Sokat írtunk már a nemes indulatokról, a nemes késztetésekről és a nemes emberekről. Ez az állapot a buddhizmus egyik végső célja. A nemes állapot elérése azért fontos, mert nem csak a sajátos, életbe kivetett helyzetünkből és a szenvedésből való megmenekülés alapját jelenti, hanem a minden kötöttségtől, az összes illúziótól, minden tévedéstől való eloldódást is, tehát az én rabságából való visszafordíthatatlan kiváltódást. De mielőtt a legvégső célra törnénk, vizsgáljuk meg, mit mond erről a buddhista hagyomány. A szövegben sok még ki nem fejtett fogalom található, amiket igény esetén tárgyalhatunk.

A bármely ember számára elérhető cél a szenvedéstől (dukkha) történő megszabadulás (szankszrit: vimukti, páli: vimutti). A Buddha szerint ennek két útja van:

1. a tudattal megszabadulás (ceto-vimutti);
2. a bölcsességgel megszabadulás (pannya-vimutti).

Az első esetben a gyakorló a nyugalom útját járja (samatha-yánika, 218. bejegyzés), a második esetben a puszta belátás útját járja (suddha-vipassaná-yánika, 219. bejegyzés). A Buddha a megszabadulás útjait említve hétféle személyről (ariya-puggala) is szólt, akiket később a kommentárok a hét nemes embernek neveznek:

1. A kétféleképpen megszabadult: a formanélküli elmélyedést elérve a fizikai és mentális testet egyaránt meghaladta.
2. A bölcsességgel megszabadult: a késztetések önmagátlanságára figyelve a bölcsesség birtokába jut.
3. A testtanú: a késztetések elégtelenségére figyelve azokról teljes tapasztalatot szerez, ennek segítségével az összpontosítás birtokában az óhajmentességgel a káros befolyásokat megsemmisíti.
4. A nézettel célhoz érkezett: a bölcsességgel vizsgálja a Tanítást, és azzal semmisíti meg a káros befolyásokat.
5. A bizalommal megszabadult: a Buddhába vetett bizalmát mélyen meggyökereztette, és a bizalom birtokában jut el a képzetnélküliséghez.
6. A bizalomnak szentelődött: elegendő bizalmat és szeretet érez a Buddha iránt, és a folyamba lépés birtokában már eljut a képzetnélküliséghez.
7. A Tannak szentelődött: figyelemmel vizsgálva a Tanítást annak elköteleződött, és az Ösvényről le nem tér.

A kommentárok a hét nemes ember között a késztetések alapján tesznek különbséget. Felsorolják még azt a három képességet, aminek birtokában az emberek a nemessé válás felé elindulnak, és e három képességbe besorolták a hétféle nemességet (lásd zárójelekben):

1. Aki nagy elhatározással rendelkezik, és a jelenségek állandótlanságát szem előtt tartva a bizalom képességének birtokába jut. Ő a képzetnélküli felszabadulásban részesedik (5, 6). A folyamba lépés pillanatában vagy a későbbiekben éri el a célt.
2. Aki a jelenségek elégtelenségét szem előtt tartva nagy nyugalmat ér el az összpontosítás segítségével, és ezt követően valósítja meg a kialvást. Ő az óhajmentességgel történő felszabadulásban részesedik (3).
3. Aki az önmagátlanságot szem előtt tartva nagy tudást ér el a bölcsesség képességével. Ő az üres általi felszabadulásban részesedik (2, 4, 7). A folyamba lépés pillanatában vagy a későbbiekben, esetleg csak a legfelsőbb gyümölcsöt megszerezve éri el a célt.

A kétféleképpen megszabadult (1) másképpen, a formanélküli elmélyedés legfelsőbb fokának elérése után jut el a megszabaduláshoz.

A nemes emberek kifejezést a Buddha nem használta, a kommentárirodalom viszont azokra a Buddha által is említett világi vagy szerzetes követőkre alkalmazta, akik a megvilágosodás világfeletti ösvényére léptek, és megszabadultak a tíz béklyótól. Ők a gyülekezeten (sangha) belül a Nemes Gyülekezet (ariya-sangha). A nemes embereknek két fő típusa van: a gyakorló és a már nem gyakorló, megvilágosodott Méltó. A Buddha a gyakorlókat is három típusra osztotta, így alakult ki a klasszikus négy szintje a Nemes Gyülekezett tagjainak:

1. A folyamba lépett: már az Ösvényen halad, nem fordul vissza.
2. Az egyszer visszatérő: még egy újraszületése van hátra ebben a világban, aztán szabadul
3. A vissza nem térő: ebben a világban már nem születik újra, csak a Tiszta Földeken.
4. A Méltó (sz: arhat, p: arahat).

A gyakorló, a Méltó és a tökéletesen megvilágosodott buddha tapasztalásai különböznek egymástól. Már az igaz gyakorló is közvetlen tudással ismeri meg a tárgyát, de még a torzulások megjelennek. A Méltó már megszabadult a torzulásoktól, a káros befolyásoktól és a kiterjesztéstől. Az ő közvetlen tudása más, mint a gyakorlóé, mivel mentes a három szenvtől is (20-22. bejegyzés), így megismerése tárgyát már teljesen megértette. A buddhák azonban mindezeken túl a szenvedés gyökerét is tudják, látják, értik.

Sáros réten át vezetett az út. Cuppogó tócsákon, süppedős zsombékokon keltem át, cipőmre teherként ragadt a vizes talaj. Ráadásul végig sötétben vagy alig világos szürkületben. Megszokja az ember, de a hátamat húzta a nehéz fegyver, az éles kard, derekamat az övembe tűzött kisebb pengék. Több sebem vérzett, még több lüktetett, egész testem sajgó fájdalom. Nemsokára itt a kapu.

Egy még mindig kibújt a füvek közül. Azt hittem, már levágtam mindet, de ez itt még bámul, morog és támadni készül. Felnyúlok és előhúzom a kardot a hátam mögül, lefelé vágok, előre tartok, és egyenesem beszúrok a szemei közé. Undorító sikoltással válaszol, haldokló teste remeg a penge végén, karomon érzem haláltusája rángásait. Kirántom a fegyvert a koponyájából, és egy függőleges suhintással derékig kettémetszem. Kiegyenesedek, oldalra vágok, hogy a vér leváljon a tiszta fémről, és visszacsúsztatom a kardot. Végtelenül sokan vannak.

Mintha már látnám a kaput. Nem fényes, szerencsére nem feltűnő, ezért talán odaérek, mielőtt felfedezik és bezárják. Nem tudom és nem is állítom, hogy értékesebb vagy igazabb a többinél, azt pedig főleg nem mondanám, hogy nemesebb, de én rengeteg életet áldoztam érte, és a cél előtt nem akarom elveszíteni. Nagyon régen, millió és millió létezés, megszámlálhatatlan univerzum idejével ezelőtt egy bölcs beszélt róla, és pontosan leírta kinézetét és elérésének módját. Sok bölcs élt akkoriban, mind más kaput javasolt, de én ennek a történeteiben láttam valamit, amit a többiek szavaiban nem találtam, és hoztam egy döntést. A döntésem én vagyok. Úgy mondom inkább, én vagyok a döntés, az a bölcs pedig az ok. Az erős maga választ okot és így maga választ következményt. Az erős maga választ kaput. Mert minden kapu csak kapu, minden bölcs csak beszéd, történet és asszociáció, és minden követő, mint én itt és most, csak döntés. Elérem, átlépek rajta, megtörtének és formálok, kibontok és kibontakozom, és befejezem vagy keresek új bölcseket.

Sokáig nem hittem nekik. Aztán mindnek hittem. Most megválogatom, melyiknek hiszek, de végül mindegy, a végtelen időkben, a végtelen terekben mindez nem számít. A tett, az akarat, a bejárt út mind szétfoszló tünemény, semmibe-oszló illékonyság. Most az erőt próbálom. Legközelebb majd az illékonyt. Hol szabad, hol megkötött, egyszer szikrázó tűz, máskor sziklába szilárdult állandóság, érti, aki akarja, viseli, aki bírja.

