Mindig ott voltak. Letettem már őket sziklára, partra, forgalmas terekre, feldobtam a levegőbe, hogy elvigye őket a fergeteg, elmossa az ár, felszárítsa a napfény, de hiába, mert a csíráik bennem maradtak. Aprók voltak, és nehéz volt felismerni őket, mert folyton alakot váltottak. Hol nehéz, nagy súlyos gondként, hol kicsiny, furdaló lelkiismeretként, hol hiányként, féregként jelentek meg, fúrtak, vagy csak áporodott, öreg szagot árasztottak, máskor meg finom virágok illatát, de a céljuk és lényegük nem változott: enni akartak.

Képesek voltak hatalmas és mély alagutakat fúrni városok alá, izzásban tartani soktermes házakat, tengert és káprázatot teremteni, de néha elbújtak, beérték kevesebbel, csak azért, hogy elrejtve elfedjék szándékaik. Aprók lettek, kicsi, mosolygó semmiségek, az alig valamit mutató, a semmit hordozó tünemények, annyira ártatlanok, hogy hordozójuk és a többiek odakint ne fedjék fel szándékaik.

Kicsi teremtményeim! Drága, torz örökségem, magammal cipelt, hű szolgáim, akarnok királyaim, bomlott személyem kitartó társai, ti maradtatok nekem. Együtt vagyunk, magunk maradtunk. Magunkat szeretjük a magára maradt lélek csodás színházában, ahol a színen mi vagyunk a hős, a szerető, a zengő torkú tragikus énekes, a szerelmét sirató asszony, az ellenségeit legyűrő harcos, az összes fő- és mellékszereplő, de még a rendező és a kellékes is, mindenki, aki a színpadon forog, táncol, szaval vagy énekel. Mi vagyunk az a folyó vízének tükrében magába szerető ifjú.

Apró kis férgek, vonagló szerencsétlenek, de életerősek és folyamatosan éhesek. Nem lehet tőlük szabadulni. Próbáltam őket etetni hússal, érzelemmel, gyönyörrel, bölcsességgel. Rettenetes kínokat vállaltam értük, végtelen sokat dolgoztam, téptem húst, adtam életeket, időt. A világ legszentebb terméseit átadtam nekik meghajolva, megalázkodva, vigyék és zabálják fel. Beléjük töltöttem az istent, a lelket, a mindenség száraz törvényeit. Az életem. Mások életét. De egy feneketlen űrt rágtak a térbe, a szívembe, a mindenségbe, egy éjfekete örvényt, amibe bármennyi igazságot és szeretet tölthetnék, sosem telne meg, mert végtelen a mélye. Adtam nekik mindent, de nem laktak jól.  Ezek lelket zabálnak.

Nem adom nekik többé a külvilágot. Nem emészthetik fel többé mások lelkét, a legszentebb bölcsességeket, az isteneket, mások életét. Bezártam határaim, feléjük fordultam, a sok sikító, őrjöngő, csattogó fogú torzszülött felé, a pokolban fogant kis rohadékok felé, kiket örököltem vagy magam nemzettem, ki tudja már, de velem voltak, mióta eszemet tudom, és maradnak is, amíg élek. Démonok ivadékai, maguk is démonná fejlődött szörnyek, lelkemet belülről kitöltő és rágcsáló, sötét árnyak, kiket most magamba rejtek. Falat építek, amin nem jutnak át. Nem tudom elpusztítani őket, mert ők a lényegem, nem korlátozhatom őket, ahogyan lélegzetemet sem, éhségüket nem fojthatom el, elfojtom hát őket. Mindig is zabálni fognak, hát zabáljanak ezentúl csak engem, bent a saját purgatóriumomban, és majd halálomban átölelem őket, hogy velem süllyedjenek. Nem juthatnak ki.

Az illúzióvilág önmagából él, a maga anyagából építkezik. Megelégszik saját műveivel, aztán fellázad saját maga ellen, felkél, elbukik vagy nyer, ünnepli, majd üldözi magát, önnön dicsérő szavaitól meghatódik, aztán gyűlölettel maga ellen fordul. Háborúzik, megbékél, titkon sértődik, bosszút forral, szövetkezik és meghasonlik, szolgája és ura lesz magamagának, megszereti, aztán megveti köreit, kitágítja határait, majd visszavonul más korlátok közé. Iszonyatos erő, forrongó indulat, csendes szeretet, gigantikus mennyiségű munka, haladás, visszazuhanás, és közben egy helyben, körben, futva vagy csendesen ülve, hangosan vagy halk-szelíden, elkeseredve vagy lelkesen, elindulva vagy megtorpanva megmarad. Nem jut el oda, de nem marad itt sem, nem forog, mert nincs középpontja, nem esik szét, de nem is sűrűsödik, mert nincs hová, mert ő a hely és a cél, a haladás és a maradás. Fenntartja magát; az élettel áramlik még akkor is, amikor azt hiszi, túllépett törvényein, az Úttal folyik még akkor is, amikor azt hiszi, elvesztette kapcsolatát az éggel. Nincs bentmaradás és nincs kilépés, nincs megőrzése sem érzésnek, sem akaratnak, sem gondolatnak, sem az életnek. De még a folyamat és a függés körének forgása sincs. Csak úgy egyszerűen: nincs igazán semmi. A pillanat felrémlik és elpattan, mint a buborék, maradékából pedig új pillanat eszmél. Csak úgy egyszerűen: nem is lenne hely, ahol valami legyen. A vágy egy kicsit megköti a hozzá tartozót, kissé lassítja az áramlást, múló örvényt képez a folytonosban, ahol az élő magára riadhat, és megfoghatja a vágyottat, míg tart a forgás. Majd visszasimul, beleolvad zuhanva a hangtalan, láthatatlan Vanságba. Nem hagy nyomot semmi, mert nincs helye, nem lehet gyűjteménye, nem lenne őrzője a nyomoknak; minden addig van, ameddig éppen tart. A karma nem a nyomot viszi tovább, csak az újak okát. A kapcsolat nem szakad el a többi pillanatnyi létezővel, mert nem is volt soha. Minden élő és élettelen létezés csak álom, csak buborék, csak röpke eszmélet, melynek nem marad emléke. A semminél is kevesebb az élet. Ébredésünk most a miénk, aztán mindörökre senkié, mert nincs hová átmenteni a nem is megvalósultakat. A halál nem eloszlás, mert akkor helye lenne a bomlott részeknek; nem ellobbanás, mert a volt tűz melege átadódna; nem visszakerülés, mert akkor lenne az élőnek eredete. Csak az örvény kisimulása, az örökkön zúgó Vanság működése. A Buddha tudta ezt, de így nem mondhatta el: a szenvedés megszűnése a valóság elfogadása. A tudás több, mint a hit, mert a hit magában nem szünteti meg a szenvedést. A hit csak boldoggá tesz: üdvözöllek szent egyszerűség!

Sokan hiszik, hogy az illúzió világának megfejtése, a fátyol fellebbentése, a szeretet, az isten, a bölcsesség, a nirvána majd megszelídíti az erőket, felizzítja a közönyt, a leleplezés majd személyessé alázza a végtelent, de ez csak remény, csak kapkodás és kétségbeesés. Aki nem látja az igazságot és szenved, majd örökre eloszlik; aki látja az igazságot és bölcsen megbékél, majd örökre eloszlik. Az Igazságok megértése, a Nemes Ösvény, a buddha-természet nem kibúvó, nem a törvény kijátszása, nem megmenekülés, mert aki ezt hiszi, az végig nem értett semmit. Az élő nem születik önmagából, a holt nem hull alá önmagába: ha tudsz, azzal még nem változtatsz, sőt, ez paradoxon, hiszen ha azt hiszed, megváltoztathatod, akkor még nem tudod. A belátás és a szent bölcsesség nem menekülőút a belátás és a bölcsesség elöl, hiszen akkor megsemmisítené önmagát. A belátás csak belátás, a bölcsesség csak bölcsesség. Önmaguk, a mi eszközeink, nem alkalmasak az álmok megvalósítására.

Mennyi kezdemény, sarj, törekvés, duzzadó indulat! A Vanság végtelen. Elfér benne a legnagyobb, a hatalmas, mindent felizzító erő, az isten határtalansága, az öröklét. Belefér minden, van helyünk benne nekünk is. Mind végtelenek vagyunk. De ahogyan elférünk egymás mellett, bármekkorára növekszünk, úgy férünk el a Vanságban, mert az egyik végtelen elfér a másik végtelenben. Sosem lesz vége sem az időnek, sem a helynek. Egymásba hajolhat, összefonódhat, győzhet és hátrálhat bármilyen erő, a megnevezhetetlen felülemelkedhet az istenen, és a legnagyobb rendszerek alkothatják meg a soha-el-nem-gondolhatót, túlnőhet a végtelen horizontján az örök legnagyobb, fokozhatatlan hatványa, ez még mindig halk sóhaj, gyík-neszű rezdülés, hajnalcsepp-koppanás lesz a végtelenben.

Itt aki lesz, az elvész, aki elveszett, az helyét nem lelheti a Vanságban, ami nem tartalmaz helyeket. A legsugárzóbb tragédia, a határokon túlnövő fájdalom észrevehetetlen fény-rianás, egyetlen dobbanás, szempillantásnyi lüktetés, aprócska fény, egyetlen a mindenségben. Az illúzió végtelen: finom megtartó háló, a lényeg, a létezés. Az illúziót megértő hát nem legyőzi azt, hanem csodálja: megsimítja, vele hál, tisztelettel meghajol, elfogad. A változást nem értő elmúlik; de a változás megértő is elmúlik. A megértés nem győzelem, barátaim, a nirvána nem menedék, nem öröklét, hanem a csoda élvezete. Meghajlás a felfoghatatlan előtt, kinek egy rövid időre a vendégei voltunk.

