhadarab tiszta volt. És ugyanígy, szerzetesek, ha az elme ragyogóan tiszta, kedvező újjászületésre lehet számítani.”

A Buddha a hindu világból származott, a hindu hitben nőtt fel. Számára nem volt kérdés, hogy az újjászületés tény. Pontosan ez volt meghasonlásának alapja, mikor a hercegi kastélyban rádöbbent létének értelmetlenségére. Azt tanították neki, hogy a Szamszára örök húskerekéből nincs kiút. Az egyetlen, ami elérhető, az egyetlen, amit egy ember kitűzhet maga elé az, hogy jó tetteket, tehát jó okokat, jó karmát halmoz fel, ezáltal biztosítja a kedvező újjászületést, a lélek, az önvaló következő életben való kedvező helyzetét. Egy hindu előtt ez a lehetőség állt, amivel nincs is gond, amíg valaki meg nem csömörlik az élettől, meg nem telik az élettel, mármint nem az aktuális életével, hanem általában a létezéssel, azaz meg nem érti teljes mélységében és szélességében a dukkhát. Tehát nem fáj neki az élet, nem riasztja az élet, nem menekül az élet elől, hanem ismeri, érti teljes mélységében, és úgy dönt, hogy elég volt neki a rabságból, elég volt a kiszolgáltatottságból. Amíg ezt nem érzi, addig folyamatosan előtte áll a lehetőség, hogy jelenlegi kedvezőtlen életkörülményeit, egzisztenciáját egyszer majd a halállal elhagyja, ezt a testet levesse, és ha üdvös karmákat halmozott fel, akkor legközelebb úrként, szentként, vagy valamilyen egyéb, boldogabb életben ébredhessen fel. A Buddha eliszonyodott ettől a sorstól, a karmikus káprázatban ragadt örök rabságtól, és elindult, hogy megtalálja a kivezető utat. Mivel ilyet a korabeli világ nem ismert, rá várt a feladat, hogy megalkossa a Dharmát.

SN 56.11 Dhammacakkappavattana Sutta – A Tan kerekének elindítása:

"És ez a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek: a születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés, elveszíteni azt, akit szeretünk, az is szenvedés, ha a kívánság nem teljesül, az is szenvedés; röviden: minden, ami a léthez köt, szenvedés.

És ez a szenvedés okának nemes igazsága, szerzetesek: az ok a Szomj [vágy], amely újjászületéshez vezet, élvezet és szenvedély kíséri, örömet talál különböző dolgokban. Ez [a szomj] a következő: gyönyörök szomja, lét szomja, birtok szomja.

És ez a szenvedés megszüntetésének nemes igazsága, szerzetesek: a szomjnak teljes vágytalanság révén történő megszüntetése, elvetése, feladása, elhagyása, elutasítása.

És ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út nemes igazsága, szerzetesek: ez a nemes nyolcágú ösvény, úgymint ez: helyes nézetek, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes viselkedés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes gondolkozás, helyes elmélyedés.”

Ez a Négy Nemes Igazság, a buddhizmus alapja, a Buddha hatalmas felismerése. Ezek közül is jelen tárgy szempontjából most kiemelendő a Második Nemes Igazság, a lét oka, ami a szomj, az örök újjászületések gyökere, a gyökérok, ami a dukkhát is termi: a nemtudás. A nemtudás létszomjként jelenik meg, a szomj pedig karmikus alap-okként tovább forgatja a lét kerekét, a szamszárát: az ok a Szomj, amely újjászületéshez vezet.

MN 57 Kukkuravatika Sutta – Kutyautánzó:

„Milyen a fekete következménnyel járó, fekete cselekvés? Előfordul, hogy valaki rossz testi adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, rossz beszédbeli adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, rossz gondolkozási adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag … [ezért] rossz világban születik új létre. Ezért mondom, Punna: az élőlények saját tetteik örökösei. – Ezt nevezik fekete következménnyel járó, fekete cselekvésnek.

Milyen a fehér következménnyel járó, fehér cselekvés? Előfordul, hogy valaki jó testi adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, jó beszédbeli adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, jó gondolkozási adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag … [ezért] jó világban születik új létre. Ezért mondom, Punna: az élőlények saját tetteik örökösei. – Ezt nevezik fehér következménnyel járó, fehér cselekvésnek.

Milyen a fekete-fehér következménnyel járó, fekete-fehér cselekvés? Előfordul, hogy valaki rossz testi adottságokat is, jó testi adottságokat is felhalmoz magának a jövőre vonatkozólag, rossz beszédbeli adottságokat is, jó beszédbeli adottságokat is felhalmoz magának a jövőre vonatkozólag, rossz gondolkozási adottságokat is, jó gondolkozási adottságokat is felhalmoz magának a jövőre vonatkozólag. Miután rossz testi adottságokat is, jó testi adottságokat is felhalmozott magának, rossz beszédbeli adottságokat is, jó beszédbeli adottságokat is felhalmozott magának, rossz gondolkozási adottságokat is, jó gondolkozási adottságokat is felhalmozott magának … [ezért] olyan világban születik új létre, amely rossz is, jó is. Ezért mondom, Punna: az élőlények saját tetteik örökösei. – Ezt nevezik fekete-fehér következménnyel járó, fekete-fehér cselekvésnek.

Milyen a fekete és fehér következmény nélküli, sem fekete, sem fehér cselekvés, a tettek megsemmisítését eredményező cselekvés? Eltökéltség a fekete következménnyel járó, fekete cselekvésről való lemondásra, eltökéltség a fehér következménnyel járó, fehér cselekvésről való lemondásra, eltökéltség a fekete-fehér következménnyel járó, fekete-fehér cselekvésről való lemondásra – ezt nevezik fekete és fehér következmény nélküli, sem fekete, sem fehér cselekvésnek, a tettek megsemmisítését eredményező cselekvésnek. Ezt a négyféle cselekvést ismertem fel, éltem át, és tanítom, Punna.”

A Buddha felismerte, hogy a fekete cselekvés fekete következményekkel és újjászületéssel jár, ha a lényt a szomja új életbe löki; a fehér cselekvés fehér következményekkel és újjászületéssel jár, ha a lényt a szomja új életbe löki; a fekete-fehér cselekvés fekete-fehér következményekkel és újjászületéssel jár, ha a lényt a szomja új életbe löki; de annak az életnek, ami elvágja a karma fonalát, annak nincs sem fekete, sem fehér következménye, mert megsemmisíti a tettek eredményét, és kiszabadítja a lényt.

MN 140 Dhātuvibhaṅga Sutta – A elemek bemutatása:

„Ekképpen megérti: Ha én ezt a felettébb kitisztult és fénylő egykedvűséget a végtelen tér alapjára és a tudatomat [ennek] megfelelő kifejlesztésére irányítanám, akkor ez az én egykedvűségem a [végtelen tér] alapja által megtámasztva, ahhoz ragaszkodván, nagyon hosszú ideig maradna fenn. Ha én ezt a felettébb kitisztult és fénylő egykedvűséget a végtelen tudatosság alapjára… a semmi alapjára… a sem érzékelés, sem nem-érzékelés alapjára és a tudatomat [ennek] megfelelő kifejlesztésére irányítanám, akkor ez az én egykedvűségem a [a sem érzékelés, sem nem-érzékelés] alapja által megtámasztva, ahhoz erősen ragaszkodván, nagyon hosszú ideig maradna fenn.

Ekképpen megérti: Ha én ezt a felettébb kitisztult és fénylő egykedvűséget a végtelen tér alapjára és a tudatomat [ennek] megfelelő kifejlesztésére irányítanám, ez feltételekhez kötött lenne. Ha én ezt a felettébb kitisztult és fénylő egykedvűséget a végtelen tudatosság alapjára… a semmi alapjára… a sem érzékelés, sem nem-érzékelés alapjára és a tudatomat [ennek] megfelelő kifejlesztésére irányítanám, ez feltételekhez kötött lenne. Semmilyen feltételt sem hoz létre vagy nem alkot semmilyen, a létezés vagy a nem-létezés irányába vivő késztetést. Attól fogva, hogy semmilyen feltételt sem hoz létre vagy nem alkot semmilyen, a létezés vagy a nem-létezés irányába vivő késztetést, semmihez sem ragaszkodik ezen a világon. Amikor nem ragaszkodik, akkor nincs felizgatva. Amikor nincs felizgatva, személyesen valósítja meg a nibbánát. Ekképpen megérti: A születést elpusztította, a szent életet leélte, amit meg kellett tennie, azt megtette, nincs több [újjászületés] semelyik létformában.”

A Buddha látta és tanította, hogy amíg alapokra helyezem észlelésem, tudatom és létezésem, addig az alapok nedvei, mérgei felkúsznak belém, irányítanak, átszíneznek, a maguk anyagává formálnak, a maguk képére alakítanak. Kötelékeim fognak, behálóznak, belém ivódnak, és magam is kötéllé változom. Láncaim rám tekerednek, körbefonnak, és magam is lánc leszek. Az alap a tudatomba költözik, a világ a feje tetejére áll, szemeimre por hull, majd föld, majd hegyek, és eltemet saját tapasztalatom. A harmadnapra újjászületett újjá van születve. Nem tört törvényt, nem változtatott, nem váltott meg, hiszen itt van velünk, osztozik fájdalmunkban, örömünkben, létezésünkben. Mi mind, akik sokadszorra újjászülettünk, hordozzuk a karma súlyát, és akit a súly lehúz, az a súllyal együtt létezik, nem független tőle, az maga is súllyá válik. Ha a változásnak feltétele van, akkor a változás a feltétel maga. A késztetéssel elért cél, mégha nemes is, a késztetés okává válik, és a kör bezárul. Amíg van születés, addig van halál, amíg van öröm, addig van bánat, amíg van ilyen, addig van olyan, amíg van sok és mulandó, addig van egy és örök, amíg van szamszára és nirvána, addig van dukkha. A maguk erejéből vagy az isten segítségével újjászületésben reménykedők sosem fognak igazán megszületni.