Még egy felugrott a fűből. Nem húztam elő a kardot, hozzáléptem és átöleltem. Remegve tűnik el karjaim között, és harc nélkül is eloszlik, mint az eddigiek. Végül mindegy, mit teszek, látom innen a kaput és vár engem. Most ez a feladatom, a többit majd meglátjuk. Ráérek, végtelen a rendelkezésemre álló idő és tér, vagy korlátozott, nem érdekes. Most ez a dolgom. Közel a kapu, igyekszem elérni.

Hát uram, így van ez: csak te vezethetsz a jó úton, te igazítod a lépéseinket, mert te teremtetted az utakat, te újítod meg azokat és az elménket is, és te munkálod üdvösségünket. De bizony nehéz nem arra jutni, hogy te vezetsz a rossz utakon is, mert káromlás lenne egy gyermek eszével azt állítani, hogy a ferde ösvényeket valaki más, hatalmadon kívül álló hozta létre. Nem akarom régi vitánkat felemlegetni, inkább ilyen formán is dicsérni szeretném végtelen bölcsességed! Meg aztán kik vagyunk mi, hogy helyetted döntsünk az utak értelméről és állapotáról.

Régen írtam már neked. Hivatkozhatnék a kolostor körüli sok dologra, a munkában való tevékeny elfoglaltságaimra, de te mindent látsz, ezért értesültél üres estéimről, mikor csak a fagyott tájat bámultam az ablakomból. Neked még akkor sem hazudnék, ha lehetséges lenne megtéveszteni figyelmedet, de így meg aztán egészen értelmetlen erőlködés lenne. Meg aztán, téged szeretlek. Mondanám, hogy jobban, mint magamat, de éppen itt van a bökkenő, a lelkemet mostanában kínzó tüske, a mélyben rágó félelem: képes leszek egyszer nem magamat szeretni mindennél jobban?

Azt mondják uram, hogy aki nem hallja meg mások véleményét, és csak a maga igazát szajkózza, csak a saját győzelmét keresi a vitákban, az felfuvalkodott, beképzelt ember. De, bocsásd meg, azt látom, mind ilyenek vagyunk, minden kezed által teremtett lélek. Mostanában szándékkal sok dühös vitát és szelíd eszmecserét megfigyeltem azzal a céllal, hogy felfedezzek egyet, csak egyetlen esetet, amikor valaki nem kizárólag önnön érveit hangoztatja. De nem találtam ilyet. Jószándékkal vagy a maga eszébe szerelmesen, de mindenki saját kialakított véleményét és nézeteit vetette a többiek elé, és a saját lelki várából kilovagolva harcolt. Nem moralizálok, dehogy, nem arra kerestem megerősítést, hogy az emberek önszeretők, és lám, nem figyelnek egymásra, hanem a matematika érvényesülését akartam tetten érni. Hiszen annyian vagyunk a világon, sok-sok milliónyi ember, tehát gondolhatnánk, már csak a valószínűség okán is, hogy egyszer képviselhetnénk valaki mást. De nem, mindig mindenki éppen azzal az egy emberrel ért egyet, minden tekintetben, hétköznapi és magasztos témákban is, akivel összenőtt, aki éppen ő maga.

Már az gyanús lehetne nekünk, hogy ennek mégis mennyi az esélye? Hát nem furcsa, hogy a számtalan elme, a felmérhetetlen mennyiségű balgább és okos vélemények közül mindig éppen a magunkéban hiszünk, azt képviseljük. Annyi, de annyi kiforrott gondolat, nemes gondolattá érett tapasztalat vesz minket körül, amik éppen másoknál találhatóak, de mi nem és nem azok mellett törünk lándzsát, hanem a magunké mellett. Elképzeltem, hogy ha nem lennénk, tőled, szentem ennyire elszakadva, ha nem lennénk ilyen húsba vetett szerencsétlenek, hanem bármelyik tudatot választhatnánk a földön, akkor mennyi lenne az esélye annak, hogy mindig pont ezét a fickóét akarnánk az ő nagy bölcsessége okán, aki történetesen, nahát, már megint mi magunk vagyunk. Így szemlélve olyan ostobaságnak tűnik az egész! Magunk mellett érvelünk, másokat szidalmazunk, a magunk szavát megvédjük, másokét kikezdjük, mintha valóban a milliónyi elme közül állandóan ezt az egyet találnánk a legértelmesebbnek. Így tekintve megannyi beteg, beképzelt mocsok alak vagyunk, és hát legfőképpen ostoba, jaj, mennyire ostobák, akik bármilyen gazdag az élet körülöttük, nem látnak túl saját szűk köreiken. Csupa idétlen báb, elvtelen pojáca, pattogó kis mitugrász, akik annyira nem értenek semmit a teremtésben, hogy a biztonság kedvéért mindig azt az elvet követik, azért harcolnak, amit szűk elméjük eléjük vet.

De ilyenek az érzelmeink is. A minap egy szerzetestársam megnyitotta előttem lelkét, és sírva mesélte megindító történetét. A szülei csecsemőként elhagyták, és idegen házban nevelkedett szolgasorban. Jó szót alig kapott nevelőitől, verést annál inkább, és a családi asztal maradéka volt a vacsorája. Felnőtt, kiváltotta magát, elhagyta felcseperedése helyszínét, és elindult megkeresni a vér szerinti szüleit, szívében inkább haraggal, mint reménnyel. Anyját találta meg, apja már addigra hozzád költözött. Anyja elé állt, és sírva mesélte el neki addigi életét, keserűen vádolva világra hozóját gyötrelmeiért. Majd beleszakadt a lelke, míg elmesélte történetét nekem. Sajnáltam és vigasztaltam, mert hát még egy kő is meglágyult volna ennyi szenvedést hallva, de közben, bármennyire szégyellem, az éppen szellememet foglalkoztató kutatásomra gondoltam: képesek vagyunk-e kibújni a bőrünkből, és máséba belebújni? Hiszen, jaj, de gonosz gondolat ez részemről, de amíg mesélte sorsát és újra végigélte fájdalmait, a távoli kontinenseken, akár ebben az országban, itt az orra előtt, lent a völgyben a szegények között éppen öregek, életük derekán lévő nők, férfiak és gyermekek haltak meg nélkülözés vagy betegségek miatt. Mint a véleményeknél írtam, itt is felmerült bennem, hogy mennyi az esélye annak, hogy a világ nagy fájdalmai, teméntelen, felmérhetetlen szenvedései közül mindig, és nem hibázva újra és újra a magunkét találjuk a legrettenetesebbnek, a leginkább szánandónak? Ha lehetőségünk lenne kiszabadulni hús- és csontketrecünkből, és szabadon választhatnánk lelket, akkor is biztos ítélettel megint csak a magunk érzéseit választanánk minden alkalommal.

Nem akarok lelketlennek tűnni, uram. Az ilyen gondolat veszélyes, mert látszólag nem engedi meg a szánalmat, és a te legnagyobb ajándékodat, a kegyelmet. Ha efféleképpen gondolkodnánk, hát minden fájdalomtól senyvedő ember jajszavát elnémíthatnánk, mindre rápiríthatnánk, hogy hallgasson, mert találni nála szerencsétlenebbet, míg végül kegyetlen vadállatokká nem válnánk, aki nem látja meg a másikat. Ám éppen az ellenkezőjére jutottam: talán csak úgy érthetünk meg téged és hatalmas üzenetedet, a szeretet eszméjét, ha nem a másikat némítjuk el, hanem végre magunkat.

Nem megy ez ennyire magunkba zárva. Tudod, hiszen szenvedek attól, hogy nem vagyok képes feléd közeledni, mert amennyire tágítom határaimat, te annyival kerülsz távolabb. Szenvedek attól, hogy akármilyen széles lelkem birodalma, akkor is csak egy zárt birodalom, lebonthatatlan határokkal, és ha valamit találok a határokon túl, az máris hopp, már belül is termett, és megint csak a sötétség tömör tömbjébe bámulok a kerítés túloldalán. Azt hiszem, máshogyan kellene ezt művelnünk. Talán mindenkinek a másik nézetét kellene védenie, függetlenül a saját véleményétől és lelke indíttatásaitól, és a másik fájdalmát kellene szeretnie, felszabadultan, mert tudnánk, hogy a mi harcainkat majd viszonzásul megvívják mások, és terheinket a többiek cipelik el. Nem megy ez külön, uram, és most azt hiszem, hogy az evilág helyett a tiédben lelhetjük fel azt a helyet, ahol ez lehetséges. Nem a halál után, hanem még itt, az életünkben. Benned, a te földjeiden olyanok a körülmények, hogy nem vagyunk kénytelenek a számtalan lélek és test, elme és szív közül mindig, újra és újra pont ezt az alakot, önmagunkat választani.