Éljetek, drágáim. Éljetek és létezzetek, amíg lehet, ez a Vanság bölcsessége.

Ezzel a bejegyzéssel lezárjuk az igazról és hamisról, mint ellentétpárokról és a kettős igazságról szóló sorozatunkat.

A tudatállapotok elérhetőek, megteremthetőek, megfelelő gyakorlással bármelyik fenntartható egy darabig. Mindegyik tudatállapot egy aktuális világértelmezés, melynek keretei függnek az értelmező lehetőségeitől, képességeitől, tapasztalataitól és környezete objektivitásától. Mindegyik tudatállapot más és más, és az értelmező lényben sem állandóak. Egyik sem igazabb vagy hamisabb, mint a másik buddhai, dharmikus nézőpontból, hiszen csak a tudatban felmerülő jelenségekre adott válaszaink színezték meg őket. Egyetlen kijelentés tehető mindegyik tudatállapotról: vannak, tehát birtokolnak „vanságot”. A buddhává nemesült lény a buddhai tudatállapotot érte el és tartja fent, de láthatjuk, hogy mivel tudatállapot, ezért elveszíthető, elmúlhat, sőt, a létezés három egyetemes törvényéből az első kimondja, hogy az elmúlás, vagyis változás szükségszerűen be is következik.

Láthatjuk ebből, hogy a buddhaság nem végcél, az igazság keresése több mint a buddhaság állapotára való törekvés, és végtelenszer több, mint az istenivel való azonosulás iránti vágy. A vágy csak egy szenv. Nem nehéz belátni a hagyományos vallásosság halálfélelemből eredő kétarcú hamisságát. Az emberek csak kisebb részben az igazság megismerésének céljából alkották a vallásokat és kutatták a mindenséget, nagyobbrészt félelemből.

Láthatjuk, hogy minden vallás, gyakran már maga a vallásalapító kapcsolt a hirdetett igazságok mellé ígéretet. A vallások követői állítólag a létezés működésének, eredetének, törvényeinek, titkainak és csodáinak megismerése, isten szeretete, a jó iránti olthatatlan vágyuk miatt indulnak el a lelki úton, de tegyük fel a kérdést: megtennék-e ugyanezt, ha nem kapnának mindezért, a törvények betartásáért, a szív odaáldozásáért cserében egy ígéretet az örök életre, a megváltásra, a lélek istenhez emelésére, a nirvána boldogságára? Tenné-e mindezt egy hívő, ha tudva tudná, hogy a halállal elmúlik, sem remény, sem menedék nem várja, és az egyetlen eredménye, hogy halála előtt feltárul előtte az igazság, majd ezt is, mint mindent elveszít az egyetlen életével együtt mindörökre? Tartózkodna-e bárki a hamisságtól magáért az erkölcsért, ha puszta félelemből nem azonosítaná a felsőbb hatalom elleni vétségként, azaz bűnként? Nem azért tartózkodunk-e a bűntől, mert félünk a büntetéstől? Ígéret nélkül keresni az igazságot és elvetni a hamisságot már nem vallás, hanem tudomány, de még abból is a legbátrabb, ami az őrültséggel határosan neveti szemközt a kietlen reménytelenséget.

Mindez felveti a következő kérdést: mennyire lehet komolyan venni azt az igazságot, ami senkit nem érdekel, ha nincs díszesen becsomagolva, buzgón ajánlgatva, hogy eladható legyen? Vajon tényleg az igazságot keressük és irtózunk a hamistól, vagy félünk és reményt keresünk, ezért elfogadjuk a helyzetünk miatt ránk mért szabályokat? Valóban imádjuk az igazat és undorodunk a bűntől?

Úgy néz ki, el kell fogadnunk, hogy nincs igazság, mi teremtjük meg. A kettős igazság tanítása ezért nem arról beszél, hogy létezik két igazság a hozzájuk tartozó hamisságokkal, azaz bűnökkel együtt, hanem azt jelzi, hogy a két igazság tulajdonképpen két módszer, használatuk pedig segít minket az igazság megismerése felé vezető úton. Az igazságot nem átéljük, megtaláljuk, megtanuljuk, mert soha nem objektív; az igazságot teremtjük, a sajátunknak, egyedül magunknak, a közösséggel együtt pedig megalkotjuk a közös igazságainkat.

Minden csak tudatállapot. Képtelen vagyok a szabadság akarására, mert nincs szabadság és nincs, aki akarja, ezért elérhetetlen, de fel tudok venni egy tudatállapotot, amiben szabadnak érzem magam, valamint egy másikat is, amiben pedig rabságban ragadok. Így működik ez minden érzéssel és élménnyel, gondolattal és meggyőződéssel, mindet mi teremtjük, mindet az elménk hozza létre.

Mindez az objektivitás tagadásának tűnhet, mintha minden csak álom lenne, szubjektivitás. Szélsőségesebb elmék eljutnak odáig, hogy a világ nem létezik, csak mi egyedül álmodjuk tele a tudatunkat, és sem magunk, sem a világ, sem mások létezésében nem lehetünk biztosak. De ez is szélsőség, ezért biztosan téves, ráadásul az ilyen elgondolásról szintén kijelenthető, mint mindenről: csak egy tudatállapot, tehát nem valóság, nem igaz és nem hamis. Mikor a tudat folyamatos, szubjektív teremtéséről beszélek, nem állítom, hogy a semmit szüljük tele vágyképeinkkel, hanem csak azt, hogy egyénileg látjuk és állandóan újra és újra konstruáljuk a magunk számára a valóságot, és mindig annyira, amennyire szomjunk és képességeink megengedik.

Elménk csak öröklött és tanult sémái szerint képes gondolkodni, mert ebből a szempontból csak egy gép, ezért a világot, ami körülveszi, és létezése kereteit adja, minden pillanatban először kénytelen dekonstruálni, elemeire szedni, aztán az atomokból, jelenségekből, dharmákból konstruálni egy világot számára megérthető és átérezhető módon. A világ objektív, létező Vanság, amit a lény a tudatában, a maga képességei szerint, szubjektummá fordít. Mondhatnánk, hogy szintén képességei szerint fog ez a saját világ megfelelni a valóságos világnak, de ez nem mondható ki, mert a valóságos világnak, bár van Vansága, nincsenek valódi attribútumai, nincsenek mértékei és igazságai, ezért a valóságnak való megfelelés szempontjából teljesen mindegy, hogy a szubjektív világ milyen; nincs minek megfelelnie.

A szubjektív világok minőségei csak a közösen megállapított konszenzusok alapján egymáshoz mérhetőek, ahogyan az objektív világ elemei és összességei is, és a kör bezárul: sem a külső, sem a tudat által konstruált belső világ értéke nem mérhető semmilyen örök mércéhez. Aki tehát elfordulva a külső hamisságtól belül akarja megépíteni az igazság városát, ugyanúgy nem jut sehová.

El kell fogadni: nincs kapaszkodó sem kívül, sem belül.

Aki igazat akar építeni, csak saját függőségei között találhat építőköveket; aki a hamisat ki akarja dobni, csak saját függőségei között találhat megvetett kacatokat. Persze azért a fejlettebb intellektus saját függő viszonylatait közelebbre hangolhatja a külvilág ködből összeállt mértékeihez, de ettől nem válik igazabbá vagy jobbá, csak ügyesebbé és alkalmazkodóbbá.

Ezt jelenti mélyebb értelemben a kapaszkodók elengedése, a mértékek és ítéletek elhagyása, a függőségekből való szabadulás, a szabadság megteremtése, ami lehetővé teszi, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.

Már régen írtam neked uram. Tudod, itt egyhangúan telnek a napok, még inkább az esték, nem rázzák meg sem az öreg falakat, sem még öregebb lelkeinket nagy események, ezért aztán a hétköznapok apróságait nagyítja fel elménk. Olyan obscurus kicsinységek izgatnak fel minket, melyek lent, a városok polgárainak és a falvak földműveseinek sűrű, tevékeny életében fel sem tűnnének. Nekik napjaik egy múló, jelentéktelen pillanata nekünk sorsfordító történés, szenzáció, ami casus belliként alkalmas veszekedésre, de szövetségek kötésére is, mely szemben álló ligákra osztja közösségünket, haragot vagy barátságot alapít. Aki ilyenkor kívülről ránk tekintene, képtelen lenne a posteriori alapon megállapítani, mi dúlhatta fel humanistikus békénket. Igen, az ember ilyen: nem tud elbújni önmaga elöl, és ha élete egyhangú, ha nehézségei könnyűek, ha az élet nem követeli ki tőle a vele való obligat foglalkozást, akkor megteremti a normális emberi létezés látszatát, és apróságait látja óriási jelentőségűnek. Ilyenkor omni jure látnának minket nevetségesnek, és nem a sacramentum felé törekvő gyakorlóknak. Egy megszokottól eltérő ízű leves, egy apró félreértés a közös konyhai munka során, egy elcsípett folyosói félmondat drámákat ír a kapcsolatokba, és regénybe illő cselekményeket indít el. Mi itt, a magunk köreiben megéljük lélekben és tudatban mindazt, amit a világiak a nagyobb tétekkel bíró életükben.

