Köszönöm, hogy olvasod! Nem hagyom abba, még van mondanivalóm, az út örök, legalábbis a halálig tart. Egyetértek veled, hogy az ember nem gyakorolhat szertartásosság nélkül, amíg nem lett buddha. És ez minden másra is vonatkozik: emberi eszközeit, képességeit, lehetőségeit addig kénytelen használni, és jól is teszi, ha használja őket, amíg buddhaként már el nem hagyhatja azokat. Ezek az eszközeink, ez van, ebből tudunk kiindulni.

Bejegyzés: 363. Saját buddhizmus – a szertartásosság

Érdekes gondolatok. Próbálom Buddha tanításait megismerni ahogy lehetőségem van rá. A szertartásosság kerülése feltűnt nekem is, ennek ellenére a legtöbb iskolában mégis nagy súlyt fektetnek rá. Gondoltam azért mert az emberek többségének igénye van rá, egyfajta emberi szükséglet valahol.
Gondoltam a Zen buddhizmus mentes ettől, de ez nem így van. Viszont ha az úton szeretnénk haladni jó ha vannak körülöttünk akik tudnak visszajelzést adni a haladásunkról. Jók az írások. Ha teheted ne hagyd abba!

Bejegyzés: 363. Saját buddhizmus – a szertartásosság

Igen, ebben igazad van, az életnek számtalan formája van, és az öntudat hiánya nem egyenlő a halállal. Itt is, mint sok más helyen korábban, az öntudat, az önfelismerés, az énünkre adott reflexió hiányát azonosítom a halállal, mert az nekünk halál, az énnek halál. A kómában és az alvásban felrebbenhet az öntudat, felismerhető az én, ezért halálnak azt az állapotot mondom, szigorúan az "én" szempontjából, amikor erre a felismerésre képtelenek vagyunk. Valami tovább él, de az már nem mi vagyunk, csak egy vegetatív funkció. Ilyen szempontból halál a menyország, az istenben való feloldódás is. A vallások nagyjából azért jöttek létre, hogy erre a halálfélelemre, az "én" elvesztésére választ adjanak. Ebből a szempontból a csecsemő léte pedig még nem élet, tehát halál. A hinduizmus szerint a világ kibomlása akkor kezdődik,amikor az öntudatlanul lebegő, magáról sem tudó isten egyszer csak szembenéz magával és felkiált. Ez a kiáltás a félelemé, mert megérzi azt a végtelen, kozmikus magányt, amit csak az egyedül létező mindenség érezhet. És ebből a félelemmel telt felkiáltásból bomlik ki a világ, magától, hogy az isten ne féljen annyira, ne legyen annyira magányos. Az öntudat elvesztésénél nincsen nagyobb félelmünk, ha már megszereztük. A halál a legnagyobb démon. Mondhatjuk, hogy nem félünk, de mindent a halálfélelem irányít.

Bejegyzés: 346. Éberség és eszmélés

Frappáns. Ennek analógiájaként a tudomány lehet a bizonyíthatatlan behelyettesítése az elképzelhetővel. Nemsokára felrakom a második részt. A tudományban gyakran több inspirációt találok, mint a vallásokban.

Bejegyzés: 348. Az áthághatatlan korlát 1. – mindig van hatalmasabb

Valahol olvastam, hogy a vallás az elképzelhetetlen behelyettesítése a valószerűtlennel.

Bejegyzés: 348. Az áthághatatlan korlát 1. – mindig van hatalmasabb

Az a megállapítás, hogy a tudat felvillanásait kitöltő idő egyenlő a halállal nekem azért nem elfogadható mivel a halál és az élet között azért sok köztes állapot van. Ilyen például az alvás, az újszülött kezdeti élete, kóma stb. Az élet szerintem nem szűkíthető le a tudatosságra,
Sokféle élet létezik melyben a tudatosság meg sem jelenik, mégsem tehetjük meg, hogy a halállal azonosítjuk őket.