A nirvána a buddhizmus legismertebb fogalma. Szinte mindenkinek van elképzelése róla. Egyesek a buddhizmus végső céljának, a legfejlettebb meditációs állapotnak tekintik, amit összpontosítással, gyakorlással lehet elérni, de talán nem fogalmazzák meg magukban a kérdést: miért kellene elérni, mi az oka a törekvésnek? Mások végső tudásnak gondolják, melyben minden spirituális és transzcendens kérdésre választ kaphatnak, és univerzális vagy akár isteni ismeretek birtokába kerülnek, de nem fogalmazzák meg magukban azokat a végső kérdéseket, amik választ érdemelnek. Megint mások természetfeletti, csodás képességek megszerzését várják a nirvánába érkezéstől, ám lehet, hogy csak az ember által még elképzelhető képességek felfokozott minőségét szeretnék magukénak tudni, és a nirvána mesterét afféle szuperhősnek látják. Aztán sokan, és talán ők vannak a legtöbben, a földi élet megváltásának ígéretét keresik, amolyan mennyországot, ahol egy felsőbb hatalom leveszi róluk a halál iszonyatának terhét.

Sokat írtunk már e hasábokon a nirvána buddhista elképzeléséről. Ezeket nem fogjuk most megismételni, de felidézzük a nirvána öt ismérvét. Persze mindez vitatható, mert sok ismérvet fel lehetne sorolni, majd mindet megcáfolni, de ez az az öt, amit mi most jellemzőnek és ide valónak gondolunk:

1. Nincsenek ismérvei. A nirvánának nincsenek tulajdonságai, nincs meghatározottsága vagy jellemzője. Minden tulajdonság megkötné, minősítené, valamilyenné tenné. „ A forma üresség és az üresség forma”, mondja a Szív szútra. A nirvána nem a forma ellentéte, nem a valamilyenség ellentéte, hanem egyszerre forma és nem forma, üresség és nem üresség, semmilyen és nem semmilyen. Úgy tűnhet, ez csak játék a szavakkal, de mély bölcsesség rejtőzik mögöttük, és egy életen át lehet tanulmányozni őket.

2. Előzőekből következik, hogy a szavak, melyek kötött, stabil, ám mégis megfoghatatlan, konszenzuális, töredékes és káprázat-alapú jelek, nem tudják leírni, ezért csak negatív módon lehetséges beszélni róla. Meg lehet határozni, hogy mi az, ami nem nirvána, pl. a nirvána nem szabadság, nem élmény, nem végső válasz, nem örök menedék, nem tökéletes, nem tökéletlen és így tovább a végtelenségig.

3. A szamszára és a nirvána ugyanaz. Ha különböznének, akkor lenne két birodalom, és az egyikből, elhagyva határait, egy ismeretlen területen áthaladva el lehetne érkezni a másik birodalom határáig, ahol egy kapun keresztül be lehetne lépni. Létezne egy pont, ami rossz, elhagyandó, és egy másik, ami jó és vágyott. Így működik a karmikus gondolkodás, ez a szamszára működése, és ennek elhagyásával, a szemlélet megváltoztatásával, a gondolkodás dharmikussá tételével lehetséges meglátni magunk körül a nirvánát.

4. Tehát a nirvána nem elérhető, mert nincs mit elérni. Sőt, az elérése érdekében megfeszített akarat paradox módon akadály, szemben az ellazulással, ami nem törekszik, mégis megvalósít. Akarat nélkül törekedni, vágy nélkül tevékenykedni, öröm nélkül elfogadni, mozgás nélkül haladni, üresen beteljesedni; ezek a módjai a nirvána megvalósításának.

5. A nirvána nem állapot, ezért biztosan nem örök állapot. Aki elérte, nem lelt örök menedéket, nem végzett, mivel el sem kezdett semmit. Nincs ott, nincs sehol, nem tud eljönni onnan, és nem tud visszamenni, mivel a nirvána nincs külön és nincs egyben semmivel. A nirvána csak nirvána, semmi más.

A nirvána tehát birtokol minden ismérvet; ugyanakkor egy ismérvet sem birtokol; illetve mindet birtokolja is, meg nem is. Ebből úgy tűnik, mintha a nirvánával kapcsolatban nem tudnánk téves megállapításokat tenni, hiszen bármit állítunk vagy tagadunk vele kapcsolatban, a nirvánáról beszélünk, ám ez a módszer megint csak fogalomalkotáshoz, ítélkezéshez és meghatározáshoz vezetne, ezért a helyzetünk bonyolultabb: mikor azt hisszük, értjük a nirvánát, akkor vagyunk tőle a legtávolabb (170. bejegyzés).

Vizsgáljuk meg, milyen megéléseket, eredményeket társíthatunk a nirvána eléréséhez, megvalósításához (továbbra is konszenzuális fogalmakat vagyok kénytelen használni, jobb híján). A fordításokban, szútrákban sok néven említik a buddhista út eredményét, a cél elérését. Gyakorta ez csak a fordítói kreativitást dicséri, de néha mögöttes tartalma is van. Most azt az öt meghatározást értelmezzük, szintén csak a magunk feje után haladva, amikkel a leggyakrabban találkozhatunk, és állítjuk, hogy a nirvána természetét egyik sem írhatja le pontosan. Megvizsgáljuk, hogy mik lehetnek az alapvető tévedések velük kapcsolatban, melyek azok az tulajdonságok, melyeket a leggyakrabban tulajdonítanak a következő fogalmakhoz:

1. Megvilágosodás: A lényeg, az igazság megértését sugallja ez az állapot. A megvilágosodottnak fényes az elméje, végtelen az intellektusa, és minden igaz kérdésre tudja a választ. Érti a világot részleteiben, és érti egyben, tudja, hogy honnan hová tart, és hogy hol található a végleges és az örök. Nem maradtak előtte sötét, feltáratlan területek, az univerzális igazságokat átlátja. Mindenkinél és mindennél okosabb, mert fényben fürdenek előtte az addig elrejtett, csak a beavatottak szemei előtt feltáruló titkok.

De ez az elgondolás tévedés, mert a nirvána embere nem tud semmit, mert meghaladta a tudást és a nemtudást, ezért nem adhat nem létező válaszokat nem létező kérdésekre. Hiába faggatnánk, nem segíthet saját megváltásunkban, mert ő sem megváltott. Mindegy neki, hogy a dolgok fényesek vagy sötétek. Látja, hogy nincsenek örök igazságok, ezért nem adhat örök kapaszkodókat mulandó jelenségekhez. A megvilágosodott nem világosodott meg.

2. Felébredés: A káprázatból való kilábalást sugallja ez az állapot. A felébredett átlát a káoszon, a dharmák zűrzavarán, a karmikus tébolyon, nem borítja köd az elméjét, nem fedi többé por a szemét. Nem gabalyodik a nézetek hálójába, felébred a körben forgó, a maga törvényei alapján örök karmikus álomból, és kívülállóként tekint a húskerékben tovább őrlődő szerencsétlenekre. Lehull a szeméről Mája fátyla, és a valóságot érzékeli.

De ez az elgondolás tévedés, mert nincs valóság, amit érzékelni lehetne. Nem bomlik a valóság kétfelé, álomra és ébrenlétre, ezért a felébredett nem jut ki sehonnan, hiszen addig sem volt sehol. A valóság természete nem álomszerű, még a szamszára lakói számára sem, mert a valóságnak nincs természete, ezért azt nem lehet meghaladni, elhagyni. Nincs álom, amiből felébredhetnénk, ezért ha az álmodó úgy érzi, felébredt, akkor tudhatja, hogy egy másik álomba került. Lehet élesen látni álomban is, káprázatban is, ezért a felébredett csak egy olyan ködbéli vándor, aki éppen nem alszik. A felébredett nem ébredt fel.

3. Megszabadulás: A kötöttségektől való eloldódást sugallja ez az állapot. A megszabadult elengedett minden kapaszkodót, többé nem béklyózza semmi, szelleme, ereje, természete szabadon szárnyal. Korlátlan és csodálatos, hatalmas, akarata elé már nem állhat a karmikus világ. Uralja a valóságot, mert ismeri a természetét, ezért segíthet bárkin, érdemes hozzá fordulni. A tiszta földeken, mennyekben tartózkodik, másvilági, érzékelésen túli, tökéletes tartományokban, de látja a szamszára rabjait, és megesik rajtuk a szíve.

De ez az elgondolás tévedés, mert a megszabadult sosem volt kötve semmihez. Függései, rabsága, gyötrelme mind saját nemtudásából fakadt. Nem volt rögzített, mert nincs mihez rögzülni; nem volt fogoly, mert nincs hová beszorulni; nem volt kötve, mert nincs állandó, amihez kötődni lehetne, és a következő pillanatban már ne múlna el, és nincs kötél, és nincs senki, aki létezne, ezért nem lehetséges senkit megkötni. A megszabadult akarata előtt sosem állt akadály, a lényt sosem korlátozta semmi, még önmaga sem, mert sosem volt olyan, amit önmagának hívhatna. Nem segíthet senkin, mert amelyik bódhiszattva azt hiszi, hogy segíthet a lényeken, az nem bódhiszattva, mert nincsenek lények, és nincs nirvána, ahová átsegíthetné őket. A megszabadult nem szabadult meg.