Vagy tán éppen a mi unalmunk és mozdulatlanságunk a valóság. Talán itt mutatja meg az élet az igazi arcát, melyről leolvasható, hogy céltalan és értelmetlen minden emberi törekvés, maga az egész élet, és a sok tevékenység csak e kínzó felismerést hivatott eltakarni a szemünk elöl. Persze furcsa az én számból a céltalanságot hirdető szó, hiszen célom és reményem te vagy, és téged nem is tagadlak, de az élet, mit kegyelmedben nekünk ajándékoztál, mégsem tart semerre. Mit felépítünk, azt az idő kitartó és feltartóztathatatlan folyása el is hordja, vágyainkat megszelídíti, szeretettel telt kapcsolatainkat feloldja, és idegenné teszi a számunkra valaha legfontosabbakat is. Bármi felé törekszünk, bármit alkotunk, elromlik és eltűnik, legyen az tárgy vagy érzés, és jobb is, mert ha örökké lennének, hát megunnánk, megutálnánk őket, és szenvedést okozna a korábban boldogságot termő. Ingatagok vagyunk és tökéletlenek, ami leginkább szellemi és lelki teremtményeinkben mutatkozik meg, nem a magunkról alkotott fogalmainkban, mert azok bizony magasztosak, patetikusak, azokban nagyok és fenségesek vagyunk, céllal létezők és hozzád hasonlatosak. Bizony uram, az egyetlen elronthatatlan cél, az egyetlen elveszíthetetlen produktumunk mintha csak te lennél.

De veszélyes gondolat ez, és látod, szolgád már megint mintha káromolna, és alacsony, emberi, profán világába rángatna le téged. Távol álljon tőlem, de kínoz a kérdés: ha én, a porból vétetett, a majd porrá omló sárféreg érzéseimmel, szeretetemmel és vágyaimmal feléd fordulok, ha földi szerelmeim leszaggatom magamról, hogy a tiéd elnyerjem, akkor vajon valóban örök, szent és misztikus congregatiónkra, fúziónkra vágyom-e? Vagy csak fájdalmaim, sebeim, megcsalatásaim elfedésére szomjazom, és téged gyógyírnek és menedéknek tartalak, anyámnak és kedvesemnek, ha már a földi mind elveszett? Attól tartok uram, hogy amint a profán, világi céljainkat sem tudjuk kivitelezni, de korlátolt végességünk miatt még eltervezni és elképzelni sem, ahogyan szeretetünk állhatatlan, úgy a rólad alkotott elképzelésünk, a feléd irányuló vágyunk is tévedésen alapul.

Bölcs vagy uram, úgy teremtettél minket, hogy mindenünk, benne magunk is mulandó. Ha csak egy, csak egyetlenegy örök törekvésünk lenne, azt biztosan nem feléd fordítanánk, hanem földi szerelemre, vagy haszonra, hatalomra, és tragédiánk súlyosabb és visszavonhatatlanabb lenne, mint a pokol. Egy múlhatatlan vágy, egy örök szerelem, ami itt a földön egy mulandó személyhez vagy jelenséghez kötne, végzetes következményekkel járna, és örök vágyunk miatt szenvedésünk sem múlhatna el, mikor szerelmünk tárgya elporladna. Nem adtál nekünk erőt és lehetőséget a végtelenre, és ezt bölcsen tetted: képtelenek lennénk élni vele, és mind magunkban, mind a földön megteremtenénk a poklot.

Ezért hát ingatagok lettünk, éteriek, üresek és semmik. Nincs közünk születésünkhöz és halálunkhoz, érzelmeinkhez és gondolatainkhoz, kialakulunk és szétoszlunk az anyag vastörvényeinek alávetve. Értelmetlenek és céltalanok vagyunk annyira, hogy még te sem lehetsz a célunk és vágyaink tárgya. A legfontosabbnak tűnő emberi és égi kapcsolatainkat is elherdáljuk, és végül mind csalók, hazugok leszünk, és gyengeségünk miatt korábbi érzéseinkben megalázottak. Nem tudunk feléd sem törekedni uram, mert minduntalan eltévedünk, és csak a bajt fokozzuk magunk körül. Nincsen más lehetőségünk, mint kérni téged, hogy te lépj hozzánk, te találj meg minket és te vágyjál ránk. Akarj minket jól, örökké és múlhatatlan vonzással, vezess minket és szeress, ha már mi képtelenek vagyunk az el nem múló szerelemre.

A város úgy tudta, hogy megölte a Szörnyeteget. Elfogták, elítélték, lefejezték már egyszer. Aztán elűzték az asszonyát és a kölykét, majd a zsoldosok megölték a város számtalan polgárát, védve a fattyút és a ribancot, de megérte, mert eltakarodott a városból a fertő, kitisztult a levegő, az utcák megszabadultak a mocsoktól. Megkeresték rokonait, felkutatták hozzátartozóit és barátait, kiirtották gyökerestül a mételyt, és a kölyök az anyjával eltakarodott. Nem maradt rontás, kipusztult a fekete vonzás, kiirtották írmagját is.

De nincs vége sosem. A tisztes polgárok végre megnyugodtak, pedig minden családban voltak halottaik, kiket a zsoldosok öltek meg. Mind sérült, veszített, de megnyugodott, mert együtt tüntették el a várost fenyegető veszedelmet. Évek teltek el nyugalomban.

A polgárok dolgoztak a nap alatt, aludtak az éj alatt, a lányaik szőttek és reménykedtek, ifjaik mulattak és kakaskodtak, és a nász új polgárt nemzett, a remény új hitet szült, az asszony új reményt adott, a férfi új erőt emelt. Ment minden a maga rendjén, a nappalok munkával teltek a fényes, napos, sárga fénnyel áraszott utcákon és piactereken, az éjek szerelemmel és vággyal öntötték el a hálószobákat, a patakokban ezüst víz ömlött, az eső tisztára mosta az arcokat, a felhők terhe elől nevető emberek szaladtak az ereszek alá.  A város boldog volt, egyenletesen lélegzett a körötte lévő mindenséggel, az éggel, az istenekkel, saját tulajdon lelkével. Teremtett, áradt és özönlött hatalma. Körbefonta önnön ereje, saját szépségének és békéjének, mulandóságának és öröklétének csápjai. Az utak réseiből, lakói pórusából, az ég parazsából áradt a szépség és a béke. A Szörnyeteg a múlt emlékeinek ködébe veszett.

Egy lány látta őket először, de nem hittek neki. Álom, mondták, rossz emlék, ijedtség, talán az öregek meséi miatt, talán a zsigerekben lakozó apró kis démonok miatt, talán a szerelem miatt, ki tudja. De aztán látta más is, öregek, férfiak és a tanács emberei is. Nem lehetett tovább tagadni.

Eleinte a fákat lepték el. Aprók voltak, a leveleken ringatóztak, a vékony ágak végén himbálta őket a szellő. Csendesen kapaszkodtak lábacskáikkal, aprón, nagy szemekkel figyelték a várost. A nagyobb példányok a nyár elején jelentek meg, alattuk már lehajlottak az ágak, hosszabb végtagokkal ölelték a fák törzsét, és perzselőbb tekintettel méregették a lent járókat. Az énekesmadarak a balzsamos estéken hamarabb befejezték dalukat, a mókusok korábban kezdték a raktározást, a város világa feszültebben várt valamire. A szörnyeteg utódai mintha egymásból nőttek volna ki, szülés nélkül szaporodtak, nemzés híján termékenyültek, és szótlanul lepték el a közparkokat és a tereket.

A tisztes polgárok mellé ültek, fényes, mély tekintettel mérték őket végig, csendes türelemmel jártak alig felegyenesedve az utcákon. Utánozták szokásaikat, lassan, kimérten üdvözölték egymást és a járókelőket séta közben, lágyan meghajolva, törzsükkel biccentve, pillanatra finoman lesütött szemekkel. Nem volt nemük, szült mindegyik, és kölykeiket gyorsan felnevelve megjelentek a város lakosai között. Lágy, de szilárd tekintetükkel találkozni lehetett a boltokban, a piacokon, a csillogva szikrázó vizű szökőkutak karéján, a fényes, napos, kövezett városi tereken. Nem zavartak senkit. Furcsa módon hozzájárultak a város boldogságához, a kiegyensúlyozott mindennapokhoz. Ha idős polgárasszonyoknak segítség kellett a bevásárláshoz, ott volt egy közülük, ha terhet kellett emelni, építeni, bontani, szemetet takarítani, a semmiből megjelent egy a Szörnyeteg utódai közül, és megoldotta a problémákat.

A város lakóinak könnyebb lett az élete. A környék, a házak, az utcák észrevétlenül épültek körülöttük, színes téglából, lágy habarcsból, könnyű fémből, de mintha nem is ez teremtett volna, hanem fény és öröm. A konyhák és hálószobák kifényesedtek, tágassá váltak, bizsergetően izgalmassá. Sárga, selymes fényből emelkedett minden, a résekből szivárgó lélegzetből, a kék ég bársonyából, a fehér felhőfoszlányok balzsamjából, csendes, mosolygó érintésből.

