Harari professzor úgy fogalmaz, hogy vallásnak, működő szellemi modellnek akkor tekinthető egy rendszer, ha emberi normáknak és értékeknek egy ember feletti hitre alapuló rendszerét hirdeti. Ez igaz a teista és a nem teista (pl. buddhizmus) vallásokra is. A meghatározást elfogadom, és magam is úgy látom, mint az előző bejegyzés ötödik kategóriájába tartozó ember: a vallások az emberről beszélnek, világfelismerési képességeink aktuális állapotáról, a történelem során részben véletlenszerűen kialakult normáinknak és értékeinknek egy feltételezett, ember feletti hatalommal való legitimálásáról. Annyival egészítem ki, ami felett el szokás siklani a meghatározások során, hogy az ember által felismert és saját szavaival körbeírt, ember felettinek tekintett hatalomnak szükségképpen rendelkeznie kell Vansággal, ha az ember, mint a világ része és terméke elképzeléssel rendelkezik róla, ezért ontológiai értelemben Van, amiről a vallások beszélnek. Van, de nem biztos, hogy létezik. Ontológiai értelemben minden Van, aminek kinyilvánítása lehetséges, ám nem mindegy, hogy a kinyilvánított egy apró, pillanatnyi jelenség marad, vagy egységes rendszerré válva egy intelligens faj alapvető élményévé válik. Ez a tétel nem keverendő össze az ontológiai istenérvvel, mert nemhogy a tökéletességet, de semmilyen tulajdonságot nem társít ehhez a Vansághoz, hatalmat és felsőbbrendűséget sem.

Ma nem erről szeretnénk írni. Harari szerint a globális emberi társadalmakat három nagy erő alakította ki: a pénz, a birodalmak és a vallások. Nézzük meg, miben rejlik az utóbbi ereje, miért váltak tömegek számára vonzóvá, vagyis mi különbözteti meg őket a kérészéletű, gyenge rendszerektől. Gyenge rendszerek ma is születnek, sőt, a mai globális, információáradatban fürdő világunkban számolatlanul teremnek, ezzel együtt értékük is mintha csökkenne. Gondolok itt az ezotéria, spiritualizmus olcsó változataira, de számos egyéb szellemi kísérletre, politikai világmagyarázatra is.

Két dolgot kérek figyelembe venni ennek a bejegyzésnek az olvasásakor. Először is nem célom értékelni a szellemi irányzatokat, mert nem hiszek az ab ovo társult önértékükben, és nem is birtoklom a bölcsek kövét. Véleményem természetesen van, de arról is megvan a véleményem. Másodszor pedig ma sem, mint legutóbb, nem a fejlődés érdekel, amiben szintén kevésbé hiszek, főleg nem a hirdetett vallási eszkatológiákban, hanem azt szeretném meghatározni, hogy mitől tekinthető egy rendszer, mint elmélet, jobban kidolgozottnak, használhatóbbnak, értelmesebbnek, mint egy másik. Akár azt is mondhatnánk, hogy nem minőségi, hanem technikai értelemben vizsgáljuk meg a rendszerek fejlettségét. Fontos még, hogy bár vallási rendszerekről lesz szó, a következő szempontok minden elméleti rendszerre igazak lehetnek, tehát filozófiára, világnézetre, elképzelésekre és hétköznapi elgondolásokra is.

Álljon itt az az öt pont, ami szerintem meghatározhatja, hogy mitől életképesebb az egyik elméleti rendszer a másiknál. Úgy is mondhatnánk, mi különbözteti meg a hagymázas handabandázást, az üres locsogást az értelmes elmélettől.

1. Belső koherencia

A világ bonyolult, ezért bármit állítunk, azonnal ellenkező vagy eltérő irányú erőkbe, igazságokba ütközünk. Minél őszintébben és becsületesebben járunk el gondolkodásunk során, annál inkább. Az ellentmondó érvek megsemmisíthetik érvelésünket, de akár el is fogadhatjuk, hogy az igazság részleges, és az állítás, valamint az ellenkező tétel egymásnak feszüléséből származó paradoxonok természetesek, és a rendszer részeiként még erősíthetik is azt. Ha ezeket egy elmélet képes koherens egységbe rendezni önmagán belül, akkor rendszerré válhat. Ám nem mindegy, hogy az igazság töredékessége és a paradoxonok mennyisége és minősége miféle. A rendszert az különbözteti meg egy zagyva elmélettől, hogy idővel képes kidolgozni egy belső koherenciát, és ellentmondásait vagy feloldja, vagy a rendszer elválaszthatatlan részévé teszi. Minél erősebb egy rendszer, annál gördülékenyebben oldja fel belső diszkrepanciáit, sőt, azokat elméleteinek belső támaszaivá, kinyilatkoztatásainak igazolóivá képes fejleszteni. Az elterjedt és hosszú ideje fennálló vallások ezért is tűnnek megingathatatlannak, és ezért sem lehetséges őket szentirataik és kinyilatkoztatásaik ellenmondásaival szembesítve megcáfolni.

2. Külső koherencia

A gyenge elmélet képes magát egy ideig fenntartani, ha nem kényszerül más elméletekkel való konfrontációra, versengésre vagy csak összehasonlításra, de egy összemérés során elvérzik. A belső koherenciáját kidolgozó, elméletből rendszerré váló eszme viszont megállja a helyét a többi fejlett rendszerrel való találkozás során, és ami talán még fontosabb, olyankor nem csak fennmarad, hanem hajlandó és tud alkalmazkodni és továbbfejlődni. A fejlett rendszer, vallás nem csak alkalmas a többi vallással való összevetésre, hanem keresi és vállalja a találkozást különböző társadalmi berendezkedésekkel, államformákkal, hitrendszerekkel és egyéni elképzelésekkel.

3. Reagálás

Egy már vallásnak nevezhető rendszer először is valódi emberi igényekre épül. Ha csak tetszetős intellektuális termék, lenyűgöző szellemi építmény, nem lesz népszerű a tömegek számára. A sikeres vallások az ember lelkének legbelsőbb tartományait keresik fel, legmélyebb vágyait elégítik ki, legnagyobb félelmeiket enyhítik. A lélek mélyének is vannak céljai, leginkább túl szeretne élni, boldogságot és biztonságot keres, ezért egy hitrendszer akkor lehet széles körben elfogadott, ha ezekre rezonál. Kis kérdésekre elég a kis válasz, de a legnagyobb kérdéseinkre, melyek emberi egzisztenciánkkal függenek össze csak a leghitelesebb, univerzális válaszokat fogadjuk el, és vallásunk az lehet, ami a válaszokat képes megadni. Még a buddhizmus is, mely tagadja az önvalót, végül a lélek legbelső félelmeire és kérdéseire ad válaszokat. Másodszor pedig egy fejlett rendszer, egy vallás egyetemes emberi értékekre épül. A szeretet, a bizalom, a saját és hozzátartozóink életének az értéke a vallástalanoknak is alapvető szentségek, és ezeket egy sikeres vallásnak nemcsak tiszteletben kell tartania, de kinyilatkoztatásának pillérévé is kell tennie. Mivel minden vallás a felismert Vanságból indul ki, ezért csak akkor válhat rendszerré, ha azt nem tagadja meg.

4. Működőképesség

Egy vallás, szellemi rendszer, ahogyan a tárgyak, berendezések, eszközök is akkor szerez tekintélyt és terjed el, ha működik. Míg egy technikai újítás, egy új eszköz esetében ez a feltétel könnyen mérhető, addig egy vallással kapcsolatban már nehezebb. De nem lehetetlen. Egy működő vallás az emberi társadalmat vagy annak egy részét élhetőbbé, boldogabbá, és ezáltal lelki és közvetetten anyagi értelemben sikeresebbé teszi. Nem egyértelműbben teszi viszont fejlettebbé, demokratikusabbá, mai értelemben „emberibbé”, és nem is törvényszerű, hogy a társadalom minden tagja élvezi előnyeit. Lehet, hogy csak egy vezető réteg, vagy a papság, vagy a nép egy része válik elégedettebbé, és akár mások számára nehezebb, kegyetlenebb feltételeket teremt, de az kijelenthető, hogy változtatnia, működnie kell, hogy fejlett eszmének, vallásnak tekinthessük. Ha hatástalan, a társadalom számára észrevétlen, akkor lehet egy szűk kör számára szellemi játékszer, de fejlett rendszer nem.

5. Erő

Egy fejlett szellemi rendszernek, ami vallássá válva emberi közösségekre, társadalmakra hatást gyakorol rendelkeznie kell kikényszerítő erővel. Képesnek kell lennie olyan hatalommal felruháznia terjesztőit, hirdetőit és majd képviselőit, tehát a prófétákat, tanítókat és majd a papságát, amit a többség elfogad, és befolyásukat magára nézve kötelezőnek vallja. Megállapítottuk, hogy nem csak vallásokról, hanem minden fejlett rendszerről állapítunk meg ismérveket, és ez ebben az esetben is így van, ugyanis fejlett, hatalommal bíró rendszer lehet bármilyen ideológia. Ilyen pl. a liberalizmus, kapitalizmus, nácizmus, szocializmus, az összes vallásokhoz hasonló módszerekkel terjedő eszme is. Alapjuk, lényegük ugyanaz, tehát, mint az elején megállapítottuk, emberi normáknak és értékeknek egy ember feletti hitre alapuló rendszerét hirdetik, isten helyett pl. individuális jogokat, képességeken alapuló szabadversenyt, evolúciós előnyt, kollektívizmust téve meg emberfeletti hatalomnak, bírának, az emberiség céljának. A fejlett elméletek, mikor vallássá válnak, elveszik az embertől a határain túli birodalmakkal addig ápolt jó viszonyát, és egy érdekekkel rendelkező és önkényesen ítélő hatalom kezére játsszák, akinek kényszerítő ereje súlyként nehezedik életére, ám ezt elviseli, mert vágyai, félelmei tompulnak, biztonságérzete fokozódik, társadalmi beágyazottsága megvalósul.

Ez az öt pont. Láthatjuk, hogy a fejlett rendszerek, vallások nem lesznek egyértelműen emberibbek és kedvesebbek, mint a légből kapott, divatos, időnként félnótások vagy szélhámosok által kitalált szellemi tákolmányok. Nem csoda, hogy a koherens, rideg, az ember igényeit gyanúsan jól kiszolgáló, túl hatékonyan működő és erőszakos, ámde fejlett és tökéletes elméleti rendszerek gyakran kevésbé szimpatikusak, mint ócskább testvéreik, a hétköznapi, sekélyes világmagyarázatok, politikai mozgalmak, olcsó ezotéria és együgyű spiritualizmus. Érthető, hogy minden fejlett rendszernek szüksége volt térítésre, és nem az emberek tömegeinek elméjéből pattantak ki önmaguktól. Ezért csak egy dolgot tanácsolhatok, barátaim: a lelkünkből érkező indíttatásokra figyeljünk, bármelyikkel találkozunk, és ne arra, hogy miként használják fel ezeket a nemes indulatokat a tételes eszmék és vallások. Azt tudom csak mondani, amire Jézus és Buddha is tanított: a szívünkre figyeljünk, mindig a szívünkre. Mindig tévedni fogunk, de a mértéke nem mindegy. Ezen a helyen szokatlanul, de most egy popkulturális szövegből idézek, mert legalább annyira visszaadja a lélek útkereső fájdalmát, mint a magas irodalom alkotásai (Republic: Fényes utakon):

„Árva szívem annyira fáj,
Éget a bánat, mosd el szél, zivatar,
Őrizz engem ezen a világon,
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom.”

Az emberek a vallások tanításaihoz különbözőképpen viszonyulnak. Nem arra gondolok, hogy vallásosnak, nem-hívőnek vagy ingadozónak jelentik ki magukat, esetleg több vallás darabjaiból illesztenek összes egy személyes elképzelést, amit aztán hitnek, eszmerendszernek neveznek, hiszen e kijelentések mögött gyakorta nincsen megalapozott szellemi munka, elhivatottság, és sokkal inkább felelősek értük a divatok, a család és a környezet, mint az emberek valódi meggyőződése. Jobban érdekel a demonstrált világnézetek helyett a valós viszonyulás, a lélek attitűdje a nagy vallások igazságaihoz. Számtalan módon lehetséges kategorizálni e hozzáállásokat. Mi ma öt kategóriát állapítunk meg.

Nagyon fontos, hogy mindegyik viszonyulás egyenértékű. Természetesen sem emberi minőségre, sem más, az egyénre vonatkozó tulajdonságra vonatkozó következtetés nem vonható le az egyes kategóriákba való tartozásból. A kategóriák nem fejlődési utat írnak le, nem egymásra következő, egymást meghaladó szintek, hanem egymás mellett létező életstratégiák. Mind az öt csoportba tartozó ember lehet vallásos, vallástagadó vagy közömbös, mert most nem ezt vizsgáljuk, hanem a vallási kijelentések, a kinyilatkoztatások, vallási tételek igazságtartalmáról való véleményüket. Mások a vágyaink és az érdeklődésünk, ezért a csoportokat azért fogalmaztuk meg, hogy önmagunkkal tisztában legyünk. Még az is lehetséges, hogy sem a megváltásunk, sem a megvilágosodásunk nem függ a hozzáállásunktól, mert az egész világ, és benne mi magunk is olyanok vagyunk, ahogyan a Gyémánt szútra írja:

„Mert a múló világban minden lételem olyan:
akár egy csillag a derengő hajnalban, vagy
egy buborék a folyó felszínén, olyan:
mint a villámfény a nyári felhők között, olyan:
mint az ellobbanó lámpafény,
a futó jelenés, vagy a röpke álom.”