Mennék hozzád uram, de tudod, veled őszinte vagyok, ezért bevallom, még maradnék is. Jó lenne szent, végtelen eszmédben tartózkodni, határtalan lelkedben feloldódva elvegyülni a többiekkel, hogy letehessem végre elkülönültségem nehéz terhét, de félek is, mert ha benned elveszek, akkor bizony lehet, hogy magam számára is elveszek. Imádkozom hát, és nem is kérek segítséget életem alakulásához, sorsom jobbá fordulásához, hiszen elvagyok itt a szegényes kolostorban, csak egy dologhoz kérem a támogatásod: értesd meg konok, rettegő lelkemmel, hogy a te világod, hol a többiekkel lelkeinket beléd, a közös forrásba eresztjük, feloldozás és megszabadulás, nem pedig eltűnés és megsemmisülés.

Béke legyen mindnyájunk szívében, leljünk az igaz útra, szabaduljunk a terheinktől, emelkedjünk trónusod elé, hogy a te áldásoddal gazdagodva elhagyjuk a tudatlansághoz fűző késztetéseinket. Leljen békére bennünk az énség, találja meg helyét, és láthassuk meg igaz valóságát, amiként a mindenség valóságát is. Szűnjön meg a te és az én fogalma, de látva láthassuk az igazságot a saját szemeinkkel, ne csak a magányos elkülönültség ködén keresztül, ne csak tükör által homályosan, hanem mindeneket és tulajdon lelkünket a saját, eredendő fényében, ámen.

„Ezért hangoztasd a meghaladó bölcsesség eszméjét, amely így szól:
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
Eljött, eljött, végigjött, túl-jött, köszöntessék a megvilágosulás!”

Elérkeztünk a szútrát tárgyaló sorozatunk utolsó részéhez. Szép kaland volt, boldogságomra szolgált. Remélem, hogy kedves olvasóimnak szintén hasznos és örömteli utazás volt.

Minden eszme mantra is egyben. Az emberi társadalmak közmegegyezéseken alapulnak, törvényeket, szabályokat ismételgetünk és teszünk közös tevékenységeink alapjává. Az egyének nézetek bonyolult hálózatát fejlesztik ki elméjükben, személyiségük ettől és a világra adott reakcióiktól egyedi, és e nézeteket ismételgetik véleményként. De általánosak és sablonosak az érzelmeink is, melyeket mantraként közvetítünk a többiek felé. Hétköznapi és forradalmi, szellemi és érzelmi megnyilvánulásaink is kötöttek, genetikai kódokat és évezredek alatt finomra csiszolódott szabályokat követnek. Ebből fakad a kiemelt mantrák ereje. Kötöttet kötöttel old fel. Minden, amire csak gondolni tudunk, amit érezni vagyunk képesek, az mantra, és ezt a tudati rabságot csak akkor vagyunk képesek felismerni, majd a szabaduláson dolgozni, ha a létezés saját eszközeivel küzdünk ellene: addig ismételgetünk valami nemes eszmét, amíg a lélek átlát a törvények sűrű hálózatán, a tudatra rakódott szövevényen. Hétköznapi mantrák ellen szent mantrák ismételgetése, ez a Nemes Ösvény, a fellélegzés ősi módszere, ami a tiszta ürességbe vezet.

A mantra is név és forma, de egyben kiemelt jel, kitüntetett viszonyítási pont. Magában nem különb a végtelenül burjánzó, összefonódott jelek hálózatánál, de mégis különleges, mert kineveztük és felemeltük. Ám ez még kevés lenne, de a mantra mögöttes értelmet is megtestesít: valami megérthetetlent, valami megnevezhetetlent jelenít meg. Titkos jel, ami a tudatban ismeretlen kapukat nyit, és összeköti az embereket a mély, feltérképezetlen rétegeikben. Egy titkos nyelv, amit a tudattalan beszél. Tudati pecsétek, amik a buddhák kiválóságát jelölik, de a nem-megvilágosodottak lelke is feléjük fordul. Minden élőlény felismeri a szent mantrát, és megkülönbözteti a hétköznapitól. Csak szó és jelentés, de látjuk, hogy máshogyan ragyog, mint a többi, mert nem akar mást jelenteni, csak mi önmaga. Nincsenek szándékai, vágyai, csak tükrözi az igazat. Ragyog a sötétben, sötétség a ragyogásban, és a milliószor-milliószor-millió világrendszer minden pontjából egyformán látható.

A Szútrát és a Mantráját ismételgetve eloszlanak a szív és az értelem árnyai. A nyomorúság és a tudatlanság sötétsége belülről kifelé eltűnik, a tudatot fény járja át. Beleremeg a lélek hat világának minden lakója, és üdvözlik az igazságot. A Mantra eltünteti a dukkhát; ez a Pradzsnya Paramita Szútra Szíve, mely lépésről-lépésre kivezet minket a rabság megaláztatásából.

Bárki vagy, bárhonnan jöttél, bárhová tartasz, ismételgesd. Ha nem szavakkal, akkor gondolattal, ha nem gondolattal, akkor az érzéseiddel. Nem a formája szent, nem is az értelme, nem is a kiváltott érzelem, hanem a csendes, üres valósága. A közlés, hogy eljött, végigjött és túljutott. Csodálatos! Ünnepeljük!

A meghaladó bölcsesség eszméje csodálatos mantra. Nagy Dharma, ami átvisz a túlsó partra, mert a túlpartra való átjutottról beszél. Nem lehet többet mondani az átjutásról annál, mint hogy megtörtént az átkelés. Bármilyen megnevezés csak elvesz az értelméből. Az Ösvény értelme, hogy bejárták, a folyóé, hogy átkeltek rajta, a megvilágosulás értelme, hogy bekövetkezett.

A Nagy Szútrát sokan elemezték, és még sokan fogják értelmezni. Szöveg, szavak és mondatok, mélyértelmű, szép és emelkedett. Ez rendben van, de a lényegén megbicsaklik az értelem pengéje, annyira egyszerű és igaz. Mint amikor valaki az ujjával a Holdra mutat, és azt mondja: „ott a Hold”, de az emberek az ujját nézik, nem a Holdat. Mi nézzük inkább a Holdat. Előttünk fekszik az üresség összefoglalása és a szent Mantra. Engedjük, hogy átjárja a szívünket, és eljusson a tudatunk legrejtettebb zugaiba.

Eljött, eljött, ideérkezett! Hosszú, végtelen utat bejárt, városok, mezők, életek és világok mögötte, találkozások és búcsúzások felmérhetetlen mennyiségű öröme és kínja. Számtalan létezés, mennyi munka, gondolat és érzelem, megszámlálhatatlan kapcsolódás. Vágyak, késztetések örvénylő sokasága, megannyi halál, szenvedés és boldogság, szeretet és menekülés. Túlélte, megszenvedte, de vállalta, kitartott, nem adta fel.

Végigjött, nem fogyott, nem akadt el, ellenállt az összes menny és pokol csábításának. Kikerülte az összes csapdát, vagy kimászott, ha beléjük esett. Átlátott minden illúzión, felismert minden tüneményt, megszabadult minden látomásától, nem ragadta el egyik világ ölelése sem.

Túljutott az összes hétköznapi mantrán, elengedte az összes szent mantrát, és minden kötelékét levetve túl-jött, átment, átjutott! Ott van! Sikerült!

Köszöntessék a megvilágosulás!

„Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét, a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét, azt, ami véget vet minden szenvedésnek, a bölcsességet, ami valóságos és nem hamis.”

A nagy eszme, a nagy szellemi mantra maga a Dharma. A legnagyobb Tanítás, mert olyan természetes, hogy egyszerűen csak igaz. Nagy, mert semmi sem nagyobb vagy kisebb nála, szellemi, mert túlmutat minden látszaton. Nem akar semmit megfejteni, megváltoztatni, bizonyítani, és nem tart igényt semmire. Szavakkal ki nem fejezhető; nincs eleje, így nincs vége sem, ezért örök. Teljességgel megérthetetlen: ezt be kell látni, hogy megérthessük.