Bejegyzés: 346. Éberség és eszmélés

A tudatot magam sem vezetem vissza állati, primitív szintre. Igazán nem értékelem, nem minősítem, inkább arra próbálok figyelni, hogy az észlelhető, ezért valóságos tudattal milyen a kapcsolatunk. FAM írt róla egy könyvet (("Céljainkon túl") és én is úgy gondolom, hogy a tudat nem a miénk, nem a mi érzékszervünk. Lefordítja nekünk a világot, hogy értsük saját érzékszerveinket és tapasztalatainkat, tehát az "énnel" kommunikál, de vajmi kevés közünk van hozzá. Tőlünk független, ezért ez lehet egy kiterjedt mező, lehet kollektív lélek, bármi, sokat nem segít rajtunk, ha tudjuk, mert nekünk az "énnel" van dolgunk, legyen az akármi. Maga a lefordítás folyamata hozza létre az ént, mint a lefordított érzéklet célját, ami egy ilyen fejlett lényben, mint mi, kénytelen az akarat illúzióját kelteni, hogy el tudjuk viselni magunkat. Aztán ebből származik minden tévedésünk, nemtudásunk...

Bejegyzés: 327. A tudat 12. – az én mint eszköz

Úgy gondolom (olvasmányaim alapján) hogy a tudat lényegében egy érzékszerv ami segítségével a többi érzékszervünkkel nem érzékelhető ingereket lefordítjuk magunknak. Emiatt azt nem tudom elfogadni, hogy a tudat működése lényegében az ösztönök által meghatározott és visszavezethető a primitív állati szintre. Viszont újabban sokat foglalkoztam a morphic fields teóriával ami lényegében a darwinizmus cáfolata. Ebből most arra hivatkoznék csak, hogy a morphic field (tévesen tudatátvitelként is hivatkozott) bizonyítottan működő (egyelőre nem mérhető) nagy kiterjedésű mező, ami elsősorban az azonos fajú egyedek között hat. Ennek érzékelése a tudatban zajlik többnyire. Ez valóban ösztönös folyamat ami meghatározza az egymást követő generációk fejlődését (kollektív tanulás) de kihat a mindennapi élet történéseire. Érdekes, hogy a kutya is képes rákapcsolódni a gazda mezőjére hála a hosszú háziasítási folyamatnak, holott alaksajátosságai (morfológiája) teljesen különböznek.

Bejegyzés: 327. A tudat 12. – az én mint eszköz

Kedves Csaba, magam is buddhista vagyok és nemrég olvastam a szakdolgozatodban írt néhány kiemelt gondolatod, mint pl. azt, hogy sok tévelygés után a buddhizmustól végre megkaptad a Módszert.
Erről jó lenne többet tudnom, mivel 12 év gyakorlás után most ébredtem rá, hogy nem tudom mit is gyakorlok.

Üdvözlettel
Tóth György

Bejegyzés: 346. Éberség és eszmélés

Tisztelt Péter! Köszönöm, hogy olvas. Nagyon komoly és alapvető kérdést tett fel, amire ember képtelen megnyugtató választ adni. Igazán tiszta lelkiismerettel egy közelítő felelet adható rá, és ez a tapasztalat. Találkoztam sok emberrel, aki kidobta a tapasztalatot, mint megismerési lehetőséget, hiszen megbízhatatlan, függő, karmikus, ítéletekből és nézetekből összetákolt eszköz, és így valóban nem adhat teljes bizonyosságot. De aztán rájövünk, hogy nincs másunk, csak az a szedett-vedett holmi, hogy bármit, tényleg bármit megismerjünk, akár a saját tudatunkban, akár az abszolút tudatban. De szól mellette egy komolyabb érv, amit, jobb híján, Vanságnak szoktam nevezni. A Vanság a tagadhatatlan, a tapasztalt, mindennek a maga-létezése, ami egyszerűen van, mert érzékeljük. Nem lehet letagadni, hogy tapasztalunk, csak a minőségén lehet vitatkozni. Ha csalás, illúzió, akkor is Van, mert tapasztaljuk. Ez a tapasztalat, ami megosztható, kommunikálható, érezhető, ezt hívhatjuk abszolút tudatosságnak. Azért abszolútnak, mert könnyen belátható, hogy nem mi teremtettük, nem rendelkezünk vele, tehát biztosan nem szubjektív. Tapasztalható, megismerő intelligencia, ami nem a miénk - jobb híján hívhatjuk abszolút tudatosságnak, istennek, buddha-természetnek, ami tetszik, innentől már fogalomalkotás. Furcsa, de igazán ez az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, minden más, tehát a világ és az összes belső tényezője, jelensége már mind lehet illúzió, de a tapasztaló Vanság létezik, mert a világ Van, és nem nem-van.