Tehát az öt önkényesen meghatározott kategóriába tartozó emberek hittételekhez való viszonyulásai a következők:

1. Egyáltalán nem foglalkozik vallásokkal. A kategória nem egységes, mert a spiritualitás vagy ezotéria köznapi vagy értékes, divatos vagy időtálló jelenségei megérinthetik, akár mélyebben is elmerülhet valamelyikben. Gyakran az olcsóbb, különösebb erőfeszítést nem igénylő irányzatokra figyel, azokat részlegesen gyakorolja, módszereit hasznosítja. Általában a hasznos gyakorlatok mellett foglalkozik a félrevezető, haszontalan technikákkal is, ezáltal gyakran szaporítja tévedéseit. Bár a szellemi vagy annak tűnő utak mellett ritkán tart ki, vallástalannak tűnik, de még ő is hajlamossá válhat a dogmatizmusra. Emlékeit, élményeit és életét inkább fizikai síkon éli meg, hiszen az élet valóban fizikai síkon zajlik. Dolgozik, szeret, vívja a hétköznapok harcait, és amikor az élet kiemelkedő állomásain, születésben, betegségben, szerelemben vagy halálesettel szembesülve találkozik mulandóságával, esendőségével, akkor vagy a hétköznapok megoldásaihoz nyúl, vagy egy tételes vallás eszközeit használja átmenetileg, azaz tanult szertartásokat végez. Leginkább és valójában a kézzelfogható dolgok és jelenségek érdeklik, azoknak művelője vagy akár mestere is lehet. Mivel nem mélyed el a spiritualitásban, ezért gyakran az ide tartozó emberek tévednek a legkevesebbet. A mítoszokat természetesen nem fogadja el.

2. Hétköznapi értelemben vallásos. Nem kérdőjelez meg semmit, amit vallási vezetőktől hall, szentiratokban, kiadványokban olvas. Nem mélyül el a hittanban, szútrákban, dogmában, de a misztikumban és a spiritualitásban sem, hanem elfogadja a hagyományokat, legyenek azok évszázadosak vagy egy új vallási csoport friss üzenetei. Általában szertartásos. Gyakorolhat felületesen vagy mélyen, előtérbe helyezheti az erkölcsöt, a hitet vagy a formát, ebből a szempontból mindegy, mert hozzáállását és ismereteit készen kapja. A vallást mereven követi, még akkor is, ha felületes érdeklődő, kritikája a dogma köreiből nem mozdul ki. A mítoszokat végülis nem fogadja el, mert nem alkot véleményt, nem fogalmaz meg valódi kritikát, és mivel mítoszai felcserélhetők, nem állapítható meg, mit ismer el.

3. Érdeklik a végső válaszok, az emberi létezés alapvető kérdései. Foglalkoztatja, mi végre van a földön, mi történik vele a halál után, van-e értelme az életnek. A vallások tantételeit, dogmáit ismerheti felületesen, de akár alaposan is, mindegy, mert a konkrét történeteket, kinyilatkoztatásokat és cselekményeket nem ismeri el. Jól teszi, hiszen mind a dogmatikus, mind a misztikus rétegben hemzsegnek a paradoxonok és alaptalan állítások. A szent iratokkal, lelkészek, papok beszédeivel, írásaival találkozva megállapítja, hogy gyermekmesék, egyértelmű hazugságok. Természetesen nem járt Jézus a vízen, nem váltott meg mindenkit, Noé, Jónás története nem vehető komolyan, Ádám és Éva, a hat nap alatti teremtés ostobaság és egyszerűen nem működhet, a Buddha legendáiról, és számtalan újjászületéséről szóló történet bugyuta, ezért levonja a következtetést és elveti mindet. Értelmes ember, ráadásul felnőtt, ezért bosszantja, ha be akarják csapni. Látja a tanítók emberi hibáit, az egyházak korrupcióját és bűneit, a sok együgyű mesét, ezért a maga módján keresi tovább a válaszokat, és elveti a tételes tanításokat azok képviselőivel együtt. A mítoszt és az abból eredő következtetéseket, a szimbólumokat és azok jelentését egyben dobja ki, nem fogadja el.

4. Az előző pontban leírtakhoz hasonlóan a történeteket és meséket nem hiszi el, de a mítoszokat szimbólumoknak tekinti, melyek mögött már igazságokat keres. A vallásokat a közös történeteinknek, a kultúrákat megalapozó, a társadalmakat egyben tartó nagy mítoszoknak tekinti, ezért bár nem hiszi el azokat, de elfogadja közösség- és társadalomformáló erejüket. Ezt a hatást tiszteli, az emberiség intellektuális, lelki vagy erkölcsi termékeinek tekinti. Felismeri, hogy az ember és isteneinek közös fejlődése valójában az ember világismeretének fejlődése, és az istenek vagy igazságok e fejlődés hatására lettek egyre érthetőbbek. A világot az ember elöl takaró fátyolt szerinte nem felsőbb hatalmak húzzák félre, hanem az ember maga tekint mögé. Ezt a képességünket az ember javára írja vagy isteni, kozmikus segítséget feltételez mögötte. Az ember – istenkép – kultúra hármasát közös produktumnak, az ember történetét fejlődésnek tekinti, és általában célzatosságot lát benne. De lehetséges, hogy nem tekinti fejlődésnek, és úgy tartja, hogy az ember akár boldogabb is lehetett a pretársadalmi korokban, mert hiába kényelmesebb az élete, de a változás elvette értékeit. Szerinte viszont az bizonyos, hogy a globális társadalommá fejlődés feltételei a közös mítoszok, a vallások, melyek ettől a ténytől még nem válnak igazzá. Kulturális érdeklődéstől hajtva foglalkozhat velük, de mellőzheti is ezeket. Az így gondolkodó ember végülis nem fogadja el teljesen a mítoszokat.

5. Felismeri, hogy a mítoszok szó szerint nem igazak, de belátja, hogy az ember tudata, intellektusa kizárólag képekben, formákban, viszonylatokban képes gondolkodni, melyeknek nevet ad, aztán szavakkal fejez ki. Felismeri, hogy az ember gondolkodási korlátainak semmilyen hatása nincs a valóságra, mert a folyamat egyirányú: a valóság hat az emberi tudatra, mely a maga korlátozott módján ismeri fel és nevezi meg azt. Ráébred, hogy gondolatainak eredeti mozgatója, felébresztője nem a személye. Látja és elfogadja, hogy nem teremt, nem forrása semminek, de még csak nem is értője és megfogalmazója, még csak nem is elkülönült egység, hanem maga is a folyamat átmenetileg létező része. Ezért tudja, hogy a vallások szava, a kimondott igazságok, közös mítoszaink egyfelől nem tartalmaznak sem végső, sem részigazságot, nem teljesen koherensek, de mégis igazak. Igazak, mert az ember képtelen nem igazat szólni, mert nem képes olyasmiről beszélni, ami nincs, aminek nincs Vansága, mert amire gondolni bír, az biztosan Van; hiszen az ember nem eredet, nem forrás, nem teremtő, csak egy többé-kevésbé tehetséges figyelő, aki a már létezőről fogalmaz meg tökéletlen megállapításokat. Az ember a maga korlátozott módján mindig a valóságról beszél, mert abból nőtt ki, nem tud kívül kerülni rajta. Történeteinek fejlettsége nem a világ természetébe nyújt betekintést, hanem az emberbe, aki alkotója, tárgya és alanya saját meséinek, melyeket mindig is saját magáról mesélt önmagának. Az ide tartozó ember a hit és hitetlenség hamis dilemmájából kilép, és korlátait elfogadva igyekszik szemlélődő képességét fokozni. Fel sem merül, hogy a mítoszokat elfogadja vagy elutasítja, mert felismeri, hogy az egész felvetés értelmetlen.

Elkezdjük a Szútra szövegének vizsgálatát. A Szútra a 89. bejegyzésben megtalálható. Természetesen használunk szakirodalmat, de igyekszünk a saját buddhizmusunknak megfelelően értelmezni a tanítást. Nem ismerjük a válaszokat, de bátran állítunk, mert úgy látjuk, hogy az elméleti rendszereket amúgy sem az eldönthetetlen igazságtartalmuk, hanem belső koherenciájuk és a környezettel való kölcsönhatások során minél jobban megőrzött egységük minősíti.

„Avalókitésvara bódhiszattva a mély meghaladó bölcsességben időzvén”

Avalókitésvara nevének egyik jelentése az „egyszerűség”. Egyszerű, de nem ostoba, egyszerű, tehát nem bonyolult, nem ingatag, kizökkent, összetett, vagyis nem dukkhával terhelt. Annyira egységes, hogy minden aggodalom és akadály nélkül képes létezni, semmi sem gátolja, ezért ő jelképezi a mindig a jelenben gát nélkül szemlélődő egyszerűséget. Tökéletesen képes befelé ragyogni, ezért tökéletes a ragyogása kifelé is. Nagy titok: ahhoz, hogy valóban önmagunk lehessünk, nem lehetnek téves gondolataink, nem hordozhatunk nemtudást. Amíg van bennünk tévedés, vagyis bonyolultság, addig nem önmagunk vagyunk, hanem magunk is csak tévedés. Amíg nem vagyunk egyszerűek, amíg a gondolataink tévesek, addig nem vagyunk itt, ezért akit önmagunknak nevezünk, az nincs is. Ha a gondolatainkban nincsen tévedés, akkor önmagunk vagyunk, akkor itt vagyunk. Ennyi az egész. Egy bódhiszattva ezt testesíti meg, ezáltal világosítja meg az érző lényeket, nem pedig meggyőzéssel.

A bódhiszattva minden dharmát ért, pedig nem tud semmit. Azért érti őket, mert olyan, mint a dharmák; nincs olyan dharma, ami nem olyan, mint ő. Tisztaságával nő a megértése, ezzel együtt növekszik a szellemi fénye, megértésével pedig együtt nő tisztasága. Minél tisztább és ragyogóbb, annál inkább van, azzal együtt nő a vansága. Amíg nem ért, csak báb, csak szolga, csak „pengő érc és zengő cimbalom”. A bódhiszattva nem tesz olyat, ami zavaros.

A bódhiszattva rendelkezhet képességekkel, de az is lehet, hogy nem. Lehet bárki, lehet bármilyen, kívülállók számára még zavaros is, lényét nem a viszonyulások határozzák meg. Nem ragaszkodik még bódhiszattvaságához sem. Fénye nem világosság, nem érzékelhetőség, nem perzsel, csak állapot. Kimozdíthatatlan, de nem a súlya vagy az ereje mérhetetlen, hanem az egyszerűsége; ami nem ragaszkodik a helyéhez, az kimozdíthatatlan. Mindent tud, de nem azért mert az összes ismeret birtokában van, hanem mert nem mozdítja ki többé tudatlansága.

A bódhiszattva helyett inkább gyakorlót írok. Hétköznapi embert, amilyenek vagyunk, a bódhiszattva pedig az eszmény, amit el szeretnénk érni. Egy gyakorló arra törekszik, hogy semmi ne mozdítsa ki, valóban semmi, de leginkább a hívságok ne, melyeket napestig lehetne sorolni, de álljon itt tíz jellegzetes:

- dicséret: akár kívülről érkezik, akár önmagából, kerülje az eredményeiben és érdemeiben való fürdőzést;
- gúny: akár őt gúnyolják, értékelik, akár gyakorlását, ne ingassa meg, de is tekintse mások ostobaságának, hiszen a vélemény és ítélet csak jelenség, az élet harciasságának velejárója;
- gőg: de ő se gúnyoljon másokat értetlenségük vagy véleményük miatt, ne helyezze magát mások fölé, mert a gőg veszélyesebb mindennél;
- szenvedés: ha a gyakorlás fájdalom és lemondás, akkor a szellem és a test megfeszített, ezért semmit nem tanul, majd idővel fellázad;
- boldogság: ha eredményeibe ragadva örömébe süpped, jobban állapotába ragad, mind a mézbe hullott bogár;
- előny: ha az anyagi, szellemi előnyt vagy a hatalmat keresi, eltéved és zavarodottabb, mintha nem is gyakorolt volna;
- biztonságérzet: aki fél, az menekül, aki menekül, az biztosan nem érhet menedékbe, főleg nem lehet önmaga menedéke;
- rombolás: senki nem építkezhet mások romjaiból; nem áll sokáig a törmelékből összehordott vár; nem vehetjük el másoktól a saját helyünket;
- nyereség vagy veszteség: aki haladni akar, vagy úgy érzi, megfeneklett, aki előre szeretne jutni, vagy fél a megrekedtségtől, az könnyen lehet, hogy még el sem indult;
- megvilágosodottság-érzés: ha úgy érzi, hogy minden szükségeset tud már, akkor vagy tanuljon még, vagy felejtsen el mindent.

A bódhiszattva, vagyis a buddhista törekvő a mély meghaladó bölcsességben igyekszik időzni, azaz gyakorol. Gyakorlása mély, hiszen a mély bölcsességet célozta meg. Mély, tehát nem felszínes. A felszínes gyakorlás nem biztos, hogy léha, felületes: azt is jelentheti, hogy nem jól gyakorol, vagyis a megértés helyett ismereteket halmoz, érvel, ítél, mérlegel, nézeteket alakít ki, ezáltal egyre jobban belegabalyodik tévedéseibe, mit a pók vergődő áldozata a hálóba. Millióféleképpen lehet rosszul gyakorolni, a jó módszer sokkal kevesebb. Sajnos nem létezik egyértelmű, könnyen átadható recept, ezt még a buddhák sem tudják átnyújtani nekünk, és hát nem is tudnánk mit kezdeni vele. Nekünk kell rájönnünk, és csak akkor lehetünk biztosak a módszerünk helyességében, ha átvitt minket a túlsó partra. A bölcsességet, a csodálatos pradzsnyát is lehet felszínesen használni, ezért kell mellé a páramitá, a tökéletesség. Ráadásul az üresség, a megvilágosodottság keresése is lehet csapda és kötelék.

A gyakorló túlléphet a forma-dharmákon, a névvel és formával rendelkező jelenségeken, melyek közös tulajdonsága, hogy feltételesek és viszonylagosak, és átléphet a tudati-dharmák tanulmányozásába. Hiheti, hogy jó úton halad, és igaza is lesz, de a csapda itt is a megelégedettségben rejtőzik: a tudati-dharmák még mindig jelenségek, felmerülnek, kötöttek, helyük és idejük van. A forma-dharmák az öt halmazból az első, de a négy másik halmaz hiába tudati-dharma, azok is kötnek. A kimozdíthatatlan gyakorló semmihez sem ragaszkodik, ezért kimozdíthatatlan.