A meghaladó bölcsesség nagy eszméje nem mozog, ezért nem meghaladó; nem mozdulatlan, ezért nem meghaladható. Bárhogyan tanulmányozod, nem tudsz meg semmit, ezért hívjuk nagy tudásnak. Minden megnyilvánult és létre nem jött felülmúlja, ezért felülmúlhatatlan, nincs mihez hasonlítani, ezért mindennel egyezik, így lesz hasonlíthatatlan. Nem szünteti meg a szenvedést, mert nem találsz benne szenvedést. Egyszerre a legostobább és a legbölcsebb, hiszen csak valóság. Nincs igazsága, ezért nem hamis. Csodálatosan és tökéletesen üres, ezért mindent tartalmaz, még sincs benne semmi.

A buddhák rájöttek erre. Tanítanak, hogy végre ne tudj semmit. A bódhiszattva megvalósítja az Ösvényt, de egy buddha nem valósít meg semmit. Ragyog a sötétben, sötétség a ragyogásban. Annyira csodálatos, hogy nem látod, amikor nézed, és csak őt látod, amikor nem nézed. A nagytudású mesterek mellett egy buddha kicsiny és ostoba, mégis a megvalósítottakhoz járulnak a bölcs mesterek elmerülni az üres igazság boldogságában. A szentek növekednek, szaporodnak, nemesednek, fejlődnek, a buddhák viszont annyira ismerik a világot, hogy a világgá válnak.

Az életből halál lesz, ám a fordulópontban, a legmélyebb halálban kinyílik az ajtó a felülmúlhatatlan élet felé. Csak ott, csak a legmélyén, a legsötétebb órában, az „én” tökéletes eltűnésekor, az öntudat reménytelen megszűnésekor lesz látható a buddhák valódi természete; és ez a természet bennünk van, mert ha nem lenne, nem is tudnánk, mi felé törekszünk.

A lény a szenvedés megszűnését pihenésnek érzékeli, a forgó kerék megállásának, megszabadulásnak. A forgó kerék akkor áll meg, amikor megszűnik a születés és a halál. Mikor pihen a kerék, mikor tűnik el a szenvedés? Mikor véget vetünk az öt szeretetnek, és a velük járó szenvedésekhez való ragaszkodásnak. Ez az öt ragaszkodás:

- A nézetek szeretete által okozott szenvedés, ami a nézetek szeretetének nyomorúsága.
- A vágy szeretete által okozott szenvedés, ami a vágy szeretetének nyomorúsága.
- A formák szeretete által okozott szenvedés, ami a formák szeretetének nyomorúsága.
- A forma nélküli szeretete által okozott szenvedés, ami a forma nélküli szeretetének nyomorúsága.
- A tudatlanság szeretete által okozott szenvedés, ami a tudatlanság szeretetének nyomorúsága.

Ez az öt tartomány, az öt tartózkodás. Helyek, ahol lenni akarunk, mert a halál elleni menedékhelyeknek tűnnek. De a halál ellen csak egyetlen biztonságos hely létezik, és az magában a halálban van, a halál legmélyén, a megszűnés, a semmi, az üresség legteljesebb megnyilvánulásában, ahol az „én” maradéka sem található. De az öt tartózkodás nem ilyen, ott hemzsegnek az élet illúziójának délibábjai, ott az üresség csak hiány. A helyek lehetnek poklok, mennyek, vagy csak az élet átmeneti formái, de ott sem az élet, sem a halál nem valóság.

Egy buddha három halált élt át azok teljességében. A testi, lelki és szellemi megnyilvánulás behatárolt szakasz. Minden lény birtokolja mind a hármat, mindnek van saját behatárolt szakasza a térben, időben, létezésben, úgy is mondhatjuk, neve és formája van. Egy arhat születése és halála ezen a szinten megszakad, ez az első halál, de a folyamatok, a karma születése és halála még nem áll meg benne. A bódhiszattva túllép ezen, benne a folyamatok is megszakadnak, és már az ürességbe lép: ez a második halál. Aztán a halál legmélyén, elengedve minden illúziót a kapun átlép, vállalja a legbátrabb tettet, teljesen és örökre meghal, minden remény nélkül. Ez a harmadik, az utolsó halál: buddha lesz.

A buddha nem-ragaszkodása és üressége tökéletes: ez a legmélyebb tanítás. A hibás és hibátlan, a tökéletes és nem-tökéletes fogalma lefoszlik róla, mert megragadhatatlan, felülmúlhatatlan, hasonlíthatatlan a legcsodálatosabb értelemben. Forgassuk az elménkben kitartóan a három fogalmat: megragadás, felülmúlás, hasonlítás, addig, amíg el nem veszítik az értelmüket, és nevessünk fel gondtalanul, felszabadultan. Miféle sötét nyomorúság e három állapot! Milyen csodálatos megmenekülni kötelékeinktől! Mennyire egyértelmű és természetes a valóságos, ami nem hamis!

A nemtudásra hajlamosak vagyunk predesztinációként, sorsként, fátumként gondolni. Ugyanígy a karmára, ami, mint következmény, elrendeltetetten bekövetkezik, hiszen a törvény nem ismer kivételt, a láncolat nem szakadhat meg, ez a szamszára alapvető ismérve. Ez egyfelől így is van; a keletkezés függő jellege megköveteli, hogy minden oknak következménye legyen, és minden következmény okká válva előmozdítson egy új hatást, és mivel egyetlen következmény sem a semmiből lép elő, mindnek szükséges, hogy oka legyen. Ám ez a kikerülhetetlen összefüggés-rendszer mégsem végzete az embernek, van kiút, egy lehetőség: a tudatszerkezet, a hozzáállás, a szemlélet megváltoztatásának útja.

A törvény csak törvény, a szamszára csak szamszára. Az énjüket önálló entitásként, egységként álmodó létezők a törvény hatálya alá kerülnek, és a nemtudás állapotában élnek; az énjük üresség-természetét belátó lények felett azonban megszűnik a törvény fennhatósága. Nem harc eredményeképpen, hanem működéséből következően. A nemtudás nem gonosz erő, hanem kegyelem, egy alázatos feltétel-rendszer. A lény, miután a függést választja, és igyekszik vágyait megtestesíteni, múlhatatlanná emelni, e feltétel-rendszer alá helyezi tudatát, és a szent szamszára átadja magát, hogy alapként, szülőként, táplálékként és istenként használhassuk. Mikor a körforgásba vetjük magunkat, jelenlegi életünk, lét- és tudatállapotunk kibomlik.

A Buddha következő nagy tanítása a függő keletkezés láncolatáról (paticcsa szamutpáda, 38. bejegyzés) szól. Oksági láncolatként tanítják, de mivel minden ok és következmény önmagában is függő állapotban van, feltétele dolgoknak, és maga is dolog, ami más jelenségek feltételeitől függ, ezért hívhatjuk feltétel-láncolatnak is. Ez jobban kifejezi az egyes tagok kölcsönös függőségi kapcsolatát, és még jobban megérthető, hogy a tizenkét tag nem időben egymás után következik, hanem változó fénnyel egyszerre vannak jelen, és minden tagban ott van a többi csírája és termése is.

A lánc egyes tagjai nem egy az egyben okai és következményei egymásnak, ám pl., ahol vágy van, ott van érzet; ahol érzet van, ott van tudat; ahol van tudat, ott van nemtudás, tehát a lánc elemei egyszerre igazak. Aki szeretné, megállapíthat még tizenkét tagot, vagy lecsökkentheti a jelenlegieket a felére, mindegy, mert a szemlélet megértése a fontos, miszerint a létezés minden ismérve egymásba ágyazódott, egymáshoz képest jelenik meg, egymáshoz mérhető. Nézzük meg most más megközelítésben a láncot:

1. A nemtudástól függők.
2. A karmikus képzőerőktől függők.
3. Az újraszületési tudattól függők.
4. A szellemiség-testiségtől függők.
5. A hatféle érzéki tevékenységtől függők.
6. Az érzékek tárgyakkal való érintkezésétől függők.
7. Az érzettől függők.
8. A vágytól függők.
9. A kötődéstől függők.
10. A létesülési folyamattól függők.
11. Az újraszületéstől függők.
12. A fájdalomtól, öregségtől, betegségtől és haláltól függők.