Bejegyzés: 137. Hitek 1.

Tisztelt Csaba! Köszönöm az írásait. Azt szeretném kérdezni, hogy hogyan lehetünk abban biztosak hogy az abszolut tudatosság létezik?

Bejegyzés: 137. Hitek 1.

@HegyiCsaba:
Nem vagyok benne biztos, hogy akkor már nem Albert Camus megoldása a jobb, vagyis ÚGY TENNI, mintha lenne értelme a sziklát görgetni a hegyre.
Camus becsületesen kijelentette, hogy egy filozófiai kérdés létezik: Miért éljük végig az életünket?
Amit a te értelmezésedben a buddhizmus felkínál, az nem biztos, hogy megéri a kockázatot. Aki nem járja végig ezt az utat, hanem valahol időközben beleroppan a nihilbe, annak vége még a teste leállása előtt, és akkor már inkább a végleges halál. Erre írtam, hogy talán az öngyilkosság jobb alternatívája egy nemtudásban leélt életnek, mint ez a fajta önfelszámolás.

Bejegyzés: 300. A tudat 8. – a rejtőzködő mozgató

Amiről írok, azt tárgyalja a tudomány, FAM is ír róla, sőt, egyik alapélménye, de ami a legfontosabb: ez a zen alapgondolata. Többek között Alan Watts: A zen útja, második rész, második fejezet. Persze nem pont így, nem pont ezt, de az alapélmény hasonló. A tudat sorozatot még folytatom, és lesz feloldás. Nem tudom, hogy ezen a sorozaton belül, vagy a zenről külön indítok egyet. Elfogadom, hogy félelmetes elsőre, de végül nem megy máshogyan. A rinzai zen oktatása során következetesen ezt a módszert használják, öt lépcsőben, tehát elvesznek a gyakorlótól mindent, ami a konvencionális megoldási formákhoz köti, pl. a saját tudatában való hitet. Utána indulhat el a képzés és a megismerési folyamat.
A végeredménye egy csodás, spontán élet, melynek nincs értelme végre, csak van, és így lassan rájövünk, addigi görcsös ragaszkodásainkat elengedve önmagunkhoz, hogy végig buddhák voltunk.
Így ismeretlenül nem javasolhatok semmit, kerülöm is, hogy kéretlenül tanácsoljak, de ha egyet mégis elfogadsz: ne félj! Igazából nincs sem élet, sem halál, nincs semmi baj.

Bejegyzés: 300. A tudat 8. – a rejtőzködő mozgató

No, eljutottunk a végső nihilhez.
Én azt gondolom, hogy ezt a felismerést nem lehet elviselhetővé gondolni, kibírhatóvá meditálni. Innen az egyetlen logikus következmény az öngyilkosság, vagy ha az ember nem képes felülírni az életösztönt, a szigorú tartózkodas a szaporodástól. Ha pedig van benne altruizmus, akkor annak egyetlen értelmes formája -ha úgy tetszik, az egyetlen valódi bódhiszattva-ideál- ha midnent megtesz, hogy mások se szaporodjanak.
A létezés mellett nincs érv és nincs rá mentség sem. H.P. Lovecraft , aki mechanisztikus materalista és nihikista volt, írta le a barátaival folytatott levelezésben, hogy a legüdvösebb a szerves élet sejtszintű elpusztítása lenne.