A buddhizmus fő gondolata a dukkha, amit részben tévesen, részben helyesen szenvedésnek fordítanak. Ahogyan a krisztusi szeretet-eszme is kozmikus értelemben a mindent átszövő és mozgató egyetemes erő, de hétköznapi értelemben az emberek közötti szeretet-érzés, úgy a dukkha is egyfelől a világot uraló és létrehozó szabálytalanság, kizökkentség, tökéletlenség, másfelől a primer fájdalom, gond és szenvedés. A dukkha a Négy Nemes Igazság első igazsága és lényege; kimondja, hogy van dukkha (17. bejegyzés). Valami vanságának a feltétlen állítása nagy szó egy olyan vallásalapító részéről, aki minden jelenség magavalótlanságát hirdette. A szenvedés, a kizökkentség alaptörvényként való megnevezése miatt a buddhizmust gyakorta negatív, pesszimista vallásnak nevezik. Sokan e miatt kerülik, mert félnek a szomorúsággal, a kilátástalansággal, szenvedéssel való foglalkozástól, és reményt, megoldást keresnek az élet nagy emberi problémáira. Pedig a buddhizmus nem pesszimista, nem optimista, hanem realista. A világ ember által megismerhető végső igazságait tárja elénk, az elérhető legvégső határokat járja be. Az útközben fellelt igazságok pedig számunkra paradoxonok, olyannyira nem ránk szabottak, idegenek, hogy az ember, akire a világ törvényei mégiscsak vonatkoznak, megdöbben és felnevet. Rájön, hogy alig múlik rajta valami, és az örvénylő létezésnek leginkább csak derűs szemlélője lehet, ha kedélyét, életörömét és egészségét meg akarja őrizni, és ha nem akarja döbbenetét és félelmét élethazugságokkal elfedni. Buddhista gyakorlóként ráébred, hogy egyetlen igazságot sem képes teljes mélységéig megérteni, nemhogy kifejezni vagy megvalósítani, ezért csak annyit tehet, hogy igyekszik meghatározni, mi nem tartozik a vizsgált jelenséghez, dologhoz vagy igazsághoz. Ha már megnevezhetetlen, hogy „mi az”, akkor legalább azt jelöljük meg, hogy „mi nem az”. A pozitív állítások végül mindig védhetetlenek, és csak a tévedéseket szaporítják, a nézetek szövevényét bonyolítják, a nemtudás sötétségét mélyítik el. Legyen az filozófia, vallás, hit vagy tudás, mind meginog és ledől. Persze hasznosak, a hétköznapokat érdekessebbé és jobbá teszik, a kultúrát építik, de ha a végső igazságot keressük, nem érnek sokat. A negatív állítások sem alkalmasak megdönthetetlen törvények leírására, magukban semmit sem érnek, de legalább valaminek a nem-létét, nem-igazságát, magavalótlanságát állapítják meg, melyek nagyobb valószínűséggel helyes kijelentések. Természetesen a negatív bölcsesség alkalmazásának értelme nem a tévedés kockázatának elkerülése, hanem az utolérhetetlen valósághoz való egyre közelebb kerülés.

A negatív bölcsesség mintha nem adna, csak elvenne. Ez azonban nem igaz. Bár látszólag nem teremt, nem épít, de a hazugságok, a tévedések, a nemtudás egy-egy darabkájának leleplezésével a megmaradó tudást igazabbá teszi. Elveszi a felesleget, hogy a legkevesebb felesleges maradjon. Nem állítja, hogy valamit is tud, de meghatározza, ami biztosan nem igaz. Végül a legmélyebb bölcsesség, az üresség tanítása elvesz mindent, amikbe kapaszkodtunk, amikre támaszkodtunk, amikhez kötődve szárnyaszegetten a talajon vergődtünk. A negativitás nem rossz, fájdalom vagy kárhozat, nem a boldogság és a szépség ellentéte, hanem módszer. Az egyetlen állítás, amit tisztességgel kimondhatunk.

Emberek vagyunk, és jól tesszük, ha életünk során az örömöt keressük, a szenvedést kerüljük, ahogyan nagy Tanítónk is a szenvedést megszüntetni érkezett. Elkorcsosulnánk a végtelen szenvedésben, de ugyanígy a vég nélküli örömben is. Mit kezdenénk, ha örök boldogságra lennénk ítélve? Milyen gyorsan omlana össze az emberi psziché, ha kénytelen lenne boldognak lenni? A mennyekben mikor unnánk meg a csendes elégedettséget, ami végleg magunkba és érzékeinkbe zárna? A legnagyobb gyötrelem nem a mennyek és az örök boldogság ígérete?

A trilaksanáról, a létezés három jellegzetességéről sokat írtam (28-30. bejegyzés), mert minden buddhista tanításnak az alapja. A buddhizmussal foglalkozók gyakori tévedése, hogy az alaptanításokat kezdőknek való bevezetőnek tekintik, amiket a haladó tanítványok már letehetnek, mikor úgy vélik, hogy megértették, és foglalkozhatnak a „fejlett” tanításokkal, a zennel, a tantrával. Ám a valóság az, hogy utóbbiak eszközök és utak, hogy az „alaptanításokat”, a buddhizmus velejét és lényegét egyszer megérthessük. A Buddha azért beszélt a három jellegzetességről, az öt halmazról, a Négy Nemes Igazságról, a Nemes Nyolcrétű Ösvényről már tanítói útja elején és később is gyakran, mert ezek a buddhista gondolat lényegei. Minél többet foglalkozom a buddhizmussal, annál jobban megértem mélységüket, mindenre kiterjedő, alapvető igazságukat, és kezd lefoszlani rólam a sok egyéb okosság, tudás és ismeret, melyek könnyedén válnak téves nézetekké.

Nézzük meg a három jellegzetességet, a mulandóságot, a dukkhát és a magavalótlanságot abból a szempontból, hogy miért félnek tőlük az emberek, mit okoznak bennünk. Nézzük meg, hogyan keverik össze az emberek a negatív viszonyulásaikat a negatív bölcsesség szent módszerével. Vizsgáljuk meg, milyen gondolattársítások, félelmek, érzések ébrednek az emberekben, mikor egy gyémánttörvénnyel szembesülnek, és adjunk tanácsot, hogyan lehetséges a félelemből fakadó ellenállást feloldani, hogy az igazság elfogadható legyen. Soroljuk fel a legfélelmetesebb, legnegatívabb élményeket a három jellegzetességhez kapcsolódóan, és lássuk meg, hogy nem kell tőlük félni. Lássuk, hogy a negatív bölcsesség nem negatív érzést, kijelentést jelent, hanem a felesleg elvételét, ezért az emberben ébredő ellenállás, negatív érzés nem valós, és nem a három jellegzetességről beszél, hanem a viszonyuló ember tévedéseiről.

Mulandóság

Változékonyság – Érzés: félelmet kelt, hogy nincs egy stabil és örök pont a végtelenben, amihez köthetnénk magunkat. Feloldás: képzeljünk el egy örökké stabil pontot, amitől nem tudunk elszakadni, ami soha többé nem ereszt, és lássuk be, hogy az lenne valóban rettenetes.

Megfoghatatlanság – Érzés: nem lehet megnevezni semmi állandót. Feloldás: a név és a mögötte lévő esetlegesség, nézethalmaz vizsgálatával láthatjuk, hogy a megfogni kívánt nem is létezik.

Megbízhatatlanság – Érzés: ami folyamatosan változik, arra nem lehet építeni. Feloldás: minden külső erő csak illúzió, az ember képzeletének terméke, de lehetünk önmagunk menedéke.

Kilátástalanság – Érzés: az élet és a jövő tervezhetetlen, ha semmi sem örök. Feloldás: annyi esemény, veszteség ér minket, legvégül a halál bizonyosan mindent eltöröl, de szerencsére, bár a múlt és a jövő nem létezik, a jelen a miénk, és ez minden pillanatra igaz.

Értelmetlenség – Érzés: ha semmi sem változatlan, akkor minden emberi cselekvés felesleges. Feloldás: itt és most hatni, segíteni és jobbítani tudunk, a jelen szenvedését csökkenthetjük, és végül is minden pillanat egy-egy jelen.

Bizonytalanság – Érzés: magunkban és a környezetünkben sem bízhatunk, mert minden megfoghatatlan. Feloldás: a bizonyosság keresése csak rémült kapaszkodás, bátran az áramlatba merülhetünk, mert eddig is azt tettük, ha nem is voltunk a tudatában, és mégis élünk.

Veszteség – Érzés: ami elmúlik, örökre elveszítjük, és e törvény szerint minden tulajdonunkkal, szeretett lénnyel ez fog történni. Feloldás: soha, de valóban, soha semmit nem birtokoltunk még, mert megnevezni sem tudtuk, nemhogy magunkhoz kötni, ezért el sem veszíthetünk semmit soha.

Végtelenség – Érzés: minden állandóan múlik, változik, ez a folyamat megállíthatatlanul örökké tart, nincs benne helyünk. Feloldás: a végtelen, a véges csak egy szó, és mivel kezdet és vég, továbbá a kettő közötti folyamat is illúzió, csak a jelen létezik, amiben otthont találtunk, amiben éppen most is otthon vagyunk.

Menthetetlenség – Érzés: a változás mindenre vonatkozik, arra is, ami kiragadhatna minket a folyamatból. Feloldás: ahová kiragadhatnának, szintén változékony, ha pedig örök, akkor fagyott és halott, ahol nem szeretnénk, de nem is tudnánk létezni.

Reménytelenség – Érzés: ha nincs örök és véges, akkor nincs egy végső pont sem, ahová érdemes lenne eljutni, amiért érdemes lenne törekedni. Feloldás: képzeljünk el egy végső, mozdulatlan, változatlan pontot, ahonnan nincs út sem tovább, sem visszafelé, és értsük meg, hogy egy ilyen pont lenne a valódi reménytelenség.

Dukkha

Szenvedés – Érzés: rossz élmények, rossz érzetek, fizikai, lelki gyötrelem, képzelt vagy konkrét szenvedés, mind osztályrészünk. Feloldás: legtöbb szenvedésünk téves vágyainkból, hamis elképzeléseinkből fakad, a konkrét testi-lelki fájdalmaink pedig idővel enyhülnek vagy megszűnnek, mert végül mindent képesek vagyunk elviselni.

Befejezetlenség – Érzés: semmivel sem végzünk, értelmetlenek a cselekedeteink, az egész életünk, és ez kínt okoz. Feloldás: igen, végső soron értelmetlen minden, ha a jövőbe helyezzük, mert sem a jövő, sem a végső értelemben vett hasznosság nem létezik, de a dolgok „tökéletlenül” is tökéletesen működőképesek a jelenben is.

Tökéletlenség – Érzés: semmi sem olyan tökéletes, ahogyan elképzeltük, ahogyan elvárjuk, ahogyan szerintünk lennie kellene. Feloldás: a tökéletesség csak egy mítosz, ráadásul meghatározhatatlan, tipikusan emberi ábránd, mely legnagyobb gőgünk és hiúságunk, és leginkább tükrözi kozmikus méretű nemtudásunkat.

El-nem-készültség – Érzés: bármennyit dolgozunk, sosem készülünk el, pedig az életünket áldozzuk néhány ügyért, és ez szomorúságot, szenvedést, reménytelenséget okoz. Feloldás: a „kész” fogalma szintén sajátosan emberi képzelgés, mely még hétköznapi értelemmel felmérve is puszta tévedés, hiszen minden csak viszonylataiban értelmezhető, a viszonyítottak és az el-nem-készültek is.

Magány – Érzés: mind a földön, mind az égben társtalanok vagyunk, mert szeretetünk múlandó, kötődéseink bomlékonyak, és végül mindig egyedül maradunk. Feloldás: születésünktől halálunkig végleg saját tudatunkba záródtunk, magányunk megtörhetetlen, mégis képesek vagyunk több-kevesebb ideig békésen és boldogan szeretni, kötődni és segíteni egymást.

Gond – Érzés: mintha az élet csak megoldandó feladatokból, munkából állna, melyeknek sosem érünk a végére. Feloldás: feladataink java részét magunknak idézzük meg, hogy elkerüljük az élet valódi kérdéseivel való foglalkozást, és ne gondoljunk a halálra, ezért lehetőségünkben áll máshogyan viszonyulni mind életünkhöz, mind feladatainkhoz.

Rend-nélküliség – Érzés: szenvedést okoz, hogy a dolgokban nincs örök és megnyugtató rend, ami megvéd minket, és eloszlatja a kilátástalanságot. Feloldás: az örök változásban nem létezhet kötött és változatlan rend, ha mégis létezne, az lenne a legborzasztóbb pokol, az elkerülhetetlen és örök, rideg rend, amitől nem menthetne meg minket semmi, ráadásul pokoliságát fokozná, hogy ránk szabott, emberi, ezért torz és embertelen lenne.

Végesség – Érzés: minden véget ér, menthetetlenül a nemlétbe zuhan, és értünk is biztosan eljön a halál. Feloldás: mint a végtelenség esetén, a végtelen és a véges is csak egy szó, mivel kezdet és vég, továbbá a kettő közötti folyamat is illúzió, ahogyan csak káprázat az élet és a halál is.

Törvénytelenség – Érzés: nincs isten, nincs örök törvény, amibe kapaszkodhatnánk, hogy a mennyekig emeljen. Feloldás: ha lenne egy örök isten, aki feltételeket szab és ítél, kinek döntése megfellebbezhetetlen, büntetése örök, a jutalmat ő szabja meg, hát mind inkább a felmentő halálért könyörögnénk.

Örökkévalóság – Érzés: mégis létezik egy felsőbb hatalom, akinek hatalmában áll a szenvedést örök időnkre ránk mérni, egy bíró, egy erő, vagy csak egy érzéketlen folyamat, akinek, vagy aminek ki vagyunk szolgáltatva. Feloldás: az örök változás biztosan felold és kiszabadít, bárhová is kerüljünk, bárki vagy bármi is ejtsen rabságába, ezért szabadok vagyunk a véges és a végtelen alól is.