4. Beérkezettség: A cél elérését sugallja ez az állapot. A beérkezett végigment az úton, végigjárta a szent és hibátlan Ösvényt, és megvalósította annak minden elvárását. Az Út összes akadályát legyőzte, a démonokat leigázta, az angyaloknak reményt adott. Rá néznek bizalommal, akiknek a szemét már csak kevés por fedi, akik keresik az Ösvényt, a szűk csapást, ami kivezet a szamszára erdejéből. Eljutott oda, ahová csak kevesek, csak a kiválasztottak, ezért érdemes megfigyelni és hasonlóvá válni.

De ez az elgondolás tévedés, mert a beérkezettnek nem volt honnan elindulnia, és nem volt hová megérkeznie. Az Út nem létezett, az Ösvény a maga valóságában sosem volt. Aki egyik helyről a másikra tart, aki egyik állapotból a másikba vágyik, aki egyik helyzetből a másikba igyekszik, az nem érti a világot, félrevezeti a lényeket, és csak össze-vissza bolyong. Aki el akar jutni a rosszból a jóba, az rosszra és jóra osztja a világot, ítél, véleményeket alkot, emiatt harcokat szít, szétszakítja a létezést apró darabokra, és csak növeli a zűrzavart.

5. Ellobbanás: A minden karmikus és dharmikus kapcsolatból való örök kilépést sugallja ez az állapot. Az ellobbant eltűnt, de nem a világokból vagy a világon túliakból tűnt el, hanem a létezésből és a nemlétezésből is. Eltűnése a múltra és a jövőre is vonatkozik. Minden, ami már nincs, az is volt, és a végtelen könyvben, ahol az idő és a tér minden pillanatát megőrzik mindörökre, az ellobbantat már nem találod; ő az egyetlen, aki az örök könyvből mindenestől törlődik, akinek a múltja is nyomtalanul elvész, és a jövőben sem bukkanhat fel többé sehol. A halál csak átmeneti, az ellobbanás a tökéletes, mindenre kiterjedő és végtelen eltűnés. Az ellobbant a nirvánában és a nem-nirvánában sem bukkan fel soha, soha nem is volt, sem az isten, sem az idő és a tér végtelen hatalmú szellemei nem bukkannak a nyomára. Nincs sehol, de annyira tökéletesen lobbant el minden birodalomban, hogy ő az, aki valóban van és létezik.

A legfejlettebb körülírás. De ez az elgondolás is tévedés, mert minden szó, minden megértés, minden fogalom, minden elképzelés tévedés. Ez van. Tévedés, mert nincs múlt, nincs jövő, és nem létezik a tökéletes könyv sem, ezért nincs honnan kitörlődni. Ami nem volt, ami nem lesz, az nem bukkanhat fel, és nem tűnhet el, sem részben, sem teljesen.

A Buddha nem lehetett herceg, nem lehetett remete, nem lehetett tanító, ezért nem lehetett megvilágosodott, felébredett, megszabadult, beérkezett vagy ellobbant. A Buddha csak buddha lehet, aki nem volt, ezért nem tartott sehová, nincs, ezért nem tudunk hozzá hasonlítani, nem lesz, ezért nem tudjuk követni. A Buddha egy buddha, aki azért birtokolja a tökéletesség ismertetőjegyeit, mert nem birtokolja azokat; aki azért lett hibátlan, mert elhagyta minden hibátlan tulajdonságát; aki azért érte el a nirvánát, mert nem érte el a nirvánát. Ha buddha akarsz lenni, ne akarj buddha lenni. Ha meg akarsz világosodni, felejtsd el a fényt és a sötétet. Ha fel akarsz ébredni, felejtsd el az álmot és az ébrenlétet. Ha meg akarsz szabadulni, felejtsd el a rabságot és a szabadságot. Ha be akarsz érkezni, felejtsd el az utat és a célt. Ha el akarsz lobbanni, felejtsd el a létezést és a nemlétezést. Csak legyél buddha, mással ne törődj, másra ne figyelj.

A helyes erőfeszítés harmadik nagy törekvése:

A még létre nem jött üdvös állapotok létrehozása

Az eddigiekben a káros állapotok felmerülésének megelőzésével, és a már felmerültek elleni küzdelemmel foglalkoztunk. Eljött az ideje, hogy beszéljünk az ezekkel párhuzamosan végzett erőfeszítésekről, az üdvös állapotok előidézéséről és fenntartásáról.

Az üdvös állapotok felkeltésére irányuló tevékenységet a kifejlesztés igyekezetének hívjuk. Üdvös állapot sokféle lehet (pl. belátás, nyugalom, nagylelkűség), de a Buddha felmutatott hét kiemelt célt, melyeket a megvilágosodás hét tényezőjének nevezett, és így beszélt róluk: „Kifejleszti tehát a megvilágosodási tényezőket, melyek az elvonultságon, az elszakadáson és a megszüntetésen alapulnak, és megszabadulásban végződnek…” Közös jellemzőjük tehát, hogy megvilágosodáshoz vezethetnek, mivel maga a megvilágosodás ezek felismeréséből és gyakorlásából áll. Részt vesznek az Ösvényen való haladás előkészítésében, de a célban, a megvalósítás során is a gyakorlóval maradnak.

Kis kitérő: többször írtunk már ezeken a hasábokon is arról, hogy mi vezet a megvilágosodáshoz, és még remélhetőleg fogunk is. Ezek időnként egymást kiegészítő, máskor kizáró, megint máskor egymásnak ellentmondó felsorolások. Azt tanácsolom Kedves Olvasó, hogy ne ragaszkodj a szavakhoz, és főleg ne az értelmükhöz. A listák, megállapítások lényegét keresd meg, figyeld meg, mit okoz benned, keresd meg a Buddha szavainak a lelkét, és ne akarj dogmákat, tételeket gyártani belőlük. A buddhizmus annyira bölcs, hogy nem ragaszkodik a bölcsességhez, annyira paradox és abszurd, amennyire a világ is az nekünk, embereknek, és csak annyi marad meg belőle neked, amennyit átélsz, átérzel és megértesz belőle. Okos nagyvonalúsággal közelíts a felmérhetetlenhez, ne akard szavakká, logikává törni, megmérni, az ész uralma alá hajtani, hiszen felmérhetetlen.

Tehát a megvilágosodás, ami a teljes és tökéletes megértés, e hét összetevő egységben és összhangban történő működése. A hét összetevő a következő:

1. Éberség: Ez egyben a hetedik ösvénytag, ezért rövidesen részletesen is kifejtjük. Most csak annyit állapítunk meg általánosságban, hogy az éberség készíti elő a talajt a dolgok valós természetének belátásához, mert a bölcsesség fényével világítja meg őket. A jelenségeket a múlt és a jövő viszonylatából kiemeli, a mostban helyezi el, valamint megfosztja a tapasztalat tárgyait a rájuk rakódott ítéletektől, véleményektől és nézetektől. Pőre valóságukban mutatja fel őket úgy, ahogyan vannak.

2. Vizsgálat: A szubjektivitás kérge az éber figyelem hatására lehull, a jelenségek puszta létezőkként kerülnek a gyakorló elé, hogy az éber figyelemmel végre szabadon vizsgálhassa őket. Az éberség inkább befogadó, mentes a proaktivitástól, a vizsgálat azonban aktív tevékenység. Kutat, körbejár, felismeri az okokat és a következményeket, hogy felfedje a jelenségek alapvető szerkezetét.

3. Energia: A vizsgálat elvégzéséhez energiára van szükség. Három szakasza van: az elején lelkesedés ébred, mely elűzi a lankadtságot, tespedtséget, és érdeklődést ébreszt. Utána a vizsgálódó lendületre tesz szert, és belép a második fázisba, a kitartásba, és immár fáradhatatlanul gyakorol, el nem tántoríthatóan. Végül a harmadik fázisban az energia már külső forrás igénybevétele nélkül is fennmarad, eléri a legyőzhetetlenséget, és többé egyik akadály sem képes megállítani.

4.Elragadtatás: Az energia fokozódásával, a jó tapasztalatok és a bölcsesség halmozódásával felragyog az elragadtatás, a tárgy, a valóság iránti gyönyörteli érdeklődés. A szenvedély fokozódik, a tudat izzik az örömtől, a valóság irányába kiépül a bizalom, és a gyakorló boldogságot érez, mert biztosan érzi, hogy jó úton halad. Ebben az érzésben viszont található még izgatottság, ami a nyughatatlansággal határos. Ha a gyakorló itt megreked, akkor az élmény kifárad, mulandóvá válik, ezért fontos, hogy a tapasztalatok megalapozzák a további fejlődést, és továbbléphessünk.

5.Rendíthetetlen nyugalom: Az elragadtatás nyugalommá érik, bár szelídebb formában továbbra is megmarad, csendes boldogságként létezik tovább, fegyelmezettebb, higgadtabb, használhatóbb lesz. Biztos alapokon álló, stabil bizonyossággá válik, a tudatot átitató örömmé.

6. Elmélyedés: A rendíthetetlen nyugalom alapján lehetséges megvalósítani az egyhegyű összeszedettséget. A koncentráció elmélyül, és a figyelem képes minden dolog és jelenség legmélyére hatolni. Nem marad előtte titok, nem rángatja többé semmilyen külső vagy belső erő, nem zökkenti ki semmilyen érzés, mert látja a létezés természetét.