A tagok bármilyen kombinációban és sorrendben vizsgálhatók, akár fordítva is. Viszonyuk élő és organikus, koordinálnak, és mind magában hordozza a többit, egyesítve az okok és a következmények végtelen múltbéli és jövőbeni hálózatát. Eredetük és végük értelmezhetetlen; nem található a forrásuk, és nem várható a kimerülésük. Ez az a soha nem eresztő életbe-vetettség, melynek tudatában a keleti ember létezett, amitől a Magasztos is szorongott megvilágosodása előtt. Ám a Tathágata felismerte a középutat. Ha a tagokat statikus állandóknak fogjuk fel, és úgy tekintjük, hogy minden, amit valaha tettünk vagy akár elgondoltunk, szívünk legapróbb rezdülése, vágyaink legmélyebben eltemetett maradéka is számtalan kapcsolódáson keresztül következmények végeláthatatlan burjánzását eredményezi, mely következmények elkerülhetetlenül visszahullnak ránk, míg mindet egyenként fel nem oldjuk vigyázva, hogy újakat ne teremtsünk, az a legszörnyűbb rémálmunkat kelti valóra. Az élő sorsösszefüggések fogalmivá merevítése alakítja a lélek élő törvényét vak szükségszerűséggé. De szerencsére mechanikus szabályokat csak halott dolgokra, fogalmakra, absztrakciókra alkalmazhatunk, élő, folyamatosan kibomló és sorvadó, lüktető szervezetekre nem. A középút tanítása itt is megáll; az élet igazsága középen van a vitathatatlanul működő kauzalitás, és az ember szabad akarata és felelőssége között. A vak végzet kizárná a fejlődés, az önmagunk iránti felelősség, a szabadság lehetőségét, és általában kérdésessé tenné a létezés valóságát, puszta mechanikus látomássá degradálva az embert. Még tragikusabb lenne, hogy cáfolná az önvaló-mentesség (anattá) tanítását, mert az embert különálló, a létből kiszakadt egységgé nevezné ki, aki a hatások-ellenhatások szövevényében a többi egységgel kibogozhatatlanul összefonódva egyénileg küzd a karmikus okozatok egyenként való kiküszöbölésében. Mintha kiskanállal akarnánk kimerni a folyamatosan visszatöltődő óceánt. Ám a létezés dinamikus, ezért a Függő keletkezés tanítása az egyént az élet és a növekedés, a változás szemszögéből értelmezi szemben az abszolút létezés életidegen, merev fogalmával. A létezés nem ismer végső, abszolút egységeket, csak folyamatokat, állandóan zajló, egymásba omló dharmákat. Minden szakasza csak egy szintén állandótlan vonatkoztatási pontból értelmezhető, és csak összefüggéseiben jelenik meg.

„Azt hinni, hogy a tett elkövetője azonos azzal, aki a tett gyümölcsét learatja, ez az egyik véglet. Azt hinni, hogy a tett elkövetője más személy, mint az, aki a tett gyümölcsét learatja, ez a másik véglet. A Magasztos mindkét végletet elkerülte, és az igazságról tanított, ami a kettő között van.” (Nidána-szanjutta)

A buddhista filozófia a születés és halál fogalmát viszonylagosnak találja. Mindkettő jelen van minden pillanatban, ahogyan a függő keletkezés mind a tizenkét tagja is. Nem tettek különbséget a múltbéli, mostani és jövőbeli élet között, mert átlátták azok belső azonosságát. Éppen ezért az újraszületés és a körforgás nem igényel bizonyítást, de lepereg róla a cáfolat is, mert a lét könnyen megfigyelhető természetén alapul, és nem bizonytalan fogalmakon. Könnyen belátható, hogy minden pillanatban születik és meghal bennünk és a világban valami, és folyamatosan változnak a vonatkozási pontok is.

„Megszokván, hogy egyként szemléljem a jelen és a jövő életet, feledtem félni születést és halált” (Milarepa)

A Függő keletkezést szokás még felosztani a létezés három látszólagos ideje szerint:

múlt: 1-2. tag
jelen: 3-10. tag
jövő: 11-12. tag

Innen egyetlen lépés, hogy saját életünket és a többi lény életét egységként lássuk, és rácsodálkozzunk a közös látomásra. Ne feledjük, a buddhizmus nem a világ, hanem a látásmód, a tudatszerkezet nemessé formálásának tudománya, mivel minden csak tudatállapot.

A szenvedő lény felismeri, hogy a dukkha saját lényének része, nem kívülálló erők akarata. Felismeri még, hogy nem is saját akarata, hanem saját karmája, és feladja harcos indulatát, amivel legyőzni indult. Meglátja a dharmák között feszülő húrokat, az összefüggéseket, és a konfliktust, ami vágyai és a világ törvényei között húzódik. Végül a legbölcsebbek rájönnek, hogy nincsenek eredendő vágyak, és a világnak sincsenek eleve elrendelt törvényei; a dukkha, a harmónia hiánya nem a világ részeinek össze nem illeszkedéséből fakad, hanem a világ részekre szakadtságának feltételezéséből. Meglátja, hogy a világ törvényeit nem változtathatja meg, ezért magán kezd változtatni, de végül a legbölcsebbek rájönnek, hogy sem a világ, sem önmaguk nem valóság, ezért nincs mit megváltoztatni.

A létezésben a harmónia látszólagos és dinamikus egyszerre. Nem érhető el nemhogy az örök, de még a pillanatnyi statikus harmónia sem. Mikor a növekvő erők uralkodnak, akkor a fékező energiák aktivizálódnak, és a dharmák nyugalmat keresnek; mikor a csökkenő erők uralkodnak, a serkentő energiák kapcsolnak be. A két erő folyamatos, nagyjából egyforma tevékenységének a váltakozása tűnik harmóniának. Mikor egy ember túl sokat forgott társaságokban, magányt keres, majd azt elunva újra csoportokhoz csapódik. Mikor a test megéhezik, táplálkozik, majd eltelve elutasítja az ételt a következő éhségérzetig. A szabály működik a szellemben, a társadalomban és az anyagban is. A létezésnek két alapvető tendenciája van: az összehúzódás, koncentrálódás, és az expanzió, kiterjedés. Ha a kiterjedés az erősebb, akkor a dharma növekedik és differenciálódik. Egyre több mindent ismer meg, gyarapodnak kapcsolatai, bővül a horizontja, de ha a fékező erők nem lépnek fel idejében, akkor a tágulás következménye szétesés, rendezetlenség, káosz és szétzilálódás lesz, vagyis dukkha. Az élő szervezet elpusztul, a szellem csapong, összpontosítatlan, a gondolkodás következetlen, a fantázia burjánzik, a lélek felbomlik. Ha az összehúzódás az erősebb, akkor a dharma összeolvadni, eggyé válni vágyik. Egyre koncentráltabb, stabilabb, egyszerűbb, kapcsolatai felbomlanak, ismeretei mélyülnek, de ha a táguló erők nem lépnek fel idejében, akkor a magába roskadás következménye sorvadás, pangás, megrekedés lesz, vagyis dukkha. Az élő szervezet elpusztul, a szellem elsötétedik, kiüresedik, a fantázia elhal, a gondolkodás megáll, a lélek eltűnik.

A kiterjedés, növekedés során a szellem asszimilációt hajt végre. Táplálékot vesz fel, ami a testnek az étel, a szellemnek pedig a fogalmak, érzetek, gondolatok. Négyféle táplálék létezik: az anyagi eredetű, az érzéki benyomások, az akaratlagos szellemi tevékenység, ami alatt az üdvös és nem üdvös karmát kell értenünk, és a tudat, ami velünk születik. A másik irányú folyamat az összpontosítás, mely individualizálódás. Az élőlény teste és tudata megkülönbözteti a hozzá tartozó vagy asszimilálható, azaz hasonló vagy hasonlóvá tehető dharmákat a tőle különbözőektől. Amíg az asszimiláló és az individualizáló erő egymással összhangban van, és a kétirányú változások korrigálják és kiegyenlítik egymást, addig a lény a harmónia látszólagos állapotában tartózkodik. Amint a kényes egyensúly bármilyen okból felborul, és az énprincípium túllép saját szerepkörén, az éntudat túlburjánzik. Az éntudat megóv attól, hogy a nem asszimilálható dharmák szétzilálják, megmérgezzék a lényt, egyfajta vonatkoztatási központot hoz létre, ám túlműködése azt eredményezi, hogy a lény önmaga számára szilárd valósággá válik. A világgal szemben megalkotja az örök és változatlan „én” képzetét, és a valóság torzult formában jelenik meg benne.