Magavalótlanság

Önvalótlanság – Érzés: nincs lelkem, nem is létezem, nem vagyok elkülönült létező, az életem egyszeri, el fogok veszni. Feloldás: létezem, tapasztalok, bár végső válaszokat a létezésemet firtató kérdésekre nem fogok kapni, de most és itt vagyok, ami már csodálatos és hihetetlen, tehát nincsen semmi baj.

Elszigeteltség – Érzés: nem tartozom sehová, ha nem vagyok megnevezhető, nincs lelki hazám. Feloldás: életünk során folyamatosan számtalan fizikai és lelki közösséghez tartozunk, nem is tudnánk kikerülni az állandó kapcsolódást.

Kiismerhetetlenség – Érzés: mivel én és a világ összes jelensége is magavalótlan, lélektelen, ezért mindenki idegen, még én is önmagam számára, semmit és senkit sem ismerhetek meg, elveszett minden bizalmam. Feloldás: megismerési képességeink hiányosak, tapasztalataink nemtudással szennyezettek, ezért nem is cél velük megismerni a világot, hanem inkább törekedni kell a tiszta megismerés képességére.

Üresség – Érzés: ha semmi nem tartalmaz lelki magot, akkor lényege sincs semminek, nekem sem, értelmetlen vagyok. Feloldás: a „lényeg”, a „mag”, de még a „lélek” is csak egy szó, melyek tévedéseken alapuló vágyainkon kívül nem jelölnek semmit, ám tagadhatatlanul létezünk, ami jó, és elegendő ahhoz, hogy boldogok legyünk.

Istentől elhagyottság – Érzés: ha nincs teremtőm, ha nem vagyok teremtett, istentől hazavárt lélek, akkor igazán és örökre elvesztem. Feloldás: rettegésünk az elkallódástól olyan erős, hogy képzeteket alkottunk magunkról és minket megőrző felsőbb hatalmakról, hogy aztán féljünk és függjünk tőlük, pedig a világ körülöttünk lakható, és ha nem is érezzük minden pillanatban, de most is éppen megtart minket.

Kiszolgáltatottság – Érzés: gyenge, sérülékeny lények vagyunk, betegségnek, bajnak kitettek, nem csak a felsőbb hatalmaknak, de még fizikai környezetünknek is kiszolgáltatottak, akik még lelkük isteni eredetének mítoszát is elvesztették. Feloldás: bár sérülékenyek vagyunk, de képesek vagyunk környezetünkkel harmóniában élni, boldognak lenni, adni és elfogadni, a mítoszokért pedig nem kár.

Halál – Érzés: a legnagyobb démon, a rettegett végső sötétség, az elkerülhetetlen megszűnés… mentsen meg valaki! Feloldás: felfoghatatlan, hihetetlen, csodálatosan oktalan a létezésünk, és mégis létrejött a Vanság, a világ és benne mi magunk, ezért bízhatunk, hogy az élet a létezés természete, és nem a halál.

Félelem – Érzés: a központi lényeggel, tovább öröklődő maggal, önvalóval nem rendelkező ember miben lehet biztos, ha nem figyeli és óvja az Ég, mi védi meg, hová meneküljön? Feloldás: önmagába meneküljön, mert bár nem létezik „központ”, „mag”, és a személy nem „öröklődik”, de tapasztalata, élete nyilvánvalóan Van, és akinek Vansága van, az itt és most a maga helyén tartózkodik.

Arctalanság – Érzés: nincs lelkem, önvalóm, tehát nincs nevem és formám, nincs meghatározottságom, el fogok veszni az arctalan áradatban. Feloldás: a név és a forma csak szavak, üresek, ember alkotta, jelenlegi fejlettségének megfelelő, összetákolt fogalmak, ahogyan az „én” és a „többiek” is, ezért ne ragaszkodjunk hozzájuk, élvezzük a létezés boldogságát.

Illúzió – Érzés: én magam, a többi ember, a tapasztalataim, a tapasztalt tárgyak, élők, dolgok és jelenségek mind káprázat, illúzió, semmi, csak álom és buborék. Feloldás: minden illúzió, de nem valóságukban, mert léteznek és Vanságuk van, csak nem olyanok, mint amilyennek látjuk őket, ám ez csak nevük és formájuk illúzióját bizonyítja, nem a Vanságukét.

Még egy bejegyzésben foglalkozunk a Szútra címének mélyebb értelmével. Az egész Szútra annyira egyszerű, hogy minden róla írott szöveg szükségképpen bonyolult.

A Szútra az üresség legpontosabb megfogalmazása. Az ürességben a dolgok nem tudnak elkülönülni, nem tudják elrejteni fényüket és nem képesek elhatárolódni a másik fénye elöl. Az ürességben mindennek van lényege, tulajdonsága, neve és formája, személyisége, amit felvett és formálódik. Az üresség nem szüntet meg semmit. Nem azért üresség, mert kiürít, lebont, eltüntet vagy elrejt. Nem az építő Valamiség negatív ellentéte, nem a semmi. A semmi, a halál még a Vanságban található, a halál még a létezéshez tartozik, a Nagy Kerékhez.

Még csak nem is az illúzió-személyiség mögötti valóság. Ha az lenne, maga is személyiség lenne, amolyan háttér-személyiség, amolyan valóság-személyiség. Csábító az elképzelése, hogy az üresség keretet biztosít a létezésnek, és őrzi a valóság és az örökkévalóság titkát, féltő és óvó isten-féleség, szeretet és menedék. Az ürességbe persze ez is belefér, még az isten is, de ne tőle várd a menekülést; kapaszkodónak nem alkalmasabb, mint bármi más.

Az ürességben lehet teljes az elkülönülés, amíg őrzöd énedet, de dönthetsz úgy is, hogy mások fényébe olvadsz, és megszünteted elkülönültségedet. Maradhatsz a tudatodon belül, kitágíthatod, vagy átléphetsz a Kör illúzióján. Az ürességnek mindegy, ne várj tőle jutalmat vagy megértést; nem rejt el semmit, és nem is válaszol. Ne hozzá térj meg, ne keresd, mert nem hely és nem isten.

A cím két dologról beszél: a bölcsességről és a tökéletességről. Nem kevesebbet ígér, minthogy a bölcsesség közvetlen, egyenes út a túlparthoz, ahová a tökéletesség hajója viszi el. Ha tiéd a buddhák bölcsessége és a tökéletesség fegyvere, akkor azonnal eléred a túlpartot. De ez nem lehet utazás, mert akkor lenne innenső part, tenger és túlpart, két elszakadt birodalom és a közöttük lévő háborgó mélység. Ezért a bölcs nem megérkezik, hanem felismeri, hogy mindig is ott volt; a tökéletes bölcs pedig felismeri, hogy nincs innenső part, nincs túlpart és nincs utazó. Az igaz tudat a megvilágosodás forrásába merül, ahonnan ki sem lépett soha.

A pradzsnyá páramitá maga a Dharma, amely nem viszonylagos. Ami nem bölcs, az viszonylagos. A Dharma a világos tudat, vagy szív, mely kettő itt ugyanaz, tehát a bölcsesség a szív vagy tudat maga. A tudat eredendően bölcs, nem kell megvilágosítani, csak engedni kell természete szerint működni, meg kell szabadítani a szenvektől és a tévedésektől. A Szútra a pradzsnyá szíve, és mivel a pradzsnyá a szív, ez annak a szívnek a szíve, ezért is nevezik Szív szútrának. A címben lévő Dharma a túlsó part elérésének lehetősége.

A Szútra lényege a minden dharma jellegzetességének üressége, a szavak mögötti lényegiség. Sőt még tovább: kijelentés arról, hogy minden dharma mentes a lényegiségtől! A lényeg jellegzetesség nélkül való, semmit sem lehet mondani róla. Az ilyen bölcsesség mentes a tudástól, mentes a tökéletességektől, de még az ürességtől is. Mivel a lényegiség üres, azaz mentes minden jellegzetességtől, egyáltalán nem létezik semmi. Az üres lényegiség túlmegy a beszéd jellegzetességén, a tudat által megragadható lényegiségen, a megteremthető lényegiségen, átlép minden lényegiségen. Ezért nincs mit megvalósítani, így az alapvető bölcsesség mondhatja, hogy a nem-megvalósítás a cél, de a magasabb bölcsesség hozzáteszi, hogy sem a megvalósítás, sem a nem-megvalósítás nem cél, mert nincs cél.

A Szútra alapvető célja tehát a nem-elérés, mert nincs megértés és nincs megvalósítás. A tökéletes bölcsesség üres, nem tagad, és nem állít semmit; nem közvetít tudást vagy ismeretet; nem tökéletes vagy tökéletlen; nem marad itt, és nem ér el semmit; nem bölcs. Aki ezt nem érti, csak körben forog.

A Szív szútrája a legtöbbet teszi, ami egy bölcsesség tehet: elvesz, eltakarít, kiirt. Minden feleslegeset? Nem. Eltüntet minden feleslegest és hasznost, jót és rosszat, nevet és formát. Eltakarítja a három akadályt, a következmény-akadályt, a tevékenység-akadályt és a szenvedés-akadályt. A következmény-akadálynak két formája van, a függő és az elsődleges következmény. Az elsődleges következmény a létező megjelenése, a függő ennek környezete és jellegzetességei. Az elsődleges következmény az ember maga, akit a saját és a világ karmája állít elő és rángat. Amíg nem buddha, mindent összekever, épít és ront, számtalan módon megjelenik, ám végül csak bűntelen okozat. Bármit tesz, oktalan, meghatározza faja, környezete, örökölt és szerzett jellemzői. Ezek együtt a függő következmény, melyet a karma hord össze. A második akadály a tevékenység-akadály. Az élet kikényszeríti a vele való foglalkozást a hétköznapokban, még a szentek életében is. Még a Magasztos is ellátta magát, lélegzett, étkezett és ürített. A tevékenységek örömöt és fájdalmat okoznak természetük és a befogadó természete szerint, és a gyakorló egyetlen lehetősége, hogy megváltoztatja az ezekhez való viszonyulását. A harmadik a szenvedés-akadály. A szenvek, vágyak és ellenszenvek szenvedést okoznak. A kizökkentséggel, befejezhetetlenséggel való szembesülés a lény nemtudása miatt felébreszti a dukkhát. Rosszak lesznek a nézetek, az indulatok, a megértések, a célok, és felébred a gonoszság. A Szútra felszámolja a három akadályt, mert az eredeti csodálatos bölcsesség a valódi olyanság mozdítatlan tudata, ami a három akadályt képes elmozdítani. És ami mozog, nem merevedhet olyansággá. Ha megértjük a Szútrát, rendelkezni fogunk az eredeti bölcsességgel, így elmozdíthatjuk és felszámolhatjuk a három akadályt.

A Szútra a Tanítás értelme, a Mahá Pradzsnyá, a Nagy Tanítás, a folyással szemben haladó hajó. Azért, hogy az alapvető bölcsesség számára befogadható legyen, most nem írom mellé, hogy nincs sem folyó, sem hajó, sem folyás. Az értelmet néha engedni kell pihenni, hogy a bölcsesség szárba szökkenhessen, a lótusz kinyílhasson. Mindenki maga halad, a maga értelme szerint, sőt, ha nem akar, nem halad. Az Út nem versenypálya, nem kényszer, még csak nem is igazság. Nincs értelme rajta haladni. Mondanám, hogy a döntésünk a sorsunk, de ez nem lenne igaz, mert még nem vagyunk buddhák, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megszabjuk a sorsunkat. Nézzük a következő útszakaszt, tervezzük meg a következő lépést, ám ha elég erőt és értelmet találunk magunkban, használhatunk gyors kerülőutat is. Ez a Szív szútra.

A Magasztos a Dharma megértésének folyamatát öt szakaszra osztotta. E szerint lehet igazítani magunkhoz a Tanítást. A szakaszok között nincs minőségi különbség, mert a Dharma megértése nem az egyén fejlettségét mutatja, hiszen aki szerint a Tanításban való előrejutás fejlődés, még nem érti egészen a Tanítást. Fontos tudni, hogy a szakaszok között azért sincs minőségi különbség, mert bármelyik gyakorlásával elérhető a teljes és tökéletes megvilágosodás, ami alkati tényezőktől és a követett úthoz való hűségtől, kitartástól függ, nem a módszertől.

1. szakasz: A kisegítő Dharma és a vele járó kisegítő bölcsesség. Kifejti a Dharma birodalmak egymásutániságát, hogy a kezdő gyakorló világosan lássa az utat, mivel még útban és fejlődésben gondolkodik. Hasznos, ha látja, mennyit haladt, és nyomon követi tudata tisztulását. A Dharma-birodalmak a tudat fényesedését jelenítik meg, így nevezhető meg a jelenségek birodalma, aztán a magánvaló, majd a jelenség akadálytalanságának, ezt követően a magánvaló akadálytalanságának, végül a jelenség és a magánvaló akadálytalanságának Dharma-birodalma.

2. szakasz: A kisegítő Dharma eszközei a beszédek, a példamutatás, a szertartások. A gyakorlónak iránytűre, fegyelemre, erkölcsi iránymutatásra, összpontosításra és belátásra van szüksége, hogy a gyakorlása hasznos legyen.

3. szakasz: A hinajána és a mahájána útja. A hinajána három tanítása (Tripitaka) és a tökéletes Dharma mélyebb ismerete az egyik út. Előbbi három még kisegítő, utóbbi már a tökéletes, mély tanítás. A hinajána megnevezi a károst, és elveti a kicsit. A mahájána a másik út, ami dicséri a nagyot és értékeli a tökéletest, befogad mindenkit és gyógyítja a világot.

4. szakasz: Az előbbiek mind, továbbá a kapcsolódó és a sajátos tanítások, és a tényleges Dharma, a Tökéletes Tanítás. Még alkalmazkodik a körülményekhez, a hallgatókhoz, de már mély és annyira egyszerű, hogy alig érthető.

5. szakasz: Nincs kisegítő Dharma, nincs kapaszkodó, ügyes módszer, hasonlat és finom alkalmazkodás. Teljesen tiszta, végtelenül egyszerű és egyértelmű, minden feleslegestől mentes. Ez a tényleges Dharma. A Szív szútra itt található.