7. Felülemelkedett egykedvűség: Az egykedvűség nem önös, lemondó vagy cinikus, a felülemelkedettség nem önelégült nem kívülálló. A felülemelkedett egykedvűség mentes az éntől, és tisztán lát. A koncentráció tökéletessé válása megteremti a végső és tökéletes létezési módot, a belső higgadtság és kiegyensúlyozottság állapotát. Ez a tökéletes közép: kiegyensúlyozottsága nem a szélek közötti mesteri egyensúlyozás, hanem a szélek feloldása, nem-létezésük felismerése, a mindenségbe való akadálymentes belehelyezkedés. Belátása annak, hogy csak a közép létezik, csak a közép rendelkezik „vansággal”. Míg ez az állapot nem áll fenn, egyensúlyozni kell: ha a tehetetlenség kerekedik felül, energiát kell gerjeszteni, ha az izgatottság, akkor a visszafogást kell alkalmazni, de a felülemelkedett egykedvűség tartós állapotában a tudat lazíthat, és végre valóban szabadon szemlélheti a valóságot. Nem kell többé az akadályokra, a görcsökre, félelmekre, vágyakra energiát pazarolnia, és végre valóban gyakorolhatja a tiszta elengedést. Nem kell a tudatát haladásra ösztönöznie, és nem kell korlátoznia sem, hanem az időtlen jelenben tartózkodhat. A tudatban minden kiegyensúlyozott, és a bölcs sugárzó semlegességgel szemléli a jelenségek játékát.

A helyes erőfeszítés negyedik nagy törekvése:

A már létrejött üdvös állapotok fenntartása

Amit már elértünk, amit már a megvilágosodás hét tényezőjéből elsajátítottunk, az erkölcsi, értelmi, gyakorlati fejlődésünk során használni vagyunk képesek, azt akaratunk segítségével tartsuk fenn, növesszük és érleljük, amíg teljesen tökélyre nem fejlődnek. Törekedjünk, ne lankadjunk, mert eredményeink elveszhetnek, figyelmünk szétszóródhat, méltatlanra pazarolódhat. Megszerzett képességeinket használni, nemes szemléletünket ápolni szükséges. Ezt hívjuk a fenntartás igyekezetének. Erőfeszítésünk ilyenkor arra irányul, hogy „szilárdan a tudatban tartsuk az ott felmerült, az elmélyedés szempontjából kedvező tárgyat”. A fáradozás eredményeképpen a hét megvilágosodási tényező megszilárdul, megerősödik, hogy végül a megszabadító megvalósításba torkolljon. Ez a helyes erőfeszítés tetőpontja, a cél, melyben a nagy munka eredményeképpen elérjük a beteljesedést.

A helyes erőfeszítés második nagy törekvése:

A már létrejött káros állapotok elhagyása

A tanítvány összeszedi akaratát, felgerjeszti energiáit, erőfeszítést tesz, hogy legyőzze a már létrejött nem üdvös állapotokat, érzelmeket és gondolatokat, ezáltal megtisztítsa tetteit, szemléletét, és elhárítsa az Ösvényről az akadályokat. A megelőzés előzőekben tárgyalt módszerét tökéletesen alkalmazva is maradnak káros állapotok, melyekkel foglalkozni kell. Sokunk ezzel a problémával találkozik leggyakrabban, főleg gyakorló útja elején, mikor szembesül vele, hogy tudata milyen mélyen szennyezett káros tartalmakkal, mennyire átitatott tévedésekkel, mind a felszínen, mind a lélek, elme mélységeiben. Ehhez adódnak még karmikus terheink is. Az ezekkel való munkát az elhagyás igyekezetének nevezzük. Ezt végezzük, mikor elhagyjuk a vágy, rosszakarat és ártás gondolatait.

A Buddha, mint jó orvos, nem csak egy, hanem mindjárt ötféle módszert javasolt ellenszerként az akadályok betegségeire, melyek közül mindenki választhat magának egyet aktuális problémájára, állapotának és helyzetének megfelelően. Érdemes mindegyik módszert észben tartani, és idejében használni. Az öt gyógyszer a következő:

1. A szennyezett gondolat annak ellentétére, egy üdvös gondolatra cserélése: Minden akadály cserével történő kiváltására, szétoszlatására létezik egy speciális meditációs módszer. A meditációs módszereket átültethetjük az üléseken kívül a hétköznapokba is. Használhatjuk alkalmanként, mikor azonosítunk egy rossz gondolatot, vagy általánosságban magunk elé helyezhetjük az üdvös tárgyat elsődleges tárgyként, és elmélkedhetünk rajta, hogy hátráltassuk az akadályok visszatértét. Legjobb mindkettőt alkalmazni. Az öt akadály az alábbi öt üdvös gondolattal helyettesíthető:

a) A vágy ellen használható gyógyszer a mulandóságon, valamint a test, egy eszme, vagy bármely létező nem vonzó természetén történő elmélkedés. Ennek részleteit majd a következő ösvénytagnál, a helyes éberségnél fejtjük ki. Most csak annyit, hogy ha a vágytárgy mulandóságát, esetlegességét és összetettségét megvizsgáljuk, és elképzeljük az idő előrehaladtával történő romlását, megszűnését, nem-valóságba fordulását, akkor a felé irányuló vágyunk önmagától elillanhat.

b) A rosszakarat ellen alkalmazható a már sokszor tárgyalt mettá, a szerető kedvesség gyakorlata. A harag és rosszakarat eltűnik, ha felébresztjük magunkban a minden érző lény iránti önzetlen jóakaratot, belátva, hogy az élők ugyanabban a helyzetben, elveszettségben vannak, ugyanabban a hajóban eveznek, mint mi, és próbálják a lehető legboldogabban, félelemtől és fájdalomtól mentesen élni az életüket.

c) A tompaság és kábaság elűzése az energiánk, belső erőnk felébresztésével lehetséges. Fejlesszük értelmünket, testünket, vizualizáljunk fényt és energiát adó tárgyakat, lényeket, jelenségeket, alkalmazzuk a sétáló meditációt, engedjük be tudatunkba és akarjuk az örömöt. Lássuk meg a jót, és koncentráljunk rá.

d) A nyughatatlanság és az aggodalom ellen úgy tudunk szembeszállni, ha egyszerű tudattárgyakra irányítjuk figyelmünket. Lecsitítjuk gondolatainkat és testünket. Elhagyjuk a múlton és a jövőn való töprengést, és a test lenyugtatásával, főleg ülő meditációval, ellazultan, a minket éppen körülvevő, jelenben zajló eseményekre figyelünk, ítélkezés és véleményalkotás nélkül: egy csicsergő madárra, egy elhaladó autóra, bármilyen hétköznapi dologra, és értéksemlegesen megállapítjuk, hogy az adott dolog egyszerűen csak van. Legjobb eleinte a légzésünkre figyelni.

e) A kétellyel szemben alkalmazható gyógymód a vizsgálódás, tanulás, elemzés, utánajárás addig, amíg nem értjük jobban az adott kérdést. Itt megengedjük magunknak, hogy tévedünk, mert nem a válasz megtalálása a fontos, hanem az elme edzése arra, hogy észlelésének ereje fokozódjon, látóköre szélesedjen, és el tudja viselni a világ végtelen sokszínűségének és megismerhetetlenségének terhét.

A már felmerült akadályok legyőzésének öt módszere közül ez volt az első, ami konkrét megfelelést tételez fel az akadály és a gyógymód között. A másik négy általánosabb megoldást ad:

2. Szégyen, erkölcsi elrettentés: Ha a nemkívánatos gondolatokat nem sikerült üdvös gondolatra cserélni, akkor a gyakorló elmélkedjen arról, hogy a gondolat mennyire méltatlan és alacsonyrendű. Képzelje el, hogy milyen nemkívánatos következménye van az ilyen érzéseknek, mennyit rombolnak a társadalomban és az emberi lélekben, és mennyire szégyenteljesek, ha felszínre jutnak. Az ebbe való belehelyezkedés elűzheti a káros gondolatokat.

3. A figyelem szándékos elterelése: Ha kevés még a belső erkölcs vagy akarat ereje a káros tartalom üdvössé formálásához, akkor lehetséges a felmerülő gondolatot, érzelmet figyelmen kívül hagyni, vagy ha ez is kevés, akkor kirekeszteni a figyelem valami másra való áthelyezésével. A figyelem áthelyezhető bármilyen semleges tartalomra is, ha nem találunk magunkban vagy a környezetünkben üdvös vagy hasznos tárgyat. Egyszerűen szemléljünk valami mást. Ez a módszer már durvább, mint az előzőek, alapvetően nem javasolt, de ha nincs más eszközünk, akkor még mindig jobb, mint az ártó gondolatok között időzni.

4. Szembefordulás az ártó gondolattal: Önállóan is alkalmazható, de akkor is, ha az előző módszer csődöt mond, mert az ártó gondolat bizonyul erősebbnek. Ahelyett, hogy elfordulnánk, inkább nézzünk szembe a káros késztetéssel, menjünk felé, szorítsuk magunkhoz. Bátran vállaljuk fel önmagunk előtt, hogy ez van, ezek vagyunk, itt tartunk most. Ne engedjük a káros gondolatot elbújni, és a tudat mélyebb tartományaiban rombolni és szervezkedni, hanem ragadjuk meg, és szembesítsük saját természetével. Tárgyiasítsuk, hogy el tudjuk különíteni magunktól, hogy ne bonyolódjon és akadjon bele a lényünk, majd tüzetesen vizsgáljuk meg. Ha felismeri saját szégyenét, magától elsomfordál, de ha nem, akkor is tudja, hogy már ismerjük, és legközelebb nem árthat észrevétlenül.