Ezt az énillúziót, szellemi diszharmóniát nevezzük „avidjá”-nak (aviddzsa), azaz nemtudásnak (25. és még számtalan bejegyzés). Fontos, alapvető fogalma a Buddha Tanításának, amit gyakorta félreértenek. A nemtudás nem ismeretek hiányát jelenti. A gyakorlók közül sokan végső tudást szeretnének szerezni, ami természetes vágy, és az Ösvényen haladva szükséges is a tanulás. A buddha-állapot elérése előtt szükséges megkülönböztetni a jót a rossztól, az akadályt az előrevivő erőktől, ezért szükséges tanulni és megismerni, de a buddhák nem a tovább már nem fokozható, végtelen tudásuk miatt meghaladhatatlanok. Nem létezik végső tudás, mert minden nézet, ismeret függésben létezik, és feltételezi a különböző szempontok végtelen kombinációiban a nála fejletlenebb és fejlettebb tudást. Ugyanezért nem lehetséges a nemtudást feloldani szellemi fejlettséggel, erkölcsi tökéletesedéssel, nemesedéssel sem, de még felmérhetetlen bölcsességgel sem, bár mind elengedhetetlen a buddha-állapotot megelőző tisztaság megteremtéséhez.

Mi hát akkor a nemtudás? Az egyik lehetséges megfogalmazás szerint az előbb említett diszharmónia. Nem-harmónia, tehát a valóság nem-látása, amit nem a tudás elégtelensége vagy a szellemi képességek hiányosságai okoznak, hanem a kötöttségek, az átmeneti létezőkkel való függésben-lévőség, kiemelten a legerősebb és legártalmasabb kötővel, az énnel való kapcsolat. A függések rendszere álomban, illúzióban marasztalja a lényeket, akik ezért nem látják, hogy a nemtudás foglyai. Még állapotukat sem ismerik fel, mert már ahhoz is részben szabad szellem szükséges, nemhogy szabadulni bírnának. A nemtudás a Buddha szerint az alábbi három alapvető ismérv nem-látása:

„szabbé szankhárá aniccsá
szabbé szankhárá dukkhá
szabbé dhammá anattá”

„minden összetett mulandó
minden összetett szenvedésteli
minden létrejött éntelen”

A nemtudásban élő lény minden jelenséget saját vágyainak, érzékelésének énközpontú szempontjai alapján szemlél. Nem azért, mert egoista, önző, önimádó, hanem mert máshogyan képtelen észlelni; az érzékszervei által felfogott érzetek, az azokból leszűrt tapasztalatai, és az azokból felépített személyisége csak saját magán keresztül ismer, vagyis végeredmény csak saját magát ismeri, pontosabban azt a mulandó képződményt, amit önmagaként ismer fel. Az örök, változatlan énség eszméjével összhangban megszületik a vágyakozás egy soha el nem múló, örömöket nyújtó világ után, de vágyai összeütköznek a valósággal, örökre kielégíthetetlenek maradnak, ezért szenved, meghasonlik.

Lassan válaszolhatunk a korábban feltett kérdésre, miszerint mi a dukkha oka? Ez a Buddha egyik legforradalmibb felismerése: az ok a vágy. Az akaratlagos cselekvés karmikus képzőerői (szankhára) létrehozzák az önvaló illúzióját, ezek pedig létrehívják a tudatot (vinnyána), mely a lény körül burjánzó dolgokat és jelenségeket én-illúziójához viszonyítva elnevezi (név és forma, námarúpa), és így magához láncolja. A lény szellemi érzékszerveket fejleszt, hogy felfogja teremtményeit, és ezeket a megismerő eszközöket a vágy és az életszomj (tanhá) kielégítésének szolgálatába állítja. Ha a vágy kielégül, az vonzó kötődést eredményez, ha a tárgytól undorodik, akkor bár távolodva, de taszító kötődést alakít ki. A lény valódi harmóniáját felcseréli az asszimiláló és individualizáló erők egymást folyamatosan és dinamikusan korrigáló táncára, mely rendszer persze idővel elromlik, majd szétesik, amit halálnak érzékel. A vágy és az ellenszenv (lóbha és dósza) ugyanannak az erőnek, az életszomjnak a két arca, a kötődés (upádána) mindkettő esetében megvalósul, és a lény egyre mélyebben a látszatvilágba bonyolódik, mint a vergődő légy a pókhálóba.

A kötődés miatt újra és újra teremtjük, álmodjuk, differenciáljuk az illúziót. Ez a karma, a ható cselekvés törvénye, ami a létszomj és a kötődések miatt szakadatlan létesülési folyamatot indukál és tart fenn. Aztán a lény és a karma fejlettségi szintje, ereje határozza meg az újralétesülések minőségét, amire már semmi befolyása sincsen; a születés, felbomlás meg nem pihenő forgása, a szamszára nem kegyelmez, nem árt, de nem is segít, hanem a karmának megfelelően kijelöli a létezők helyét.

Áldott szerencse, hogy ilyen a világ. Ha statikussá dermedne, nem szabadulhatnánk többé sem örömeinktől, sem fájdalmainktól, és általában lehetetlenné válna a szabadulás. Ilyen lehet a pokol. De a szamszára meg nem áll, a születés és halál minden pillanatban és minden pontban zúdulva ömlik egymásba. Ha nem a vágy és a birtoklás nézőpontjából szemlélnénk a világot, ennek örülnünk kellene, mert minden változás egy újabb lehetőség a szabadulásra, a megvilágosodásra, a mélyebb betekintésre, a felébredésre. Ezért tehát nem a világ és nem annak mulandósága okozza a dukkhát, hanem a vele szemben tanúsított magatartásunk, az énprincípiumhoz való ragaszkodásunk, a vágyakozásunk, a nemtudásunk.

A Második Nemes Igazság a szenvedés okát jelöli meg. A lény már rájött, hogy szenvedésének forrása, helyszíne kizárólag önmaga, és már nem keresi külső hatalom befolyását sorsán. Sőt, a sorsot is elvetette, és látja a kauzalitás végtelen láncolatát, a karma szövetét, ami mint az univerzumban a téridő, mindenek befogadó alapja és mozgatója. Az eredendő okot kezdi keresni, a dukkha okát. Megnevezhet sok mindent, de látnia kell, hogy a dukkha alapvetően egy frusztráció, ami a képzelt és a valódi valóság között feszül. Valamiféle konfliktus, nem-kiegyensúlyozottság miatti működési zavar. A dukkha nem megszüntethető, a balga ember akarja felszámolni, hiszen csak tünete a rosszul funkcionáló létezésnek. A dukkha következménye a lény nemtudásának, nem pedig elrendelt végzet. Hiába találnánk fegyvert ellene, nem a dukkha az ok. Bármit megjavíthatunk, megváltoztathatunk, a dukkha lényege nem változik, az enyhülés és a súlyosbodás is átmeneti. Hol keressük hát az okot? Kívül nem találjuk, a dukkhán belül sem, saját magunk pedig csak halmazatok összessége, következmény. Nincs kiút a szamszárából? A dukkha annyira általános, hogy az alkalmazkodás az egyedüli út?

Az emberek sokáig így hitték. Hittek a karmában, a végzetben, ezért vagy egy jó újraszületésben reménykedtek és annak megfelelően cselekedtek, vagy egy isten által biztosított pihenőhely eléréséért dolgoztak. Aki nem lát túl a sorsán, az biztosan nem szabadul tőle, ám akkor sem menekül, ha képes túllátni rajta, de megrémíti a sötét, feltérképezetlen tartomány az istent és az örökkévalóságot elhagyva. Az újraszületés és az isteni birodalmak ugyanis még a körön belül, a szamszárában találhatóak, amit az emberek nem látnak annyira rettenetesnek, mint a bizonytalan ürességet a határon túl. Sőt, a határokon túl, ahol már a határ, és minden más fogalom értelmezhetetlen, ahol már semmi nem emberi. Ezzel szemben a buddhizmus nirvánája az emberrel nem megtörténik, hanem választja, és viseli döntése következményeit. Persze addig is viselte, de legalább az ismerős körökön belül, a belátható tartományban, a Buddha azonban a bizonytalant ajánlotta fel, az embert meghaladót.