Már mindenhol ők voltak. A lépcsőn ülő, fejét falnak döntő szomszéd, a túloldalról átintegető ismerős, a kedves boltos, a régi, rejtett vágyakat ismerő kereskedő, a szellőssé és barátságossá változott városi irodák tisztviselői, a lány a tenger partjáról, a fiú a parkból, a szerelmek és rokonok, az egész biztonságos, családias közösség, mind ők voltak.

A város határai megemelkedtek, a szikár, sárgás fényben fürdő házakat ölelő mezők felemelkedtek, és elzárták a kijárást, de ha nem tették volna, akkor sem megy el senki. A környező hegyek ráborultak az ég felé emelkedő határokra, és lassan körbezárták a sugárzó várost. Nem lehetett sem kimenni, sem bejutni, és ha lett volna kívülről figyelő, csak a körbezárt völgy mély, boldog, egyenletes moraját hallja.

Mintha egy hatalmas kéz lassú, figyelmes mozdulata festette volna fel az égre ezerszínű, lüktető jelét, simította volna el a békés kapualjak árnyékait, és helyezett volna mindent a helyére. Mostanra csak a Szörnyeteg utódai építettek és romboltak, etettek és takarítottak, dajkáltak és temettek, a polgárok pedig boldog, részeg öntudatlanságban lebegtek városuk sárga árnyú, a szívet és a zsigereket átmelegítő csodájában, szemüket az ég felé fordítva, testüket ívben hátra feszítve, hátra hajolva, az ég felé tárt mellkassal, tárt szívvel, átengedve a várost.

Akkoriban jártam arra, és eltöltöttem némi időt velük. A városban idegenül mozogtam, a lakók nem ismertek, elragadtatásuk nem hatott rám, de velük ünnepeltem. Ismertem a Szörnyeteget, írtam róla és megsirattam, követtem az asszonya és kölyke sorsát egy darabig, harcoltam és meghaltam őket védelmezve. Most ezekkel voltam, a régi gyilkosokkal, a bűnös város boldog és öntudatlan lakóival. Megszerettem őket, de mostanában mindenkit megszeretek, mert akkora fájdalom lüktet bennem, olyan mély kút, annyira csodás, iszonyatos gyötrelem, elhagyottságom, magamra maradtságom olyan iszonyata, hogy a legmélyebb kín megteremtette ellentétét, és áradó szeretetté duzzadt. Egyszerre hagyott el minden, és ezt már teljesen nem heverem ki, sosem épülök fel, de nem is akarok, mert a gyönyörű sebem lüktet. Sosem volt ilyen szép az álmom, sosem láttam még ennyire tökéletesnek a világot és a Szörnyeteg utódait, magamat.

A várost a magasra emelkedett határairól figyelem. Ha lakói nem is, én elhagyhatom, mert nem tartozom ide sem. Most egy darabig békében marad, megtalálja boldogságát. Ég veled, aki a végtelent ígérted, és most a végest tartod karjaidban. Engem éget, de táplál a gyönyörű, lüktető sebem.

A zen egyik gyakran idézett tanítása azt mondja: ha találkozol az úton a Buddhával, öld meg. Ezzel arra mutat rá, hogy önmagunk megváltása csakis belülről érkezhet, csak mi magunk idézhetjük elő. Alapvető tanítás ez, a buddhizmus egyik lényegi felfedezése, hatalmas lépés kifelé az illúzióvilágból a bölcsesség felé. De ezeken a hasábokon már többször foglalkoztunk azzal az igazsággal (mely saját elgondolás, tehát téves és vitatható), mely kimondja, hogy eredendőn és véglegesen önmagunkba zártak vagyunk, ezért óvatosan dolgozzunk a bensőnkből érkező mégoly tiszta és szent élményekkel akkor is, ha más tulajdonunk valóban nincs, és csak rájuk támaszkodhatunk. A teljes tudati elkülönültség nem egy folyamat eredménye, mert így születtünk, így lettünk megalkotva, sosem voltunk másmilyenek. Ez törvény, egy áthághatatlan ontológiai korlát. Úgy gondolom, három oka van:

Első: Nem-buddhaként, vagyis nem dharmikus lényként, hanem a karmikus világ részeként nem vagyunk képesek valódi kapcsolatok létesítésére sem kifelé, sem befelé, mivel mindent az öt halmaz szűrőjén keresztül érzékelünk (36. bejegyzés):

- Az anyag (rúpa) formát ad a megjelentnek, de akarat nélkül. Belseje csupa űr, és bár objektív és létező, de csak illékony energia, alkalmi vonzásokból összeálló csoportosulás, erővonalak üres egymásba kapaszkodása, meg nem fogható, csak hatásukban létező parányok nyoma, mely a leszűkített dimenziók között durva formában egy időre megmutatja magát. Az anyag létezése torzítja a valóságot.

- Az érzés (védaná) ösztönös, zsigeri, tudat és intelligencia nélkül is mozgó és formáló hatás, aminek mindegy, hogy látható vagy csak a sötétben jelenik meg. Egyszerű következmény, lényegében nemtelen és tartalom nélküli, érték-mentes képe a változásnak. Az érzés torzítja az anyagot.

- Az észlelés (szannyá) beömlik bármely nyitva hagyott csatornán, de ezt sem mozgatja intelligencia, csak tehetetlenségének megfelelően áramlik az észlelők felé. Képpé és szoborrá formálja a tehetetlent, következményként közvetíti az eleve eltorzult és félreértett valóságot a még öntudatlan létezők felé. Csak eszköz, technika, eredmény, ami használhatóvá teszi a világot az életre bukottaknak. Az észlelés torzítja az érzést.

- A késztetés (szankhára) még a tudattalan lény mozgása. Válasz a beáramló impulzusokra, reakció bármire, amit az éppen használt érzékszerv közvetít. A kiszolgáltatott lény nem tehet ellene, csak megfelelhet neki, részben mert tehetetlen, részben mert nem ismer mást, sőt fel sem merülhet benne a késztetésen kívüli tartomány. Saját késztetésének annyira rabjává válik, hogy késztetése, ami már akaratként nyilvánul meg, személyiségévé válik, és a késztetései lesznek ő maga. A késztetés torzítja az észlelést.

- A tudatosság (vinnyána) is csak egy eszköz, egy reagáló gép. Még csak a késztetéseiből összetákolt automata, de már rátekint halmazaira, és a külvilág nevei és formái közül kiválasztja magát, így nevet és formát adva önmagának is. Saját korlátainak válik rabjává, mert a késztetéseiből felépített lény csak késztetéseinek határáig láthat el, ez áthághatatlan korlát. Csak azt a formát, érzést és észlelést ismerheti fel, amiből felépült, ezért a tudatosság, bár intelligens, nem láthat túl önmagán. A tudatosság torzítja a késztetést. A tudatosság torzít mindent, a halmazok összefonódó láncolatán keresztül végül a valóságot. Amíg az öt halmaz adja énünket, a korlát feloldhatatlan, a határ megközelíthetetlen.

A tudat végül a torz felépítményeket és önmagát is rosszul értelmezi, a nemtudás állapotába ragad és szenved. Ez az oka annak, hogy csak az érzékszervek megtisztítása, egyedül a meditáció megtisztulásra való igyekezete nem vezet végső eredményre, mert hiába tökéletesek az érzékszervek, amíg a tudat nem buddhai.

Második: Nem is létezünk, az „én” csak illúzió. Természetesen objektíven létezünk, van valóságunk, de elkülönültségünk látszat, mert nincs, ami elkülönüljön, és nincs mitől elválnia. Ha csak egy határ is létezne a mindenségben, akkor széthullna és megfagyna minden. A külön-lét csalás és káprázat, tehát nincs is semmi, ami kapcsolatot létesíthetne. Nem jöhet semmi belülről, mert nincs ott semmi, nincs menedék, és nincs a menedéknek lakója.

Harmadik: Maga a kapcsolat is illúzió-természetű, hiszen nem létező, állandótlan és üres entitások között a torzult és a tiszta kapcsolat is értelmezhetetlen. Ám van egy ennél nagyobb oka is a kapcsolatok látszat-természetének: az, hogy a tudaton kívül semmi sincs. Hiszen nincsenek a tudatnak sem határai, ahol a belső elválna a külsőtől, ahonnan a kapcsolódás kiindulhatna, és ahová a másik elkülönült létezőtől érkező szál megtapadhatna. Nincs határa, ezért nincs belseje sem, nincs magja és állandó formája, ami vándorolna vagy öröklődne életeken át. A tudat semmi más, csak a minden. Bármire gondolunk, bármit felfedezünk, mint tudaton kívüli objektumot, az azonnal belül terem, és mivel nincs belül, nincs „én” és nincs kapcsolat, ezért megállapítható, hogy minden külsőnek tűnő objektum már eleve bent volt, eleve a határok nélküliben volt, hiszen hol lehetne máshol. A Buddhát ölöd meg vagy magadat, mindegy, ugyanazzal van dolgod, ugyanaz tart fogva.

Tehát mondják, hogy a megvilágosodás csak belülről érkezhet. Ám most megállapítottuk, hogy a tudatba semmi sem kerülhet be, ami már nem volt benne eleve, ami pedig nincs benne, az saját áthághatatlan korlátai miatt soha nem kerülhet bele. Ha van határ, nem léphető át, eleve képtelenség. Ha nincs határ, felesleges a külsőről és belsőről beszélni. Ebből az a buddhista tanítás is levezethető, miszerint a megvilágosodás már a miénk, már bennünk van, mert ha már nem lennénk megvilágosodottak, nem érhetnénk el semmiképpen. Megvilágosodottak vagyunk, túl a Buddhán és önmagunkon, eleve készen, csak nem tudunk róla. A szemünket por fedi, mint mondta a Magasztos, és más dolgunk sincs, csak ezt a port letörölni.