5. Elnyomás: Ezt a módszert csak szorult állapotban, végső esetben alkalmazzuk, mert alapvetően nem javasolt. Ha nincs más lehetőségünk, akkor a káros gondolatot az akarat megfeszítésével, erővel nyomjuk el. Lehetőleg szorítsuk ki a tudatból, de ha az nem lehetséges, akkor fogjuk le, és tartsuk úgy, hogy ne garázdálkodhasson szabadon.

Az öt módszer ügyes alkalmazásával közelebb jutunk ahhoz, hogy ura, és ne alattvalója legyünk a saját tudatunknak. Akaratunk szerint gondolhatunk arra, amire szeretnénk, a belőlünk felbugyogni készülő rosszat még idejében felismerhetjük és csírájában megakadályozhatjuk, a biztosan és kikerülhetetlenül felmerülő káros gondolatokat pedig építő energiává alakíthatjuk.

Fontos: végül nincs olyan, hogy jó vagy rossz! A káros és az üdvös tartalom is illúzió, csak a szamszára szabályain belül értelmezhetőek, a képzelet játékai. De amíg nem vagyunk a tudat mesterei, a rosszat, ami az Ösvényen akadályoz, meg kell tudnunk nevezni, meg kell erősödnünk, hogy mesterként már minden indulatból, gondolatból és érzelemből ki tudjuk nyerni a teremtő energiát. Nem dolgozhatunk a buddhák energiájával, amíg azt sem tudjuk, hogyan működik a tudat.

A lelki folyamatok természete alapján a helyes erőfeszítést négy nagy törekvésre oszthatjuk fel, ebből az első:

A még létre nem jött káros állapotok létrejöttének megelőzése

A tanítvány összeszedi akaratát, felgerjeszti energiáit, erőfeszítést tesz, hogy megelőzze a még meg nem született káros és rossz állapotok létrejöttét. Olyan káros szenvek ellen harcol, amik még nem jöttek létre, mégsem ködöt szurkál, mert van mi ellen küzdenie: az elmélyedést, az Ösvényen való tartózkodást nehezítő akadályokat célozza meg. Az akadályokkal a 24. bejegyzésben már részletesen foglalkoztunk. Az akadályok elárasztják a megszabadulás ösvényét, elburjánzanak és betöltik a tudatot. Az öt akadály, átismételve és új megvilágításba helyezve, más szempontok szerint is bemutatva a következők:

1. Érzéki vágy: Szűkebb értelemben az érzéki élvezetek öt fajtájára (kellemes látvány, hang, szag, íz és tapintás) irányuló vágyak, tágabb értelemben a szomj összes fajtájára (élvezet, jólét, hatalom, hírnév stb.) irányuló késztetés.

2. Rosszakarat: Általában ellenszenv az alapja, de bonyolult az emberi lélek, ezért irányulhat a vágy tárgyára és a szeretett dologra, személyre is. Gyűlölet, harag, viszolygás, ellenszenv, és leginkább mindezek alapja, a félelem. Félelem a sérüléstől, haláltól, elmúlástól, szenvedéstől.

3. Tompaság, kábaság: A tudat lomhasága, ami nem a gondolkodás, észlelés lassúságát vagy korlátoltságát jelenti. Kimagaslóan értelmes és intelligens emberek is lehetnek szellemileg tompák a valóságra, élhetnek káprázatban és teljes eltévelyedésben. Fordítva nem igaz, az értelmi képességek korlátozottsága általában akadálya a valóság megértésének. A tompaság inkább a szellemi tehetetlenséget, vagy értelmes emberek esetében a szellemi elveszettséget, míg a kábaság a tudat nehézkességét, értelmes emberek esetében pedig a káprázat ködének vastagságát jelentik.

4. Nyughatatlanság, aggodalom: A nyugtalanság oka a zavarodottság, szorongás, bizonytalanság, a nemtudás állapotának felismerése, következménye pedig a gondolatok és érzelmek által rángatott, zaklatott tudat, mely ebben az állapotában képtelen figyelni és koncentrálni. Az aggodalom bánkódás a múlton, szorongás a jövőtől, ezért az aggódó ember képtelen megállapodni, élni és gyakorolni a jelenben, képtelen az Ösvényen tartózkodni.

5. Kétely: Az egészséges kétkedés hasznos, de egy határon túl a kétely tartós határozatlanságot, az eltökéltség és a belátás hiányát okozza. A kételyben élő ember nem tud a Tanításban kételkedni, mert addig sem jut el, hogy szellemi gyakorlást folytathasson, vagy komoly szellemi felismerést tegyen.

Az első teendőnk tehát az akadályokkal, hogy akadályozzuk meg a létrejöttüket, amit a megelőzés igyekezetének nevezünk. A felmerülő akadályok elterelik, mulandó dolgokhoz kötik a figyelmet, elhomályosítják az éberséget, és végül a káprázat honában, a szamszárában marasztalnak. Fontos, hogy az akadályok nem a tudaton kívülről érkeznek, ahogyan semmi más sem, hanem mindig a tudaton belülről, önmagunkból erednek, ezért nem a világgal, hanem saját magunkkal van dolgunk, mikor ellenük küzdünk.

Az akadályok az érzékelés hat kapuján (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, elme) keresztül érkező, és az öt halmaz által tapasztalt érzéki ingerek révén merülnek fel és lépnek működésbe. Tehát nem az akadályokkal van dolgunk most sem, mert óriási erejű és megfoghatatlan, önmagukban nem létező jelenségek csupán, hanem magukkal az ingerekkel, és azok fogadásával. Az ingereket kell figyelnünk, elemeznünk, a hozzájuk való viszonyainkat kell kialakítanunk, hogy ők, és a bennünk fellépő következményeik ne gátolhassák munkánkat. A káros tudatállapotok ráadásul nem csak azonnali ráhatás révén fejtik ki hatásukat, hanem a tudatban elraktározódva, az ott talált tudatelemekkel kapcsolatba lépve tartósan deformálják a tiszta látást. Így aztán a világot átszínezik, és már mindent az ő szemükkel látunk: a káprázattól elvarázsolva a vonzónak ítélt tárgyak vágyat, a taszítónak ítéltek rosszakaratot stb. váltanak ki, és az ezekre adott öntudatlan reakcióink rángatásában éljük az életünket.

Végig kell mennünk velük a tudatunkban bejárt útjukon; figyelnünk kell a kapuk tisztaságára, az öt halmaz elme általi átláthatóságára, kontrollálnunk kell a tudatban zajló értelmezésüket és az azokra történő reagálásunkat. Ha a tudatba érkező ingerek, tapasztalatok a megismerés fényében átvizsgálhatóak és láthatóak, akkor a bölcs megfontolás (ajóniszó manaszikára) dominálja működésünket, és a káros tudatállapotok nem merülnek fel. Az érzékek feletti ellenőrzésre az érzékfeletti kontroll ad lehetőséget, amire a Buddha az érzékelő képességek megzabolázására adott gyakorlatot javasolja. Ez nem jelenti az érzékek korlátozását, fegyelmezését, a világból történő visszavonását, büntetését, ugyanis ez lehetetlen és erőszakos. Nem old meg semmit, és a tudatban rejtőző szenvek úgyis elbújnának előle. Ehelyett javasolja az érzékek megfigyelését, a szelíd gyakorlást, aminek használatával, a világgal megbékélve, a bejövő ingereket barátként fogadva tudjuk elemezni és helyén kezelni őket. A világ adottság, a tudatunk adottság, a reagálásunk viszont rajtunk múlik, és fejleszthető. Ha az érzékelések feletti ellenőrzés hiányzik, akkor a tudatunkat a világ összes jelensége, ereje, akarata és hatása elé vetjük teljesen kiszolgáltatva. Ennek a következménye csak teljes elveszettség és nemtudás lehet.

A beszéd, a tettek és a megélhetés megtisztítása megalapozza az Ösvény következő csoportját, az elmélyedést (helyes erőfeszítés, helyes éberség és helyes elmélyedés). A morális emelkedettség, önmérséklet folyamatos alkalmazása lehetővé teszi a közvetlen szellemi gyakorlást. A tartós elmélyedés éberen, szilárd akarattal támaszául szolgál a belátó bölcsességnek. Sokszor említettük már, hogy dukkhával átitatott dolgokat nem lehet megváltoztatni, és nem is célszerű megpróbálni, mert az erő alkalmazása erőszakot követ el rajtuk. Ha úgy akarjuk látni a dolgokat, a világot, ahogyan azok vannak, akkor a teljes és tökéletes belátást kell elsajátítanunk, mely befolyás- és ítéletmentes, végtelen és teljes mértékig elfogadó.

A szabadulás, ellobbanás feltétele az összeszedettség, a bölcsesség, a tökéletes és átható felismerés, mely csak akkor tárulhat fel, ha a tudat nyugodt és rezzenéstelen. Ezt a nyugalmat a helyes elmélyedés adja meg, mert egységesíti a tudat erőit és figyelmét, és a megfelelő, nemes tárgyra összpontosít. Viszont ehhez szüksége van a helyes erőfeszítés erejére, eltökélt akaratra, és a helyes éberség tiszta figyelmére, ami nem engedi a fókuszt elmozdulni a nemes célról. A három tényező csak együtt munkálkodva érheti el az eredményt, a teljes és tökéletes bölcsességet. Az összpontosítás, elmélyedés egységesíti a tudatot, amihez az erőfeszítés adja a szükséges támaszt, a nélkülözhetetlen energiát, és mindezt az éberség stabilizálja, tartja jó irányban.