Üdvözöllek, uram. Restellem, hogy mindig akkor írok, amikor valami sötét felhő árnyékolja a lelkem, vagy gond, kérdés merül fel elmémben. Imáimban is ekkor kereslek, és csak igen ritkán dicsőítem művedet és személyedet szívemmel és szavaimmal. Ez az alkalom sem más, de egyedül is vagyok, bevallom, ezért hozzád beszélek, hogy ne magamhoz legyek kénytelen. Helyzetünk itt fent nem változott, hideg van, fagyos szelek és komorság, szegénység és vezeklés uralják napjainkat. Társaink azok a nagy, nehéz varjak, akik a szeleken lovagolva rekedten kárognak, és annyira éhezünk, hogy amikor leszállnak egy szürke sziklára, bizony már sültként képzelem el őket a tányéromon. Aztán tovább kavargatom a zabkorpámat, és hálát adok neked, hogy testem sanyargatása árán lehetővé teszed nekem a mennyekbe való feljutásomat. Bár be kell vallanom, hogy ez nem mindig tűnik a megfelelő útnak, mert ilyen zord körülmények között talán még többet is foglalkozom magammal, mintha testem és lelkem elegendő táplálékhoz jutna.

Monoton napjaink egyhangúságát megtörik az apát vasárnaponkénti előadásai a lelkigyakorlatok után. Rólad beszél, és bizony már néha maga sem figyel a szavaira, ahogyan szerzetestársaim figyelme is el-elkalandozik. Régóta apát már, a környéken született, fiatalkora óta szolgád, a világot nem ismeri, ezért kevésbé tudja a kinti világ idemenekült bűnöseinek érdeklődését felkelteni. Mind a magunk módján vezeklünk. De legutóbb öreg pásztorunk megélénkült, kissé lázba jött, és legalább az én figyelmemet felkeltette a beszéde. Igyekeztem lejegyezni szavait:

„Fiatalon az erkölccsel és a jóval foglalkoztam, a bűnnel és az igazzal, sőt magasabbra néztem, és a kezdetet meg a véget is meg akartam érteni. Ismertem istent, elfogadtam teremtő erejét és dicsértem művét, mélyen vallásos családban nevelkedve nem ingott meg hitem egyedülvalóságában, de úgy gondoltam, hogy azért adta értelmemet, hogy azt használva, világát azon keresztül megértve jussak színe elé. Meghallgattam a bölcseket, elolvastam a régi könyveket, és szétválogattam a tanításokat saját elmém szerint jóra és rosszra. Kerestem a szépet formában, tettben, cselekedetben, és imáimban kért, magamnak tulajdonított tudásommal felvértezve elkülönítettem teremtett világod megnyilvánulásait szépre és rútra. Odáig jutottam, hogy harmóniádat kerestem és megtalálni véltem az élőkben, a természetben és a vallásunkban, és az alapján ítéltem nemesnek vagy elkorcsosultnak teremtményeidet, hogy ezt az isteni vezérfonalat felleltem e bennük. Persze nem voltam ostoba, felmerült bennem a gőg bűnétől való félelem, de megnyugtattam magam, hogy harcosod vagyok, vándor a te utadon, így a te küzdelmedet vívom. De ahogyan a szent mondja: „Múlandó a világ, nincs benne pihenésünk!”, hát nekem sem volt nyugodalmam. Tudásom gyarapodott, fejlődtem, okosodtam, de vele együtt gondjaim is sokasodtak, álmaim megzavarodtak, nappalaim gyötrelemmel teltek. Aztán elveszítettelek. Soká tartott, míg észrevettem, hogy imáim már a magam képzelte széphez és jóhoz, rúthoz és gonoszhoz folyamodnak, hogy a magam arcát keresem és találom a teremtésedben, hogy magam vagyok az elítélt és a bíró. Rájöttem, hogy aki nem benned keres, aki nem köreiden belül, a te törvényeid szerint ismer meg, fogad el, szükségképpen elveszejti célját és önmagát. Rajtad kívül a világ rideg, kaotikus és legfőképpen értelmetlen, ezért odakint csak a magunk torz értelmét lelhetjük, szétszórt törmelékeket, amik kihullanak kezeink közül, és csak kétségbeesésünk marad a miénk. Rájöttem, hogy ha valami szép, azt benned kell szeretnem; ha valami jó, azt rajtad keresztül kell tisztelnem; ami rút és gonosz, azt a te ítéleted miatt kell elkerülnöm. Minden út tehozzád vezet, és ha azt hiszem, hogy a te erőddel felvértezve, de nélküled is megállok, akkor az ördög már fogja a sarkamat, és húz le az alvilágba.”

Így beszélt a szent öreg, és nem is találtam hibát a szavaiban. Balga az, ki egy tökéletes művet a kezében tartva nem ismeri el az alkotó mestert, és csak mert csodálja az alkotást azt hiszi, pusztán figyelme miatt neki is része van benne. Ha tetszik a világ, dicsérd a létrehozót, és így dicséred a kompozíciót is. Ha lelkek tetszenek, ne közvetlenül irányítsd rájuk szereteted, hanem szeresd őket istenben, és máris a közös, tiszta alapokat látod és csodálod. Értelmes, bölcs szavak.

Sokat gondolkodtam a beszéden. Napokig ténferegtem, vizsgáltam saját lelkem, viszonyulásaim, ítéleteim, és egyre jobban szégyelltem magam, és elkeseredtem, mert csak hibát találtam lelki működésemben. Mindegyre nélküled, magamtól értelmeztem, szerettem vagy undorodtam, és így magamba tekintve nem találtam tiszta indulatot. Az egyik délután, munkámat letéve, ebédemet elfogyasztva az udvaron ültem, még mindig az apát szavain merengve, és a felénk ritka felhőtlen, viharmentes, nyugodt eget bámultam, amikor egyszer csak kinyílt feléd a lelkem. Ó, uram, tudod, hiszen akkor talán kicsit felfigyeltél te is rám, összenéztünk egy pillanatra, és nagyon közel éreztelek magamhoz. Egy ideje gyakrabban érzem ezt, a közelséged, a szereteted, és bocsásd meg rettentő, bűnös szavaim, de a szenvedésed is. Hát nem azért teremtettél minket, alantas, félkész, az istenhez méltatlan, de a többi létezőhöz mérten csodálatos embereket, mert végtelenül egyedül voltál? Hát ennyire szenvedtél? Még mi is tudunk enyhíteni magányodon? Akkor ott egy kissé megértettem, miért mi lettünk féltékenységed alanyai, és miért a világ szépsége a tárgya; miért téged kell szeretnünk és nem a többit, a kívülállókat, az idegeneket, a magukban is boldog szépeket. Rájöttem, miért vágysz rá, hogy teremtő művészeted legyen vágyunk és irányunk, és ne a teremtett gyönyörűségeid; miért az alkotó eszmére irányuljon a szerelmünk az alkotás helyett.

Engedd meg uram a rettenetes feltételezést, és kérlek ne sújts kárhozattal bátorságomért, de értelmet és szívet tőled kaptam, ezért bűnrészes vagy abban, hogy ki tudom mondani: te is köreiden belül ragadtál, te is szenvedsz halhatatlan magányodban, és attól, hogy a kezdet és a vég, ítélet és uralom a kezedben van, attól, hogy te irányítod az ismertet és az ismeretlent, még a szenvtelen, értelmetlen üres űr téged is megrémít. Köt a név, és köt a forma, forrás vagy és torkolat, a határ és a határon túli is akaratodtól függ, a kereteket te szabod meg, de emlékszel a pillanatra, amikor feleszméltél, amikor felkiáltottál felismerve magányod és kényszered, és e pillanattól többé nem szabadulsz. Halandónak lenni kényszer, de a te korlátod szörnyűbb: alkotni, ítélni, hatalmasnak és mindenhatónak, tökéletesnek és egyedül-valónak lenni kényszerülsz!

Néha úgy érzem, ahogyan tökéletes vagy mindenben, az örökben is a legnagyobb, úgy a szenvekben és a szenvedésben is felmérhetetlen vagy. Nekünk a halál biztos feloldozás, minden vétkünk teljes eltörlése, de neked a múlhatatlan folyamatok nem adták meg ezt a kegyelmet.  Tudom, hogy nem segíthetek rajtad, és fel sem foghatom teljességed, de ha kell egy szó, egy közösen töltött, nyugalmas pillanat, egy cseppnyi megértés, akkor jelezz, és amennyire arra képes lehetek, amíg élek, itt vagyok. Tudom, hogy sosem leszünk társak: te isten vagy, én pedig ember, feloldhatatlan az ellentétünk. De a te szereteted nevelt fel és választott ki a többi teremtmény közül, az pedig megtanította, hogy segítsünk a szenvedőkön. Te pedig hatalmas vagy uram magányban és szenvedésben. Tőled kaptunk mindent, hát kötelességünk enyhíteni a szenvedés istenének fájdalmán. Megyek most uram, teszem a dolgom. Köszönöm, hogy figyelsz, és mostantól igyekszem erőmhöz mérten én is figyelni rád.

Ez a bejegyzés a Szív szútráról szóló sorozatba illeszkedik, de külön címet adtam neki, mert a legfontosabbról szól, a magavalótlanság tanításáról. Segít közelebb kerülni a szútra ezen sorához: „A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.”

A 89. bejegyzésben közlöm a Szív szútra szövegét. Ha eddig nem tették, akkor kérem, hogy olvassák el.

A Buddha beszél a nézetek erdejében eltévedt emberről. Sokat tanít a véleményeinkhez, szokásainkhoz, megrögzöttségeinkhez, tárgyakhoz, személyekhez, tehát végső soron az énünkhöz való ragaszkodásaink szamszárához és nemtudáshoz kötő erejéről. A Nemes Igazságokban elénk tárja a szabadulás egyetlen lehetőségét, a szomj (tanhá, 20. bejegyzés) elengedését, mely szomj vágyak formájában éppen a véleményeinkhez és az előbb felsoroltakhoz, tehát az énünkhöz köt, arra irányul. E Tanítás csak látszólag egyértelmű, valójában nehezen megérthető, és még nehezebben valósítható meg, hiszen ellentmond mindennek, ami emberi, amit ismerünk. Úgy tűnik, ellentmond mindennek, amit életnek ismerünk, ezért egy idő után belátható, hogy a szomj meghaladása előtt magunkat kell meghaladnunk. És itt kezdődnek a problémáink: Kik vagyunk mi? Ki az az „én”? Már írtunk a kérdés megválaszolhatatlanságáról, és kitértünk arra is, hogy még a kérdést tökéletesen megfogalmazni is lehetetlen. De azt is megállapítottuk, hogy emberi létünk egyetlen értelme ezzel a kérdéssel foglalkozni, ezért ma igyekszünk egy újabb oldaláról megközelíteni.

Az „ént” meghaladni lehetetlen, ugyanis nem létezik. Nem létezik abban az értelemben, amennyiben létezőnek csak körülhatárolható, megfogalmazható, legalább pillanatokra önálló és magában-való dolgok tekinthetők. Ebben az értelemben nem létezik semmi (30. bejegyzés): sem élő, sem élettelen. Kérem, hogy mielőtt folytatjuk, olvassák el a 125. bejegyzést, mert az ott leírtak a továbbiak megértéséhez szükségesek.

Minden csak tudatállapot. Ez a kijelentés nem a dolgok és jelenségek létezését kérdőjelezi meg, nem felmerülésüket, tapasztalhatóságukat majd elmúlásukat tagadja, hanem maga-valóságukat, egyedi, elkülönült önvalójukat. E nehezen elfogadható tanítástól az „én” megretten, súlyos igazsága alól igyekszik kibújni, és ha látszólag bele is nyugszik, menekülőutakat keres. A lelkét istennek ajánlja, vagy a feloldást az érthetetlen, emberen túli világba rendeli, Mája valóságot elkendőző fátyla mögé. Tanul, fejlődik, meditál, hogy a fátylat fellebbentse, miközben látszólag elfogadta az önvalótlanság tanítását, pedig a valóság, mint annyiszor, egyszerű: csak az van, ami van, sem titok, sem isteni bölcsesség nem rejti. Nincs valóság, sem titok, sem Mája, sem fátyol, csak tudatállapotok vannak.

Mikor ketten vitatkoznak, akár hétköznapi témákról, akár a valóságról, akkor nem két valóság ütközik, hanem két tudatállapot. Ahol két szó keresztezi egymást, ahol két érzés, gondolat egymás felé fordul, ott nem két valóság találkozik, hanem két nemtudásból fogant, figyelme által egy pillanatra öntudatra ébredt, múltja és addig összehordott, aktuálisan éppen megképződött állapota, a csétaszikáktól megszínezett tudata alapján megnyilatkozó nézet-halmaz nyilvánul meg, hogy aztán e találkozás után, a következő érintkezésig visszahulljon az öntudatlanságba. Ez alapján nemcsak a nyilatkozó „én” illúzió, de a nyilatkozata is, tehát a vélemény és a nézet is üres, ezért ha a nézetek erdejéből kikeveredtünk, akkor sem a valóság honába jutottunk: nemcsak a tudatot önmagaként felismerő lény, hanem a nézetei is önvaló-nélküliek, sőt a valóság is. Nincs kezdet, és nincs cél, nincs honnan és nincs hová eljutni, és nincs, aki eljusson.

Az „ént” nem lehet meghaladni, mert eleve nem létezett, csak az éber pillanatok tudatállapotainak láncolata ismeri fel magát énként, mindig akként, amilyen az adott pillanat. A tudat pillanatnyi állapota nem szellemi, fizikai, mentális énünk, fejlettségünk, helyzetünk, hanem éppen akkor és ott mi magunk. Ami a tudatállapotunk, az az énünk. Így van ezzel minden lény a növénytől az emberig, de, és ez talán még nehezebben elfogadható, de így van ezzel minden létezés, tehát a kő, egy kvark, egy elektron, egy gondolat és egy érzés is. Ha mindennek létezik pillanata és állapota, akkor létezik tudatállapota is; ha létezik tudatállapota, ezért képes környezetét felismerni és arra reagálni, akkor létezik énje is. Minden pillanatonként változik, felbukkan, majd eltűnik, és az éppen abban a pillanatban megjelenő vansága az énje, függetlenül attól, hogy tudatában van-e.