Persze semmi okunk hátradőlni, mert a tény, hogy a megvilágosodást már nem kell „elérnünk”, „megszereznünk”, hanem „csak rájönnünk, hogy a miénk” még nem vitt minket közelebb a felismeréshez. Ez a tudás a helyes módszer kiválasztásához vitt minket közelebb, ami bizony nagy dolog (174-176. bejegyzés). A helyes szemlélet természetesen nem biztat minket a kapcsolatok felszámolására, az illúziók kihajítására, mert akkor meghalunk. Nem mondja, hogy ne fogadjunk el a külső világból érzést, dobjuk el észleléseinket, utasítsuk el a segítséget. Az objektivitással, a karmikus világgal, az érző lényekkel, embertársainkkal, istennel ápoljunk élő kapcsolatokat, de közben tudjuk, hogy ezek nem mentenek meg, mert mulandóak és tévedés-alapúak. Lássuk és tudjuk, hogy a megvilágosodás, a külsőnek és belsőnek látszó kapcsolatok átlátása, a saját út megtalálása a mi feladatunk.

Szeretnék eloszlatni még egy gyakori tévedést, nyomatékosítva az eddigieket. Amikor a belső világról, önmagunkról gondolkodunk, az alatt ne a tapasztalható „ént” vagy a személyiséget, és főleg ne a lelket, isteni részt vagy más hagymázas elképzelést értsünk. Ugyanis az eddig elmondottak, a külső világ jellemzői, az öt halmaz torzításai, az elme köde és csalásai, a határok és a valóság látszat-természete miatt a kapcsolódások lehetetlensége és a kapcsolatok illúzió-léte a belsőnek látszó világra pontosan és ugyanúgy vonatkozik, mint a látszólag külsőre. Az „én”, lélek, személyiség, a sajátnak érzékelt érzelem és gondolat ugyanúgy illúzió, és ha irányát nézzük, szintén a külső világ része. Külső, mert nem belső, nem a miénk, nem a nem-létező magból ered. Önmagunk, mint menedék nem a belső világunk, nem az elménk, nem a sajátnak hitt tudatunk. Semmi közünk hozzájuk, illetve pontosan annyi, mint a külsőnek érzékelt világhoz. Másképpen: Isten nem menedék, de a lelkünk sem az! Nincs határ külső és belső között, Isten és lélek között, de ez nem összeolvadásuk, hanem szubjektív nemlétük bizonyítéka, az észleletük, a számunkra torzult észlelés nemléte. Objektivitásuk azon a határon túl van, amit csak döntésünk oldhat fel. Ha a külsőt elhagyjuk, ha megöltük a Buddhát, de a belső útmutatást elfogadjuk, újra csak ürességet markolunk, amit az öt halmaz szűrt meg, amit a tudatosság hamisan tár elénk, és ami képzelt határok nélkül képtelen a kapcsolódásra.

Azt is mondják, hogy aki felnőtt, annak sem apja sem anyja nincs, csak testvérei vannak. Hozzáteszem, hogy aki teljesen felnőtt, annak testvérei sincsenek, sőt önmaga sincs, hanem kapaszkodók nélkül áll meg. Mégsem magányos, mert akinek nincsenek határai, az többé bezárva sincs, még önmagába sem. Isten, szerelem, család, célok, megvilágosodás: mennyi bálvány! Mennyi ködből készült kapaszkodó, amik az igazi bajban mind cserbenhagynak. Mondják, a Buddhát magunkban megölni annyi, mint feladni a reményt, hogy bárki valaha a mesterünk lehet. Hozzáteszem, a Buddha megölése után meg kell ölni „önmagunkat” is. Persze nem a fizikai lényt: az életünk és a ránk bízottak élete lehetőleg legyen boldog és a szenvedéstől mentes.

Az életünknek semmi értelme. Semmi célja. Ezzel indulunk, ez a csomagunk, és ezen a helyzeten csak mi tudunk változtatni, mi tudunk értelmet építeni a létezésünkbe. De ehhez el kell engedni a tanító, a mester, a szeretet, az „én”, a lélek és isten mítoszait, nem megtagadva és bántva magunkat és a velünk együtt csetlő-botló lényeket. Senki nem ismeri az igazságot, de ha ismerné is, képtelenek lennénk megtanulni tőle. Inspirálhatunk, tanulhatunk másoktól, de végül magunkban, a tudatban kell megtalálnunk az utat az előzőek alapján vigyázva, hogy a tudatot ne keverjük össze a saját belső tudatunkkal, mert csak egyik rabságból hullunk a másikba, egyik külső tanító bűvköréből a másikéba. Hát engedjük el a Buddha kezét, a tanító kezét, a többiek kezét és végül önmagunk kezét, hogy példánkkal bátorítsuk a többi keresőt is erre a bátor lépésre.

A matematikai játékelmélet zseniális felfedezés volt. Meghódította a matematikán kívül szinte az összes gyakorlati tudományt. Forradalmasította a közgazdaságtant, a hadászatot, de a filozófiát és a társadalomtudományokat is. Beépült a közbeszédbe, a vezetéselméletbe, ahol az emberek már win-win és zéró összegű kapcsolatokra törekednek. Nyugodtan mondhatjuk, hogy átalakította a modern világot. A számítástechnika és a mesterséges intelligencia kutatása sokat merít a játékelméleti modellből. A vállalatok és a kormányok gazdasági és politikai döntéseik során tudva és akaratlanul is alkalmazzák, ezáltal alapjaiban határozzák meg társadalmaink felépítését, a modern államok működését, a hétköznapok jólétét és a fogyasztói társadalom struktúráját. A modern harcászat stratégiáiban, az országok egymással való viselkedésében, védekezésében és agressziójában megtaláljuk az elmélet gyakorlati alkalmazását. Sőt, a hidegháború feszült, egymásban csak ellenséget látó gondolkodása nagyban köszönhető az elmélet sikerének. A ma társadalmainak teljes megosztottsága részben a hasonló elméletek következménye, amik bár igazak, de az ember tulajdonságainak mégis csak az egyik, a gyanakvó, erőből védekező oldalát erősítették. Kiszorították az ember másik, kooperatív, önfeláldozó hajlamait, és ezzel eleve meghatározták a történelmet. A játékelmélet a XX. század hasonló méretű tudományos felfedezéseihez hasonlóan átformálta világunkat, és azon keresztül a gondolkodásunkat, az elménket, a viszonyainkat. A tudós gondolatainak óriási következménye lett. Gondolatai viszont személyes múltjának, gyermekkorának, érzéseinek, mentális állapotának és világlátásának voltak a következményei. A világ az elméletek kidolgozóinak és alkalmazóinak mentális állapotát is tükrözi.

A játékelmélet kidolgozói pesszimista emberek voltak. Ateisták, és az embert egy oldaláról ismerték, vélhetően jól: a versengő, hatalomra vágyó, terjeszkedni akaró és egocentrikus oldaláról. Mit tagadjuk, ilyen a fajunk, nem tehetünk szemrehányást a tudósoknak, akik ebből indultak ki, és az elmélet működőképessége is bizonyítja igazukat. Persze ők nem számíthattak tételük ilyen széles körű felhasználására, és nem is járt eszükben a következmény munkájuk során, ez nem a tudós dolga. A valóság majd alakítja magát, és használja, amit tud és akar. Abban az időben az államok közötti békét amúgy is csak a kölcsönös atomfenyegetettség tudta biztosítani, egymás elrettentése egy végső megoldás bevetésétől. A két matematikus ebből, és az emberi alaptermészetből indult ki: elméletük semleges volt, tiszta és éteri. Racionális, okos és pesszimista, mint ők, és mint az ember valósága. Komor és cinikus, ahogyan mondják, mint alkotói, akik ezzel akaratlanul is rányomták személyiségük bélyegét teremtményükre, és közvetve a belőle fakadó tudományokra, és ezeken keresztül az elkövetkező idők hétköznapjaira.

Az elmélet azt feltételezi, hogy minden résztvevő minden helyzetben nyerni akar, és ennek érdekében racionálisan dönt és cselekszik. Azt is feltételezi, hogy mindig létezik racionális lehetőség, és még azt is, hogy a részvevők érdekei pontosan ellentétesek, ezért egymással maximálisan versengőek. Vannak, akik utólag a tétel hibájaként róják fel, hogy rettenetes részvevőket feltételez; olyanokat, akik logikusak, számítóak, énközpontúak, és csak a győzelmet fogadják el lehetséges kimenetelként. Sőt, számolnak ellenfelük tetteinek következményével, és azokra tekintet nélkül igyekeznek akadályozni a másikat. De a tudósokat ismerők szerint csak ők voltak ilyenek: mi többiek nem. Mi csalunk, hazudunk, rosszul döntünk, ostobán cselekszünk, de néha vállalunk áldozatot, önzők vagyunk, és az érzelmeink rángatnak. Nem vagyunk jók, szeretnénk nyerni és szeretjük a hatalmat, visszaélünk képességeinkkel, de szerencsére nem vagyunk elég tehetségesek. Ám az elmélet eluralkodott a világban, és irányít, meghatározza sok másik tudományos, filozófiai, vallásos elmélettel együtt az életünket. Átformál minket, ahol pedig nem tud, ott lelkifurdalást gerjeszt, és mi igyekszünk megfelelni nekik a munkahelyünkön, a családunkban, vásárlás közben, a médiát fogyasztva és hitünkben. De ez rólunk is szól, nem a tudomány és nem a papok formálnak minket ilyenné. Az élet bonyolult, és nem képesek leírni sem egyenletek, sem vallások, sem elméletek, de ha nem kapunk ilyeneket, hát gyártunk magunknak. Ugyanis nézeteink vannak, csak a mieink nem az egész világot formálják, csak a magunkét és a környezetünkét. Az értelem őrült álmaitól megvéd minket tökéletlenségünk, de a saját mégannyira őrült álmainktól nem véd meg semmi.