Szintén többször írtunk már a középúton járó lényekről (elszórva számtalan helyen, de ld. 115. bejegyzés), akik kerülik az aszkézist és a vágy-vezérelt életet a hétköznapokban, valamint kerülnek minden szélre sodródó gondolatot, eszmét, érzést a tudatban, és olyan helyre igyekeznek, ahonnan nem látszanak a szélek, és eltűnik maga a közép is. Ehhez képest a nem szűnő erőfeszítés, a tökéletesre csiszolt, pengeélű éberség, a megingást nem ismerő erő és a végletekig edzett akarat eléggé szélsőségesnek és ellentmondást nem tűrőnek tűnik. Ez a probléma hosszabb kifejtést igényel, de röviden beszéljünk róla most, mert számtalan félreértésre ad okot a gyakorlók körében. A buddhizmus a szelídség, elfogadás, megértés tanítása. A gyakorlók ezt gyakran akarat és szándék nélküliségként értelmezik, és egy erőtlen, lágy, mindent elfogadó szerepbe helyezik magukat. Ez a szerep elfedheti a valódi gyengeséget is, de gyakran láthatjuk az erőfeszítés alkalmazásától való tartózkodást, mert az erőt nem tanulták meg irányítani, ezért inkább nem élnek vele, nehogy romboljanak általa. De ez tévút: a buddhista fogadhatja el legkevésbé a dolgokat úgy, ahogyan éppen látja őket, a legkevésbé nyugodhat bele aktuális állapotába, hiszen úgy tartja, a többi vallással ellentétben, hogy nincs külső erő, ami megoldja helyette a problémáit, megváltja vagy megmenti őt. Ha hisz is istenekben, úgy tartja, hogy annyit lép felé az isten, amennyit ő lép az isten felé. A buddhista tudja, hogy rajta múlik saját megvilágosodása, mert az isten sem segít rajta, ha nem tanulja meg látni és elfogadni a felé nyújtott kezet. A helyes erőfeszítés nem árt, hanem használ, de amíg nem tökéletes, addig is alkalmaznunk kell. A gyakorló az emberi erőforrásait, elméjét, érzelmeit és intellektusát fejleszti, hogy szolgálni tudják az útja során. A buddhista út nehéz: nem csak eltévedni lehetséges, hanem gyengének vagy lustának bizonyulni is. Jó hír, hogy ezt senki nem rója fel, nem jár érte büntetés, csak következményei vannak. De nem szeretnék senkit elbátortalanítani, mert ha nem is végzünk a munkával ebben az életben, de bárhányat lépünk a cél felé, bármennyit haladunk, az vagy itt, vagy majd máshol hasznunkra lesz. Egyetlen erőfeszítés, egyetlen gyakorlással töltött óra sem felesleges.

Az energia (szanszkrit: virija), ami a helyes erőfeszítés erejét adja, lehet üdvös vagy káros. Káros esetben vágy, agresszió, ambíció, az „én” táplálása, kiterjesztése képében jelenik meg, üdvös esetben önfegyelem, megértés, kedvesség, koncentráció formáját ölti. A helyes erőfeszítés során azonban az üdvös energia ráadásul a „helyes” módon működik, azaz üdvös tudatállapotból származik, és a dukkhától való megszabadulásra irányul. Az üdvös tudatállapot a helyes erkölcsi tényezők által megtámogatott helyes szemlélet és helyes szándék, mely a nemes energiával hajtva, a helyes éberség és a helyes elmélyedés használatával együtt maga a nyolc tagjával együtt felragyogó és működő Ösvény. Ha a helyes erőfeszítés nem üdvös tudatállapotból, hanem „pusztán” jószándékból, egyszerű jóindulatból származik, akkor a szamszárát ugyan jobbá teszi, de nem segít közelebb kerülni az ellobbanáshoz.

Az erőfeszítés hétköznapi megjelenési formája a szorgalom, kitartás, igyekezet. Bármilyen cél eléréséhez szükség van ezekre a tulajdonságokra, de a megvilágosodás eléréséhez nemes belátáson alapulónak és lankadatlannak is kell lenniük. Mint fentebb említettük, a Buddha nyilvánvalóvá tette, hogy ő csak a módszert tudja átadni (87. bejegyzés), minden egyéb a gyakorlón múlik. Senki nem tud minket egy lépéssel sem közelebb vinni a megvilágosodáshoz, bármilyen bölcs és jóindulatú; támogathat, irányt mutathat, de a munkát nekünk kell elvégeznünk, és ez a buddhista cél elérése során igazabb, mint bármilyen más szellemi út esetén. A saját energiánk gyújtja be a tüzeinket, a saját bölcsességünk vált meg minket. Kapott vagy szerzett bölcsesség, miénk vagy a bennünk élő isteni rész? – teljesen mindegy, ez felesleges kérdés, nincs rá tapasztalati válasz, és nem is lesz soha, és egy buddhista gyakorló nem fecséreli a szűkre szabott időt ilyen gondolatokra, hanem felméri, milyen képességek vannak a tulajdonában, megérti és maga elé helyezi a célt, majd gyakorol.

A célt elérni nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Erre bizonyíték az emberi történet számtalan megvilágosodott lénye. Mind maga érte el célját kitartó munkával; senkinek, még a Buddhának sem volt egyszerű. Aki követi az Ösvényt, teljesítheti a célt.

Legközelebb a helyes erőfeszítés négy törekvését tekintjük át.

Téglát rakok téglára. Elhagytam a vörösen izzó, tűzben parázsló nagy házat, az örök kora estében, ezüstös holdfényben fürdő tengerpartot. Átkeltem a hegyeken, és most itt vagyok. Mindig építek újat, most is nekifogok. Lentről kezdem, a talajról, árkot ások, követ hordok az alapokba. Kezem és testem horzsolják a kövek, mocskolja a por, töri a szilánk, dühös vagyok. Fogy az időm. Éreztem, gondolkodtam egész életemben, voltak szabályaim, kaptam őket, voltak meggyőződéseim, belém nevelték, voltak viszonyulásaim, adták mindet, voltak kibaszott érzéseim, tanultam mind. Mélyítem az alapot, majd rakom a falat, teszek rá ablakot, ajtót, mert így mutatták. Az előző ház, ahol sokan laktunk, magától gyulladt fel, de ezt a tetves helyet én fogom felégetni.

De az undorom, a gyűlöletem, a megvetésem is tanult, a lázadásom is örökölt! Még soha nem gondoltam, nem éreztem semmit, ami az enyém. Megvívtam a harcom a világgal, a nővel, az emberekkel, istennel, önmagammal, és lásd, nem tartok sehol. Délutánonként kellemes a szél a domboldalon, ahol építkezni kezdtem. Idesüt a Nap, az árnyékok nyúlnak, a fű lobog, a fák susognak, a domb alján a tó szikrázik. Tegnap meglátogatott az Isten is. Itt volt kedvenc angyalaival, hozta a fiát, beszélgettünk. Nem lettem okosabb, nem lettem nyugodtabb. Az biztos, hogy építkeznem kell tovább, mert télen fázni fogok, nem lesz hajlékom, sem menedékem, ha rá várok. Rakom tovább a falat.

Csak élményeket akartam. Szerelmet, sárga fényben fürdő tengerpartot egy szép nővel, aki szeret és hozzám tartozik, esti beszélgetést a tűz mellett, sok érzést, eszmét, katarzist, szenvedést, tapasztalatot. Kevés sikerült, de emberként nem is juthattam volna messzire, és most ezt a keveset, magamat mentve, még a tél előtt, be fogom zárni az új falak közé.

Óriás hatalmú lények látogatnak meg néha, világteremtők, csodálatos pusztítók, maga a Buddha is, aki mind közül a legbölcsebb, és nem ígéri, hogy válaszokat találok meg sem fogalmazható kérdésekre, aki nem hazudik megoldást, csak elmagyarázza, hogyan működik, ami már megteremtetett. De aztán mind elmennek. Mondanám, hogy kozmikus a magányom, de a végtelenre nem elég kifejező szó a kozmikus. Nem mintha hiányoznának. Ezt az utat is végig járom, ennek a tartománynak is a széléig megyek; most a mindentől elhagyatottságot élem át.

Tegnap elkezdtem lefejteni a bőröm. Ha letéptem mind, a húsom következik, aztán a zsigerek, az agy, a csontok, majd cafatokban leszaggatom a lelket a megmaradt vázról. Beépítem a készülő házba, mind jó kötőanyag, szilárdítják az épületet, ami az új testem, az új hús, az új lélek, és a felsugárzó életerő majd egyben tartja, hogy lakható legyen. Úgy tűnik, a menedék áthelyezhető belülről kívülre. Aztán majd lerombolom ezt is, hogy végtelen vándorutamon előrébb tartsak egy lépéssel, és a külső menedéket tovább lökjem az űrbe, rábízzam hatalomra, szeretetre, csodára, mit tudom én, kurvára mindegy, valami csak megtartja és ünnepli majd benne önmagát. Ma csak magammal foglalkozom, eszem, iszom, táncolok, emlékezem. A terveimre, a sárga fényben fürdő partokra, a szerelmekre, a vágyaimra és rátok.