A lét törvényein nem változtathatunk, a dukkha csak következmény, mi magunk pedig az „én” halvány látszata vagyunk. A kereső elveszik az ujjai között szétmálló illúziók között, mint egy mentális pokolban, a halál közben a sarkában liheg. A Buddhában is ez a kín ébredt fel, mikor elindult megkeresni a választ. A válasz nem lehet bonyolult filozófia, melyet majd minden tudós megcáfol; nem függhet semmitől, hiszen esszenciális feltétele a függés-mentesség; nem indulhat a kereső énjéből, mert alaptalanul lebegne; nem következhet külső erőből, mert az csak egy másik rabság. Valami egyszerű igazság lehet, ami végig az orrunk előtt volt.

A Magasztos hercegként arra ébredt, hogy nem képes folytatni addigi életét. Meg kell találnia a választ arra a kérdésre, amit az emberek jórésze nem is ért, hiszen a dukkhát sem képesek megfogalmazni, nemhogy az okát kutatni. Látta a szenvedő lényeket, akik hol boldognak, hol szomorúnak találják magukat, látta, hogy a dukkha oka nem rossz döntések sorozata, nem hibák, és főleg nem bűnök halmozása, melyeket majd az isten ítélő keze elsimít, mikor a világ rendjét helyreállítja. A dukkha oka nem akaratból, hanem karmából képződik. Olyan okot kell keresni, ami következik a szamszára működéséből, és nem olyat, amit a lények szándékkal cselekszenek! A dukkha oka csak karmikus, észrevétlenül működő, alapvető törvény lehet, nem indulat és akarat által létrejött tett, mégis a lénynek saját magán belül kell meglelnie. Mindenki rossz helyen kereste! A dukkha oka is következmény!

A herceg, az eljövendő Buddha elindult megkeresni a dukkha okát.

„A három világ összes buddhái a meghaladó bölcsesség által valósítják meg a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredettséget.”

Tökéletes és felülmúlhatatlan a felébredettség, ha a megszabadult lény elérte a saját végső határait. Nincsenek abszolút határok sem az égben, sem az ég alatt, de még az ég felett sem, ezért a felébredés a lény ügye, dolga, saját magát szabadítja. Az erény sehol sem tökéletes, de nem is tökéletlen, a nirvána nem vége semminek, nem meghaladása rossznak és elégtelennek, csak nirvána, semmi más. Mi marad hát mögöttünk a felébredés után? Az álom-gondolkodás, egy befogott, káprázatokhoz csomózott látásmód. Köd-lényeket öleltünk, felhőre építettünk várat, de most a felébredettségünk a tiszta ürességbe helyezett. Nem érhettünk az út végére, hiszen most találtuk meg az utat.

A Buddha nem ígért megváltást.

Azt mondta, hogy elmúlik a szenvedés. A világ minden lénye álmodik, és álmában harcol, szenved, örül és csalódik, ahogyan a képzetei rángatják. A bódhiszattvák megmentendő lényekről álmodnak, nemes, nagyívű álmokat. A pratyekabuddhák arhatokká értek, és a lét elszigetelt völgyeiben magukat értik meg. Mind meg kívánják valósítani az utat, így felülemelkednek, ám az alul-felül és az emelkedés még csak illúzió. A legnemesebb látásmód is még látásmód. Ám a három világ összes buddhái elhagyták képzeteiket és megszabadultak buddhaságuktól is. Drágakővé vált bennük a Négy Nemes Igazság, majd eloszlott az is.

A gyakorlóktól elvesz az üresség, hogy kevesebbek legyenek, és csak a nemes rész maradjon. A bódhiszattvákhoz hozzátesz az üresség, hogy többek legyenek, hatalmas nemesség birtokosai. De minden kicsiny és nagy maradékot termel, üzérkedik, épít és rombol, születik és meghal. Mind a Létkerék foglya. A buddhák elhagyják láncaikat, mikor felébredettségük tökéletes és felülmúlhatatlan. De a Magasztos nem mondta, hogy a buddhák tökéletesek és felülmúlhatatlanok, mert nem akart új minőséget létrehozni, és aztán ahhoz kötni követőit. Nem mondta, hogy a buddhák eltávoznak, máshová kerülnek, kilépnek a létezésből. Nem mondta, mert nem akart új birodalmat alapítani, nem akart új istent megnevezni, nem akarta a régit lerombolni. A szenvedésről és a rabságról beszélt. A buddhák ezeket haladják meg.

Az isten istenségéről álmodik, mennyet és poklot épít, ítél és teremt. A démon harcot képzel, győzelem és vereség kövezi útját a célja felé. A pokollakó szenvedésről álmodik, és a maga teremtette gyötrelemben forog. A szerető kapcsolódást érzékel, és belésüpped a puha biztonságba. A nemes bódhiszattva magára ölti a legnagyobb áldozat tüneményét, és lényeket menekít ki az örök rabságból. Mind a hat létállapot, a kilenc dharma-világ, a végtelen maga-világok a saját álmukat élik.

Ahogyan álmuk, úgy életük is látásmódjuk szerint alakul. A hitetlen meghal, az arhat halál útján lép a következő önfelismerésbe. Dharmát gyakorol, vagy csak az anyagban küzd és kapar. Látásmódjuk egyben sorsuk is. Az egyik istenhez, a másik a nirvánába tart, de mindegy is, mert a rabságból kifelé igyekvő csak menekülni képes, szabadulni nem. Ezért a buddhák már nem rabok, de nem is szabadok. Nem foglyai illúzióknak, a szabadságénak sem.

Amit meg lehetett tenni, már meg lett téve. Az utakat lehet követni, a széles ösvényeket és a nehezen megtalálható, szűk ösvényt is. A nagy kihívás nagy eredményt hozhat, de erre sincs szabály. Sőt, lehet keresni a titokzatos úttalan utat is, mely az egész látomásból kifelé vezet. A buddhák inkább elhagyták az utak képzetét, és az utak nem-létezésének képzetét is. Sőt, a képzetek, és a képzetek nem-létezésének képzetét is. Mindez szavakba nem foglalható.

A buddhaságig nem elér az ember, nem munkájának, fejlődésének, gyakorlásának következménye lesz, mert a buddhaság nem állapot. Vagy buddha, vagy nem, ennyi az egész. De addig is: érjük el a nagy tisztaságot, gyakoroljuk a jót, hagyjuk el a rosszat. Tudatunkban számoljuk fel ragaszkodásainkat, oldjuk el vágyakozásainkat. Nemtelen késztetéseinket cseréljük nemesekre, hagyjunk fel a haraggal, a rosszindulattal. Legyünk okosak, bölcsek, lássuk miből képződött a létezés, hogyan épül és bomlik minden, milyen a születés és a halál valódi természete. Nézzünk szembe önmagunkkal, és hántsuk le a hagyma héjait, hogy az üres belsőig elérjünk. Sóvárgásaink alakuljanak át dharmikus késztetésekké. Zavart, viharos tóhoz hasonló tudatunk felszíne váljon tiszta, zavartalan tükörré, hogy leláthassunk a mélyén heverő hulladékokra. Találjuk meg a békét élőkkel, emberekkel, istennel, önmagunkkal. Igyekezzünk, hogy a nirvána kapujában felkészülten állhassunk majd.

Bár ez még nem a meghaladó bölcsesség, még nem a tökéletes és felülmúlhatatlan felkészültség, de nyugalom és a szenvedés elcsendesedése. A nirvánához szükséges állapot. Itt nem lehetsz buddha. A vágy kötésében, a halmazok fogságában, a függő keletkezés forgásában, a dukkha súlya alatt még ne a buddhaságról álmodjunk, mert a buddhák nem álmodnak. Most nyugalmat keressünk. Szabadulást a karmikus örvényből, tiszta lélegzetet, a valóság látásának képességét. A tökéletes erényt, ami összeolvad a nirvána négy erényével, az állandósággal, az üdvvel, a magában-léttel és a tisztasággal. A nirvánába azért kell eljutni, hogy végre elkezdődhessen a gyakorlás.