A világról fogalmakat alkotunk, hogy értelmezni tudjuk, és megtaláljuk benne a helyünket. De ezzel a művelettel legalább ennyire vissza is hatunk a világra, és alakítjuk azt. Legalábbis így hisszük. Ám valójában a világot vajmi kevéssé tudjuk módosítani, de a világról való képünket, elképzeléseinket hatékonyan kialakítjuk, és befolyásoljuk egymás tudatát. Nézeteink a tudatokon belül teremtenek, az illúzió hatalmas, konzisztens rendszereit hozzák létre, melyhez aztán alkalmazkodnunk kell. Nagyobb elmék jobban, a kisebbek kevésbé befolyásolják közös látszatvilágunkat. Nézeteink megváltoztatásával világunk is megváltozik, sokkal nagyobb mértékben, mint azt el tudnánk képzelni. Nézeteink, megrögzöttségeink, tanult reflexeink sokkal erősebben határozzák meg szellemi, spirituális környezetünket, mint az egyébként természetesen létező objektív valóság. Mert a fizikai valóság adott, de a tudat valósága érzékelésünk tanult reflexeitől és szintén automatikus reakcióinktól függ.

A Buddha a nézetek alapjaiban meghatározó rendszerével való megismerkedést kiemelten fontosnak tartotta. A buddhista szövegek átfogó és hatalmas gyűjteményének, a Tripitakának az első szúttájává emelték be a Brahmajála szúttát, amivel már mi is többször foglalkoztunk (többek között 61, 84, 94, 95, 113 bejegyzések). A Buddha ebben 62 módon megközelítve vezet végig minket a spekulatív gondolkodás módjain és megmutatja, hogy a világ megismerésének ez a formája lehet hasznos, de az önmagába épített, áthághatatlan korlátok miatt mégis mind zsákutca, és alkalmatlanok a valódi tudás megszerzésére. A spekulatív gondolkodással az ember képes felépíteni működő világokat, ideig-óráig fenn is tarthatja őket, de állandó és egyre kétségbeesettebb javítgatásra szorulnak, majd menthetetlenül összeomlanak. A Buddha nem ajánlja, hogy emiatt a világot vessük meg vagy romboljuk, éppen ellenkezőleg. Fogadjuk el, csökkentsük benne a szenvedés mértékét lehetőségeink és képességeink szerint, de lássuk, hogy a megismerés végső és teljes útja nem a fogalmi gondolkodás.

A 62 megközelítés teljes körűen felöleli a spekuláció lehetőségeit. Természetesen nem gyakorlati problémákkal foglalkozik, hanem a végső és egyetemes kérdésekkel, a világ és az „én” természetére irányuló megfogalmazási kísérletekkel. A szútta célja nem az elrettentés, és nem is a világ megismerésébe vetett hit megingatása, hanem a tökéletes szemlélet, a Nemes Nyolcrétű Ösvény egy fontos tagjának a megalapozása (174-176. bejegyzés). A cél a helyes szemlélet kialakításával annak az útnak a megmutatása, ami elvezet a végső célhoz, a szenvedés megszüntetéséhez. A szöveg összeveti a világi útmutatásokat a Dharmával, a Tanítással, és megállapítja, hogy a bölcsesség fényében miért hamisak.

A szútta segítségével a nézetek erdejében tett alapos kirándulásunk során a bölcsesség lámpájával végre megvilágíthatjuk a rengeteg összes lényét és részletét, kikeveredhetünk a fogalmak és vélemények, ítéletek és késztetések szúrós bokrai közül, a lehúzó sárból, befejezhetjük tévelygéseinket a sűrű és sötét fák között, és elkezdhetjük igazán tanulmányainkat. Amíg nézeteink fogva tartanak minket, amíg nem bontottuk le elménk talmi építményeit, amíg ragaszkodunk tévedéseinkhez és nemtudásunkhoz, és azokon átszűrve értelmezzük a létezést, semmi esélyünk sincs felépíteni a bölcsességünket; és még a bölcsesség sem a végcél, de elengedhetetlen mérföldkő a szabadulás, a megvilágosodás felé vezető úton.

A Buddha az akkor létező és uralkodó, és a célhoz nem vezető ideológiákat vette sorra a szúttában, de az ember ebben a tekintetben nem változik. Behelyettesíthetőek a jelenlegi tévképzeteink, hiedelmeink az akkoriak helyett, legyen az ateista, istenhívő, filozofikus vagy gyakorlatias elképzelés. A szúttát olvasva az az érzésünk támad, mintha az emberiség az értelme kifejlődése óta csak csűrné-csavarná a szót, és beleszeretett volna saját szavaiba és gondolataiba. A Buddha lebontja a feleslegest, és megmutatja a szükségest: a feje tetejéről a talpára állítja a dolgokat, ahogyan már kortársai is fogalmaztak.

A bejegyzés elején láttuk, hogy a nézetek a kicsi és a nagy világot, a körülményeinket, gondolatainkat és érzéseinket, a teljes életünket meghatározzák. Nem csak befolyásolják, mert a nézetből gondolat és érzelem születik, abból tett, abból következmény, a következményekből pedig felépül a teljes életünk. Nézeteink mindent irányítanak: nem csak a világra és az egymásra tekintés minőségét, hanem magát a világot is, amire rátekintünk. Kívánom, hogy a szútta tanulmányozásával, nemes elmélkedéssel és meditációval szabaduljunk ki a nézetek sűrű erdejéből a fényre, hogy ne legyünk többé elveszett lelkek.

Az egyik testőre lettem, előtte katonaként a légiókban szolgáltam. Tudtam írni és olvasni, de nem nagyon használtam ezt a tudományomat, mert inkább a fegyveremmel gyakoroltam. Egy távoli provincia egyik falvában nőttem fel, szüleim gazdálkodtak, adóztak, viselték a sorsukat. Ebből lett elegem, amikor a fényes páncélú toborzó mellé szegődtem. Kemény életem volt, rettenetes kiképzés alatt nőttem fel, öltem, és hullottak mellettem a bajtársak, mint az őszi legyek. Mire megbarátkoztam valakivel, meghalt, de én megedződtem, kicserződtem, mint az öreg bőr, és száraz lettem, mint a tapló. Nem voltak gondolataim, nem ismertem családot, irgalmat, sem elveket. Harcoltam, dolgoztam akkor is, amikor megtaláltak a próféta emberei, akik önfeláldozó harcost és testőrt kerestek.

A próféta vékony fickó volt, de átható tekintetű. Zavarban voltam mellette. Nem értettem, amiről beszél, de nem is érdekelt. Sok ellensége volt, más vallások képviselői, de a legádázabbak a saját nyájából valók. Az első évben alig láttam, csak messziről, ám nem foglalkoztam vele. A munka csak munka, és tettem, amihez értettem, forgattam a kardot, öltem az ellenségeit. Esténként a tűz mellett hallgattam a róla szóló történeteket, mesélték, hogy szent, gyógyít és áldoz, térít és prédikál, az emberek tömegei pedig a lába elé hullanak. Köptem egyet ilyenkor, persze csak titokban, mert a hívei a belemet ontják, ha nyíltan szidom a szentjüket, de hát miféle szent, aki testőröket tart és az ellenségeit ritkítja? A napjaim egyformán teltek, elkísértem útjaira a többi katonájával együtt, védtem a csőcseléktől és az áldását kérő, özönlő tömegtől. Néha levágtunk néhányat a hívei közül is, mert nem lehet eldönteni, ki támad és ki imád, mikor a tömeg felénk rohan, de nem is érdekelt, melyik micsoda. Hamar tekintélyt vívtam ki, mert vad tekintettel tudok mészárolni, ha a védencemet bántani akarják. Parancsnok lettem. Már a második éve szolgáltam nála, de nem kerültünk közelebb egymáshoz. Nem érdekelt a beszéde, ez is csak egy szerencsétlen félnótás próféta, aki érti a köznép nyelvét, majd ölet és harácsol, egyforma mind. A szeme izzott, vékony karjai hadonásztak, magasról beszélt, míg mi legvadabb társaimmal közvetlen körülötte és alatta álltunk a napon, és karddal a kezünkben védtük. Hallgattam beszédét, és persze okos volt, jól forgatta a szót, de gonoszul is egyben, amennyire megértettem. Fondorlatosan csavarta a mondatokat, mint a légiók vezetői, mint a politika vezetői, mint azok a nagy városban, akik irányítják az egész ismert világot. Ez is csak hatalmat akart, és ezt vérrel szerezte meg, a vér pedig a mi erős, inas kezünkhöz tapadt, mert az ilyenek nem mocskolják be magukat.