Olyan sokat küzdöttem káprázataim ellen, hogy megtanultam becsülni őket, ezért ezeket még megőrzöm. Könyvekbe írom, képekbe rögzítem, mesékbe álmodom mindet, amelyekre még emlékszem, és velük bélelem ki új, átmeneti otthonom falait. Őket ölelem hideg ágyamban, őket szorítom magányomban, velük hálok, mert nincsen semmi másom. Nektek sincs, ne reménykedjetek. Aki következetesen keresi az Ösvényt, az eljut erre a partra, erre a domboldalra, és kénytelen lesz házat építeni testéből és lelkéből, hogy legyen hol laknia, amíg nem tanul meg élni az ég és a föld nélkül, istentelenül és önmagátlanul. Most levetem magam, de már a sok tapasztalat megtanított, hogy ez még nem a szabadulás: csak a magam tudja levetni magát, ezért ha levedlem magam, akkor még vagyok. Vagyok, vagyok, és amíg vagyok, addig van a van, és körben forog minden bölcsesség. Sok ez az emberi észnek, de a legfőbb hatalmaknak is, bár nem vallották be, de ugyanez a gondjuk, ezzel küzdenek ők is. Az Istent zavarja a probléma, Buddha már tud nevetni rajta, az angyalok még komolyan veszik magukat, én pedig alig vártam, hogy elmenjenek már végre mind. Hús, agy és zsigerek nélkül álltam ott, rajtam az építkezés porával, tele munkával az új ház miatt, mi belőlem épül, igazán nem volt időm rájuk és a gondjaikra.

Délután azért pihenek, kiülök a domboldalra, nézelődök, élvezem a gyengülő napsütést, aztán reggel folytatom a munkát, téglát rakok téglára. Közeledik a tél, közeledik a halál, nincs már elég időm.

A helyes megélhetési mód azt jelenti, hogy a megélhetésünkhöz szükséges javakat tisztességesen szerezzük meg. A cél ez esetben is kettős, pontosabban létezik egy világi és egy világfeletti cél. A világi cél a környezetünk, az életünk, a társadalmaink, tehát a szamszára békéjének megőrzése, a lények közötti bizalom kiépítése és fenntartása élelmünk, lakhatásunk, javaink megszerzése során is, hogy az élet élhető és szenvedésmentes legyen. A világfeletti cél ebből következik, mert csak a szenvedésmentes életben lehet több időt, lelki energiát, képességet a valódi cél, a felébredés megszerzésére fordítani. Az élet körülményeinek biztosítása nehéz, fenntartása során könnyen sodródunk harcba, az ebből következő békétlenség, gyűlölet, bizalmatlanságból eredő távolságtartás, félelem viszont erőt vesz el, deformálja a lelket, ezért ilyen állapotok között nem lehetséges a megvilágosodásra törekedni. Javainkat békésen, erőszak nélkül, a világi és az erkölcsi törvények betartásával kell megszereznünk. Közben nem szabad másoknak és a környezetünknek kárt és szenvedést okoznunk. Kevés, ha csak törekszünk rá, mert így előbb-utóbb engedményeket teszünk magunknak, magyarázatokat találunk a pusztításra.

A Buddha ötféle megélhetési módot sorolt fel, ami kerülendő, mert szenvedést okoz:

1. Fegyverkereskedelem: A halált okozó, gyilkolásra kifejlesztett fegyvereken kívül ide értendő minden, ami fegyverként árt, ami rombolja a közbizalmat, a társadalmi kohéziót, a természeti környezetet, a vizek, levegő tisztaságát oly módon, hogy a testi és lelki egészség fenntarthatatlanná váljon. Hosszú távon a nem fegyvernek minősülő ártó eszközök, eszmék, viselkedési normák, használati tárgyak nagyobb pusztítást okozhatnak, mint maguk a fegyverek.

2. Élőlényekkel folytatott kereskedés: Ide értendő a vágásra történő állattartás, a rabszolgakereskedelem, a prostitúció, valamint a lényeket bármilyen módon megalázó kereskedés, ami az élőt (az állatot is) tárgyiasítja, lealacsonyítja, méltóságától megfosztja. Mások megalázása rendkívül erős rossz karmát termel, ezért jobban árt az okozónak, mint a megalázottnak.

3. Hústermelés és húsipar: Bár a buddhisták a korai időkben sem voltak feltétlenül vegetáriánusok, nem nehéz megérteni, hogy érző lények megölése, a testrészeikkel való kereskedés, majd azok elfogyasztása nem teremt jó karmát. Semmiképpen nem szelíd módja az élet fenntartásának és a megélhetésnek, ráadásul a modern húsipar személytelen, a fogyasztó érzékeit maximálisan kényezteti, így a lelkét szennyezi, az elfogyasztott állattól pedig elidegenítő módon működik, és termékei, valamint azok marketingje bohócot csinál a leölt állatokból, és tahót a fogyasztókból.

4. Mérgek értékesítése: Ide tartozik minden, ami a lényeket, a környezetet mérgezi, ami úgy használ most, hogy nem gondol a jövőre, és nem veszi figyelembe a jelenben sem a többi élőlény érdekeit, boldogulását, szenvedését. Természetesen nem lehetséges mindig mindenre tekintettel lenni, de törekedni kell rá, mármint valódi törekvéssel, nem csak szavakkal és marketinggel.

5. Részegítő anyagok értékesítése: Az előző bejegyzésben részleteztük, hogy a részegítő anyagok kerülésének oka nem egészségügyi. A tudatot befolyásoló szerek okozhatnak révületet, és elhitethetik használójával, hogy spirituálisan emelkedett, közeledett valamiféle válaszhoz, de valójában ezek az élmények csak az ego felfröccsenései. Az „én” mélybe rejtett, tudatalattiba süllyedt részeinek felfedezése nem visz közelebb a megvilágosodáshoz, csak az „én” jobb megismeréséhez, és vágyat teremtenek az egoval való még közelebbi ismeretséghez. A gyakorló akkor jár el jól, ha tisztán tartja a tudatát.

A helytelen megélhetési módnak számtalan további formája van: csalás, árulás, jóslás, szélhámosság, uzsora, és minden, ami a helyes beszéd és a helyes cselekvés megszegését kívánja.

Helyes megélhetési módról beszélhetünk az alábbi három vonatkozásban:

1. Helyesség a cselekedetek vonatkozásában: A munkánkat, feladatunkat a közösség érdekében szorgalmasan végezzük. Azt a fizetséget vegyük át, amiért megdolgoztunk, ne csaljunk az elszámolásokkal, ne tulajdonítsuk el a vállalat, a közösség, a nép javait, ne lopjunk a közösből. Ne lopjunk nagyban, de kicsiben sem, kerüljük a korrupciót állami szinten, de magánemberként, a saját köreinkben is, és magunknak se bocsássuk meg azt, amit a vezetőknek sem nézünk el. A cselekedet korrupciója korrumpálja a lelket is.

2. Helyesség a személyek vonatkozásában: Kellő tiszteletet tanúsítunk a vezetők, a beosztottak, a kollégák, a vevők, az üzletfelek irányában. Nem csalunk, nem csapunk be senkit, mindig becsületesen és igazan járunk el, és legalább annyira figyelünk mások érdekeire, mint a sajátunkra. Mindenkit munkája szerint ismerjünk el, de mindenkinek adjunk lehetőséget a fejlődésre. A feladatok optimálisan kerüljenek kiosztásra, és mindenki tisztességes bért kapjon. Örülünk mások sikereinek. Együttműködünk másokkal, mert tudjuk, hogy ahogyan mi figyelünk másokra, úgy figyelnek ránk is. Képességek alapján nem teszünk különbséget az emberek között, nem ítélkezünk, mindig megadjuk a tiszteletet.

3. Helyesség a tárgyak vonatkozásában: Az árukat, termékeket helyesen mutatjuk be, nem hazudunk róluk. Nem csapjuk be üzletfeleinket, senkit, akivel a javak megszerzése során kapcsolatba kerülünk. Nem alkalmazunk tisztességtelen fogásokat, és vállaljuk az általunk előállított javak hibáinak következményeit.

Az egyén lehetőségei a modern társadalmakban vitathatóak, korlátozottak, de a Buddha nem volt társadalomtudós: csak közölte, hogy ahol nincs tisztesség a kicsiben és a nagyban is, ott a társadalom korrumpálódik és elrohad. A társadalmak, a kapcsolatok szétzilálódásának, bomlásának a következményei nem csak a szamszárára vonatkoznak: ahogyan a létezés szövedékei elbomlanak, nehezen lesz járható a világi Ösvény, de ennél nagyobb gond, hogy a meghasonlott ember számára lehetetlenné válik a világfeletti Ösvényen való tartózkodás.

Ezzel átbeszéltük a második csoportot is, az erkölcsi fegyelem csoportját. Legközelebb belevágunk az elmélyedés csoportjának (helyes erőfeszítés, helyes éberség, helyes elmélyedés) áttekintésébe.