A tudatos, magát érzékelő lény énjét stabilnak, ezzel szemben tudatállapotait mulandónak tapasztalja. A könnyebb igazság szerint azonban ez fordítva igaz, és a tudatállapotok bukkannak fel következetesen, stabilan, és a világos, illékony maga-felismerések láncolatai teremtik meg a mulandó, illuzórikus ént. Nem a stabil „én” tudatállapota módosul, hanem az „én” módosul a tudatállapotokkal együtt. A mélyebb igazság szerint még ez sem a teljes igazság, mert sem az „én”, sem a tudatállapot nem valóság, mindkettő önvaló-nélküli és mulandó.

A nemtudásból való felébredéshez ezek megértése szükséges. De vájtfülű olvasóim már tudják, hol rejtőzik e kijelentésben a csapda, hiszen amint valamit állandósítani akarunk, azt lemerevítjük, leszögezzük az adott pontba. Így van ez a nemtudás megállapításával és az attól való eltávolodással is, hiszen a nemtudásban létező gyakorló lény, továbbá a cél és a kiindulópont megnevezése során már el is követtük a kezdet, a cél és a gyakorló önvalója megnevezésének hibáját.

Ami állandó, az képtelen fejlődni. Mind állandótlan illúziók vagyunk, ez a megállapítás a kiindulópont. Amíg valaki ebben kételkedik, nem tud fejlődni, lerögzül, megfagy. Amíg csak egy egészen kicsiny állandót feltételez magában, addig ahhoz a ponthoz lesz szögezve, legyen az bármilyen magasabbrendű eszme, akár az állandótlanság vagy az üresség eszméje. Ha később, fejlődése során bármikor azt hiszi, hogy valahová elért, újra csak megáll, elakad. A kizökkentség állapotát fenn kell tartani. A buddhizmus helyes művelése megköveteli a friss, rugalmas elmét, a paradoxonok elfogadását, a bátorságot. A kizökkent világot csak kizökkenve érthetjük meg; a dukkhát csak a dukkha értheti meg, ahogyan a szenvedést csak a szenvedő.

A megnyugodva beérkezett megmerevedik és meghal, de így megérti a halott valóságot. Amihez kötjük magunkat, csak azt érthetjük meg. Vonatkozik ez a nem-kötött megértésére is, ami csak a nem-kötött lénynek tárja fel a valóságát.

Szerencsére az állandóra lehet törekedni, de nem lehet elérni. A nem-állandó, vagyis minden, beleértve az élő és élettelen, anyagi és nem-anyagi létezőket, tehát a szellemet, érzelmet, gondolatot és magát az istent is, folyamatosan változik, és folyamatosan kölcsönhatásban van a környezetével. Még a halott dolgok is kölcsönhatásban vannak, ezért változók, ezért létezők, bár nem élők. A megmerevített dolog kénytelen lenne teljesen elhatárolódni a környezetétől, hiszen nem változhat, ezért többé nem fejlődik, és az érzékletek kizárása miatt tökéletesen érzéketlen; a legmélyebb értelemben lesz halott, bár élőnek tűnik. A lemerevített dolog határai mentén kettétörik a világ őrá, az állandóra, és a másik részre, ami nem ő. Ez történne minden állandó mentén, és a világ végtelen darabra törne, de szerencsére ez lehetetlen, mert semmi nem lehet állandó. Az ember leginkább az istent szeretné öröknek és változatlannak tudni, de mit kezdenénk egy legmélyebb értelemben halott istennel?

A megvilágosodás érdekében végzett gyakorlás során a kezdők szeretnék eloszlatni nézeteiket, a hat kapu tévedését feloldani, az én fátylát ledobni, hogy végre úgy lássák a dolgokat, ahogyan azok vannak. Már nem hiszek ebben olyan nagyon. A gyakorlással és a megvilágosodással messzire el lehet jutni, de buddhaként nem a valóságra fogunk tökéletesen rálátni, hanem az aktuális tudatállapotunkra. Az emberek, amíg nem buddhák, nem a valóságot látják, hanem elvileg az aktuális tudatállapotukat, ami a helyzetüktől, körülményeiktől, képességeiktől függve éppen akkor ők maguk. De, mivel még nem buddhák, a saját tudatállapotukat sem látják igazán, mert az öt halmaz szűrője miatt az is rejtve van előttük, ezért csak ködös benyomásokat szerezhetnek még világos pillanataikról is, mint egy álomban. A buddhai állapot, a megvilágosodás eredménye nem a dolgok valóságának meglátása, hiszen az nincs is, hanem a saját tudatállapotok tiszta felismerése, ahogyan azok vannak.

Eleinte az ember a buddhai úton a valóságot keresi, és azt hiszi, hogy ezt gyakorlással elérheti. De talán nincs is valóság, hanem csak tudatállapotok, és mögöttük minden üres és áramló.

Bármit találunk a tudatunkon kívül, az máris a tudaton belül van. Csak azt láthatjuk, ami a tudatunkon belül van, és talán nem is találhatunk semmit, ami már nem volt ott eleve, csak addig nem vettük észre. Végleg és teljesen a tudatunkba vagyunk zárva, és ha egyszer összeolvadnánk mások tudatával vagy az istennel, akkor tudhatjuk, hogy eleve egyek voltunk, csak addig nem vettük észre, és nem lettünk a tudaton kívül, csak a közös tudaton belül. Gyakorlással, fejlődéssel, megvilágosodással, buddhává válással nem tudunk a körön kívülre kerülni, de valamit elérhetünk buddhaként megvilágosodva: tökéletesen ráláthatunk a tudatállapotainkra. Ha így értjük, akkor az a valóság, az az igazság.

Egy buddha nem a dolgokat látja, úgy, ahogyan azok vannak, hanem tökéletesen látja pillanatnyi tudatállapotait, azaz a tévedéseit. Egy buddha teljesen és pontosan látja, mikor téved, és mikor tiszta. A körön kívülre kerülni az akarat megfeszítésével, fejlődéssel lehetetlenség, ám van egy titok, de az csak a bátraknak való, mert az itt eltűnés, feloszlás, többé-nem-születés, ideát az a legmélyebb értelemben vett halál: be kell látni, hogy nincs kör.

A Szív szútra a Gyémánt szútrával együtt a két legfontosabb mahájána írás, nekem személyesen is a kedvenceim. Egy sorozatot indítok, melyben beszélgetünk a Szív szútráról, persze csak amennyire a fórum és a műfaj hozzáférést enged ehhez a kimeríthetetlen bölcsességű tanításhoz. A szútra rövid, tömör és fokozhatatlanul esszenciális. Minden szava a megfelelő helyen szerepel, egyik sem felesleges, de nem is nélkülözhető. Foglalkozunk majd a címével és a szövegével is, de kérem, hogy végig tartsuk szem előtt: a szútra valódi értelme szavakkal átadhatatlan. Az egyszerű gyakorló, a haladó szerzetes, de a beérkezett bódhiszattva előtt is más rétegei tárulnak fel.

Először elemezzük a cím szavait. Teljes neve a „Pradzsnyápáramitáhrdaja”, aminek jelentése a „megértés tökéletességének a szíve” vagy a „szív bölcsességének tökéletessége”. Ma a cím két szavát, a bölcsességet és a tökéletességet elemezzük.

Pradzsnyá – bölcsesség

Hat nézőpontból közelíthetjük meg a szó buddhista értelemben vett jelentést.

1. A szenvedéstől megszabadító Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik csoportja az erkölcs és a meditáció mellett (171. bejegyzéstől). A helyes szemléletet és a helyes szándékot, másképpen az igaz nézetet és az igaz elhatározást foglalja magában. A bölcsesség végső célja az út végén a Négy Nemes Igazság belátása és megvalósítása, a káros befolyások megsemmisítése. A meditációs gyakorlatok közül a vipasszaná végzésével kifejlődik a bölcsesség és megszűnik a nemtudás (218-219. bejegyzések).

A Buddha az öt képesség (indrija), az öt erő (bala) illetve a megvilágosodáshoz tartozók (bódhipakkhija-dhamma) öt elemének egyikeként is említi.

2. Bár az öt halmaznak (36. bejegyzés) nem része, de hatással van rájuk. Az érzés (védaná) felfogja a külvilág ingereit, az észlelés (szannyá) értelmezi a benyomásokat, a színeket, hangokat, hangulatokat, majd a tudatosság (vinnyána) tudatosítja, hogy ezekből a lény számára mi kellemes, kellemetlen vagy egyik sem. Ezek így függnek össze, hiszen amit érzünk, azt észleljük, amit észlelünk, azt érezzük és gondoljuk. Erre egy állat és egy gép is képes. Ám a bölcsesség már emberi tulajdonság, ez érti meg a Négy Nemes Igazságot.

A bölcsesség nem magában lebeg az öt halmaz mechanikus rendszere felett, mert a tudatosság és a bölcsesség is elválaszthatatlanok. Amit a bölcsesség megért, azt tudjuk és gondoljuk, és amit gondolunk, csak azt tudjuk megérteni. A tudatosságot teljesen meg kell érteni, erre időt és erőt kell szánni, mert alapvető feladat, a bölcsesség pedig a meditációban kibontakozva érhető el. Ebben az értelemben a tudatosság, mint tudatosítás a megismerés általános formája, a bölcsesség pedig a megszabadulásra irányuló gyakorlás. A bölcsesség céljai:

- A közvetlen tudás: Felsőbb tudásnak is hívják. A megismerés során tárgyát torzulás és kiterjesztés nélkül ismeri meg.
- Teljes megértés: A világi teljes megértés elérhető a tudott, a vizsgálás vagy a feladás teljes megértésével.
- A szennyeződések eltávolítása.

Egy hasonló értelmezés szerint bár a bölcsesség egy, de három fajtája, megjelenése, elérése van:

- A Tan hallásának útján; ez az erkölcs, a hit, a bizalom módszere.
- A gondolkodás útján; az intellektus, az értelem használatával, értelmi belátással.
- Meditáció útján; az elmélyedés kibontakozása.

A bölcsesség nem elvont tevékenység, nem rögzült, megdicsőült állapot, hanem munka, ezért felosztható még gyakorlati jellege szerint is háromfelé: tanuló, nem tanuló, valamint sem nem tanuló, sem nem nem-tanuló bölcsességre.

3. Ez előző pontban leírtakhoz hasonló magyarázat szerint a bölcsesség kibontakoztatásának (panná-bhávaná) célja a nemtudás (aviddzsá) megszüntetése, a dolgok valós természetének meglátása, a közvetlen tudás (abhinnyá), a teljes megértés (parinnyá) és a szennyeződések eltávolítása. A bölcsesség a tudati szennyeződéseket (kilésa), a káros (akuszala) hajlamokat megsemmisítő feladással haladja meg. A bölcsesség ily módon az üdvös (kuszala) tudatállapothoz kapcsolódó belátás tudása (vipasszaná-nyána). A bölcsességnek üdvtani jellege van. Az észlelés felfogja a világot, értelmezi az ingereket, de a létezés három ismertetőjegyét (trilaksana), az állandótlanságot, az elégtelenséget és az önmagátlanságot nem képes belátni. A tudatosság az érzékelésen és a reagáláson kívül erre is képes, de a bölcsesség az egyetlen, ami az Ösvény megvalósításához is elvezet.

4. A páli Tripitaka egyik kosara, az Abhidharma („felsőbb tanítások”) szerint szubjektív tudás, egyfajta megkülönböztető tudás, amely eltérően a tárgyra vonatkozó tudástól (nyána) az alanyra vonatkozik. Egy olyan gyakorlati ismeret, valamihez való értés, aminek három jellegzetessége van:

- gyakorlati természetű;
- megalapozza a tudást (nyána);
- megvalósítja a végső kialvást, a nirvánát.

A belátás tudásához kapcsolódik. Áthatja a dolgok öntermészetét, ennek az öntermészetnek eloszlatja a zavarodottságát, egészen pontosan a zavarodottság hiányában mutatkozik meg. A bölcsesség közvetlen oka a meditatív összpontosítás, a szamádhi (214. bejegyzés és továbbiak). A világi belátás szintjén lehet érzéki, formai vagy formanélküli, itt a bölcsesség már egyre tágasabb és magasrendűbb szinten valósul meg, de tárgya még korlátozott, majd a világfölötti szinten lesz mérhetetlen.

5. Az Abhidharma megkülönbözteti még a született, a belátáson alapuló és a megtartó bölcsességet. Az úton haladás szempontjából számba vehető még a visszalépésben, a megállásban, az előrelépésben és az áttörésben részesedő bölcsessége.

6. A bölcsesség a tíz tökéletesség (páramí) egyike is.

Páramítá – tökéletesség

A Nagy Lények, a megvalósított beérkezetteknek által gyakorolt tökéletes erények, melyek a buddhaság eléréséhez vezetnek, a következők:

- adományozás
- erkölcsösség
- lemondás
- bölcsesség
- tetterő
- türelem
- igazságosság
- döntésképesség
- szeretet
- egykedvűség

A másik Tripitaka kosárban, az erkölcsről szóló „magaviselet kosarában” történő rendszerezésük után váltak önálló erénycsoporttá, mint a leendő buddhák gyakorlásának kiemelten fontos eszközrendszere.

Amikor az ember teológiával, spiritualizmussal kezd el foglalkozni, istent, vallást keres, először is kérdez. Ez természetes és nagyon hasznos, hiszen úgy hallottuk elődeinktől, hogy a válaszból tanulunk. A buddhista út elején az ember csak kérdez, figyel, információt gyűjt. Feltesz kérdésként bármit, ami eszébe jut, leginkább átgondolatlanul, alig megérlelve, a válaszra csak mértékkel figyelve, mert gondolatai már máshol járnak, esetleg közben újabb kérdést hánytorgat az elméjében. A válaszok gyakran nem érintik meg mélyen, talán néhány vág csak az elevenébe, és nagyrészüket el is felejti (2. bejegyzés). Ám később, mikor bölcsessége már eléggé átlátja a Dharmát, ráébred, hogy eddigi kérdései félkészek, tiszteletlenek és rosszak voltak, és jó esetben magába mélyedve időt és munkát szán a jó kérdések megfogalmazására.