A beszédei azért megmaradtak tanulatlan, kemény elmémben. Volt benne rendszer. Persze megvetettem a szeretetről szóló szavait, mert én ontottam beleket, én szúrtam át szíveket, hogy ez pofázhasson, de elismertem az ész hatalmát, ami ebből a rohadékból szólt. Tudta, hogyan kell igazítani a szót és az emberi szíveket.

Minket is tanított. Este, mikor a tömegek szétszéledtek, és a fáklyákkal világított városokban kacagó önkívületben, táncolva idézték szavait, mikor hívei már maguk szerezték az új csodálókat, akkor belépett sátrunkba és nekünk beszélt. Elmagyarázta az ülés és a lélegzés módjait, elmondta az istenek neveit, színes történetekben festette le tetteiket, és bizony megbabonázott szavaival. Kemény maradtam, de éreztem vonzását. Aztán sok hónap után megtörtem én is és áldását kértem. Alig ismertem magamra, amint lába előtt térdeltem, de mégis erő járt át, mikor a fejemre téve a kezét megáldott. Nem szerettem előtte senkit. Gyilkos voltam, jöttment, őrült és könyörtelen. Ez sem volt más, nem szeretett ez sem senkit, de mégis eltört valamit a lelkem mélyén, amit nem is ismertem, és felhozta tudatom sötét kútjából a valóságomat. Gyakorolni kezdtem az útmutatásai alapján.

Kilélegzem, és világokat pusztítok. Belélegzem, és világokat teremtek. Olyan vagyok, mint Siva. Benntartom a levegőt, és fenntartom a világot, mint Visnu. Uralom a pusztítást és a teremtést, átitatom a létezést, irányítom a mindenség erőit, és olyan vagyok, mint Brahma. Ezt ígérte, és minél többet ültem, minél több időt töltöttem az általa javasolt meditációban, annál inkább átjárt valamiféle bizonyosság. Egyszerű ember voltam, ácsok és földművesek gyermeke, nem értettem a szavait, de az erejét éreztem. Már egy ideje kevesebbet edzettem katona barátaimmal, kevesebb részeg tivornyában vettem részt, kevesebb szajhát vittem sátramba, inkább ültem és gyakoroltam. Testem lassan átalakult, vékonyodott, de erősödött, arcom fogyott és szikárrá dermedt, sötét, mély szemeim lágyan, de áthatóan fúródtak előre. Fogalmam sem volt szavai értelméről, nem értettem átalakulásom, de apránként olyan lettem, mint ő. Társaim, a többi katona lesütötte szemeit előttem, a tárgyalásokon jelenlétem betöltötte a teret. Egyre gyakrabban vitt magával, hogy támogassam és álljak a háta mögött, amíg beszél és érvel. Átváltoztam. Ő lettem, de mégis magam, erős és irányíthatatlan, csendes, de bölcs. Nem szerettem az új énemet, pedig a régit is gyűlöltem, a gyilkos hóhért, de ez… ez rosszabb volt, és közben jobb, hatékony, okos, jóindulatú, igazam volt, a világ jobb lett általam, de mégis… idegen lettem.

Lelkem, jaj, megláttalak, elém álltál, pedig eltemettelek, elűztelek, sosem akartalak látni. Idegen vagy, számomra halott, ahogyan én is halott vagyok neked. Nem ismerjük egymást, és én, aki nem félek semmitől, aki kardjában és erejében hisz csak ezen a földön, rettegek tőled. Félem sötét hatalmad, félem gyengédséged, ölelésed ugyanúgy megrémiszt, mint roppantó erőd. Karjaid körém fonódnak, tekinteted felperzsel, szelídséged megöl. Jobb volt tudatlanságom.

Gyakorolok, ahogyan mutatta. Szavaim még nincsenek, tudatom még zárt, de ülve, összpontosítva már testem lángba borul, lelkem felizzik és érzékeim felrobbannak. Kemény és kizökkenthetetlen vagyok, de már nem izmaim erejében, hanem elmémben. Átváltozom, olyanná, mint ő. Én ő vagyok.

Belélegzem, teremtek. Kilélegzem, pusztítok. Benntartom a levegőt, fenntartok. Uralom a lélegzetem, uralkodom. Mikor megtámadtak minket, akkor is meditáltam, és mire kardomhoz kaptam, már vége volt. Nem voltak sokan, ezért kirontva sátramból rövid idő alatt levágtam mindet. Késő volt, a földön feküdt saját vérében. Letérdeltem, fejét felemeltem, de már csak hörgött és meghalt. Visszaengedtem a földre, felálltam és meghajoltam. Legyen így. Én lettem ő, világok teremtője, pusztítója, fenntartója, az erőket uraló. Próféta, szerencsétlen, csetlő-botló pojáca, mint ez az alak, aki vérébe fagyva, üveges szemekkel mered a semmibe. Szerencsétlen haldokló hús, beszélő hulla, akadozó nyelvű hírnök, egy a sokból, egy eljövendő halott. Folytatom, aztán majd elkaparnak, beszélek, mint a többi, tévedek, küzdök, és ha mondandóm nem is, de erőm kiválaszt. Amikor megszólalok, tévedek, de beszélek, mert tőle tanultam, és mert erre jelölt a véletlen hatalma. A hatalom, ami teremt, pusztít, fenntart, az erőt birtokolja, aki prófétákat küld magyarázni táncát és döntéseit. Eszköz lettem, gyilkos vas helyett pengő érc és zengő cimbalom. Csak beszélő hús, de helyet teremtek tűzzel, fémmel, beszéddel annak, akiben felébredt a fény. Itt vagyok, és helyet csinálok neked. Itt várlak.

Az emberi értelem, a megismerés és a létező rendszerek korlátait egy Gödel nevű osztrák matematikus megállapításánál („nemteljességi tétel”) nehéz pontosabban meghatározni, pedig felfedezését nem is ennek leírására szánta. Az előző bejegyzésben már az egyik felével és a levonható következtetésekkel foglalkoztunk. Álljon most itt a teljes elv: „Ha egy rendszer konzisztens, vagyis ellentmondásoktól mentes, akkor bizonyosan nemteljes, mert olyan igazságokat fog tartalmazni, amelyeket nem lehet sem cáfolni, sem bizonyítani.” Ennek az ellenkezője is igaz: „Ha egy rendszer teljes, ha használni lehet bármilyen igazság cáfolatára vagy bizonyítására, akkor sosem lehet ellentmondásoktól mentes, tehát inkonzisztens marad.” Egy rendszertől, igazságtól, vallástól mindig kielégítő válaszokat és megoldásokat várunk. A bizonyíthatatlansággal sajnos az ember még együtt tud élni, és bármilyen ostobasággal kapcsolatban képes hangoztatni a hitét (mely persze nem valódi hit), de a nemteljesség, a hamisság már felháborít és megijeszt minket. Ahogyan mások megállapították: „Egy nemteljes rendszer evidens okokból nem kielégítő, de egy inkonzisztens rendszer még rosszabb, mert ezzel tetszés szerint bármit lehet bizonyítani és cáfolni, a legvadabb teóriákat és ellenkezőjüket is, egy lehetetlen állítást és e lehetetlenség tagadását is.” A tétel e következménye igaz, de már gonosz és cinikus; összedönt minden logikát, megaláz minden törvényt, szentséget és hitet, e tétel előtt meginognak az igazságok. A nemteljességi elv megértése után választani kell, hogy az ember elfogadja a feloldhatatlan paradoxonokat és ellentmondásokat, és cserében teljesnek tűnő igazságokat nyer, vagy ehelyett olyan igazságokat fogad el, melyeket nem lehet bizonyítani és kötelezően hiányosak. Egy ilyen tétel kimondásakor megdöbben és kibillen az ég, és végleg megszűnik minden stabilitás. Ha a matematika csak logika volna, ha a hitet csak alapos meggyőződés ébreszthetné fel, akkor ettől a tételtől mindkettő megfagyna.

Persze kikerülhetnénk az elvet azzal a megoldással, hogy mivel egyetlen rendszer sem bizonyítható önmagán belül és önmagával, ezért bevonunk egy külső erőt, egy magasabb hatalmat, ami átlátja rendszerünket, és új, fejlettebb szempontjai segítségével bizonyítja. De éppen ebben rejlik a csapda. A külső erő bevonása megnöveli a rendszer méretét, mert magába olvasztja a nagyobb törvényt, ami így belülre kerülve rendszerünk részévé válik, megszűnik külsőnek lenni, és nem képes a bizonyításra, mert a két már vázolt lehetőség közül kell választania: vagy ellentmondásoktól mentes, és így önmagába ragadva gyenge lesz és igazolhatatlan, vagy ellentmondásos lesz, paradox, és bármilyen zagyvaság igazolására felhasználható.

Elsőre mindez ördögi ravaszságnak tűnik, pedig micsoda zseniális, csodálatos isteni furfang! Egy lángpallossal őrt álló angyal az emberi világ határán. Áthághatatlan a korlát, az ég örökre biztonságban van tőlünk. Istenek tehát nem lehetünk, és ezt a Buddha tudta, ezért kivette kezünkből játékainkat, fegyvereinket, az eszünkbe és az emberi megismerésbe vetett csalóka hitünket, és meghívott maga mellé csendben üldögélni.