Bejegyzés: 300. A tudat 8. – a rejtőzködő mozgató

Szerintem alapvetően egyetértünk, magam is sokat írtam már a blogon a teljes és tökéletes magunkba zártságunkról, ami lehetetlenné teszi karmikus körülmények között a kapcsolatot, és egymás helyzetének megértését. A tudatok itt és most egymástól teljesen elzártak, ebben nincs vitánk.
Az ősrobbanást elméletét éppen megerősítik, de ez mindegy is, mert elméletek jönnek-mennek. Az entrópiáról Stephen Hawkingnál olvastam, onnan jött az inspiráció. De a felsoroltak csak példák arra, hogy pont az elméletek hiányossága, örök befejezhetetlensége miatt nem visz előrébb sem tudományos, sem vallásos, sem semmilyen ismeret, és így az ajándékba kapott hit sem. Az embernek fel kell vennie a keresztjét, és makacsul, tántoríthatatlanul dönteni kell a hit mellett. Senki, még az isten sem adhat hitet, mert ahogyan csak mi szabadíthatjuk meg magunkat a Buddha szerint, úgy hitet is csak magunknak adhatunk. Hitet, ami ha elég erősek és bölcsek leszünk, majd teremt.

Bejegyzés: 247. A hit döntés

Félreérthető lehettem, mert az erőről írtam, nem az erőszakról. Sőt, az igazi erő sosem erőszakos. Bár nem szeretem a szent könyvekre hivatkozó hitvitákat, mert a Bibliában is minden igazolást és annak az ellenkezőjét is megtalálni, de most a Dharmára hivatkozom: a Buddha a hét megvilágosodási tényező között sorolja fel a virját, az erőt, állhatatosságot. Ezt kell itt érteni. Ez a bejegyzés indulatból született, de nem indulatosságból, mert azt látom, hogy erőtlen, lelkileg göthös tévtanítók, gyakorta saját hiányosságaik elleplezésére pont, hogy erőszakot alkalmaznak. A valódi erő igazán a szent, belső, teremtő erő, és vallom, hogy minden, amit most látsz, használsz, legyen az maga az univerzum vagy a tárgyaid, mind valakinek vagy valaminek a teremtő erejéből született. Mind, kivétel nélkül, és így az erő a teremtésnek és a megvilágosodásnak is alapvető feltétele.

Bejegyzés: 259. Működik

Itt kicsit a tudósok helyett is magabiztosabb kijelentéseket tettél. Az ősrobbanás pl. tudtommal pont mostanában lett egyre vitatottabb...
A halálról pediv bajosan tehető bármilyen objektív kijelentés, mikor maga a létezés is csak és kizárólag szubjektíve tud megnyilvánulni. Mit tudhatunk arról, ami nem kerül a tudatunk megismerő szférájába? Vagyis tudhatjuk-e biztosra, hogy egy fa, egy kő vagy egy galaxis tényleg ott van-e és úgy van-e, ahogy a mi tudatunkban megjelenik? Hogy léteznek ezek a dolgok akkor, ha nincs egyetlen tudat sem az univerzumban, ami tapasztalja őket? Milyen egy "minden tudaton kívüli és senki által el sem gondolt" fa? És milyen lenne egy ember, ha egyedül volna az ubiverzumban, és semmilyen más tudat nem észlelné?
Ha ezt a kérdést a halálra vonatkoztatjuk: mit mond nekünk az, hogy látunk egy embert meghalni, arról, hogy abban az emberben szubjektíve mi zajlik le? A mi tudatunkban csak egy kép, egy érzet, egy tapasztalás van egy emberről, aki meghal. Az élő ember talasztalatásából halott ember talasztalása lesz. De mennyire abszolút ez a tapasztalás? Más emberek visszaigazolják ezt a tapasztalásunkat, de ezzel sem lerültünk közelebb ahhoz, hogy szubjektíve mi van egy meghaló emberrel. A tudataink tükrözik egymást, de ninden tudat egy külön univerzum, senki sem léphet a másikéba, nem élheti át annak szubjektív valóságát. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy a piros szín alatt mindenki ugyanazt érti, hiszen mindenki arra a színre gondol, ha a piros szót meghallja, amit születése óta ehhez társít. Lehet, nekem a másik ember pirosa kék lenne, ha láthatnám.
Így az olyan kijelentések, mint hogy a halállal megszűnik a személyiség vagy éppen megmarad, csak fikciók.