A helyes cselekvés tanítása, amint azt az eddigi ösvénytagoknál is már láthattuk, főként tagadó, tartózkodásra intő módon lett kifejtve. Leginkább azt határozták meg, hogy a gyakorló mit ne cselekedjen. Bár a Buddha a középutat hirdette a cselekvésben is, tehát óvott a test és a szellem kényeztetésétől, az érzékek kielégítésétől, és ugyanennyire az aszkézis erőszakos, kegyetlen módszereitől, de a helyes cselekvés mégis valamiféle önmegtartóztatást jelent. Leginkább a test megtartóztatását, mert cselekvésen főleg a testen keresztül végrehajtott cselekedeteket értjük. A helyes cselekvésnek alapvetően három összetevője van:

1. Tartózkodás az élet elpusztításától

Összefoglalóan: kerülni az élet elpusztítását, valamint az ártást, és fegyver, rossz szándék nélkül, rokonszenvvel telve minden érző lény iránt, mindnek a boldogságát kívánni. Ez sokkal átfogóbb, mint a „ne ölj” parancsa. Először is nem csak az emberek elpusztítása ellen szólal fel, hanem minden „eszmélő lény” életének megóvására buzdít. Eszmélő lény az összes, mely tudattal vagy bármilyen fokú tudatossággal bír, ide értve még a rovarokat is (a növényeket nem sorolják ide, mert bár érzékenyek, de nem fejlődött ki bennük a tudatosság). Minden érző lény egyforma abban, hogy szereti az életét és fél a haláltól, boldog akar lenni és retteg a fájdalomtól. Másodszor pedig nem csak a gyilkosságtól, az élet elvételétől való tartózkodásról beszél a Buddha, hanem az ártás kerüléséről is. Ártás lehet bármi, ami a másik lénynek rossz: fájdalmat okoz, félelmet gerjeszt, menekülésre, hazugságra késztet, az erkölcs megtiprására kényszerít, megaláz, megnyomorít, kínoz, fizikai vagy lelki gyötrelmet okoz. Az életet elpusztítani, tönkretenni nem csak annak elvételével lehetséges. Háború dúlhat a környezetünkben, a testünkben és a lelkünkben is.

Mint általában a karmikus működések esetében, itt is csak a szándékosság, a szándékos ártás von maga után karmikus következményt. A szándékos gyilkosság és ártás hull vissza az elkövetőre vagy a közösségre, és csak az a tudatból induló, az ott fészkelő helytelen szemléletből fakadó, helytelen késztetésből származó rossz tett okoz gondot a tett létrehozója számára, ami tudatosul. Rossz hír az embernek, hogy nekünk nem maradt felmentésünk: elég intelligensek vagyunk ahhoz, hogy felismerjük tetteink következményeit, vagy ha nem számoltunk tetteink gyümölcsével, akkor felismerhettük volna, ha használjuk intelligenciánkat. Ha tudtuk, mi rosszat teszünk, a bűnünké válik, ha nem tudtuk, restségünk lesz a bűnünk. Az éberség és tudatosság számunkra nem lehetőség, hanem elvárás.

A szándékos tett súlyát, és így karmikus hatásának fokát három tényező határozza meg: a tárgy, az indíték és az erőfeszítés. A tárgyat tekintve különbség van, hogy mennyire tudatos lénynek ártunk. Egy ember ellen elkövetett rossz cselekedet súlyosabb, de csak azért, mert az ember tudatosabb, és fejlettebb erkölcsi érzéke és értelme miatt a kín szélesebb spektrumát, és mélyebb lelki, szellemi tartományait képes megélni, mint egy kevésbé tudatos lény. Az indíték lehet a három szenv valamelyike, tehát a mohóság, a gyűlölet vagy a káprázat. A gyűlölet-ok súlyosabb, a káprázat, azaz a tudatlanság a legenyhébb. A befektetett erőfeszítés mértékében is van különbség, mert súlyosabb karmát von maga után a kitartó, eltervezett ártás, mint az indulatból elkövetett.

Az élet elpusztításának és az ártásnak az ellentéte a más lények iránti kedvesség és együttérzés, tehát a Négy Mérhetetlen gyakorlása és alkalmazása. A tanítvány minden érző lénynek jóllétet kíván, ezért tevékenykedik, jóakaratú és ártalmatlan, és dolgozik szándékai, és így cselekedetei megtisztításán.

2. Tartózkodás annak elvételétől, ami nincs odaadva

Ez az ajánlás is sokkal több és mélyebb, mint a „ne lopj” parancsa. Aki e szerint él, az túl azon, hogy nem veszi el más tulajdonát, még ráadásul csak ahhoz nyúl, amit kimondottan, nyilvánvalóan és tiszta szívvel neki szántak. A Buddha szerzetesei nem vehették fel a mezőn a lehullott gyümölcsöt, nem használhatták fel a kidobott rongyokat, hanem csak azt fogyaszthatták, amit kolduló körutjaikon a szilkéjükbe (koldulócsésze) helyeztek, és kizárólag a számukra átnyújtott tárgyakat fogadhatták el. Ilyen hozzáállással képtelenség leigázni másokat, vagy akár a természetet. Aki tartózkodik annak elvételétől, ami nincs odaadva, az nem tekint tulajdonának semmit a világon: nem gondolja sajátjának a Földet, a vizeket, az eget, a világ javait, erőforrásait, a rajta élőket, még akkor sem, ha azok éppen senkihez sem tartoznak. Magát vendégnek tekinti, aki az élettel ajándékot kapott, amit tovább kell adnia az utána születőknek. Ha nem gondolod, hogy a tied, amit találsz, és éppen nincs tulajdonosa, ha nem hiszed, hogy a tiéd bármi, ami éppen nálad van, akkor kikopik az elmédből az a téves meggyőződés, hogy birtokolhatsz, hogy rögzíthetsz bármit, és az, hogy egyáltalán te vagy és létezel. Egy nagyon erős képzelt kapaszkodótól szabadulsz meg ezzel a hozzáállással.

A gazdátlan javak megtartásánál karmikusan erősebb következménnyel jár a lopás. Ennek is léteznek minősített esetei. A lopás gyakran csak egy hirtelen előny kihasználását jelenti. Fontos tudni, hogy ez a konkrét fizikai eltulajdonításon kívül jelentheti pl. mások hanyagságból történő megkárosítását, ha elkerüljük a beismerést; egy sikeres, de aljas üzleti, tőzsdei manővert; rongálást; felelőtlen kezelést. A lopásnál súlyosabb a rablás, ami erőszakkal is párosul, de ide tartozik még a megtévesztés, a csalás, a kihasználás stb. A karmikus mértéket az eltulajdonított dolog anyagi vagy szellemi értéke, a megkárosított állapota és a tolvaj szubjektív állapota határozza meg.

Ellentéte a becsületesség, a tartózkodás, mások tulajdonára és a közös tulajdonainkra, környezetünkre való odafigyelés, a létezők megóvása és a velük való tisztességes bánásmód. Kiváló erények a nagylelkűség, lemondás, szerénység, önzetlenség. Ezek mind, azon túl, hogy szép tulajdonságok, a bölcsesség mértékét is jelzik: a bölcs tudja, hogy valójában semmije sincs, nem volt és nem is lesz, ezért anyagi vagy szellemi javakba kapaszkodni értelmetlen.

3. Tartózkodás a helytelen szexuális viselkedéstől

A világi személyek esetében ez a szabály a házasságok, közösségek bizalmon, nyugalmon alapuló stabilitásának elősegítését szolgálja. A szexualitás egy mérhetetlenül erős késztetés, ami szabadon engedve szétbomlasztja a közösségeket és az egyén erkölcsi összpontosítását is. A szerzeteseknél természetesen cölibátust jelentett. Fontos, hogy vállalt, és nem kikényszerített önmegtartóztatást. Oka egyszerű: képtelenség éberen és egyhegyűen a megvilágosodásra koncentrálni, ha a szexuális vágy hatalmas ereje nincs kordában tartva és mederbe terelve. Tudni kell, hogy ezt az erőt nem lehetséges és nem is célszerű elnyomni, hanem fegyelmezni és használni kell. Az ember erőforrásai korlátozottak, ezért felelőtlen pazarlás lenne egy ekkora energiát kihasználatlanul hagyni, sőt, további energiákat áldozni a féken tartására. Az erőszakos önfegyelmezés vége az, mint minden erőszaké: egy legyengült, zilált gyakorló, akit még a vágya is rángat, mert nem maradt ereje ellenállni neki.

A világi személyek, mind a férfi, mind a nő számára részletesen meghatározták már a korai közösségekben is, hogy mi számít helyes szexuális viselkedésnek. Alapvetően a hűség, az odaadás, a megegyezés és az elégedettség keresése. Minősített karmikus bűn, ha a szexuális kapcsolat kényszerítés, erőszak, megtévesztés vagy kihasználás útján jött létre, illetve ha tiltott személlyel (kiskorú, rokon) létesült.

Ez a három tartózkodás tartozik szorosan a helyes cselekvés körébe. E három képezi az öt világi buddhista fogadalom első három tagját is, melyet a Buddha a közösség számára nyújtott öt ajándéknak nevezett. A negyedik fogadalom a hamis beszédtől való tartózkodás, amit az előző bejegyzésben részletesen tárgyaltunk, az ötödik pedig a bódító italoktól, szerektől való tartózkodásról szól. Utóbbi mélyebb célja nem az egészség megőrzése, hanem a tudat tisztán tartása. A Buddha korában is tapasztalták, hogy a tudat elkábítása csak tovább súlyosbítja a káprázatot, elgyengíti a valóság érzékelésének képességét, akadályozza a tisztánlátást, ezért használója letér az Ösvényről: saját ködös elképzeléseibe és csalfa nézeteibe burkolódzik, és azokat látja igazságnak.

A szerzetesek további öt fogadalmat tettek le: tartózkodás a nem megfelelő napszakban való étkezéstől; a szórakoztató eseményeken való részvételtől (ének, zene, tánc kerülése); a test díszítésétől (illatszer, ékszer, kozmetikum mellőzése); a kényelmes ülő- és fekvőhelyektől; valamint a pénz tartásától és használatától.