A nemteljesség elvét egy matematikus dolgozta ki, és ezen a tudományterületen alkalmazzák. Az emberek általában úgy gondolják, hogy ami a természettudományban törvény, az csak a természetre vonatkoztatva bír igazsággal, és nem, vagy korlátozottan alkalmazható a humán tudományokban, főleg a spiritualitásban. Gyakorta hallhatjuk azt a gyakran kisebbrendűségi komplexusból fakadó érvelést, hogy a fizika csak a láthatóval foglalkozik, de a spiritualitás a láthatatlannal, a méllyel, a titkossal, ami csak beavatottak számára tárul fel. Hányszor érvelnek azzal, hogy a lélek ismerőinek, a vallás, a hit felkentjeinek ismeretei meghaladják a számokkal és anyaggal babráló tudósokét. A két látszólag szemben álló tudományterület, a reál és a humán képviselői kölcsönösen lenézik egymást. Micsoda ostobaság ez a mesterséges szétválasztás! Törvény, szabály, igazság: igazak mindenhol, vagy nem igazak sehol. Minél többet tud az emberiség, annál inkább látja összefonódni az élet szövetének szálait. Természet és természetfeletti, evilági és túlvilági, halál előtti vagy halál utáni: vagy egy birodalom, vagy nem található sehol birodalom.

Az ember esze és lelke, a szellemi és a lelki megismerés céljai, tárgyai, útjai ugyanazok, és jó esetben mind a kétféle kutatás során alkalmazza a kereső elme a megismerés tisztességes és ésszerű módszereit, tehát kérdést tesz fel, bizonyítani igyekszik, és nem ködképeit kergeti. A megismerés korlátai is ugyanott találhatóak mindkét módszer esetében: az ember korlátainál. A még nem ismertet hajlamosak vagyunk csodának, titoknak látni. A jó vagy rossz hír az, hogy amely tétel a matematikában igaz, az más eszközökkel, más nyelven megfogalmazva, más helyekről előbújva, de a lelkünkben is szabályoz. Ugyanaz a fény világítja be az elmét, a szellemet, a lelket és a tudatot, vagy ugyanaz a sötétség takarja.

A nemteljességi elv ugyanúgy beszél a rendszerek, mint az isteni lényegéről. Tovább megyek: ha istenre más szabályok vonatkoznának, mint ránk, hogyan lehetne az embernek istene? Lehet-e köze hozzánk annak, aki egy másik világban, más törvények szerint működik? A mi istenünket mi alkottuk, a mi vágyainkat váltja valóra, a mi félelmeinket oszlatja el. A mi istenünk a mi halálunkat győzi le, a mi poklunkból emel ki minket. Mit kezdenénk egy istennel, aki nem a mi létezésünket éli meg, aki a saját menyországát egyedül kitölti! Akinek nincs szüksége ránk. Csak az ember istenével közösek a gondjaink.

A természetfeletti, a transzcendens, az isteni mind az ember fényéből született, a mi találmányaink, a mi lelkünk szülöttei. A mi korlátaink az ő korlátaik is. Bármi van fogalmainkon kívül, az előttünk mindig rejtve marad, ezért amit szavakká tudunk formálni, csak az a miénk. Mi beszélünk róluk, a mi nyelvünkön, a mi elménkben képződtek, mi absztraháltuk őket, mi adtunk formát nekik, és mi írtuk le őket. A mi jelünk égett beléjük, mi hívtuk őket életre. Nem ismerünk más értelmet, csak azt, amivel egymásnak magyarázzuk a teremtést. Nem ismerünk más szeretetet, csak azt, amivel egymást vigasztaljuk az üres, végtelen űrben. Magunk vagyunk, sorstársak, egy sorsban osztozunk.

Mikor az istent hívom, a sorstársaimat hívom. Magunkat. Mi vagyunk a magunk istene. Mi vagyunk a végtelen magányban, a biztos halál árnyékában egymás társai. Nem a törvények és az istenek az érdekesek, hanem azok, akikben a törvények és az istenek megjelennek.

Az életnek vannak törvényei, nem a tudományterületeknek. Az embernek vannak ismeretei, és az embernek vannak határai, amiket nem hághat át soha. Nem fajunk korlátai ezek, hanem rendszerekbe épített paradoxonok, a mulandóság, az önvaló-nélküliség buddhai törvényei. Van korlát, amit átléphetünk, és van, amit lehetetlen, és igaz ez a lelkünkre is: örökre elszigeteltek vagyunk, a saját világunk sosem osztható meg teljesen másokkal. Van, amit megtehetünk egymásért, és van, amit képtelenek vagyunk. Amíg hiszünk látszat-énünkben, magányosak leszünk.

Mikor azt mondom: ne remélj, akkor a buddhista tanító szól belőlem. Hamis kapaszkodóink leleplezésénél, az üres illúzióinkra való rámutatásnál aligha adhatnék többet. Viszont embertársadként aligha tehetnék többet, mint hogy reményt és vigaszt adok. Hogyan segíthetek jobban: bölcs legyek vagy pap?

Addig terjed a lélek, ameddig az értelem. Addig lát az ész, ameddig a szív. Lélek és tudat, ész és értelem addig jut, ameddig együtt elérnek. Annyira látom az istent, amennyire magamat, sosem jobban. Annyira szeretek, amennyire a sorstársaimat képes vagyok szeretni, amennyi kegyelem van bennem. Olyan istent alkotok, amilyet magamban találok. Másmilyent fel sem ismernék. És hát csak az válthat meg, amit felismerek; csak azt ismerem fel, amit én alkottam. Tehát csak magamat válthatom meg. A nemteljességi elv a rendszerek és a tudataink végleg magukba zártságáról beszél, az „én” örök magányáról. A Buddha felismerte, hogy a rendszerek, a tudatok, az egok határai átléphetetlenek, ezért a „Legyetek önmagatok menedéke” végtelen bölcsességű felszólítás a Buddha részéről maga az áthághatatlan korlát!

Leteszem a kardot magam elé. Térdelek, lassan a sarkamra nehezedek. Kifújom a levegőt, majd hangosan belélegzem. Szemhéjam lágyan leereszkedik. Kezeim összekulcsolom magam előtt, és derékból meghajolok. A penge kifelé, a külvilág felé néz. Befelé fordulok, ahogyan szoktam, és néhány lélegzet után ellazulok, szinte megáll a tüdőm, a szívem egy utolsót üt… és átlépek.

Kezemmel formázom az istent. Hat nap alatt felépítem, megálmodom és létrehozom a megfelelő környezetet. Fény kell először is, majd a dolgoknak kell külön működnie. A víz váljon el a száraztól, rendben. Köveket, sziklákat és hegyeket teszek egymás mellé, az optimális elrendezésben. Folyjon lefelé patak ott, ide folyó kell. Népesítsük be. Ennek ide lábakat adok, annak oda uszonyokat, fogakat mindenekelőtt, mert harapni, enni és élni kell. Az élőkkel készen vagyok. Már mennek, ölnek és mozognak. Itt végeztem.

Még nincsenek céljaik, csak azt tépik szét, ami eléjük kerül. A kicsit a nagy alá rendelem, nem bonyolult művelet, nem fáraszt el, nem igényli összetett, önemésztő szellemem. Csak játszom, formázok, alakítgatok. Túl sok a nagyon erős, elpusztítom a túl nagyokat, és a gyengékből milliárdszám alkotok. Fontos az egyensúly. A testem odaát még laza, maradt egy kis időm, de azért nem árt sietnem. Belenyúlok az óceánok végtelen mélységébe, kezemmel és lélegzetemmel felkavarom a dús, vastag légtakarót. Apró, szemmel nem látható kicsikkel népesítem be a vizeket és a köveket, nyüzsgő alakváltókkal. Majd ők lebontják és felépítik, ami nem fért bele a terveimbe.

Még nem látja senki művemet. Hiú vagyok és rettentően magányos, nem maradhat így, nem maradhatok így. A porra lehelek. Lassan formát nyer az értelmes anyag, először egy torzó, majd egy fej, csak a tarkó, végül a homokból felemelkedik egy lény. A szemében még ős-ostobaság, döbbenet és rémület, de magam felé fordítom, és átható pillantásommal megigézem. Szemeibe értelem ereszkedik. Társam és bírám lesz. A világ felé fordítom, hogy nevet adjon annak, aminek én formát teremtettem. Elindítottam.

Sosem leszek a menedéke. Én magam lettem, magamból, ami sors, végzet és rettenet, nem hatalom. Ő belőlem, ami sors, végzet és hatalom, nem kegyelem. Majd küldök hozzá tanítókat, fiúkat, anyákat, angyalokat, prófétákat és bölcseket, ennél többet nem tehetek érte. Segítem, ahogyan tudom. Remélem, hogy megtalálja önmagát, megtalálja menedékét, mert mindegy mit tud, mindegy, ki vagyok én, sosem lehetünk mások, csak önmagunk menedéke. Rajtam nem segít a teremtményem, rajta nem segít a teremtője. Aki nem segít magán, az elveszik.

Lassan felébredek álmomból. Kinyitom a szemem, kifújom lassan a levegőt. Előre nyújtom a karjaim, összekulcsolt tenyereim jólesően nyújtóztatom. Megmozgatom a derekam, kissé felemelkedek, mert belefeledkeztem meditációmba és elzsibbadtak a lábfejeim.  Oldalra dőlök, hogy enyhülést adjak lábamnak és combjaimnak. Előre támaszkodom, felállok, hátra hajolok, megropogtatom magam és elnyomok egy ásítást. Mára ennyi elég, nem emlékszem semmire, és csak remélem, hogy nem csináltam semmi galibát, amíg odabent voltam.