Bejegyzés: 247. A hit döntés

Soha nem volt az ismert történelemben olyan korszaka az emberiségnek, ahol elismerte, hogy az erő az egyetlen működő törvény. Valami "menekülést", működővé tett egyéb törvényeket, kultuszokat, vallásokat mindig alkotott. Már az ősközösségekben is. Valószínűleg nem is tudna létezni az ember, ha pusztán az erő törvényét ismerné el működőnek, mert elpusztítaná magát. Ennek egyébként a küszöbén is állunk. Sokan dolgoznak azon, hogy a tudomány ne csak a "hogyant", hanem a "miértet" is magának vindikálja a vallásoktól, vagy egyszerűen érvenytelenítse. Ha ez megtörténik, abból nem következhet más, mint az erő világa. Az pedig, ötvöződve az emberi intelligenciával, a poklot valósítja meg a Földön.

Bejegyzés: 259. Működik

Nem, nem lesz rettenetesebb. De a gyakorlást nem tekintheted egy befejezhető gyakorlatnak, egy kipipálható, elérhető mérföldkőnek, mert akkor célod lesz, helyzeted lesz, és egy újabb ragaszkodásod, ami talán erősebb, mint az eddigiek.
Ez ellen a felfogás ellen írok. A szenvedéstől való megszabadulás nem cél, hanem állapot, a gyakorlás következménye. A világ nem rettenetes hely, de az emberek mégis annak tekintik, akár magasra, a mennyekbe néznek, akár lefelé, a parányok világába, akár a saját lelkükbe. Ha nem így lenne, nem lenne szükség a buddhizmusra, nem kellene foglalkoznunk a szenvedéstől való megszabadulással. Valódi megoldást kell adni nekik. Én azt mondom, hogy aki elfogadja az olcsó, egyszerű módszert, és a szenvedéstől akar megszabadulni, az nem jut sehová, mert a szenvedés nem is létezik, csak belőlünk ered. A szenvedés nem "a priori", nem eleve elrendelt, ezért az igazi gyakorlásnak nem lehet csak ez a célja. A gyakorló nem nyugalmat vár, hanem munkát, gyakorlást, mert a nyugalom nekünk, embereknek általában a kiegyezést, a megúszást, a menekülést jelenti. Azt látom, hogy a nyugalmat és a szenvedéstől való megszabadulást várja mindenki a Buddhától, ahogyan Krisztustól a megváltást, és ezt az emberek gyorsan, készen, véglegesen akarják. Nem szabad becsapni őket, legalább azokat ne, akiknek a szemét kevés por fedi. A könnyű vigasz árulás ellenük.
Nem állítom, hogy nem létezik a végső nyugalom, a szenvedés végső megszűnése, de szerintem mi még nem tartunk ott, hogy erről álmodozzunk. Aki ezt ígéri, az olcsó hitet ad; erre létezik számtalan vallás, akinek az kell, megtalálja. A Buddha a szenvedés megszüntetésének ígérete mellett felmutatta, hogy milyen végtelen munka vár a követőire.
De nem, az élet nem rettenetes, semmiképpen, magam nem tartom annak, sőt, élvezem. Nem lehet, hogy ezt inkább te olvasod ki belőle?
Örülök, hogy írtál, kérlek, tedd gyakrabban!

Bejegyzés: 177. Egy szóra, mielőtt továbbmegyünk

A Buddha azért elég konkrétan megígérte, hogy a gyakorlás célja a szenvedéstől való megszabadulás és ez el is érhető. Te pedig azt vezetted itt le, hogy a gyakorlás célja csak a gyakorlás, azon kívül minden ugyanolyan rettenetes marad, sőt, még rettenetesebb, mintha nem gyakorolnánk, mert még a lét leplezetlen borzadálya is folyton ránk fog vigyorogni. Ez valami metafizikai mazochista buddhizmus?

Bejegyzés: 177. Egy szóra, mielőtt továbbmegyünk