Az Ösvényen haladva ezt a hibát mindenki elköveti, ezért is tartottam fontosnak, hogy a saját buddhizmus kialakítására tett erőfeszítéseink leggyakoribb hibái között megemlékezzek róla. Jól kérdezni akkor tanul meg az ember, ha gyakran tett már fel rossz kérdéseket, és felismeri, hogy a válaszok megtalálásának legnagyobb akadálya saját maga volt.

Az ember alapvető egzisztenciális problémái a következők:
Miért van létezés?
Van-e értelme a létezésnek?
Ki vagyok én?
Hol voltam a születésem előtt?
Mi történik a halál után?

Ezekre a kérdésekre sosem kapunk válaszokat, de az életünknek csak akkor van értelme, ha folyamatosan keressük azokat. Válasz nincs, de egy dolgot meg kell tennünk: tisztességesen és jól kell tudnunk kérdezni. Ezzel tartozunk nemes kiválasztottságunknak, emberként, értelmes lényként való születésünknek.

A jó kérdés tisztességes. Megmutatkozik benne az addig eltelt életút gyötrődése, a kérdéssel való intenzív foglalkozás izzadtságos munkája, a megfeszített küzdelem a válaszért és a vele járó feloldozásért. A kérdező a kérdésben teljesítménye maximumát nyújtja, belefogalmaz mindent örömöt és fájdalmat, ami a válasz keresése közben érte, és még a kérdéshez nem kapcsolódó élményeit, tapasztalatait, az élete összes szépségét, csodálkozását, bánatát és élményét is feltárja. A legfontosabb kérdésekkel nem csak a választ akarjuk megtalálni, hanem átnyújtjuk a kérdezett ember felé a személyiségünket, a lelkünket, és a legnagyobb kincsünket, a már leélt, és a még előttünk álló időnket.

A jó kérdés látszólag érdeklődik és kíváncsiságból fakad, de a bölcs ismeri a válasz megtalálásának reménytelenségét, ezért a kérdésbe csomagolja a lehetséges megoldásokat is. A jó kérdés magában hordozza a választ; ha nem, akkor a léha kérdező nem tisztelte meg a problémát, nem járta körül a témát súlyának megfelelően, vagy csak a munka egy részét végezte el, és a másiktól várja a kérdés kiegészítését, a feladat megoldását. Aki nem tiszteli meg a kérdést, az nem tiszteli meg a kérdezettet és önmagát sem. Ilyen kérdésre a bölcs nem válaszol, mert a kérdező csak csevegni akar, sőt leginkább okoskodni, a saját félkész véleményét ismertetni és az egoját erősíteni.

A jó kérdésben megfogalmazott téma mindig élet és halál kérdése. Ha nem, ha ennél kisebb a tét, akkor csak időtöltés, fecsegés. A Buddha apja kastélyából való távozása előtt, egy züllött éjszaka után felébredvén meglátta a körülötte heverő, részegen hortyogó férfiakat és nőket, látta a nyitott szájakból folyó nyálat, a hányadékot, a szétszórt ételmaradékot és a kiöntött italokat, és megrémült. Ekkor fogalmazta meg magában először a felismerést: mindenki tudja, hogy meg fog halni, senki sem ismeri a létezés értelmét; hogyan lehetséges, hogy az emberek nem erre a kérdésre keresik a választ minden ébren töltött percükben?

Nem a beszélgetés időtartama, a kérdés szép megfogalmazása vagy az elméleti megalapozottsága a fontos, hanem a kérdező elkötelezettsége. Ha nem kötötte hozzá lelke üdvét a kérdéshez, ha nem dobta oda minden érdemét és sorsát a válasz elé függetlenül annak rá vonatkozó következményeitől, akkor inkább ne kérdezzen, felejtse el, éljen, szórakozzon, élvezze a napjait, az is jó döntés, de ne kérdezzen, és legfeljebb hétköznapi ügyekről vagy az időjárásról beszélgessen.

Jól kérdezni ezért sokkal nehezebb, mint válaszolni. A kérdezett személy végtelenül könnyebb helyzetben van, igazán csak eszköz, csak hallgatóság. Szerepe szerint lehetőséget biztosít a kérdező számára, hogy megszenvedett, megérlelt, bölcsen megfogalmazott, és már a választ is magában rejtő kérdését kimondhassa.

Más tanítóktól eltérően, akik ragaszkodtak egy elmélethez és igyekeztek minden kérdést azzal magyarázni, a Buddha tanítóbeszédeit a hallgatóság igényeihez szabta, ezért ugyanazt a választ más, akár látszólag ellentmondó formában is megtalálhatjuk a szúttákban. Általában a Buddha megvárta, amíg kérdéssel fordulnak hozzá, de néha ő volt a kezdeményező, időnként pedig vitára hívták ki. Leginkább a kérdezőnek vált előnyére a tanítás, de időnként olyan személyeknek is, akik véletlenül hallották. Hol csoporthoz, hol egyetlen személyhez beszélt. Időnként formális Dharma-beszédet adott, máskor egy történetet mesélt el vagy hasonlatokat használt. Nézzünk néhány példát a számtalanból, ahol a Tathágata kérdésekkel és azok feltevőivel foglalkozik:

1. Kathávatthu Sutta - A beszélgetések témáiról

Egy példa azon ritkább alkalmakra, amikor a Magasztos kezdeményezi a beszélgetést. Felsorolja a szerzeteseknek a helyes, valamint a kerülendő, felesleges, csak az idejüket rabló és a megvilágosodást hátráltató témákat:

„– Milyen témát megbeszélni gyűltetek ide? Milyen téma megbeszélése közepette zavartalak meg titeket?
– Urunk! Épp most, étkezés után, miután visszatértünk alamizsnagyűjtő körutunkról, összegyűltünk itt a közösségi teremben, és olyan különféle haszontalan dolgokról beszélgettünk, mint például a királyok, a rablók, az államminiszterek; a hadseregek, a veszélyek és a csaták; az étel, az ital; a ruhák, a bútorok, a cicomák és az illatszerek; a rokonság; a járművek, a várak, a városok és a falvak; a nők és a hősök; az utcai és a piaci pletykák; a halottakról szóló legendák; a tarka történetek; a világ és a tengerek teremtményei, és arról, hogy a dolgok (valóban) léteznek-e és vagy sem.
– Ez nem helyes szerzetesek, hogy a jó családok fiai, akik hitükből otthagyták otthonaikat az otthontalanságért, ilyen haszontalan dolgokról beszélgessenek, mint például a királyok, a rablók, az államminiszterek; … és arról, hogy a dolgok (valóban) léteznek-e és vagy sem. Tíz olyan dolog van, amiről hasznos beszélgetni. Melyik ez a tíz? Beszélgetés az önmérsékletről, a megelégedettségről, az elvonultságról, a nem-belegabalyodásról, a kitartás felkeltéséről, az erényekről, az összpontosításról, a tisztánlátásról, a megszabadulásról, és a megszabadulás tudásáról és látásáról. Ez a beszélgetés tíz helyes témája.”

2. Sunna Sutta – Üres

Itt egy olyan kérdést látunk, melyet egy gyötrődő, a probléma súlya alatt görnyedő ember intézett a Buddhához. A kérdező egy számára alapvető, a létezéséhez való viszonyát meghatározó problémáját tárja fel:

„Egyszer a tiszteletreméltó Ánanda meglátogatta a Magasztost, és mikor megérkezett hozzá meghajolt előtte, majd leült mellé. Ahogy ott ült, ezt kérdezte a Magasztostól:
– Azt állítottad egy alkalommal, hogy a világ üres, hogy a világ üres, uram. Milyen értelemben állítottad azt, hogy a világ üres?
– Olyan értelemben, hogy mentes az éntől, vagy bármitől, amit énnek tartunk.”

3. Ánápánasati Sutta – A lélegzés tudatosságáról

A Buddha megdicséri a szerzeteseket, mert már nem foglalkoznak lényegtelen témákkal, üres kérdésekkel:

„Azután az Együttlét Napján, a hónap 15. napján, a negyedik hónap Fehér Lótusz Teliholdjának napján, a Magasztos leült a szabad ég alatt, a szerzetesek Gyülekezetétől körülvéve. Akkor végigtekintve a szerzetesek csöndes Gyülekezetén, így szólította meg őket:
Ez a közösség megszabadult a fecsegéstől, megszabadult az üres beszédtől, pusztán a lényegre szorítkozik: ilyen a szerzetesek eme Gyülekezete, ilyen ez a közösség.”

4. DN 1 Brahmajála Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója

Azokról az emberekről beszél, akik kérdéseikkel nem az emberi létezés mély titkát akarják feltárni, hanem az egojukat igazolni, a személyük fontosságát kihangsúlyozni, akik sem a kérdést, sem a választ nem tisztelik meg:

„Ha valamit üdvösnek, vagy nem üdvösnek nyilvánítanék anélkül, hogy azt ténylegesen érteném, akkor ezek keresztkérdéseket tehetnének fel nekem a nézeteimmel kapcsolatban, indoklásra kényszeríthetnének, s megcáfolhatnák állításaimat. Ha így tennének, előfordulhat, hogy nem tudnék nékik visszavágni. Ha nem tudnék nékik megválaszolni, az kínos lenne a számomra, és e kín akadályt jelentene. … Ezért aztán, félve és vonakodva az esetleges keresztkérdésektől, semmit sem mer sem üdvösnek, sem kárhozatosnak nyilvánítani. Ehelyett, amikor erről vagy arról a dologról kérdezik, inkább kitérő válaszokba, vagy vég nélküli csűrés-csavarásba menekül, ilyenformán: Nem egészen így értem, nem is pont arra gondolok, s nem is valamilyen más módon képzelem el. Nem állítom azt, hogy nem, de azt sem mondanám, hogy sem ez, sem az.”

5. DN 9 Poṭṭhapáda Sutta – Potthapádának

A Magasztos egy szavakba és nézetekbe bonyolódott embernek segít kiszabadulni saját elméjének rabságából:

„– Akkor az a helyzet, hogy a világegyetem véges […]; végtelen […]; a test és a lélek azonos […]; a test egy dolog, míg a lélek egy másik dolog […]; hogy létezik a Tathágata a halál után […]; nem létezik a Tathágata a halál után […]; létezik is meg nem is a Tathágata a halál után […]; sem létezik, sem nem-létezik a Tathágata a halál után, hogy csak ez az egy igaz, minden más helytelen?
– Potthapáda. Sosem tanítottam arról, […] hogy a Tathágata sem létezik, sem nem-létezik a halál után, hogy csak ez az egy igaz, minden más helytelen.
– De miért nem tanított a Magasztos ezekről a dolgokról?
– Mert ezek a kérdések haszontalanok a végső cél elérését tekintve, haszontalanok a Dhammát illetően, nem a szent élet alapjai. Nem vezetnek a megszabaduláshoz, a szenvedélymentességhez, a megszűnéshez, a nyugalomhoz, a közvetlen tudáshoz, az ön-ébredéshez, a kialváshoz. Ezért nem tanítottam ezekről a dolgokról.”

6. DN 11 Kevaṭṭa Sutta – Tanítóbeszéd Kévattának

A Buddha már a kérdés megfogalmazásában is segítséget nyújt, majd válaszol:

„A kérdésedet azonban nem úgy kell feltenni, hogy „Hol lehet ezt a négy nagy elemet - a föld elemi tulajdonságát, a víz elemi tulajdonságát, a tűz elemi tulajdonságát, és a szél elemi tulajdonságát - maradéktalanul megszüntetni?” Hanem ekképpen kell azt megfogalmazni: Hol van az, ahol nincs alapja a víz a föld a tűz és a szél létezésének? Hol van az, ahol a hosszú és rövid, durva és finom, jó és rossz, név és forma véget ért?
És a válasz erre (pedig) az, hogy:
Ahol a tudat határtalan, és fénye mindent betölt,
Ott a víz, föld, tűz és szél sem létezik,
Ott a hosszú és rövid, durva és finom, jó és rossz, név és forma véget ért.
A tudat tevékenységének megszüntetésével ez mind véget ért.”

7. MN 35 Cúḷa-saccaka Sutta – Szaccsaka

A Magasztos újra tisztázza a lényeget, amire a kérdéseknek, és így az elmének, a tudatnak irányulnia kell, ha a szenvedő ember meg szeretne szabadulni a dukkhától:

„Előtte ülve, így szólította meg a Magasztost a dzsaina Szaccsaka:
– Szeretnék kérdést intézni Gótama úrhoz, ha Gótama úr hajlandó volna kérdésemre felelettel szolgálni.
– Kérdezz, Aggivesszana, amit akarsz.
– Mire oktatja tanítványait Gótama úr, és Gótama úr tanításának melyik részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai?
– Aggivesszana, erre oktatom tanítványaimat, és tanításomnak ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványaim: „Szerzetesek, a test mulandó, az érzetek mulandók, a tudat mulandó, az adottságok mulandók, a megismerés mulandó. Szerzetesek, a test nem azonos az Énnel, az érzetek nem azonosak az Énnel, a tudat nem azonos az Énnel, az adottságok nem azonosak az Énnel, a megismerés nem azonos az Énnel. Minden adottság mulandó, semmiféle jelenség sem azonos az Énnel.” Erre oktatom tanítványaimat, Aggiveszszana, és tanításomnak ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványaim.”

8. MN 44 Cúḷavedalla Sutta – A kérdések és feleletek rövidebb sorozata

Időnként meg kell szakítani a kérdések láncolatát, hogy a válaszok megtalálják a helyüket a kérdező tudatában:

„Túl messze mentél a kérdéseiddel, Viszákha barátom. Nem voltál képes megragadni a kérdésfeltevés határát.”