Egy buddha meghaladhatatlan, mert nincs mit meghaladni. Ezt meg kell érteni. De a nem-buddhák gyakorolnak, törekszenek, megvilágosodnak, belépnek a nirvána és gyakorolnak tovább, amíg a világok a törvényeik szerint végzik a dolgukat. Egy buddha nem lép ki sehonnan és nem jut el sehová, mert nincsenek helyek, a nem-buddhák viszont nemesítik magukat és a helyet, ahol tartózkodnak. Tenni a dolgunkat, ez a feladat, ez az erő, ez a kiválóság, hogy majd végtelen idő múlva készen álljunk a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredésre.

Az élet szakaszait ugyanúgy nem lehetséges névvel ellátva rögzíteni, mint a buddhista fogalmakat. Pl. a születés és a születés szenvedése nem csak a világrajövetelt jelenti, hanem a fogantatást, a testi létesülést, a tudati elhatárolódást. Minden élő, dolog és jelenség életbelépését, adott helyen és időben való megjelenését akkor is, ha nem jár forma kialakulásával, vagy az nem tökéletes. Születésnek nevezzük egy gondolat felvillanását is, vagyis bármely dharma (itt értendő, mint a létezés legkisebb egysége) észlelhetőségét. Ez egy, a szamszárában állandó zajló, karmikus eredetű fogantatás-orgia, amit a létezést átitató vágy tart mozgásban, az érzékelés izzít, létrehozva a létállagokat, a kötődés komplexumait vagy halmazatait (36. megjegyzés). A halál ennek ellentéteként a dharmák, létezők és dolgok áramló tömegben történő kilépése a meghatározottságból, az elkülönültségből; megnevezhetetlenné válás, a formák felbomlása. A karmikus kötődés minden létezővel és már nem jelenlévővel kapcsolatban fennáll, amíg a halmazokból ideiglenesen összeállt tudat figyelme rájuk irányul. A szenvedés fő oka éppen a megnevezés, mert a halmazokból álló figyelő magához hasonlóvá és megragadhatóvá szeretné tenni a körötte forgó jelenségeket, ezáltal elválasztottsága, meghasonlottsága kiteljesedik, és átmenetileg élesen kiszakad a lét élő teljességéből.

A lény halmazokból áll, és maga körül dolgokat, jelenségeket, „tapasztalási komplexumokat”, összetett megnyilvánulásokat érzékel, miközben mások számára maga is egy ilyen komplexum. A halmazokat nevezhetjük fizikai, szellemi és lelki létállagoknak is. A Buddha ötöt nevez meg, de újra figyelmeztetnék, hogy nem szabad kötődni sem a fogalmakhoz, sem a felosztáshoz. Minden ilyen fogalmi elkülönítés csak érzékelteti, sejteti, hogy a dolgok összetettek, meghatározhatatlanok. Ha úgy szeretnénk, magunknak kijelölhetünk hatot, hetet, és ahogyan a kommentárirodalom teszi, egészen máshogyan írhatjuk le ezt az ötöt is. Nézzünk most mi is egy másik terminológiát az öt halmazra:

1. „A testi formák állaga”: Minden megjelenés az eddigiek alapján. Természetesen leírhatatlan, mert a formák nem objektív létezők. Az összes észlelő a maga módján érzékeli őket, a velük kapcsolatos reakciók is lehetnek gyökeresen eltérőek. Nem csak a fizikai és lelki reakciókat értjük itt (máshogyan reagál egy macskára egy ember és egy egér), hanem a tudat összes viszonyulását az adott megjelenéshez. A testi formán túl a lelki, szellemi összeállások is ide tartoznak, bármi, amit a tudat valóságnak lát. Ezek a karma, a kapaszkodás tárgyai. Nem a nemtudás okai, hanem már következményei: az ok a kötődés vágya, mely a már létező, vagy a vágy kielégítése céljából teremtett formákhoz ragaszkodni akar.

2. „Az érzetek állaga”: A formák magukban felfoghatatlanok, mert a tudat építőkövei a nevek, ahogyan gondolatok nélkül nem tudunk szavakat létrehozni. A formákat el kell nevezni, majd a tudatot és a nevet össze kell kapcsolni. Ehhez először érzetekkel kell felruházni a formát. A tudat ekkor még nem észleli, mert ahogyan a gondolatot mindig megelőzi egy akaratunktól független belső intelligencia, úgy csodálatos módon a tudatnak először el kell neveznie, tehát érzettel, létezéssel kell felruháznia a megjelentet, mielőtt egyáltalán érzékeli. A név tulajdonképpen az érzet, ez az ideiglenes elkülönültség betetőződése. A semleges, üres forma már nem magában áll, hanem illuzórikus, egyedi minősége lett, ezáltal felfogható a figyelő tudatok számára. Aminek nem különíthető el a formája, azt a tudat nem érzékelheti; amihez nem kapcsolt számára is értelmezhető érzetet, „nevet”, azt nem ismeri fel. A halmazok működése nem egyirányú, nem a tudat, az „én” felől nyílnak a világ felé, hanem kétirányú, és a világgal való kapcsolódással együtt épülnek fel. A két birodalom egymást teremti. Ha nem így lenne, az „én” örök és megbonthatatlan egység lenne, és a buddhizmust saját logikája döntené össze.

3. „Az észlelés állaga”: A tudat és a jelenség együtt létrehozta a námarúpát, a nevet és a formát a látszatvilágban és a tudatban, így felkészült, hogy észlelje, a tudatba emelje azt. De a tudaton kívül nincsen semmi, mert ami kívül van, amint rágondoltunk, kiderül, hogy már eleve bent volt. Ebből következik, hogy a tudat és a látszatvilág ugyanaz; a figyelő nem válhat el a megfigyelttől, mert akkor határ épülne, mely két meghatározott részre törné a világot. Tehát amit éppen figyelünk, amit teremtettünk, és ami az aktuális pillanatban minket is éppen létrehoz, az nem különbözik az éppen figyelő önmagunktól. Az észlelés ezért mindig önmagunk észlelése. Az észlelés megszületik, de a tudat a nemtudás állapotában nem ismeri fel önmagát.

4. „Az akaratlagos formálóerők állaga”: A szamszárában minden mozog, születik, felbomlik, egymásba zuhan, köt és oldódik. Az észlelés megtörtént, okká válik, és megtermi következményét, a szándékot. A lényt köti a nemtudás, ezért a következményt saját akaratlagos döntésének érzékeli. Végül is az ő döntése, hiszen figyelmének odairányításával, de a jelenséggel együttműködve részt vett az okban, de tevékenysége a karma, az okság törvénye által kötött volt. Döntése, akarata nem szabad. Akarata ennek ellenére formál, figyelme létrehoz, figyelmének elfordulása a létből kiveti a tárgyat, de tudata a karmikus szabályok foglya. Minden létező, legyen bár tudatos vagy sem, a létkerékben akarattal vagy csak jelenléte folytán, de formál és megszüntet, ráadásul sosem önállóan, hanem több-kevesebb résztvevővel együttműködve. Ez mozgatja a létezést, ezt hívjuk szándéknak, késztetésnek.

5. „A koordináló szellemi tudatosság állaga”: A tudat nem elkülönült „én”, ezért nincs kiemelt helye a folyamatban. Az egyik halmaz, az egyik összetevő. Egyik szerepe szerint maga a felszabadítani, megvilágosítani akart lényeg, de másik szerepe szerint egy koordináló résztvevő a szamszárában, mely az észlelések, az érzetekkel felruházott jelenések és a belőlük kisugárzó következmények folyamatait igazgatja. Benne jelenik meg mindezek eredményeképpen az éntudat, mely képességeit magáénak tulajdonítva határt igyekszik húzni maga köré, hogy elkülönülhessen minden mástól a világon.

A halmazok nem egymás után jelennek meg, ahogyan a karma sem egyirányú. Mind egyszerre és állandóan jelen van és egymásba ömlik. A halál a halmazok amúgy is eseti összeállásának felbomlása, a születés pedig ideiglenes összerendeződésük. Maguk a halmazok sem meghatározott, körülírható részek, mert nevük és formájuk az előzőekben leírtak alapján képződik. Rezgő húrok, a tér, idő és dimenziók hullámainak fodrozódásai, üresség-természetűek. Még egymásra hatásuk és egymásba transzformálódásuk is csak látszat.