9. MN 63 Cúla-málunkya Sutta – Málunkja

Ez egy alapvető szútta és egy alapvető tanítás, ezért teljes terjedelmében idézem. Elhangzik benne a híres nyílvessző-hasonlat, ami tisztázza a rossz kérdések veszélyeit, ismerteti a rossz témákkal való foglalkozás miatt bekövetkező nézet-burjánzás kiúttalanságát, és felsorolja a leggyakoribb, sehová sem vezető felesleges kérdéseket:

„Egy alkalommal a Magasztos Szávatthiban, a Dzséta-ligetben Anáthapindika parkjában tartózkodott. Ebben az időben a magányos elvonultságban élő, tiszteletreméltó Málunkjaputtában ilyen kérdések merültek fel: Örök-e a világ, vagy sem? Véges-e a világ vagy végtelen? Elkülöníthető-e a test és ami élteti, vagy sem? Egy tathágata létezik-e a halálon túl, vagy sem – esetleg mindkettő állítás igaz, vagy egyik sem? Ezeket a kérdéseket a Magasztos nekem nem fejtette ki, félretette és elvetette, mint ártalmas meggyőződéseket. Nem örülök neki és nem fogadom el, hogy ezeket a Magasztos nem fejti ki nekem. Így hát elmegyek hozzá, és nyíltan megkérdezem tőle. Ha a Magasztos megválaszolja nekem ezeket a kérdéseket, akkor tovább járom vele a jámborság útját; ha viszont nem, akkor levetem a szerzetességet és visszatérek a silány léthez. Így hát estefelé a tiszteletreméltó Málunkjaputta elvonultságát megszakítva elment a Magasztoshoz. Amikor odaért, üdvözölte és oldalt leült, majd feltette neki ezeket a kérdéseket, és kijelentette:
– Ha a Magasztos megválaszolja nekem ezeket a kérdéseket, akkor tovább járom vele a jámborság útját; ha viszont nem, akkor levetem a szerzetességet és visszatérek a silány léthez. Ha a Magasztos tudja, hogy a világ örök, akkor mondja meg egyértelműen; ha tudja, hogy a világ nem örök, akkor azt mondja meg egyértelműen. Ha pedig a Magasztos nem tudja, hogy a világ örök-e vagy sem, akkor csak az az egyenes dolog, hogy mivel nem tudja és nem látja, mondja ki: „Nem tudom és nem látom.” És ugyanígy az összes többi kérdéssel, vagyis: Véges-e a világ vagy végtelen? Elkülöníthető-e a test és ami élteti, vagy sem? Egy tathágata létezik-e a halálon túl, vagy sem – esetleg mindkettő állítás igaz, vagy egyik sem? Mondja meg a Magasztos egyértelműen! Ha pedig nem tudja, akkor csak az az egyenes dolog, hogy mivel nem tudja és nem látja, mondja ki: „Nem tudom és nem látom.”
– Málunkjaputta! Mondtam én neked valaha: jöjj, járd velem a jámborság útját, és kifejtem neked, hogy a világ örök-e, végtelen-e; elkülöníthető-e a test és ami élteti; egy tathágata létezik-e a halálon túl?
– Dehogyis, Uram.
– Vagy esetleg te mondtad nekem: Uram, a Magasztossal fogom járni a jámborság útját, ő pedig ki fogja nekem fejteni a választ ezekre a kérdésekre?
– Dehogyis, Uram.
– Tehát, Málunkjaputta, én sem mondtam neked, hogy kifejtem ezeket, és te sem mondtad, hogy csak akkor járod velem a jámborság útját, ha ezeket majd kifejtem. De akkor, te megzavarodott ember, kit is tagadsz meg és milyen alapon? Bizony, Málunkjaputta, ha valaki azt mondaná, hogy addig nem fogja a jámborság útját járni a Tathágatával, amíg ezeket ki nem fejti neki, akkor sem kapná meg a választ tőle; és végül így is halna meg. Olyan ez, mintha egy embert méreggel vastagon bekent nyílvessző döfött volna át, barátai és rokonai sebekhez értő orvost hívnának, ő pedig így beszélne: addig nem vesszük ki ezt a nyílvesszőt, amíg meg nem tudom, hogy ki volt, aki meglőtt – nemes, bráhmin, vaisja vagy súdra? Mi a neve, mi a nemzetsége? Magas, alacsony vagy átlagos termetű? Kékesfekete, sötétbarna vagy világosbarna bőrű? Melyik faluban, vásáros helyen vagy városban lakik? Addig nem vesszük ki ezt a nyílvesszőt, amíg meg nem tudom, hogy milyen íjjal lőttek meg – hosszú íjjal vagy kézívvel? Miből készült az íj húrja – rostból, kenderből, ínból, kötélből vagy indából? Miből készült a nyíl szára – nádból vagy vesszőből? Mivel van feltollazva – kánya, kócsag, sólyom, páva vagy gödény tollával? Milyen állat inával van körültekerve – tehén, bivaly, hiéna vagy majom inával? Milyen a nyíl hegye – hegyezett, pengés, horgas, hasított, lapos, fűrészes? Nem tudná meg ezeket az az ember; és végül így is halna meg. A jámborság útja csak azon nézet alapján volna járható, hogy a világ örök? Nem így van. Vagy csak azon nézet alapján, hogy a világ nem örök? Nem. Akár így, akár úgy, mindenképpen van születés, van öregség, van halál – van bánat, siránkozás, szenvedés, ború és baj; és én azt tanítom meg, hogyan lehet ezeket már itt, evilágon megsemmisíteni. És ugyanez a helyzet a többivel, vagyis, hogy véges-e a világ vagy végtelen; elkülöníthető-e a test és ami élteti, vagy sem; egy tathágata létezik-e a halálon túl, vagy sem – esetleg mindkettő állítás igaz, vagy egyik sem? Mindeme kérdéseknél a jámborság útja vajon csak az egyik vagy csak a másik nézet alapján volna járható? Nem így van. Akár így, akár úgy, mindenképpen van születés, van öregség, van halál – van bánat, siránkozás, szenvedés, ború és baj; és én azt tanítom meg, hogyan lehet ezeket már itt, evilágon megsemmisíteni.
Ezért, Málunkjaputta, amit e kérdésekről nem fejtettem ki, azt tartsátok is meg így; amit pedig kifejtettem, azt meg úgy. És mit nem fejtettem ki? Azt, hogy a világ örök-e, végtelen-e; elkülöníthető-e a test és ami élteti; egy tathágata létezik-e a halálon túl. És miért nem fejtettem ki? Mert haszontalan, nem számít a jámborság útján: nem vezet a világból való kiábránduláshoz, szenvedélymentességhez, önlebíráshoz, elcsituláshoz, felismeréshez, felébredéshez, ellobbanáshoz – ezért nem fejtettem ki. És mi az, amit kifejtettem? Kifejtettem, hogy mi a szenvedés és mi a szenvedés keletkezése; hogy mi a szenvedés megszüntetése, és mi a szenvedés megszüntetéséhez vezető út. És miért fejtettem ki? Mert hasznos, mert ez számít a jámborság útján: ez vezet a világból való kiábránduláshoz, szenvedélymentességhez, önlebíráshoz, elcsituláshoz, felismeréshez, felébredéshez, ellobbanáshoz – ezért fejtettem ki. Így hát, amit e kérdésekről nem fejtettem ki, azt tartsátok is meg így; amit pedig kifejtettem, azt meg úgy. Ezt mondta a Magasztos. A tiszteletreméltó Málunkjaputta pedig lelkesen üdvözölte a Magasztos szavait.”

gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté
eljött, eljött, végigjött, túl-jött
(Szív szútra)

173 Az ember számára a megvalósult, a létrejött, kézzelfogható anyag, a fizikai lét, az energiák és a molekulák halmaza tűnik valóságnak. Érthető. Olyan, mintha az elmélet, a létező valóságok mögötti platóni idea csak az öntőkelyhe, eszmei megalapozása lenne az anyagnak, vagy még az sem, csak leíró fogalmak, szavak, metanyelv, ami arra szolgál, hogy az igazat, a fizikai formát névvel láthassuk el, és egymás között meg tudjuk határozni. Ez a látásmód a formát tekinti alapnak, ami létrehozza saját nevét. Kérdésként marad: honnan jön a forma, ha nincs mögötte lélek? Ám az ellenkezőjét is mondhatjuk, hogy a lélek a teremtő, az elgondoló, az ötlet, ami kitalálta, megálmodta és késztető erővel fűtötte fel a gondolatot, ami aztán anyaggá sűrűsödve mozgásnak indult. Ez a látásmód a nevet tekinti alapnak, ami létrehozza saját formáját. Kérdésként marad: honnan jön a lélek, ha nincs mögötte megvalósulás? Két elgondolás arról, hogy melyik szolgál, melyik alapja a másiknak. Mondhatjuk, hogy a lelket az anyag idézte meg, az adja a formáját, nélküle nem is lenne; de azt is mondhatjuk, hogy az anyagot pedig a lélek gondolta el és teremtette meg. A lélek szerepe szerint az életet hozza létre és tartja fönt, ami több, mint az anyag, hiszen figyel, reagál; az anyag pedig magát a létezést támasztja és működteti, valamint kereteit, a teret és az időt, ami több, mint a lélek, mert Van. De szintézist keresve a két hozzáállás között azt is mondhatjuk, hogy a kettő, az anyag és a szellem, a lélek és a megjelent kézzel-fogható egyszerre a létezés két arca, az érme két oldala, és nem lehet közöttük rangsort megállapítani. De ez valószínűleg nem így van: az egyik ok, a másik alap. De vajon melyik-melyik?

174. Talán az dönti el a kérdést, ha megvizsgáljuk a két oldal létezését, észlelhetőségét és elsőbbségét. Elsőbbség: a gondolat elsőbbsége nyilvánvalónak tűnik, mert mindig megelőzi a tettet, ami aztán módosítja az anyagot. A gondolat indítja el a cselekvést, még akkor is, ha az anyag működéséből meríti az inspirációt. Észlelhetőség: a lélek az anyag nélkül, a tudat a test érzékszervei nélkül nem észlelhető; az anyag a lélek nélkül, a kézzelfogható a figyelő tudat nélkül nem észlelhető; ebben egyformák. Létezés: a lélek létezik és él, mert tapasztalható és tapasztal; az anyag csak létezik, de nem él, mert tapasztalható, de nem tapasztal. Az anyag lélek nélkül is képes a folyamatos változásra és átalakulásra, de üres, értelmetlen és halott. Tehát a lelket tekinthetnénk alapnak és valóságnak, ha a felsőbbrendűséget csak annak tulajdonítanánk, ami él is.

175. Az emberek szeretik azt hinni, hogy az anyag és a szellem a létezés két egyenrangú megnyilvánulási formája, mert szeretik a kibékülő ellentéteket, a fehér-fekete, jó-rossz, jin-jang, könnyű-nehéz, isten-föld, újjászületés-újraszületés egymásba simuló szembenállását, mert biztonságot ad a tudat, hogy az életnek kerete van, két oldalról veszi körbe őket a bizonyosság, és ha az egyik elvész, még ott a másik. De a két oldalnak nincsenek emberi érzelmei, elviselik, ha alárendelődnek, sőt azt is, ha kiderül nem-létezésük.

176. Azért mégiscsak az a tapasztalat, hogy mindennek meginoghat a valósága, de az egyetlen bizonyosságunk a tapasztalatunk, a saját tudatunk, a bezárt, belülről kifelé tekintő figyelmünk, tehát a lélek. De ez a vélemény csak egy hiba, mert már megint kizárólag az emberből, az ember tapasztalatából és értelméből indul ki, ami az idők hajnalán és az egyénnek a születése előtt még nem volt sehol.

177. Soha nem tudhatjuk meg, hogy a két oldal együttműködik-e vagy harcol egymással, és azt sem, hogy odakint vagy bennünk zajlik-e ez a háború, ha egyáltalán zajlik. Talán nincs is válasz: talán nem a megfejtés miatt van minden és vagyunk mi is, hanem csak a figyelem és a tapasztalat létezett, melynek az ereje késztette élni a Vanságot.

178. Az ember tragédiája, hogy ha elengedi az „ént”, vagyis elengedi a Figyelőt, akkor megszűnik, és nem tud tovább figyelni; de amíg ragaszkodik a Figyelőhöz, addig biztosan nem képes figyelni.

Szerencsére az emberélet nem céltalan: a létezés nélkülöz mindenféle célt, ezért semmi nem lehet céltalan.

179. A szellem egy eszményt kívánt megvalósítani, és megszülte az anyagot. Az anyag egy eszményt kívánt megvalósítani, és megszülte a szellemet. Az ember két eszményt kívánt megvalósítani: önmagát és az általa álmodott világot, ezért megszülte az anyagot és a szellemet.

180. Aki eszményt szül, az gyermekét tisztának akarja látni; önmagát hagyhatja bemocskolódni, de teremtményét nem. Ezért az anyag tiszta, szakrális szellemet szült; a szellem tiszta, szakrális anyagot; az ember pedig szakrális dualitást, majd abból profán dualitást, majd profán létezést, társadalmakat, törvényeket, erkölcsöt, és most már hasztalan igyekszik ezeket szakrálissá vissza-nemesíteni. Az emberre rászakadt az ég, ami törvényszerű sorsa minden maga-emelte építménynek. Aki magát emeli, arra nemcsak az általa emelt építmények szakadnak rá, hanem végül önmaga is.

 181. 

Aki a gondolatból eszmét formáz, megmerevíti azt.
Aki az eszmétől tetteket vár, megalázza azt.
Aki a tettektől megoldást vár, elbutítja azt.
Aki a megoldástól örökkévalóságot vár, nem ért semmit.

182. Találj ki egy új eszmét, megunják, megutálják, elhasználják és tetteket követelnek. Cselekedj végre az eszméket hátrahagyva, megunják, megutálják, elhasználják és gondolatot követelnek. Ajánld fel a világosnak a fényt, nyugalomra és árnyra vágyik. Ajánld fel a sötétnek a megnyugvást, tűzre és éledésre vágyik. A dualitás nem tud semmit, a dualitás együgyű: csak működik, csak teremti, csak fenntartja, csak élteti a világot; csak minden jónak, erőnek, életnek és szeretetnek a forrása, ő csak a buddha, csak a krisztus, csak az isten, csak a tudat: nem tud többet, itt véget ér minden hatalma. Választ nem ad, mert nem ismeri, mert ő csak a buddha, csak a krisztus, csak az isten, csak a tudat. Harcos, menj tovább és még tovább!